LÉTERŐ-ERŐNLÉT 2. NYÁRI LELKI LEKTŰR ISTENTŐL

LÉTERŐ – ERŐNLÉT

Csodák

Nyári lelki olvasmányokkal

hatvan napra

spirituális közhasználatra

PRÓZAI LÉTLÍRA VÉGTELENÍTETT AKKORDOKKAL

300 OLDALNYI CSODA ISTENÜNKTŐL

ISTENRŐL, EMBEREKRŐL, NAPJAINKRÓL, JÖVŐNKRŐL, KÁRPÁTHAZÁRÓL,

A TEREMTETT VILÁG TÜNDÖKLÉSÉRŐL KATASZTRÓFÁK KÖZBEN IS Írta Dr. Békefy Lajos

Róma-Budaörs-Pozsony

2023 nyárelőn

TARTALOM

GYAKORLATI BEVEZETŐ 1.

Nyári imarelax tíz percben, nyolc mozdulattal

Tíz perc felüdítő lélekmasszázs

GYAKORLATI BEVEZETŐ 2.

Vasárnapi imarelax – gyakorlatok nehéz időben

„Nem fél a szívem”

1. Kalászok ringó ritmusára énekelt a lelkünk egész Kárpáthazáért

Öko-spirituális pillanatok a bakonyi szélkerék

és az érő gabonamezők között

2. Létprizmán átragyogó boldogító kegyelem, maradj velünk! -

Nélkülözhetetlen létismereti minimum Szentháromság utáni 2. vasárnapra is

3. Ki a gyökér? Mi a gyökér? Létismereti percek égtartó píneák alatt

4. Kérdőjelek, felkiáltójelek Erdélyből Töprengés Fábián Tibor könyve olvasása közben

5. Szétszaggatott ország – megőrző haza

Csendes lamentáció a Nemzeti Összetartozás Napjára

6. Istentitkos Szentháromság, álmélkodással csodálunk!

A keresztyén hit legnagyobb titkának ünnepére

7. Csodálatos pneumatikus szinkronitás a digitális korban

8. Áldunk Szentlélek Úristen, hogy nem mesterséges intelligenciának teremtettél!

Pünkösdjeink hirdetik: Isten és Jézus leheletéből élünk

9. Pünkösdi hála-ciklus minden magyar szívnek Kárpát-haza szerte

10. Szétkáromkodott ország vagy anyanyelvvel is védelmezett haza?

11. Kárpát-hazai önismereti percek

Felvidék leghívebb magyarja, Duray Miklós szellemében

12. Három perc a nemzeti önismeret kultúrájáért

13. Mennybe emelt Úr Krisztus, egyetemes vonzásodért magasztalunk Téged

14. Mindenen túlemelő szabadságunk csodaeszköze, imádság, köszöntelek!

15. A keresztyén európaiság karaktervesztése ellen

Bécsi megfigyelőközpont az Európán belüli keresztyénellenesség vizsgálatára

16. Ferenc pápa „csókjai”

Spirituális kamerám felvételeiből...

17. Felejthetetlen találkozások a könyvek szellemhídjain

18. Mi lenne, ha...Isten irgalma nem lenne velünk?

19. „Munkájukért nagyon becsüljétek és szeressétek őket!"

20. Ha békét akarsz, készülj a békére! A protestantizmus békepotenciálja

21. Európai love story a "háborús békeidőkből"

22. Minden pillanatnak Isten-többlete van

23. Istenünk létritmikája boldog létezésünk forrása

24. Liliomok elmúlás illatával jövök hozzád, Uram!

25. Töltekezzél fel pozitív gondolatokkal, érzésekkel

26. Istennek nincs amnéziája

27. Viharok dúlta lelkek Általad nyugtató víztükörré válnak…

28. Valaki imádkozott értem…

29. Imavirágok Isten virágmezején…

30. A Szentlélek kozmikus „imabuborékja”

31. Nemzeti szóböjt káromkodásaink okán

32. Az imádság megtisztító metakommunikáció közösségteremtő erőtér

33. Lengyel leányka imája zongorára, ami 150 éve bejárta az egész világot

34. Létdimenzió-szűkület ellen: hódít a „kultúrtechnika” és a gyermekfilozofálás

35. Isten kérdez, s az ember válaszol?

Avagy az engedetlenség szenvedéstörténete

36. Mennyei GPS, önismereti őskódex vezetésével heti útravaló

A ki mondta ősdezinformációtól a mit tettél létromboló lázadásig, s az „ellenvakcináig”

37. Önismereti őskódex, mennyei GPS

Digitális korunkban is beszélgetésre hív minket Isten

38. Isten- és önismereti, életvezetési útravaló a sziklamagánytól az éltető

Isten- gyökérzetig

Homo vastans – a pusztító ember a posztmodern, digitális kor favoritja?

39. Keresztyének szépségfürdőzése a fenséges felségesben

A református Karl Barth és a római katolikus Hans Urs von Balthasar szépségnézeteiről

40. Az értékek és az embert értékelő életszemlélet győzelme, jövőképessége

41. Vasárnapi merengő Isten-pirkadatban

42. Felvidéki és délvidéki szemmel Rómában, mely fölött egy titkos kéz őrködik

43. Haza és ország istentisztelő öleléséből nemzet született –ünnepköszöntő

Jövőfoganó nemzeti nászok Hungáriában

44. Elképesztően gazdag magyar nyelvű imakultúránkról

45. Istent nem lehet digitalizálni

Létregényem lapjain Szárszó 2022 apropóján

46. Kiszomjazva – Rád szomjazva

47. Létezési láncolatok

48. Csillagmilliárdok közt ágyaztál meg nekünk – Földünket Fiaddal rangosítottad

Teremtés esztétika - Teremtés etika – Tudományos visszajelzések

49. A külső-belső szakrális terek létfontossága

Van-e csendszigeted?

50. Belepillantottam az idő íriszébe és megéreztem Isten idő fölötti szeretetét

51. Létcsönd, csöndívek, csöndszivárványok egykor és ma – a Lélek nem kiált, nem lármáz, hangtalanul teremt

52. A sivatagnak szélre, lelkednek Istenre van szüksége

53. Isten Igéjével elpukkasztja önigazoló véleménybuborékainkat...

...s bevon menny-magas élet-búrája alá

54. Isten szűztiszta kalásza, Jézus, szívemet hozom Eléd

55. Hogy fog majd kinézni életed össz(pont)képe?

56. Szokott-e Isten tükörbe nézni?

Spirituális belső beszélgetés katolikus, evangélikus, református lélekhangokkal

57. Isten-csendben – lélek-derengésben – Három perc az örök életért

Hogy a lelkünk meg ne ráncosodjék

58. Hétközi spirituális szókincs gyarapítás: Isten-derengés

59. Isten-lesen csak csendesen

60. Magyarsággondozás – nemzetgondozás

Jézus boldogító vonzásában 60 éve – másokért

Valamennyi cikk itt jelent meg:

https://felvidek.ma/tag/dr-bekefy-lajos-rovata/

Az Úristen szellős alkonyatkor sétált a kertben

Il Dio Signore camminava nel giardino sul far della sera

(1Mózes 3,8)

GYAKORLATI BEVEZETŐ 1.

Nyári imarelax tíz percben, nyolc mozdulattal

Tíz perc felüdítő lélekmasszázs Illusztráció

Tó-, folyó-, vagy tengerparton, erdei tisztáson, hegytetőn, csendes parkban, hajnalban vagy napszálltakor fordíts magadra, lelkedre, belső világod felfrissítésére alkalmanként legalább tíz percet. Manapság, amikor nagyon egydimenzióssá préselődik sokak élete a legtöbbször csak negatív háborús, politikai és gazdasági, bűnügyi hírektől, külső hatásoktól, s szinte kivész az élet teljességének vagy teljesebb dimenziójának megélési esélye, igazán személyiséggyógyító tud lenni a magunkra szánt napi, alkalmi tíz vagy valamivel több imarelaxációs perc. Néhány lépés a békességteremtő terápiás percekhez.

1) Keress magadnak egy hajnali vagy naplementés tágasságot és félrevonultságot kínáló zugot a környezetedben, ahol nem zavarják meg elcsendesedésedet.

2) Vedd magadhoz mobilodat, klikkelj rá valamelyik online Bibliára, magyarul és/vagy kedvenc, jól értett idegen nyelven, bőséges választékot találsz a neten.

3) Nyisd ki az online Bibliád, vagy ha nyomtatott van nálad, akkor azt. Kinyitása közben elég ennyit mondanod: Uram, szólj hozzám! Vagy: Uram, szeretném megtalálni azt az Igét, amivel ma üzensz nekem.

4) Ha természeti környezetben vagy, akkor ajánlatos természeti zsoltárokat választani, istenmagasztalókat a teremtett világ szépségéért, csodáiért. Ilyenek például a 8., 19., 65., 104., 145-148. zsoltár. Elég lesz közülük egyet kiválasztanod, s annak verseit szép lassan elolvasni néhányszor. Ha hosszabb a zsoltár, mint például a 104. a teremtő és megtartó Isten magasztalására, akkor érdemes elmélyülni egy-egy szakaszban (a 104. zsoltárban ilyen szakaszokat a nyomdai szedés is jelöl, amikor a versek között nagyobb

sortávolságot látsz, az újabb gondolati egységet jelent: 1-9; 10-18; 19-35).

Reggel olvashatod az első szakaszt, este a másodikat… és így sorban. Nagyon

fontos: olykor egy Igéhez lábjegyzetben további igehelyeket látsz feltüntetve, érdemes ezekre rálapozni, teljesebb értelme bontakozik ki ebből az adott igeversnek. Ne siess az olvasással, megértéssel, legyen időd a sorokban

foglalt üzenet és a kiegészítő versek mondandójának ízlelgetésére. Akár egy kis füzetben vagy mobilod jegyzettárában feljegyezhetsz néhány szívedben visszhangzó felismerést vagy igesort.

5) Bekapcsolhatsz mobilodon valamilyen spirituális zenét halkan vagy füldugóval, nekem mostanában igen sokat mond „A leányka imája”, a lengyel zeneszerző, Tekla Bądarzewska-Baranowska kompozíciója. Hallgasd meg, s közben az olvasott Ige téged megszólító szavait, sorait, aranyigéjét ismételd el párszor.

https://www.youtube.com/watch?v=dTww0x2dHt0

6) Kérj áldást az Úrtól az olvasott igeszakaszra, a téged megszólító üzenetre. Elolvashatsz valamilyen nyári imát is a neten, vagy most éppen hadd nyújtsam át neked a Losung egyik e hétre szóló imáját: Köszönöm Neked, Uram, hogy a menny szereti a földet, s a Te szereteted által ellenségeinknek is megbocsáthatunk. Köszönöm Neked a lelki tüzet, ami másoknak is melegít, s Téged, Istenem, mert határtalan vagy. Magasztalom hatalmadat, mely nem tromfol le, s nem igáz le senkit. Magasztalom a mennyet, mely nem a hallgatás csarnoka. Áldom a fényt, ami bennünk feldereng, világosság a Te világosságodból, mely szerteűzi az éj sötétjét. Maradj velem szereteteddel, tüzeddel, szelíd hatalmaddal és végtelenül jótékony fényeddel. Ámen.

7) Hallgasd meg újra a zenét, engedd magadban szétáradni a felismert, neked szóló személyes üzenetet, keress egy szépséges látványszeletet a környezetedben, ami örömmel tölt el, a víz fodrozódását, a part növényeinek rezdülését a szellőben, az ég színeződését napfénytől festetten, valamit, ami természeti látványként tetszéssel tölt el. Örülj az Ige, az ima, a lelki muzsika és a teremtett, előtted szépségét feltáró környezet látványának.

8) Dicsérd Istent mindezért a Mi Atyánk elmondásával is.

Mindezt a lelki relaxációs nyolcast más Igékkel, más zenével, más imával érdemes újra megtenned, mintegy lelki önképzésként. Hidd el, nagy nyereség

így, Istenre hangoltan kikapcsolódni a mindennapi kerékvágásból. Légy

találékony, s a lelki relaxációs nyolcas építőkockáit próbáld egyéni

tartalommal feltöltve, magadra alkalmazni. Boldogító lélekmasszázst, Isten

Lelke finomhangolásának, lágy szellőjének a jelenlétében felüdítő megújulást

kívánok! Legyen áldás csendeden, legfőképpen rajtad!

GYAKORLATI BEVEZETŐ 2.

Vasárnapi imarelax – gyakorlatok nehéz időben

„Nem fél a szívem”

Kép: Pixabay

Panaszlásom patakok vizébe vetem, Hallgass meg Istenem.

Kesergésem fenyők csúcsára emelem, Hallgass meg Istenem.

Kéréseim gyűjtsd tömlődbe, Uram. Lelkemben dúdolt hálámat fogadd el Kegyelmes Istenem. (Békefy Lajos)

Háborús válság, gazdasági válság, menekültválság, pandémia utáni világválság, klímaválság, lélekválság – ebből egy is bőven elég ahhoz, hogy Istenhez kiáltsunk, Nála keressünk menedéket, „légoltalmat”, legtitkosabb fájdalmunkkal, vágyunkkal Elébe térdeljünk. Legalább egy-egy napon. Főként vasárnapon köszönetünket, hálánkat is kifejezzük Neki azért, hogy még nincsen végünk.

„Az imádság hatékony stresszmenedzselés, ami mindig kéznél van” – írta külhoni keresztyén testvérünk. Nagyon igaza van. Közösségi és egyéni imádságban foglalatos szívvel mindnyájan megtapasztalhatjuk ezt.

Ezen a vasárnapon kiváltképpen hív Istenünk, hogy belső szobádban, lakásod legzavartalanabb szegletében, egy mély-csendű templom liturgia vagy istentisztelet előtti, utáni csendjében beszélgessünk el Ővele.

Tehetjük ezt nyáridőhöz illő módon tó,- folyó,- vagy tengerparton, erdei tisztáson, hegytetőn, csendes parkban. Hajnalban vagy napszálltakor fordítsunk lelkünkre, belső világunkra legalább tíz percet.

Ma, amikor nagyon egydimenzióssá préselődik össze sokak élete, ismerd fel és ismerd el, hogy az élet nem csak evésből, pénztárcából, presztízs- és karrierigényből áll, hanem pszichéből, sőt Istenre rezonáló ősi Isten-vágyból – Benned is! Amiként a messzi tájon járó ember egy idő múltával visszavágyik az ősi földre, a szülőföldre, az édes – még mostohasága ellenére is – édes hazára, úgy vágyódik lelkünk is „igazi szülőjére”, Istenre.

Akár tudatosul ez bennünk, akár nem. Amiként közel 2 000 éve írta Augustinus, az emberi lelkek mély ismerője, aki egyesítette magában Jung, Adler, Freud, Frankl lélekismeretét:

„Nyugtalan mindaddig a szívünk, míg meg nem nyugszik benned, Istenünk”.

Erre a megnyugvásra és felfrissülésre hívnak az imarelaxáció újabb példái és alkalmai.

Hét segítő lépés a békességteremtő terápikus percekhez.

1. Keress magadnak egy hajnali vagy naplementés, napközbeni félrevonultságot biztosító zugot a környezetedben, ahol nem zavarják meg elcsendesedésedet.

2. Vedd magadhoz mobilod, klikkelj rá valamelyik online Bibliára, magyarul és/vagy kedvenc, jól értett idegen nyelven, bőséges választékot találsz a neten.

3. Nyisd ki online Bibliád, vagy ha nyomtatott van nálad, akkor azt.

Lapozgatása közben elég ennyit mondanod: Uram, szólj hozzám! Csak egy Igét küldj, Uram, s meggyógyul a lelkem!

Most, amikor annyi fájdalom, könny és vér hull ismét az Isten által teremtett földre Ukrajnában, s annyi emberi sorsbizonytalanság lengi körül mindannyiunk napjait, kiváltképpen olyan Igéket lapozzunk fel, amelyeket a bibliai imádkozók hasonlóképpen stresszes helyzetben fogalmaztak meg. Néhány példa.

Zsoltárok 46,2-3: Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Azért nem félünk, ha megindul is a föld.

Zsoltárok 27,1-3: Világosságom és segítségem az Úr, kitől félnék? Életemnek ereje az Úr, kitől rettegnék? Ha rám támadnak is a gonoszok, szorongató ellenségeim, hogy marcangoljanak engem, majd megbotlanak, és elesnek. Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem. Ha háború tör is rám, én akkor is bizakodom.

2Timótheus 1,7: Nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.

Róma 8,28; 35; 37: Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál… Ki választana el minket Krisztus szeretetétől?

Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver?…Mindezekben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket.

Máté 6,31-34: Ne aggódjatok tehát, és ne kérdezgessétek: Mit együnk?

Vagy: Mit igyunk? Vagy: Mit öltsünk magunkra?… A ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek. Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a holnap majd aggódik magáért…

Reggel, este olvasd el valamelyik Igét, ami éppen erősen megüti a szívedet, visszhangzik Benned, s az egész fejezetet. Nagyon fontos: olykor egy-egy Igéhez lábjegyzetben további igehelyeket látsz feltüntetve, érdemes ezekre rálapozni, teljesebb értelme bontakozik ki ebből az üzenetnek.

Ne siess az olvasással, megértéssel, legyen időd a sorokban foglalt üzenet és a kiegészítő versek mondandójának ízlelgetésére. Akár egy kis füzetben vagy mobilod jegyzettárában feljegyezhetsz néhány szívedben visszhangzó felismerést vagy igesort.

4. Bekapcsolhatsz mobilodon, laptopodon valamilyen spirituális zenét halkan vagy füldugóval. Nehéz, stresszes élethelyzetekben Istenhez, gyógyuláshoz, reményhez segíthet „A leányka imája” című zongorakompozíció, a lengyel zeneszerző, Tekla Bądarzewska-Baranowska műve. Klikk ide:

https://youtu.be/dTww0x2dHt0 De a magyar szép evangéliumi ének is segít: Ne aggodalmaskodjál, Nézz Istenedre fel.

https://youtu.be/dTww0x2dHt0

Hallgasd meg, s közben az olvasott Ige Téged megszólító szavait, sorait, aranyigéjét ismételd el párszor.

5. Kérj áldást az Úrtól az olvasott igeszakaszra, a Téged megszólító üzenetekre. Elolvashatsz valamilyen nyári vagy tematikus imát is a neten. Most éppen hadd nyújtsam át Neked a Losung egyik e heti imáját: Te vagy nékem kenyerem és italom, éjjel és nappal Istenem. Erősíts meg önmagaddal Uram, amikor elgyengülök, hogy aztán boldogan és megújultan magasztalhassam szent nevedet. Csak Te légy és Te maradj szívemnek örök kősziklája, menedéke, békeszigete, Édes Istenem. Hallgass meg kérlek, Fiad, Megváltó Uram által a Szentlélek közösségében. Ámen.

6. Hallgasd meg újra a zenét, engedd magadban szétáradni a felismert, Neked szóló személyes üzenetet, keress egy szépséges látványszeletet a környezetedben, ami örömmel tölt el, vagy hunyd be szemed és érezd át Isten jelenlétét magadban, ott, ahol vagy. Add át magad Neki a megértett, elfogadott Igék és a zene felemelő Ráhangolása segítségével.

7. Dicsérd Istent mindezért a Mi Atyánk elmondásával.

Boldogító lélekfrissülést, Isten-fürdőzést, a Szentlélek finomhangolása segítségével valóságos megújulást kívánok Neked!

Kalászok ringó ritmusára énekelt a lelkünk egész Kárpát-hazáért

Öko-spirituális pillanatok a bakonyi szélkerék és az érő gabonamező között

https://felvidek.ma/2023/06/kalaszok-ringo-ritmusara-enekelt-a-lelkunk-egesz-karpat-hazaert/

(Fotó: Lelkes Veronika)

Magrejtő árpakalászok ringó, lágy hullámzása öleli körül a szemlélődő tekintetét a Bakonycsernye és Csetény közötti út mentén,

ahol a kitérőben szorgosan és hallható suhogással pörgeti a szélkerék a levegőt. Vasárnapi hazafele vezető utunkon – mint minden alkalommal – megálltunk az érő kalászosokat, s a nyári virágokat kínáló vetés mellett. Száguldó motorosok sebességhajszoló dübörgését az út menti fasor jótékonyan szűrte ki. A turistaáradat kerékpáros, autós késő délutáni nyüzsgése még kicsit behallatszott a vetés menti, az érlelődő kalászosok sajátos illatában úszó tájba. Majd ez is egyre gyérült. S akkor a gyönyörű bakonyi táj odakínálta szívünk elé az open air, nyílt színi áhítat páratlan pillanatait.

Igék idéződtek fel a szívünkben és ajkunkon az aratás beérő zsengéjéről, amit egykoron a Szentföldön Mózes törvénye szerint az Úrnak ajánlottak fel (3Mózes 23,10). És az együtt ringó kalászok boglárján az Isten fésűjével, a széllel széppé fésült szakállszálak tengeri látvánnyá változtatták a vetést.

Valami ősi ritmus visszhangzott a lelkünkben a látványra, szinte magunk is ringani, hódolni akartunk mindennek Teremtője, Istenünk előtt.

Ézsaiás fogalmazása szerint „örömet szerzesz nékik és örvendeznek előtted az aratók örömével” (Ézs 9,3).

Ebben a tiszta létesztétikai, magasrendű örömharmóniában, amit az egy ütemre hajló, ringó, hódoló, táncoló érett vetés látványa keltett bennünk, felcsendültek a hálaadás zsoltáros hangjai bennünk:

„Adjatok hálát az Istennek,/ Imádkozzatok szent nevének!/

Hirdessétek dicséretét/ És minden jótéteményét!/ Beszéljétek a nép előtt! Nagy csudáit, melyeket tött.”

Lelkészek boldog áhítatpercei a természet templomában

Lelkészekként együtt örvendtünk és hajladoztunk, beleolvadva az érő

árpamező sajátos néma istentiszteletébe, hódolásába. Nagyszerű, felszabadító, boldog érzés járta át lelkünket a harmónia-szépség élményében, pontosan azért, mert a csupa diszharmóniába, egymás elleni személyes és

közösségi agresszióba süllyedő világból pár pillanatra – akár a szélkerék

felfele forduló lapjára kapva is képzeletben – átlendültünk a mennyei léttartományokba, az örök harmónia rendjébe.

Abba a láthatatlan, de egyben néha látható világba, ahol már nemcsak árpa és búzakalászok fésülődnek tisztelő és Istennek tisztelgő egységbe és hódoló harmóniába, hanem egész világok, univerzumok és multiverzumok, kozmikus kalászokként tisztelve az Isten adta rendet és a Rendalkotó élő Istent.

(Fotó: Békefy Lajos)

Közben pedig személyes emlékek is felszálltak az emlékezet mélyebb

rétegeiből. Klaudia lelkésznőnek, társamnak izraeli régészeti kutató évéből, amit a világhírű jeruzsálemi keresztyén Dallmann Szentföld-kutató Intézetben töltött. Szemei előtt Jézusunk példázata nyomán megjelent és valóságosan növekedett a búzamező, amely már fehér volt az aratásra (János 4,35-38).

És Jézus Urunk figyelmeztetése is megjelent rögvest arról, hogy miközben a tanítványok még ráérősen okoskodtak: még négy hónap, míg eljő az aratás, a „van még időnk, ráérünk még” életelvének és gyakorlatának engedve át időt és teret. Márpedig az idő sürget, s aratni való sok, de a munkás oly

kevés. És arra is int Urunk a példázatban, hogy más a vető, más az arató, különféle szolgálatok vannak az egyházban, amelyek időben is egymásra következnek.

Akár úgy, hogy a gyülekezetben más feladata volt az előd lelkésznek, s más az utódnak, akár az egyháztörténelem nagyobb korszakaira gondolunk, de mind a vető, mind az arató együtt örvendezhet, mert az örök életre gyűjt termést mindkettő – másoknak és magának.

Hogy pedig senki ne essen bele a „velem kezdődött a világ és az egyháztörténelem” hamis tudatú, téves hitű csapdájába, hozzáteszi: „Ti a mások munkájába álltatok” (Ján 4,38). Ó, ringó bakonyi árpamezők, köszönjük nektek példázatos Urunk igazát, amit újra megjelentettetek előttünk!

tett

És felidéződött open air istentiszteletünkön, ahol ígérete szerint jelen volt Urunk Lelkével, Igéjével, annak a palesztin kisfiúnak, Juszufnak az arca is, akit árvaságában a svájci református-keresztyén palesztin segélyszolgálat karolt fel. Ő ma már hálás, tanult európaiként szolgálja vissza a felkaroló szeretetet diplomás és értékes felnőttként. Mert Isten nem engedte meg, hogy elhamarkodottan és felületes ítélőként bárki is úgy vélje, ő a konkoly, ami a búza közé keveredett. Hagyták felnőni, s rá lehetett jönni, hogy őt nem konkolynak, hanem búzának rendelte Isten!

Nekem pedig a közeli Bakonybél Szentkútjánál öt éven át szervezett és tartott szabadtéri öko-spirituális alkalmak jutottak eszembe, amikor a Voloszi Manifesztum által korábbi öko-spirituális gyakorlatunkban és szeptember eleji teremtésünnepünk szándékában is megerősödhettünk.

Ebben a kiáltványban ugyanis ortodox és protestáns, katolikus keresztyének a világkeresztyénség ökológiai reformációjáért kiáltottak, fohászkodtak és

javasolták mindenkinek az egyre tudatosabb és felelősebb bánásmódot Istenünk teremtett világával.

Öko-reformációt, amíg tart a ma – elv és

Ezt a manifesztumot nyilvánosságra hozta a Teológiai Szemle éppúgy, mint a

Protestáns Műhely tanulmányi füzet, mely 2016-ban jelent meg „A teremtett világ megóvása – öko-teológia a 21. század elején” címmel.

Ebben felvázoltam a keresztyén környezettudatos gondolkodás és életvitel történetét, az ökológiai bántalmazás legkülönfélébb formáit, s azt, hogy a protestáns teológia alkotta meg az öko-teológia fogalmát.

Mi ott a szentkúti völgyben évről évre fiatal zenészek, biológiatanárok, költői művek megszólaltatói, a teremtésről szóló Igék bontogatásával próbáltuk a hallgatóság lelki és mentális érzékenységét ébresztgetni a környezetért.

Ökológiai fogadalommal, faültetéssel, többféle aktivitással, közös énekléssel, tábortűz köré húzódva fésülni gondolatainkat a teremtő Lélek és zseniális Tünde tanárnőnk segítségével.

Ezekről az alkalmakról lelkes önkéntesek segítségével kisfilmek is készültek, ezek közül a Yuotube-on még követhető egyik-másik (Teremtés napjának ünnepe Bakonybél, készítette Útirány, Sárfi Lajos).

Meg számos beszámoló is megörökítette több éves öko-szolgálatunkat. Ingyen végeztük, felkészültségünk legjavával, remélve, hogy ami ingyen van, az nem olcsó termék! Ezt hála Istennek, sokan észrevették.

Mielőtt a gazda sarlót ereszt a földre

A tiszta látványélvezettől, az Isten teremtette mezők látványcsodájától így jutottunk el a környezetért, az ökológiai tudatosságig vezető rendezvény

szervezéséig hitből, személyesen átérzett keresztyén felelősségvállalással, önkéntes összefogással! És az Ige nagyon komoly figyelmeztetéséig, amit

Kányádi Sándornak Valaki jár a fák hegyén című versével minden

esztendőben egyre mélyebbre ültettünk el programjaink segítségével a mind nagyobb számú érdeklődő szívében. Erről szól az említett kisfilm.

Az Ószövetség és az Újszövetség intése szintén olyan

együttmozgásban van, mint a szemünk előtt ringó árpavetés egymáshoz simuló kalászai.

Már Jeremiás figyelmeztetett jó 3000 éve: „Búzát vetettek, és tövist aratnak”

(Jer 12,13). Jézus pedig így intett a konkoly és a búza példázatában: „Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok” (Máté 13,39). Márpedig nemcsak a bakonyi vetések készek a kombájnok aratására, hanem bizony a világ is lassan vagy gyorsan beérik arra, hogy a föld Ura „azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett” (Márk 4,29). A mi dolgunk nem az, hogy találgassuk a végső aratás idejét, sem az, hogy fóbiába hajszoljuk önmagukat, egymást és a világot. Hanem az, hogy készen legyünk az aratásra! Mind lelkileg, minden erkölcsileg szerte a Kárpát-hazában.

Bakonyi érett kalászos tenger, köszönjük a gazdag emlékeztetést, s Urunknak azt, hogy van mit számba venni, átgondolni, megtenni, mielőtt a Gazda sarlót ereszt a földre!

(Fotó: Lelkes Karolina)

KALÁSZOK RINGÓ RITMUSÁRA ÉNEKELT A

LELKÜNK EGÉSZ KÁRPÁT-HAZÁÉRT – 2. variáció

ÖKO-SPIRITUÁLIS PILLANATOK A BAKONYI SZÉLKERÉK ÉS AZ

ÉRŐ GABONAMEZŐ KÖZÖTT

BAKONYI KALÁSZOSOK A LELKÜNKIG RINGANAK

Magrejtő árpakalászok ringó, lágy hullámzása öleli körül a szemlélődő tekintetét a Bakonycsernye és Csetény közötti út mentén, ahol a kitérőben szorgosan és hallható suhogással pörgeti a szélkerék a levegőt. Vasárnapi hazafele vezető utunkon – mint minden alkalommal – megálltunk az érő kalászosokat, s a nyári virágokat kínáló vetés mellett. Száguldó motorosok sebességhajszoló dübörgését az út menti fasor jótékonyan szűrte ki. A turista áradat kerékpáros, autós késő délutáni nyüzsgése még kicsit behallatszott a vetésmenti, az érlelődő kalászosok sajátos illatában úszó tájba. Majd ez is egyre gyérült. S akkor a gyönyörű bakonyi táj odakínálta szívünk elé az open air, nyíltszíni áhítat páratlan pillanatait.

Igék idéződtek fel a szívünkben és ajkunkon az aratás beérő zsengéjéről, amit egykoron a Szentföldön Mózes törvénye szerint az Úrnak ajánlottak fel (3Mózes 23,10). És az együtt ringó kalászok boglárján az Isten fésűjével, a széllel széppé fésült szakáll szálak tengeri látvánnyá változtatták a vetést. Valami ősi ritmus visszhangzott a lelkünkben a látványra, szinte magunk is ringani, hódolni akartunk mindennek Teremtője, Istenünk előtt. Ézsaiás fogalmazása szerint

„örömet szerzesz nékik és örvendeznek előtted az aratók örömével” (Ézs 9,3). Ebben a tiszta létesztétikai, magasrendű örömharmóniában, amit az egy ütemre hajló, ringó, hódoló, táncoló érett vetés látványa keltett bennünk, felcsendültek a hálaadás zsoltáros hangjai bennünk: „Adjatok hálát az Istennek,/Imádkozzatok

(Fotó: Lelkes Karolina)

szent nevének!/Hirdessétek dicséretét/És minden jótéteményét!/Beszéljétek a nép előtt!Nagy csudáit, melyeket tött”.

LELKÉSZEK BOLDOG ÁHÍTAT-PERCEI A TERMÉSZET TEMPLOMÁBAN

Lelkészekként együtt örvendtünk és hajladoztunk, beleolvadva az érő árpamező sajátos néma istentiszteletébe, hódolásába. Nagyszerű, felszabadító, boldog érzés járta át lelkünket a harmónia-szépség élményében, pontosan azért, mert a csupa diszharmóniába, egymás elleni személyes és közösségi agresszióba süllyedő világból pár pillanatra – akár a szélkerék felfele forduló lapjára kapva is képzeletben – átlendültünk a mennyei léttartományokba, az örök harmónia rendjébe. Abba a láthatatlan, de egyben néha látható világba, ahol már nem csak árpa és búzakalászok fésülődnek tisztelő és Istennek tisztelgő egységbe és hódoló harmóniába, hanem egész világok, univerzumok és multiverzumok, kozmikus kalászokként tisztelve az Isten-adta rendet és a Rendalkotó élő Istent.

Közben pedig személyes emlékek is felszálltak az emlékezet mélyebb rétegeiből. Klaudia lelkésznőnek, Társamnak izraeli régészeti kutató évéből, amit a világhírű jeruzsálemi keresztyén Dallmann Szentföldkutató Intézetben töltött. Szemei előtt Jézusunk példázata nyomán megjelent és valóságosan növekedett a búzamező, amely már fehér volt az aratásra (János 4,35-38). És Jézus Urunk figyelmeztetése is megjelent rögvest arról, hogy miközben a tanítványok még ráérősen okoskodtak: még négy hónap, míg eljő az aratás, a "van még időnk, ráérünk még" életelvének és gyakorlatának engedve át időt és teret. Márpedig az idő sürget, s aratnivaló sok, de a munkás oly kevés. És arra is int Urunk a példázatban, hogy más a vető, más az arató, különféle szolgálatok vannak az egyházban, amelyek időben is egymásra következnek. Akár úgy, hogy a gyülekezetben más feladata volt az előd lelkésznek, s más az utódnak, akár az egyháztörténelem nagyobb korszakaira gondolunk, de mind a vető, mind az arató együtt örvendezhet, mert az örök életre gyűjt termést mindkettő – másoknak és magának. Hogy pedig senki ne essen bele a "velem kezdődött a világ és az egyháztörténelem" hamis tudatú, téves hitű csapdájába, hozzáteszi: „Ti a mások munkájába álltatok” (Ján 4,38). Ó, ringó bakonyi árpamezők, köszönjük nektek példázatos Urunk igazát, amit újra megjelentettetek előttünk!

ÖKO-REFORMÁCIÓT, AMÍG TART A MA – ELV ÉS TETT

És felidéződött open air istentiszteletünkön, ahol ígérete szerint jelen volt Urunk Lelkével, Igéjével, annak a palesztin kisfiúnak, Juszufnak az arca is, akit árvaságában a svájci református-keresztyén palesztin segélyszolgálat karolt fel. Ő ma már hálás, tanult európaiként szolgálja vissza a felkaroló szeretetet fehérgalléros, diplomás és értékes felnőttként. Mert Isten nem engedte meg, hogy elhamarkodottan és felületes ítélőként bárki is úgy vélje, ő a konkoly, ami a búza közé keveredett. Hagyták felnőni, s rá lehetett jönni, hogy őt nem konkolynak, hanem búzának rendelte Isten!

Nekem pedig a közeli Bakonybél Szent-kútjánál öt éven át szervezett és tartott szabadtéri öko-spirituális alkalmak jutottak eszembe. Amikor a Voloszi

Manifesztum által korábbi öko-spirituális gyakorlatunkban és szeptember eleji teremtésünnepünk szándékában is megerősödhettünk. Ebben a kiáltványban ugyanis ortodox és protestáns, katolikus keresztyének a világkeresztyénség ökológiai reformációjáért kiáltottak, fohászkodtak és javasolták mindenkinek az egyre tudatosabb és felelősebb bánásmódot Istenünk teremtett világával. Ezt a Manifesztumot nyilvánosságra hozta a Teológiai Szemle éppúgy, mint az a Protestáns Műhely tanulmányi füzet, ami 2016-ban jelent meg „A teremtett világ megóvása – öko-teológia a 21. század elején” címmel. Ebben felvázoltam a keresztyén környezettudatos gondolkodás és életvitel történetét, az ökológiai bántalmazás legkülönfélébb formáit, s azt, hogy a protestáns teológia alkotta meg az öko-teológia fogalmát. Mi ott a szentkúti völgyben évről-évre fiatal zenészek, biológia tanárok, költői művek megszólaltatói, a teremtésről szóló Igék bontogatásával próbáltuk a hallgatóság lelki és mentális érzékenységét ébresztgetni a környezetért. Ökológiai fogadalommal, faültetéssel, többféle aktivitással, közös énekléssel, tábortűz köré húzódva fésülni gondolatainkat a teremtő Lélek és zseniális Tünde tanárnőnk segítségével. Ezekről az alkalmakról lelkes önkéntesek segítségével kisfilmek is készültek, ezek közül a yuotube-on még követhető egyik-másik (Teremtés Napjának ünnepe Bakonybél https://youtu.be/492Cf7RqWdc, készítette Útirány, Sárfi Lajos). Meg számos beszámoló is megörökítette több éves öko-szolgálatunkat.

Ingyen végeztük, felkészültségünk legjavával, remélve, hogy ami ingyen van, az nem olcsó termék! Ezt hála Istennek, sokan észrevették. Például ilyen cikkekben: „ÉG-ÍGÉRŐ RENDEZVÉNY VOLT…” - A

TEREMTÉS NAPJA

ÜNNEPLÉSE BAKONYBÉLEN (https://kdnp.hu/protestans-muhely/„ég-ígérőrendezvény-volt…”-teremtés-napja-ünneplése-bakonybélen – Teremtés Napjának Ünnepe Bakonybél – az önkormányzat honlapján: https://bakonybel.hu/index.php? p=adatlap&kategoria=esemenyek&id=6289).

MIELŐTT A GAZDA SARLÓT ERESZT A FÖLDRE

A tiszta látvány-élvezettől, az Isten teremtette mezők látványcsodájától így jutottunk el a környezetért, az ökológiai tudatosságig vezető rendezvény szervezésig hitből, személyesen átérzett keresztyén felelősségvállalással, önkéntes összefogással! És az Ige nagyon komoly figyelmeztetéséig, amit Kányádi Sándornak Valaki jár a fák hegyén című versével minden esztendőben egyre mélyebbre ültettünk el programjaink segítségével a mind nagyobb számú érdeklődő szívében. Erről szól az említett kisfilm. Az Ószövetség és az Újszövetség intése szintén olyan együtt-mozgásban van, mint a szemünk előtt ringó árpavetés egymáshoz simuló kalászai. Már Jeremiás figyelmeztetett jó 3000 éve: „Búzát vetettek, és tövist aratnak” (Jer 12,13). Jézus

(Fotó: drbl)

pedig így intett a konkoly és a búza példázatában: „Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög; az aratás pedig a világ vége; az aratók pedig az angyalok” (Máté 13,39). Márpedig nem csak a bakony-táji vetések készek a kombájnok aratására, hanem bizony a világ is lassan vagy gyorsan beérik arra, hogy a föld Ura „azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett” (Márk 4,29). A mi dolgunk nem az, hogy találgassuk a végső aratás idejét, sem az, hogy fóbiába hajszoljuk önmagukat, egymást és a világot. Hanem az, hogy készen legyünk az aratásra! Mind lelkileg, minden erkölcsileg szerte a Kárpáthazában.

Bakonyi érett kalászos tenger, köszönjük a gazdag emlékeztetést, s Urunknak azt, hogy van mit számba venni, átgondolni, megtenni, mielőtt a Gazda sarlót ereszt a földre!

Létszínező, boldogító kegyelem Istene, könyörögve kérünk a kérni nem tudók helyett, a félrevezetettek, a bekötött szeműek, a megkötözött lelkűek helyett és nevében is: maradj velünk, hogy tudjunk vigyázni az Isten fiait váró teremtett világra, egymásra és önmagunkra…

Létprizmán átragyogó boldogító kegyelem, maradj velünk!

Nélkülözhetetlen létismereti minimum

Illusztráció (pixabay)

Pál apostolhoz visszaszáll az emlékezetem, oly gyorsan, mint itt az örök városban, a Tevere folyó partján a túlhízott sirályok kapkodják ki a sáros-zöld édesvízből a kishalakat. A dicső római birodalmi múlt építészeti maradványai között járva, a Colosseum mellett, Traianus palotájának romjai között, rádöbbenek a tapasztalati valóságok tömegével is igazoltan, a népek hittérítőjének igazára.

Mit is gondolhatok mást, ha a láthatókra nézek, mint amit ő fogalmazott meg levelében 2000 éve: a láthatók ideig valók (2Korintus 4,18). Mi maradt a dicső múltból? Épülettorzók, kulturális emlékek, jog és a hódítókat magasztaló klasszikus versek, latin versformák, a mindennapok élvezetére biztató sovány bölcselet: carpe diem – élvezd a napot, a megragadható, elfogyasztható, megiható időt. Még inkább marad a kőkemény kérdés a láthatók alapján:

miféle létértelmezés, életgyakorlat, létezési, személyes sorsalakítás az, ami csak a láthatókra nézve működteti önmagát? Vagy milyen

létlátás- és gondolkodás-hiányt, természettel szembeni emberi

krimiket tükröznek a lassanként ránk sülő, ránk sározódó, vagy éppen ránk száradó klíma-jelenségek?

Nem csak Rómára igaz a mai valóság, amit úgy tapasztalok, hogy mióta éveken át visszatérőleg járom az örök város szem- és lélekgyönyörködtető

mandulafenyői alatt a múlttól zsibongó utakat, szembetűnően látom a romlandóságot és a romlást. Az évek alatt lassan ölő savasodást. Amint egész pínea erdők, amelyek fenséges zöld lombkoronájukkal szinte tartották

Róma és népe fölött a kéklő eget, oltalmazón és jótékonyan árnyékot kínálva, egyre inkább rozsdamarta elmúlásba fordulnak.

Illusztrác ió (pixabay)

Ó, Via Appia, Traianus palotája, Colosseum, Rózsakert egykoron gyönyörű

píneái, mi lett veletek évek alatt? Itt a Tevere partján, gondolatban Pál mellett sétálgatva, hallom a szent öreg szavait. A teremtett világ sóvárogva várja Isten fiainak megjelenését, hiszen az egész teremtett világ együtt

sóhajtozik és együtt vajúdik mindez ideig, hogy megszabaduljon a romlandóság rabságából (Róma 8,19-23). Közben akár panaszódaként is, fájdalmasan felhangzik szívemben a kárpát-hazai református templomokban oly’ gyakran énekelt angol protestáns ének dallama és sora:

Csak változást és romlást lát a szem, Változhatatlan, ó maradj velem.

A holland új-reformátori bölcselet nekünk is üzen

Közben a 20. századi szellemi-lelki útitársak is eszembe jutnak. Például a holland református Kant, H. Dooyeweerd, aki páratlan hitbeli leleménnyel fogalmazta meg a létprizma gondolatát arról, hogy a láthatatlan Isten a megteremtett LÉTen (creatio) keresztül hogyan ragyog bele az emberi szembe, szívbe.

Azt tételezve, hogy a lét, a teremtett mindenség kozmikusan nagy prizma, melyen át a tiszta istenlét és bölcsesség, érzelem, ész és szív fényözöne millió színre bomlik. És színezi át az emberlétet boldogítóan.

Az egyetlen, szent és láthatatlan fény, az isteni lét a hegyek és virágok, folyók és tengerek, az élővilág, a csillagok milliárdjain át színesíti meg földi létezésünket. Mi azonban ezt a máig áradó isteni fénybontást, létszínező kegyelmet piszkítjuk be, vesszük semmibe, fordítunk hátat neki azzal a kapzsi és korrupt, azaz Istentől elhajlott, csak magunkra koncentráló léthabzsolással, amivel sikerült fejünkre hozni a klímakatasztrófák (elő)játékaként is a már pusztító teremtett természeti erőket. A természet lázadását az istentelen ember ellen! Az emberi szív és a gondolkodás sokszázados önző káoszát, ami a természet gátlástalan, lelkiismeretlen és szívtelen kizsákmányolásában fejeződött ki és fejeződik be – ellenünkre.

Helyreállítás a bibliás öko-vádirat nyomán

Az apostoli Igében valóságos öko-vádirat csattan, harsan ránk. A teremtett világ romlandóságáról, rabságáról, arról, hogy a generációk sorban és milyen mértékben, mélységben vették semmibe a létprizmát, alig vagy egyáltalán nem tartva tiszteletben a teremtett világ szuverenitását, Istentől belerejtett

önrendelkezési létezési jogát. A saját törvényeit és határait. Mert nem csak az országoknak, nemzeteknek van csak késve, a 20. században felismert önrendelkezése, már amennyire, annyira, vagy éppen szuverenitása, már

amennyire, azaz betartva és tiszteletben tartva, hanem Isten világrendjében a teremtett világnak is!

És az öko-szuverenitást, a teremtett világ öko-önrendelkezési isteni jogát, önfenntartó és önteremtő képességét planetáris méretekben sikerült semmibe venni, lenullázni az önbálványozó embereknek.

Illusztráció (pixabay)

Ahol azonban mégis sikerült a tiszteletben tartás, a creatio tisztelete, ott viruló agrárkultúra bontakozott ki, példaként mondjuk Hollandiában vagy a távol-keleti rizskultúrákban, a japán kertkultúrában. És itthon a paraszti, a föld törvényeit, a termékeny fekete földek önrendelkezési jogát, természetét, termékenységrendjét tiszteletben tartó földműves kultúrákban. Legtöbb esetben a földet művelő, a teremtett világ törvényeit, ritmusát, életrend szabályozó törvényszerűségeit tisztelő emberi magatartás, a zöld kultúra

nemesen tudatos paraszti őrizői viselkedéskultúrájukban még ma is fellelhető

valami ösztönös léttisztelet, Isten-tisztelet, a jótékony függőség a Gondviselőtől. Vagy más kultúrákban az égiektől, a szentségtől. Egyszerűen

annak felismerése, elismerése, létezéselvvé, létezésgyakorlattá, életgyakorlattá, életmóddá szervesítése, amit Pál így fejezett ki:

Nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók (2Korintus 4,18).

Elfogadott létlogika gyümölcse a létezés öröme

Különös létlogika sejlik fel a teremtettséget tisztelő emberi szívben a létrendről, amit Isten adott mindennek és mindenekben, láthatatlan létfenntartó törvényei által. Hogy a javunkra és a számunkra oly célszerűen megteremtett világban megleljük, átéljük a létezés örömét.

Ahogyan azt az emberi romlással, a bűn mérhetetlen pusztító potenciájával nagyon is tisztában lévő Agatha Christie roppant egyszerűen fogalmazta meg rövid sztorijában: „Egy gyermek így szólalt meg: “Köszönöm, Istenem, a jó vacsorámat.” Mit mondhatnék én 75 évesen? Köszönöm, Istenem a jó életemet és mindazt a szeretetet, amit kaptam”. Naiv vagy visszagyermekesedett lett volna Agatha Christie, aki ilyen gyermeki módon fogalmazott 75 évesen? Épp ő, aki garmadáját írta meg a talányos és megrettentő fordulatokat taglaló krimiknek, az emberi bűn cselszövéseiről, olyan bűnismerettel és emberismerettel, hogy az még ma is ámulatba ejti olvasóit? Nem! A titok nyitja ennyi: ő is megkapta Istentől azt a szemet, ami meglátta a létprizmát és a nyomában kibomló mindennapi létezés sokszínűségét. De a létezésbe írt emberi határokat is felismerte, mert meglátta az emberi bukást, a bűnökből gyógyító, helyreállító kegyelmet is.

Agatha Christie minden krimijében az emberfaló bűnoroszlánt igyekezett leleplezni, amiről Péter apostol nyomán tudta:

„az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit nyeljen el” (1Péter 5,8).

Az írónő nem a bűnt ragozta, nem az emberi szennyet görgette maga előtt egyre nagyobb halmokban, álságosan próbálva tisztára mosni azt Pilátus módjára, vagy mindent a másikra hárítva. Agatha Christie hittel volt képes átérezni az igazi létdrámát, átlátni a rettentő őslázadás és a csaknem

végzetes bukás veszedelmeit. A szív és az akarat mérhetetlen korrupcióját felismerve, felkiált regényeivel és belekiált az emberek lelkiismeretébe: Ne így! Sőt felkiált a második nagy isteni tettért, ennek nélkülözhetetlen elfogadásáért, befogadásáért ezen a vasárnapon és földi életünk végéig. Az egyedül mindent Krisztusban helyreállító kegyelemért.

Agatha Christie szobra (Fotó: pixabay.com)

Ez a létrend és helyreállító, minden szolgaságtól szabadító, bennünk működőképes üdvösségrend, jézusi elégtétel és a benne való ingyen részesülésünk hit által lett a krimik királynőjének boldogító életerejévé, létöröme forrásává. Őáltala, Őbenne tudott 75 évesen keserűség nélkül, közöny vagy életuntság nélkül így fogalmazni:

Köszönöm, Istenem, a jó életemet és mindazt a szeretetet, amit kaptam.

Kegyelemből Krisztus által helyreállt a létrend őbenne is. És ez szülte meg a Köszönöm, Istenem-et. Az egyedül boldogító létprizma meglátásával, a létlogika isteni világosságával és az Ő szeretetének meleg fényével.

Létszínező, boldogító kegyelem Istene, könyörögve kérünk a kérni nem tudók helyett, a félrevezetettek, a bekötött szeműek, a megkötözött lelkűek helyett

és nevében is: maradj velünk, hogy tudjunk vigyázni az Isten fiait váró teremtett világra, egymásra és önmagunkra…

KI A GYÖKÉR? MI A GYÖKÉR? - LÉTISMERETI PERCEK ÉGTARTÓ PÍNEÁK ALATT

Amiről kevesen tudnak, az a holland újreformációs filozófia, amelynek ma már kétszáznál több művelője van világszerte. Fontos

és hasznos lehet ismerni őket és világszerte terjedő

létszemléletüket, életfelfogásukat...

Illusztráci

ó (pixabay.com)

Ha Róma, akkor égtartó mandulafenyők lenyűgöző látványa mindenütt. Ezek a különös mediterrán fák hatalmas csupasz

törzsükkel, és ég felé emelt zöld lombtányérjukkal a mesék világának

égig érő óriásgombáit juttatják eszembe.

Meg amint a Ciampino reptérről kilépve, ugyancsak megpillanthatja a turista őket, a Via Appia mentén, s rögtön az Imperium Romanum, az első nagy világbirodalom rabszolgakivégzései is eszébe juthatnak. Meg Pál is, a népek apostola, aki valószínűleg ilyen píneák alatt rótta térítő útját Róma felé.

Egyszerű csodája Isten teremtő fantáziájának, amint ezek a mindenütt feltűnő égi-földi katonák magasra emelt lombkoronájukkal tisztelegnek az érkezőknek.

Vagy amint – szemből nézve – a Szent Péter baloldali nagy oszlopcsarnoka fölötti teraszon festői zöld keretet nyújtanak a szemlélődőnek. Bennem

mindig azt a benyomást keltve, hogy örökzöld tányérjaikkal mindennemű égi, fizikai ártalommal, nyomással szemben oltalmazzák az örök várost és Szent Péter sírját.

Miért e hosszabb píneás bevezető? Mert itt, Traianus császár palotájának romjai közelében, meg a Tevere sáros-zöld vizének partján emelkedő mandulafasereg mélyebbre és távolabbra viszi gondolataimat. A szinte kettős gyökérrel, földbe és égbe mélyedő gyökérzettel élő, túlélő fák, ezredévek néma tanúi kényszerítették ki sétáim során a kérdéshalmazt, amit lehetne metafizikai, transzcendens és akármilyen jelzővel illetni.

Egyszerűen ezt: de ki a gyökér? Mi a gyökér? Hol a gyökér? A sors

fölötti létben és a személyes létezésben, a nagy egészben és a parányi emberi életben?

Létismereti kulcskérdések

Az élet mélyebb összefüggéseit érintő, megszólaltató, elgondolkodásra vezető kérdések kortól, helytől függetlenül felvetődnek. Az élet értelme, az értelmes élet, a távlatos, nem „egérlyuk-sors” (Kafka), a ki az ág, de hol az ág (Zelk Z.) dilemmák nem oldozhatók fel, tehetők mauzóleumba a digitális kor technikai eszközeivel sem. Legkevésbé a virtuális látványeszközök látszatvilágával.

A mai generációk ezernyi zsákutcás próbálkozása, csődjei és

kudarcai bizonyítják: valós kérdésekre valós válaszokat kell adni, s meg kell hallani az emberi lélek „örök” útkeresésének személyes és egyedi kérdéseit is.

Ki is vagyok, miért vagyok éppen ott, ahol? Éppen most, e korban, s mi az életem értelme, rendeltetése? Mit hagyok magam után? Életmérlegem nullszaldós, vagy csupa tartozás lesz? Mi lesz, ki lesz a nyeresége, ha lesz? Ezek a nagy keretkérdések, melyek Rómában és Budapesten, Pozsonyban, Szabadkán, Kolozsvárott, meg Vatikánban, Genfben és Wittenbergben, Sanghajban és másutt is annyiféleképpen modulálódnak, változnak, ahány ember csak él jelenleg a földön. Hetvenöt földi vándorút nyomán bennem már az összegezések, a végelszámolások napjai jönnek egyre gyorsulva. Mi az, amit bizonyosan elkerülnék, mi az, amit nagyon tanácsolnék az útkeresőknek?

Így sétálgatva a gyönyörű vatikáni kertben, meg a Tevere partján, a Piazza Gerusalemme felé, kétnyelvű Bibliám lapjai között a lágy szellő lapozó ujjaival keresgélek. Valóban egy háromdimenziós, különös gyökérzetkötelék és széttéphetetlen megtartó háló rajzolata bontakozik ki lelki szemeim előtt, s jegyzetfüzetem lapjain.

Háromdimenziós gyökérzetkötelék léterős hordozója sorsunknak

Milyen különös az emberi elme és a szív! Éppen a római katolikus világközpont gyönyörűséges kerti csendjében jutott eszembe a holland református jogász-teológus-filozófus, Herman Dooyeweerd (1894-1977), akit pont itt, a Pápai Tudományos Akadémia egyik előadásán titulált meg a jezsuita előadó így: ő a holland Kant. Az 1920-as évektől a 1970-es évekig tulipános kitartással, egyértelmű logikával, bibliás világszemlélettel építette fel közel 120 filozófus társával a hazánkban még ma is alig ismert újreformációs filozófiát.

Tengerparti csendes fészkében évtizedeken át rótta sorait, egyebek mellett a nyugati kultúra gyökereiről (Roots of Western Culture). A gyökerekről. Igen, s most itt a római píneák alatt ő jutott eszembe. És az Ige, ami nélkül egyetlen

pillanatra sem indította el gondolatait. Az ő nyomában jó két évtizede Isten

Lelke kirajzolta bennem a háromdimenziós gyökér-összefüggéseket, az életben tartó, acélnál is erősebb eszmei, gondolati, Isten- és emberszemléleti, mentalitás edző, világszemléleti hálót.

Dooyeweerd abból indult ki, hogy az emberiség hajnalán, amikor még közelebbi, „harmatos” volt az emberek istenélménye, a vallási gyökérzet egyetemes, őseredeti hajszálérrendszerén keresztül szívta magába az embervilág az istennedűt, éledt fel benne az istenszomj, az istenélmény vágya nemzedékről nemzedékre.

Ezért van a Földön mindenütt, a legkülönfélébb, egyszerűbb vagy egészen az abszolút egyistenhitig, a monoteizmusig terjedő képzetáradat a Túlnaniról.

„Isten-fertőzött” lett örökre az emberiség. Ez az Isten-rádix, az Istengyökérzet útravalója a történelem végéig. Enélkül nincs emberi élet, gondolkodás, gazdag kultúra. Legyenek bár hívők vagy hitetlenek az emberek, Isten a szívükbe írta a törvény cselekedeteit, aminek bizonysága lelkiismeretük és gondolataik, melyek hol vádolják, hol felmentik őket (Róma 2,15). És vagy Istent szeretik vagy bálványaikat, amiket ők farigcsálnak, terveztetnek akár a mesterséges intelligenciával maguknak.

Az egyetemes és kronológiai Isten-gyökérzet azonban még nem az egyetlen. Amikor eljött az idők teljessége, Isten Jézus Krisztusban a megváltás hitbeli gyökérzetén keresztül emelte ki övéit a romlás és a hitetlenség, a vallásosság világából. A jó hollandus ezt Krisztus-rádixnak, Krisztus-gyökérzetnek nevezte el. S hozzátette:

Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb (Kolossé 2,7).

Bibliás létlogika

Vissza-visszatekintve életemben az isteni vezetésre, a sajátos szabadításokra és nem várt csodákra, az egyház, egyházam, a Magyarországi Református Egyház elmúlt 50 évére, hazám, a sokféle fordulatot, belső buktatót megélt

és túlélt népünk sok szélsőséges jelenetet, eseményt, drámát és vígjátékot, s

néha boldogító közhangulatot (is) termő útjára, a dooyeweerdi bibliás út háromdimenziós olvasattá, erőtérré formálódott, bővült bennem.

A vallási ős-gyökérzethez, az egyetemes Isten-magvakat hordozó gyökérzetképzethez hozzáadódott a földi-mennyei, krisztológiai, krisztusi dimenzió. Ha a mandulafenyő képénél maradok, akkor a mély talaj gyökérzetéből kinőtt az égtartó, éghívogató zöldellő píneatányér, rajta az evangélium felemelő, mindig magasra tartott és magasra emelő kincseivel, értékeivel, táplálékaival: Bibliával, imákkal, sákramentumokkal, élő hittel, hálaadással. És nálam ehhez hozzárajzolódott a szociokulturális gyökérzet, az itt és most gyökérzete, a család, a nemzet, a haza, a kor, amiben élünk, a keresztyén kultúra minden magyar és nem magyar hozadékával. Ami igazából karaktert, megjelenési formát adott a vallási és a krisztusi gyökérzetnek, gyümölcsként zöldellve, táplálva vagy éppen az előbbiek hiánya miatt, gondozatlansága miatt hervadozva.

A jeles heidelbergi történetfilozófus, Max Weber fogalmát tovább „ragozva”: operacionális, egyszerre elméleti és gyakorlati gyökérelvem, rádixom, ami az életben segített eligazodni, a miért, mi végre, mi értelme, hol a helyem töprengéseiben biztos irányt mutatva, az éppen ez a háromdimenziós gyökérszemlélet volt. Amit most a római píneák alatt újra élesen kirajzolt lelki szemeim előtt a Szentlélek, s amit alig tudok megköszönni, be-betérve a szinte lépésenként nyitott ajtóval váró templomokba. Igen, Ő, a Lélek fútt rá a lelkemre és gondolataimra sok-sok évvel ezelőtt, hogy rávezessen, elvezessen a bibliás létlogika gyönyörűséges, de sok próbatételes, nagykorú keresztyénné (Bonhoeffer) edző útjára.

A Szent Péter-bazilika és a római zsinagóga között, a hallgatag, mégis oly beszédes píneák alatt lehelte rá lelkemre a Szentlélek e június közepi napokban a figyelmeztetést, nem csak nekem üzenve:

krisztusi rádixtól, gyökértől, „hogy a keserűség gyökere felnövekedve, kárt ne okozzon és sokakat meg ne fertőzzön” (Zsid 12,17).

Hallatlanul időszerű intés.

„Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől”, a

Uram, Jézus, kegyelmed háromszoros gyökérerejével őrizz meg minket továbbra is földi zarándokutunkon mindenféle elhajlástól Tőled!

LÉTISMERETI PERCEK ÉGTARTÓ PÍNEÁK ALATT -

2. variáció

KI A GYÖKÉR? MI A GYÖKÉR?

RÓMAI PÍNEÁK, ÉVEZREDEK NÉMA TANÚI, HUNGÁRIÁNAK

IS ÜZENTEK

Ha Róma, akkor égtartó mandulafenyők lenyűgöző látványa mindenütt. Ezek a különös mediterrán fák hatalmas csupasz törzsükkel, és ég felé emelt zöld lombtányérjukkal a mesék világának égig érő óriásgombáit juttatják eszembe. Meg amint a Ciampino reptérről kilépve, ugyancsak megpillanthatja a turista őket, a Via Appia mentén, s rögtön az Imperium Romanum, az első nagy világbirodalom rabszolga kivégzései is eszébe juthatnak. Meg Pál is, a népek apostola, aki valószínűleg ilyen píneák alatt rótta térítő útját Róma felé. Egyszerű csodája Isten teremtő fantáziájának, amint ezek a mindenütt feltűnő égi-földi katonák magasra emelt lombkoronájukkal tisztelegnek az érkezőknek. Vagy amint – szemből nézve - a Szent Péter baloldali nagy oszlopcsarnoka fölötti teraszon festői zöld keretet nyújtanak a szemlélődőnek. Bennem mindig azt a benyomást keltve, hogy örökzöld tányérjaikkal mindennemű égi, fizikai ártalommal, nyomással szemben oltalmazzák az örök várost és Szent Péter sírját.

Miért e hosszabb píneás bevezető? Mert itt, Traianus császár palotájának romjai közelében, meg a Tevere sáros-zöld vizének partján emelkedő mandulafa sereg mélyebbre és távolabbra viszi gondolataimat. A szinte kettős gyökérrel, földbe és égbe mélyedő gyökérzettel élő, túlélő fák, ezredévek néma tanúi kényszerítették ki sétáim során a kérdés-halmazt, amit lehetne metafizikai, transzcendens és akármilyen jelzővel illetni. Egyszerűen ezt: de ki a gyökér? Mi a gyökér? Hol a gyökér? A sors fölötti létben és a személyes létezésben, a nagy egészben és a parányi emberi életben?

LÉTISMERETI KULCSKÉRDÉSEK

Az élet mélyebb összefüggéseit érintő, megszólaltató, elgondolkodásra vezető kérdések kortól, helytől függetlenül felvetődnek. Az élet értelme, az értelmes élet, a távlatos, nem „egérlyuk-sors” (Kafka), a ki az ág, de hol az ág (Zelk Z.) dilemmák nem oldozhatók fel, tehetők mauzóleumba a digitális kor technikai eszközeivel sem. Legkevésbé a virtuális látványeszközök látszatvilágával. A mai generációk ezernyi zsákutcás próbálkozása, csődjei és kudarcai bizonyítják: valós kérdésekre valós válaszokat kell adni, s meg kell hallani az emberi lélek „örök” útkeresésének személyes és egyedi kérdéseit is. Ki is vagyok, miért vagyok éppen ott, ahol? Éppen most, e korban, s mi az életem értelme, rendeltetése? Mit hagyok magam után? Életmérlegem nullszaldós, vagy csupa tartozás lesz? Mi lesz, ki lesz a nyeresége, ha lesz? Ezek a nagy keretkérdések, melyek Rómában és Budapesten, Pozsonyban, Szabadkán, Kolozsvárott, meg Vatikánban, Genfben és Wittenbergben, Sanghaijban és másutt is annyiféleképpen modulálódnak, változnak, ahány ember csak él jelenleg a földön. Hetvenöt földi vándorút nyomán bennem már az összegezések, a végelszámolások napjai jönnek egyre gyorsulva. Mi az, amit bizonyosan elkerülnék, mi az, amit nagyon tanácsolnék az útkeresőknek?

Így sétálgatva a gyönyörű vatikáni kertben, meg a Tevere partján, a Piazza Gerusalemme felé, kétnyelvű Bibliám lapjai között a lágy szellő lapozó ujjaival keresgélek. Valóban egy háromdimenziós, különös gyökérzet-kötelék és széttéphetetlen megtartó háló rajzolata bontakozik ki lelki szemeim előtt, s jegyzetfüzetem lapjain.

HÁROMDIMENZIÓS GYÖKÉRZET-KÖTELÉK LÉTERŐS HORDOZÓJA

SORSUNKNAK

Milyen különös az emberi elme és a szív! Éppen a római katolikus világközpont

gyönyörűséges kerti csendjében jutott eszembe a holland református jogászteológus-filozófus, Herman Dooyeweerd (1894-1977), akit pont itt, a Pápai

Tudományos Akadémia egyik előadásán titulált meg a jezsuita előadó így: ő a holland Kant. Az 1920-as évektől a 1970-es évekig tulipános kitartással, egyértelmű logikával, bibliás világszemlélettel építette fel közel 120 filozófus

társával a hazánkban még ma is alig ismert új-reformációs filozófiát.

Tengerparti csendes fészkében évtizedeken át rótta sorait, egyebek mellett a nyugati kultúra gyökereiről (Roots of Western Culture). A gyökerekről. Igen, s

most itt a római píneák alatt ő jutott eszembe. És az Ige, ami nélkül egyetlen pillanatra sem indította el gondolatait. Az ő nyomában jó két évtizede Isten Lelke kirajzolta bennem a háromdimenziós gyökér-összefüggéseket, az életben tartó, acélnál is erősebb eszmei, gondolati, Isten- és emberszemléleti, mentalitás edző, világszemléleti hálót.

Dooyeweerd abból indult ki, hogy az emberiség hajnalán, amikor még közelebbi, „harmatos” volt az emberek istenélménye, a vallási gyökérzet egyetemes, őseredeti hajszálér rendszerén keresztül szívta magába az embervilág az istennedűt, éledt fel benne az istenszomj, az Isten-élmény vágya nemzedékről-nemzedékre. Ezért van a Földön mindenütt, a legkülönfélébb, egyszerűbb vagy egészen az abszolút egyistenhitig, a monoteizmusig terjedő képzetáradat a Túlnaniról. „Isten-fertőzött” lett örökre az emberiség. Ez az Isten-rádix, az Isten-gyökérzet útravalója a történelem végéig. Enélkül nincs emberi élet, gondolkodás, gazdag kultúra. Legyenek bár hívők vagy hitetlenek az emberek, Isten a szívükbe írta a törvény cselekedeteit, aminek bizonysága lelkiismeretük és gondolataik, melyek hol vádolják, hol felmentik őket (Róma 2,15). És vagy Istent szeretik vagy bálványaikat, amiket ők farigcsálnak, terveztetnek akár a mesterséges intelligenciával maguknak.

Az egyetemes és kronológiai Isten-gyökérzet azonban még nem az egyetlen. Amikor eljött az idők teljessége, Isten Jézus Krisztusban a megváltás hitbeli gyökérzetén keresztül emelte ki övéit a romlás és a hitetlenség, a vallásosság világából. A jó hollandus ezt Krisztus-rádixnak, Krisztusgyökérzetnek nevezte el. S hozzátette: Gyökerezzetek meg és épüljetek fel őbenne, erősödjetek meg a hit által, és hálaadásotok legyen egyre bőségesebb (Kolossé 2,7).

BIBLIÁS LÉTLOGIKA

Vissza-visszatekintve életemben az isteni vezetésre, a sajátos szabadításokra és nem várt csodákra, az egyház, egyházam, a Magyarországi Református Egyház elmúlt 50 évére, hazám, a sokféle fordulatot, belső buktatót megélt és túlélt népünk sok szélsőséges jelenetet, eseményt, drámát és vígjátékot, s néha boldogító közhangulatot (is) termő útjára, a dooyeweerdi bibliás út

háromdimenziós olvasattá, erőtérré formálódott, bővült bennem. A vallási ős-gyökérzethez, az egyetemes Isten-magvakat hordozó gyökérzet képzethez hozzáadódott a földi-mennyei, krisztológiai, krisztusi dimenzió. Ha a mandulafenyő képénél maradok, akkor a mély talaj gyökérzetéből kinőtt az égtartó, éghívogató zöldellő pínea-tányér, rajta az evangélium felemelő, mindig magasra tartott és magasra emelő kincseivel, értékeivel, táplálékaival: Bibliával, imákkal, sákramentumokkal, élő hittel, hálaadással. És nálam ehhez hozzárajzolódott a szociokulturális gyökérzet, az itt és most gyökérzete, a család, a nemzet, a haza, a kor, amiben élünk, a keresztyén kultúra minden magyar és nem magyar hozadékával. Ami igazából karaktert, megjelenési formát adott a vallási és a krisztusi gyökérzetnek, gyümölcsként zöldellve, táplálva vagy éppen az előbbiek hiánya miatt, gondozatlansága miatt hervadozva. A jeles heidelbergi történetfilozófus, Max Weber fogalmát tovább „ragozva”: operacionális, egyszerre elméleti és gyakorlati gyökérelvem, rádixom, ami az életben segített eligazodni, a miért, mi végre, mi értelme, hol a helyem töprengéseiben biztos irányt mutatva, az éppen ez a háromdimenziós gyökérszemlélet volt. Amit most a római píneák alatt újra élesen kirajzolt lelki szemeim előtt a Szentlélek, s amit alig tudok megköszönni, be-betérve a szinte lépésenként nyitott ajtóval váró templomokba. Igen, Ő, a Lélek fútt rá a lelkemre és gondolataimra sok-sok évvel ezelőtt, hogy rávezessen, elvezessen a bibliás létlogika gyönyörűséges, de sok próbatételes, nagykorú keresztyénné (Bonhoeffer) edző útjára.

A Szent Péter Bazilika és a római zsinagóga között, a hallgatag, mégis oly beszédes píneák alatt lehelte rá lelkemre a Szentlélek e június közepi napokban a figyelmeztetést, nem csak nekem üzenve: „Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől”, a krisztusi rádixtól, gyökértől, „hogy a keserűség gyökere felnövekedve, kárt ne okozzon és sokakat meg ne fertőzzön” (Zsid 12,17). Hallatlanul időszerű intés.

Uram, Jézus, kegyelmed háromszoros gyökérerejével őrizz meg minket továbbra is földi zarándokutunkon mindenféle elhajlástól Tőled!

KÉRDŐJELEK, FELKIÁLTÓJELEK ERDÉLYBŐL

TÖPRENGÉS, BORZONGÁS

FÁBIÁN TIBOR KÖNYVE OLVASÁSA KÖZBEN

A több kötetes lelkész-író, Fábián Tibor e remeklésében az őserdei izgalmas históriákban feltett sok tucat kérdőjelnek, felkiáltójelnek sajátos többletet ad. Sőt, még a regényzáró pont, pont, pont folytatásra utaló írásjelnek is. Ezek az írásjelek messze túlmutatnak önmagukon. A konkrét helyzeten túlra. Ahol egy-egy szereplő kimondja ezeket, akár a georgetowni katolikus öregotthonban, akár az önmagában gyönyörű zöld guyanai őserdőben, amikor például az egyik főhős, a gyónást tévő Luis atya kínzócölöphöz kötözés és fejvétel előtt áll. Vagy amikor az amerikai tv társaság, az NBC munkatársaival és Roger atyával lezuhan a helikopter a quaria indiánfőnök halálos pontossággal kilőtt nyila nyomán. Élet-halál helyzetek változatos sorozatában és az emlékezés, a végső számadás csendjében fogalmazódjanak bár meg a kérdőjeles mondatok és a felkiáltójeles jajkiáltások, az írásjelek mindig önmagukon túlra mutatnak. Beteljesítve, s eljuttatva az olvasókhoz transzcendens, sőt transzparens üzeneteiket. Mert az írásjelek nem hazudnak: létjelek, sőt látleletek arról, akinek gondolatában, szájában megformálódnak. Az előre elképzelhetetlen őserdei eseményekben, a nem várt fordulatok lélegzet elállító nyüzsgésében. Nem csak egyéni sorsjeladásokként, hanem egy egész ország, meg egy ősi zöld birodalom, a sokféle indián törzs által lakott vidékek létezésmódjaként. Meg

Fábián Tibor, Guyana szörnyei – Tortoma Könyvkiadó, Barót. 2021. 208 oldal

arról a nem ritkán kegyetlen ütközésről, amiben az őshonos indián kultúra védelmezi önmagát, hitvilágát, babonáit, varázslós-törzsfőnökös belső hatalmi szerkezetét és praktikáit a betolakodókkal, az erdőpusztító, szerencsevadász fehérek számukra kegyetlen civilizációjával szemben. Az őserdőkben, az Essequibo nagy folyam, s szent hegyük, a Baruma vidékén élő legkülönfélébb törzsekről küldött létjelek ezek az írásjelek. Nem misztikus, hanem reális, üzenetes jelek, a történések valóságából az általánosíthatóság logikájával kiemelve, és a félelem, a bizonytalanság, a rettegés társadalmi szövetébe csöpögtetve, már szimbolikus horror hordozóvá egyetemesítve. E látlelet írásjelek az események pörgő folyásában a valóság üzenethordozói, legyen szó a békésebb mandukákról, sicátokról, fehér indiánokról. Vagy a vérszomjas carabiákról, az átkozott dramurákról, akik bogyófőzetük, a navarcon hatására, akár machet, bozótvágó kés nélkül is gyilkoló gépekké változnak. Szörnyek földjévé téve a gyönyörűséges zöld őserdőt, amit a Mindenható jókedvében alkotott. A látlelet írásjelek már elhelyezésükkel is szólnak a részben városlakó létre, favelákba kényszerített lukumbákról, akiknek népesebb része a Kígyó-szigeten még békésen él, s a keresztyén tanításra, misszióra bámulatos nyitottsággal, gyermekeiken keresztül örvendezve válaszol. Akár a vérszomjas quariakról, a régi és gazdag raunda törzs leszármazottairól, s a velük szomszédos csumporákról.

Jól érzékeli az olvasó, e nagyszerű látlelet-regény sok mozzanatában emelhető át más, akár európai, akár közép-európai, netán afrikai kontextusba is. Hiszen miként az őserdőben, a pusztuló erdők Európájában, s a pusztító félkatonai afrikai szervezetek terrorjában is fellelhetők az ősgyökeres kulturális és etnikai, vallási hagyományok, meg a modernség, a vágtató technikai civilizáció, a másfajta életmód csoportérdekektől, profitéhségtől hajszolt ádáz küzdelmei. A még meg nem szelídített struggle for life nagyon is brutális megnyilvánulásai. S mindebben a keresztyén értékek, értékrend tisztavízű, hajszálérrendszerében közöttünk és bennünk még csordogáló éltető jelenléte, ám sokfele kiszáradással fenyegető feszültsége, olykor alig kibékíthető konfliktusokkal. A szerzőnek sikerült olyan reál-szimbolikus kérdés- és felkiáltó jelrendszert alkotnia, ami szembesítésre készteti, sőt kényszeríti az olvasót önmaga belső világlátásával, környezete sündisznóállású vélemény-, és torz ítélethalmazaival, Erdélyben és Magyarhonban, s ahol csak kézbe veszik, és értelmezik a könyv többemeletes üzeneteit. Az írásjelek transzparenciája, átláthatósága és a mindig önmagán is TÚL-mutató jelentéstartalom a cselekményszövés fordulatosságával, izgalmaival állandóan megtornáztatja a könyvet lapozgató elméjét, mégpedig a konkrét esetektől az egyetemes és általános érvényesség felé tartó mozgásával. El odáig, hogy bizony felvet bőrszíntől, törzsi vagy nemzeti, nemzetközi hovatartozástól függetlenül működő, elgondolkodtató negatív trendeket, világjelenségeket is. Ezeket a szerző a „Rutacca” kifejezéssel emeli be a történetszövésbe. A Rutacca-létmód rettenetes és valóságos, személyes megjelenítője a gonosznak, homlokán az őslázító kígyó rajzolatával, egyéni létében is szinte kipusztíthatatlanul. Mindenkit cinikusan és vérfagyasztóan kiröhögő, beteg nővel jelenítve meg a regényben, aki a megszemélyesített gonosz. A gonosz. Az emberszörny, élőhalott Rutacca valójában nem ember, nem indián. Hanem az emberiséget kísérő, kísértő negatívum, a sötétség ősprincípiuma. Ezt vágja oda a vele küzdő Roger atyának a végleszámolás halálos vergődésében: „Ölj csak meg! Az emberszörnyektől úgysem menekülsz. Magaddal viszed a halált, akárhová mész!” (207). Személyfölötti, személyalatti és a mindenkori emberek személyiségébe férkőző szörnyű hordaléka és tehertétele ő az emberlétnek, az első emberpár esete óta. Vele folyamatosan küzdenie kell az egyénnek és a közösségnek, lakozzanak ezek Guyana líraian ezerdallamú, madárdalos őserdeiben, a zöld és a kék fantasztikus szépségjátékában, s a benne rejtőzködő átokföldön, a földi pokolban vagy bárhol a világon. Ezért fogalmaz így a regény két részét, a Gyónás 19 alfejezetét és az Új misszió 14 fejezetnyi cselekményszövését összekötő, farmernadrágos amerikai pap, Roger

atya a kumakai katonai repülőtér betonján: „Ez még nem a háború vége, mert az folytatódni fog további csatákkal a gonosz ellenében” (208).

A reál-szimbolikus horror regényben, a rettenet cselekményhömpölygésében, ami örvénylő erőként szippantja magához és tartja ébren, éberen az olvasói figyelmet, különös jellemekkel, népcsoportokkal találkozunk. Jókkal és gonoszokkal, pozitívokkal és negatívokkal. Közöttük egy-egy jótékony indián vagy missziós atyával. Különösen is a Gyónás részben érzékelhető a szerző lelkészi habitusának jelenléte, Luis Ferguson atya gyónásra eltökélt történetében, meg Rogernek, a fiatal amerikai misszionáriusnak a szolgálati helykeresésében, küldetés értelmezésében. Luis atya 50 éve hord magában egy bűnt (26), aminek megvallása nélkül meghalni sem tud. Hosszú és az utolsó földi napjaiban elmondott története igencsak színes, szövevényes. A 113. oldalon tudjuk meg, hogy az őt kivégezni akaró carabia indiánok egyikét élet-halál helyzetben megölve, Rucanda fiatal dramura indián testvérét védelmezve, jut el a bűnig: „Uramisten! Embert öltem! Hova süllyedtem!”. Azt a Rucandat védelmezte, aki apja révén került ismeretségbe Vito atyával, aki évtizedekkel Luis előtt ment az őserdőbe, hogy keresztény hitre térítse a fehér embertől visszahúzódó indián törzseket. Apja fiára hagyta a misszionárius tiszteletét, és azt a Vito atya kivégzése során vérrel festett keresztet, amit karóba húzott feje alatt, a sárban talált meg. Rucanda apja példáját követve, bizonyította: „Létezhetett igaz, őszinte barátság egy dramura harcos és egy fehér ember között” (70). Lám, Vito atya missziós magvetése évtizedekkel később is gyümölcsöt hozott, még az utódokban is (71). Missziói célja, ami egyformán jelen volt a három pap – Vito, Luis és Roger több generációs – kockázatvállaló eltökéltségében, egyszerűen ez volt: „Minden erőmmel próbáltam elvetni a szívükben a hit magvait, megismertetni velük a Megváltó szeretetét” (28). A Gyónás végén megtudjuk, hogy Luis atya az életmentő futás, menekülés lélekszaggató és fizikai erőt felégető pillanataiban maradék erejével Rucandat a folyópart mellett temette el. „Néhány ágból keresztet fabrikáltam. A dramurának, aki szerette a keresztyének Istenét” (117). Az Új misszió című részben is találunk rokonszenves bennszülöttet, Masirut. A Kígyó szigeten, majd hírvivőként a városban is védelmezte, vezette a forgatócsoportot, hogy élve hazajussanak. A helikopteres mentőket ő irányította a menekülők – Liz, Roger – nyomára, akik a rohamosan mutálódó világpusztító (Covid, illetve a „sötétben lapuló gonoszság") vírus elől menekültek. Abban a gépben ült, ami felrobbant az ősrengeteg fölött. Ő volt az is, aki békésebb törzsük, a lukumbák Kígyó-szigetén tolmácsolta az akkor még teljes létszámú amerikai forgatócsoportnak a „lukumba testámentumot”. Ezt egy vénséges, ráncoktól barázdált arcú indián asszony hagyta rájuk: „Férfiak! Ne essetek abba a hibába, amibe mi, hogy 4 napot és 4 éjszakát vártunk abban a hitben, hogy a gonosz elvonul. Nem fog elmenni. És a végén mi is elmegyünk. Férfiak! Halljátok hangomat! Menjetek el erről a helyről, mert ahová az emberszörnyek beteszik a lábukat, az a hely átkozott lesz, és ők még nem térnek vissza a föld alá. Keressetek új hazát, ha élni akartok. Ha azt akarjátok, hogy a gyermekeitek felnőjenek!” (171).

Valóban ez lenne a megoldás? A menekülés a gonosz elől? De hova? Hol nincs jelen, akár megelőzve indiánt és fehér embert? Guyanaban vagy Európában, s a világ bármely részén?! Mi hát a megoldás? A bizonytalanság, a lét-nemlét határán billegő földi sorsélmények, őserdei mélykultúra és a fehér ember technikai civilizációs nyomása-ellennyomása közben? Amikor Roger atya a vesztegzár és a megsemmisítés alá vett kumakai reptéren katonai dzsipjében menekül a rutacca (fel)támadás elől, a szerző ezt így kommentálja: A remény, a túlélés és az újrakezdés fényei tűntek fel a nem távoli város körvonalaiban. De ebbe a derengő fénybe is beleírta a félelemkeltő, a bizonytalanság gyártó horrorhatalom a felségjelét, a regény utolsó mondatában: „Mintha egy hosszú, kivilágított csúszómászó igyekezne némán, csendben

úti célja felé…" (208) Kérdőjelek és felkiáltójelek után a történtek (?) folytatását érzékeltető három ponttal tartva nyitva a lezáratlan históriát...

Elemző jegyzeteimet kilenc oldalán próbáltam meg átlátható keretbe foglalni Fábián Tibor (1974- Nagyvárad) sorai nyomán. Az ő erdélyi lelkészi és irodalmi emlékeinek, kor-, és kortársi emlék- és emlékezet lenyomatainak őserdő rengetegű élményvilágát, ami feldereng a Guyana szörnyei minden mondatában. A könyv sokrétegű üzenetáradatát szűkítené annak sorra vétele, nevesítése, lokalizációja, mi lehet az, ami összeköti másik két kötetével ezt. A Ceauşescu elvtárs, pajtás (2021) és az Ilyenek voltunk – erdélyi történetek (2022) valóságvilága ugyanis nem ritkán meghaladja a fantáziát. Olykor a józan észt is. Az alkotói tágasságot, az őserdőkön és az erdélyi Kárpátokon innen és túl, a messzeségben is érvényesülő egyetemes üzeneteket csak csonkítaná a behelyettesítés. Ezt végezze el ki-ki a maga vérmérséklete és tapasztalati emlékvilága prizmáján át. Jegyzeteimben több rovatot töltöttem meg idézetekkel. A kérdőjelek, a felkiáltójelek sokaságával, az indián törzsek, a földrajzi helyek felsorolásával és jellemzésével. A jellemek elemzésével, sajátos indián fogalmak, szavak értelmezésével. Különleges megfogalmazásokkal, szociológiai, generációk közötti élményolvasatokkal. Furcsa, eredeti fordulatokkal, teológiai szentenciákkal. A Guyana-szindróma elemeivel (félelem, bizonytalanság, erdő-, és ember, ősi kultúra irtása, mindenki mindenki elleni küzdelem, a képlékenység, az egérlyukban élés, a gyökértelenítés, az erőszakos városba telepítés történetmagjaival). Szerepel még a szerzői öko-líra prózai leírása a zöld csoda-országról. Az álmok szerepéről. És az imák! Bővebb könyvbemutatásban élni is fogok a kijegyzetelt tartalmakkal. Meggyőződésem, sokan, sokféleképpen gazdagodhatunk a közelmúlt és napjaink szörnyeit bemutató kor- és humán környezetismereti horror regényből.

Végezetre néhány személyes szó. A szerző így dedikálta nekem küldött kötetét: „Mindenben ott a teológia. Ebben a világvégi történetben is”. Igaza van. Mindenben ott a teológia, a jóságszépség-igazság mennyei tudománya, a Biblia koordinátarendszere. Ennek zsebpéldányát Roger atya magával vitte mellényzsebében a sodró folyóba és a Kígyó-sziget vidám és éneklős kedvű kis indiánjai közé. Mert a Biblia a gonoszság-rútság-hazugság, (s a rutaccák) ön- és történelem ismereti kézikönyve is. És még sokkal több, az öröm és az üdvösség, a boldogság evangéliuma. Valóban, mindenben ott a teológia – de nem minden a teológia! A mindenhez hozzátartozik a vox divina-ba foglalt vox humana (isteni hangban, Szóban foganó emberi hang, emberséges szó, Bibliában gyökerező gyógyító beszéd). Fábián Tibor mindkettőből juttat az olvasóknak. Nagyon köszönjük! Mert ahogyan Luis atya fogalmazott vagy hatvan-hetven évvel ezelőtt: „Az egyetlen tulajdonom, amit erre a világra hagyhatok, az a történetem”…

Dr. Békefy Lajos Ph.D. lelkész-közíró,

AZ ÉRTELEM SZÍVÉVEL, A SZÍV ÉRTELMÉVEL A

NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJÁRA

SZÉTSZAGGATOTT ORSZÁG –

MEGŐRZŐ HAZA

CSENDES LAMENTÁCIÓ A NEMZETI ÖSSZETARTOZÁS NAPJÁRA

Ezen

a napon ismét rátekintek

történelmi

címerünkre. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulatra. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: a szétszaggatott ország minden szögletében érlelődhet a meggyőződés: trianoni ránk diktált országnál sokkal több a sokféleképpen megőrzött HAZA - 15 millió szívben. Ami Szentháromságos Istenünk irgalmából MEGŐRZŐ HAZÁNK lett, s az is

marad…

Nézegetem hazám mai címerét. Történelmi elemeket is tartalmaz. Csupa üzenetes szimbólumot. A Nagy Haza középkorig visszanyúló címer- és hontörténetéből figyelmemet a három halom, a szent korona, s az apostoli kettős kereszt köti le. Leginkább a hármas bérc, hármas halom zöld vonulata, a középső kiemelkedő íveléssel. Ma különös egybeesés tanúi lehetünk. Hiszen Szentháromság vasárnapja van. Az isteni tökéletesség, a legszentebb misztérium, a legsajátosabb keresztyén hitbölcseleti absztrakció és Isten valóságának kimeríthetetlen háromságában a felbonthatatlan létegység. S benne a harmonikusan felosztott sajátos tevékenység (az Atyáé a teremtés, a Fiúé a megváltás, a Szentléleké a mindent átható és megtartó szeretet) ünnepnapja. Elmélkedésemben óhatatlanul keresi a hármas szám a párját, így találtatta meg velem az isteni Szentháromság az ország címer hármas halmát. Így kap sajátos, mély értelmet mindkettő. Felismerhetjük: az, hogy „annyi balszerencse közt,/Oly sok viszály után,/Megfogyva bár, de törve nem,/Él nemzet e hazán” (Vörösmarty Mihály), a Szentháromság Isten megőrző kegyelmének köszönhető. Minden emberi, uralkodói, hatalmi és nagyhatalmi, jó és rossz, sikeres vagy sikertelen törekvés, döntés ellenére és közben. Eszembe jut annak a skót reformátornak a mondata is, aki ellenfeleinek, akik azzal rettentették, hogy egyedül vagy az igazságoddal, mi vagyunk többségben, így felelt: „Istennel én mindig többségben vagyok. Soha nem egyedül, hiszen mindenkor velem van az Atya, a Fiú és a Szentlélek”. Ebben a roppant valóságos, trinitárius erőtérben íratta le velem a Szentlélek: Trianon nyomán szétszaggatott ország – mégis megőrzött haza, sőt megőrző haza.

MAGYARSÁGKOORDINÁTÁIMŐRIZTÉKBENNEMAHAZÁT MINDMÁIG

Országot szét lehet darabolni, fáj is bizony a térképre nézni, s látni, hogy a mai Erdély Magyarországnál isnagyobb, s a többi országrészre nézve is belénk jajdul a trianoni politikai térképészet brutalitása. Ezzel együtt, meg a gyermekkoromban

otthon hallott, halkan és ritkán mondott Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában… nemzeti hiszekegy mondatainak könnyes vagy elcsukló hangú idézése, majd motorikus felemlegetése, aztán a „Tria-non, non, non, nem, nem soha!” szójátéknál sokkal több iskolai mondatfoszlányok Magyar Vilmos győri általános iskolai magyartanárom élményóráin megacélozták belső mérlegeléseimet a külső agyonhallgató történelemírás(tudatlanság) szándékossága ellenére. Olyannyira, hogy amikor az emigráció magyarságával 16 éves koromtól ismerkedni kezdtem, előbb svéd, majd kanadai környezetben, már nem csodálkoztam sokak szemléletének egységes summáján: a haza mindig több, mint az ország. Önvigasztalás, túlélési paradigma lett a mindennél világosabb történelmi egyszeregy. Magyar tanárom, a szülői ház délvidéki beszélgetései, az erdélyi szellemi portyák évtizedei nagyon mélyen belém vésték a hazakoordináták vertikálisan és horizontálisan emblematikus neveit és izzó hangulatait. Az így őrzött hazakép valójában sajátos főszerepet kapott magyarságtudatom formálásában. Az országnál egyre többet jelentő haza fogalma mind gazdagabb és differenciáltabb tartalommal töltődött fel. Kolozsvári, váradi, vásárhelyi és szabadkai, meg újvidéki beszélgetések írókkal, művészekkel, népi mesterekkel, tanítókkal és tanárokkal, lelkészekkel az alkotói helytállásról, a hazához hűséges áldozat-, és olykor üldözés vállalásról. Esküvők, keresztelők erős magyarságunk ünnepi örömeiről, az újabb generációkra áténekelt, áttáncolt mély népi hagyományokról, temetések méltóságteljes búcsúztató szokásai az életerő, a tiszteletadás, a minden körülmények közötti-elleni önbecsülés és egymás megbecsülésénekfeledhetetleneseményeivoltak.

Léleklenyomatok egész archívumát teremtve. Majd jött a szocialista átprogramozó intézet is, ahol Latinovits Zoltánnal, a színészkirállyal töltöttem három hónapot. Beszélgetéseink refrénje: A haza nekünk soha nem barna, kék, fekete,fehér,hanemmindigpiros-fehér-zöld.Ésmindigtöbb,mintazország.

FELVIDÉKICSODAHANGOKUGYANERRŐL

A mai kettős ünnep felidézi a bibliás összefüggéseket is. Például a hármas kötelék példabeszédekbeli képét (Péld 4,9-12). Ami nem csak az egyéni sorstárstalanság, az egyedüllét roskasztó biográfiáját idézi fel, de a nemzeti egyedüllét, társtalanság drámaiságát is. És a maradandó intést: „A hármas fonál, kötelék nem szakad el egyhamar”. Megint a hármas horgonyzottság. Hazának a Szentháromságban, Szent István országának az oltalmazó Istenben. A történelem által igazolt, Trianon előtti és utáni hazaértelmezések éppen erről szólnak: a szellemi-lelki szétszakíthatatlanságról. Meg Duray Miklósnak a Kárpát-haza eszményi, eszmei értékfogalomként használt szemléletéről. Amint minden Nemzeti Összetartozás Napján felidézésre méltó 2018-as cikkében írta: „A haza nem szójáték, sem jelszó - Kettévágott életünkről, szétszabdalt tájainkról, hetedelt hazánkról” címen. Confessió ez a legteljesebb értelemben. Vallástételahazáról,a hazáért. Ennyit most idézzünk fel: „„Neked két hazát adott végzeted, / Nekünk csak egy – volt!, az is elveszett!” Sokan sejtjük, hogy a haza többsíkú és

többtengelyű lelki, érzelmi szerkezet, földrajzi, történelmi és társadalmi valóság, szervezésileg sajátosan működő, szellemileg tudatos, szerves rendszer. Van meghatározható szerkezete, mégis határtalan. Ezért egyszerre elvont fogalom, lelkiállapot, szellemi termék és tapintható anyagszerűség. Ha nem így lenne, Magyarország sem lenne, hiszen évszázadokig szinte nem volt, mégis létezett. Ha nem ígylenne, a haza nem lehetne egyszerrea magasbanés aföldön, a földtani szerkezetben és a lélekben. Nem vallás, hit, mégis át van szőve annak valóságerejével”. Trianon csűrcsavaros, már abszurd, néha tragikomikus tényszerűségéről ezt jegyezte meg: „Aligha találhatunk még egy helyet a világban a mi Kárpát-medencénken kívül, ahol elmondható lenne egy emberről:hatországbanlakott,desohasemköltözködött”.Majdígyfolytattaés zárta gondolatmenetét: „A haza nem macskajaj. Nem állapot, nem futó érzés, de nem is a fasiszták terrorjának nyomása alatt kibontakozó „meggyőződés”. A szűkebb pátria nem haza: szülőföld. Az állam nem haza: szervezési körlet. Az ország: szerves történelmi egység. Ha nem szerves: tákolmány. A haza mindettől sokkal több. A haza érzelem, történelmiség, jogegyenlőség, polgári egyenrangúság, a nemzet sorsával való azonosulás és az emberi lét végéig viselt kötelezettség, Hazába beleszületni lehet, beköltözni nem. Hazatérni lehet, de hazát választani nem. Hazaáruló is csak az lehet, akinek van hazája. A haza bennünk épül vagy omlik”.

VÁRADI EMLÉKEIM–NEMZETIBŰNBÁNATTARTÁSNAPJA

2017. május 20-án a felújított nagyváradi várban tartott magyar református egységfesztiválon, melynek mottója és vezérigéje Náhum próféta könyvéből szólt hozzánk Károli szép fordításában: „Őrizd a várat” (2,1), az a megtisztelő felkérés ért, hogy szóljak erről: MAGYAR EGYSÉG – SOLUS CHRISTUS-BAN!

EGYEDÜL KRISZTUSBAN - ESÉLYEK, BUKTATÓK, REMÉNYEINK. Akkor is az örök koordinátákban próbáltam elmondani e kérdésben hömpölygő gondolatáradatomat. Nem volt könnyű önmagam terelőgátjává lenni. Miként ma, ott és akkor is szentháromságos dimenzióban tudtam csak elhelyezni a poszttrianoni traumákat, amelyek a mai napig különös belső lelki folyamatokat gerjesztenek:legfőképpenaszülőföldelhagyástafiatalabbnemzedékekben,mellyel csak a haza, de nem az ország elhagyhatatlanságát lehet szembehelyezni megtartó erőként. Az asszimiláció vakvágányával szemben még az anyaországi menedékkeresés is életmentőbb. Surján László méltató válaszcikkében a Kárpáthazáért tartandó nemzeti bűnbánati imanap gondolatára reagált igen erős támogató sorokkal. Miként a vallásszabadság tordai országgyűlési határozatával megelőzte Erdély az egész akkori világot, ugyanígy a gyulafehérvári országgyűlés meg azzal, hogy 1619-ben javasolta Bethlen Gábor fejedelemnek a nemzeti pönitencia, nyilvános bűnbánattartás napját. Tolnai István prédikátor uram gyönyörűen fogalmazta meg 1620-ban: közbűnbánati nap azért kell, hogy „mint kellessétek előmozdítsátok szerelmes Hazátokat, édes Nemzeteteket, Véreteket, a maroknyi Magyarságot, s ebben lévő nyáját a nagy Pásztornak, a Jézusnak”. Talán nem lennehaszontalanezenkicsiteltöprengenünk.

Trianon emléknapján, sok évtizeddel ezelőtt Karinthy Frigyes a Kosztolányi Dezső szerkesztette “Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért” című könyvben jelentette meg Levél kisfiamnak-Trianon emléknapjára c. írását. A szívszorító írást ezzel zárta: „Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Ezen a napon ismét rátekintek történelmi címerünkre. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulatra. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: a szétszaggatott ország minden szögletében érlelődhet a meggyőződés: trianoni ránk diktált országnál sokkal több a sokféleképpen megőrzött HAZA - 15 millió szívben. Ami Szentháromságos Istenünk irgalmából MEGŐRZŐ HAZÁNK lett, s az is marad…

ISTENTITKOS SZENTHÁROMSÁG, ÁLMÉLKODÁSSAL CSODÁLUNK

A KERESZTYÉN HIT LEGNAGYOBB TITKÁNAK ÜNNEPÉRE

Mai Szentháromság vasárnapunkon olyan szent titok áll előttünk, aminek csak sejtetéséhez van szava nyelvünknek, de más nyelveknek is. Már Mózes érezte az isteni titokzatosság, a szentség teljes másságát, rendkívüliségét, a földi létben, a végességben a végtelen Isten felvillanását a csipkebokorban (2Móz 3,3kk). Oda akart menni, hogy lássa ezt a „nagy csodát”. Isten válasza: Ne jöjj közelebb, oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz. „Ekkor Mózes eltakarta az arcát, mert félt rátekinteni az élő Istenre” (2Móz 3,6).

Szentháromság-napi ünnepünkben még visszahallszik, sejtelemként átrezeg évezredeken is a szívünkig valami a mózesi élményből. Meg abból a különös paradoxonból, amit Pál is átélt. A keresztyén hit szédítő, térdre roskasztó

Szentháromság Isten-tapasztalatát, ami a kimondás belső kényszeréből, s a fogalmi és szóbeli, nyelvi eszközeink esendőségéből születő magasfeszültséget:

„Felette nagy titok ez” (misztérion - Ef 5,32), s mégis „úgy tekintsen minket az ember, mint Isten titkainak sáfárait” (oikonomúsz müsztériún theou - 1Kor 4,1).

Amióta csak az emberi elmét és a görög, latin nyelvet a 300-as évek zsinatain

Isten alkalmassá tette arra, hogy a Kimondhatatlanhoz hozzácsiszolják, kifinomítsák az emberi fogalmakat, meg is találták 325-ben a niceai/nikáiai zsinaton egyező hittel és egyező szóval a Trinitas, a Szentháromság fogalmát és tanát. A három isteni személy egylényegűségéről és három különböző személyes munkájáról (Atyáé a teremtés és a fenntartás műve, a Fiúé a megváltás, a Szentléleké a megszentelés, az egyház létének fenntartása az idők végezetéig).

Minden formális logikát felborított a szakrális logika, a 3=1, illetve az 1+1+1=1 metafizikai képlettel. A háromban az egy, az egyben tökéletesen a három misztérium-fogalmazással. Tehát kezdettől fogva az volt a hitvalló atyák és a zsinatok közös bizonyossága és bizonyságtétele, hogy megfejthetetlen, értelmünkön túli, ám szívvel mégis érzékelhető titokról van szó. Szent, spirituális sejtelemként. Így a titokhoz csak az jut közelebb, aki nem kétkedve boncolja Őt, hanem álmélkodással csodálja a Legszentebb Titkot. A fenséges és

lenyűgöző csodát. Tökéletesen ráérzett erre Szilágyi Bálint (+1807), a felvidéki Jablonca lelkésze, aki zsoltárdallamra formálta rá lényeglátóan egyszerű

szavait: Álmélkodással csudáljuk / Véghetetlen szerelmed,/Ó, Isten, ha megvizsgáljuk / Kijelentett kegyelmed;/Ezt száj ki nem mondhatja, / Nyelv nem magyarázhatja...

AZ ÁLMÉLKODÁS CSODAÖSVÉNYÉN EGYÜTT JÁRHATUNK

Mi sem magyarázzuk a megmagyarázhatatlant, hanem inkább rövid álmélkodástörténeti utazásra hívjuk az Olvasót, hogy az egyházi év mai ünnepének a spiritualitásából kortyolgassunk. Együtt álmélkodásra, csodálkozásra, ami a legősibb, eredeti istenélmény tiszta forrása.

Luther Márton 1538-ban így prédikált: „Micsoda durva német fogalmazás: Háromság! Istenben a legmagasabb egység van. Nem is tudok igazán megfelelő szót találni”. Egy hitvita során pedig így érvelt: „Mélyen el kell hallgatnod, s ha megszólalsz egyáltalán, csak ennyit szólni: ’Itt most Isten beszél. Hallgatom, hogy egy Isten van három személyben. Miként van ez valójában, azt nem tudom. De hiszem”.

Philip Melanchthon, akit kortársai így neveztek: Praeceptor Germaniae –egész Németország tanítója, 1521-ben ezt fogalmazta meg: „Isten titkait inkább imádni kellene, nem pedig kutatgatni. Nem kis veszélyt jelent, hogy titkaiba próbáljunk behatolni. Isten a legfőbb és a legnagyobb (Deus Optimus Maximus), aki Fiát testbe öltöztette, hogy az Ő nagyságát a testben szemléljük…”. A MYSTERIUM TRINITATIS, a Szentháromság titkának felfoghatatlansága nem szójáték, nem misztifikálás, hanem valóság. A nagy tanító fogalmazása nyomán Johann Heinrich Alsted professzor, író, zeneszerző, filozófus, aki Gyulafehérváron, Erdély Ország korábbi fővárosában, 1638-ban hunyt el, így írt: „A Szentháromság misztériumát nem fejtheti meg a természet fénye, sem a kegyelem fénye, sem a dicsőség fénye, de egyetlen

teremtmény sem”. A korabeli holland református zsinat Leidenben ezt mondta ki: „Ezért ennek a misztériumnak az emberi értelem számára megmagyarázhatatlan voltát alázatos hittel kell imádni (adorandus), nem pedig veszélyes kijelentésekkel próbálni meghatározni azt”. Jó látni, hogy a bölcs holland, német és magyar atyák képesek voltak belátni a fogalmak, a nyelv és a teológia, hogy ne mondjam: az egyház határait, s ezt alázattal, de Isten titkait ünneplő, magasztaló, éneklő lélekkel megvallani. Ezen a szellemi és spirituális ösvényen lehet igazán messzire jutni. A modern és a posztmodern korban is! Miként azt mások mellett Eberhard Jüngel német szóteremtő, fogalomalkotó zseniális teológus tette a 20. század utolsó negyedében írt munkáival. Főként az

„Isten a világ titka” cíművel, amelyben nyilvánvalóvá tette: Isten léte állandó létesülésben van közöttünk, folyamatosan történik Általa valami, s azoknak a mindennapi és személyes, valamint létcsodáknak a létesítésében tapasztalható meg, amelyekre Szentháromságos működése által látóvá tett hívő látás ismer rá. Gyógyító intellektuális alázat, járj közöttünk ma is az istenismeret ösvényén!

AZ EGYSZERŰSÉG NAGYSZERŰSÉGE

Tolsztoj gróf, az egyik legnagyobb orosz írástudó írja le a három sztárec, három öreg és az orosz ortodox püspök találkozásának históriáját. Az egyik északi tengeri szigeten éltek ők hárman. A parton a három ősz szakállú, ősz hajú öreg földig hajolt az érkező egyházi méltóság előtt, aki azután érdeklődött, hogyan szoktak imádkozni. Ezt mondták: „Így imádkozunk: Ti is hárman vagytok, mi is, könyörüljetek rajtunk!”. Nagyon meglepődött a püspök ezen, és elkezdte tanítani nekik a „helyes imádkozást”: a Mi Atyánk, a Hiszekegy és más imák jöttek sorra. Mint aki jól végezte dolgát, a püspök elégedetten elhajózott. Útközben vihar kerekedett és az égen különös felhők képződtek. A három sztárec figurája jelent meg bennük, s azon panaszkodtak, hogy mindent elfelejtettek, amit a püspök tanított nekik. Kérik, tanítsa meg ezeket újra nekik. Ekkor a püspök hajolt földig a hajón az öregek előtt, s ennyit válaszolt: „Isten meghallgatja imátokat. Ilyen rövidet még én sem hallottam soha életemben. Imádkozzatok érettünk bűnösökért is!”. Aztán eltűntek a felhő-sztárecek. Reggelig sugárzó fény áradt a szigetről, ahová eltűntek, s ez visszhangzott a tenger kristálytiszta vize felett: „Ti is hárman vagytok, mi is. Könyörüljetek rajtunk, irgalmazzatok nekünk!”. Igaz és gyönyörű, sőt elégséges bizonyságtétel a legnagyobb Titokról, a Szentháromságról. Bölcs egyszerűség…

TRIOLÁK ÉS ÁBRÁK IS MAGASZTALNAK TÉGED, SZENTHÁROMSÁG

Heinz-Gert Freimuth gyönyörű könyvet írt 1983-ban

Zürichben erről: „Isten tapasztalások a zenében”. Különösen ragadta meg a Szentháromság lényegét. Triolákkal. Hiszen zeneileg tekintve a triola, a hármas hangzás a Szentháromságot „kihangosító” hangzás is lehet. Egy alaphangon három további hangocska szólal meg: három az egyben. Számos zenei műben ehhez

hasonlóan, a lehető legegyszerűbb módon fejeződik ki a Szentháromság titka, misztériuma. A 14. században pedig Suso Henrik hatására lett a 3 koncentrikus vagy egymásba kapcsolódó kör a Trinitas jelképe. A geometrikus elv jellemzi a középkor néhány játékos jellegű szimbólumát is: a 3 halból, 3 körbefutó nyúlból vagy emberből képzett háromszög; 3 oroszlán vagy sas egy fejjel. Ha a 3 nyúl küllőszerűen helyezkedik el, fülük háromszögben ér össze, de önmagukban nézve mind a háromnak megvan mindkét füle, így a gyulafehérvári székesegyház, a lőcsei Jakab-templom kőfaragásain láthatók.

HÁROMSZOROS TÚLERŐDDEL ÖLELD FEL KÁRPÁT-HAZÁNKAT, JÖVŐNKET

Ezen a napon ismét rátekintek Kárpát-hazánk történelmi címerére. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulattal. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: minden történelmi hamis diktátum és döntés közben, ellenére és fölött ott van a Szentháromság egy örök, igaz Isten túlereje. És e szentháromságos ölelésben van elrejtve a kárpát-hazai magyar jövő is. Ezért lehet ezen a napon egyszerre nemzeti fohász és egyházi dicséret szép összefonódással „örökzöld”: „Ó áldandó Szentháromság!/Nyögésemre figyelmezz./Jövel, siess, Főboldogság,/Én Istenem, kegyelmezz!/Ó, Uram, Uram, ne hagyj!/Mert reménységem te vagy”.

Szétszaggatott ország – megőrző haza

Csendes lamentáció a Nemzeti Összetartozás Napjára

2. variáció

Ezen a napon ismét rátekintek történelmi címerünkre, s benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulatra. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: a szétszaggatott ország minden szögletében érlelődhet a meggyőződés: trianoni ránk diktált országnál sokkal több a sokféleképpen megőrzött HAZA – 15 millió szívben. Ami szentháromságos Istenünk irgalmából MEGŐRZŐ HAZÁNK lett, s az is marad…

Nézegetem hazám mai címerét. Történelmi elemeket is tartalmaz. Csupa üzenetes szimbólumot. A Nagy Haza középkorig visszanyúló címer- és hontörténetéből figyelmemet a három halom, a szent korona, s az apostoli kettős kereszt köti le. Leginkább a hármas bérc, hármas halom zöld vonulata, a középső kiemelkedő íveléssel. Ma különös egybeesés tanúi lehetünk. Hiszen

Szentháromság vasárnapja van. Az isteni tökéletesség, a legszentebb misztérium, a legsajátosabb keresztyén hitbölcseleti absztrakció és Isten valóságának kimeríthetetlen háromságában a felbonthatatlan létegység. S benne a harmonikusan felosztott sajátos tevékenység (az Atyáé a teremtés, a Fiúé a megváltás, a Szentléleké a mindent átható és megtartó szeretet)

ünnepnapja. Elmélkedésemben óhatatlanul keresi a hármas szám a párját, így találtatta meg velem az isteni Szentháromság az országcímer hármas halmát.

Így kap sajátos, mély értelmet mindkettő. Felismerhetjük: az, hogy „annyi balszerencse közt,/Oly sok viszály után,/Megfogyva bár, de törve nem,/Él nemzet e hazán” (Vörösmarty Mihály), a Szentháromság Isten megőrző kegyelmének köszönhető. Minden emberi, uralkodói, hatalmi és nagyhatalmi, jó és rossz, sikeres vagy sikertelen törekvés, döntés ellenére és közben. Eszembe jut annak a skót reformátornak a mondata is, aki ellenfeleinek, akik azzal rettentették, hogy egyedül vagy az igazságoddal, mi vagyunk többségben, így felelt: „Istennel én mindig többségben vagyok. Soha nem egyedül, hiszen mindenkor velem van az Atya, a Fiú és a Szentlélek”. Ebben a roppant valóságos, trinitárius erőtérben íratta le velem a Szentlélek: Trianon nyomán szétszaggatott ország – mégis megőrzött haza, sőt megőrző haza.

Magyarságkoordinátáim őrizték bennem a Hazát mindmáig

Az országot szét lehet darabolni, fáj is bizony a térképre nézni, s látni, hogy a mai Erdély Magyarországnál is nagyobb, s a többi országrészre nézve is belénk jajdul a trianoni politikai térképészet brutalitása. Ezzel együtt, meg a gyermekkoromban otthon hallott, halkan és ritkán mondott Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában… nemzeti hiszekegy mondatainak könnyes vagy elcsukló hangú idézése, majd motorikus felemlegetése, aztán a „Trianon, non, non, nem, nem soha!” szójátéknál sokkal több iskolai mondatfoszlányok Magyar Vilmos győri általános iskolai magyartanárom élményóráin megacélozták belső mérlegeléseimet a külső agyonhallgató történelemírás (tudatlanság) szándékossága ellenére. Olyannyira, hogy amikor az emigráció magyarságával 16 éves koromtól ismerkedni kezdtem, előbb svéd, majd kanadai környezetben, már nem csodálkoztam sokak

szemléletének egységes summáján: a haza mindig több, mint az ország. Önvigasztalás, túlélési paradigma lett a mindennél világosabb történelmi egyszeregy.

Magyartanárom, a szülői ház délvidéki beszélgetései, az erdélyi szellemi portyák évtizedei nagyon mélyen belém vésték a hazakoordináták vertikálisan és horizontálisan emblematikus neveit és izzó hangulatait. Az így őrzött hazakép valójában sajátos főszerepet kapott magyarságtudatom

formálásában. Az országnál egyre többet jelentő haza fogalma mind gazdagabb és differenciáltabb tartalommal töltődött fel. Kolozsvári, váradi, vásárhelyi és szabadkai, meg újvidéki beszélgetések írókkal, művészekkel, népi mesterekkel, tanítókkal és tanárokkal, lelkészekkel az alkotói helytállásról, a hazához hűséges áldozat- és olykor üldözésvállalásról. Esküvők, keresztelők erős magyarságunk ünnepi örömeiről, az újabb generációkra áténekelt, áttáncolt mély népi hagyományokról, temetések méltóságteljes búcsúztató szokásai az életerő, a tiszteletadás, a minden körülmények közötti-elleni önbecsülés és egymás megbecsülésének feledhetetlen eseményei voltak, léleklenyomatok egész archívumát teremtve.

Majd jött a szocialista átprogramozó intézet is, ahol Latinovits Zoltánnal, a színészkirállyal töltöttem három hónapot. Beszélgetéseink refrénje: A haza nekünk soha nem barna, kék, fekete, fehér, hanem mindig piros-fehér-zöld. És mindig több, mint az ország.

Felvidéki csodahangok ugyanerről

A mai kettős ünnep felidézi a bibliás összefüggéseket is. Például a hármas kötelék példabeszédek-beli képét (Péld. 4,9-12). Ami nemcsak az egyéni sorstárstalanság, az egyedüllét roskasztó biográfiáját idézi fel, hanem a nemzeti egyedüllét, társtalanság drámaiságát is. És a maradandó intést: „A hármas fonál, kötelék nem szakad el egyhamar”. Megint a hármas horgonyzottság. Hazának a Szentháromságban, Szent István országának az oltalmazó Istenben. A történelem által igazolt, Trianon előtti és utáni hazaértelmezések éppen erről szólnak: a szellemi-lelki szétszakíthatatlanságról. Meg Duray Miklósnak a Kárpát-haza eszményi, eszmei értékfogalomként használt szemléletéről. Amint minden nemzeti összetartozás napján felidézésre méltó 2018-as cikkében írta: „A haza nem szójáték, sem jelszó – Kettévágott életünkről, szétszabdalt tájainkról, hetedelt hazánkról” címen. Confessió ez a legteljesebb értelemben. Vallástétel a hazáról, a hazáért. Ennyit most idézzünk fel:

„»Neked két hazát adott végzeted, / Nekünk csak egy – volt!, az is elveszett!« Sokan sejtjük, hogy a haza többsíkú és többtengelyű lelki,

érzelmi szerkezet, földrajzi, történelmi és társadalmi valóság, szervezésileg sajátosan működő, szellemileg tudatos, szerves rendszer. Van meghatározható szerkezete, mégis határtalan. Ezért egyszerre elvont fogalom, lelkiállapot, szellemi termék és tapintható anyagszerűség. Ha nem így lenne, Magyarország sem lenne, hiszen évszázadokig szinte nem volt, mégis létezett. Ha nem így lenne, a haza nem lehetne egyszerre a magasban és a földön, a földtani szerkezetben és a lélekben. Nem vallás, hit, mégis át van szőve annak valóságerejével”.

Trianon csűrcsavaros, már abszurd, néha tragikomikus tényszerűségéről ezt jegyezte meg: „Aligha találhatunk még egy helyet a világban a mi Kárpátmedencénken kívül, ahol elmondható lenne egy emberről: hat országban lakott, de sohasem költözködött”. Majd így folytatta és zárta gondolatmenetét: „A haza nem macskajaj. Nem állapot, nem futó érzés, de nem is a fasiszták terrorjának nyomása alatt kibontakozó „meggyőződés”. A szűkebb pátria nem haza: szülőföld. Az állam nem haza: szervezési körlet. Az ország: szerves történelmi egység. Ha nem szerves: tákolmány. A haza mindettől sokkal több. A haza érzelem, történelmiség, jogegyenlőség, polgári egyenrangúság, a nemzet sorsával való azonosulás és az emberi lét végéig viselt kötelezettség. Hazába beleszületni lehet, beköltözni nem. Hazatérni lehet, de hazát választani nem. Hazaáruló is csak az lehet, akinek van hazája. A haza bennünk épül vagy omlik”.

Váradi emlékeim – nemzeti bűnbánattartás napja

2017. május 20-án a felújított nagyváradi várban tartott magyar református egységfesztiválon, melynek mottója és vezérigéje Náhum próféta könyvéből szólt hozzánk Károli szép fordításában: „Őrizd a várat” (2,1), az a megtisztelő felkérés ért, hogy szóljak erről: MAGYAR EGYSÉG – SOLUS CHRISTUS-BAN!

EGYEDÜL KRISZTUSBAN – ESÉLYEK, BUKTATÓK, REMÉNYEINK. Akkor is az

örök koordinátákban próbáltam elmondani e kérdésben hömpölygő gondolatáradatomat. Nem volt könnyű önmagam terelőgátjává lenni. Miként

ma, ott és akkor is szentháromságos dimenzióban tudtam csak elhelyezni a poszt-trianoni traumákat, amelyek a mai napig különös belső lelki

folyamatokat gerjesztenek: legfőképpen a szülőföldelhagyást a fiatalabb

nemzedékekben, mellyel csak a haza, de nem az ország elhagyhatatlanságát lehet szembehelyezni megtartó erőként. Az asszimiláció vakvágányával szemben még az anyaországi menedékkeresés is életmentőbb.

Surján László méltató válaszcikkében a Kárpát-hazáért tartandó nemzeti bűnbánati imanap gondolatára reagált igen erős támogató sorokkal. Miként a vallásszabadság tordai országgyűlési határozatával megelőzte Erdély az egész akkori világot, ugyanígy a gyulafehérvári országgyűlés meg azzal, hogy 1619-ben javasolta Bethlen Gábor fejedelemnek a nemzeti pönitencia, nyilvános bűnbánattartás napját. Tolnai István prédikátor uram gyönyörűen fogalmazta meg 1620-ban: közbűnbánati nap azért kell, hogy „mint kellessétek előmozdítsátok szerelmes Hazátokat, édes Nemzeteteket, Véreteket, a maroknyi Magyarságot, s ebben lévő nyáját a nagy Pásztornak, a Jézusnak”. Talán nem lenne haszontalan ezen kicsit eltöprengenünk.

Trianon emléknapján, sok évtizeddel ezelőtt Karinthy Frigyes a Kosztolányi Dezső szerkesztette „Vérző Magyarország – Magyar írók Magyarország területéért” című könyvben jelentette meg Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára c. írását. A szívszorító írást ezzel zárta: „Nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.”

Ezen a napon ismét rátekintek történelmi címerünkre. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulatra. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom: a szétszaggatott ország minden szögletében érlelődhet a meggyőződés: trianoni ránk diktált országnál sokkal több a sokféleképpen megőrzött HAZA – 15 millió szívben. Ami szentháromságos Istenünk irgalmából MEGŐRZŐ HAZÁNK lett, s az is marad...

ISTEN-TITKOS SZENTHÁROMSÁG

A

keresztyén hit legnagyobb titkának ünnepére

Mai Szentháromság vasárnapunkon olyan szent titok áll előttünk, aminek csak sejtetéséhez van szava nyelvünknek, de más nyelveknek is.

Már Mózes érezte az isteni titokzatosság, a szentség teljes másságát, rendkívüliségét, a földi létben, a végességben a végtelen Isten felvillanását a csipkebokorban (2Móz 3,3kk). Oda akart menni, hogy lássa ezt a „nagy csodát”. Isten válasza: Ne jöjj közelebb, oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz. „Ekkor Mózes eltakarta az arcát, mert félt rátekinteni az élő Istenre” (2Móz 3,6).

Szentháromság-napi ünnepünkben még visszahallszik, sejtelemként átrezeg évezredeken is a szívünkig valami a mózesi élményből. Meg abból a különös paradoxonból, amit Pál is átélt. A keresztyén hit szédítő, térdre roskasztó

Szentháromság Isten-tapasztalatát, ami a kimondás belső kényszeréből, s a fogalmi és szóbeli, nyelvi eszközeink esendőségéből születő

magasfeszültséget:

„Felette nagy titok ez”

(misztérion – Ef 5,32), s mégis „úgy tekintsen minket az ember, mint Isten titkainak sáfárait” (oikonomúsz müsztériún theou – 1Kor 4,1). Amióta csak az

Kép: Luca Valentino Rosetti (1708-1770): Szentháromság (Fotó: Wikipédia)

emberi elmét és a görög, latin nyelvet a 300-as évek zsinatain Isten alkalmassá tette arra, hogy a Kimondhatatlanhoz hozzácsiszolják, kifinomítsák az emberi fogalmakat, meg is találták 325-ben a niceai/nikáiai zsinaton egyező hittel és egyező szóval a Trinitas, a Szentháromság fogalmát és tanát. A három isteni személy egylényegűségéről és három különböző

személyes munkájáról (Atyáé a teremtés és a fenntartás műve, a Fiúé a megváltás, a Szentléleké a megszentelés, az egyház létének fenntartása az idők végezetéig).

Minden formális logikát felborított a szakrális logika, a 3=1, illetve az 1+1+1=1 metafizikai képlettel.

A háromban az egy, az egyben tökéletesen a három misztériumfogalmazással. Tehát kezdettől fogva az volt a hitvalló atyák és a zsinatok közös bizonyossága és bizonyságtétele, hogy megfejthetetlen, értelmünkön túli, ám szívvel mégis érzékelhető titokról van szó. Szent, spirituális sejtelemként. Így a titokhoz csak az jut közelebb, aki nem kétkedve boncolja Őt, hanem álmélkodással csodálja a Legszentebb Titkot. A fenséges és lenyűgöző csodát. Tökéletesen ráérzett erre Szilágyi Bálint (+1807), a felvidéki Jablonca lelkésze, aki zsoltárdallamra formálta rá lényeglátóan egyszerű szavait: Álmélkodással csudáljuk / Véghetetlen szerelmed,/Ó, Isten, ha megvizsgáljuk / Kijelentett kegyelmed;/Ezt száj ki nem mondhatja, / Nyelv nem magyarázhatja…

Az álmélkodás csodaösvényén együtt járhatunk

Mi sem magyarázzuk a megmagyarázhatatlant, hanem inkább rövid

álmélkodástörténeti utazásra hívjuk az Olvasót, hogy az egyházi év mai ünnepének a spiritualitásából kortyolgassunk. Együtt álmélkodásra, csodálkozásra, ami a legősibb, eredeti istenélmény tiszta forrása.

Luther Márton 1538-ban így prédikált:

„Micsoda durva német fogalmazás: Háromság! Istenben a legmagasabb egység van. Nem is tudok igazán megfelelő szót találni”.

Egy hitvita során pedig így érvelt: „Mélyen el kell hallgatnod, s ha megszólalsz egyáltalán, csak ennyit szólni: ’Itt most Isten beszél. Hallgatom, hogy egy Isten van három személyben. Miként van ez valójában, azt nem tudom. De hiszem”.

Philip Melanchthon, akit kortársai így neveztek: Praeceptor Germaniae –egész Németország tanítója, 1521-ben ezt fogalmazta meg:

„Isten titkait inkább imádni kellene, nem pedig kutatgatni. Nem kis veszélyt jelent, hogy titkaiba próbáljunk behatolni. Isten a legfőbb és a legnagyobb (Deus Optimus Maximus), aki Fiát testbe öltöztette, hogy az Ő nagyságát a testben szemléljük…”. A MYSTERIUM TRINITATIS, a Szentháromság titkának felfoghatatlansága nem szójáték, nem misztifikálás, hanem valóság.

A nagy tanító fogalmazása nyomán Johann Heinrich Alsted professzor, író, zeneszerző, filozófus, aki Gyulafehérváron, Erdély Ország korábbi

fővárosában, 1638-ban hunyt el, így írt: „A Szentháromság misztériumát nem fejtheti meg a természet fénye, sem a kegyelem fénye, sem a dicsőség fénye, de egyetlen teremtmény sem”. A korabeli holland református zsinat

Leidenben ezt mondta ki: „Ezért ennek a misztériumnak az emberi értelem számára megmagyarázhatatlan voltát alázatos hittel kell imádni (adorandus), nem pedig veszélyes kijelentésekkel próbálni meghatározni azt”. Jó látni, hogy a bölcs holland, német és magyar atyák képesek voltak belátni a fogalmak, a nyelv és a teológia, hogy ne mondjam: az egyház határait, s ezt alázattal, de Isten titkait ünneplő, magasztaló, éneklő lélekkel megvallani.

Ezen a szellemi és spirituális ösvényen lehet igazán messzire jutni. A modern és a posztmodern korban is! Miként azt mások mellett Eberhard Jüngel német szóteremtő, fogalomalkotó zseniális teológus tette a 20. század utolsó

negyedében írt munkáival. Főként az „Isten a világ titka” cíművel, amelyben

nyilvánvalóvá tette: Isten léte állandó létesülésben van közöttünk, folyamatosan történik Általa valami, s azoknak a mindennapi és személyes, valamint létcsodáknak a létesítésében tapasztalható meg, amelyekre Szentháromságos működése által látóvá tett hívő látás ismer rá. Gyógyító intellektuális alázat, járj közöttünk ma is az istenismeret ösvényén!

Az egyszerűség nagyszerűsége

Tolsztoj gróf, az egyik legnagyobb orosz írástudó írja le a három sztárec, három öreg és az orosz ortodox püspök találkozásának históriáját. Az egyik északi tengeri szigeten éltek ők hárman. A parton a három ősz szakállú, ősz hajú öreg földig hajolt az érkező egyházi méltóság előtt, aki azután érdeklődött, hogyan szoktak imádkozni. Ezt mondták:

„Így imádkozunk: Ti is hárman vagytok, mi is, könyörüljetek rajtunk!”. Nagyon meglepődött a püspök ezen, és elkezdte tanítani nekik a „helyes imádkozást”: a Mi Atyánk, a Hiszekegy és más imák jöttek sorra. Mint aki jól végezte dolgát, a püspök elégedetten elhajózott. Útközben vihar kerekedett és az égen különös felhők képződtek. A három sztárec figurája jelent meg bennük, s azon panaszkodtak, hogy mindent elfelejtettek, amit a püspök tanított nekik. Kérik, tanítsa meg ezeket újra nekik. Ekkor a püspök hajolt földig a hajón az öregek előtt, s ennyit válaszolt: „Isten meghallgatja imátokat. Ilyen rövidet még én sem hallottam soha életemben. Imádkozzatok érettünk bűnösökért is!”. Aztán eltűntek a felhő-sztárecek. Reggelig sugárzó fény áradt a szigetről, ahová eltűntek, s ez visszhangzott a tenger kristálytiszta vize felett: „Ti is hárman vagytok, mi is. Könyörüljetek rajtunk, irgalmazzatok nekünk!”. Igaz és gyönyörű, sőt elégséges bizonyságtétel a legnagyobb Titokról, a Szentháromságról. Bölcs egyszerűség…

Triolák és ábrák is magasztalnak téged, Szentháromság

Heinz-Gert Freimuth gyönyörű könyvet írt 1983-ban Zürichben erről: „Isten tapasztalások a zenében”. Különösen ragadta meg a Szentháromság lényegét. Triolákkal. Hiszen zeneileg tekintve a triola, a hármas hangzás a Szentháromságot „kihangosító” hangzás is lehet. Egy alaphangon három további hangocska szólal meg: három az egyben. Számos zenei műben ehhez hasonlóan, a lehető legegyszerűbb módon fejeződik ki a Szentháromság titka, misztériuma. A 14. században pedig Suso Henrik hatására lett a 3 koncentrikus vagy egymásba kapcsolódó kör a Trinitas jelképe. A geometrikus elv jellemzi a középkor néhány játékos jellegű szimbólumát is: a 3 halból, 3 körbefutó nyúlból vagy emberből képzett háromszög; 3 oroszlán

vagy sas egy fejjel. Ha a 3 nyúl küllőszerűen helyezkedik el, fülük

háromszögben ér össze, de önmagukban nézve mind a háromnak megvan mindkét füle, így a gyulafehérvári székesegyház, a lőcsei Jakab-templom kőfaragásain láthatók.

Háromszoros túlerőddel öleld fel Kárpát-hazánkat, jövőnket!

Ezen a napon ismét rátekintek Kárpát-hazánk történelmi címerére. Benne a Tátra, Fátra, Mátra halmaira emlékeztető hármas zöld bércvonulattal. Él bennem a törhetetlen remény. És kimondom, leírom:

minden történelmi hamis diktátum és döntés közben, ellenére és fölött ott van a Szentháromság egy örök, igaz Isten túlereje.

És e szentháromságos ölelésben van elrejtve a kárpát-hazai magyar jövő is. Ezért lehet ezen a napon egyszerre nemzeti fohász és egyházi dicséret szép összefonódással „örökzöld”:

„Ó áldandó Szentháromság!

Nyögésemre figyelmezz. Jövel, siess, Főboldogság, Én Istenem, kegyelmezz!

Ó, Uram, Uram, ne hagyj! Mert reménységem te vagy”.

Csodálatos pneumatikus szinkronitás a digitális korban

Hívő emberek a Szentlélek csodái között sokszor átélik, hogy egymástól ezer és ezer kilométer távolságban, más nyelven ugyanazt az Igét kapják egy-egy különleges alkalomra, ünnepre, személyes élethelyzetre. Ezt nevezhetjük pneumatikus szinkronitásnak, a Szentlélek által megvalósuló szent egyidejűségnek, egyik énekünk szavaival: nyelveket egyező hitre vezetésnek.

Jelként arra, hogy adott korban Isten a Szentlélek által azonos jézusi Igékkel, és az események azonos igei értelmezésével vezeti az idők végezetéig népét, egyházait. Ezen a pünkösdön így örvendezhetünk annak, hogy az alábbi Ige arról, hogy Jézus rálehelte a Szentlelket a tanítványokra, szinte valamennyi keresztyén felekezet igehirdetőinél előfordul.

Hálás szívvel elcsodálkozom azon, hogy Ferenc pápa pünkösdi

igehirdetésének is ez lett az alapja, s a Lélek sugallatával azt a harmóniát

helyezte az Ige alapján előtérbe, amit a Szentlélek a világ teremtésekor, az egyház pünkösdi születésénél és az emberi szívben a harmóniateremtés által elvégez. Ebben a gondolatokat szinkronizáló, nagy, pneumatikus, Szentlélek által a világ négy égtája felé árasztott egyező látásban, értelemáradásban ott lehet szerényen alábbi írásom is, mely a Felvidék.ma online oldalon pünkösdre megjelent. Áldott az Isten, hogy népe gondolatait ilyen gyönyörűen fordítja egy irányba! Az alábbi kiemelés ebből a cikkből történt, melynek központi gondolatmenete:

Pünkösdjeink hirdetik: Isten és Jézus leheletéből élünk.

A mostani római katolikus zsinati folyamatnak egyik fő témája éppen a Szentlélek munkája az egyházban, a világban és az egyéni életben. Protestáns teológusok közel fél évszázada tanítanak, prédikálnak, írnak arról, hogy az egyház életében elérkezett a III. világkorszak. Azaz a hangsúlyozottan az Atya művéről, személyéről valló óegyház korszak, majd a Krisztus személyéről, művéről valló reformációi korszaka után a Szentlélek személyéről és munkálkodásáról valló posztmodern, pneumatikus fordulat is eljött a digitalizáció korában.

A protestáns teológusok és most a római katolikus teológusok gondolkodása mintha pneumatikus szinkronba kerülne egymással a Szentlélek hatékony fáradozásai nyomán. Ezt reméljük Luther szavai szerint: Spiritus Sanctus non est scepticus – A Szentlélek nem szkeptikus! Adja a Mindenható Úr, hogy ennek legyenek a jövőre, az egész világra nézve, s az egyházak megújulására nézve áldott gyümölcsei Jézus Krisztus által! Ezért imádkozhatunk.

Mivel Isten kegyelméből a herrnhuti Losung protestáns bibliakalauz mellett a római katolikus bibliakalauzt, az Ige, a hit minden napra olasz kiadását is szívesen olvasom, protestánsként lefordítottam Hildegard von Bingen szép fohászát, áldásként. A jézusi Ige után ezt olvashatjuk. Előbb a cikkrészlet az Igével, aztán von Bingen sorai:

A feltámadott Jézus megjelenik a hét első napján, az Úr napján, vasárnap a tanítványoknak, jóval pünkösd és a mennybevétetés előtt: „Rájuk lehelt, és

így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” (János 20,22). Az Úristen az előbbi két eseményben BELE-lehelte Lelkét az emberbe, Jézus itt RÁJUK lehelte. Belülkívül Lélek. Érezzük-e, érződik-e ez rajtunk, Jézus mai tanítványain ez a Lélek-többlet? Terem-e életünk Lélek-gyümölcsöket, békességet, szelídséget, türelmet, szívességet, jóságot, hogy néhány nagyon fontos Lélek-„terméket” említsek (Galata 5,22).

MANDA IL TUO SPIRITO, SIGNORE, A RINNOVARE LA TERRA

KÜLDJED EL LELKEDET, URAM, A FÖLD MEGÚJÍTÁSÁRA

La vita spirituale deve essere curata con molta dedizione. All’inizio la fatica é amara. Poiché esige la rinuncia all’estrosita, al piacere della carne e ad altre cose simili. Ma se si lascia affascinare dalla santitá, un’anima santa troverá dolce e amorevole lo stesso disprezzo del mondo. Bisogna solo intelligentemente fare attenzione che l’anime non avvizzisca.

A lelki élettel nagy odaadással kell törődni. Eleinte keserű az erőfeszítés.

Mert ehhez le kell mondani az érzékről, az evés öröméről és más hasonló dolgokról. De aki hagyja magát elbűvölni a szentségtől, a szentséget érzékelő emberi lélek édesnek és szeretnivalónak fogja találni, hogy nem tart a világgal. Csak okosan vigyázni kell arra, hogy a mag, a kezdeti törekvés ne zsugorodjék össze.

(Hildegard von Bingen, 1098-1179)

SZENTLÉLEK

Hívő emberek a Szentlélek csodái között sokszor átélik, hogy egymástól ezer és ezer kilométer távolságban, más nyelven ugyanazt az Igét kapják egy-egy különleges alkalomra, ünnepre, személyes élethelyzetre. Ezt nevezhetjük pneumatikus szinkronitásnak, a Szentlélek által megvalósuló szent egyidejűségnek, egyik énekünk szavaival: nyelveket egyező hitre vezetésnek. Jelként arra, hogy adott korban Isten az Ő népét a Szentlélek által azonos jézusi Igékkel, és az események azonos igei értelmezésével vezeti az idők végezetéig népét, egyházait. Ezen a pünkösdön így örvendezhetünk annak, hogy az alábbi Ige arról, hogy Jézus rálehelte a Szentlelket a tanítványokra, szinte valamennyi keresztyén felekezet igehirdetőinél előfordul. Hálás szívvel elcsodálkozom azon, hogy Ferenc pápa pünkösdi igehirdetésének is ez lett az alapja, s a Lélek sugallatával azt a harmóniát helyezte az Ige alapján előtérbe, amit a Szentlélek a világ teremtésekor, az egyház pünkösdi születésénél és az emberi szívben a harmóniateremtés által elvégez. Ebben a gondolatokat szinkronizáló nagy pneumatikus, Szentlélek által a világ négy égtája felé árasztott egyező látásban, értelem-áradásban ott lehet szerényen alábbi írásom is, ami már a Felvidék.ma online oldalon pünkösdre megjelent. Áldott az Isten, hogy népe gondolatait ilyen gyönyörűen fordítja egy irányba! Az alábbi kiemelés ebből a cikkből történt, melynek központi gondolatmenete: Pünkösdjeink hirdetik: Isten és Jézus leheletéből élünk.

A mostani római katolikus zsinati folyamatnak egyik fő témája éppen a Szentlélek munkája az egyházban, a világban és az egyéni életben. Protestáns teológusok közel fél évszázada tanítanak, prédikálnak, írnak arról, hogy az egyház életében elérkezett a III. világkorszak. Azaz a hangsúlyozottan az Atya művéről, személyéről valló óegyház korszak, majd a Krisztus személyéről, művéről valló reformációi korszaka után a Szentlélek személyéről és munkákodásáról valló posztmodern, pneumatikus fordulat is eljött a digitalizáció korában. A protestáns teológusok és most a római katolikus teológusok gondolkodása mintha pneumatikus szinkronba kerülne egymással a Szentlélek hatékony fáradozásai nyomán. Ezt reméljük Luther szavai szerint: Spiritus Sanctus non est scepticus - A Szentlélek nem szkeptikus! Adja a Mindenható Úr, hogy ennek legyenek a

jövőre, az egész világra nézve, s az egyházak megújulására nézve áldott gyümölcsei Jézus Krisztus által. Ezért imádkozhatunk. Mivel Isten kegyelméből a herrnhuti Losung protestáns bibliakalauz mellett a római katolikus bibliakalauzt, az Ige, a hit minden napra olasz kiadását is szívesen olvasom, protestánsként lefordítottam Hildegard von Bingen szép fohászát, áldáskívánként. A jézusi Ige után ezt olvashatjuk. Előbb a cikkrészlet az Igével, aztán von Bingen sorai:

A feltámadott Jézus megjelenik a hét első napján, az Úr napján, vasárnap a tanítványoknak, jóval pünkösd és a mennybevétetés előtt: „Rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” (János 20,22). Az Úristen az előbbi két eseményben BELE-lehelte Lelkét az emberbe, Jézus itt RÁJUK lehelte. Belül-kívül Lélek. Érezzük-e, érződik-e ez rajtunk, Jézus mai tanítványain ez a Lélek-többlet? Terem-e életünk Lélek-gyümölcsöket, békességet, szelídséget, türelmet, szívességet, jóságot, hogy néhány nagyon fontos Lélek-„terméket” említsek (Galata 5,22).

MANDA IL TUO SPIRITO, SIGNORE, A RINNOVARE LA TERRA

KÜLDJED EL LELKEDET, URAM, A FÖLD MEGÚJÍTÁSÁRA

La vita spirituale deve essere curata con molta dedizione. All'inizio la fatica é amara. Poiché esige la rinuncia all'estrosita, al piacere della carne e ad altre cose simili. Ma se si lascia affascinare dalla santitá, un'anima santa troverá dolce e amorevole lo stesso disprezzo del mondo. Bisogna solo intelligentemente fare attenzione che l'anime non avvizzisca.

A lelki élettel nagy odaadással kell törődni. Eleinte keserű az

erőfeszítés. Mert ehhez le kell mondani az érzékről, az evés öröméről és más hasonló dolgokról. De aki hagyja magát elbűvölni a szentségtől, a szentséget érzékelő emberi lélek édesnek és

szeretnivalónak fogja találni, hogy nem tart a világgal. Csak okosan vigyázni kell arra, hogy a mag, a kezdeti törekvés ne zsugorodjék össze.

Hildegard von Bingen (1098-1179)

ŐREÁ FIGYELÉSBEN ÁLDOTT ÜNNEPET!

Szentlélek, végy körül bennünket, Szenteld meg szívünket.

Te gyújtasz szívünkben világot, Forró buzgóságot.

Szakaszd el hát most is szívünket, Minden érzésünket

A sok hiábavalóságtól, E csalárd világtól.

(Ref ének 377)

Áldunk Szentlélek Úristen, hogy nem mesterséges intelligenciának teremtettél!

Pünkösd szent két napján különösen felzendül bennünk minden ének, vers, zenemű és boldog életpillanat, Igék zsolozsmája, s ezek úgy bomlanak ki az idő kertjében, a lelkünkben, mint a pünkösdi rózsák friss szirmai ilyentájt. Szent józansággal vetjük bele magunkat a számolatlan Lélek-csoda szemlézésébe, felidézésébe, ami minden embernek kijut földi napjai során. Csak talán nem veszi észre vagy a pillanat örömextázisai évek során beleszürkülnek a múlandóságba. Most ünnepszomjas lélekkel annak járunk kicsit utána, hol, mikor gyúlhatnak fel az örömtüzek közös és személyes emberi sorsunkban.

Szóval alig fogható, mégis szavakban szívünkre szálló Szentlélek

Isten

Ősi egyiptomi és szír pusztai remeték sivatagi csendbe merülve tették oda lelkük hárfáit a zajtalan sivatagi fénynek, hogy a Lélek-Szél rezegtesse meg finoman húrjaikat. Az imádság kopt remetéi magányosan hívták az Atya és a Fiú Lelkét, s már az 1. század végén imádkozni tanították népeiket. A menny felé vonzó mély sivatagi csendben, a magas ég kéklő kupolája alatt a négy

világelem is magasztalásba fogott imahúrjaikon: tűz, szél, víz, fény dalolt kristálytisztán a Teremtő és Összhangteremtő dicsőséges Lélekről, amint digitális korunk elején, két évtizede Hermann Timm írt erről A világnégyszög

c. roppant izgalmas könyvében. Aztán jött az ókori idők csúcsán a fenséges himnusz, a Veni, Creator Spiritus, Jöjj, Teremtő Szentlélek, a 700-as évek végén a frank bencéstől, Hrabanus Maurustól, kontinentális szellem- és

imaívet húzva az afrikai homoksivatagok sárgán hullámzó vonulataitól a német fenyőerdők zöldjéig. Ő már az értelmet meglátogató Szent Lélekről dalolt, az értelemadó kegyelemről. Alig telt el három röpke század, Isten csodát tett újra és női lélekben halk dallamokat és fenséges gondolatokat komponált Bingeni Szent Hildegárd szívében a Rajna mentén a 1100-as évek időgyűrűiben. A középkori Hungária, Magyarhon templomaiban vizuális pünkösdünneplésként galambokat röptettek a liturgia és az ünnep csúcspontján, hozzátéve: Legyetek a harag és békétlenség epéje nélkül, mint e galambok.

És jött a reformáció, a Szentlélek genfi nagy imádkozójával és hitrendszer építőjével, Kálvin Jánossal. S hogy ki ne fogyjak a sorokból, nagyot ugorva napjaink felé, a Lélek fénykristályos szellemútján jöttek a csodák. Protestáns teológusok (Moltmann, Pannenberg, Welker) megírták a keresztyénséget felrázó könyveiket, a Lélekről, az élet forrásáról, az élet Lelkéről, akinek vonzó jelenléte ott rezonál mágneses térként az egész mindenségben, az egyben tartás finomhangolásával, univerzumot és multiverzumot egybefogó mérhetetlen csodaerejével. Ma már a homo digitalis korában sorra jönnek a gondolatok, könyvek, mozgalmak, jelezve: Szentlélek nélkül a mesterséges intelligencia korában már csak humánum utáni (posztumán) mechanikus emberiségről vagy humánum fölötti (transzhumán) elitizmusról lehetne beszélni. A Szentlélek eközben itt van közöttünk, s fáradhatatlanul emeli és őrzi, újraértékelteti, újraszemlélteti, felfedezteti kreativitással ember voltunkat minden abszurd kísérlet közben. Ahogyan azt évekkel ezelőtt Anthony Levandowski, a Google társalkotója sikertelenül megpróbált az USAban a komputer-istenség, a Big Data s a Mesterséges Intelligencia-istenség számára egyházat és digitális templomot létrehozva. Három év után bezáratták kezdeményezését. Csak a Szentlélek túlereje az, ami ilyen és hasonló vészhelyzeteket kivéd és kivédet.

Bibliai pünkösdök

Bibliai józansággal, tényszerűséggel kell a helyes összkép érdekében írnunk arról az emberiségtörténeti és üdvtörténeti jelentőségű tényről, hogy az egyházat létrehívó első jeruzsálemi pünkösdöt legalább két pünkösd előzte meg, a Lélek különös kiáradásával jelölve meg ezeket.

A teremtéstörténet első nagy pünkösdi pillanata volt, amikor 1Mózes 1,2 szerint Isten Lelke, Rúahja lebegett a vizek fölött. Bizonyos, hogy ez a hatalmas pozitív energianyalábként működő Lélek neve szerint is (Rúah=Szél) olyan erővel szárította a mélységeket és a magasságokat, terelte az anyagot, gyúrta a vizeket és a szárazföldet, hogy végül gyönyörű kertté formázta a biodiverzitásos, sokféle létezővel, növénnyel, állattal felékesített földet, hogy az így emberfogadó tökéletes színtérré lett. Ez a kreációs pünkösd aztán hamarosan beletorkollott az ember teremtésének nagy pünkösdös eseményébe. Az 1Mózes 2 története az ember teremtéséről olyan tulajdonságokkal felruházva állítja elénk az első embert, amivel még a leggyorsabb robotok és mesterséges intelligenciák sem lehetnek versenyképesek. Ugyanis a sárból, porból Isten-kézzel formált, istentervezésű és Isten által kivitelezett első ember létrangját ez adta meg: az első embert az Úristen megformálta „a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élőlény” (1Móz 2,7). Ezek létfontosságú mondatok. Az Úristen az embert földből és az Ő saját Lelkének belelehelésével hozta létre, azaz az ember szinoptikus alkotás, összetéveszthetetlen identitása, isteni önazonossága is van. Nemcsak földi, hanem mennyei is, nemcsak emberi, hanem isteni is, olyan totális élőlény dimenziót kapott az ember a teremtésekor, ami valóban létfesztiválhoz hasonlatossá tette azt a pillanatot. Nem ember alkotta az embert, hanem Isten. Ami életre keltette, az nem a magáé, hanem Istené. Isten örök létezéséből „szusszantott egyet bele” az első emberbe, miként azóta is minden emberbe. Felettébb nagy titok a működéselve ennek, de tény: a sárnak ez a hozzáadott, külső isteni többlet adja meg egyedi értékét minden létező élőlény között. Az ember rangosítója Isten. Identitása, személyisége, egyénisége, élő személy volta egyszerre immanens és transzcendens –együtt. Mennyei és földi, DNS és Pneuma=Lélek komponensek idői csodája. A belelehelt Lélek révén az ember nem evolúció, anyagfejlődés gyümölcse, hanem isteni aktusé. Minden más úgy jött létre, hogy Isten parancsolt, de az ember megalkotásánál Ő lehelt, gyengéden beleadta magát, leglényegét istenképű alkotásába. Ezt a gyönyörű teremtéstörténeti pünkösdölő

pillanatot, mozzanatot tovább lehetne fejtegetni. Most a Jóbnak szóló elgondolkodtató Elihú szavakkal zárjuk le: „Ha csak magával gondolna (a Mindenható), visszavenné magához lelkét és leheletét, egyszerre kimúlna

minden élőlény” (Jób 34,14-15). Nem szoktunk beszélni róla, de a belénk lehelt lelket egyszer visszaveszi Isten, tehát kölcsönlélekkel élünk! Ez roppantul felcsavarja a saját sorunk iránti felelősség lángját! Jób válasza erre: „Isten lehelete van bennem, nem szól ajkam hamisságot… míg csak meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségemből, egyetlen napomért sem bánt a lelkiismeret” (Jób 27,3-6). Így, ilyen módon kellene felelnünk a létezést, minden napot pünkösddé szentelő Úristennek, Aki az első emberbe, s azóta mindnyájunkba kölcsönbe beleleheli lelkét. Magunkból az Övét hogy adjuk vissza Neki?

Jézusi pünkösd az első előtt

Ki más írhatott volna erről, mint a szeretett tanítvány, János, aki minden pillanatra, rezdülésre figyelt Jézus földi útján, még szívdobogását is hallhatta az úrvacsoraszerző éjszakán, hiszen a szent vállára hajtotta fejét. A feltámadott Jézus megjelenik a hét első napján, az Úr napján, vasárnap a tanítványoknak, jóval pünkösd és a mennybevétetés előtt: „Rájuk lehelt, és így folytatta: Vegyetek Szentlelket!” (János 20,22). Az Úristen az előbbi két eseményben BELE-lehelte Lelkét az emberbe, Jézus itt RÁJUK lehelte. Belülkívül Lélek. Érezzük-e, érződik-e ez rajtunk, Jézus mai tanítványain ez a Lélek-többlet? Terem-e életünk Lélek-gyümölcsöket, békességet, szelídséget, türelmet, szívességet, jóságot, hogy néhány nagyon fontos Lélek-„terméket” említsek (Galata 5,22). Az eredeti szöveg jelentése: fogadjátok a Szentlelket. Mielőtt bárki a megvehetőség mai lapidáris beszerzésmódjára gondolna, mindent megelőzve, íme az időspirálon kibontakozik az Atya, a Fiú és a Lélek pünkösdje!

Ma is az Úristen és Jézus leheletéből élünk. Mielőtt az első pünkösd egyházlétesítő lángocskáiról és nyelveket egyező értelemre juttató fordítói munkájáról hallunk, jusson eszünkbe a fenti két nagy előpünkösdi esemény. A teremtéstörténeti prelúdium. Dávidban teljesedett be az első kettő, mikor a 139. zsoltárban így szólt: „Csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt” (139,14). Mert Isten élő személyeket alkotott és alkot, nem gépeket, szuperintelligenciát. Minden más csak próbálkozás, hogy az Ő intelligenciáját leképezze az embervilág. Hálásak lehetünk ezen a pünkösdön is, hogy örök és tökéletes intelligenciájával, Szent Lelkével, pneumájával az embert

„kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg” (Zsolt 8,6). Kevéssel kisebbé – boldog ember, aki ezt a kevéssel kisebbet tiszteletben tartja, s nem képzeli többnek magát, mint aki – ember, Isten kölcsönlelkével egy életen át….

PÜNKÖSDI HÁLA-CIKLUS MINDEN MAGYAR SZÍVNEKKÁRPÁT-HAZA SZERTE

Kárpát-Haza Néked énekel, Atya, Fiú, Szentlélek

Illusztráció (pixabay) délvidék

Áldja a Szentlelket

Áldja a Szentlelket minden buzgó lélek, aki az Atyával s Fiúval egy lélek!

Kit mennyben az angyalseregek dicsérnek, kiben itt e földön élnek minden lények.

Háláját iránta mindenki lerója, a próféták által egykoron ő szóla, az apostoloknak ő volt oktatója, ő a lelki öröm s kegyelem adója.

A Szentlélek legyen szívünk egy reménye, ő a szűzi lelkek égi vőlegénye, a szellemi vakok világító fénye, csupa szeretetből áll isteni lénye.

Egyesüljünk vele tiszta szeretetben, ő, ki a vizeken lebegett kezdetben, most ahol az Atya s Fiú vannak ketten, ő is ottan trónol, a tiszta szívekben.

Felvidék

Bizodalmas szívvel hozzád járulunk

Bizodalmas szívvel hozzád járulunk, ó, Uram, s előtted ím, leborulunk! Ne vesd meg híveid esdeklését, sőt, hallgasd meg buzgó könyörgését!

Kérjetek, úgy mondád, s adatik nektek, s meg fogjátok lelni, mit hűn kerestek. A kegyelem-ajtó megnyittatik, ki ahhoz zörgetve folyamodik.

Ó, Jézus követjük szent hívásodat, és szívünkbe vesszük tanításodat. Hozzád folyamodunk esedezve, méltass minket égi kegyelmedre!

A lelki jók után te majd megadod testünk szükségére a táplálékot. Adj megelégedést a kenyérhez, mit méltatlan voltunk kezedből vesz!

Te légy szenvedésünk vigasztalása, szolgáljon az nekünk megjobbulásra.

Halálunk óráján légy mellettünk, s az égi koronát add megnyernünk!

Hallgasd meg

Hallgasd meg, hallgasd meg, Uram, ez áldásnak szavait!

Tekintsd meg, tekintsd meg buzgó népednek fohászait!

Őrizz minket veszélytől, őrizd meg nemzetünket minden veszedelemtől! ***

kárpátalJa

Jöjj el, Jézus, én szerelmem

Jöjj el, Jézus, én szerelmem, jöjj el, édes Istenem!

Hozzád siet az én lelkem, Jézus, gyönyörűségem.

Mert e világ csalárd hívság, nem is tetszik énnekem, te vagy egész ékességem, Istenem és mindenem!

Ezer szívvel hogyha bírnék, mind tenéked áldoznám, ezerszerte fohászkodnék, azt is mind felajánlnám.

Csak egyetlen szívem vagyon, de azt néked ajánlom, szent kezedet, szent lábadat sok ezerszer csókolom.

Szép Jézusom, úgy szeretlek, ha szívembe vehetlek, téged buzgón megölellek, s addig el sem eresztlek, míg engemet kegyelmedbe be nem fogadsz, s kedvedbe, s felvitetvén mennyországba koronát tész fejemre.

Édes Jézus, minden utam Szíved szerint intézem, a te drága szerelmedet szívem mélyén őrizem.

Képed mását lelkem mélyén szépségedbe öltöztesd, s kegyelmednek harmatával szívem földjét öntözgesd!

RENDKÍVÜLI ÜNNEPI KIADÁS

KÁRPÁT-HAZA NÉKED ÉNEKEL, ATYA, FIÚ, SZENTLÉLEK DÉLVIDÉK

Áldja a Szentlelket

1. Áldja a Szentlelket minden buzgó lélek, aki az Atyával s Fiúval egy lélek! Kit mennyben az angyalseregek dicsérnek, kiben itt e földön élnek minden lények.

2. Háláját iránta mindenki lerója, a próféták által egykoron ő szóla, az apostoloknak ő volt oktatója, ő a lelki öröm s kegyelem adója.

3. A Szentlélek legyen szívünk egy reménye, ő a szűzi lelkek égi vőlegénye, a szellemi vakok világító fénye, csupa szeretetből áll isteni lénye.

4. Egyesüljünk vele tiszta szeretetben,

ő, ki a vizeken lebegett kezdetben, most ahol az Atya s Fiú vannak ketten, ő is ottan trónol, a tiszta szívekben.

FELVIDÉK

Bizodalmas szívvel hozzád járulunk

1. Bizodalmas szívvel hozzád járulunk, ó, Uram, s előtted ím, leborulunk! Ne vesd meg híveid esdeklését, sőt, hallgasd meg buzgó könyörgését!

2. Kérjetek, úgy mondád, s adatik nektek, s meg fogjátok lelni, mit hűn kerestek. A kegyelem-ajtó megnyittatik, ki ahhoz zörgetve folyamodik.

3. Ó, Jézus követjük szent hívásodat, és szívünkbe vesszük tanításodat. Hozzád folyamodunk esedezve, méltass minket égi kegyelmedre!

4. A lelki jók után te majd megadod testünk szükségére a táplálékot. Adj megelégedést a kenyérhez, mit méltatlan voltunk kezedből vesz!

5. Te légy szenvedésünk vigasztalása, szolgáljon az nekünk megjobbulásra. Halálunk óráján légy mellettünk, s az égi koronát add megnyernünk!

Hallgasd meg

Hallgasd meg, hallgasd meg, Uram, ez áldásnak szavait!

Tekintsd meg, tekintsd meg buzgó népednek fohászait!

Őrizz minket veszélytől, őrizd meg nemzetünket minden veszedelemtől!

KÁRPÁTALJA

Jöjj el, Jézus, én szerelmem

1. Jöjj el, Jézus, én szerelmem, jöjj el, édes Istenem!

Hozzád siet az én lelkem, Jézus, gyönyörűségem. Mert e világ csalárd hívság, nem is tetszik énnekem, te vagy egész ékességem, Istenem és mindenem!

2. Ezer szívvel hogyha bírnék, mind tenéked áldoznám, ezerszerte fohászkodnék, azt is mind felajánlnám.

Csak egyetlen szívem vagyon, de azt néked ajánlom, szent kezedet, szent lábadat sok ezerszer csókolom.

3. Szép Jézusom, úgy szeretlek, ha szívembe vehetlek, téged buzgón megölellek, s addig el sem eresztlek, míg engemet kegyelmedbe be nem fogadsz, s kedvedbe, s felvitetvén mennyországba koronát tész fejemre.

4. Édes Jézus, minden utam Szíved szerint intézem, a te drága szerelmedet szívem mélyén őrizem. Képed mását lelkem mélyén szépségedbe öltöztesd, s kegyelmednek harmatával szívem földjét öntözgesd!

SZÉTKÁROMKODOTT ORSZÁG VAGY NYELVVEL IS VÉDELMEZETT HAZA?

KÁRPÁT-HAZAI ÖNISMERETI PERCEK

A Kárpát-haza sokkal több, mint ország. Nyelvcsalád, édes anyanyelv, romlástól óvandó beszédkultúra. Június 4. kicsit odébb még, de a történelem nagyon is bennünk van. Duray Miklós felvidéki gondolkodása azért is közel áll hozzám, mert a trianoni békediktátum által szétdarabolt országnyi hazában délvidéki gyökereim is tápláltak Budapesten. És a határon túli vagy kárpátmedencei beszűkített fogalomhasználat ellen állandóan tiltakozó belső hangom valósággal feldalolt az égre, amikor először olvastam, hallottam a hamisítatlan Duray-fogalmat: KÁRPÁT-HAZA. Ez az, igen! Rögtön rárezonált bennem az évek óta hordozott felismerés: a haza mindig több, mint az ország. Ez a felismerés íratta velem is ilyen témájú cikkeimet a kolozsvári agnusradio.ro-n. S a szocialista rendszer vezércsele, pszichodiktátuma is hozzájárult ahhoz, hogy amikor 1974-ban 3 hónapot töltöttem egy kezelőszobában Latinovits Zoltánnal a Pertorini Rezső-féle sárga házban, s ott a színészkirály újra és újra szívemre kötötte: „Tiszikém, az ország lehet barna, vörös, sárga vagy fekete, de a haza mindig piros-fehér-zöld!”. Véremmé szervesültek ezek a szavak. Ezért fáj mérhetetlenül, poszt-trianoni valós sajdulással, amikor lépten-nyomon tapasztalom azt a nyelvi züllést, ami nem csak Eszterházy Pétertől kapott irodalmi látleletet, hanem ott van mindenütt. Mint a zsarnokság korábban évtizedeken át. És lepusztít mindent, amit csak lehet. Emberi kapcsolatokat, gondolkodás szintet. Két okból szoktam volt külföldre menni: mert a Lajtától Nyugatra a szembejövő ember nem veszi sértésnek, ha ráköszönök, még mosoly is kitelik tőle válaszképpen. Meg azért is elmegyek más nyelvet beszélők közé, hogy legalább pár napig, egy-két hétig ne kelljen hallani a káromkodásözönt, 24 órában a buszon és a boltban, s létezésünk szinte valamennyi terében. Talán a templomok jelentenek még zöld nyelvi szigeteket, meg az orvosi várók, az intenzív osztályok, s a kihallgató szobák…

Nyelvi züllés ellen összmagyar összefogás. Káromkodós néppé lettünk. Nyilván nem mindenki, hiszen kétségtelen, hogy a belső igény, a szív és a lélek indulatainak minősége termi meg a szavak leselejtező szitok erejét vagy kulturált kreativitását. Hol van már Lőrincze Lajos tanár úr és tanítványainak nyelvvédő, nyelvművelő, tehát hazavédelmező, kultúra oltalmazó műsorfolyama a rádióból? Helyette kaptunk internetzsargont és olyan szennyözönt a facebookon és más felületeken, amire gondolni sem mertünk korábban. Hozzá nem értő okoskodók gátlástalan hada köpdösődik a kommentekben. Fortyog a net. Márpedig ha ilyen nyilvános és magánjellegű nyelvpusztítás folyik, ennek a

mindenki mindenki ellensége, farkasa, viperája, hiénája közdráma lesz a vége. És iskolai gyilkolászások, megfélemlítéssel és bosszúval zsarolt emberi kapcsolattöredékek, társulás-foszlányok omlanak majd ránk, jövőnkre, mint a földrengésben és a háborúban kacatként leomló falak, épületek. Hogy mit kellene tenni? Együtt a médiában, az iskolában? Nem tanácsadást, hanem cikket írok, de engedtessék meg ennyi: kifejezett nyelvvédő órákkal, programokkal, kommunikációs gyakorlatokkal, pozitív, sokrétű élménykultúrára ösztönző oktatással, vesenyekkel, szavalással és énekléssel, templommal és médiaműsorokkal… A jót még jobban téve. Azaz komplex és átfogó nemzeti nyelvvédő, honvédő stratégia kellene. Ha még nem késtünk végzetesen el…

S itt fordulok rá Duray, Széchenyi nyelvőrző életszemléletére, Kölcsey Parainesisével, Kármán József A nemzet csinosodása, Báróczi Sándor strázsamester Bécsben 1790-ben kiadott A védelmezett magyar nyelv röpiratára. Ezek a nyelvi honvédelem meglepően tudatos eszközeiként láttak napvilágot a reformkor hajnalán és virágkorában, 1790-től. Haza és nyelv lett összekötő, közös tartalmuk. Önismereti percekre belelapozunk a röpiratba.

Báróczi kereste és meg is találta a hídelvet. Ebből indul ki: „Hidd meg barátom, hogy öltözet, haza, nyelv, vallás és szentimentum (érzelem) az a lánc, mely öszve szokott bennünket kötni”. Levélfegyvernek szánta röpiratát, s az valóban azzá is lett. A védelmezett magyar nyelvet a latin, a deák nyelv és a német szorosságából akarta kioldani. Nyelvprogramja egyben óhatatlanul politikai program is lett. Azért nem adhatták ki, csak egyszer, mivel jól működött a bécsi cenzúra és titkosrendőrség. Megfogalmazása Bécsnek mégis időzített bomba volt: Nálunk nélkül végeznek rólunk. Ami aztán Széchenyi

Hunnia című művében már így fogalmazódik át: „Semmit rólunk nálunk nélkül”. Érdekes, hogy Báróczi röpiratában milyen fontos szerepet tulajdonított a magyar nyelv szabadságharcában a kálvinizmusnak. Hadd idézzük pár mondatát a Biblia és a tudomány, illetve a nyelv és a nemzeti önbecsülés összefüggésében:

„Mármost kérdezd a kálvinista gyermektől, ki magyarul tanulta leckéjét: hogy vagyon fiam, a második parancsolat? Mondd el nékem. A fejemet teszem reá, hogy majd azt fogja mondani: Ne csinálj te magadnak faragott képet, és

semminemű hasonlatosságot… A kálvinisták mind magyarul tanulják keresztényi leckéjeket, úgy hogy egész Magyarországon, minden religión való község a kálvinistákét magyar vallásnak nevezi. Márpedig ha még a kálvinista vallást is úgy lehet magyarul mind megtanulni, mind védelmezni, hogy a legortodoxusabb pápista sem vetheti ki sarkából, annyival is inkább nem lehet attól tartani, hogy az a hit, mely mellett az igazság is fegyverkezik, a nyelv miatt valaha fogyatkozást szenvedjen”? Hit, hitigazság magyarul. A nemes magyar testőrző nem csak testvédelemre, hanem magyar nyelvvédelemre is ösztönözte önmagát, kortársait. Micsoda nyelvi tudatosság! Micsoda igényesség egy testőrben! Méltán hasonlítja Jakab apostol az emberi nyelvet, az anyanyelv hordozóját kicsiny tagként is nagy tűz okozójához (Jakab 3,5-6). Megzabolázni csak Isten erejével lehet. Ha így nézem a jelen közbeszéd lejtmenetét, akkor a mai nyelvromlás, országunkat szinte szétkáromkodással fegyegető fertőzöttség nem a rejtett hitetlenség, istentelenség következménye-é? Vagy nem a posztmodern élvezeti-fogyasztói ateizmus nyilvános lelepleződése? Érdemes ezen elgondolkodnunk! Mert ezzel összefüggésben az is igaz, hogy a szív teljességéből szól a száj (Lukács 6,46).

Digitális kori nyelvújításra, nyelvreformra, belső reformációra van szükség. Ki az, aki a szeretett lény közelében, legyen az társa, gyermeke, Istene, pocsék, trágár szavakkal próbál kedveskedni? Vagy ki ne érezte volna, hogy milyen abszurd: abból a szájból, amivel Istent magasztaljuk, rögvest a káromlás szennyvize ömlik? A megtisztított szív kultúrája a megtisztított nyelv, közbeszéd forrása. És logikusan, szükségszerűen: a tisztuló haza, nemzet forrása is.

Kétségtelen, nagy nyelvreformra, nyelvújításra van szükség Kárpát-haza szerte. A haza a magasban és mélyben minden régiójában, zugában. Ez pedig csak a szív, a lélek, a gondolkodás megtisztulásával, ne féljük kimondani: megszentelődésével indulhat meg. Báróczi Sándor a védelmezett magyar nyelvért tollat ragadott. Ideje lenne 200 év után őt is, és magunkat is kicsit komolyabban venni. Pünkösdkor ezt is elkérhetjük: Tiszta szívet és Szentlelket adj nékünk, Hallgass meg Fiad nevébe', ha kérünk. Nehogy kevés legyen az idő

a megtisztulásra, megújulásra. A magyar nyelvi otthonosság ezeréves kultúrájának boldog megélésére…

KÁRPÁT-HAZAI ÖNISMERETI PERCEK - FELVIDÉK LEGHÍVEBB MAGYARJA, DURAY MIKLÓS SZELLEMÉBEN

AMI HASZNOS ÉS ÉPÍT, AZ KÉTFÉLE OLVASATBAN IS AZ

Mindennek rendelt ideje van, így ideje van kárpát-hazai szellemi, irodalmi, politikai örökségünk egymást erősítő összhatásai számbavételének, emlékezetbe idézésnek, éltetésének is....

Téridői zónakülönbségek ellenére, kívülről szemlélve, rendkívül közel állt egymáshoz a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István (1791-1860) tragikus sors-zárta ellenére is magyar hajnalcsillagzatként és a leghívebb felvidéki magyar, a zaklatások és politikai üldözések ellenében és fölött, törhetetlen szellemi alkotóként megmaradt Duray Miklós gondolkodásmódja...

Kárpát-hazai önismereti percek

Felvidék leghívebb magyarja, Duray Miklós szellemében variáció 2.

(Fotó: Pásztor Péter/Felvidék.ma, archív)

Legjobbjaink nemcsak életművükkel, hanem egy-egy, szerte a magyarság körében időt állóan élő mondatukkal maradnak közöttünk, bennünk. Duray Miklós (1945-2022), Felvidék leghívebb magyarja számomra és bennem azzal a fogalommal, ami mindent magába ölel: KÁRPÁT-HAZA.

Nem Kárpát-medence, ami földrajzi fogalomként jelenik meg a tudatunkban, hanem a haza értékhordozó, kulturális és szakrális, családtörténeti és tájegységi erejével, népi és műalkotások ezreit szimbolizálva.

Történelmünket és hitünket, harcainkat és győzelmeinket, amit sem Mohács, sem Arad, sem Trianon, sem megszállások nem vehettek/vehetnek el tőlünk, mert a szívek hústáblájára véste fel

Lélek-betűkkel a történelem Ura, Istene. Ezt ragadta meg és fogalmazta meg, s hagyta ránk örökül Duray Miklós: KÁRPÁT-HAZA.

Úgy vélem, téridői zónakülönbségek ellenére, kívülről szemlélve, rendkívül közel állt egymáshoz a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István (1791–1860) tragikus sorsa ellenére is magyar hajnalcsillagzatként és a leghívebb felvidéki magyar, a zaklatások és politikai üldözések ellenében és fölött, törhetetlen szellemi alkotóként megmaradt Duray Miklós gondolkodásmódja. Éppen ezért időről időre visszatérünk majd a hasonlatosságok okán és a méltatlan feledés homályának elűzése céljából mindkettőjükre, de másokra is, akiket a teljes értelemben vett hon, haza iránti felelősség elkötelezett nyugtalansága köt össze a Kárpát-hazában.

Széchenyi hárompercesünkben most a magyar józanságért emel szót: „Az ész uralkodjék a politikában és ne az érzelem, az ok és ne a közóhajjá volt, köznyavalyává nevelt szívborjadzás (=szívborzongás)”. A „demokrata” gróf politikai gondolkodásából következik két gyakorlati útbaigazítás: 1. a magyar politikában lehetőleg kerülni kell olyan problémák felvetését, melyek a szenvedélyeket szíthatják csak fel, és alkalmat adnak egy adott népszerű politikai kurzusnak a túlzásokra is. 2. Ha az ilyen probléma tárgyalása

elkerülhetetlen, úgy minden erővel meg kell próbálni a szenvedélyek köréből kiemelni azokat és a józan ész vizsgálatának, szempontjainak alávetni.

Széchenyi maga adott példát arra, hogy nem heveskedések és szóviták

tűzhányóivá kell válnunk, hanem a tettek felelős megfogalmazóivá és példaadó kivitelezőivé. Tett és áldozat nála együtt jár: „Dolgozni és munkálkodni kell naponta és szüntelenül. Van becse a szónak is, nem tagadhatni, de a tett, százezreknek egy célra irányuló tette emelheti ki nemzetünket”.

Ismét csak odateszi a nemzeti önismereti tükör mellé az egyéni önismeret tükrét is, vagy tán ugyanazt az egyet, hol ezzel, hol azzal a céllal.

Ezért így fogalmazott: „Mi pedig élünk, mint kutya és macska és kicsinyes gyűlölködésünkkel, s perpatvaraink közepette megfeledkezünk arról, hogy a

közjót szolgáljuk, pedig annak felvirágoztatásában rejlik becsületünk, s hasznunk”. „Huszáros szentenciaként”, magyar igazságként summázza tapasztalatait és szelíd intéseit:

„Ha nem is vagyunk egyvéleményűek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha nem kellene elfelednünk”.

(Idézetek forrása: Surányi Miklós, Egyedül vagyunk I-II., Transsylvania Könyvkiadó, Buenos Aires, 1963. fényezett bőrkötésű kiadás)

Kárpát-hazai önismereti percek - v2

Mindennek rendelt ideje van, így ideje van kárpát-hazai szellemi, irodalmi, politikai örökségünk egymást erősítő összhatásai számbavételének, emlékezetbe idézésnek, éltetésének is....

Téridői zónakülönbségek ellenére, kívülről szemlélve, rendkívül közel állt egymáshoz a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István (1791-1860) tragikus sors-zárta ellenére is magyar hajnalcsillagzatként és a leghívebb felvidéki magyar, a zaklatások és politikai üldözések ellenében és fölött, törhetetlen szellemi alkotóként megmaradt Duray Miklós gondolkodásmódja...

KÁRPÁT-HAZAI ÖNISMERETI PERCEK

FELVIDÉK LEGHÍVEBB MAGYARJA, DURAY MIKLÓS SZELLEMÉBEN

Legjobbjaink nem csak életművükkel, hanem egy-egy magyarság-szerte és időtállóan élő mondatukkal maradnak közöttünk, bennünk. Duray Miklós (1945-2022), Felvidék leghívebb magyarja számomra és bennem azzal a fogalommal, ami mindent magába ölel: KÁRPÁTHAZA. Nem Kárpát-medence, ami földrajzi fogalomként jelenik meg elsőrenden

tudatunkban, hanem a haza értékhordozó, kulturális és szakrális, családtörténeti és tájegységi erejével, népi és műalkotások ezreit szimbolizálva. Történelmünket és hitünket, harcainkat és győzelmeinket, amit sem Mohács, sem Arad, sem Trianon, sem megszállások nem vehettek/vehetnek el tőlünk, mert a szívek hústáblájára véste fel Lélek-betűkkel a történelem Ura, Istene. Ezt ragadta meg és fogalmazta meg, s hagyta ránk örökül Duray Miklós:

KÁRPÁT-HAZA.

Úgy vélem, téridői zónakülönbségek ellenére, kívülről szemlélve, rendkívül közel állt egymáshoz a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István (1791-1860) tragikus sors-zárta ellenére is magyar hajnalcsillagzatként és a leghívebb felvidéki magyar, a zaklatások és politikai üldözések ellenében és fölött, törhetetlen szellemi alkotóként megmaradt Duray Miklós gondolkodásmódja. Éppen ezért időről-időre visszatérünk majd a hasonlatosságok

okán és a méltatlan feledés homályának elűzése céljából mindkettőjükre, de másokra is, akiket a teljes értelemben vett hon, haza iránti felelősség elkötelezett nyugtalansága köt össze a Kárpát-hazában.

Széchenyi hárompercesünkben most a magyar józanságért emel szót: „Az ész uralkodjék a politikában és ne az érzelem, az ok és ne a közóhajjá volt, köznyavalyává nevelt szívborjadzás (=szívborzongás)”. A „demokrata” gróf politikai gondolkodásából következik két gyakorlati útbaigazítás: 1. a magyar politikában lehetőleg kerülni kell olyan problémák felvetését, melyek a szenvedélyeket szíthatják csak fel, és alkalmat adnak egy adott népszerű politikai kurzusnak a túlzásokra is. 2. Ha az ilyen probléma tárgyalása elkerülhetetlen, úgy minden erővel meg kell próbálni a szenvedélyek köréből kiemelni azokat és a józan ész vizsgálatának, szempontjainak alávetni.

Széchenyi maga adott példát arra, hogy nem heveskedések és szóviták tűzhányóivá kell válnunk, hanem a tettek felelős megfogalmazóivá és példaadó kivitelezőivé. Tett és áldozat nála együtt jár: „Dolgozni és munkálkodni kell naponta és szüntelenül. Van becse a szónak is, nem tagadhatni, de a tett, százezreknek egy célra irányuló tette emelheti ki nemzetünket”.

Ismét csak odateszi a nemzeti önismereti tükör mellé az egyéni önismeret tükrét is, vagy tán ugyanazt az egyet, hol ezzel, hol azzal a céllal. Ezért így fogalmazott: „Mi pedig élünk, mint

kutya és macska és kicsinyes gyűlölködésünkkel, s perpatvaraink közepette megfeledkezünk arról, hogy a közjót szolgáljuk, pedig annak felvirágoztatásában rejlik becsületünk, s hasznunk”. „Huszáros szentenciaként”, magyar igazságként summázza tapasztalatait és szelíd intéseit:

„Ha nem is vagyunk egyvéleményűek, magyarok maradunk azért mégis mindnyájan, mit soha nem kellene elfelednünk".

(Idézetek forrása: Surányi Miklós, Egyedül vagyunk I-II., Transsylvania Könyvkiadó, Buenos Aires, 1963. fényezett bőrkötésű kiadás).

HÁROMPERCANEMZETIÖNISMERET

KULTÚRÁJÁÉRT

Vannak könyvek, amiket újra leveszünk könyvespolcunkról vagy fellapozzuk e-könyv változatukat. Időről-időre visszatérünk egykori

olvasmány élményeink forrásaihoz. Kicsit mindig mást üzennek, az évtizedek élmény évgyűrűinek szűrt fényében. Nekem ilyen Surányi

Miklós kétkötetes Széchenyi István regénye, az Egyedül vagyunk. Bölcs és szép ez a könyv, érdemes fellapozni. Nemzeti tükör. Még ma is. Nekem az 1963-ban Buenos Airesben fényes marhabőrbe öltöztetett kiadás fogta meg a fantáziámat formája és tartalma miatt, csaknem 60 éve.Annyit fogok idézni ebből, amennyi belefér 3 percbe. De újabb és újabb 3 percekbe. A legnagyobb magyar gondolataira emlékeztet a Függelékben dr. Theész János.

Három nemzeti vétekkel szembesít a leghívebb magyar. 1. „A nagy hiúság azon fatális nyavalya, melyben mi magyarok nagyon szenvedünk”. 2. A szalmalángszerű lelkesedés a másik: „A magyar szalmatűzként lobban, cserfaként sohasem ég”.

3. A közrestség, meg az irigység a harmadik nehéz hozadékunk: „Mi magyarok tengünk hosszú századok óta, egy magában irigykedő, agyarkodó, már-már pusztulásra fajult méhraj… Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásán ne örülne”.

MENNYBE EMELT ÚR KRISZTUS, EGYETEMES VONZÁSODÉRT

MAGASZTALUNK TÉGED

ISTEN NEM HAGYTA FÉLBE NAGY VÁLTSÁGMŰVÉT

Ma az atyai előrelátást és oltalmat láthatjuk meg

Az Istentől megtervezett és kivitelezett váltságmű kiábrázolható, megjeleníthető a lelki parabola mértani formájával. Az alászállás és a felemeltetés tökéletes és teljesen megvalósított szent eseménysora elvégeztetett. Protestáns szóhasználat szerint a mennybemenetel, katolikus szóhasználatban az áldozócsütörtök kifejezés mögött tökéletes életmű képződik meg bennünk az újszövetségi Igék és tudósítások nyomán.

Lelki parabola

Amit ünnepelünk, az nem az ünnep, hanem Az, Akiről az ünnep szól. És ma ünnepelnek piros betűs ünnepnapként Svájcban, Belgiumban, Dániában, Finnországban, Franciaországban, Grönlandon, Haitin, Indonéziában, Izlandon, Kolumbiában, Lichtensteinben, Luxemburgban, Madagaszkáron, Namíbiában, Hollandiában, Norvégiában, Svédországban. Különlegesség, hogy a két protestáns zeneszerző, Johann Sebastian Bach Himmelfahrt Oratoriumot, mennybemeneteli zeneművet komponált, rokona, a hamburgi Carl Philipp Emanuel Bach pedig egyenesen összekapcsolta oratóriumában húsvéttal a mennybemenetelt. Okkal-joggal, mivel a lelki parabola felszálló ága a feltámadással indul, és a mennybevitel befoghatatlan távlatosságával, a mennyei Jeruzsálem, és a királyi trónus felé szárnyaló végtelenségével marad mindörökre nyitott. A művészetben, főként a képzőművészetben 400 körül indul meg a mennybemenetel ábrázolása, két típusban:

1. A késő-antik megdicsőülés-képek mintájára a bizánci művészetben alakult ki a

mandorlás/dicsfényes ábrázolás. A trónon ülő, ritkán álló Krisztust dicsfény veszi körül és angyalok emelik/kísérik az égbe. E képeken legtöbbször Mária is jelen van. A Nyugati Egyházban is előfordul, legtöbbször timpanonokban (Chartres, 1145). - 2. Krisztus az égből feléje nyúló istenkezet megragadva emelkedik a mennybe.

Ha a spirituális parabolát szívünkbe és tekintetünkbe véssük, azt látjuk, alászálló részében, karácsonykor Jézus fentről szállott alá, áldozócsütörtökön alulról, lentről felemeltetett. Karácsonykor az Atya szeretete helyezte el Őt a végesség világába, áldozócsütörtökön az atyai kéz emelte Őt vissza az örök mennyei hajlékba. Ez a mai nap az atyai tökéletes alkotás ünnepe is, amikor Jézus beteljesedett életművéért, a személyes és a kozmikus váltságmű következetes megvalósításáért áldjuk Istent. Az Ő atyai munkája nem maradt félbe, nem torzót alkotott, bár a bűn és engedetlenség, a totális romlottság (corruptio totalis) és minden isteni jóságnak fénytörést okozó, sőt a halált hordozó hitetlenség mélységeibe engedte alászállni azt, aki „az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Máté 1,11). Ezért az alászállás merészségét és halálos kockázatát is vállaló atyai előrelátásért, angyalseregei oltalmáért ma is magasztaljuk mindenek Teremtőjét és megváltásunk elrendelőjét, mert „mind jó, amit Isten tészen, Szent az Ő akaratja”. Nekünk családilag is különös nap ez. Hiszen

Páromat, Röhrig Klaudia lelkésznőt ezen a napon szentelték fel a svájci Bázelben lelkésszé, a Münsterben, ahol Édesapja tarthatta a felszentelési igehirdetést. Röhrig Gottfried Gyula tudós tiszteletest pedig ezen a napon iktatták be a bácskai Vrbas lelkészi tisztébe, majd 40 éve ezen a napon fejezte be földi szolgálatait. Mindezért legyen áldott Urunk, Istenünk mindörökké e többszörösen is szent napon.

Ma a Fiú áldozatosságát és vonzásának egyetemes erejét is felismerhetjük

Mielőtt a Lélek kibontaná az Ige segítségével lelki szemeink előtt a mennybeemeltetés egyes mozzanatait, mozgástörvényeit Lukács 24,50-53 alapján és Kálvin genfi prédikációja nyomán, mélyedjünk el Isten Lelke vezetésével a János 12,32 üzenetében. Jézus mintegy mennybevitelének, az egész váltságműnek előre bejelentette menetrendszerű valóságát. A via dolorosás hányattatások előtt, a földbe vetett búzaszem példázatához kapcsolódva így fogalmazott: „Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket”.

Azaz: Jézus egész alászállásának, a karácsonyi, majd a kereszthalálos és feltámadásos húsvéti és az „áldozó csütörtöki” nagy műnek ez a végső célja: „magamhoz vonzok mindent”. Vannak angol magyarázók, akik mennyei mágneshez hasonlítják ennek az Igének az Urát, akinek a vonzása egyetemes. Az eredeti görög pantas (latin omnia) szó jelenti azt, hogy mindent, az egészet, mindenfélét. Tehát az egész teremtett világot mennyei és egyetemes vonzásába vonja Jézus Krisztus, a parabola végtelen nyitottságával. Földet és eget, a fizikai eget is mennyei és isteni erőterében tartja, a lefele rántó végesség és halál, bűn gravitációjával szemben a mennyei gravitációt, az üdvösség, az örök élet, a megszentelődés, az emberhez, mert Istenhez méltó élet, a tisztelet és a megbecsülés egyetemes kultúrája felé.

Jézust az Atya fiúi engedelmességén keresztül tartotta alászálló és felemelő útján vonzásában, nem engedte lebegni a súlytalanság vagy emberi-történelmi bizonytalanság állapotában. Sőt, Jézusban kettőzött erővel jutott végérvényessé a vonzás túlereje, ezért lehet reményünk arra, hogy van kilábalás a verem- és peremlét vagy az önsorsrontó egyéni és közösségi helyzetekből. Sokan vélik úgy, hogy ez a vonzás minden korban megújul, minthogy a váltságmű is érvényben marad, és nemzetekre, kultúrákra, választottakra, minden emberre kihat az általános kegyelem, a gratia universalis értelmében. De csak azokat teszi boldoggá, akik ezt a vonzást a vonzó istenemberrel, Jézussal együtt befogadják: „Akik pedig befogadták, azoknak hatalmat adott arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek” (János 1,12). Igazi boldogító, tartalmas ünnepe annak van, aki Jézus egyetemes vonzásában meg tudja fogalmazni: „Uram, emlékezzél meg én rólam, mikor eljössz a te országodban!” (Luk 23,34). Vagy a samáriai asszony szavaival: „Uram, add nékem azt a vizet, hogy meg ne szomjúhozzam” (Ján 4,15).

Ma Jézus vonzásában jó és biztos lelki irányváltást kaphatunk

Nem mennyei libikóka, szakrális játék a szavakkal, hanem lényegi és lényeges iránymeghatározás, üdvösségjelző iránytű az, ami a Lukács evangéliuma végén megszólaló

üzenetben olvasható: ”KIvitte őket Betániáig, felemelte a kezét, és megáldotta őket. És

miközben áldotta őket, eltávolodott tőlük, és FELvitetett a mennybe. Azok pedig LEborulva imádták őt, majd nagy örömmel VISSZAtértek Jeruzsálembe. Mindig a templomban voltak, és áldották Istent” (Luk 24,50-53). Milyen gyönyörű Lukács evangéliuma, ami

tökéletesen követi a spirituális parabola irányvonalát! Könyve első fejezeteiben az alászállás, evangéliuma utolsó mondataiban a felemeltetés. És a lelki mozgásirányok is világosak: KI-FEL-LE-VISSZA. Igen, Jézus kivisz a megszokott környezetből, akár ténylegesen, akár lelkileg. Ezzel a kivonulással kezdődik a keresztyén élet is, nem csak a választott nép históriája. És aki Vele tart, annak a régiből, az ó-emberi életviszonyokból, megszokásokból való kimozdulása nem veszteség, hanem felettébb nagy nyereség: Jézus megáldja az új helyzetben új helyzetekkel. Jézus tervezésűekkel. Háromszor is előfordul hol a tanítványokra, hol Jézusra vonatkozóan a megáldani, áldást mondani szó, a benedictus latinul. Jézus áldásosztó, aki Őt követi, az áldásmondó. Ez a mennybemenetel egyik nagy és létédesítő gyümölcse: az áldásosztó életmód, az áldásetika. Az áldó ember, aki Jézushoz hasonlóan nem rázza az öklét népére, az őt gyilkolókra, elárulókra, megtagadókra, gáncsolókra, dezinformálókra, hanem áldást mond. Fantasztikus kép: Jézus áldásra emelt kézzel vitetik fel a mennybe. Amint vonzása egyetemes és egyre tágasabb, ugyanúgy a benedictus-etika, és az a békesség-etika, tiszteletkultúra, ami Jézus vonzásában és felemelt kezei alatt megszületik. A felemelt jézusi kezek alatt csak leborulni lehet, ha rájövünk: mi mindent tett értünk, előttünk, helyettünk, velünk Isten szabadító kegyelme Jézusban. Ezért a lakóhelyükre, munkahelyükre, szolgálati helyükre visszatérő tanítványok közösségi és egyéni hálájuk kifejezéseképpen mindig a templomban voltak és áldották Istent. Nem is tehettek volna mást. Nem kötelességből, előírásból, hanem hogy megosszák örömüket mindenkivel.

Ezt Juhász Gyula oly szépen fejezte ki: „Mögötte áldott harminchárom éve, Előtte: az öröm mély messzesége...”.

Kálvin János 1545-ben megjelent Genfi Kátéjában is foglalkozik a mennybemenetel eseményével és ünnepével. Milyen „hasznunk” van a mennybemenetelből? – teszi fel a kérdést reformátorunk. Válasza: Kettős haszna van. Az első, hogy Krisztus a nevünkben ment be a mennybe, amiként érettünk szállt le a földre egykoron. (Íme, már reformátorunk is észrevette az üdvparabolát!). Így megnyitotta előttünk az utat, amit korábban bűneink torlaszoltak el. Másodjára Isten színe előtt Közbenjárónk és védőügyvédünk van Őbenne (Róma 6,8-11; Zsid 7,25). És ez azt jelenti, hogy annyira „fel”-vonult a mennybe, hogy már nincs is velünk? Kálvin válasza: „Egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg. Megígérte, hogy velünk marad a világ végezetéig” (Mt 28,20). „Teste felvétetett a mennybe. Ereje ezzel szemben mindenhová kiterjed” (Luk 24,51; ApCsel 2,33).

Ezen az ünnepi napon legyen pár percünk arra, hogy megköszönjük a tökéletes isteni alkotást, a váltságmű i-jére feltett pontot, amit nem hagyott torzóban az Atya. Köszönjük meg, hogy az egész mindenség, benne a mi életünk Jézus mennyei vonzásában telhet el és teljesedhet be.

Áldjuk azért Szentháromság Istenünket, hogy ilyen jézusi, betániás áldás-erőt nyerhet a 21. századi magyar keresztyénség, ha rendeltetésszerűen él a mennybemenetel üdvtörténeti ünnepével 2023-ban és ezután is.

MINDENEN TÚLEMELŐ SZABADSÁGUNK

CSODAESZKÖZE, IMÁDSÁG, KÖSZÖNTELEK!

Kérjük el a mennyei szabadság szelíd lelki fegyverét!

Ma, húsvét utáni 5. vasárnapon tartja a világkeresztyénség nagyobbik része a Rogate, imádkozzatok vasárnapját századok óta. Alapigéje a Zsoltárok 66,20-ban olvasható: „Áldott legyen Isten, mert nem utasította el imádságomat”. A 293. éve megjelenő Losung 64 nyelven olvasható füzetében szereplő Ige még inkább a lényegre fókuszálja lelki tekintetünket: „Az én Istenem elküldte angyalát, és az bezárta az oroszlánok száját, úgy hogy nem bántottak engem”

(Dániel 6,23). Igen, ez az! Az Ige megindította a Szentlélek által szőtt asszociációk egész hömpölygő folyamát a lelkemben. Megképződött bennem, amint Dániel az oroszlánok vermében, életveszedelmek közé bezártan éli át a horizontális cellát, a végveszedelmet. Ha csak megmozdul, a fenevadak elroppantják csontjait. Miként korábban József, akit testvérei vetettek a mély verembe. Verem-élmény – mennyire mai a dánieli és a józsefi élményhagyaték! Csak ezt a korszakjelző szót kell elébe tegyük: digitális. Digitális veremélmény. Mert bizony ebben élünk. Mindenki. Fölöttünk bezárult a fizikai ég, mert teleszőtték emberkéz alkotta szatellitákkal, kémbolygókkal, telekommunikációs szerkezetekkel. Vertikális irányításban élünk, amikor GPS-t használunk, amikor interkontinentális mobilbeszélgetéseket folytatunk. Vagy amikor afféle nyitott cellaként a digitális bilincset követik nagy magasságból. Digitális mókuskerékben élünk. Hol van, s mi is ebben a helyzetben a szabadság? Amit évtizedeken keresztül horizontális veremként éltünk meg, a megfigyelés, a lehallgatás, a mozgásérzékelés vagy a házmesterek tekintete, olykor a szomszédunk információ szolgáltatásra felhasználható szuterén szintű buzgósága révén, az a digitális technika és technológia „segítségével” (ki segít kinek?!) felemelkedett a horizontra, olykor azon túli égi magasságokra. Égiekre, azaz fizikai, nem lelki magasságokra.

Transzformálódott és kiterjedt, s veszélyesebbé vált a kontroll. De nem transzcendálódott! Mert átalakulni, technikailag tökéletesedni vagy átlépni, túllépni valamin lelki-szellemi minőségben, az két kardinálisan különböző dolog. A digitális világkorszak, a negyedik ipari forradalom korában majdnem mindent megtehet az ember, jó és rossz értelemben. Csak egyet nem: Isten fel-le pneumatikus, Lélek-szintű szabad mozgását és

szabadító mozgatását nem képes megakadályozni. Vissza lehet zökkenteni az emberiséget a digitális Egyiptom korszakába, a húsosfazekak fáraóuralmába a konzummanipuláció, a pusztán fogyasztói létezésszintre történő lefokozás által. A has-civilizáció, az evés-ivás kollektív vermébe. De az emberi lélek, a személyiségünk mélyrétege, a belső létezési forrásvidékünk még a digitális Egyiptomban is, a mobil és számítógépcsodák, a mesterséges intelligencia és a robotok keltette technikai bódulat, kábulat, tömeges elbűvöltség állapotában sem tud sokáig meglenni a neki való igazi táplálék nélkül. Mert mindenkor igaz: „Nem csak kenyérrel él az ember” (Máté 4,4 – 5Mózes 8,3). Így vagyunk megszerkesztve Ádám-Éva óta – ez teremtésbeli tényigazság. Az ember igazi tápláléka Isten! Lelki, pneumatikus, sőt létezési szükségletként. Erre jött rá nagyon gyorsan ott az oroszlánveremben Dániel, és József, a pusztai forró gödörben. És azok a tegnapi, s mai vallásszociológusok is, akik a sok évtizedes

szekularizáció szellemi-lelki fűnyírása, pusztítása után a vallások, a transzcendens lélekéhség reneszánszáról írnak a 21. század különös jellegzetességeként. A digitális elidegenítés ellenében! Dániel, József, modern kutatás, és személyes élmény mind e tényigazságról szól, hiszen vannak helyzetek, amikor egyedül az segít, amit a zarándokénekben olvasunk: „A mélységből kiáltok hozzád, Uram!” - De profundis clamavi ad te, Domine (Zsolt 130,1).

Miként Baudelaire felzokogta versében: "Hozzád könyörgök, óh, Hozzád, kit még imádok,/az

örvényből: ide, ide zuhantam én./Zord táj, szűk láthatár nehezedik körém…".

A veremlétre, s a peremlétre sodródás, a digitális nyomás és észrevétlen leigázás, a digitális függőség korszelleme ellenében egyetlen győztes szabadságharcos eszközünk az imádság. Mert az ima a fuldokló bezártságban mennyei, szellemi oxigénpalack, oxigénmaszk, hogy meg ne fulladjunk. Emlékszem, amikor Torontóban lelkésztársaimmal együtt felröppentünk a gyorsliftben másodpercek alatt a CN Tower 553 méter magas végpontja felé, s kitárult előttünk a kanadai tiszta égbolt, olyan érzésem támadt, Istenig meg sem állunk. Ugyanezt éreztem, amikor az észt fővárosban, Tallinnban a valamivel alacsonyabb toronyba pillanatok alatt felszaladt velünk a lift, s a ragyogó panorámában nem csak feljebb éreztük magunkat napi hangyalétünk mélységhorizontján túl, hanem a horizontális tekintetmozgás segítségével a virtuális határtalanság élményével szemléltük Szentpétervár és a finn partok felsejlő körvonalait. Azóta is sokszor átélem az imádságnak ezt a szédítően horizonttágító, vertikális végtelenek felé röptető gyönyörű csodáját. A minden földi verem-szorosság, perem-magány fölé emelő erejét, sőt, még többet. Hiszen az imádság a mennyek szabad szellemi-lelki birodalma, Isten végtelen uni- és multiverzuma felé is vonzza a lelkünket, egész valónkat. Abba a határtalanságba, ahol semmiféle emberkéz alkotta szatellita soha sem lesz képes korlátozni mozgásunkat, belső száguldásunkat, létezéskönnyítő spirituális mozgásunkat. Amikor nem csak angyali védelmet, hanem angyali szárnyalást is megtapasztalunk. Amikor az ima szabadságával és szédületes szárnyalásával Atyánk felé röppenünk, s közben még ha csak másodpercekre is, de helyreáll, egybeáll minden, ami itt alant, a verem- és peremlét szűkösségében a rész szerintiség töredezettség élményét képes csak kínálni. Igen, az imádság csodálatos Isten-vonzása keltette szabadság élmény, ellenmozgás minden földhöz ragasztó gravitációval szemben – ez az imádság csodája. Mert az a legnagyobb csodák egyike, hogy e szabadító csodaeszközt naponta igénybe vehetjük és imában köszönhetjük meg az imádság, az imádkozás, az Istennel beszélgetés mindenen túlemelő, transzcendáló, hatalmas napi exodust lehetővé tévő jézusi lehetőségét - ingyen! Pillanatok alatt ezredéveket, nagy eseményeket élhetünk át, az egyiptomi kivonulás, az exodus egzisztenciális szabadítás-csodáját. Amikor a konzumdiktátumtól, a húsosfazekak és a digitális csodák bűvöletétől, függőségétől, a verem- és perem félelemtől, a totális kontroll szorosságában is az istengyermekség tágasságáig jutás belső csodáival telítődik meg a lelkünk. Nem véletlenül lehet és kell is így fogalmaznunk, millió hívő élet közös testámentumaként a mai világban is: prima et ultima ratio – oratio. Az ima az első és a végső ésszerű eszközünk. Ma, amikor a francia forradalom eszmetrikolórját is miszlikké tépi a történelem sok tornádója, még az a publikus csoda is megtörténhet, hogy Isten Lelke illeszti össze olykor egy időre a szertefújt foszlányokat, s a szabadság-egyenlőség-testvériség nagy álma mindennek ellenére reális és valójában egyetlen túlélési vezéreszmeként költözik újra

közénk. Mert mindennemű, vertikális és horizontális veremlét-veszedelem ellenében megáll

Istenünk Igéje: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt” (Fil 4,6). Aki imádkozik, az már szabad ember, még a veremben, a cellában és a kontrollok legrafináltabb digitális arzenálja között is.

Mert „ahol az Úr Lelke, ott a szabadság” (2Kor 3,17). Egyedül Ő, Krisztus az, solus Christus, Aki a digitális világkorszakban is „szabadságra szabadított meg minket, álljatok meg tehát szilárdan, és ne engedjétek magatokat újra a szolgaság igájába fogni” (Gal 5,1). Ezért lehet és jó, nagyon jó imádkozni – létszabadító lehetőségként...

A KERESZTYÉN EURÓPAISÁG

KARAKTERVESZTÉSE ELLEN - BÉCSI

MEGFIGYELŐKÖZPONT AZ EURÓPÁN BELÜLI KERESZTYÉNELLENESSÉG VIZSGÁLATÁRA

JÓ HOGY VAN ÉS MŰKÖDIK, EGYRE INKÁBB SZÜKSÉG LESZ RÁ

BÉCSI MEGFIGYELŐKÖZPONT AZ EURÓPÁN BELÜLI KERESZTYÉNELLENESSÉG

VIZSGÁLATÁRA

KERESZTYÉN EURÓPAISÁGUNK KARAKTERVESZTÉSE ELLEN

Templomgyújtogatások, keresztrombolás, papgyilkosságok, munkahelyi elbocsátás nyakban viselt kereszt miatt, vagy éppen bírósági eljárás emiatt, másrészt az olykor cinikus ateizmus

internetes és más formában megvalósuló koncentrált kitörései, gúnyiratok egyházi személyek, intézmények, hitelvekből következő erkölcsi állásfoglalások és életgyakorlat ellen, ezek latens, hallgatólagos lenézése, nem ritkán gyűlöletbeszéd. Ősi pogány vallások és rítusok újra élesztése, boszorkányegyház és sátánizmus legkülönfélébb szintű megjelenése dívik a mesterséges intelligencia korában. Szellemi és lelki zűrzavar. Közös világnézet helyett egyéni

üdvtanok, házi használatú spiritizmus önkényes eszméi és pszichózisai szállták meg Európát. Mondhatnánk ezt is: mert meggyengült a keresztyén hit, világnézet, napi bibliás életgyakorlat, ezért helyére beömlöttek a pszichomiazmák, patchwork egyéni eszmetákolmányok, mert a szellem és a lélek nem tud légüres térben élni Azaz a vallási intolerancia számos formája virul Európában is, nem kell a szomszéd kontinensekre, mondjuk Észak-Koreába vagy egyes közel-keleti országokig elmenni. Legfőbb ideje, hogy a saját házunk tájékán kezdjünk el seperni, próbáljunk rendet tenni, legalább is a fejekben, hogy aztán a tettekben is megláttassék némi rend és működő rendezőelv. Nem véletlenül kezdte el szembesíteni Európát és a transzatlanti kultúrát a gyökerét alkotó keresztyénség kultúrateremtő évezredeivel és eredményeivel, és a kultúravesztés életveszélyeire is alarmírozva már jó 15 év óta az indiai református lelkész, filozófus, Vishal Mangalwadi

Sajnálatos módon a magyar könyvpiacon, illetve a hittudományi fakultásokon nem jelent meg kellő súllyal és időben annyi szellemi "bóvli" mellett az eszméltető, elképesztően gazdag szellempanorámát és történelmi szembesítést kínáló művei közül szinte semmi. Pedig három fő műve nélkülözhetetlen kézikönyv kellene legyen mindazoknak, akik idehaza keresztyén értékekről, keresztyén kultúráról beszélnek. Ezek: a 2015-ben megjelent – a címeket magyarul adom vissza - A közép könyve – a Biblia a nyugati kultúra szíve; a 2016-ban megjelent Igazság és változás – amire Európának ma szüksége van; és a 2019-ben megjelent A Nyugat lelke – miként maradhat Európa alkotó erő – a Biblia, ami hídként köti össze az igazságot és a toleranciát. Mit meg nem adnék azért, ha e könyvek gazdag és eszméltető, tükörtartó tartalmáról tarthatnék előadásokat vagy találnék olyan kiadót, ahol átadhatnám fordításaimat, és itthon is közkincs lehetne Mangalwadi generációkat orientáló nagyszerű kultúrkincstára.

A BÉCSI INTÉZETRŐL

Addig is a remény és az odafigyelés, az értékőrzés intézményeként szeretném bemutatni és köszönteni nagyszerű vállalkozásukért a 2006 óta egyre eredményesebben és ismertebben működő bécsi székhelyű intézetet, amelynek neve: Observatory on Intolerance and Discrimination against Christians in Europe (=Az Európában a keresztyénekkel szemben tapasztalható türelmetlenség és diszkrimináció megfigyelőközpontja). Önmeghatározásuk szerint küldetésük, feladatvállalásuk

céljai: 1. A keresztényekkel szembeni intolerancia és diszkrimináció európai eseteinek kutatása, elemzése, dokumentálása, publikálása; 2. Megbízható és objektív adatok rendelkezésre bocsátásával a közvélemény, a törvényhozók és a nemzetközi intézmények tájékoztatása a keresztények és keresztény intézmények ellen Európában

tapasztalható ellenségeskedésről és marginalizációs törekvésekről; 3. Fórumot,

lehetőséget teremteni a keresztényeknek, hogy elmondják történeteiket és szabadon élhessék hitüket a nyilvánosságban; 4. Jogorvoslatok vállalása, végigvitele; 5. Folyamatosan nyilvánvalóvá tenni a közvélemény előtt a vallás és a hit létfontosságú szerepét az érett és békére törekvő európai társadalmakban.

FOGALMAK TISZTA, EGYÉRTELMŰ HASZNÁLATA

Minthogy ma már lassanként az "és"-t is indokolni, magyarázni kell, ez az intézmény okosan jó előre leszögezte: terminológiájában a „keresztényekkel szembeni intolerancia és diszkrimináció” kifejezést használja a keresztények és keresztény intézmények ellen Európában tapasztalható különféle ellenségeskedések és marginalizációk leírására.

Ilyenek például az egyes keresztények vagy keresztény közösségek elleni fizikai támadások és fenyegetések, a keresztény médiaoldalak keresztényellenes gyűlöletkampánya és vandalizmus, diszkriminatív törvények tudatosítása, látszólag „semleges” törvények elfogult alkalmazásának esetei, a keresztények és keresztény szimbólumok kizárása a nyilvánosságból. Továbbá a szülők jogaiba való beavatkozás, és a vallás, a véleménynyilvánítás, az egyesülés és a lelkiismereti szabadság bármiféle megsértése. Európára összpontosítanak, nem az a céljuk, hogy csökkentsék a keresztények tragikus üldöztetését a világ más részein, hanem hogy kontinensünknél maradva, éberen vigyázzanak az emberi jogok érvényesülésére.

WEBOLDALUKON SZÁMOS EURÓPAI NEGATÍV ESET

A www.intoleranceagainstchristians.eu internetes oldal az európai keresztényekkel szembeni intoleranciával és diszkriminációval foglalkozó megfigyelőközpont tulajdona. A weboldalon található információk csak általános tájékoztatási célokat szolgálnak. Bár törekednek arra, hogy az információkat naprakészen tartsák, semmiféle garanciát nem vállalnak a weboldalukon található információk teljességéért vagy pontosságáért. Ezért minden ilyen információra történő hivatkozás szigorúan saját felelősségre történhet. Weboldaluk más webhelyekre mutató hivatkozásokat tartalmaz. Noha nagy gondot fordítanak a pontos információk megadására, nincs befolyásuk a forrás webhelyek jellegére, tartalmára és elérhetőségére. Ha hibát találnak az olvasók, tőlük elnézést kérnek, és köszönik, ha ezt jelzik feléjük. Jogi információk és adatvédelem: a keresztényekkel szembeni intoleranciával és diszkriminációval foglalkozó megfigyelőközpont bécsi székhellyel működik, ezért az osztrák törvények szerint bejegyzett nem kormányzati és non-profit szervezet. Magánadományokból működik.

TALLÓZÓ A LEGRFRISSEBB HÍREK KÖZÖTT

Csak rövid címeket jegyzünk ide, annak érzékeltetésére, milyen témákat publikálnak. Például: UTCAFAL FIRKÁK KERESZTÉNYEK ELLEN - SÉRTŐ ÉS GYŰLÖLETKELTŐ

ÜZENETEK. Németországban, Neubrandenburg közelében egy biciklis túrista olyan falra bukkant, amelyen több gyűlöletkeltő vagy tiszteletlen üzenetet és sértést jelenítettek meg. Ezek szinte teljes egészében keresztények vagy katolikus keresztények ellen szóltak. A magyar nyelvben is gyakran használatos káromkodási formák jelentek meg a szövegekben. - A VANDALIZMUS HÁROM FORMÁJA EGY BELGA FALUBAN. Április 22-én ismeretlenek két szobrot és egy vázát semmisítettek meg Profondeville faluban, a Saint-Rémi templomban. Másnap egy közeli kis kápolna égett le. Néhány nappal korábban a Szűzanya szobrát is lerombolták. A rendőrség feltételezése szerint ugyanazok a személyek követték el a három cselekményt. – TEMPLOMBELSŐ

ROMBOLÁS FRANCIAORSZÁGBAN. Április elején az Angers-i Sainte-Madeleine templom rektora súlyos rongálásokat jelentett: hét szobrot lefejeztek vagy amputáltak, az oltárt megrongálták, és sok keresztet is lefeszítettek. - 30 SÍRKÖVET RONGÁLTAK

MEG EGY LONDON KÖZELI TEMETŐBEN - Ápilisban három éjszaka alatt Croydonban harminc sírkövet vertek szét kalapáccsal – néhány sír 500 éves múltra tekint vissza. - 20

NAPRA FELFÜGGESZTETTEK SZARDINIÁN EGY TANÁRT, MERT DIÁKJAIVAL IMÁDKOZOTT. Az olasz Marisa Francescangelit, a San Vero Milis (Oristano, Szardínia)

általános iskola tanárát 20 napra felfüggesztették fizetéscsökkentéssel (március 25-től április 15-ig), mert tanítványaival karácsonyra rózsafüzért készített, és egy Ave Maria-t, meg egy Miatyánk-ot imádkozott velük. A tanfelügyelet felfüggesztő határozatát két anya tiltakozása után hozták meg. – II. JÁNOS PÁL PÁPA EMLÉKMŰVÉT

MEGRONGÁLTÁK

LODZBAN. A lengyel pápa szobrának kezét pirosra, az arcot sárgára festették. A talapzatra a "Maxima Culpa" mondatot írták, ami nagy valószínűséggel utalás lehet Ekke

Overbeek könyvére, amelyben azzal vádolja a néhai pápát, hogy behunyta a szemét a gyermekbántalmazási esetek előtt.

Lehetne azt mondai, hogy ezek apróságok. Nekünk talán igen, de nem azoknak, akik az adott településen élnek. Egyébként pedig e gyakorlati rongálásokra, falfirkákra, személyes esetekre is ráillik a mondás: az ördög a részletekben lakik. Valamint: sok kicsi (gonoszkodás) sokra megy. A magam részéről kifejezetten örülök, hogy ilyen kiterjedt és precíz figyelemmel és dokumentációval működik a bécsi keresztyénellenes diszkriminációval, eszmei és egyéb inzultusok dokumentálásával foglalkozó központ.

Meg annak is, hogy nincs messze tőlünk sem eszmeileg, sem földrajzilag: Pozsonytól, Budapesttől, Kolozsvártól, Munkácstól, Újvidéktől sem…

https://felvidek.ma/2023/04/reformatuskent-imadkozunk-az-imadsag-papajaert/

Ferenc pápa a Szent István-bazilikában (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

Ferenc pápa „csókjai”

Spirituális kamerám felvételeiből...

Aki az apostoli látogatásra érkezett Ferenc pápa első napjának részleteit figyelmesen

látó szemekkel kísérte, nem csak azt vette észre, amit a tv-közvetítések, a sajtófotósok, fontos beszédekből közöltek. Lényeges dolgok rejtőztek a részletekben, amelyekre esetben a kommentárok, még ha talán észre is vették ezeket. Ferenc pápa pénteki kamerával rögzített részleteiről számolunk be röviden.

Meghatódás beszéd ütem kihagyással – szavakon túli kommunikáció

Két alkalommal rögzítette a Lélek-kamera a látogatás első napján a meghatódás érzékelhető

amit mindenki érzékelhetett, hogy a nagy és drága, biztonsági kísérő limuzinok között a pápa fehér Fiaton közlekedett.

Latin-amerikai szíve és értékrendje, a „szegények mindig veletek lesznek” (Márk 14,7) Vatikánban és Budapesten is ódzkodik a pompától. Egyértelmű az opciója: a történelmet világ s az egyház eseményeit sajátos optikából szemléli.

Kamerájának fókusza egyszerre a kijelentés mennyei látószögéből és a szegények, a mélységek rögzít. A kettőt egyszerre, egyidejűleg, szinopszisban vonva be látásmódjába. És nem csak hasonlóképpen ilyen szentlelkes, pneumatikus-szinoptikus magas-mély lelki kandi kamerával

Azt is, hogy a „gyalogpápa”, aki mostanság többször szorul gurulószékre, mint nem, ugyanúgy fűzős cipőjét, mint pápaságának kezdetekor. Ezt a viselés módot is Argentínából hozta magával.

E két tartós sajátosság mellé ma két másik is felzárkózott. Az egyik a meghatódottság. Amikor elnökünk a pápa szófordulatával „Signora” hivatali tisztségét, a magyar nőiséget és keresztyénségünk felsorakoztató ország-rangosító ünnepi köszöntő beszéde után Franciscus pápa belekezdett és a végén kiesett beszéde üteméből, lendületéből. Nagy levegőt vett, hogy tovább folytathassa. korával függhet össze a meghatódottság, ami nem jellemzi Krisztus földi helytartóinak beszédmodorát.

Talán ez áll közelebb a valósághoz, hogy Ferenc pápa Novák Katalin beszédét a a fülével és értelmével. Ez fejeződött ki az beszédkezdeti ütemváltásban.

A magyar keresztyénség iránti tisztelete a beszéd végén újra jelentkező ütem kimaradásban

Nonverbális, nem szándékos-tudatos, ezért mélyen őszinte kommunikációként, amikor megemlékezett

argentínai magyar szerzetes nővérekről, akik hazánkról vittek hírt jó 15 ezer kilométerre, Buenos Mario Bergoglio érseknek. Amikor felemlítette többszöri és emlékezetes találkozását velük, meghatódottság…

A „szent csók” pápájaként a Szent István bazilikában

Az újszövetségi kijelentésben, Pál leveleiben (Róm 16,16; 1Kor 16,20; 2Kor 13,12; 1Thessz levelében (1Pét 5,14) olvasunk szent csókról, illetve a szeretet csókjáról (en filémati hagió, szent csókról, a szent szeretet csókjáról, ami nem az erosz csókja). Ezzel köszöntötte Pál és

Az ősegyházban, a kialakuló gyülekezetekben a szent csók, a jobbról-balról gyakorolt üdvözlési kifejezése, illetve az istentisztelet része volt. Tertullianus egyházatya egyenesen így fogalmaz: amelyikből hiányzik a végén a szent csók?”. Másutt ugyanő békecsóknak nevezi ezt a cselekményt. egyházatya pedig feljegyzi, hogy mielőtt a hívek élnek az úrvacsorával, belső megbékélésük egymást. A megbocsátás, a felejtés, sőt a tisztelet kifejezése is volt a szent sók.

Egészen a 13. századig tartotta magát ez a szokás, majd inkább a tiszteletteljes Szent István bazilikában – de nyilván már korábban másutt is – ezen Ferenc

Amikor a zsúfolásig megtelt templomba kíséretével tolószékben vonult be, középtájon észrevett férfit. Azonnal odairányította tolókocsiját, a székből előre hajolva megcsókolta a csonkított valamit mondva neki, egy könyvet adott át. Aztán amikor boldog Brenner János paptestvére, elsőként bizonyságtevő szavakkal köszöntötte a Szentatyát, felidézte, hogy családjukból mindhárom testvérét 26 évesen kivégezte az antiklerikális hatalom. Beszéde végén odajárult a pápához, a pápai gyűrűt Ferenc kezén, a pápa megelőzte őt tisztelete jeleként, s megcsókolta idős paptársa

(Fotó: MTI/Balogh Zoltán)

tisztelet csók, az agapé szent csókja Szent István királyunk hermájának járt ki. És ekkor is érzelmi ütem kihagyás, érezhetően nehezen szólalt meg.

Ferenc pápa beszédet mond a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel munkatársakkal rendezett találkozón a Szent István-bazilikában 2023. április 28-án (Fotó:

Főpásztori intések

Beszédének sok átgondolandó tanítása, pásztori tapasztalatokból kiérlelt tanácsai között volt fülemet is jó értelemben megütötte. A nagy üzenetek között a kis bölcseletek. Például: jobban figyelni, mint az internetre. Aztán: a hitvallás fontosabb, mint az ideológiák. Amit pedig már humorba oltva a bazilikában is elmondott papoknak és püspököknek, szerzeteseknek és nővéreknek, diakónusoknak:

Ne pletykálkodjatok! Az egyház egyik legveszélyesebb kísértésének jelölte meg módszerét.

De mit lehet tenni ellene? Ferenc pápa válasza: imádkozni, illetve elharapni nyelvünket, amikor

Az ember a részletekben rejlik – még ha pápa is. Jó volt látni és észrevenni ezeket az „apróságokat”, katolikus egyházfő protestáns szívünkhöz is közelebb lépett emberként, keresztyénként…

FERENC PÁPA „CSÓKJAI”

SPIRITUÁLIS KAMERÁM FELVÉTELEIBŐL

Aki az apostoli látogatásra érkezett Ferenc pápa első napjának részleteit figyelmesen és beleérző lélekkel, látó szemekkel kísérte, nem csak azt vette észre, amit a tvközvetítések, a sajtófotósok, hírügynökségek a fontos beszédekből közöltek. Lényeges dolgok rejtőztek a részletekben, amelyekre nem tértek ki minden esetben a kommentárok, még ha talán észre is vették ezeket. Ferenc pápa pénteki napjának spirituális kamerával rögzített részleteiről számolunk be röviden.

Meghatódás beszéd ütem kihagyással – szavakon túli kommunikáció

Két alkalommal rögzítette a Lélek-kamera a látogatás első napján a meghatódás érzékelhető pillanatait. Nem csak azt, amit mindenki érzékelhetett, hogy a nagy és drága, biztonsági kísérő limuzinok között a pápa Krisztus 21. szamarán, a kis fehér Fiaton közlekedett. Latin-amerikai szíve és értékrendje, a „szegények mindig veletek lesznek” (Márk 14,7) jézusi intés értelmében Vatikánban és Budapesten is ódzkodik a pompától. Egyértelmű az opciója: a történelmet és mindennapokat, a világ s az egyház

eseményeit sajátos optikából szemléli. Kamerájának fókusza egyszerre a kijelentés

mennyei látószögéből és a szegények, a mélységek lakóinak alulnézetéből rögzít. A kettőt egyszerre, egyidejűleg, szinopszisban vonva be látásmódjába. És nem csak ezt vehette észre a kissé hasonlóképpen ilyen szentlelkes, pneumatikus-szinoptikus magasmély lelki kandi kamerával szemlélődő ember. Azt is, hogy a „gyalogpápa”, aki mostanság többször szorul gurulószékre, mint nem, ugyanúgy viseli fekete magas szárú fűzős cipőjét, mint pápaságának kezdetekor. Ezt a viselés módot is Argentínából hozta magával. E két tartós sajátosság mellé ma két másik is felzárkózott. Az egyik a meghatódottság. Amikor Novák Katalin köztársasági elnökünk a pápa szófordulatával

„Signora” hivatali tisztségét, a magyar nőiséget és keresztyénségünk magyar szentjeit is felsorakoztató ország-rangosító ünnepi köszöntő beszéde után Franciscus pápa belekezdett nagy ívű beszédébe, az elején és a végén kiesett beszéde üteméből, lendületéből. Nagy levegőt vett, hogy tovább folytathassa. Lehet vélni, hogy korával függhet össze a meghatódottság, ami nem jellemzi Krisztus földi helytartóinak beszédmodorát. Talán ez áll közelebb a valósághoz, hogy Ferenc pápa Novák Katalin beszédét a szívével hallgatta, nem csak a fülével és értelmével. Ez fejeződött ki az beszédkezdeti ütemváltásban. A magyar keresztyénség iránti tisztelete a beszéd végén újra jelentkező ütemkimaradásban is érzékelhető volt. Nonverbális, nem szándékostudatos, ezért mélyen őszinte kommunikációként, amikor megemlékezett azokról az argentínai magyar szerzetes nővérekről, akik hazánkról vittek hírt jó 15 ezer kilométerre, Buenos Airesbe, az ottani Jorge Mario Bergoglio érseknek. Amikor felemlítette többszöri és emlékezetes találkozását velük, ismét ütemkihagyást jelzett meghatódottság…

A „szent csók” pápájaként a Szent István bazilikában

Az újszövetségi kijelentésben, Pál leveleiben (Róm 16,16; 1Kor 16,20; 2Kor 13,12; 1Thessz 5,26) és Péter apostol levelében (1Pét 5,14) olvasunk szent csókról, illetve a szeretet csókjáról (en filémati hagió, majd en filémati agapész – a szent csókról, a szent szeretet csókjáról, ami nem az erosz csókja). Ezzel köszöntötte Pál és Péter a gyülekezeteket. Az ősegyházban, a kialakuló gyülekezetekben a szent csók, a jobbrólbalról gyakorolt üdvözlési forma a közösségvállalás kifejezése, illetve az istentisztelet része volt. Tertullianus egyházatya egyenesen így fogalmaz: „Milyen imádság az, amelyikből hiányzik a végén a szent csók?”. Másutt ugyanő békecsóknak nevezi ezt a cselekményt. Augustinus egyházatya pedig feljegyzi, hogy mielőtt a hívek élnek az úrvacsorával, belső megbékélésük jeleként szent csókkal illetik egymást. A megbocsátás, a felejtés, sőt a tisztelet kifejezése is volt a szent sók. Egészen a 13. századig tartotta magát ez a szokás, majd inkább a tiszteletteljes meghajlás jött

„divatba”. A Szent István bazilikában – de nyilván már korábban másutt is - ezen Ferenc pápa változtatott. Amikor a zsúfolásig megtelt templomba kíséretével tolószékben vonult be, középtájon észrevett egy tolókocsiban ülő férfit. Azonnal odairányította tolókocsiját, a székből előre hajolva megcsókolta a csonkított férfi ismeretlen kezét, aki valamit mondva neki, egy könyvet adott át. Aztán amikor boldog Brenner János paptestvére, Brenner József idős atya elsőként bizonyságtevő szavakkal köszöntötte a Szentatyát, felidézte, hogy családjukból mindhárom fiú pap lett. János testvérét 26 évesen kivégezte az antiklerikális hatalom. Beszéde végén odajárult a pápához, s mielőtt megcsókolta volna a pápai gyűrűt Ferenc kezén, a pápa megelőzte őt tisztelete jeleként, s megcsókolta idős paptársa kezét. A harmadik tisztelet csók, az agapé szent csókja Szent István királyunk hermájának járt ki. És ekkor is megtörtént az a bizonyos érzelmi ütemkihagyás, érezhetően nehezen szóalt meg.

Főpásztori intések

Beszédének sok átgondolandó tanítása, pásztori tapasztalatokból kiérlelt tanácsai között volt egynéhány, ami protestáns fülemet is jó értelemben megütötte. A nagy üzenetek között a kis bölcseletek. Például: jobban kell a tabernákulumra figyelni, mint az internetre. Aztán: a hitvallás fontosabb, mint az ideológiák. Amit pedig már szinte refrénszerűen, humorba oltva a bazilikában is elmondott papoknak és püspököknek, szerzeteseknek és nővéreknek, hitoktatóknak és diakónusoknak: Ne pletykálkodjatok! Az egyház egyik legveszélyesebb kísértésének jelölte meg az ördög ezen bomlasztó módszerét. De mit lehet tenni ellene? Ferenc pápa válasza: imádkozni, illetve elharapni nyelvünket, amikor ez a kísértés fellép…

Az ember a részletekben rejlik – még ha pápa is. Jó volt látni és észrevenni ezeket az „apróságokat”, melyekben a katolikus egyházfő protestáns szívünkhöz is közelebb lépett emberként, keresztyénként…

FELEJTHETETLEN TALÁLKOZÁSOK A KÖNYVEK SZELLEMHÍDJAIN

A KÖNYV ÉS A SZERZŐI JOGOK VILÁGNAPJÁRA

A KÖNYV EGZISZTENCIÁLIS, SZELLEMI ÉS ÉRZÉKI ÖRÖMFORRÁS

Életre szóló könyvélmények, olvasásélmények gyűjtésére, lehetőségére hívja fel a világ népességét az UNESCO. 1995. évi párizsi konferenciáján kinyilvánította, évente április 23-án tartsanak világszerte nemzetközi akciónapot, a könyvek és az olvasás ünnepét. Ennek egyik sajátos megjelenéseként ma reggel olvasom a katolikus Ige-naptárban: Giornata mondiale del libro… És emlékezem. Azokra az élményeimre, amiket a könyvek ajándékoztak az évtizedek alatt. Üzenetekre, mondatokra, amelyek mélyen beleíródtak a lelkembe. Azokra az egzisztenciális tapintás- és illatélményekre, amiket a digitális könyvolvasás soha nem helyettesíthet: egy új könyv illatára, a könyvborítók szépségélményére, a dedikálásokra, amelyek személyessé tesznek egy-egy művet. Meg a saját lenyomatainkra, amint például még az NDK-ban vásárolt prédikációs sorozataim mindegyik nyitó oldalán ott van névjegypecséttel a nevem, wittenbergi lakcímem, meg a könyv vásárlásának ideje. Mennyi személyes élmény, tiszta örömemlék! A funkcionális, csak olvasásra használt tablethez, számítógéphez képest micsoda többlet! De ennél is sokkal több. És más. Mert azok az izgalmi állapotok is újra megjelennek bennem, amivel a Kádár-időkben vártam, vártuk a mainál sokkal nagyobb olvasótáborként például az újabb Illyés Gyula versesköteteket, vagy Weöres Sándor, meg Áprily, Váczi, Ladányi, s mások újabb verseit, az erdélyi Helikon haza ajándékozott kincseit, a délvidéki Fórum avantgarde Szimpozion és Híd-lapját. Sütő,

Kányádi, Páskándi, s mások újdonságai táplálták ezt a személyes olvasási izgalmat és kíváncsiságot. Hogyan látják, láttatják a toll avatottjai azt a világot, amit így-úgy, a magunk módján megéltünk, láttunk, értékeltünk. Életem 20-30 közötti éveiben éltem át nagyon erősen a könyvek hídszerepét. Ahogyan a magyar szó szeretetében és művelésének, értékelésének esztétikai gyönyörűségeiben is találkoztunk egymással – erdélyi tanítók szolgálati lakásában, parókiák megfigyelt csendjében, erdei séták népmesés, jóízű beszélgetéseiben. És a Biblia, meg könyvcsempészés civil diplomáciájában.

KÖNYVCSODÁIM

A könyv világnapján látom a kontinensek fölött átívelő, csak lélekkel látható magyar szellemhidakat. A nyugat-európai és a tengeren túli alkotókat és közösségeket. Magyarokat és nem magyarokat. Legmélyebb élményként például azt, hogy Argentínából megkaptam még az 1980-as években Surányi Miklós, Egyedül vagyunk Széchenyi regényét két kötetben, számos idézettel. A Transsylvania könyvkiadó unikális kiadványa fényezett marhabőrkötésben, iniciálés fejezetcímekkel, a fedőborítón Erdély címerének arany nyomatával. A gyönyörűséges két kötet 1963 áprilisában készült a buenos airesi Danubio Nyomdában. Hányszor, de hányszor vettem kézbe, pusztán az érintés örömének újra éléséért. Ma is előveszem, dolgozószobám párezres kézi kötetei közül, a leghűségesebb szellemi útitársak sorából. (A többi, közel 17 ezer kötetet másutt tárolom). Ugyancsak Argentínából kaptam meg szép sorban Teilhard de Chardin elmélkedés köteteit. Micsoda szellemhidakat alkottak ezek a kötetek a kádári Magyarország református teológusa és Argentína vagy Róma katolikus fordítói és könyvgondozói között! Olvasási ökumenét, határtalan, szabad szellemi élményeket. És persze az is felidéződik e napon bennem, amikor kiszabadulva a ’80-as években a szomszédba, Bécsbe, s fél napot turkászva a Wartburg evangélikus könyvesbolt újdonságai között, ráakadtam pár izgalmas jezsuita könyvre, melyek a marxizmust elemezték, sorra cáfolva a nálunk még dogmának számító téziseket. Meg is lett a gubanc, bajom miattuk: a határon annak rendje-módja szerint a vámosok elvették más kötettel együtt, de később, „szigorúan belkörű használatra” visszaadták püspöki közbenjárással az Állami Egyházügyi Hivatalban. Különös szellemhidak voltak a teológiai és filozófiai könyvregál portyázások másutt is. Wittenbergben és Heidelbergben a protestáns könyvesboltok, Helsinkiben a hatalmas könyváruház, melynek négy emeletén hiába kerestem észt nyelvkönyvet. Miként az edmontoni és torontói könyvház, ahol eredménytelenül kutattam Kanada történetét feldolgozó könyvek után. Szépséges fotóalbumok a nemzeti parkokról, a Sziklás hegység lenyűgöző hegycsúcsairól, opálzöld tengerszemeiről, különleges vadállományáról, igen. Kérdésemre, miért nincs történelmi feldolgozás, az eladó öntudatosa büszkeséggel mondta: Mert ennek az országnak, uram, inkább jövője van, mint múltja.

SZELLEMI HÍDSZEREP – A BIBLIA A VILÁGLISTA ÉLÉN, HAZÁNK 10. AZ OLVASÁSI IDŐBEN

Nekem pedig a könyvek hídszerepe, sokdimenziós varázsa ezt is jelenti: szellemi kapcsolat múlt-jelen-jövő között. Népek-kultúrák között. Emberek, ízlések, létreflexiók költői és filozófiai, teológiai, ezerarcú olvasatai között. Meg létezési bölcseletet, a túlélések tudományát és művészetét. Szellemhidat, fényekkel és különös formákkal, népi és mesterséges alkotáscsodákat közvetítő-megjelenítő erővel, kulturális méltósággal. És legfőképpen ez a hídszerep megjelenik Jákób lajtorjáján, meg a titokzatos karácsonyi éjszakán, a megtestesülés égi-földi csodájában, amikor Isten, az örök és láthatatlan, Gyermek Fiában alászállott Mária méhéből erre a világra. Mert nem akarta Atyánk, hogy apátlananyátlan árva maradjon népe, megváltatlan mélységekbe zuhant eltévedt bárányként. Fellapozom különös Biblia-csodáimat, vagy 20 nyelven strázsálva lelkem közeli olvasói polcomon. Megnézem az ez évi statisztikai grafikonokat, s látom: toronymagasan a legolvasottabb könyv a világon a Biblia. 3,9 milliárd ember olvassa kisebb-nagyobb rendszerességgel. Egy másik grafikon szerint könyvolvasásra a legtöbb időt, heti 10,42 percet Indiában töltik. Kína a 3., Csehország és Oroszország a 6-7. a világlistán, 7 perc átlaggal. Utánuk Svédország, Franciaország, majd hazánk következik. Heti olvasási átlagidő 6 perc 48 másodperc. A 10. hely igen csak rangos. Ehhez képest azt is tudjuk, hogy a lakosság 18%-a alig vagy egyáltalán nem olvas. Számos olyan szuper lakáscsodában jártam idehaza, ahol könyv egyáltalán vagy éppen csak belsőépítészeti dekor elemként fordult elő.

A SZELLEMHÍDON VÁROK RÁD…

A könyvek Könyve a szellemi aranyhídon Rád is vár. És még megannyi íráscsoda, az emberi szellem sok műfajú világműhelyében. Gyere fel a könyvek szellemhídjára, kérlek, kivált a mai időkben, amikor ez a népek közötti békehidat is alkotja. A könyvek a béketeremtés személyes, kézbe vehető eszközei. Nemrég Koppenhágában felavatták az orosz írófejedelem, Dosztojevszkij profil fémszobrát, ráapplikálva egy tipikusan skandináv épület falára. A Hamza városokból ismert vörös téglafalra. Micsoda szellemi híd Szentpétervár és a világ legtisztább városa, a dán főváros között! Nem véletlenül, hiszen a nagy dán egykori kortárs, a

filozófus, evangélikus teológus Kierkegaard jelenti e szellemhíd dániai hídfőállását vagy támasztékát, akit igen nagyra értékelt Dosztojevszkij.

Igen, a könyvek, a könyvek írói a kiengesztelődés, az előítélet mentesítés, a nemzetek közötti kapcsolatok akadálymentesítői. És egészen személyesen életünk számára olykor életmentő bölcsesség-szalmaszálak. Miként a Biblia egy-egy Igéje vagy az egész maga. Erről írt ma már porladó lapokon Luther, meg nyomában Túrmezei Erzsébet: Krisztus nélkül minden szalmaszál roskasztó gerenda, teher, Vele minden roskasztó gerenda könnyű szalmaszál.

Én itt vagyok ma is a könyvek szellemhídján. Hívlak, várlak, találkozzunk és lépkedjünk tovább új szellemcsodák felé…

MI LENNE, HA ISTEN IRGALMA NEM LENNE VELÜNK?

Szem- és látásjavító gyógyírra van szükségünk

Istenünk gondviselő jósága, amire a Misericordias Domini vasárnap elnevezése utal, a Zsoltár szerint betölti a földet (33,5). Mit látunk ebből? Jószerivel szinte semmit. Ez nem Isten hibája, hanem kizárólag a miénk: látásunkat önzéspikkelyek homályosítják, aminek következtében leginkább csak azt vesszük észre, ami nekünk jó, kedvező, minket gyarapít. Szemeinkben gyűlölettüzek is fel-fellángolnak, irigységfüstök marják könnyesre a lélek tükrét. Az emberi gonoszság bűntetteit kell látnunk szerteszét, ömlenek az ilyen hírek, képek a digitális kor kommunikációs csatornáin ránk-belénk. Mit látunk az Úr lényéből és lényegéből fakadó, állandó föld- és emberiség irányú jóságsugárzásból, fényözönéből, irgalomózonából? Nagyon jól fogalmaztak reformátori elődeink, akik átvéve a középkori egyház elnevezéseit, a Misericordia Domini megjelölést megtoldották a többes számot jelölő ssel. Mert tőlünk, nyomorúságaink, magunk okozta lélekvakságaink és látástorzulásaink ellenére, a posztmodern káinizmus és kannibalizmus trükkös vagy durva cselei közben és ellenére Urunk nem vonja vissza irgalmasságát. Mérhetetlen sokaságban, többesben, érdemtelenül is sokszorosan árasztja ránk millióféle formában irgalmát. Nem parancsol rá a Napra, tűnj el az égről, mert lázadó, engedetlen teremtményeim egyetlen fénysugarat sem érdemelnek. Nem parancsolja meg a Holdnak, sötétülj el mindörökre, s ne szabályozd puszta léteddel a földi árapály viszonyokat és a szerelmes ifjak romantika szomjas szívét. És nem tiltja le az égről a multiverzumok létét ránk ragyogó csillagokat. Inkább ezt üzeni az irgalmatlanságban olykor előszeretettel tapicskoló, vergődő emberiségnek és valamennyiünknek, akik a sem hideg, sem meleg megroskadt kultúrában hasonlítunk a Jelenések könyve Isten- és ember vesztette figurájához: „Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire” (Jel 3,17). Az önelégültség, a fennhéjázás civilizált gőgjébe, napi irgalmatlanságaiba merevült sorsoknak, életeknek tartja oda a tükröt: „nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen” (3,17). És mert Istenünk, Urunk, a mi Dominusunk, az uraknak Ura nem az irgalmatlanság atyja, hanem a szabadító szembesítés Istene, ezért ezen a vasárnapon, és minden napon ezt sugározza éjjel-nappali szeretet-közleményeiben: „Végy (tőlem) gyógyító írt (kollürion), hogy bekend a szemed, és láss” (Jel 3,18). A laodiceai gyülekezetnek adott angyali tanács ránk is nagyon érvényes. Az irgalmasságra gyógyító kenőcsre nekünk is nagy szükségünk van. Ez a szemgyógyító kenőcs

kettős hatású: önismeretre és Isten-ismeretre segít. Annak meglátására, felismerésére, s jó esetben elismerésére, hogy „Krisztus közöttetek van” (Kol 1,27). Ha meggyógyul a szemünk, s még inkább a látásunk, tisztuló belső lelki látással azonnal felismerjük: mi az irgalmatlanság az életünkben, amitől szabadulnunk kell Annak segítségével, Aki itt van köztünk és velünk –a világ téridői végéig és személyes sorsunk utolsó pillanatáig.

Az irgalom földi stációi sokfélék

Ha jó sorsom Istene úgy adja, hogy el-eljutok Genfbe, a kálvinizmus fővárosába, négy helyet biztosan meglátogatok. Ezek számomra az irgalmatlanság mindenkori világában az irgalomra szorultság, illetve az emberileg is gyakorolható irgalom stációi. Ilyenek: Kálvin St. Pierre temploma fenn a templomdombon, a reformáció emlékműve az emlékparkban. Henry Dunant, a Vöröskereszt kálvinista alapítójának háza és emléktáblája. Meg a genfi tó partján élete befejezéséhez érkezett Sissy/Erzsébet királynő karcsú szobra a tetthely közelében. Az irgalmatlanság közben is irgalmat hirdető földi bizonyítékok a lehetetlen lehetséges voltáról. Kálvin temploma Isten Igéjének mindenek fölötti igazságát, nemzedékrőlnemzedékre megálló, érvényes iránytű pontosságát hirdeti. És az egyszerűséget, a puritánságot, ami dacol a századok emberi pompakeresésének, a hiúság vásárának mindenkori hóbortjaival. Az isteni irgalom hirdetésének fellegváraként. A reformáció emlékműve az irgalmatlan európai hitharcokban az Ige tiszta tanításai mellett tántoríthatatlanul kiálló, ezért akár életüket is áldozni kész hithősök panteonja. Köztük Bocskaival és kálomista hajdúival. Henry Dunant, a modern, akár posztmodern kálvinista alakja és életműve lenyűgözően gazdag a jótettekben, az irgalmasság intézményesíthető formáinak létrehozásában. Ő volt az, aki genfi jómódú református családból indulva, a szegények és a betegek, a háborúk önző érdekekért folytatott csatározásainak sebesültjei iránt cselekvő szánalomból hozta létre a Vöröskeresztet. Mert meglátta a „kisembert”, történelmi alulnézetből pillantva át a lényeget, aki a hatalom nagy (és olykor cinikus) játékosainak kiszolgáltatva, milliós mértékben lett vesztese a nagy játszmáknak, a véres csatatereknek. Hozzájuk hajló szívvel hozta létre a politikai érdekek fölött és közepette cselekvő Vöröskeresztet, az irgalom segítő hadseregét, ma már Iszlám Félholddal is kiegészülve. Nem véletlenül neki ítélték oda először, 1901-ben a Nobel Béke-díjat. És hát a karcsú-szép Sissy szobor, ahogy könnyedén lépkedő alakját a Genfi tó partjára odatette a szobrászművész. Amint éppen a végzetes késszúrás felé lépked mit sem sejtve. A lopakodó irgalmatlanság halált hozó tetthelyéhez.

Könnyedén szeretnék kezedbe hullani, Uram

Mindebben intő figyelmeztetés szólal meg: tekintsük életünknek minden pillanatát az isteni irgalom ajándékának, éljünk a lehetőségeinkkel, gyógyuló szemmel, látással, életvitellel, gondolkodással. Felismerve és szem előtt tartva, miért is vagyunk még a földön. Az Isten- és emberismeret vezette irgalmasságra rendelten. Misericordias Domini vasárnapjára a fenti gondolatokat két idézettel szeretném elküldeni az Olvasók szívéhez. Jan Hus, a csehek isteni irgalomba kapaszkodó mártír-reformátora nehéz napjaiban így imádkozott: „Irgalmas Úr Jézus Krisztus, vonj magadhoz közelebb minket. Hiszen ha Te nem vezetsz, eltévedünk. Formálj bennünk erős és készséges lelkületet, félelem nélküli szívet, amikor csupa ellenállást és elutasítást tapasztalunk. Csak azt higgyük és azt tegyük, ami helyes a Te szemeid előtt. Rendíthetetlen reménységgel tölts el minket, hogy Éretted és Általad mindent el tudjunk viselni”. A svájci teológusnő, Antje Sabine Naegeli pedig leheletfinoman fogalmazta meg a megmentő irgalmat: „Amint a hervadó levél halkan eloldja magát a faágtól, úgy szeretném elengedni és átadni Neked az életem, amikor ennek ideje elérkezik. Könnyedén szeretnék kezedbe hullani Uram, semmitől sem marasztalva már. Csak örülni annak, hogy véghullásomban is a Tiéd vagyok, ígéreted szerint – mindörökre. Mert Te vagy a végső és teljes irgalom”.

„MUNKÁJUKÉRT NAGYON BECSÜLJÉTEK ÉS SZERESSÉTEK ŐKET!”

ÜZENET DURAY ÁRON BÁLINTHOZ

ÉDESAPJA KÁRPÁT-HAZA FOGALMÁÉRT IS HÁLÁVAL

Kedves Duray Áron Bálint!

Engedje meg, hogy nagyszerű, fiúi felelősségben fogant, és az egész Kárpát-hazát, sőt az egyetemes, kortársi magyarságot megérintő kezdeményezéséhez, melynek célja „édesapám, Duray Miklós szellemi hagyatékát méltó módon őrizni”, Isten Igéjével fejezzem ki őszinte és imádságos szívvel megfogalmazott áldáskívánásomat. Pál apostol szavait idézem: „Kérünk titeket, testvéreink, hogy becsüljétek meg azokat, akik fáradoznak közöttetek…munkájukért nagyon becsüljétek és szeressétek őket!” (1Theszalonika 5,12-13).

Úgy vélem, az Ön kezdeményezése az idézett apostoli, keresztyén normával tökéletes összhangban van, amint az a www.duray.sk honlapon máris jól látszik, Édesapja hatalmas, magyarság-gazdagító életművének bővülő, forrásértékű archívumában. Az Ige szavaival ő a nemzedéke, majd az utána jövő generációk megbecsülését megalkuvás nélküli, kiemelkedően magas szintű szellemi munkálkodásával vívta ki, tartja fenn és táplálja.

Kedves Duray Áron Bálint! Személyes életünk és a történelem Ura úgy hozta, hogy a szellemi szimpátián, odafigyelésen, kortársi érdeklődésen, tiszteleten túl kétszer volt módom találkozni Édesapjával. Jó szívvel idézem fel ezt a két alkalmat. Elsőként azt, amikor emlékezetem szerint a cecei nagy református gyülekezet templomában a nemzetzászló avatásán magyarságunk két kiemelkedő személyisége is jelen volt. 1999. július 3-át írtunk. Cecén a Nemzeti Társas Kör címeres nemzeti zászlót adományozott a helyi református egyházközségnek, és Tőkés László püspöknek, az RMDSZ tiszteletbeli elnökének. Duray Miklós képviselőnek, a Magyar Koalíció Pártja tiszteletbeli elnökének pedig Hűség-díjat. Az

ünnepségen Tőkés László hirdetett Igét. Az ünnepség megkezdése előtt néhány perccel az

elsőpadban ülő Duray-házaspárhoz léptem.Akkoriban a Magyar Rádió református adásainak egyik szerkesztője voltam, és egy villáminterjúra kértem Édesapját. Amikor meghallotta, hogy református lelkész vagyok, rögtön így mutatta be kedvesen, szelíden mosolygó feleségét: „Akkor most itt kálvinista zsinaton vagyunk, hiszen feleségemnek református lelkész felmenői vannak…”.

Második találkozásunkra a rév-komáromi Selye János Egyetem dísztermében került sor, nagy ívű előadása megkezdése előtt. A Magyarországi Református Egyház tudományos testülete, a Doktorok Kollégiuma 2012. augusztus 21-24. között Révkomáromban tartotta évenkénti plenáris ülését, közgyűlését, valamint szekcióüléseit. Az Irodalmi és Nyelvi Szekció elnökeként is üdvözöltem, s kértem, ha ideje engedi, látogassa meg irodalmi körünket. Akkor és azóta is számomra Duray Miklós egyet jelent a magyar összetartozással, az általa felrangosított szókapcsolattal: Kárpát-haza. Sokakat megtanított arra, hogy a Kárpátmedence földrajzi magyarság azonosító megjelölésével együtt kell kimondanunk, hozzágondolnunk szüntelenül a kultúra-fogalmat, a nemzeti azonosságunkat érzékeltető, történelmi időtlenségbe emelő tartalommal: Kárpát-haza. Benne a folytonos magyar történelmi sors többlettel, annak fenntartásával és mégis együtt tartásával, hogy a haza minőségileg több, mint az ország. A haza nem országhatárok közé szorított entitás, amit ígyúgy mások vagy eleink kimértek, hanem planetáris identifikációs névjegy is, egyetemes nemzeti minőségi bizonyítvány. Nekünk hitelesítő pecsét, históriás létezésre jogosító gazdag tartalmú szó, nemzedékek ajkán el nem kopó, el nem sorvadó. Népek közötti értékteremtő létezésünk hungarikum gyémánt fogalma, még ha ez mások szemében olykor vagy legfeljebb bélyeg, vagy megbélyegző szándékú szófordulat, amit ha kell, elővesznek, ha nem, elfelejtenek. Előadása akkor is asszociációs televény talaj volt, ami „A közbeszéd és a közgondolkodás kölcsönhatásai” címmel hangzott el.Arra kereste a választ, hogy mit jelent a felvidéki régióban a közbeszéd és a közgondolkodás egymásra hatása, illetve e kölcsönhatásnak milyen messzemenő következményei vannak. Példának okáért a nemzet fogalmával kapcsolatban nem elhanyagolható a fogalom újkori, gyökeres átváltozása. 1880. január 1-től életbe lépett az első állampolgársági törvény, ami jogi alapra helyezte a személyek államhoz való viszonyát, ebből kifolyólag a nemzetet ettől kezdve csupán az állampolgárok alkotják. Egy ilyen jogi, politikai nemzet felfogással szemben szükséges lenne, hogy a nemzetfelfogás hatalmi szándéktól elvonatkoztatható legyen, és lehetőség nyíljon arra, hogy az is a nemzet tagja legyen, aki politikailag elszakított állapotban van. A közgondolkodásban az olyan szavak értelmét szükséges lenne felülvizsgálni, mint a nemzet, nemzetiség, anyaország, külhoni, nép, illetve rávilágított a megnevezett fogalmak körül kialakult súlyos gondolkodásbeli zavarokra.

Hadd osszam meg Önnel, és Duray honlapjukkal, hogy a hiánypótló Felvidék.ma online újságban három írásban emlékezhettem meg közvetve, és közvetlenül Édesapjáról. A kisvárdai Tőkés Alapítvány sajtónyilvános elköszönésében Felvidék két kiválóságától, a Tőkés-díjjal is kitüntetett Duray Miklóstól és Koncsol Lászlótól Lengyel Szabolcs kuratóriumi elnök megtisztelő módon idézi a Felvidék.ma oldalon jegyzett soraimat: „A Felvidék ez esztendőben kétszer is nagyon-nagyon megszorongatta a Kárpát-medencében élő, egymásra is figyelő magyarok szívét: előbb a mindig történelmi hazában, nem csak földrajzi Kárpátmedencében gondolkodó, érte-értünk érvelő korszakos hazavédelmező, Duray Miklós elmenetelével. Majd Koncsol László, a szavakból honteremtő, templomépítő költő és irodalmár távozásával. Két történelmi mértékű, értékű magyar ment el közülünk.” (Késői, de

el nem késő búcsúszavak… https://felvidek.ma/2023/03/kesoi-de-el-nem-kesobucsuszavak/).

Édesapja elmenetelének hírére pedig ezek a sorok kéredzkedtek tollamra: „Lelkemben itt pörögnek az emlékképek. Az éppen ez esztendő utolsó óráiban hazatért Duray Miklósról, gróf Esterházy János mellett a legjelentősebb felvidéki magyar íróról, politikusról, nemzettudatunk és összetartozásunk haláláig fáradhatatlan és minden áldozatra kész, vizsgálati fogságokat, tudatos félremagyarázásokat rendíthetetlenül átküzdő, várfalakra állt őrizőjéről”. (Óév-elengedő és újév-köszöntő - https://felvidek.ma/2022/12/oev-elengedo-esujev-koszonto/)

A gondolkodásával, ellenállásával, a magyarságunkat nemzeti létrangjához, nemzeti sorskincseihez mindig visszavezető, minket és más népeket is azok tiszteletére, továbbépítő gyarapítására emlékeztető, a Kárpát-haza értékfogalmát szívünkre helyező Duray Miklós méltó emlékezetét és élő jelenlétét ápoló fiúi munkálkodásához kitartást, Isten vezetését és aSzentlélek testamentumos oltalmát kívánva, köszöntöm becsülőtisztelettel,

Dr. BékefyLajos Ph.D. református lelkipásztor, közíró az MRE Doktorok Kollégiuma Irodalmi Szekciójának egykori elnöke

HA BÉKÉT AKARSZ, KÉSZÜLJ A BÉKÉRE! A PROTESTANTIZMUS BÉKEPOTENCIÁLJA

Konfliktuskezelés,béketeremtőprotestáns fáradozásokaposztmodernkannibalizmusban

A fenti festményt a finn Hugo Simberg készítette 1903-ban. Elég rég, mégis megrendítően igaz ma is az üzenete. A „megsebesült angyalt”

(ez a kép elnevezése) két fiúcska szállítja. Az angyal szárnyain vérnyomok, bekötözött feje is találatot kapott. Egész lénye elesettséget áraszt. A védőangyal hadirokkant?

Akár. De emlékeztet az életre is, aminek védelme, oltalma védőangyalként lenne a feladata. Vagy már az oltalmazó angyalok is áldozatok? A hétköznapi kannibalizmus, az emberben lakozó Káin ennyire visszaköveteli és érvényesíti emberpusztító ösztönét? A diabolikus, Ábel-ölő ősbűnt? Valóban csak a sok ezer éves kaini „jelszó” érvényesülhet az ég alatt: HA BÉKÉT AKARSZ, KÉSZÜLJ A HÁBORÚRA!?

Miközben talán a kainizmus és a válogatás nélkül pusztító

kannibalizmus ellensúlyaként alakult ki az emberiségben a legősibb konfliktuskezelési forma: a vallás?

A világvallások. Hogy az ősellenséget szakrális és kultikus, vallási és morális nyomással szorítsák sarokba vagy próbálják az egyéni vallásosságon, az égövi világvallásokon, a szervezeti formákon, az egyre emelkedő és sokrétű vallási eszköztáron keresztül is a gyilkos fenevadat kordában tartani?

Sorozatunk korábbi részeiben megismerhettük a világvallásokban rejlő és történelmileg is oly’ nélkülözhetetlen békepotenciált: a buddhizmus, a zsidóság, a katolicizmus fenevad szelídítő, korlátozó eszköztárát.

Szinte egyetemes elvvé rajzolódott ki az alapigazság:

ha az emberi szívben nem születik meg a béke, nem történik meg a gyilkos indulatok, a konfliktuskereső nyughatatlanság, pusztító indulat leszerelése Isten túlereje segítségével, nem lesz tartós béke.

A legfényesebb gondolatok, legdrámaibb sorsköltemények, és a legelrettentőbb szuperfegyverek, titkos arzenálok mesterséges intelligencia által tervezett pusztító csodái sem lesznek képesek arra, hogy elhozzák a minden emberben, minden generációban a személyes létezéshez és a

planetáris együttéléshez szükséges civilizált formát, létezésünk alapfeltételét, az annyira áhított BÉKÉT.

Valóban, a digitális kor által megtervezett eszközök révén a lenni vagy nem lenni madáchi dilemmája bőrünkre, sőt a planetáris létre menően ég reánk. Az emberiségméretű fenyegetettség, illetve boldogító, földméretű jövőígéret dilemmájában becsöngettek, s mielőtt végleg kicsengetnének: nincs mire várni, eljött az ideje a békére koncentráló nevelésnek, nemzetközi, szigorú szabályozásnak.

Amikor élesben kerül szembe a halálelvű „ha békét akarsz, készülj a háborúra” elv, koncepció sok ezer éves sztereotípiája az életelvű „ha békét akarsz, készülj a békére” elvével. Napjaink háborús kannibalizmusa mindennél véresebben és pusztítóbban bizonyítja: vagy a békére nevelés digitális világkorszaka jön, és lesz jövő – vagy a háborúra tompított, drillezett éleslövészeti pusztítás, s nem lesz jövő – senkinek sem!

Az igazságos béke bibliai és protestáns elvei, még meglévő eszközei

A protestáns békeetika, jövőetika számára a Biblia jelentette és jelenti a kiindulást. Csak az igazságos békéről akartak tudni eleink, nagyon helyesen az Élet Könyve alapján. Arról, ami az ember Isten-ellenességét, veleszületett hódító törtetését már csírájában igyekszik felszámolni: a szívében, a gondolkodásában, majd az ezek által vezényelt akaratban. Hogy ne a mindent felszámolni képes vak indulatosság vegyen lakozást az emberi lélekben, hanem az az indulat, ami volt Jézusban (Filippi 2,5-11).

Pál abszolút világosan fogalmaz: Krisztus a mi békességünk, aki megölte az ellenségeskedést önmagában (nem az ellenséget, hanem az ellenséges indulatot győzte le!), eljött közénk és békességet hirdetett közelieknek és távoliaknak egyaránt (Efézus 2,14-17).

Ezért adta a jövőőrző életprogramot és békeprogramot mind az Ószövetség, mind az Újszövetség ekként: „Törekedj a békességre és kövesd azt!”

(Zsoltárok 34,15) – „Aki szeretne örülni az életnek és jó napokat látni,

forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót, keresse és kövesse a békességet” (1Péter 3,10-11).

A személyes életben bekövetkező potenciális változások dimenzionálisan megsokasodnak és felerősödhetnek tehát közösségformáló erővé, főként a családi, iskolai nevelés, a konfliktuskezelés kultúrájának a köznormává tételével, s átformáló erővel beleszivároghatnak a gazdasági, politikai struktúrákba is.

Ott lesz ennek a pacifizmus passzivitását messze meghaladó közösségi értéke és normatív szabályozó hatása, ahol egyénileg és nemzetileg, akár a nemzeti tantervprogramban is, kezdik újra felfedezni, értelmezni a mélységes összefüggését: „Szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást” (Zsoltárok 85,11).

Luther Wittenbergben már elmozdult az igazságos háború problematikájától a sokkal fontosabb és igazi nevelési koncentrációt igénylő, jövőt ígérő szemlélet felé. Kategorikusan kimondta: „Aki háborút indít, az jogtalanságot követ el. A világi felsőbbséget (kormány, király, parlament – drbl.) Isten nem azért hozta létre, hogy az megbontsa a békét és háborút indítson, hanem azért, hogy fenntartsa a békét és a háborúskodóktól megóvjon”.

Csak az életvédő önvédelmi háborúnak van létjogosultsága a reformátor szerint. A kikényszerített honvédő háborút nevezte kényszer hadviselésnek. Kálvin Genfben hasonlóképpen érvelt: „A közhatalom vezetői és a fejedelmek nemcsak arra kapták a fegyvert, hogy magánszemélyeket zabolázzanak meg törvényszéki ítéletekkel, hanem arra is, hogy az oltalmukra bízott országokat, amennyiben ellenségesen megtámadják, háborúval megvédelmezzék” (Institutio, IV. 20,10-12).

Legújabb kori protestáns törekvések – a háborút kiiktatni!

1948-ban Amszterdamban alakult meg az Egyházak Világtanácsa. Első világgyűlésén még abban az évben több száz millió protestáns nevében kimondták: „Isten akarata nem engedi meg a háborút”.

Arra kérték a tagegyházakat, hogy mindent tegyenek meg az igazságos béke tanításának, gyakorlatának, nevelési eszközeinek, közmorállá formáló lehetőségeinek a kidolgozásáért. Az elrettentés fegyverkezési doktrínáját és stratégiáját egyértelműen elítélték.

Végső céljuk az volt, hogy a föld minden lakosa, vezetője és vezetettje számára evidenciává tegyék: az évmilliós kannibalizmus csak azzal törhető meg és számolható fel, ha a háborút kiiktatják az emberiség politikai konfliktusrendezésének az eszköztárából.

A politikai béke biztosításának abszolút prioritást kell kapnia, a tárgyalásoknak az utolsó pillanatig erre kell törekedniük minden szinten (Heidelbergi tézisek, 1959). Az igazságos békének a koncepciójában a bibliai shalom/eiréné/pax tartalmát bontakoztatták ki, abban a kölcsönösségben, hogy igazságosság nélkül nincs béke, béke nélkül nincs igazságosság, planetáris jövő.

Azt is jelenti ez, hogy szemben a katonai és erőszakos konfliktusrendezéssel, mindenképpen elsőbbséget kell kapnia az erőszakmentes és civil konfliktusfeldolgozásnak. Ez a hatalom jog általi szabályozottságát is jelenti.

Az igazságtalan viszonyokat, helyzeteket kell felszámolni ahhoz, hogy mindenki számára fair fejlődési esélyeket lehessen biztosítani. Mind a gondolkodásban, mind a diplomáciában, mind a gazdasági és katonai erőpotenciál növekedése közben az erőszak minimalizálásra kell minden félnek törekednie.

A mindennapi és a strukturális lehetőségekkel, hazai és külföldi történelmi és gyakorlati példákkal, illetve a világszerte elterjedőben lévő civilizációs hexagon-szemlélettel, hatszög tanulságaival másik írásban foglalkozunk…

EURÓPAI LOVE STORY A „HÁBORÚS BÉKEIDŐKBŐL”

ÁLL-E MÉG A SZOBOR, ÉL-E MÉG LUIGI ÉS MOKRYNA?

2013. nyarán bronzszobrot avattak Kijevben. Nagyon európai szerelem történetét öleli szemünk elénk a férfi-női alak. Bronzba örökítődve. Szerelmük több mint fél évszázadon ível át határokat és túlmutat a politikán. De vajon találkoznak-e még a főszereplők? És áll-e még a szobor Kijevben?

Felemelő érzelmek, könnyek, mosolyok és ölelések pillanata volt az 2004-ben, amikor az olasz Luigi Peduto és az ukrán Mokryna Jurzuk újra találkozott az orosz televízióban. Több mint fél évszázad telt el azóta, hogy 1943-ban először meglátták egymást Ausztriában a Sankt Pölten-i kényszer munkatáborban.

Luigi, a kettejük közül az érzelmesebb, hiszen ő olasz, a mellére öleli Mokrynát vagy Máriát, ahogy ő hívja, és sírva, becézgető szavakkal árasztja el. Újra és újra elismétli neki, hogy ő az "ő Luigija". Mária csöndben marad, és úgy tűnik, aláveti magát a férfi ölelésének, de nem tűnik nagyon meghatottnak.

Az újra találkozás különös pillanatát fémből örökítették meg Kijevben, és kis turisztikai attrakcióvá is vált. A szerelmesek és a látogatók állítólag megérintik a szobrot abban a reményben, hogy a pár maradandó boldogságából valamicske rájuk is átszálljon.

A történet szerint, amelyet 2004 óta az orosz és az ukrán televízió, valamint a fél világ médiája is felkapott egy időre, a két főszereplő meglátogatta egymást szülővárosaikban. Az élmény furcsa volt és nagyon érzelem dús mindkettőjük számára. Mária a tévében felidézte, hogy amikor Olaszországban járt, minden kicsinek tűnt az ukrán méretekhez képest: a fák, az ételek, az emberek és az autók. Megmaradt benne, hogy Luigi nem tud parmezán nélkül élni, és miután megkóstolta az ukrán ételeket, hamar magához ragadta a főzést. Tészták uralták az asztalt és bor. Luigi nem szerette a vodkázást, ami nem talált nagy tetszésre Máriánál. Az sem volt egészen ínyére, hogy megpróbált segíteni neki a kertben, ahol kis híján elpusztította szeretett málnabokrait. Ezt látva Mária hitetlenkedve dohogott: "Mit ügyetlenkedsz?". Luigi öleléssel válaszolt, amire mindketten megnyugodtak.

A magas, jóképű olasz. Amikor megkérik, hogy fordítsa vissza az éveket, és írja le, hogyan kezdődött szerelmi kapcsolatuk, Mokryna/Mária kissé érzelmessé válik.

– A táborban, 1944-ben megkértek, hogy segítsek egy magas, jóképű olasz betonozónak az új laktanya építésénél. Nem tudtam olaszul, így csak mosolyogni, nevetni és huncutkodni tudtunk egymással, de hamar kialakult a kapcsolatunk. És gondoskodtunk arról, hogy amikor csak lehetséges, együtt lehessünk.

Az ausztriai Sankt Pölten táborba mindketten nagyon különböző útvonalon jutottunk. Én kényszermunkásként, Luigi pedig hadifogolyként. A horvátországi Splitben tartotta a frontvonalat a Guardia di Finanza (a militarizált adórendőrség) ezredével, amikor 1943 szeptemberében Olaszország, amelyet már Szicílián keresztül megszálltak a szövetségesek, fegyverszünetet kért. Fegyvereiket feladva Luigi ezredét a németek bekerítették, és gyalogosan kellett Budapestre vonulniuk. Innen vonatokra rakták őket, s elszállították olyan táborba, ahol a német és osztrák iparnak dolgoztak. Luigit, aki szabó volt, az ausztriai hadifogolytáborba vitték.

Egy nap észrevettem egy fiatal nőt. Volt ott három ukrán nő, meg mi, olaszok. Vasdarabbal és kalapáccsal görbe szögeket egyengettek, egész nap csak verték a szögeket - emlékezik Luigi. Reggel 15 percre abbahagyták, hogy megreggelizhessünk. Hoztak egy nagy bográcsot, nevesincs levessel. Kis kenyér is járt hozzá. Aztán egy nap, ebben a szünetben, észrevettem egy fiatal nőt, lehetett vagy 23-24 éves. Két évet voltam Horvátországban, ott elsajátítottam néhány nyelvet. Szláv, szláv, horvát. Csaknem egy, nem? Nem túlságosan különbözik az orosztól. Mondhatnék neki néhány szót – gondoltam. Amikor meghallottam, hogy Mokrynának gyermeke van, megpróbáltam segíteni neki, és plusz élelmet hoztam, amit azért kaptam, mert különböző tárgyakat varrtam fogolytársaimnak.

A szerelem csak lassan bontakozott ki – aztán jött a vasfüggöny. Nem szerelem volt első látásra - emlékszik vissza Luigi. Ő valahogyan nagyon menő volt, csak lassan állt szóba velem. De amiért beleszerettem, az a kislánya volt. Ez nagyon megszorongatta a szívemet. Sokat szenvedtem már az életben – anyám meghalt, amikor kicsi voltam, és nekem kellett gondoskodnom a bátyáimról. Így igencsak együtt éreztem Máriával és gyermekével.

Csak néhány szót tanultak meg egymás nyelvéből, de a kötelékük erősnek tűnt. Szavakon túl, sőt azok nélkül is nagyon érezték egymást. És évtizedek múltával sem felejtették el egymást, pedig el kellett szakadniuk. Parancsra hazaküldték őket saját országukba. Máriát nem lehetett elérni a vasfüggöny mögött.

Időközben megházasodtak. Gyermekeik, unokáik születtek. Luigi Mária fényképét mindig magánál tartotta. "Nem felejtettem el. Itt van. Mindig velem van. Nekem is van egy tincse a hajamból, neki is az enyémből”.

Felejteni nem lehet. 2004-ben a Jóisten közbeszólt. Orosz tévéműsor formájában. Luigi, aki mostanra özvegy, megkért egy ukrán nőt Nápoly melletti városában, hogy segítsen neki levelet írni az elveszett szerelmek újra megtalálását segítő műsornak, abban a reményben, hogy az általa megőrzött fotókkal és egyéb nyomokkal megtalálhatja Máriáját.

"Júniusban írtuk meg a levelet" emlékszik vissza Luigi. Majd "vártunk, és vártunk és vártunk. Teltek a hónapok. Június, július, augusztus, szeptember. Aztán október 11-én, ami történetesen a születésnapom volt, megcsörrent a telefon. Megkérdezték, hogy én vagyok-e Luigi Peduto. Igen, én vagyok az…”.

És akkor Moszkva. A műsor producerei elmondták, hogy Luigit Moszkvába akarják repíteni, hogy újra találkozzék Mokrynával. "Azonnal elmentem Salernóba. Elintéztem az útlevelet. Moszkvába mentem, és a második este a TV stúdióban ott állt előttem Mária. Mindenki tapsolt, én nagyon boldog voltam. Könnyekig meghatódtam. Mária nem tűnt meghatódottnak”. A kolhozban eltöltött nehéz élet azt jelentette, hogy sokkal idősebbnek tűnt Luiginál, aki még mindig csillogó szemű idős ember, s boldogan emlékszik vissza múltja szépséges napjaira. Mokryna egy ukrán lapnak így nyilatkozott: "Amikor megláttam Luigit, egyszerűen nem hittem a szememnek. Annyira másképp nézett ki. Akkoriban magas volt és vékony, most pedig jó felépítésű. Kedves volt, és ugyanazok a kék szemek néztek rám. Mária – kiáltotta, majd megölelt és megcsókolt. Újra és újra. Az én kis kedvesemnek hívott. Aztán kihúzta a hajcsatot a hajamból, amit akkor kaptam tőle, amikor elváltunk…".

Lenyűgöző volt. Az interjúk és a tévéműsorok során Luigi gyakran sírt. Nehezményezte, de le is nyűgözte, hogy maga Mokryna sohasem rendült meg. "Soha nem láttam sírni, soha. Én meg?".

Az újságírók abban reménykedtek, hogy a pár végül összeházasodik. Mária reakciója különös volt, amikor megkérdezték egy lehetséges ajánlatról. "Kijött a házából, és nevetett, de nem válaszolt. Csak nevetett…".

Ennek ellenére Luigi tartotta vele a kapcsolatot. Csomagokat küldött neki parmezán sajttal és egyéb dolgokkal, amelyekről úgy gondolta, hogy segíthetnek Máriának távoli falujában. Legendává formálódott a hír róluk, Mária iránti elkötelezettségéről. Kijev városa megtette a szokatlan lépést: szobrot állított a párnak szerelmi történetük emlékére. A város főépítésze így fogalmazott: reméli, hogy példájuk másokat is ösztönöz majd tartós kapcsolatok kialakítására. A szobor része a város azon törekvésének, hogy eltávolodjon kommunista múltjától, amikor csak a tábornokokat és a társadalom vezetőit tisztelték meg szobrokkal. Pedig a hétköznapi emberek történetei is lehetnek bronzra érdemesek.

A szerelmesek hídjánál. A szobor közvetlenül az úgynevezett szerelmesek hídja mellett található, és vonzotta a külföldi, meg az ukrán turistákat. Sokakat megragadott Mária és Luigi története. "Amikor meghallottam ezt a történetet, könnyek szöktek a szemembe, olyan csodálatos. És vicces volt nézni, ahogy egy távoli ukrán faluban találkoznak" – mondta egy néző a műsorban.

Luigi visszatérve Nápoly közeli otthonába, még a mostani háború előtti békeidőben többször elutazott Ukrajnába. Elcsodálkozva nézegette a szobrot és Mokrynát. "Amikor megtudják az emberek, hogy Luigi és Mária odamennek, sokan összejönnek ott. Olyan csodálatos, hogy felismerték a maguk történetét is a szobor ölelő közelségében. Ez egyszerűen gyönyörű. Szavakkal nem lehet leírni. Én ilyenkor úgy érzem, hogy le kell borulnom…" – fogalmazott tíz évvel ezelőtt Luigi.

Vajon áll-e még a kijevi szerelmesek hídja? És az olasz Luigi, s az ukrán Mária ölelkező szobra? És ők - élnek-e még? Ércnél maradandóbban csak szeretetük története él. Őbennük –és most már kicsit bennünk is…

Egy tíz év hallott német rádióadás nyomán, irodalmi naplómba lejegyzett történet feldolgozásaként írta Dr. Békefy Lajos

MINDEN PILLANATNAK ISTEN-TÖBBLETE VAN

Az egyházi naptár szerint Laetare vasárnapja van. Elnevezése eredetileg azzal függ össze, hogy a nagyböjt 4. vasárnapján időben már egyre közelebb jutunk húsvéthoz, a Feltámadott és a feltámadás boldog, hallelujás ünnepéhez. A latin szó is arra buzdít, hogy örvendj, örvendjetek. Ez alkalommal két Ige jelenik meg hitünk horizontján. Az ószövetségi próféta így írt: Örüljetek Jeruzsálemmel! Vigadjatok vele mindnyájan… szívből örüljetek vele mind, akik gyászoltátok! (Ézsaiás 66,10). Az újszövetségi apostol pedig ezt üzente az őt börtönnel „megvendégelő” városnak, Filippinek és lakóinak: Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom, örüljetek! (Filippi 4,4). Minek örüljön a keresztyén ember? Röviden, egyszerűen és élettapasztalatok miriádjaival igazoltan annak, hogy minden pillanatnak, a leggyötrelmesebbnek is, van vigasztaló többlete: Isten. És Szent Fia, az a Jézus Krisztus, aki megígérte övéinek: veletek vagyok minden napon a világ végezetéig (Máté 28,20). Isten és Jézus Krisztus sorsunk, életünk többlete a Szentlélek által. Kínai keresztyén testvéreink, akik hitük miatt mindig is sokat szenvedtek, nélkülöztek, de tántoríthatatlanok maradtak akár a mártíromságig és a börtönig, szavakba gyöngyözték fájdalmaik tanulságaként, mintegy Laetare vasárnap logójaként is: A keresztyén embernek egyetlen pillanat alatt több öröme van, mint a hitetlen embernek egy életen át. Ezazöröm paradoxonja, nem pedig a keresztyén és a hitetlen ember közötti különbségtétel szentenciája. Ez az a fantasztikus felismerés, hogy – ellentétben a költői panaszkodással

– itt alant a porban mégis lehet énekelni. Nem pornyelőként, hanem szívben és szívből Istennek örvendezően. Ahogyan azt a pogány római császárok meglepetésére az amfiteátrumok küzdőterére a vadállatok elé vetett keresztyének haláltusájakor a katakombákba zárt szemtanú testvéreik énekeltek, s mikor a császár megkérdeztette, miért teszik ezt, a válasz ennyi volt: Mert ők rövid idő múlva meglátják az Istent. Boldogok. És mi már előre részesülünk ebből az örömből. Az öröm paradoxonja éppen ez, hogy annál több az isteni forrásból, az Isten jelenlétéből fakadó öröm, minél nagyobb és eerősebb a földi és démoni erő szorítása.

A vatikáni főutcán, a Via della Conciliazionen nemrég szembejött velem egy távol-keleti kinézésű fiatalember, T-shirtjén ezzel a felirattal: Know God, Happy – No God, Unhappy – Ismerni Isten, öröm – ha nincs Istened, boldogtalanság. És eszembe jutottak abban az órában ezek az Igék, s most örvendezés vasárnapján újra lelkem horizontjára fénylenek fel. Felidézik börtönlelkészi éveimet, amint a magyar börtönóriásban, Pálhalmán próbáltam lelkileg áthangolni a fogvatartottakat. Rendszeresen meglátogattam az egészségügyi részleget, ahol egy hívő férfi fogvatartott minden nap nem csak olvasta a Bibliát, hanem lelki jegyzeteket készített arról, mit üzent neki az éppen olvasott igeszakasz. Megkérdeztem, mit jelent neki ez a jegyzetelés. - A legnagyobb örömet, békességet, mert érzem, tudom, hogy az Igéken keresztül itt van Isten – válaszolta. S azonnal rákezdtünk az ismert protestáns énekre: Itt van Isten köztünk, jertek őt imádni, hódolattal elé állni. Igen, ez a vasárnap is erre tanít: látni, meglátni, felfedezni minden létezési pillanatunk LÉT-TÖBBLETÉT, Istent. Igen, miként alapélményként Pál átélte azt a földi örök pillanatot, amikor megtérésekor a damaszkuszi úton „mintha pikkelyek estek volna le a szeméről, újra látott… erőre kapott” (ApCsel 8,18). Ezek a megtérés, a nézésből, a bámészkodásból a látásba átemelő-átfordító kegyelmi pillanatok, amelyekben minden, de minden átértékelődik. S attól fogva minden pillanatnak Isten-többlete, Jézus Krisztus többlete lesz.

Krisztus és Isten-többletes, mennyei tapasztásokat, vasárnapot és hétköznapokat kívánok Kárpát-haza szerte mindenkinek, aki az elvehetetlen, örök örömre vágyik, éljen bár boldog vagy boldogtalan pillanatokat!

ISTENÜNK LÉTRITMIKÁJA BOLDOG LÉTEZÉSÜNK

Új fogalmak: létritmika - létesztétika - létezésszirmok - titokbimbóidőtagoló sabbath - szentháromságos részesülés - létezési bűnökszakítási létdráma - szabadság ősterhe - létezéstemető - léttörténetellen-kaini történetírás - létezési iránymódosítás - hitbeli látáskorrekció

Fotó: pixabay.com)

Micsoda égi-földi szépség, létesztétika és létezés-erősítő

rendezőelv van Istenünk Igéjében! Nem győzöm csodálni. Miként a

mai vasárnapra kirendelt nagyböjti Úr napjának már nevében is hatalmas történelmi, üdvtörténeti erejét.

Ha a szó, „Oculi=szemek” konkrét jelentésétől elkezdünk egyre beljebb hatolni, lefejtve az isteni akarat magvát, üzenet-bimbaját rejtő

létezésszirmokat, legyenek azok akár fekete és nehéz sors-szirmok vagy a már Japánban virágzó cseresznyevirág-tenger színes és illatos szirmai, mind beljebb jutva a titokbimbóig, csak csodálkozni és csodálni tudjuk az isteni bölcsesség végére mehetetlen meglepetéseit, tanításait.

Ennek a vasárnapnak egyetemesen keresztény, névadó ősigéje a Zsoltárok

25,15. verse: Szemem állandóan az Úrra néz (RÚF), Szemeim mindenha az Úrra néznek (Károli). Egy a lényeg: az a jó, ha a zsoltáros és a mi szemeink iránya, földi létezésünk iránya az az Úr, Aki egész teremtett

világunknak létritmikát adott. Az az Úr, aki a teremtéstörténet egyes

fázisainak megalkotásakor, el egészen az időtagoló sabbat, szombat, s a megnyugvás, megpihenés, szent csend és nyugalom, a megszentelés

napjáig, létrehívott rendjére refrénszerűen, hétszer kimondta: Ez jó. Azaz célszerű, működésében hasznos, tartalmában jótékony, embersegítő, személyes létezésünket világrendbe fektető, amit Ő alkotott. De nem csak

funkciószerűen jó, hanem érzelmileg is növekedést adó, jótékony, hiszen az Úristen szombatnapi megnyugvásába kapcsol az ima és az Őreá tekintés mindenfajta, legyen az ószövetségi, újszövetségi, zsinagógai vagy templomiegyházi rendje, liturgiai gyakorlata. Mindez részt ad a rend és harmónia

Istenének lelkületéből és a Béke Fejedelmének „Békesség néktek!”

létformájából. Minden vasárnap, a mi sabbatunkkor ez a szentháromságos részesülés lehet a legnagyobb ajándékunk, miközben szemeim mindenha az Úrra néznek. A lefejthető létezésszirmok és jelentésszirmok nagy és meghatározó titkokat, kijelentett üdvvalóságokat és üdvigazságokat takarnak. Jótékonyan, minden nemzedék számára új virágzást és termést ígérő erővel. A tisztánlátás ígéretével, még ha az pillanatnyi egyéni és közösségi létezési bűnök, sötét praktiták leleplezésének és a szembesítésnek a fájdalmát is magukkal hozzák. Nem csak édes és elragadó lelki gyönyörűségeket jelent Isten Igéje!

Miért is? Figyeljünk a látások vasárnapján a látástorzulásokra, melyek állandó veszedelemként kísérik földi-emberiségnyi és személyes létezésünket. Nem azért, mert az Isten alkotta LÉT romlott volna meg, szó sincs erről! A LÉT ma is jó, ahogyan egykoron Isten mondta. De a létezés, amivé az ember tette földi sorsát, az már csupa torzulás, a bűn eredeti értelme szerint: elhajlás, elszakadás, elferdülés, a reformátori fogalmazás szerint: homo incurvatus in se – az ember önmagába csavarodásának, önmagába merülésének, süllyedésének az elsötétülése. ÁRNYÉKLÉTEZÉS. De lépjünk kicsit még hátrébb, létszirom-fejtéssel, igazságkereső szenvedéllyel, miközben ezeket a súlyos tényközléseket, tényigazságokat tudatosítjuk.

Hogyan is kezdődött? Az Édenben még a boldog szemek ideje volt Ádám és Éva számára. Amikor senki másra nem tekintettek, mint a jóságos Úrra, aki mindent oly szépen intézett, megágyazott az emberpárnak és az emberiségnek az Édenben. Amikor már a teremtés nagy művében minden készen volt, s megpihent Isten a hetedik napon egész alkotó munkájától, elhatározta, hogy elhelyezi a kertben, ott keleten, az embert (1Móz 2).

Sarjasztott az Úristen tehát az ember édeni jólétéért a földből mindenféle fát, szemre kívánatost, szépet, esztétikai gyönyörűséget kínálót és eledelre jót, hogy létszükségletét is gazdagon kielégítse (1Móz 2,8kk).

A kert közepébe az élet fáját ültette, a jó és a rossz tudásának a fáját, aminek terméséből nem ehetett. Amikor pedig Éva levette tekintetét közvetlenül és lelkileg is az Úristenről, és rátekintett a kígyóra, meghallotta és követte csábító, Istentől elvonó, elhúzó, a boldog összetartozást elferdítő, szétszaggató szavát és szakított az életfa gyümölcséből, bekövetkezett a végzetes OCULI-romlás. Megnyíltak mindkettőjük szemei és észrevették mindazt, ami addig természetes, istenközeli pozitív létezési javuk volt, s rádöbbentek mezítelenségükre (1Móz 3,6kk). A látás sorsemésztően nagy árára. A szakítás létezési drámája dübörgött át lelkükön, egész földi egzisztenciájukon. A leszakított tiltott gyümölcs elszakította őket az Úristentől, amit Ő azonnal észrevett, s kérdezte: Ádám, hol vagy? Az ember és felesége ugyanis ráébredve a szakítás legfőbb, de még igazából nem is sejtett negatív és szörnyű következményeire, a szabadság ősterhére, elbújdokolt Isten tekintete elől a kert fái közé. A rejtőzködő

emberpár rejtőzködését, ijedtségreflexét, a tett tudatosulásának a rettentő súlya alá önmagát önként száműző emberlét vergődését. A szégyen és az ébredő lelkiismeret csillapíthatatlan vádját. Az önvád terhét (1Móz 3,6-13).

Lám, az Oculi vasárnapnak milyen mélységesen mély létezéstörténeti és üdvtörténeti összefüggései vannak! De a látásromlás nem állt meg ennél a drámai pillanatnál. A kiűzetésnél. Azóta is mint száműzött, vándorol az ember a személyes és közösségi utakon, tévutakon, keresve az elveszett Édent

szerelemben és gazdagságban, családban és honszerelemben, alkotásban, munkában és pihenésben, de az édeni béke soha nem jön vissza már. Sőt! A Biblia gyönyörű és létteljességet ígérő első mondatai, a teremtés gondviselő jóságának isteni alkotásában rejlő minőségét hirdető „Ez jó” teremtői szózat után jön a legnagyobb földrengés, ami az ég alatt bekövetkezhet: az elszakadás Istentől, majd az elszakadás az embertárstól, a testvértől. Az elomlás és a létezéstemető összeomlás.

Hiszen Kain és Ábel története az első ember engedetlenségét létezéstörténeti, drámai totalitássá terjeszti ki Káin testvérgyilkossága révén. A testvérháborúk történetének egyik legmélyebb okát is egyszer s mindenkorra feltárva. A gyilkos kaini indulat a nagy harag és a lehorgasztott, bosszúérlelő tekintet oka az volt, hogy Isten kedvesen tekintett Ábel áldozatára (1Móz 4). Egyetlen tekintet okozta sértődöttség egy egész emberiségnyi romlás oka lett. Ez a bűn pedig minden ember ajtaja előtt ott leselkedik (1Móz 4,7). Íme, a létszirmok fokozatos lefejtése nyomán felsejlő emberiség-korszaknyi, történelem-végig érvényes igazságok. És a testvérháború azóta is tart: hol itt, hol ott. A II. világháború óta közel 200 helyi és gyilkos testvérháború dúlt. El egészen napjainkig és a szomszédságig.

Az átokszerző szemek, a kaini tekintetek mindenhatóságát azonban Urunk Istenünk jótékonyan megtörte. És megtöri. Nem lehet létminőséggé, az Őáltala teremtett lét negatív minőségi jelzője és márkajele a rossz. És ezt értették meg azok, akik az emberiség történetében az ellen-kaini történetírásban szerepet kaptak. Például Dávid, aki népét látásjavításra hívó fohászkodásában vallotta: Szemeim mindenha az Úrra néznek. És a mindenha nem vallási fanatizmus, hanem a mindenha jelenlévő kaini bűn

állandóságával szembeni ellenállás, a megküzdés időhatározó szavaként és a szándékjelző eltökéltség megnyilatkozásaként. Az idők teljességében teremtményei iránt irgalmas Atyánk elküldte minden néphez az Ő Fiát, akiben minden oculi-romlás, az első emberpáré és a kaini is gyógyulni tud. Hitbeli látáskorrekcióval, létezési iránymódosítással. A boldog szemek, a Jézus-látás gyógyító örömét és terápikus valóságát élte át az idős Simeon, aki a Lélek indítására a jeruzsálemi templomba ment, kezébe vette a gyermekecske Jézust és áldotta az Istent, mert „meglátta szemem üdvösségedet, amelyet készítettél minden nép szeme láttára” (Lukács 2,30-31).

Íme Oculi vasárnapjának legmélyebb titka: az egész emberiségre halált, testvérháborút zúdító első emberpár és Kain utódainak mégis van szabadulásuk, szemgyógyulásuk, irányváltásuk az élő Jézus Krisztusban. Mégpedig minden nép szeme láttára. Amiként Áprily Lajos míves fordításában énekeljük a protestáns halleluját: „Emeljük Jézushoz szemünk,/Jön már királyi győztesünk,/Mennyből leszáll, s együtt leszünk./Lelkünk vigyázni meg ne szűnjön,/Felséges várástól feszüljön,/Az álmot űzd el, készen állj,/Krisztus-nép, jön, jön a Király!”. Mindenkinek látó szemeket, boldogító Oculi vasárnapot!

Fehér liliomok elmúlásillatú útján jövök Hozzád, Uram, és népi, meg egyházi siratóénekek messziről és idők mélyéből hullámzó dallamait sodorja felém a tavaszi szél. Azokra gondolok imáimban Előtted, akiknek még a halálban sem jutott nyugvóhely, sírhalom. Sír a lelkem azokért és azok helyett, akik mezőkön és városok törmelékhalmai alatt, erdők csendjében, hulló falevelek takarója alatt vagy acélművek titkos járataiban temetetlenül hevernek szerteszét.

Egyedül csak a Te tekinteteddel jelölt, ismert helyeken, tetemvárosokban, senkiföldjén, vagy a szemlátomást növekvő sírhantok alatt. Jaj, Uram, feljajdul bennem a Lelkedből lelkedzett lélek.

Rájuk gondolok másokkal együtt én is, meg ezernyi, már csak siratni, de gyászolni sem tudó túlélő nevében kérem, mert csak ez maradt, végső tettként az ima:

legyen égi tekinteted előtt azok arca, akik ott maradtak a hadak útján súlyos semmiket, válaszolatlan kérdéseket hordozó szívvel, néma miértjeikre választ sem várva.

A reszkető kezű, levegőtlen pincékben megbúvó öregekre, az alig csorduló vizű esőcsatornák vízében törmelékport arcukról-kezükről lemosni próbálókra, gyermekekre és anyukákra, nagyszülőkre, meg azokra, akik a félelem túlterhelésében meg sem rezzennek a mind gyakrabban felzúgó szirénák visítására…

Rájuk gondolok én is, Hozzád jajduló szóval. A magyar hazányi menekültre, akik idegen országokban ébrednek-fekszenek, de makacsul hazajáró lélekkel és otthonsirató szívvel, meg azokra, akik a tavaszi sártenger tanksüllyesztő marasztalásában már menekülni sem tudnak, akik csak hadibenzin bűzös égéstermékével burkolják arcukat, zubbonyukat, a minden irányból messzi földnek tűnő haditerep küzdő, küszködő, halálbemenetelő katonáira, ifjakra, alig éltekre és obsitosokra, ukránokra, magyarokra, oroszokra, a halál vőlegényeire. Utolsó szívdobbanásukban takarja be Lelked a lelküket, kedves emlékképek simogatása kísérje Eléd őket. Fogadd haza őket Országodba, élet és halál Ura.

Közben újra és újra fölzúg lelkemben a balkáni háború után végleg

kihaltnak hitt szófordulat: Soha többé!

Akarsz-e Uram, annyi bűnnel öntetováló népeidnek megkönnyebbülést adni, s minden szinten szinte mindenkit eljuttatni a belátásig, hogy egyre hangosabb és éghorizontú kiterjedésben hangozzék föl végre a kiáltás minden nyelven: Soha többé!?

Legyen végre béke már!

Mielőtt végleg ajkunkra dermed, lelkünkbe némul ez a kiáltás, mielőtt alig lesz maradék nép a napkeltében és a napnyugtában, maradék ember, aki ezt

kiáltsa: Soha többé! Mielőtt ítéletünkre hangzana e két szó, hogy ilyen népeket soha többé nem akarsz látni az egykor termékeny földek és folyók partján, kultúrákat, vallásokat és hiteket gyakorlókat, bármely zászlók alatt éljenek-haljanak is. Uram, ezt Te nem akarhatod! Ezért Hozzád jajduló szóval

mondjuk:

Uram, irgalmazz, Krisztus kegyelmezz, nehogy ellenünk forduló szó legyen, végítéletünkre ez: Soha többé.

Liliomok temetőillatú tömény illatával jövök Eléd, Uram. Irgalmadra és fogadásodra kérlek, amit magadnak tettél, hogy nem lesz többé sem özönvíz, sem tengernyi jajözön, nem lesz istenítélet a földön a végítélet előtt, sőt eljön majd az idő, amikor együtt lakozik a bárány és a farkas, a párduc és a gödölye, a borjú, az oroszlán és a hízott marha együtt lesznek, és egy kisfiú terelgeti őket (Ézs 11,6) – ukrán, orosz, magyar és minden nép – és senki senkire nem mondja ki a Soha többé ítélő szót, hanem csak arra, ami embernek és népeknek ellensége: a bűnre, a hazugságra, a gyűlöletre, a testvérháborúra.

Uram, állítsd helyre, kérünk, szavaink eredeti, de hamissággal kiforgatott, megrontott értelmét, s engedd ajkainkra venni, kimondani igazi tartalmukat: Soha többé ne legyen semmi és senki, aki liliomaidat sárba tapossa, temetetlenül hagyja heverni képedre alkotott teremtményeidet, Isten hozzádot soha többé ki nem mondó kiskatonáidat.

Uram, állítsd helyre a népek szívét és értelmét, hogy a békesség útját keressék és boldogító köszöntéssel hívja a holnapot minden nyelven minden ember: Isten adjon új napot!

Uram, liliomaid még életillatú útján jövünk Eléd, és a könnyek útján, meg a vérrel színezett folyók útján: könyörülj rajtunk, hogy újra megtalálja szavunk szívünkben és szánkon azt az üzenetet, amit Te rejtettél beléjük, Keleten és Nyugaton, Északon és Délen: SOHA, DE SOHA TÖBBÉ! LEGYEN VÉGRE VÉGE

MÁR!

Töltekezzél fel pozitív

gondolatokkal, érzésekkel

Jézus Szentlélekkel telve és a Lélek indítására a pusztában tartózkodott, negyven napon át… nem evett semmit azokban a napokban (Luk 4,1-2)

Sokat vétkezünk mindnyájan: de ha valaki beszédében nem vétkezik, az tökéletes ember (Jakab 3,2)

Nem öntisztító teázgatás, plázakifőzde-kerülés…

A három evangélista (Máté, Márk, Lukács) arra figyelmeztet, hogy a böjt lényegében nem emberi vállalkozás. Nem öntisztító teázgatás, bizonyos ételektől való átmeneti tartózkodás elsősorban és lényegileg, vagy a plázai gyorsétkezdék kultuszának ideig-óráig való kerülése. Nem.

A böjt a legszentebb események egyike életünkben, az egyház, a gyülekezetek, a hívők életében. Hiszen kezdete, indítója maga a Szentlélek, amint az evangéliumi leírásban olvashatjuk: Jézus Szentlélekkel telve, a Lélek indítására kezdett el böjtölni.

Csak az a böjt krisztusi, s vezet földi értelemben vett megtisztuláshoz, az ördög minden kísértésének elutasításához, eredményes és győzelmes emberségharchoz alantas, istenellenes démoni erők és befolyások ellen, ha a Lélek túlerejét kérjük.

Mert a mi erőnk sem az ördög, sem az alantas késztetések elleni harchoz, de még a 40 napos krisztusi böjthöz sem elég. Pár nap alatt elbuknánk, feladnánk, értelmetlennek látnánk, ha nem Szent Lélekkel beteljesedve, más irányba, más közösségbe, más „élvezetre”, Isten-élvezetre, magas szintű lelki szépségörömökre vágynánk. Ha a Lélek az indítója és véghez vivője böjtünknek, akkor nem torpanunk meg, nem vallunk kárt, s az akkor nem ételesemény lesz, hanem életesemény, nem valamitől tartózkodás, hanem üdvesemény, azaz spirituális táplálkozás, betöltekezés Krisztussal és az Igével, az ószövetségi és az újszövetségi szent üzenetekkel, istenélményekkel, imaboldogsággal, amint azt Jézusnál is láttuk.

Mind a katolikus, mind a protestáns egyházi naptárban a passió

időszaka hamvazószerdával kezdődik. Azzal a nappal, amelyiken a hagyomány szerint az elmúlt időszak minden szennye, bűne,

testhizlaló, léleksorvasztó indulata, befolyása, uralma hamuként múlik el rólunk, hull alá, semmisül meg.

De ez az ősi szokás mit sem ér, ha csak formális marad, a lényegre figyelés nélkül.

Szóböjt, nyelvböjt, pletykaböjt

Őseink, eleink a keresztyén hitben a böjti negyven napot komolyan vették. Ilyenkor a gyógyteák fogyasztásával a téli időszak testépítő, hizlaló, egyben zsiradékkal (disznótorok) és más terhelő anyagokkal feltöltő, duzzasztó időszaka után kezdték el a korpulenciától való szabadulást. De a lélekzsírosodást, az érzéketlenné, embertársközönyössé sorvasztó bűnöktől történő megszabadulást, megtisztulást is gyakorolták. Ezáltal a böjt nem valamilyen kényszerként jelent meg az életükben, hanem kegyelemként, a tovább élés, a lelki és testi újulás esélyével.

Különös a 40-es szám története ebben a tekintetben. Az özönvíz 40 napon át tartott, 40 éven át vándoroltak, változtattak életmodellt, életstílust, célokat a pusztában Izrael gyermekei a húsos fazekú Egyiptom és sokistenhitű függőségek után.

Mert valóban kitartás kell a böjti megújuláshoz. 40 napig tartózkodott Mózes a kijelentés hegyén, betöltekezve Isten jelenlétével, s maga mögött hagyva az aranyborjúöntő és azt imádó nép ezernyi kísértését.

Böjtös megtisztulással végül lehozhatta a Tíz Igét, ami a választott népet azzá formálta, amire Isten rendelte. 40 napon át heccelte Góliát az izraelitákat, míg végre Dávid legyőzte az Úr támogatásával egyetlen mozdulattal a hatalmas húsóriást. 40 napra volt szüksége Illés prófétának, mígnem a pogácsa és a víz erejével, és a Mindenható támogatásával eljutott az Isten-hegyig, a Hórebig. 40 napon át böjtölt az Úr Jézus a pusztában, míg küldetése minden kísértésével, lelki akadályával le tudott számolni.

Feltámadása után az Úr Jézus 40 napon át volt tanítványai között és hirdette Isten Országa titkait.

Posztmodern, digitális világunk környezetében a böjtnek új hangsúlyai jelentkeznek, változatlanul érvényben tartva, mi több, jövőbe mutató jelleggel aktualizálva a böjt lényegét: a Lélekkel való győzedelmes küzdelmet minden anyagi és szellemi, testi-lelki bűnnel, kísértéssel szemben.

Jakab apostol igen jól látta és meg is fogalmazta, hogy a nyelv bár kicsinyke tagja a testnek, de olyan bűnökre képes, amelyek tűzbe boríthatják az életünket, mások életet körülöttünk. Ha valaki beszédét meg tudja fékezni, az tökéletes ember. Van ilyen? Önmagában senki nem ilyen tökéletes.

Sőt manapság a káromkodás, a tisztátalan beszéd nemzeti járvány.

Nincs mit mentegetnünk!

Olyan gyűlöletzuhatag, káromkodás-özönvíz árad körülöttünk, és árad át rajtunk, akár csak úgy, hogy végtelenül lehangol, elszomorít, megbotránkoztat, ellenállásra indít. De mennyire és milyen eredménnyel? Ki képes megfékezni a nyelvét? Csak aki más tartalommal tölti meg a beszédét, mint ami beárad az életébe, a lakásába a pergamenfalakon át. A Facebooktrágárság, a tv-filmek képi és nyelvi drasztikussága még a legintimebb helyzeteket is képes megfertőzni.

Bármennyire furcsán is hangzik, de a nyelvi szennyáradatnak csak az tud gátat építeni, akinek van belső ellenereje. Ez pedig a Lélekkel, az Igével, az imával beteljesülő szív, minthogy Jézusnak ebben is igaza volt: Amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj (Máté 12,34). Jézus a káromló embereket nevezte viperafajzatoknak. Azaz mérgező, veszedelmes, életellenes méregterjesztőknek – otthon és a nyilvánosságban!

Rágalom, súsárlás, gyűlöletbeszéd távozzon el tőlem

Mennyi hamis rágalom, súsárlás, Károli szavával élve, hagyja el az emberek száját, olykor a tollát és számítógépét naponta? Mennyi alaptalan és szennyező pletyka terjeng az egyházban is, amint azt Ferenc pápa az egyház egyik aktuális és veszedelmes bűnének nevezte, ismét és ismét emlékeztetve e közösségi és közösségromboló gyengeség leküzdésére.

Voltak, akik az egyház patologikus, azaz beteges, a szó eredeti értelme szerint szenvedést okozó jelenségének tartották a szóbűnt, a nyelvbűnt, a pletykabűnt, a felelőtlen locsogást-fecsegést, az üres beszédet, ami napjaink egyik közveszélyes mentális járványa. Hány olyan emberről tudunk körülöttünk, akik képesek órákon át a szócséplésre, aminek tartalma legtöbbször és legjobb esetben nulla. De leginkább a másik ember, szomszédjuk, munkatársuk, családtagjuk, s ki tudja, még ki mindenki kikezdése. Ilyenkor, böjtidőben 40 nap esélyt kapunk, hogy tudatosan, Lékektől betelve, minden lélektelen, sőt lélekölő gondolatot szívünkből kitisztítva, kikergetve, kicsit gyógyuljon a beszédünk, ezáltal emberi kapcsolataink minősége javuljon.

Gondoljuk át, 40 napos szóböjtben, de Ige-áradásban, bibliás védőöltözetbe bújva, ki lenne az, akit magadban meg kell kövessél, mert szóban, pletykában, felelőtlen és alaptalan fecsegésben befeketítettél, leminősítettél.

Olyan ellenségképet rajzoltál róla, ami mind neki, mind neked is árt. Legalább egy-egy ilyen gyűlöletszöveget, káromkodáskódexedet vigyél oda megbánással és belső bocsánatkéréssel Isten elé, hogy a nyelv fellángoló, egész házat, hazát, egyházat felgyújtani képes tűzvészétől megtisztulhasson a lelked, családod, házad, egyházad, népünk.

Tartok tőle, hogy 40 nap kevés lesz ehhez. De ha el sem kezdjük a visszaszámlálást? Mi lesz, ha az Úr kezdi el – a ránk számolást, mint a jobb vagy balegyenesben megroggyant, padlóra került bokszolóra a bíró? Éljünk, gondolkodjunk el gyógyulásra készen, terápikus emberekként ebben a 40 napos böjti esélyidőben.

Mert a böjt nem kényszer, hanem kegyelem – a tisztább szó, a feltisztulóbb emberi kapcsolatok megteremtésének, újrarendezésének kegyelmi ideje.

Evangélikus testvéreink liturgiájából vett kéréssel éljünk a böjti időben: Tisztítsd meg szívemet és ajkamat, mindenható Isten, miként Ézsaiás próféta

ajkát megtisztítottad az oltárról vett parázzsal: tisztíts meg engem is ingyen kegyelmeddel!

ISTENNEK NINCS AMNÉZIÁJA

Megfeledkezhetik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék,énakkorsemfeledkezemmeg rólad! (Ézs 49,15). Emlékezem reád, gyermekkorod ragaszkodására, mátkaságod szeretetére, amikor követtél engem a pusztában, a még be nem vetett földön (Jer 2,2). Van-e, lehet-e olyan mesterséges intelligencia bármikor is a jövőben, amely utolérhetné Istenünk memóriáját? Fénysebességeknél is gyorsabban száguldó közösségi és egyéni memóriáját? Amint Sionnak és Jeruzsálemnek szólja a közösségi és a személyes emlékezés Igéit, és ez az anya-gyermek legintimebb kapcsolat valóságos jelképén és jelképi valóságán át egyénileg is megszólít valamennyiünket. Ezen a vasárnapon és az előttünk álló héten naponta fantasztikus megerősítő üzenetként szól hozzánk Urunk Istenünk ultraélő, nem mesterséges intelligenciája, szívéből szóló üzenete: emlékezem reád, én nem feledkezem meg rólad. Olyan biztosak és bizonyosak ezek az

üzenetek, amelyek minden magány-keretet szétszakító, minden családi és közösségi, volt munkahelyi, kollegiális kapcsolatszakadás ellenében is biztosítanak arról, hogy a legfontosabb: Isten ránk emlékezése, emlékezete soha, de soha nem szűnik meg.Emberek kitörölhetnek memóriájukból, dilitezhetnek dilijükben, hogy játszunk kicsit a súlyos mai valóságot takaró szavakkal, átírhatják személyiségünk, nevünk emlékezetét. Mint ahogyan nemrég találkozva egykori, ötven évvel ezelőtti teológiai évfolyamtársammal, csak ennyit mondott találkozásunk „örömére”:

- Te nagyon megváltoztál. (Istenem, gondoltam, ezt egy pszichológuslelkész mondja, akinek helyből tudnia kellene, s biztosan tudja is, hogy ha nincs változás az ember pszichikai, vagy spirituális életében, akkor az maga a halál…). Hála Istennek – válaszoltam -, változtam. Te nem? De térjünk vissza ezen a vasárnapon a legfontosabbhoz: Isten amnéziamentes, szeretetteljes emlékezőképességéhez és rólunk való törődő,gondviselőemlékezetéhez.

ISTENAMNÉZIAMENTESGONDVISELÉSE

Egyszerűen fogalmazva a bonyolult tudományos leírásokat, ezt mondhatjuk: az amnézia az agyműködés funkciózavara. Lehet átmeneti vagy tartós emlékezetkiesés vagy tartós emlékezetvesztés. Okaként első renden az agy valamilyen okból bekövetkezett sérülését, károsodását jelölik

meg. Alapvető formái: előrehatóamnézia, amikor valaki újabb információkat csak rövid időre képes befogadni, majd rövid idő múlva elfelejti is azokat (anterograd amnézia). Másik változata a visszamenőleges amnézia,

amikor valaki nem képes visszaemlékezni korábbi dolgokra, eseményekre.

Ez lehet átmeneti is (retrográd amnézia). Van olyan forma is, amikor valaki nem emlékezik az emlékezetkiesés pszichikai vagy fizikai kiváltó okára, például a vele történt balesetre (kongrad amnézia). Az első kettő egyesülésekor alakul ki a totális amnézia. Sem emlékezni, sem újabb infót befogadni nem tud már a személy, ez a legsúlyosabb eset. Van még további, egyéb számos formája és kombinációja is az amnéziának, ezekre most nem térünk ki. A lényeg ez: Urunk Istenünk végtelen szeretetmemóriájában visszamenőlegesen és előretekintve is, a tegnap, ma és mindörökké kategóriában emlékezik, megemlékezik rólunk! Ezt a klasszikus szent tudomány, a teológia fogalmával gondviselésnek nevezzük. A Heidelbergi Káté és a remek tanítások a keresztyén gondolkodás központi kategóriáról írt számos mű fontosnak tartja közölni: semmi nem véletlenül, történetesen, hanem Isten előrelátásából, gondviseléséből, providentiaból történik. Nem a fátum, valami végzetszerűség, hanem Gondviselő jó Atyánk akarata van ott minden - jó és rossznak érzett - történés mögött. Azaz Istenünk egyszerre az értelmével és a szívével tervez, vitelezi ki terveit, szívvel tart számon. Fénysebességnél is milliószorta nagyobb memóriakapacitással és előrelátással kombinálja, kontrollálja és kormányozza picurka életünket. Mégis, Neki a mi óriásinak tűnő picurságunk is kedves és számon tartott. Mert neki van lelkiismerete, felelőssége teremtményeiért, életre szóló garanciával. Ha egyszer már megalkotott, akkor gondot is visel ránk. Nem úgy, hogy gondtalanná tesz, semmittevésre szán, hanem úgy, hogy felelőssé tesz. Neki felelővé. Ezért értelemmel és szívvel ruház fel, s ezeket működteti funkciószerűen bennünk és javunkra.

LENYŰGÖZŐ, HÁLÁRA INDÍTÓ ISTEN-MEMÓRIA KONTRA ISTENIMMUNITÁS

A mai napra bevezetőben idézett ószövetségi Igékben az emberi amnézia nem csak orvosi eseteivel, hanem az egzisztenciális amnéziával szemben is gyógyítóan szól Urunk. Éppen azért szól Sionhoz és Jeruzsálemhez, a közösséghez, mert közösségi apátiába, a kétely mélységeibe zuhant az Ő népe. S Ő ezt nem hagyja. Úgy észlelik, mintha Isten nem is törődne velük, mintha feladta volna providentiaját, gondoskodását, gondviselését. Hány és hány ilyen gondviselést felejtő egyéni és közösségi pillanatunk, óránk, napunk, évünk, jaj, még leírni is nehéz: évtizedünk van! Mindezek közben Isten nem sértődik meg, nem fizet felejtésért felejtéssel, hanem hűségére, esküvésére emlékezve, emlékezteti népét, és népének minden tagját: Emlékezem reád, s bármi történjék is, nem feledkezem meg rólad. Ez nem kevesebbet tesz, mint azt, hogy sem visszamenőlegesen, sem a jövendőt illetően az Ő memóriájából, azaz értelme és szíve mérhetetlen nagy és egységes erőművéből ki nem eshetünk Ebben a rólunk történő megemlékezésben, számon tartásban, minden emberi cinizmussal és kétellyel szemben a mikronnyi személyes létre is odafigyelő aprólékos isteni, atyai gondviselésnek a hitében álljunk ellen napjaink egyik veszedelmes spirituális világjárványának, a homo immunisnak! Az Istennel szembeni közömbösségnek, immunitásnak, ami önlefokozásunk, én-veszejtésünk, tudatos amnéziánk megfertőzöttségét jelenti. A mulandóság cinikus és az istentelenség ellelketlenítő, eldurvító vírusát.

HÁLAMINDENÉRT

Bizonyára az sem történetesen, véletlenszerűen van, hogy éppen ezen a vasárnapon szerepel a római katolikus bibliaolvasó naptárban az élet világnapja megjelölés. Milyen gyönyörű összhang Istenünk Igéjével! Mert Atyámnak az az akarata, hogy mindenki, aki látja a Fiút és hisz benne, örökké éljen (János 6,40). Áldott az Isten, Aki Fiában, Jézusban megemlékezik rólunk, nekünk adja az igazi élet megismerését, azaz Jézus megismerését, aki az Élet, az örök élet. Gyógyítgassa Ő az Igéjéből szívünkön át, a tiszta belső forrásból továbbáradó éltetően tiszta Igékkel az emberi istenamnéziát és oltsa ki még a gondolatát is az istenimmunitás korjárványának.

Köszönjük, hogy egyetlen pillanatra sem feledkeztél meg, feledkezel meg rólunkUrunk:semJeruzsálemről,semSionról-semamiéletünkről!

Hála, hogy a te szent nagy fényed,/ Hála! – szívemen átragyog./Hála azért isím,hogyNéked/Hálátadhatok! (M. G. Schneider)

Egy vers és egy festmény állított meg, szinte elemi erővel. Elgondolkodásra és írásra kényszerítettek szelíden. A festményt a krétai származású, de Spanyolországban alkotó zseni, El Greco alkotta 1597 és 1599 között. Címe: Zivatar Toledo fölött. Ma is lélegzetelállítóan erős a kép összhatása. Ezek a zivataros, sötéten kavargó felhők az üde zöld mezők és fák fölött kit ne emlékeztetnének napjaink két megrettentő, digitális korszakbeli viharára: a török–szír földrengésre és a szomszédságunkban dúló küzdelmekre.

Ebben a kavargó történelmi, egzisztenciális viharban szólal meg Pál apostol üzenete: Amennyiben tőletek telik, éljetek minden emberrel békességben. Ne álljatok bosszút önmagatokért! (Róma 12,18-19)

Napnál világosabban szól az apostol minden túlélés, minden béketeremtés belső, személyes feltételéről: amennyiben tőletek telik, amennyire csak tehetitek – si fieri potest.

A békétlenség, a háború és a természeti katasztrófa életfaló potenciálja megrendítő és megrettentő. Negatív értelemben. Ugyanígy lehetne pusztítást elrettentő, túlélési esélyeket sokszorozó inverze ennek a tényigazságnak, nevezetesen: potensnek, képesnek és készségesnek lenni arra, hogy minden emberrel békességben éljünk.

S bármennyire is jogos, mert hiszen minden szemben álló, egymással küzdő

félnek vannak jogos sérelmei, megbosszulandó veszteségei, elégtételt követelő megalázottságai, mégis az evangéliumi logika, a szeretet bölcsessége, a megmaradás, az élet logikája mást diktál. Mást vár el mindenkitől.

Nevezetesen: próbáljátok keresni a békességet a másik emberrel, a másik nemzettel, a másik fajjal, a másik kultúrkörben élővel, a másik valláshoz tartozóval.

Nem kell velük egyetérteni, de megpróbálni a legkevesebb közös többszöröst, túlélési többszöröst: azt, hogy próbálunk békességben élni velük. S ha újra és újra csorbát szenved is a békességes igyekezet, akkor sem a bosszúállás a megoldás. És nem szabad feladni a próbálkozást. Nem vitatkozhatnak csak a fegyverek – helyettünk.

Ne álljatok bosszút magatokért, hanem adjatok helyt Isten haragjának, mert övé a bosszúállás – ez az ethica pauli christiana – ez a páli keresztyén etika alapnormája. Pál Istene és a miénk képes ellenségünknek is túlélést biztosító módon állni bosszút.

Abszurdum? Jótékony bosszú? Igen, ahogyan Illyés Gyula írta kőkemény időkben: Minden ütésed, átkod/Hiába ellenem./Szörnyű a fegyverem:/Megbocsátok. Igen, ez a szemet-szemért, fogat-fogért soha véget nem érő véres, békétlenítő láncreakció megszakításának egyetlen eszköze.

Ez az, amiről ugyancsak Pál az idézett helyen tovább tanít, még ha roppant nehéz is megálljt parancsolni önmaguknak:

Ha éhezik ellenséged, adj ennie, ha szomjazik, adj innia, mert ha ezt teszed, parazsat gyűjtesz a fejére.

Ne győzzön le téged a rossz, hanem te győzd le a jóval a rosszat (Róm 12,20-21). Irgalmatlanul nehéz? Igen. De nem lehetetlen. Győzni önmagunk felett a legnehezebb. De nem kizárt! Nem reménytelen, nem esélytelen.

A harc morálisan is folyik, egy életen át. A rossz győz le téged vagy a jó vesz győzelmet benned és rajtad keresztül másokon? Ez egyedül a tartós pax christiana, a keresztyén béke áldáshozó, egyénileg és közösségileg is megoldást ígérő útja-módja. Korunk egyik világszerte erkölcsi tekintélyként ismert és elismert, megnyilatkozásaival, könyveivel milliókat jóra indító lelkiségi kultúra hirdetője, Anselm Grün maga is elismeri: szinte lehetetlen minden emberrel békességben élni.

Ez olyan csúcsteljesítmény, amire az el grecoi viharokat és viharfelhőket kavaró emberek önmaguktól alig képesek. Egyetlen feltétel és mindent lehetőre fordító feltétel az a bizonyos HA, AMENNYIBEN. Az, HA Krisztus –valóban él bennünk. Akivel HA tele a szív, akkor Őt mondjuk, Őt éljük a legbékétlenebb körülmények és idők közepette is. Kierkegaard, a dán evangélikus filozófus e HA lehetővé válásának a módját, útját, módszerét egyszerűen fogalmazta meg: „Ha két lábon állva, mindent csak mi akarunk megmondani, megmagyarázni, elintézni, az úgy is fog kinézni. Amit viszont térden állva kérünk el Istentől, Krisztustól, az is úgy fog kinézni, mint – Ő”. Micsoda különbség!

45 éve adta kezembe Karlsruheban, az akkori NSZK-ban a fiatal református teológiai tanár ismerősöm, Erhard Domay azt a kétkötetes zsebkönyvet, aminek ez a címe: Hívás – Korunk vallási lírája. Abban a lelkészi szolgálatra felkészítő intézetben adta át, ahol már akkor úgy hívták fel az igehirdetés és a tanítás buktatóira a frissen diplomázott teológusok figyelmét, hogy tvstúdió működött az intézetben.

Minden lelkészjelöltnek egy éven át a képernyők előtt kellett megtanulnia torzító, némelykor visszatetszést keltő gesztikulálások, arcmimikák nélkül szólni, hirdetni az Igét. A rendkívül kemény, de igen

hasznos szembesülés kinek-kinek önmagával, modorosságaival, „pofavágásaival” fájdalmas élmény volt, de jóra metszette meg a hallgatókat.

Ott történt, hogy többen felolvastak ebből a kötetből. Ma, 45 év után is szívbe markoló visszaidézni az egyik fiatal hallgató előadásában többször is meghallgatott szabad verset.

A lelkészjelölt fiú NDK-beli disszidens volt a pfalzi Karlsruheban. A vers így hangzott: Énekeljetek az Úrnak,/Aki soha nem viselt uniformist/Aki nem vett fegyvert kezébe,/de a holtakat is életre támasztotta. – Énekeljetek az Úrnak,/Aki nem azt kéri,/bízzatok a lobogó zászlókban,/Sokkal inkább az élő

Istenben./Aki nem jelszókkal táplál titeket,/Hanem megtartó Igével./Bízzatok az Úrban,/Aki az ellenségben is meglátja a testvért. – A vers (Soldatenchoral) szerzője pedig a berni svájci református lelkész, Kurt Marti volt, aki nemrég hunyt el közel 100 évesen.

El Greco vihar áztatta mezői nem lettek viharvert, pusztuló tájjá. Úgy

tűnik, a viharok négyszáz év múltával mégis megváltoztatták természetüket.

Sokkal vadabbak, pusztítóbbak lettek. Vajon az emberi lényeg közben totálisan viharvertté, viharkárosulttá lett? Végzetesen? Nem hiszem. Ha így állna velünk a dolog, akkor Pál üzenetének is érvényét kellett volna veszítenie. Márpedig az Ige megáll: Ne álljatok bosszút magatokért. Ezt azonban csak akkor és csak azok képesek felismerni, elismerni, megvalósítani, a túlélés etikájaként, akik az idézett dán filozófus egyetemesen igaz imádságát szívvel-lélekkel utána tudják mondani:

„Csendesülj el lelkem, hogy Isten munkába állhasson – benned! Csendesülj el lelkem, hogy Isten nyugalmat leljen benned. S békessége szétáradhasson balzsamként szívedben. Igen, mennyei Atyánk, hányszor tapasztaltuk már: a világ körülöttünk nem képes szemernyi békességet sem adni. Nálad viszont átéltük már, hogy Te megteremtheted bennünk a békességet. És ha ezt teremtő jóságoddal megteszed, a Te békességedet senki el nem veheti tőlünk”.

Az elvehetetlen béke imáit, zsoltárait add a Te népednek – itthon és szerte a nagyvilágban, Uram. Mindenütt, ahol a pusztulás viharai még nagyon dúlnak, s ott is, ahol akár a halál csendje, akár a félelem vagy a megbékélés csendje simítja ki a lelkek víztükrét ég ígérően nyugodttá…

Valaki imádkozott értem…

Az imák és a kegyelem évgyűrűi tartják életünket

Aki az idei Egyetemes Imahét alkalmain részt vesz, akár csak néhányon, van mit megköszönnie Szentháromságos Istenünknek: hogy még élünk, s minden fizikai, lelki, anyagi, egészségi nehézség közepette és ellenére van kenyerünk, többféle is.

Iskolapad, egyetemi előadó, s még tanárok is akadnak. Szomszédsági háború és belpolitikai „bikaviadalok” ellenére van hazánkban béke, ami minden rendkívüli helyzetnél rendkívülibb csoda. Még ki lehet menni az utcára és az utakra, még ha agresszív rohamokat gyalogosokra ömlesztő autóvezetők között is lépkedünk a zebrán vagy éppen a kormány mellett dühöngünk a lassított léptűekre és a szabályokat semmibe vevőkre. A mindent és mindenkit felülírókra. Jut belőlük egy főre éppen elég, néha több, mint a GDP.

S bár annyi minden „hegymentben” van házunk és hazánk táján, meg az árak is szerpentin gyorsasággal húznak a magasba, a bevásárló központok polcai mégsem üresek. A veszedelem riadalma még nem söpörte le őket kongó üresre. És talán a szívünk sem egészen üres, családban vagy egyedüllétben.

Meg az élet peremére szorultaknak is van hova behúzódniuk, ha akarnak…

Szóval tűnhet sok minden, olykor minden dicsekvésre és nemzetközi

összehasonlításre nem éppen előkelő minimáliának, de lehetne

másként is. Nem kell nagyon messzire néznünk! S még erre sincs szavunk, hogy megköszönjük.

Ezen az imahéten is eszembe jut néhai 105 évet élt dicsőszentmártoni, erdélyi eredésű, mély életgyökérzetű, de évtizedeken át Győrben élt drága lelki nagymamám. Ilyen magas korban is ezzel lepett meg: – Édes Fiam, fogd rövidre a szót, mert sok dolgom van. – Mi az a sok dolog, Erzsike Néni? –kérdeztem vissza kétkedve. Erre elővette Bibliájából azt az imalistát, amelyen hetvennél több név volt feljegyezve, és a név mellé egy szó írva: – Érte ebben és ebben a dologban imádkozom, adok hálát helyette, s kérem az Úr vezetését számukra.

Mert ők még imádkozni sem érnek rá, loholnak a munkájuk, gyerekeik, karrierjük, zavaros ügyeik, kenyerük után.

Óh, hány ilyen drága lelki nagymama kellene a mai Magyarországra is!

Il lusztráció (pixabay.com)

Nem csak imahéten. Hányszor, de hányszor éreztem, hogy hálaadó, istendicsőitő halk szava ott lebeg végső elszenderedése után is a szívem fölött. Jótékonyan. S még ma is hallom ősz hajú bibliai Annaként hangját: –Fiam, neked nehéz utad lesz, de ezt kaptad ajándékba. Becsüld meg nagyon és járd az utadat úgy, hogy imában minden nap kezedet, életedet, tiéidet az Úrra bízod. Akkor minden nehézség egy áldás-gyöngyszemmé változik majd.

Már látom, tudom is, miért mondta ezt. Milyen jó, hogy kimondta…

Amióta nincs közöttünk, nekem az egyetemes imahét, meg az Allianz imahét az én drága lelki nagymamáért mondott hálaimákat is jelenti. Most már gyermekeimmel, és unokáimmal is. Meg annak tudatosítását, hogy a kegyelem és az Úr vezetése úgy vette körül a szívemet, földi létem középpontját, hogy lassanként láthatóvá váltak a körém vont isteni megtartó kegyelem évgyűrűi. Nem, nem nekem lett erős, kemény tartásom, nem is lettem soha “keménynyakú kálvinista”, hanem az Úr építette szépen, csendben a megtartó évgyűrűket körém.

Miként a címben, a kolozsvári szelídhangú protestáns költő, Reményik Sándor versével mondom, sokszor ismételve, évtizedek óta reggeli-esti csendességemben az erdélyi hívő poéta verssorát: VALAKI ÉRTEM IMÁDKOZOTT.

Köszönöm az ismerős és ismeretlen összekulcsolt kezeket, Uram!

Imahéten és azután is, lesz alkalma kinek-kinek átgondolni, megszemlézni életének évgyűrűit, a kegyelem élő fonadékát, a szelídség acélgyűrűcskéit. Vegyük számba ezt is, amíg lehet. És hálát adni azokért, akikről Isten Lelke sugallatában tudhatjuk, sejthetjük: ő imádkozott értem.

Rólunk lesz-e valaki, aki egyszer ki tudja mondani: ő imádkozott értem. Kérjük el ezt a kegyelmi lehetőséget is, s gyakoroljuk magunkat abban, hogy így lehessen. Kísérje vagy éppen ha kell, vezesse elhatározásunkat Reményik Sándor versének gondolatmenete.

Mikor a bűntől meggyötörten

A lelkem terheket hordozott, Egyszer csak könnyebb lett a lelkem, Valaki értem imádkozott.

Valaki értem imádkozott, Talán apám, anyám régen?

Talán más is, aki szeret. Jó barátom vagy testvérem?

Én nem tudom, de áldom Istent, Ki nékem megváltást hozott. És azt, aki értem csak Egyszer is imádkozott.

Imavirág Isten virágmezején…

…sokféle virág nyílik. Imavirág is. Eleven, friss és rajongó halleluja, bölcs, higgadt hálaadás mindenért. Magasztalás és könyörgés, dicsőítés és teljes önátadás, engedelmes és alázatos várakozás a csírázásra, bimbózásra lelkünkben, majd a virágfakadásra, ahogyan az Úr rendelte. Isten felől nézve az egész teremtett emberiség

virágmező. Sajnos vannak kiégett virágtövek, szárba szökkenés közben elhervadók, soha ki nem nyílók, már csírájukban elhalók.

Miként az emberek között is, az imák között is.

A mechanikus, csak szájjal mondott imamalmok olykori lelketlensége mellett, hála a Lélek kimondhatatlan esedezésének érettünk és mindenre, így az imádkozás fenséges formáira és kivételes, mindennapi lehetőségeire is megtanító, felfrissítő inspirációjának. Szentlélek nélkül nem védené imaburok Földünket és az emberiséget. És nem teremne a föld, a sárszívű emberiség

lélegzetelállítóan gyönyörű sokféleségben imádságokat az Úrnak, a Királyok Királyának, Teremtő Atyánknak és megszentelő Szentlélekünknek, Aki

elménket, gondolkodásunkat hangolja fel, teszi ihletetté szívünkkel együtt az imádásra, az imádságra.

Vagy éppen az Istenre figyelés imacsarnokává építi át azt egyetlen szempillantás alatt azt. Vajon ha Urunk letekint most, január közepén a Földre, lábai zsámolyára, milyen imamezőket talál az Ökumenikus Imahét vagy az Alliansz Imahét keresztyén seregletében? Mennyi imatűz lángol fel a lelkek magaslatain, ahogyan a nemzeti ünnepen Székelyföldön vagy a svájci havasokban? Őrtűz-imatüzek, imaőrtüzek lángoltok-e messze fénylően? Vagy templomokba szorult a tűz, apró lélekmécsesekbe? Mit látsz, Urunk? Boldogító vagy elszomorító látvány vagyunk – Neked? Fénylik-e néped egyetemes imatüze égi magasokig? Olykor a fáradt, lelki iparszerűen megfogalmazott, olvasott, mondott, íróasztalszagú imaheti imákról mit gondolsz? És a ki nem mondott, sok-sok testvérszívben parázsló, olykor restelkedésbe fojtott imaszándékokat ugye észreveszed, s ráfújsz Lélekfuvallatot, hogy ébredjen a lelkekben tűz, tiszta láng a Te dicsérésedre?

Januári imaidusban, imadelelőn

Ilyen és hasonló gondolatok hullámzanak át lelkemen január idusán, imaidusán, imadelelőjén, amikor világszerte biztosan sokkal több lélekben gyúlnak tiszta imatüzek, mint amennyien azt kifejezik, fennhangon elmondják. Bár… Bár eszembe jut ilyentájt az a Királyhágó-melléki kis gyülekezet, ahol igehirdetésem végén egyszerűen felállt egy idősebb asszonytestvér a női padsorban, s csak ennyit mondott: Engedje meg Tiszteletes Úr… S máris csak úgy áradt tiszta, Igékkel, Lélekkel, zsoltárokkal imákkal megszentelt szívéből az istenmagasztalás.

Évezredeket reppent vissza a szívem, de az egész gyülekezeté is, a Lélektavaszra, az első pünkösdre, ahol az akkori világ, az Imperium

Romanum valamennyi tájékáról ott voltak ünneplők a jeruzsálemi felházban az első pünkösdi Lélekáradás boldog tanúiként, apró

Léleklángocskákkal a fejük fölött.

Lukács evangélista tudósítása szerint mindnyájan a maguk nyelvén értették az Úr üzenetét, nagyságos dolgainak jó hírét. Miként ez a kedves és egyszerű

imádkozó lelki nagymama ott a tövisháti templomban. Jó polgári, kispolgári, formalitások közé szorított városi, egyáltalán templomos reformátusságunk istentiszteletén itthon, az anyaországban mi történne, ha felállna ugyanígy valaki a Lélek indítására? Tartok tőle, botrányos elhallgattatás lenne a történet vége. Pedig nem ez az ősi minta! Avagy?

Katolikus és protestáns Lélekgyújtás

Avagy ki mondja el ilyentájt, hogy Isten Lelke micsoda imamező kertészgazdaként dolgozik az emberi lélekmezőkön, ifjú veteményeskertekben? Elmondom, mert eddig még nem hallottam erről, pedig sok évtizeden át szolgálhattam az Egyetemes Imahét alkalmain, kiváltképpen szép lelki emlékeket őrizve a pesterzsébeti baptista testvéreknél tartott közös alkalmakról. Szeretném a kört tágítani. Mert akkortájt, az 197080-as években római katolikus testvéreink még kimaradtak az ökumenikus imaalkalmakból. Fájó, de tény.

Isten idén január elején bevezetett Vatikánban a Sao Paolo könyvesboltba, a Via della Conciliazionen. Nyolc nyelven áradtak szemem és lelkem elé a hívogatóbbnál hívogatóbb könyvek, folyóiratok. A kijáratnál rögvest megfogták tekintetemet a 2023-ra szánt imanaptárak. Nyelv- és lélekgyakorlás, alázattréning céljából („Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra” – János 10,16) meg is vettem a La Fedeognigiorno 2023as kiadványt, minden napra készített ó-, és újszövetségi Igerenddel, imával, és egy rövid elmélkedéssel a napra szóló lapocska hátoldalán.

Ahogyan azt évtizedekkel ezelőtt német evangéliumi-protestáns körökben láttam.

Milyen jó, hogy Urunk Istenünk kezéből minden felekezetben megérkezik a kereső szívekhez a médium és a könyvnyomtatás újabb és újabb eszközein keresztül az örömhír!

Alázattal és hálával lehet ezt is fogadni. Mert úgy van, ahogyan a herrnhuti Losung mai Igéjében olvasom (mindkettőt, hozzá a katolikus ognigiorno-t is):

Kegyelmeddel vezérled te megváltott népedet, más fordítás szerint

Irgalmaddal vezéreled te megváltott népedet (2Mózes 15,13). Igen, ámen. Izraelt és a keresztyén világot – irgalommal, nem parancsszóval, nem törvényekkel és rendőrséggel, hanem irgalommal. Micsoda vezérlési különbség! Hála érte Neked, Urunk! És mintegy responsoriumként, válaszként erre a kezem ügyében maradó római katolikus igenaptárban ezt olvasom: Dio, salva le nostrevite! – Istenünk, szenteld meg életünket! Majd ezt is olvasom: január 18-án van S. Margherita di Ungheria, azaz Árpád-házi

Szent Margit tiszteletének emléknapja.

Nemcsak Itáliában, az olasz imanaptár szerint, hanem szerte a világon ma emlékeznek meg a szentéletű királylányról. Egy milliárd négyszáz millió katolikus elvileg, de ha csak a fele kap erről hírt, és figyel oda gyakorlatilag, már az is óriási. Magyar királylány neve közel nyolcszáz millió hívő ajkán!

Nem semmi. Hála érte Urunk! Mondhatunk bármit, lehet bármilyen ellenvetésünk, de tény: tiszta hírforrásból világszerte ezen a napon egy magyar Árpád-házi név hangzik el. IV. Béla magyar király és Laszkarisz

Mária bizánci császári hercegnő leányának neve (1242–1270). Liliomos

ajkáról, tiszta szívéből mennyi könyörgés hangozhatott el a Margit-szigeten!? Imapercek, imaórák, imanapok, imahetek, egész imaélet – jó 780 évvel az ökumenikus imahét alkalmai előtt! És minden nap, kitartóan.

Előbb a veszprémi püspökséghez tartozó Nyulak szigetén lévő domonkos apácakolostorban, majd a Margit-szigeti kolostorban. Nappal dolgozott, éjjel imádkozott. Inspiráló, imádkozó alakját nem véletlenül örökítette meg néhány kiváló magyar szellem. Ady Endre Szent Margit legendája című drámai költeménye, melyben híven adja vissza a középkori hangulatot.

Gárdonyi Géza Isten rabjai című regényének egyik főszereplője, majd

Kodolányi János Boldog Margitja (1937). Az evangélikus zeneszerző, Szokolay Sándor Margit, a hazának szentelt áldozat címmel misztériumoperát

komponált tiszteletére (1995). Spiró György Nyulak Margitja című darabjában dolgozta fel Margit történetét.

Imahét közepén és minden napon, amikor csak tehetjük, boldog

szívvel áldjuk Mindenható Szentháromság Istenünket, Aki ilyen termékeny, bőséges illatáldozatot árasztó imamezőkkel gazdagította

és gazdagítja magyar népe keresztyén lelkiségét!

A Szentlélek kozmikus „imabuborékja”

Illusztráció (Fotó: pixabay.com)

Nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal…

Isten szerint jár közben a megszenteltekért – Róma 8,26-27

Lehet Isten előtt ismeretlen nyelven imádkozni?

Ez Isten megcsúfolása és elvetemült képmutatás lenne –

C’estunemoquerie de Dieu et unehypocrisie perverse – Kálvin

Pneumatikus planétavédelem – pneumatoszféra

A vasárnap befejeződött Allianz Imahét, s az ugyanakkor elkezdődött

egyetemes imahét kapcsán ígértük Olvasóinknak, hogy egyfajta imaégtájak

nyomán megosztunk eddig még ismereteink szerint magyarul nem vagy éppen az ismeretlenség homályában hagyott imákat. Azzal az alázattal, amit Luther és Kálvin, s valamennyi mélyen imádkozó lélek felismert, gyakorol, s amit Pál apostol így fogalmazott meg: nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik érettünk kimondhatatlan esedezésekkel.

Kimondhatatlan, a latin fordítás szerint inenarrabilibus – azaz nincs meg hozzá a narratívánk, a beszédmódunk, a szótárunk, mert van, amiről csak és kizárólag a Szentlélek szólhat – helyettünk, értünk. És Ő ezt meg is teszi.

Jogos tehát így fogalmazni: imaburokban élünk.

Óriási „szerencsénk”, nagy kegyelem, hogy nem csak egyéni, felekezeti, egyházi imaburokban élhetünk, hanem a Szentlélek egyetemes jelenléte révén – Szentlélek-burokban, kozmikus imaburokban: minden nemzet, minden történelmi korszak, minden generáció, az egész teremtett világ láthatatlan burokban.

Miként a Földünket körülvevő láthatatlan naturális védőhálók, a többszörös természeti burok vagy buborék: a sztratoszféra, a mezoszféra, az ionoszféra. Mindez a teremtés első milliomod másodpercétől benne van a pneumatikus Szentlélek-burokban, amiként arról az első bibliai mondatok szólnak: Isten Lelke lebegett a vizek felett (1Móz 1,2). Már akkor Szentlélek-burok, kozmikus buborék vette körül planétánkat pneumatikus planétavédelemként.

Egyetlen kiváló református prédikátornál olvastam, hallottam a természettudományi tények pneumatikus továbbgondolását. Farkas

Józsefnél, a Gyulai Pál utcai prófétánál, akivel olykor a mátraházai lelkészhéten nagyokat sétálva, egy alkalommal elbeszélgettem, s egyetértettünk mélyen és boldogan ebben a fogalomban: pneumatoszféra.

Méltatlan lenne ebben a gondolatkörben a zseniális francia katolikus paleontológus, Theilhard de Chardin elképesztő és erősen pneumatikus ihletésű, Szentlélek-látomásokban kapott kozmogenezises felismeréseiről hallgatni. Szerinte a földi fejlődés útja a biogenezistől a homogenesisen át tart a Christogenesis és a végpont, a beteljesedés, az omegapont felé. Bármily vitatható is ez a szemlélet, illetve bárhogyan is bánt a kiváló tudóssal római katolikus egyháza, ő lényegében telibe találta azt, amit gyönyörű Imák

a világ fölött kínai sivatagi ásatásai során írt imáiban lebontott: mindennek tengelye, értelemadója, lényege, alfája és ómegája Isten, akit a mi imáinkkal csak halványan „tapogathatunk le”, magasztalhatunk a végtelen dimenziókülönbség ellenére. Számára is teljesen nyilvánvaló volt, hogy pneumatikus és univerzális burokban van a teremtett világ, s ha a burok miattunk felreped, azért nem Isten a felelős….

Most visszatérve az imahétre, azt lenne igen jó, nagyon üdvös

belátnunk: imaspiritualitás, imaalázat nélkül külsődleges szokás, minden év elején letudható szakrális rendezvény marad csupán az imahét.

De ha a Szentlélekre összpontosítva, a „nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell” önmegüresítésével fogadjuk el a napokat, órákat, akkor a Lélek a maga narratívájával egészíti ki majd tökéletlen emberi narratívánkat, s megtörténik a csoda: világok találkozója, lelkek felfénylése, tisztuló látások hitélménye lesz az imahét.

Imaégtájak – hat égtáj többletdimenziókkal

Négy a hagyományos: Észak, Kelet, Nyugat, Dél. Pluszban két égtáj

jön a földrajzihoz: a láthatatlan dimenzió, Isten-dimenzió, a metafizikai, a láthatók közötti Lélek-tér és a még tágasabb, a transzcendens, a napi horizontot mindennél teljesebben meghaladó Isten-tér.

Mindkettő, sőt mind a hat együtt kínálja Urunk jóvoltából azt a gazdagító

bőséget, aminek elfogadásával lesz, lehet igazán szív és személyes, meg közösségi pszichéinnovatív alkalommá ez az imahét is. Bennem ezt a többletet megragadóan illusztrálja Luther atyánk, reformátorunk szokása. Hogy semmi ne állhassa útját Istenhez címzett imáinak, az volt a szokása, hogy imádság előtt kinyitotta az ablakot, akárhol is volt, s úgy kezdett el imádkozni.

Utolsó estéjén is ezt tette, bizonyára hozzátéve a már korábban

annyiszor elmondott vallomást: itt a kezem, koldusszegény. Te töltsd meg Uram azzal, ami szerinted nekem kell. Vagy: itt a lelkem, koldusszegény. A hitélményekben és hitigazságok harcaiban nagyon iskolázott és edzett reformátori lélek önmegüresítő alázatával tette ezt.

Követve Ura, Megváltója parabolisztikus útját: Jézus Krisztus „Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett… Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb” (Filippi 2,7-9).

Ebből a kimondhatatlanul gazdag, a rész szerintiségek világában is teljes többlet égtáj-rendszerből, földi és égi „kontinensek” imakincséből merítünk a hálaadás korsójával ma is.

Égtájak – imakincsek, imabuzdítások egy korsónyival

Tanzánia/Afrika

Mindaz, Urunk, amit Tőled kapunk, ami boldoggá tesz ajándékodként, túl nagy és sok ahhoz, hogy visszatartsuk azokat magunknak. Az öröm szebb és teljesebb lesz, ha másokkal is megosztjuk ajándékainkat. Lelkem és szívem békéjét nem szeretném csak az én békességemként megtartani, csak magamnak. Imádságokban szeretném, szeretnénk szétosztani a Te kincseidet, hiszen az ima kitágítja életünket és szívélyes kapcsolatokat teremt. Küldd el ehhez Szentlelkedet mindnyájunkhoz! Ámen. –

AnethLwakatare, Dodoma

Japán

Urunk, élettel teli egyházat szeretnénk látni hazánkban mindenütt. Cselekedd meg, hogy 2030-ra legalább a duplájára nőjön egyházad Japánban. Legyen

bátorságunk Jézusról bizonyságot tenni és sok emberrel megismertetni Őt.

Urunk, Lelkeddel értesd meg, hogyan változik a társadalom és a fiatal generáció, hogy hirdethessük szent evangéliumodat oly módon, hogy az elérjen az emberek szívéhez.

Urunk, dicsérünk, magasztalunk Téged azokért, akik részt vesznek az evangelizációs (média)szolgálatban, és imádkozunk, hogy terjeszd ki ezt a munkát, hogy sokan hallhassák meg az evangéliumot. Imádkozunk kreatívabb módokért, amelyekkel eljuttathatjuk az evangéliumot azokhoz, akik még nem hallották. Kérünk, könyörülj rajtunk, támogasd Lelkeddel szolgálatunkat! Köszönjük, Urunk! Ámen. – Keresztyén Egyházak

Ökumenikus Imaszövetsége – Tokió

Latin-Amerika/Peru

Közösségi mi atyánk saját nyelven – spanyolul

Istenünk, Aki bennünk vagy itt a földön, szent a Te neved az éhezőkben, akik kenyerüket és éneküket osztják meg egymással és Veled. Jöjjön el a Te

Királyságod, amely tejjel és mézzel folyó Kánaán! Hadd cselekedjük akaratodat, ezért felemeljük Hozzád kiáltásunkat, amikor mindenki hallgat. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk a madarak énekében és a kukorica csodájában! Bocsásd meg, hogy az igazságtalanságokról hallgatunk! Ne engedd, hogy kísértésbe essünk, és ugyanazt a fegyvert ragadjuk meg, mint az ellenség! De ments meg minket a gonosztól, adj nekünk kitartást, hogy keressük a szeretetet, még akkor is, ha kudarcot vallunk. Így ismerjük meg és tegyük ismertté népünk között a Te országodat, amely épül örökkönörökké. Ámen. – Közösségi ima, ismeretlen szerző

Finnország

Köszönöm szerető Istenem, hogy mindent átölelő kegyelmed oltalmában, karjaidban tartasz másokkal együtt engem is. Ámen. – Tanja Törnroos, Helsinki

Franciaország

Induljatok el akkor is, ha nincs térképetek! Meglátjátok, Isten ott lesz veletek útközben, s nem a célnál találtok rá, hanem járás-kelésetek közben. Ne is keressétek Őt régi, de lejárt receptek szerint! Engedjétek, várjátok ki, amíg Ő talál reátok a nagyon egyszerű élet szegényes viszonyai között! – Madeleine Delbrêl (1904–1964), ateistából hívő katolikussá lett francia író, misztikus, szociális munkás

(Az imákat válogatta és fordította: dr. Békefy Lajos, a 2023. évi Nemzetközi

Allianz Imahét és az Egyetemes Imahét tiszteletére és testvéri felhasználásra).

Nemzeti szóböjt káromkodásaink okán

Jövőzüllesztő közbeszéd ellen országos káromkodásmentes szóböjtnapok

Jaj nekem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom!…

Hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. Megérintette vele a számat és ezt

mondta:

Vétked el van véve, a bűnöd meg van bocsátva – Ézsaiás 5,5-7

Amivel telve van a szív, azt mondja a száj – Lukács 6,45

Az Úr által Mózesnek adott Tíz Ige vagy parancsolat harmadik Igéje

így hangzik: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi”

(2Mózes 20,7). Más fordítás szerint: „Ne használd hiába az Úr, a te Istened nevét…”.

Elgondolkodtam a tiltás logikus folytatásán, s éppen most az imahetek (Evangéliumi Allianz Imahét, Egyetemes Imahét) hónapjában. Vajon nem büntetésként van rajtunk a magyarságméretű Isten–, és emberkáromlás, felmenőink vagy a mellettünk élők minősíthetetlen káromlása? Vajon ezekben a hetekben nem kellene-e sokkal inkább odafigyelni a verbális agresszió család- és nemzetzüllesztő jelenségére?

Nem gondolom, hogy e jelenség, ami behálóz állami és egyházi helyeket, személyeket fenn és lenn, idősek és iskolások kommunikációs „minőségi lejtmenetét” idézve elő, válogatás nélkül, tehát ennek okait, pszichológiai, szociológiai, társadalmi okait itt kellene boncolgatni. Másutt annál inkább. Barth Károly svájci korszakos gondolkodónk közel 100 éve ezt írta: Ha az elefánt a porcelánboltban van, nem az a kérdés, miért és hogyan került oda, hanem az, miként tudjuk úgy kivezetni, hogy a legkisebb kárt okozza.

Szóböjt, szószentelés, nyelvböjt, nyelvszentelés történelmi és élő

hagyományokkal

Elég csak utalni arra, milyen ősrégi küzdelemről van szó. Az Úr Jézus imájának első kérésében ezt hagyta ránk: „Szenteltessék meg a te neved” (Máté 6,9). S bizonyára nem véletlenül. Ő, aki egész életét Isten dicsőségére, az atyáktól kapott drága Írások, életvezető Igék beteljesítésének szentelte, fájdalommal tapasztalhatta népe körében, amikor az Isten nevének megszentelése csorbát szenvedett.

Mennyire fájhatott neki az a beszéd, ami ellene szólt az ősi parancsolatnak és a Mi Atyánknak, és testvérietlenül a honfitársainak.

Nem véletlenül tanította Pál apostol: „Semmiféle rothadt beszéd ne jöjjön ki a szátokból, csak ami jó, alkalomhoz illő, és építő…” (Efézus 4,29).

Az sem véletlen, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet az 1619. évi gyulafehérvári országgyűlésen arra kérték, tartson kegyelmed önmagáért és a népért országos közgyónást, pönitencia napot, amit ő meg is fogadott. Valószínűleg ez a fejedelmi nyilvános bűnbánattartás is szerepet játszott abban, amit Bodnár Alexandra, a debreceni Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelvtudományi Tanszékén dr. Kis Tamás témavezető irányításával felkutatott és publikált: „Káromkodások és szitokszavak helyzete a magyar nyelvben” (elérhető ITT).

Dolgozata elemzi a káromkodás pszichológiai, szociológiai hátterét, okait. A megkérdezettek közlései alapján megdöbbentő, hogy a legváltozatosabb anyanyelvi káromkodások, Isten- és emberkáromlások leggyakrabban a tanulók között fordulnak elő, de a társadalom felsőbb rétegeiben, a vezetők között ugyanúgy, mint kevésbé iskolázottak között. Ami az előbbiekre pozitíven utal vissza, s amin egyházi vezetőknek és egyházi fakultások, gimnáziumok, iskolák vezetőinek és pedagógusainak, lelkészeknek, hitoktatóknak motiváló megállapítás: „Az aktív vallásgyakorló adatközlők alkalmazzák a legkevesebb káromkodást, azon belül a hitvilággal kapcsolatos trágár szavak a legkevésbé preferáltak” (29. oldal).

Kétségtelen, hogy történelmi összefüggés állapítható meg a nyelv tisztasága, a verbális agresszió szinte teljes hiánya és a vallási életgyakorlat vagy hívő életvezetés között.

Ez így is olvasható: „A káromkodást nagyjából a XIX. század közepéig szigorúan büntették, az istenkáromlók ugyanolyan elbírálás alá estek, mint a közönséges gonosztevők. Nem csak az egyház üldözte őket, de az alispánoknak és a szolgabíróknak is feladatuk volt, hogy felkutassák és megbüntessék a káromkodókat” (3. oldal).

Nyelvtisztítás, nyelvcsinosítás büntetés helyett önkontrollal

Nincsenek varázspálcáink, még az imádságban sem. De szándékaink, törekvéseink, tudatos önkontrollok kezünk ügyében vannak. Például: imahetek alkalmával, nagy ünnepeinken szóböjtöt hirdetni országosan, amivel felhívhatnánk a közfigyelmet a jelenség nemzedékkárosító, jövőszennyező voltára, s legalább reménység szerint lehetne fékezni a verbális ön- és környezeti szennyezést. Mert aki ma és önmagában, belső szótárában agresszív, az holnap lehet a tetteiben is az lesz!

Kétségtelen, hogy a Bibliának igaza van: a szív teljességéből szól a száj. Imahetek, ökumenikus alkalmak a nyelvreform, a közbeszéd megtisztításának, innovációjának szolgálatában is állhatnak.

De ha ezt is Istenre hagyjuk, aki évezredek óta megtette a magáét: kiadta a figyelmeztető jelet a Tíz Parancsolattal, akkor semmi sem fog változni. Lehet, túl profán a példa, de szemléletes: ha képesek vagyunk naponta fogat mosni, hogy mosolyunk világítóbb, leheletünk embereket vonzóan üde legyen, miért nem tehetnénk ugyanezt a szívünkkel? Megdöbbentő vagy nem, de tény: az iszlámban napi öt kötelező ima van, s ezekhez minimum kezet és lábat illendő mosni. Vajon ez tömegméretekben nem hat a hívők beszédére?

Magában a szakrális rendszerességben még is csak potenciális tisztító erő van! Ha a keresztyén világ a maga potenciális lehetőségeit nem veszi komolyan, akkor ellenvetés nélkül ki lehet adni a „Legjobb káromkodós filmek” listáját, amint azt a neten manapság olvashatjuk. És ez kinek jó?

Vagy éppen azért, hogy a film legyen az utolsó eszközünk, aminek segítségével kiélhetik a nézők, s ezzel csökkenthetik nyelvi agresszivitásukat?

Nem hiszem.

Egyházi, gyülekezeti, családi, személyi szószűrő tréningek

A nyelvtisztításnak van egyfajta struktúrája, keresztyén eszközrendszere. Még a digitális világban is. Hiszek a közösségi és egyéni önkorrekcióban.

Hiszek abban, hogy ha nyilvánosan lennének szóböjtre, nyelvböjtre, káromkodás és szitok nélküli napokra vonatkozó felhívások, alkalmak, egyházi, gyülekezeti, családi és személyi elhatározások, tréningek, szószűrő

alkalmak, akkor igenis lehetne szabadulni a nyelvi agresszió minden, még legintimebb formáitól is.

Végső soron minden azon fordul meg, mennyire leszünk képesek a saját gondolkodásunkban, szívünkben, belső szemléletünkben, szókészletünkben arra, hogy nemet mondjunk a lélek és nyelvsilányítás ön- és közfertőzésének.

A COVID-19 ellen is kinek-kinek magának is védekeznie kellett. Így van ez a nyelv- és emberi kapcsolat sorvasztó káromlással, káromkodással, szitkozódással is. Kezdjük el már ma magunkban a nyelvújítást, szótréninget – mert ezen Kazinczyékkal és a 19. századi nyelvcsinosítással még nem jutottunk túl.

Uram, mikor, ha nem most? Kivel, ha nem velem? Hol, ha nem itthon, házunkban és hazánkban?

Az imádság megtisztító metakommunikáció és közösségteremtő erőtér

Illusztráció (Fotó: pixabay.com)

Életemben sok jó és okos könyvet olvastam. De egyikben sem találtam meg azt, ami a szívemet elcsendesítette és boldoggá tette volna.

A 23. zsoltár imájából azonban elég volt ez a három szó: „Te velem vagy”. – I. Kant

Ha január, akkor évnyitányként közösségi, felekezetközi, ökumenikus imaalkalmak lehetőségeit kínálja a naptár, illetve az idők Ura, aki bölcsen időzít mindent. Január 8-án, vasárnap indult az egy héten át világszerte tartó Nemzetközi Allianz Imahét. Amint ez véget ér, kezdődik és január 22-ével zárul az Egyetemes vagy Ökumenikus

Imahét.

Mindkét, világszerte imádságra hívó alkalom nagy lehetőség arra is, hogy a napi rendezvények mellett, és közben elgondolkodjunk az imádság, az imádkozás szerepéről életünkben, kiváltképpen a formáiról, tartalmáról.

Mindig nagy veszély, hogy a keresztyén személyes és közösségi élet kifárad, megszürkül, mert alapvető hiánybetegség lép fel: imahiány.

Innen tekintve, azt lehet mondani, hogy az ima a keresztyén élet létfunkciója, szíve és tüdeje. Másképpen: az imádkozás életforma, életformáló alapszükséglete hívő sorsunknak.

Az imádságról szóló spirituális gondolatfutamokban nem iskolás tanítást, bibliaismereti oktatást szándékozunk közzétenni, ami számomra ugyan kedves feladat lenne, hiszen évtizedek óta a Szentlélek kimeríthetetlen gazdagságát kutatom. Teológiai doktori értekezésemnek is a Szentlélek működése, műve volt a témája. A tantételeken túl most inkább az Atya Isten és a Fiú Isten Lelkének érintéseire, szikráira vagy fénycsóváira, a Szentlélek belső bizonyságtételére, hangjára figyelünk, Akinek általa alkotott jelfogó rendszere minden hívő lélekben egy hatalmas belső radarrendszer – s ez az ima.

Imacsodák, angyalok mennyei karához vonzó imalendület

Olyan hatalmas kincstár a keresztyén imatörténelem, imádkozástörténelem, amit még csak megközelítőleg sem vagyunk képesek egy életen át megismerni. Nem is kell, hiszen véges szívünkkel a végtelen Isten évmilliók

óta élő adásban lévő Szent Lelkének imacsodáit, a az emberi visszhangokat

nem múzeumi drágakövekként szemléljük. Úgy tekintjük ezeket, mint valamilyen végtelen, lenyűgöző, tiszta kéklő és fénylő tengert.

Az imatengerbe pedig kivált a két jeles januári imaalkalmon valósággal belevethetjük magunkat, szinte lubickolhatunk jótékony és elemi hullámzásában.

Hirtelenjében fellapozom a Losungot, a 293 éve megjelenő bibliaolvasó kalauzt, ami 60 nyelven adagolja naponta az Élet Igéjét. Szebbnél szebb imák gyöngyfüzére van előttem, az imádkozók felekezet fölötti, Krisztusközeli megfogalmazásait, a belső csendből hozott Isten-sugallatok bizonyságait. Zenetti, Jüngel, Comenius, Oosterhuis, Lavater, Blumhardt, Barth, Bonhoeffer, Zinzendorf neve, s az erre az időszakra közzétett lelki hódolásaik olyan téridői, nyelvek és felekezetek közötti, szíveket magasba vonó imalendülettel szólnak, ami már-már az angyali karok imádatába kapcsolja földi imáinkat. Erre még a legfáradtabb lélek is megáll, felfigyel. Ezt az imádságlendületet, a szó szoros értelmében vehető lelki metakommunikációt, Isten és emberek, emberek és emberek, korok és különböző felekezetek közötti imatársalkodást, szent és tiszta szavakat jótékony balzsamként idézzük fel a következőkben.

Királyhágómellék, Délvidék imatárai, imakalászai

Ezen a helyen is hálás szívvel említem fel, hogy a Királyhágó-melléki

Református Egyházkerület 2007-ben Nagyváradon kiadta Visky István lelkipásztor szerkesztésében azt a 125 oldalas imagyűjteményt, amelynek címe: Istennel való magányos beszélgetés – XVI-XIX. századi református

imádságok.(Elérhető neten: Istennel való magányos beszélgetés –Reformatus.hu, https://regi.reformatus.hu ›data › 2013/09/23 › i…)

Olyan lelki gazdagságot testál ránk ez a munka, amit, vagy egyes részeit minden közösségi imaalkalomra kézi forrásként lehetne ajánlani és használni.

Tiszántúl és Debrecen nagy imádkozójával, püspökével, Méliusz Juhász Péter

különféle alkalmakra, úton lévőkért, hadakozókért, királyokért, kereskedőkért és prédikátorokért, meg rabokért, betegekért, szántókért, kapásokért, esőért és haldoklókért, asztalhoz telepedőkért, gyermekszülőkért sorjáznak a még

ma is példás és felüdítő, olykor gyönyörűséges lelki sóhajtások, hálaadások az Úr felé. S már itt, a magyar református imaélet hajnalán egyértelművé

teszik az imák: mindennek közepe, kezdete és vége a Szentháromság Isten, akinek dicséretére és kegyelme magasztalására hangzik fel az emberi, prédikátori szó.

A magyar református lelki humusz drága, termékeny földjén termett imakalászok a felvidéki Tompa Mihály pap-költőnk lírai, magasröptű soraival zárulnak.

Közben Árva Bethlen Kata, Bethlen Miklós, Bornemissza Péter, Ecsedi Báthori

István, Geleji Katona István, Heltai Gáspár, Huszár Dávid, Medgyesi Pál, Nádasdy Pál, Petrőczi Kata-Szidónia, Ráday Pál, Szenczi Molnár Albert, Szikszai György és mások mennyei jó illattételei, drága anyanyelvünk ékes ruhájába formázva szólalnak meg, nagy belső gyönyörűséget és témában is dúsgazdag imakincsünket tudatosítva. Aztán: a délvidéki reformátusok használatára Szabadkán 1971-ben kiadott énekeskönyvben is dúsan hullámzik az imádságok lelki gabonaföldje. Értékes és az Igét Kálvin gondolataival szépen összehangoló imagondolatok tára a Kálvin Kiadónál 2011-ben megjelent Tanuljunk imádkozni c. kötetecske, a gyakorlati teológia és az imádságteológia jeles svájci református teológusától, R. Bohrentől. Jó megemlíteni, és az imádság egész életünket átható fontosságára, a közéletében is örök iránymutatást végző jelenlétére szép példa, hogy a KDNP Protestáns Műhelye közzétette e sorok írójának 3 részes sorozatát Lelki koldustarisznya címen, benne szintén számos imádságtörténeti példával (https://kdnp.hu/kdnp.hu/protestans-muhely/lelki-koldustarisznya-1-3).

Sorozatunkban olyan imákat osztunk most meg Olvasóinkkal, melyek először itt kapnak helyet fordításban.

Imagyöngyök tiszta forrásból

URUNK, kérünk, Te alkoss ebben a mai tévelygő, megosztott, betegségektől gyötört világban új éneket, melybe belekomponálod irgalmasságod ismeretét.

Tedd azok szívében fő szólammá, akik Téged hívnak, Hozzád fordulnak nagy bizodalommal. És hallasd meg azokkal is, akik még sötétségben járják a

maguk útját. Rajtad kívül nincs más senki, aki segíteni tudna rajtunk. Hallgass meg, Urunk, kérünk! – Barth Károly református teológus (18861968)

URUNK, ne vond meg tőlünk és teremtett világodtól jóságos szavadat, Szent Igédet. Csak így szólíthat meg hitünk másokat, csak így terjed ki az egész földre irgalmasságod ereje. Oda is, ahol a hatalmasok megfeledkeznek önmagukról, s a kiszolgáltatottakat semmibe veszik. Oda is, ahol az életben maradásért kiáltanak az emberek és ahol kegyelemért könyörögnek. Könyörülj rajtunk, Urunk! – Eberhard Jüngel evangélikus teológus (19342021)

URUNK, formáld az egyházat a Te igazságod hangjává. Intrikák, ferdítések, hazugságok között járva, segíts, kérünk abban, hogy megtaláljuk az Igazságot és minden kétséget félretéve, hirdethessük azt. – Lother Zenessi római katolikus teológus, író (1926-2019)

IMÁDKOZZÁL! Csak Istennel és az Ő áldásával járhatsz biztos úton. Minden dologban fordulj imádságban Őhozzá. Imádkozz, s engedd, hogy minden pillanatban a Szentlélek vezessen. Ő szakadatlanul esdekel értünk. Istennek kedves, s ezért meghallgatja a Lélek imádságát, meg azt, amit tőled Ő emel Isten elé.

– Johann Amos Comenius cseh-morva prédikátor és pedagógus (1592-1670).

Egy adventi szépség reneszánsza

A 14 évesen komponált spirituális zene 1880-ra világsiker lett

Valami egészen különös megragadottságot érezhetünk, ha meghallgatjuk a 19. század közepén élt lengyel női komponista, Tekla Badarzewska-Baranowska (1834-1861) éteri muzsikáját. Kivált a mini zongoradarab, A leányka imája akkordjait.

Amióta rátaláltam, már vagy százszor lejátszottam ezt a négy és félperces, nemcsak fülbe, hanem szívbe hatoló zongorista imát. Tekla kora szokása szerint francia címet adott: La prière d’une vierge.

Teljességgel egyetértek a fiatal kínai zongorista csodáló, Lang

Lang értékelésével, aki nemcsak repertoárja egyik fő darabjaként játssza el koncertjein ezt a hangszerimát, hanem ahol csak lehet, játékkal kísért elemzéseiben adja tovább hallgatóságának a darab üzeneteit. Napjaink nemzetközileg ismert kínai zongoraművésze Tekla első „szalonimádságát” elegáns, könnyed, mégis mély és tiszta imának látja és láttatja. Érdekes, hogy a fennmaradt mintegy 39 zongoradarabjában négy imalelkülettel létrehozott darab is szerepel.

Ami alig történt meg a maga korában, 1880-ra már Japánt is meghódította az USA, és Nyugat-Európa, meg Dél-Afrika után ez a lengyel mini csodaalkotás.

Alig volt olyan zenemű, amit ennél többször és több helyen játszottak volna el a nemesi szalonokban Párizstól Tokióig. Elképesztően gyors világsikerét lengyel és japán, kínai, német és francia zeneszakértők a minidarab megfelelő hosszával (alig 5 perc), nehézségi fokával (Strauss és Schubert fülbemászó dallamaihoz hasonlóan), valamint kifejezőerejének nagy nyugalmával és tisztaságával magyarázzák.

És még valamivel. Az tényleg egészen lenyűgöző, milyen közel érezte lelkéhez szülőföldje táját, tájképi hangulatait, a mazóviai vajdaság lankás, lágy vidékét. Az erdőkben és lápokban gazdag szülőföld inspirálta őt életének első éveiben. Műveinek kecses és ugyanakkor egyszerű dallamai emlékeztetnek arra a tájra a lápvidék titokzatos, lenyűgöző hangjaival.

Tekla valósággal hallja kifinomult belső hallásával az erdők, mezők muzsikáját, énekét.

Műveiben a fák megszólalnak, nemcsak titokzatos reccsenéseikkel, hanem leveleik sokakkordos játékával, fény- és rezgéscsilingelésükkel. A madarak Istennek énekelnek, az erdő élővilágának fel-felröppenő polifóniája, sokhangzású beszéde háttérzenévé egyesül a serdülőlányka lelkében, aki 14 évesen alkotta meg halhatatlan imádságát zongorára.

Advent minden napjára ajánlott angyali muzsika – a japánok mélységes tiszteletadása

Hogy magunk is meggyőződjünk e muzsika különös vonzásáról, inspiráló emelkedettségéről és emberemelő harmóniáiról, elég annyi, hogy a Googlebe vagy más keresőbe beírjuk ezt a linket:

https://www.youtube.com/watch?v=dTww0x2dHt0

Máris árad ránk az adventi imára, Istenre-figyelésre, hódolásra, a gyermeklélek tisztaságával megkomponált elragadó zenei élmény. És sodor valami különös áhítat felé. Különös történetéhez tartozik, hogy mennyire megragadta a keleti emberek lelkét.

Napjainkban a japán Yukihisa Miyayama, a King International kiadó producere szinte rajong Bądarzewska munkáiért. A leányka imája volt anyja kedvenc darabja, és a közvetlen ösztönzés arra, hogy zongoraórákat vett, és oka annak, hogy a zenével behatóan foglalkozzon. 1991-ben, amikor elkezdett dolgozni a kiadónál, Miyayama úgy döntött, hogy összegyűjti Tekla műveit a világ minden tájáról. 2007-ben kiadta elsőként a zenetörténetben azt az albumot, amelyet teljes egészében Tekla Bądarzewska-nak szentelt. Műveit egy fiatal zongorista, Julia Chaplina játszotta.

A producernek 20 évbe tellett, mire összegyűjtötte az album anyagát. A lemezeladások két héten belül tízszer felülmúlták a várakozásokat. A megjelenést követő második héten Bądarzewska albuma volt a legkelendőbb az amazon.co.jp weboldal klasszikus zenei rovatában. 2007 novemberében ez volt a 3. legkelendőbb klasszikus zenei album Japánban.

Tekla Bądarzewska műveinek egy másik, népszerű értelmezése Olga

Rusina orosz zongoristától származik, aki 2012-ben kiadta Tekla

Bądarzewska tíz darabja zongorára című albumát. Az is különös, hogy

számtalan hangszerelése is volt: négy kézre, hangra kísérettel, orgonára, hegedűre, csellóra, mandolinra és sok más szólóhangszerre, sőt zenekarra is. Csehov Három nővér című darabját is ihlette Tekla égi muzsikája…

Ki volt hát ez a lengyel angyalkája Istennek?

Tekla Bądarzewska-Baranowska (1834–1861. szeptember 29.) lengyel zeneszerző és zongorista. 1834-ben született Mławában vagy Varsóban

Andrzej Bądarzewski és Tekla Bądarzewska (Chrzanowska) gyermekeként.

Tekla feleségül ment Jan Baranowski katonatiszthez, és 9 évi házasságuk alatt öt gyermekük született. 1861. szeptember 29-én hunyt el Varsóban.

14 éves korában komponálta és adta ki első darabját, a Vals Pour le Pianoforte-ot, amelyet Anna Makiewicznek, egy helyi árvaház jótevőjének ajánlott. 35 kis kompozíciót írt zongorára. A leányka imája franciául: La prière d’une vierge című darab 1856-ban jelent meg Varsóban, majd 1859ben a Revue et gazette musicale de Paris mellékleteként. A híres zenei lexikon, a The Oxford Companion to Music-ban ez is olvasható:

Rövid életében talán többet ért el, mint bármelyik zeneszerző, aki valaha élt, mert az úgynevezett civilizált világ minden ízléstelen szentimentális emberének zongoráját olyan zeneművel látta el, amelyet mindenki el tudott játszani.

Kurt Weill és Bertolt Brecht 1930-as Mahagonny városának felemelkedése és bukása című operájában az 1. felvonás 9. jelenetében a férfikórus idézi

Tekla művét.

Tekla Bądarzewska-Baranowska egész földi élete folyamatos ima, zene, Istenhez felszálló kedves odaadás volt. Hívő lengyel sors. Paulina

Olko varsói zenetörténész nemrég írt cikksorozatában így fogalmazott: Tekla a feltámadt művész, a feltámadás komponistája. Gyönyörűen letisztult imája igazolja ezt.

Ezen az adventen is keresztyén hitünk együtt látja a bölcsőt és a keresztet, a jászolbölcső Isten-gyermekét. És bizonyára a feltámadott Úr Jézus Igéje szólal meg dallamára figyelő szívünkben:

Én vagyok a feltámadás és az élet: aki hisz énbennem, ha meghal is él (János 11,25).

Isten éltesse továbbra is Tekla élő emlékezetét, egyszerűen szép darabját, zongoraimáját az utánunk következő nemzedékek örömére. Áldja meg az ilyen lelkeket ajándékozó lengyel népet, el egészen Karol Wojtyláig, II. János

Pál pápáig!

Létdimenzió-szűkület ellen: hódít a „kultúrtechnika” és a gyermekfilozofálás

A mesterséges intelligencia (AI) rideg korában szellemi otthonosság teremtése

Illusztráció (pixabay.com)

Engedjétek, hogy a kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa – Lukács 18,16

Filozofáltál már ma?

Valami egészen különös vezetés az, amint Isten vezeti azokat, akik Őreá figyelnek. Adventben az idők teljességében egyszer s mindenkorra megszületett Gyermek Jézus, ma már Mindenségkirály fogadására készülve, felfigyelhetünk egy egészen különös szellemi mozgásra. Ez Németországban az óvodától az egyetemi tanszékig ível és hódít. Követői már Japánban, DélKoreában, az USA-ban és több helyütt fellelhetők.

Ők azok, akik a digitális kor sokféle emberi és dimenzióvesztésével, dimenziószűkületi kórképével szemben keresik a tágasságot, az emberi szó

fészekteremtő újratanulását, a csak fogyasztásra, szükségleti létszintre és pénzviszonyokra leszorított egydimenziós pragmatikus materializmus ellenében a lelki és szellemi ellenmozgást, ellentereket, ellenmodellt.

Bennem a digitális kor gyermekfilozofálásra koncentráló rehumanizáló törekvései felidézik Jézus Igéit: Engedjétek, hogy a kisgyermekek énhozzám jöjjenek, és ne tiltsátok el őket; mert ilyeneké az Istennek országa. Bizony mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint gyermek, semmiképpen nem megy be abba (Lukács 18,15-17).

Isten Országát Jézus összefüggésbe hozta a gyermekséggel, a gyermeki gondolkodással, azzal a vágyódással, ami minden gyermeklélekben felébred: mi van azon túl? A látható világon, és mi van utána, a végtelen után?

És ki vagyok, aki a tükörben naponta magamra nézek? Miért születtem? Kik a szüleim? És mi van, ha nemcsak ők, hanem valaki más is? A gyermeklét kíváncsisága olykor filozofikus kérdéseket vet fel, s vannak, akik ezt meg is tudják fogalmazni. A világszerte éppen a mesterséges intelligencia (AI), a mobilfüggőségre redukáló, egymástól elszigetelő hatás ellenében hódít a visszaszemélyesítés, a nem mesterséges, hanem a természetes gyermeki kérdésekre választ kereső kutatás, pedagógia igénye.

Vannak, akik kultúrtechnikának nevezik, létezéstechnikáknak, mások pedig gyermekfilozofálásnak. Visszavétele ez a digitális viszonyok

között valami ősi melegségnek, ami az emberi közvetlenséggel függ össze.

A több ezer éve göröghonban dívó filozófiai oktatás, iskolázás különös

újrajelentkezése ez a modern életviszonyok között. A peripatétikusok, főként

Arisztotelész és tanítványi köre személycentrikus akadémiáinak, a ligetekben sétáló bölcsek és tanítványaik gondolkodásiskolázása juthat eszünkbe. A kérdezve, beszélgetve kifejtő, gondolkodásbeli finomságokra, lényeglátásra, a meglelt, találó szó és fogalom örömére, s a gondolkodás csendje által meghonosuló békességre, erkölcsi következtetésekre vezető ősi hozadéka ez az emberlétnek. Vagy említsem a kínai bölcseket (Konfutse, Laotse…), akik

2500–2400 évvel ezelőtt szintén keresték a bölcselet vigasztaló útjain a boldog és kiegyensúlyozott, másokat tisztelő szellemi kultúra létformáló, léttágító gyakorlatait, gondolati kapaszkodóit, szentenciákat és egész bölcseleti rendszereket alkotva?

Amikor felujjongtam a kultúrtechnikai törekvések eme legújabb irányán, a gyermekfilozofálás önálló látásra, szellemi szabadságra, kritikus szemléletre nevelő mozgalmán, eszembe jutott a heidelbergi Neckar-part gyönyörű

hegyoldali sétánya. A Filozófusok útja, ahol Schopenhauer, Nietzsche, Spengler, Hartmann, Max Weber, Ernst Tröltsch és Martin Buber, meg Wagner és Liszt, és sokan mások sétálgattak, átélve a város feletti tágas

látással és a csillagokra tekintő dimenziótágassággal a königsbergi protestáns remete, Kant zseniális egyszerűséggel megfogalmazott igazságát:

Mi lehetne csodálatosabb, mint a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.

(De manapság mit jelentenek ezek a nagy nevek a mobilkütyükre szoktatott gyermekeknek és felnőtteknek? Szörnyű kimondani: semmit, megsemmisítő hiányt!). A természettudomány és a filozófia, teológia által kutatható léttartományok hiányát. Pedig magam is átéltem sokszor, éveken át sétálgatva ott föld és ég között a gondolkodás varázsos szédületét, a századok során ott filozofálgatók szimultán szellemi jelenlétét, valami elragadó gondolati áthatásban. Közben rátaláltam az egyik kert Filozófusok útjára kinyúló szegletében arra a felfele mutató ujjú, kőből faragott, szép formájú, értelemhordozó embernagyságú kézszoborra, melyen csak ez a kérdés volt olvasható: Filozofáltál már ma? Rögtön átfordította fejem ezt a kérdést személyesre: teologizáltál már ma? Bibliáztál már ma? Földi-égi dimenziók lovagjaként ugrattad-e gondolatparipádat a látható és láthatatlan, a véges és a végtelen, az emberi és az isteni dimenziók felé, illetve a dimenzióváltások játékos és frissítő gyakorlatára?

Gyermekfilozofáláshoz vezető út: a martensi kultúrtechnika

Az az egyre táguló és dimenziószűkítő korunkkal szemben jótékony alternatívát kínáló erős nevelési és szellemi trend, amiről gyermekfilozofálás

néven most írok, összefüggésben áll a filozófiai nevelés módszertanait kidolgozó Ekkehard Martens életművével. Egyik könyvének a címe: A filozofálás valójában elemi kulturális technika (Philosophieren als elementare Kulturtechnik”, Hannover, 2005). Korszakos könyvében, ami nem véletlenül német nyelvterületen született meg, a filozófiai teljesítmények klasszikus görög földje és Kína mellett a legerősebb gondolkodási hagyományokkal rendelkező országban, ahol Kant és Hegel mellett ott sorakoznak a gondolkodástörténet legnagyobbjai.

Könyvében különbséget tesz a tudományos filozofálás és a gyakorlati filozofálás között, rámutatva, s most nagyon egyszerűen fogalmazva: minden filozófia annyit ér, amennyi életforma, életet formáló következményei vannak.

Persze minden elméleti kutatás és filozófiai distinkció önmagában értékes, de vannak olyan potenciáljai, töltései minden rendszernek, melyeket át lehet ültetni a mindennapi élet területére. Az átültetés eszköze pedig a pedagógia, a nevelés, az iskola, az óvodától az egyetemig. A kultúrtechnika martensi modellje azokat a kulturális és technikai koncepciókat, eszmeösztönzéseket ismerteti fel, melyek képességeket fejlesztenek, mozgósítják, tudatosítják vagy sajátíttatják el velünk azokat a „technikákat”, módszereket, melyek a különböző élethelyzetekben felvetődő problémák megoldására, kezelésére szolgálnak, ebben kínálnak segítséget.

A kultúrtechnikának alapvető része az olvasáskultúra, az íráskultúra és a számoláskultúra fenntartása, művelése. Olyan létezési és kulturális

tartományok művelése, amelyeknek a beszűkítését eredményezte az erőteljes digitalizálás, az egyoldalú mobil- és internetfüggőség, amikor technikai bálványozással az emberi ősi létigények, condition humain-ek, embert konstruáló feltételek kielégítése került átmenetileg árnyékba. A martensi felismerésben fontos szempont a nevelés, ami egyre inkább kikerül a családok, a szülők napi idejéből.

Ezért lehet ennek helye a nevelési rendszer, óvodától az egyetemig. A hatalmas szellemi és anyagi erőket a jövőért koncentráló német

oktatásügyben így lett alapvető kérdés és feladat a gyermekek világra

nyitott, érdeklődő, kíváncsiságon alapuló, kérdező korszaka, mint a filozofálás, az erre szoktatás legfontosabb életkori szakasza. Alapfelismerés lett az is, hogy csak ott lehet képzett módon a gyermekfilozáfálást az egész rendszer egyik kulcselemévé, a rehumanizálás, az emberi lényeg megőrzésének módszerévé emelni, ahol maguk a felnőttek is időt és figyelmet fordítanak a gyermekekre, illetve kérdéseikre. Ma már nemzeti trend olyan órák tartása, mint „Filozofálás a gyermekekkel”, vagy egyszerűen „Gyakorlati filozófia”, még egyszerűbben filozófia, etika.

A kultúra elsajátítása, tudatosítása és fenntartása óvodás módszerétől a szellemi nagykorúságig

A mi magyar nevelési rendszerünkben is benne van már óvodáskorban a dalok, versek, mesék, játékok, nemzeti kultúrkincseink tudatos átadása a kicsinyeknek. De a tudatos gondolkodásra nevelés még nem érte el a lehetőségek több szintjét. A martensi és azóta világszerte nemzeti oktatási rendszerekben egyre több helyütt lehívott módszer szerint a nyitott, csodálkozó, érdeklődő, kérdező (miért? de mi van azután?…) filozofáló kérdésfeltevést nem szabad lebecsülni, hiszen az egész emberi nem szellemi genezisének egyik mozgatórugója a megértést megcélzó kérdések felvetése.

A tudatosítás és a tudatosság igénye dolgozik minden filozofáló típusú kérdésben. És ezért a filozofálás igénye nem az élet megrontója. Éppen ellenkezőleg. Pontosan az élet értelmének, az értelmes, élni érdemes, élhető életnek az ősi igénye jelentkezik az ilyen típusú gyermekkérdésekben. A kis herceg költői és filozófiai világának St. Exupéry-i hétköznapi bölcseletével, a Biblia létteljességet kínáló kijelentésigazságainak és fantasztikus életvezetési modelleket tartalmazó, főként ószövetségi históriáival.

Aki filozofál, akár csak pár percet naponta, az saját maga felvilágosításának az útját járja. Mélyebb összefüggéseket ismer fel a világról, a közösségről, a nemzetről, önmagáról, családjáról, vallásáról, a létről és a létezésről… És arról, hogy a másik sajátos, őt jellemző gondolkodásmódját tiszteletben tartsuk.

És hogy mindenkinek meg lehet, meg is van a maga létismerete, létezésélménye, saját léttartománya, aminek lényege, hogy az egysíkúvá préselt, egydimenziós, különféle érdekek szolgálatába kényszerített életszemléleteket felváltsa a gazdag, sokrétű, az égi-földi dimenziókat jól integráló szemlélet és gondolkodásmód. Ahogyan Bonhoeffer teológiai zsenialitással megjegyezte a hitlerista diktatúrával szemben (és mindennemű diktatúra ellenpontozásaként, a keresztyén ember szabadsága nevében): a létteljességre törekvő gondolkodással kezdődik el a nagykorú keresztyénség és a nagykorú emberiség élete.

Amennyiben summázva próbáljuk megfogalmazni a kultúrtechnikák és a következő írásban kibontásra kerülő gyermekfilozofálás lényegét, akkor így fogalmazhatunk: iránytűt a kézbe az élethez! Iránytűt a gondolkodásban, a lélekben az élethelyzetekhez! A gyermekfilozofálás módszeréről és az új típusú filozofáláspedagógiáról, pedagógusképzésről a követező írásban számolunk be…

Avagy az engedetlenség szenvedéstörténete Bűnbeesé

Isten kérdez, s az ember válaszol?

s és kiűzetés (A Sixtus-kápolna freskóján)

Mindaz, ami a Genezis vagy másképpen Mózes első könyvének 3–4. fejezetében Isten részéről elhangzik, olyan mélységeket érint, ami az emberi létezés alapkérdéseit rejti. Ezek az isteni őskérdések azóta is hangzanak, minden generáció minden tagjához. Isten fáradhatatlanul kérdez, de úgy tűnik, az emberek nem fáradnak bele a válaszokba, mivel jobbára nem is adnak választ Istennek.

Pedig olyan őskérdések ezek, amelyekre ahhoz, hogy viszonylagos életvezetési biztonsággal tudjunk közlekedni életutunkon, s lehetőleg jó válaszokat adjunk a keresztutak „közlekedési káoszára”, nem elég a kormányt fogni. Látni is kell. Mégpedig meglátni a helyzetet, felmérni a jó és rossz lehetőségeket és jól dönteni a továbbvivő útról. Ehhez mennyei GPS-re, isteni felülnézetre van szüksége az „alant” közlekedő embermillióknak. Olyan lényegre kérdező, önmagunkat megismertető isteni kérdések ezek, amelyek minden egzisztenciaelemzőnek és önismeretre vágyónak segítségére lehetnek. Hol vagy? – Ki mondta? – Mit tettél? – Miért? –

A Felvidék.ma oldal jóvoltából eddig három isten- és önismereti vázlat jelent meg, melyben az első három kérdéssel foglalkoztam (Altémák: Homo vastans – a pusztító ember a posztmodern, digitális kor favoritja? –

2022.11.06. – Digitális korunkban is beszélgetésre hív minket Isten –

2022.11.10. – A ki mondta ősdezinformációtól a mit tettél létromboló lázadásig, s az „ellenvakcináig” – 2022.11.13). Sietek megjegyezni: ezek a cikkek nem részletes elemzések, inkább továbbgondolásra ösztönző gondolattöredékek. Az önismeretért magunknak lehet a legtöbbet megenni, a mennyei GPS segítségével.

Visszacsatolás a mit tettél és a létezésismereti kulcskérdésekhez – a porszint és a porhaza?

Én is úgy vagyok vele, mint annak idején ószövetségi teológiát tanító professzorom, dr. Pákozdy László Márton. Sokáig nem értettem, miért beszél minden évben újra és újra az őstörténetről, Mózes első könyve nagy fejezeteiről, s miért sulykolja belénk szinte minden előadásában az ilyen héber fogalmakat: mispat – cödáká – börít – heszed – igazság, igazságosság, szövetség, hűség, szeretet. Ma már értem. A lényeget kívánta szívünkbe

vésni és ismereteink tábláira írni. Valószínűleg ezt a módszert magától az Úristentől vette, Aki valóban a lényegi emberi kérdéseket, lét- és létezésismereti kulcskérdéseket tette fel. És kérdéseiben mélységes fájdalmat is érzek, azt, amit máshol olyan drámaian ír le a bibliai szerző:

„Megbánta az Úr, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében” (1Móz 6,6).

Szédítően fájdalmas mondat! Valóban ennyire istenszomorító az ember? S hogy miért, azt Isten röntgenszeme azonnal megláttatja: „Az emberi gonoszság… elhatalmasodott a földön, és az ember szívének minden

szándéka és gondolata szüntelenül gonosz” (1Móz 6,5). Nem kényeztető szavak, de nagyon igazak. Az Isten szíve és az ember szíve között súlyosan zavaró interferencia támadt az emberi engedetlenség, lázadás, az édenkerti ősdráma nyomán. Isten szerető szíve nem találkozott az ember szívével, mert abban nem azonos hullámhossz, hanem bűnfrekvenciák, zavaró sokdecibeles léleksüketítő hanghullámok, a kígyó alacsonyságáig, porig fetrengő gondolatok és érzések támadtak. Önvádként? A lázadó ember egyetlen válaszaként?

Ha innen olvassuk újra az 1Móz 3,13-ban Évának feltett kérdést: Mit tettél? –akkor lepleződik le igazán a porig sújtó valóság. Az engedetlenség süllyesztője, szív- és istenkapcsolat-romboló kegyetlen ereje. Azt is ki lehet érezni az Úristen mit tettél? kérdéséből, hogy mekkora megdöbbenés lehetett az Úr szívében.

Miközben Éva és Ádám tipródó kisgyermekként álltak az Úr előtt, Ő már lefuttatta azt a történetet szívében, amit az ember szíve meg sem gondolt.

Az isteni mennyei GPS mesterséges intelligenciákat milliószorosan felülmúlva, nemcsak vertikálisan, hanem horizontálisan, nemcsak térben, hanem időben is láttatta előre a porba sújtó engedetlenség következményeit: a gyilkosságokat, a kaini történelem minden csűrcsavarát, vértengerekkel, szennyáramlatokkal, hazugsághegyekkel, népek pusztulásával, a szépség és

az értelem javíthatatlan bukdácsolásával a végtelennek tűnő szenvedéstörténeti utakon.

Ezért olyan mélységesen mélyre gravitáló az Úr kérdésének súlya. Nem lepkekönnyű semmiségekről szólt és szól Ő, hanem létfontosságú, sorsdöntő kérdésekről, azóta is. Hányszor hangzott el évmilliók alatt az Úr őskérdésének visszhangja: mit tettél? Akár életünk eltelt éveit nézzük. Népünkét, hazánkét, egyházunkát, házunkét?! Hányszor kellett megdöbbennie az Úrnak azon, hogy milyen jól tudja érezni magát az ember ott alant, a porban, ahol valóban nehéz énekelni (Karinthy). A porhaza lett egzisztenciális háza önmaga sorsakaratából az embernek: „Bizony por vagy és vissza fogsz térni a porba” (1Móz 3,19). Oda, ahol a hasán járó, egész életében porevő kígyó az útitársa (1Móz 3,14).

Embermélység, kígyószakadék – Krisztus-magasság –emelkedő?

Hogyan lehet kiemelkedni ebből a feneketlennek tűnő mélységből? A kérdés ott remeg az évezredek fölött. E mélységből, az egykori édeni, idilli, tiszta isteni őskapcsolat, az elveszett paradicsomnak (Milton) még felsejlő

emlékezetével – hol a kiút? Nem kétséges, hogy az ádámi-évai pokoljárásnak csak Krisztus adhatja meg az ellensúlyát, a szentség ellenlehetőségét, megnyitva Földre jövetelével az elveszett mennyországot az emberek előtt. Ő lett a mi szent és egyirányú „páternoszterünk”, az égi lift, Akiben és Aki által menetelünk lett újra az Atyához. Az Ő megszomorodott, de szerelmetes Fiában gyógyuló, az Egyetlenben megvigasztalódott szívéhez.

SOLUS CHRISTUS – csak Krisztusban és csak Krisztusért szállt el Istenünk szívéből a szomorúság, az emberszomorúság a Fiú-öröm által (János 3,16).

A dráma folytatódott és folytatódik… a bűnismétlés véres

történetével és Krisztus győzelmével

A kérdező Isten azért kérdez, hogy minden embert a maga reális – külső és belső! – helyzetére rádöbbentsen, ahogyan Ő megdöbbent és rádöbbent szíve

gondolatának, az embernek a porba taszító öntette fölött. És újra felhangzik az Úristen ajkán a kérdés: MIÉRT? HOL VAN? MIT TETTÉL? Immáron az Édenen kívül, mivel elkezdődött a bűnismétlés véres története.

A bűnbeesés még nem volt véres esemény. Isten sem kígyót, sem embert nem tiport el, nem sebzett meg fizikailag. De a kiűzött ember fokozta a bűn drámaiságát, maga is kiűzővé vált.

Micsoda kiűzés volt Kain gyilkossága! Az életből űzte ki az ártatlan vért, a testvért, Ábelt. Mi volt és mi mindvégig a történelemben a káinizmus lényege? A vérbe torkolló nagy harag és az irigység. Miért támadt Káin szívében ilyen gyilkos harag és irigység? Mert Ábel áldozatát, amit az elsőszülött bárányokból, és azok kövérjéből vitt az Úrnak, Ő tetszéssel fogadta. De első renden nem az ember által vitt áldozati adományra, hanem az emberre, Ábelre tekintett az Úr tetszéssel. Káinra és az ő áldozatára nem (1Móz 4,3-5).

És ez a legnagyobb személyes és történelmi dráma kirobbanásának a pillanata és motívuma. Káin irigységének oka Isten tetszése volt. Valójában a hiányolt, meg nem kapott isteni tetszés ütött sebet Káin gondolkozásán. Az, amit nem ő kapott meg, indította testvérgyilkosságra. Istennel szembeni sértettségét Ábelen bosszulta meg. Azóta is hányszor fordul elő, hogy az Istennek kedves emberek, népek elszenvedik az őket irigylő emberek, népek bosszúját – testvérháborúk, vallásháborúk, keresztyénüldözés formájában.

Avagy: Ábel, mint Krisztus ószövetségi előképe, bárányaival együtt lett engesztelő áldozattá Isten oltárán – Káinért is, értünk is? A hatalmas kérdésre majd még keressük a választ…

Mennyei GPS, önismereti őskódex vezetésével heti útravaló

A ki mondta ősdezinformációtól a mit tettél létromboló lázadásig, s az „ellenvakcináig”

Egy szörnyű dezinformáció, Istenről szóló hazugság vezetett oda, hogy ma már alig ismerünk rá arra a boldog állapotra, amit Isten szánt teremtményeinek. Az „édeni állapot”, a valóban „ősparadicsomi boldogság” végleg összetört, elveszett. Mindenki tapasztalja ennek elrettentő következményeit.

A boldog ősállapot ellen fellázadt első emberpár esete következtében –ahogyan a határon túli és honi református egyházak úrvacsorai liturgiája

bűnbánati kérdésében olvassuk: „az Istentől igazságban, szentségben és

ártatlanságban teremtett első embernek esete folytán ti magatok is mindenestől fogva gyarlók, esendők és bűnösök vagytok”.

S ha valakinek önmaga jósága finnyáskodó vagy túlérzékeny illúziójában ez túlzottan sötét „kálomista” fogalmazás lenne, az tekintse meg a középkori

Hieronymus Bosch elképesztően reális festői látomásainak szürreális világát vagy Milton oktatásunkban is feledésbe merült Elveszett Paradicsomának meg Dante Poklának lélekrázóan döbbenetes szavait, verssorait. Újraolvasását minden korosztálynak ajánlom.

De ha ez is kevés lenne az emberi létezést terhelő-megrontó ősdezinformáció pusztító hatásáról, akkor mindenkit emlékeztetek a történelmi tényre: a szomszédságunkban romboló háború előtt csak a II. világháború vége óta 2015-ig közel 200 lokális háború zajlott a Földön.

A káini ősbarbárság brutális bizonyítékaként közel 100 millió embertestvérünk halt meg és ennél sokszorosan több anya, gyermek, feleség, testvér életén ütött soha nem gyógyuló sebet az első

embernek esete következtében rájuk szakadt öldöklő bűnátok.

Mindazonáltal protestáns hitünk fordulatával rögtön hozzáteszem e borzalommal folyamatos párhuzamosságban érvényesülő, jelenvaló rendíthetetlen tényt: Isten azonban megkönyörülvén rajtunk, az Ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust érettünk testben elküldte, hogy kimentsen minket az ősbűn kényszere és következményei, a történelmi szennyzuhatag halálba sodró cunamija alól.

A nem képes vétkezni (non posse non peccare) ádámi állapotából a képes nem vétkezni (posse non peccare) krisztusi állapotára segítsen. Mindennek meglátásához szükségünk van a vasárnapi önismeretnövelő csendre, templomban és otthon, a mennyei GPS-re, Isten Igéjének minden önmagunkról alkotott illúzió vagy homály eloszlatásáért, s a kegyelmi állapot felé fordító hitbeli vágyódásra, istenszomjra. A tiszta, megtisztított lét utáni vágy felébresztésére, táplálására, fenntartására. A fenntartható, megtartó kegyelmi szövetségre. Ez pedig a bibliás, Krisztusra figyelő hit révén lehet csak a miénk…

Újabb önismereti kérdés: ki mondta? – a digitális kor dezinformátorainak leleplezésével

A rejtőzködő embert kereső Isten HOL VAGY? őskérdése után, amit Isten tett fel, mert neki jobban hiányzott Ádám és Éva, mint nekik Ő, következnek a rejtekben, „titokban” (idézőjellel, hiszen Jézustól tudjuk: „Mert nincs olyan rejtett dolog, amely napvilágra ne kerülne, és nincs olyan titok, amely ki ne tudódna, és ismertté ne válna” – Lukács 8,17) kiprovokált kérdések.

A rebelliót, a lázadás mélységét, súlyát, történelmi kihatásainak tengernyi szenvedését sejtető lényegi atyai-teremtői kérdés ez volt: KI MONDTA? Ki mondta, hogy nyugodtan egyél a fáról, amelyről azt parancsolta az Úr, hogy ne egyél? Ki kicsinyelte le ennyire, szándékosan pejorálva Isten parancsát?

A nagy dezinformátor, a hírhamisító, az ősi fakenews gyártó, az embergyilkos, aki előbb a kígyó álarcába bújt, majd Éva mosolya mögé rejtőzött. A sátán, aki a portól az égig megrontott mindent, és meg akar rontani ma is mindent.

Ugyanazzal az ősmódszerrel: higgyétek el, nincs abban semmi veszély, ha ellene mondotok Isten parancsolatának, tiltásának.

Akkor a Tíz Parancsolatnak, majd ezredévek múltán a szeretet krisztusi nagy parancsolatának. Ma: nincs abban semmi, ha a digitális kor fiai, lányai nem törődnek az ősi Igékkel, a Bibliával. Szemfényvesztő logikával: hol van az már a mai kor mesterséges intelligenciájának csodáitól, a robotvilág falanszteri technikai szuperkütyüihez képest? Ebben van a mai kárhozatos dezinformátor, a sátán megtévesztő ideológiája, a pokol mézesmadzagja.

Amikor a látszattal, a virtualitással kápráztatja el a mai világot. Ugyanis bármilyen digitális technika, információs csoda pörgeti is az emberi képességek illúziójának óriáskerekét, s az emberek hol fenn vannak, szédületükben mindenhatónak képzelve magukat, hol meg lenn, s olyan egyéni vagy kollektív depresszió és talajtalanság ragadja el őket, hogy abba pusztulnak bele.

Ez a hol fenn és a hol lenn állapot a „Ki mondta?” kérdés mögötti valóság repetíciója, kárhozatos, veszedelmes történelmi ismétlése. A lényeg egykor és ma, a történelmi nagy hitető, dezinformátor maradandó törekvése ez: degradálni, kicsinyíteni a Mindenség Urát, a kicsinyítés arányában pedig felnagyítani, feltolni az embert Isten helyébe. Az Isten racionális trónfosztásának a felvilágosodás óta meglettek az igencsak látható, a bibliai őstörténet világosságával megmutatkozó következményei: az ember mindenhatóságának és önmagának a feltolása az égig, az ember és önimádata bálványai, a pénz, a hatalom, a háborúk.

A pusztító családdrámák, amikor a féktelen uralomvágy Európában és

világszerte bosszúból irtotta a másik családot, ami ábeli és kaini volt egyszerre. A pénzhatalom se Istent, se embert nem tisztelő, nem kímélő pokoli Molochjának, aranyborjújának elszabadítása a Földön… És a másik besározása, hazugságok hivatalos vagy magánjellegű gyártásán, terjesztésén keresztül, minden személyiségi jogot lenullázó módon. Ez a hazugságspirál juttatott százezreket a katorgákig, Recskig és a Duna-deltáig, a megtorlásokig. Vagy éppen az életmentő emigrálások, disszidálások meg nem írt kényszertörténelmén keresztül… Senki nem mondhatja, hogy nem találkozott már személyesen is ezzel a súlyos kérdéssel: Ki mondta rólam? –

Ennek egyetlen hatékony ellenszere, hogy Isten szabadítása is jelen van velünk a bűntörténelem digitális kori személyes és közösségi történeteinek

írása közben: Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig (Máté 28,20). S ezt halálosan komolyan kell venni, különben minden hiába. Ennek az Igének, hazavezető, önmagunk Krisztusban megmentett valójához visszavezető valósága révén a pozitív, életrehabilitáló áldások alá vonzó 21. századi eszközei a mennyei GPS-ek.

Mit tettél? – a génjeinkben átöröklött bűngravitáció ellensúlya

Az első emberpár esete óta a lázadás története olyan, mint a gravitáció törvényének maradandósága, csak hatványozottabb mértékben. A fizikai gravitációhoz hasonlóan a lelki, pszichés gravitáció is lefelé zuhanás közben érvényesülő gyorsuló trendet mutat. Nem csak függőleges, lefele ható irányban, hanem – s ez a sajátos törvényszerűsége a bűnnek vagy az első ember esetének –, horizontálisan is gyorsuló lelki jelenségként. Minél messzebb vagyunk időben az ősesettől, annál nagyobb gyorsulását, differenciálódását, sokszorozódását, megosztását, szétszóródását, elidegenedését és sokformájúságát látjuk a történelemben az őslázadásnak.

Az, hogy ma már a legújabb, emberről szóló filozófiai és teológiai felismerésekben helyet kapott a homo vastans, az önpusztító, önkifosztó ember fogalma, nem véletlen. És az sem, hogy már poszthumán látomások gyorsuló produktumai lepik el gyermekeink képi világát, a filmeket, az irreálist tüntetve fel realitásnak.

Mit lehet tenni?

Nekünk önmagunktól, önmagunkban szinte semmit. Általánosan nem, de személyesen igen. Az őslázadásra és az őshazugság beteljesítőjére kimondott isteni átok: „hasadon járj, és port egyél egész életedben! Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között” (1Móz 3,14-15) negatívnak tűnő isteni jövőprogrammal párhuzamosan csak Isten tudja kimondani a felmentő ítéletet és a könyörület tettét életbe léptetni. És Ő megtette, megteszi,

hiszen szövetséget ajánlott Káin utódainak, majd az idők teljességében elküldte örök jövőt megjelenítő, érvénybe, hatályba léptető hőn szeretett Fiát, aki végleg elvette az ősdezinformátor és a kígyó lélekbűvölő átkát és képességét. „Hogy ha valaki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (János 3,16) Ez az átoktörő kegyelem.

Ez Jézus Krisztusban ma is itt van velünk. Szentlelke által megtörténik az átoktörő személyes testet öltés minden szívben, aki segítségül hívja az Úr nevét. Az általános kegyelem úgyszintén mentő módon működik, ezért keresik az emberiség legjobbjai, mai gondolkodói az utakat, melyeken az emberi felelősség, az emberi lét fenntartásának humán törekvései is megvalósulhatnak.

A homo sustinens, a homo respondens, responsibilis, az Istennek, embernek felelő, vele beszélő, felelős ember képe és programjai. Talán közeledve mind jobban az isteni erőtér vonzásához, Jézus Krisztus szellemi és lelki Országához. Nekünk ez a reménységünk. Ezért imádkozunk, gondolkodunk együtt a mennyei GPS vezetésével. A homo amans, az Isten által szeretni tudó, krisztusi ember és emberiség hajnalhasadásáért, a mennyei vakcinával védetté tett ember, a homo immunis christianis elszaporodásáért magyar földünkön és a Földön…

Önismereti őskódex, mennyei GPS

Digitális korunkban is beszélgetésre hív minket Isten

Ill usztráció. Hans-Peter Krüger: Homo Absconditus

Az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?

1Mózes 3,9.

A Biblia mélyen elgondolkodtató mondataival a Teremtés könyvében vagy a Genezis könyvében találkozunk. Mintha az őseredeti életfilozófia ragadná meg lelkünket. A keletkezés, a genezis titkaival és kijelentett alapmondataival. A mindenkori kreatúrák lelki, szellemi, létezésgyakorlati, önismereti ábécéjével.

Mérhetetlen tapintattal és előrelátással, providenciával és gondviseléssel

igyekezett teremtő Atyánk az első ember engedetlensége következtében

megromlott tájékozódási képességünk támogatására odaadni mindenki számára az iránytűt. Az életiránytűt, az üdvösségre, segítő önismeretre vezérlőt.

Mégpedig nem direktívákban, parancsolatokban, hanem kérdésekkel, elgondolkodtató alapkérdésekkel, melyek pedagógiai célja a ráébresztés, a gondolkodásra serkentés, a lelkiismeretes önjáróképesség megtanítása minden emberrel.

Lehet, hogy az 1Mózes 3–4. fejezetében leírtakhoz, a kérdező Isten, a Deus interrogans mondatainak első elhangzásához képest évmilliók teltek el.

Ám a kérdés kíséri ádámi bélyegként és isteni lehetőségként az emberiség történetét. Nagy kihívásként és nagy esélyadásként. Az emberkereső, az embert, az elsőt és azóta mindenkor elhívottjait szerető Úristen szándéka egy szikrányit sem változott. Sőt! Az idők teljességében Krisztusban egyenesen felszólítássá formálódott át a kérdőjel, felkiáltójellé: Jöjj haza, jövel gyermekem, a messze földről jöjj haza! A tékozló fiú kozmikus parabolája szerint. Erről szól Jézus egész földi küldetése is. Ő maga a hazahívás és felszólítás a hazamenetelre. Most az őskérdéssel, a kérdések kérdésével

foglalkozunk röviden: HOL VAGY?

Isten őskérdései a digitális korban – önismereti őskódex és mennyei GPS

Olvassuk el az 1Mózes 3–4. fejezetet úgy, hogy sorra vesszük az emberiség hajnalán elhangzó, embercélú isteni szót, kérdéseket. Meglepően sok és lényegi kérdés hangzott el akkor rövid idő alatt. Nyolc lényegi kérdés hangzik el a teremtő és emberszerető Isten szájából. Az első és talán legfontosabb

őskérdés: HOL vagy? (1Móz 3,9). A következő: KI mondta meg neked, hogy meztelen vagy? (1Móz 3,11).

Majd rögvest ezután: TALÁN ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? (1Móz 3,11).

S aztán az Úristen ezt kérdezte az asszonytól, Évától: MIT TETTÉL? (1Móz 3,13). A 4. fejezetben folytatódnak a lényegi és drámai kérdések.

Megkérdezte Káintól az Úr: MIÉRT gerjedtél haragra, és MIÉRT horgasztod le a fejed? (1Móz 4,6). Továbbá: HOL van Ábel, a testvéred? (1Móz 4,9). És

újra felhangzik a bűnelkövetést tudatosítani szándékozó kérdés, a ráébresztés, sőt rádöbbentés mondata: MIT TETTÉL? (1Móz 4,10).

Olyan kérdéssorozat ez, ami Isten féltő szeretetének, emberőrző szándékának, a tettek erkölcsi tudatosításának félrevert harangzúgása. Magának a bibliai erkölcs genezisének, keletkezéstörténetének nagy szellemi stációi ezek. Hiszen a HOL, a MIT, MIÉRT olyan alapvető önismereti érlelő kérdések, amelyekre az emberiség legkiválóbb elméi, például a filozófusok, teológusok, így a protestáns szellem legnagyobbja, Kant egész érvelési és válaszrendszert épített fel a puszta ész és a gyakorlati ész ismérveinek kibontása során. Kálvin pedig egyenesen hatalmas művét, az Institutio Religionis Christianaet, a Keresztyén vallás rendszerét építette rá ezekre a fundamentális, létismereti és sorsismereti, istenismereti és önismereti összefüggésekre.

Teljesen világos nagy művének már az első mondata: „Bölcsességünk, és csak az, amit valóban bölcsességnek kell tartani, lényegében két részből áll, ezek pedig: ISTENNEK ÉS ÖNMAGUNKNAK MEGISMERÉSE” (Kálvin, Inst.

I.1.1. – Bp., 2014. új fordítás). A sorrend kardinális, döntő. Kálvin nem hagy kétséget afelől, hogy helyes önismeret csakis az istenismeret keretében lehetséges. Lehet pszichologizálni, mégoly tiszteletreméltó, valóban tudós mély egzisztenciaelemzést és logo(sz)terápiát alkalmazni (V. Frankl), lehet bármilyen értelemadó filozófiát segítségül hívni, a digitális elidegenedés korában csak egyetlen helyes, mert rendeltetésünk isteni célja felől és ennek érdekében megszólaló tanítás vezet önismeretre, s ez az Ő Igéjéből táplálkozik (sola Scriptura).

Az ember lényegét Isten nyilatkoztatta ki, Aki elgondolt, teremtett, és erkölcsi útravalóval, létértelemmel, sorstartalommal és örök céllal ajándékozott meg minket. Kezdettől fogva – mindvégig.

HOL VAGY HÁT? – pozicionáló kérdés, ősdráma

Az első kérdése Istennek kereső, embert hiányoló, pozicionáló kérdés. Mivel Isten a maga számára és örömére teremtette az embert, hogy hozzá hasonló legyen (1Móz 1,26kk), gondozója és művelője annak a csodálatos alkotásnak,

amit megteremtett, kertész és Isten kultúráját, művelő akaratát beteljesítő személy, ezért hiányolta abban a pillanatban, amint elrejtőzött előle az ember.

Az Úr, a Deus revelatus, önkijelentő Isten szeretettel és féltéssel kimondott édenkerti nagy kérdésére a homo absconditus, a rejtőzködő ember, Ádám így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert meztelen vagyok és ezért elrejtőztem (1Móz 3,10). Döbbenetes válasz. Azokban a párbeszédes percekben ott és akkor az emberiség ősdrámája zajlott le. A maga képét az emberre rajzoló Isten, aki semmiképpen sem tudott megmaradni az önszeretet magányában, mivel eleve szentháromságos, társas isteni teremtetlen létben létezett, gyönyörködni szeretett volna lelkekeze alkotásában. Ahogyan mi is, amikor Isten gyermeket ajándékoz: gyönyörködünk az Ő teremtő jókedvében, szeretetében, keressük kutató szívvel és szemmel gyermekünk, unokánk arcán a hasonító vonásokat.

A rejtőzködő Ádám és a rejtőzködő ember szégyenének, rejtegetnivalójának oka az, hogy Isten boldogító hangja mellett másra is hallgatott. A boldogtalanná tévő hangra. KI mondta, hogy meztelen vagy? A kígyó, meg az asszony – ezzel megkezdődik a bűnáthárítás megszégyenítő történelmi folyamata. A kígyóféle csúszómászás alacsony szintű, porszintű csűrcsavarja.

A „hol vagy” kérdés Isten fájdalmában kimondott őskérdése. A kígyószintre, porba süllyedt ember tragédiájának utolsó elhárítási kísérlete. Tudta Isten jól, hol van Ádám és Éva. Meg azt is, miért is rejtőznek el előle.

Csak várta a válaszukat. A hazugság örvénye elhúzta őket a zavartalan, boldog mezítelenség, Isten előtti tiszta egyértelműség bűntelen, Isten jótetszésében fürösztő állapotából. S ezt nagyon nehéz volt megfogalmazniuk.

Homo vastans – a megüresedett ember keresése még tart

Az a pillanat, amikor az Úr hol vagy kérdése elhangzott, az annak az embernek és emberiségnek a megszületése, amit a legújabb keresztyén

antropológiák így írnak le: a homo vastans, a megüresedett ember, az Isten-közvetlenségből kilépő ember boldogtalan sorsállapotának megszületése. Amikor ott van még Ádám Isten jelenlétében fizikailag, de a szíve már egészen máshol van. A rivalizálásban, az idegen tanácsadóra figyelőn, a minden isteni tudás megszerzésének becsvágyában.

A lázadó ember rejtőzködő ügyködésbe burkolózik, mert saját önös terveit nem meri, nem tudja az Úrral egyeztetni, jóváhagyását vagy tiltását kikérni. Az autonóm ember miltoni és dantei látomásának embere már ő. Meg Adyé, akiben Isten őshívása, kereső szava vergődéssé, az Isten elől elrejtőzködő ember csillapíthatatlan istenvágyban fogant kérdésével: „hol vagy, hol vagy és miért kerülsz, szent Istene a kacagásnak”?

Digitális korunk embert rejtegető, nagy álarcosbáljában, az önmegvalósítás rátartiságában istentelenné és éppen ezért gyakran embertelenné csupaszodott érdekember önmagától is elidegenedő rideg harcaiban sem szűnik meg Isten kérdezni: Hol vagy – ember? Emberségedben hol tartasz? Megrekedtél a kígyószinten? Porba lökve önmagadat és a veled élőket? A kollektív önzés, a magányos tömeg, a digitális pokoljárás napjaiban meghalljuk-e Istenünk féltő és tetteink tudatára, s a kivezető útra ébresztő

ősszavát, az elsőt: HOL VAGY?

Mert Isten ma is beszélgetni, szívedhez szólni akar.

Ne magyarázkodjunk, mint Ádám, ne mutogassunk másokra, ne hivatkozzunk a környezet hatalmára vagy a hatalom környezetmintáira. Hol vagy? – kitérő nélkül keresd és add meg a választ! Önmagadnak – Istennek.

Ne bújócskázz, ne keress állandó mentséget! Pattanj le a hazugságspirálról! Ennyi is elég: Itt vagyok, Uram. Szólj, még ha megítél is szavad. Ady megtalálta a helyes választ. Későn vagy nem? „S most hirtelen

Tégedet keres / egy szüzetlen és bűnös kálvinista”…

Isten- és önismereti, életvezetési útravaló a sziklamagánytól az éltető Istengyökérzetig

Homo vastans – a pusztító ember a posztmodern, digitális kor favoritja?

Illuszt

árció (pixabay.com)

Bárcsak megismerted volna te is, csak e te mostani napodon is, ami a te békességedre való (Luk 19,42 – Károli)

A görög bölcsek az „ember, ismerd magadat!” gondolatát a filozófia központi üzeneteként hagyták utódaikra. A reformációban, kivált Kálvin nagy szellemi rendszere és napi gyülekezet-, és személyvezetési „szlogenje” már így szólt: Isten megismerése nélkül az ember nem képes igazán megismerni önmagát.

Így lett a Biblia önismereti elemzőpéldák hordozója, életvezetési helyzetmodellek viselkedésformáló, emberiségformáló kulcskönyve. Az Élet Könyve. Az, hogy mennyire szükségünk van Istenre a helyes önismerethez,

biztos életvezetéshez, az Ő beszédére, bizalmára, lélekelemzésére, terápikus Igéjére, sok mindenből kiderül. Napjaink életminőségének brutális süllyedéséből is, nem csak nálunk, hanem világszerte.

A legtöbb ember a percemberkék kapzsiságával, önzésével, rövidzárlatos létezési görcsével hajszolja magát az élet mind bővebb birtoklása felé.

Még ha csak rövid időre is, s még ha ez a birtoklás illúzió is. Hány embernek mégis megéri. Megéri? Nem csak a háború okán tapasztaljuk, hogy a hatalmak, hatalmasságok, az ideig-óráig ott fenn lévők világszerte, s nemzeti letétben, olvasatban is mennyire nem tudnak elegánsak, nagyvonalúak lenni, igazán nemzeti tágasságra szert tenni.

Pál apostol sorai jutnak eszünkbe: minden töredékes, rész szerint van meg bennük, bennünk, az ismeret, s minden más is (1Kor 13). Ez a felismerés már életismereti, önismereti lecke, tanulság. Ady rettentően megrendült szembesülését is idézhetjük: „Minden Egész eltörött, Minden láng csak részekben lobban”. Minap Rómában megvettem egy keresztyén kulcskönyvet, s Bibliám mellett tartva olvasom: Kicsoda vagy, ember? (53 eurómba került, 75 évesen megtakarítva, de hiába, a jó dolgoknak nem csak áruk, hanem értékük is van!).

Témája az emberi önértelmezés különböző modelljeiről szól, akár egyetemi tankönyv is lehetne, a történelemben variálódott sokféleségről, meg a digitális emberkép lassan és ellentmondásosan bontakozó körvonalairól. Az ember embernek farkasa, báránya, embere sok százados modellek meghaladásáról.

Meghaladásáról? De mivel? A homo vastans-szal, a mindent pusztává változtató, megüresítő, ellényegtelenítő, felhigító, értékeket kimosó emberrel? Vagy a homo immunissal, a szinte mindennel szemben érzéketlen, immunis, megcsömörlött emberrel? Vagy a homo deus-szal, az önistenítő emberrel? Vagy a létezést, hovatovább a létet magát csak pénzzel, haszonnal mérő homo eoconomicussal? A mesterséges intelligencia emberhiányos tökéletességével?

A könyv summája valójában régi-új felismerés: a felelős, az Istennek felelős, ezért a megőrzés, a pásztorolás, az önmagára és másokra vigyázás posztmodern és emberközelien is emberen túli emberképe az, ami még biztat valamiféle kibontakozással, az emberarcúság megőrzésével.

A homo responsibilis, a felelős ember látomása és bibliai ősképe ez. Azé az emberé, akire Isten első kérdőmondatainak egyike vonatkozott: Hol vagy? (1Móz 3,9). Ez a helyzetismeretet Ádámból és belőlünk kikényszerítő kérdés ma is hangzik. Helyeden vagy, ember? Ott fenn és itt lenn? Miért rejtőzködöl Isten elől? Takargatnivalód van? Ádám válasza ez volt: Megijedtem, mert meztelen vagyok és ezért elrejtőztem (1Móz 3,10).

A homo absconditus – a ma is annyi mindenbe belerejtőzködő ember vallomása ez, mert ma sem szeretnék milliók, százmilliók, meg néhány ezer multi- és ultraember, hogy kiderüljön róluk, róla a meztelen igazság. Mennyi hazugság, mennyi maszk, mennyi álarc, mennyi kozmetika ma is, csak hogy ki ne derüljön a meztelen valóság. Hányan roppannának meg, ijednének meg, ha helyes önismerettel rádöbbennének meztelenségük rútságára? A takargatnivalók szemétdombjára, amit magukkal cipelnek?

Az önismereti és helyzetismereti tanulás következő fokozata, amikor az Úristen ezt kérdezi: és ki mondta neked, hogy meztelen vagy? (1Móz 3,11).

Elkezdődik az áthárítás, a mások okolásának elképesztő érvelési lejtője. Az asszony, s később olvassuk, hogy a kígyó.

Mindig a másik a hibás ősi és hamis reflexe. A Lázító, az istentelenségbe züllesztő nagy hazudozó embercsapdája. Az Úr harmadik kérdésére: Mit tettél? – a válasz már az áthárítási mechanizmussá vált mellébeszélés

részeként ez: A kígyó… Íme, a pillanat, amikor megszületett a homo vastans.

A megüresedett, istenkapcsolattól önmagát önként megfosztó ember

tragédiája, amely a madáchi műnél is végzetesebb következményekkel jár.

Ez az őselidegenedés, az ősbűn fogakat és lelkeket szétemésztő egres evése

(Ezékiel 18, Jeremiás 31) háborúkkal, világégéssel, bosszúval és gyűlöletkampányokkal, titkos és nyilvános gyilkosságokkal, elborítva a földet a homo vastans konkolyával…

Bárcsak megismerted volna

Ami igazából heti útravalóul szolgálhat valamennyiünk javára, az az Istentükörben megpillantott önmagunk megismerése, az önkorrekció megkezdése, vagy éppen folytatása, hiszen bármennyire jók próbálunk lenni, mégis vannak és lesznek pillanatok, helyzetek, amikor visszaesünk ó-emberünk, elhagyni vélt önmagunk kitaposott reflexeibe. Önmagunk csapdáiba. Ezért az önkorrekció Bibliával a kézben egy egész életen át tart.

Ahogyan ugyancsak Kálvin írta: az önismeret iskolája a Szentlélek iskolája, Ő a nagy Tanítómester, Aki Jézus életének számos modellpéldájával tanít, formál, metsz, tisztogat minket. Két képpel mutatom be útravalóként, akár elmélkedési képként is, honnan-hová és hogyan vezethet a helyes önismereti tanulás.

Sziklamagánytól el – öko-embertani rejtett ismeretekkel

Sokszor érezzük magunkat ilyen helyzetben. Magányosnak a családban, a pályánkon, az osztályban, a barátok között, a közelebbi, távolabbi szociális környezetben, olykor még a templomban, gyülekezetben is. Álljuk a sarat, a sárdobálók szennyét.

Sziklakemény körülmények között is csak akkor leszünk képesek töretlenül, nagy sebek nélkül kibírni és túlélni a pusztai helyzeteket, ha mint Jézusunk a 40 napos pusztai kísértésben, állandóan Istenbe, az Igébe kapaszkodunk a sátán furfangos támadásai közben.

Nemrég újralapoztam Dante hatalmas művét, az Isteni színjátékot. Már az

1300-as évek derekán nagyszerű öko-antropológiai jellemzését adta azoknak az embertípusoknak, akik ilyen pusztai lecsupaszítást végezhetnek az életünkön. A Szász Károly tudós, esztéta református püspök által írt remek

19. századi Dante-tanulmányban ő is a világirodalom legnagyobb költőifilozofikus művének nevezi az olasz keresztyén zseni munkáját.

Benne az állatfigurákból merített emberjellemzéssel. „A párduc a kéjvágyat ábrázolja, a bűnt, melybe az ember legtöbbször ifjúsága hevében csúszik bele. Színe szép tarkaságával csábít, de melyről a komolyabb hajlamú értelem, a kor és higgadtság segélyével, aránylag legkönnyebben menekülhet. Az oroszlán a haragos és erőszakos indulat, mely a kevélységben tetőz, s a hatalomvágyra vezeti a becsvágy túlzott sokaságát, s végre a nőstényfarkas, a féktelen kapzsiság, birtokvágy és kincsszomj, ama korszak uralkodó bűne, melytől az egyház annyi szolgája sem maradt ment. A három vadállatot s különösen a nőstény-farkast legyőző negyedik allegorikus állat az agár”. Ő eleganciájával, könnyedségével, tisztaságával

Krisztusra emlékeztet. Micsoda egyszerűen találó típusteremtés ez közel 700 éve!

Transzbrutális küzdelmen át a mély létezésgyökérzetig

De mi az eszköz mindezek elviselésére, a transzbrutális út, azaz a brutális emberi szinten való felülemelkedés útja, a napi sivatagi vagy a lenn marasztaló sárdogonyákon túlsegítő eszköz?

Itt megint egy öko-antropológiai kulcs siet segítségünkre. Persze ez is jelképi, de reális eszköz. A kérdés: mibe, kibe kapaszkodik az életünk? Van-e ősi lélek- és genetikai talaj alattunk? Családi kötelékek, neveltetési hajszálgyökerek, kulturális légző gyökerek? Fatornyos, templomtornyos, szép körvonalú szülőtáj, szülőföld emléke, ahova létezésünk utolsó pillanatában is visszaszáll a lelkünk? Magyar versek, énekek, zenei élmények pányvái, az anyanyelv sok százéves és mély gyökérzete, ami a mélytudatunkban akkor is működik, ha nem gondolunk rá? És van-e kapcsolati gyökérzetünk, amelyben nem puszta önzésre, számításra, taktikára épül rá emberi kapcsolatunk? Szimpátiaszálakra, elfogadásra, bizalomra, közös élményekre, spirituális javakra, emlékekre? És a legvégső és legelemibb feltétel: van-e

transzcendens istenkapaszkodónk? Hitünk? Bármely felekezet kertjében, de Krisztushoz, az Élet gyökeréhez kapcsoló?

Úgy gondolom, vasárnapi és egész hétre szóló kérdéstömeg rezeg a fenti sorokban, mint az őszi fák leveleiben az elmúlás, s az élet ígérete is. Adja Isten, hogy némelyik kérdés halkan ráereszkedjék a lelkünkre, s könnyed lendületével írassa lelkünkben tovább a kérdéseket. És a megtalált válaszokat is önismeretünk és életvezetési képességünk növelésére. Bizonyos értelemben csak rajtunk múlik, hogy Jézus szavát követjük-e: Bárcsak megismerted volna te is, csak a te mostani napodon is, ami a te békességedre való!

Keresztyének szépségfürdőzése a fenséges felségesben

A református Karl Barth és a római katolikus Hans Urs von Balthasar szépségnézeteiről

Ami összeköti a két múlt századi zseniális svájci teológust, Barthot és von Balthasart, az a mély keresztyén hitük egyik legszebb belső része, a teremtett világbeli, látható, és a részben láthatatlan szellemi-lelki szépségek felismerése, értelmezése, szeretete és mindennapi megélése. Senki ne gondolja, hogy itt elvont eszmefuttatások sok ezer oldalas anyagáról van szó csupán. Nem, mivel a szépséget Alkotó Isten magasztalása mindkét zseniális teológusnál áthatotta a hétköznapokat.

Dürer sziklákat repesztő fűszálainak növekedésereje éppúgy benne volt esztétikájukban, mint Mozart muzsikájának élvezete. Olyannyira, hogy Barth Bázelben halála reggelén még meghallgatta szokása szerint egyik Mozartlemezét. Von Balthasar pedig több kötetes szépségteológiáját naponta megélte a Schwyz Kanton einsiedelni Bencés Monostorát körülövező fenséges hegyormok szemléletekor éppúgy, mint zongorajátéka zenei klasszikusokat lelkébe visszahívó játékakor. Nem véletlen, hogy ez a két szépségszomjas lélek életük bizonyos szakaszaiban nem csak levelezés útján inspirálta egymást a látásmód, a szépség-szemlélet és élvezet lelki magasságainak

újabb és újabb meghaladására, a szó szoros értelmében esztétikai transzcendálásra, minden előbbin történő túllépésére, hanem személyesen, Bázelben és másutt adtak újabb testvéri ösztönzést egymásnak. Az Isten adta földi és mennyei, meg égi szépségek újabb összefüggéseinek elkáprázó meglátására és láttatására. Segítségükkel szépségtúrákra indulhatunk, gondolataik, könyveik mesteri bedekkerek a szépségláttatás birodalmában.

Bevezető eszme akkordok

Barth Károly református teológus, az Ige szerelmese és közel 20 ezer oldalban fejtegetője, ezer és ezer teológus professzoraként a bázeli református tanszéken új gondolkodási korszakot nyitó és építő

munkásságával még ma is tanít bizonyos tekintetben. Bár sokan és sokféleképpen vitatták, bírálták egyes gondolatait, megnyilatkozásait, de hatalmas és mélyreható kutatásainak szinte könyvtárnyi gazdagságát

tartalmazó Kirchliche Dogmatik-ja, egyházi tanrendszere és kötetek tucatját megtöltő prédikációi, főként pedig a bázeli börtönlelkészkedése egyszerű, érthető szintre lefordított lelkigondozói igehirdetései méltán

helyezik mások elé tevékenységének kegyelemittas értékvilágát. Ennek tengelye mindig az Ige volt. A Kijelentés. Isten Szava, amely elhat a vesék és a gondolatok megvizsgálásának a mélységéig és magasságáig. Mindkét teológus az Isten Igéje által kreált, megteremtett létben fedezi fel a szépség, a harmónia, a fenséges rend, törvényszerűségek lenyűgöző csodáit. A szépség a teremtett Lét, így a Teremtő sajátossága és sajátja.

Urs von Balthasar esztétikai sorozata egyikében, Az Úr dicsősége –

Teológiai Esztétika (The Glory of the Lord – A Theological Aesthetics) címet viselő grandiózus, hét kötetes sorozatában, melynek egyes kötetei 1961 és

1989 között jelentek meg Edinburghban, így fedi fel Barth befolyását: „A

szépség az a szó, ami az első” (1961). Pontosabban, az az Ige, ami elsőként egyáltalán elhangzik a tohuvabohu, a kavargó és formátlan ős-bumm első másodpercében, az teremtő, szépségalkotó szó is. És a katolikus esztéta

történelemvégi látomásában is ez dereng fel:

Karl Barth Kirchliche Dogmatik-ja (Fotó: wikipedia.de)

„A szépség az utolsó dolog, amelyet a gondolkodó értelem meg mer közelíteni”.

És hogy micsoda hétköznapi jelentősége és fontossága van a szépségnek, a szépség felfedezésének, meglátásának, a vele kapcsolatos érzelmi

iskolázásnak, majd szépséghordozó emberek sokaságának a kultúra-képzés szempontjából, ezt meg is fogalmazza von Balthasar. „Egy szépség nélküli világban – még akkor is, ha az emberek nem tudják milyen is lenne ez, tehát abban a világban, amely talán nem teljesen szépség nélküli, de mégsem tudják meglátni és nem számolnak vele: e világban a jó is elveszti vonzerejét”. Ez az a mély összefüggés, ami a szépség-jóság-igazság között teremtési adottságként meghúzódik. Mindketten Dosztojevszkij nyomán is megerősödtek igei látásmódjukban. A nagy orosz zseni ezt írta: Ha a szépség és az igazság között kellene választanom, én a szépséget választanám, mert abban benne van az eszmei igazság is.

s von Balthasar

Az einsiedelni kvartett – példaértékű római katolikus-protestáns eszmetársi barátság

Az ősi és gyönyörű fekvésű einsiedelni Bencés Kolostorban tartotta főként von Balthasar azokat a szépségfürdőzéseket, amelyek másodlagos

élményként betöltötték lelkét. Másodlagos élmények ezek, az Isten Kijelentésére, Igéjére, annak szépséggazdagságára, láttatás erősítő zsoltárokra és a svájci táj felülmúlhatatlan alpesi, elsődleges látványcsodáira írt reflexiók. Tudatossá emelt szépségtartalmakat halmozott fel ötkötetes Theo-Drama, Isten-dráma sorozatában, amelynek egyes részei 1973-1998 között jelentek meg San Franciscóban. Teológiai drámaelmélete Krisztustengelyűségével teljesen a barthi Ige teológia nem csak földrajzi közelségét mutatja.

1948-ban Einsiedelnben találkozott több alkalommal is Barth, von Balthasar, Adrienne von Speyr és Charlotte von Kirschbaum Josef Fraefelnél, akivel együtt alapította meg a szerzetes-esztéta a Johannes Kiadót. Ők négyen 24

órán át hallgattak Mozart lemezeket, és cserélték ki gondolataikat a muzsikaesztétikáról. Itt fogalmazta meg Barth talán nem először:

„Amikor az angyalok Isten dicsőségére muzsikálnak, akkor Bachot játszanak. Amikor viszont a maguk örömére, gyönyörűségére zenélnek, akkor Mozartot”.

Fiának küldött levelében azt is leírja, hogy Bachot a zene Keresztelő

Jánosának tekinti, Krisztusra mutatásával. Beethovent meg Origeneshez, az ókori nagyhírű, ékesszóló teológushoz hasonlítja. Egy-egy házi összejövetelen von Balthasar zongorán játszott. Ilyenkor Barth a neves hallgatóságot jelentette. Jegyzeteiben az alkalmakról így írt: „Mozart olyan füllel rendelkezett, amivel belehallgatott az Isten trónja előtt éneklő angyali kórus harmóniáiba”. Mindkét teológus bőven írt Mozart mennyei muzsikájáról, Barth könyvecskét is. A két teológus eszmei barátságát, ami egyháztörténeti

újdonság és valóságos ökumenikus, mi több: felekezetek fölötti csodabarátság volt, méltán nevezhetjük példaértékűnek a római katolikusprotestáns egyházak legújabb kori történetében. Ennek valóban neves és maradandó bizonyítéka volt, hogy von Balthasar 1948/49 téli szemeszterében a bázeli „Keresztyén Kultúra Társasága” nevű befolyásos szervezetnél 10

előadást tartott ezzel a címmel: „Barth Károly és a katolicizmus”. Barth sok írásában idéz jeles katolikus írókat, költőket, például Paul Claudelt, Georges Bernanost vagy Gertrud von LeFortot. Ugyanakkor a nagy klasszikusok is

előkerülnek Egyházi Dogmatikájában is, például Goethe, Moliére, Balzac, Shakespeare, Dosztojevszkij, az emberi lélekábrázolás nagymesterei.

Karl Barth

Barth szépségfürdője és teológiai esztétika-története

Karl Barth szerint a teológia a legszebb az összes tudomány között. Ennek az az oka, hogy Isten igazsága és igazságossága mellett az Ő szentsége Isten valóságának kifejeződése, s ez a szent tudomány tárgya. Andrew Dunstan nagyon olvasmányos könyvében ez kiválóan megmutatkozik és tükröződik.

Dunstan könyve sokrétűen mutatja be 1919-től 1968-ig Barth fejtegetéseit a szépségről teológiai, egyházi és egyházon kívüli összefüggésekben.

Rendszeresen azonban a bázeli zseni Egyházi Dogmatikája II/1. könyvének

31. §-ban részletezi szépségfelfedező gondolatait. Számára a szépség nem önálló fogalom, hanem ez a lényege: Isten maga szép, Ő a szépség maga.

Ebben a részben az ó-egyházi teológiától a reformációig felvázolja a teológiai szépségtannak egész történetét, megtisztítva mindenfajta filozófiai önkénytől.

Isten teremtetlen, lényegi, mindig is létező ős-szépségét az Ő dicsőségének a valóságába ágyazza. Szépsége dicsőségének egyik érzékelhető megjelenése.

A közel 40 oldalon át folytatott barthi fejtegetés lényege:

Isten az egyetlen tökéletes szépség, ezért az egyetlen szép, esztétikus tudomány a teológia.

Isten lényegének szépségvonása kifejeződik a teremtés őseredeti szépségében, az istenközösségre teremtett ember édenkerti közvetlen istenkapcsolatában. A bukás után egyetlen szépségfoglalata Isten szépségének Jézus Krisztus. A kereszt fejezi ki az Ő titokzatos szépségét, amin szellemi és lelki, feltámadásos valósága vett győzedelmet. A drámai szépség, ami erkölcsi szépséggé alakul át, a kereszten is szép maradt, mert felülemelkedett a jóság és engedelmesség formájában mindenkin és mindenen. A legmélyebb mélyponton is Isten dicsőségét, a gloria Deit szolgálta. Minden esztétika annyit ér Barth szerint, amennyire a glorifikációt, Isten történelmi, családi, egyházi, nemzeti keretek közötti megdicsőítését szolgálja, mozdítja elő. Amikor a szépség erkölcsi felhajtó (segéd)erővé lesz.

Barth szépségszemlélete, belemerülése az isteni tökéletes szépségbe soha nem öncélú. Esztétikája nem élvezetet vagy undort taglal, nem elragadtatást vagy elborzadást elemez esztétika címen, hanem egész más létsíkon mozog:

Isten dicsőségének szemléletének emelkedettségén, szentháromságos létének cselekvő, imádó, imádságos dicséretén és ennek erkölcsi érzékeltetésén nyugszik. Mindez naponta történhet igeolvasással, imádkozással, életünk Isten elvárásaihoz igazításával, a teremtés, a természeti világ még megmaradt szépségének szemléletével, ezek megőrzésével. De ezt valósítja meg az eszmei-gondolati szépségsík is, a teológia, filozófia bizonyságtétele Istenről vagy az irodalom, zene, a festészet, szobrászat szépségtartalmainak, látványelemeinek ezernyi formája az emberi történelem során. El egészen napjaink nem teológiai esztétikaélményeinek átgondolásáig, a francia Jean-François Lyotard-ig (1924–1998), aki a magasztos, fenséges fogalmak tartalmainak kibontásán fáradozott. Jól tudták ezt a zsoltárszerző franciák is, L. Bourgeois – C. Goudimel jó 450 évvel ezelőtt is, amikor a máig énekelt genfi zsoltárokat komponálták. Mily jó és mily gyönyörűséges, hogy a történelemben nem csak a rossz, a gonosz ismétli meg önmagát, és hódít, hanem mindenek előtt és fölött, sőt mindenek ellenére: Isten. Ez is szépségének maradandó titka.

Miként a 8. Zsoltárban magyarul is énekeljük:

Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk, Mely csudálatos a te neved nékünk! Nagy dicsőséged ez egész földre

Kiterjed és felhat az egekre…

De micsoda az embernek fia, Kiről Felségednek van ily gondja?

Az értékek és az embert értékelő

életszemlélet győzelme, jövőképessége

Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia (1János 5,4-5)

Óriási Ige. Szinte beleszédül az, aki mélyebben átgondolja. Beleszédül nem a győzelem mámorába, hiszen a világ legyőzése a kereszt botrányán, Jézus töviskoronás szenvedéshordozásán és a feltámadáson keresztül valósult meg.

Ezért a küzdelemért a kisujjunkat sem mozdítottuk meg, semmi, de semmi kockázatot sem vállaltunk. Senki akkor és senki azóta.

Solus Christus – reformáció havában hitújító felismeréssel írjuk: Egyedül Krisztus! A győzelemért csak és kizárólag hitünk fejedelme és bevégzője, Megváltó Urunk tette meg a szükségeset.

A reformáció genfi emlékműve

Róla évszázadokkal ezelőtt már ezt hirdették, magasztalva áldozatvállalását: Victor quia victima – győztes, mert elvállalta a legyőzetést, hogy aztán Isten tegye Őt az élet és az örök élet szelíd Bárány-győztesévé. Mi csak részesülhetünk ebből a győzelemből, mint a csecsemő az édesanyja által termelt tejecskéből, mint Luther, a szellemi-lelki koldus, aki egész életén át kitárt kezeket emelt Isten elé, hogy azokat megtöltse javaival vagy egyszerűen elfogadja az érdemtelenségnek ezt a dramatizált kifejezését, az üres kezek hódolatát.

Miként Kálvin, aki nem győzte hangsúlyozni: semmik vagyunk Isten nélkül, s hogy minden önérdem, fennhéjázás, öndicséret, vállveregetés nélkül naponta megmutassa, ki is az ember önmagában.

A genfi reformátor minden hajnalban imaszőnyegére roskadt, lyukasra térdelte azt, hogy ebben a leborulásban megtalálja az engesztelő kegyelem kínálta békességet. A sort hál’ Istennek lehetne végtelenül folytatni. Életekkel, akik mártírsorsban, börtönben, cellacsendben, labormagányban, kutatói töprengésben vagy Katorgán, Aradon, Recsken, a Duna-deltában és másutt az egyetlen Győztesben, az élő Jézus Krisztusban bíztak – nem hiába! Akinek győzelmébe felvéve, ők nem átkozták azt a világot, amelyben születtek, kínlódtak, imádkoztak, szerettek és elvállalták sorsukat élő reménységgel, hanem tudtak e nyomorult földért, még inkább a gonosz és istentelenné vált, végtelenül önző, csak maguknak kaparó milliókért és szomszédjukért is imádkozni.

Milyen győzelmet kap a Jézusban, Isten Fiában bízó ember? A legnagyobbat: a bűnbocsánatot, az új életet, az Isten értékrendjébe emelés mellett az egyoldalúságok, a rész szerintiség feletti győzelmet, a töredékesség (1Kor 13,9-10; 12) fölé növekedést. A növekedést emberlétében – sokoldalúan.

Mielőtt pedig bárki azt a téves következtetést vonná le, hogy ezek lelki, elvont dolgok, semmi közük a hétköznapok „lentiségéhez”, röviden utalok arra, mennyire nem így van. Hogy az a győzelem, amit Jézus a Golgotán és a feltámadásban a világ felett, a világért, a világ javára (kozmosz!) megküzdött Isten Igazaként, a világ Bárányaként, valójában nagyon is mindennapi létezésünket érinti, átformálni, megemelni akarja a mulandóság lejtmenetéből az üdvösség égi szerpentinje felé. Ezért leírom:

ma azok, akik a hit győzelmének jézusi szemléletével kutatnak, keresik az új és a fenntartható megoldásokat, imádkoznak, törődnek a világgal, küzdenek a mindennapok méltóbbá tételéért, eljutottak az egyoldalúságok alkonyáig.

Számukra már az a világ jött el, amiben megszületett a vagy-vagyiság egyetlen tartós alternatívája, a krisztusi élet, a Krisztusban élhető jelen és jövő. Hétköznapi erővé lett számukra a győzelem, mert minden nap együttélést hoz magával Krisztussal. Ebben nincs is-is. Van, amit fel kell adni végleg, s van, Akire rá kell tennünk az életünket – véglegesen. Vagy a krisztustalanság vagy a krisztusi élet.

A Jézusban megszentelt élet méltósága, értéke a fontos, mert vagy jézusi emberség, melynek hordozója, tartaléka, táplálója a Feltámadott, a külsőmennyei energiaforrás. Ő belsővé és személyessé, a te életed javára transzponálja Lélek és szeretet-energiáit, vagy nincs más senki, akitől ezt várhatjuk, kaphatjuk. A Pilátus által felismert, kimondott Ecce Homo, Íme az Ember, a történelem végéig érvényes. Ahol pedig Ő elveszíti a bűnös gyűlölet, megosztás hamis ideológiák, politikai hazugságok, egyéni önzések, a fegyverek vagy a pénz egyoldalúságba vetett vakhit következtében Ecce Homo voltát, ott hanyatlásnak indul minden ember, legyen az individualistanyugati vagy kollektivista-keleti típusú. Akkor az emberség alkonya jön el.

Munkácsy Mihály: Ecce Homo!

Nem kell ehhez a Spengler-féle 19. század végi filozófiai okoskodás Nyugat alkonyáról. Őnélküle alkonyi emberség-fogyatkozás borul Keletre és Nyugatra, Északra és Délre minden világvallás jóhiszeműsége ellenére. Vergődő világunk napi történeteiből és mindennapi kínjaiból ordítóan látjuk ezt. De még ez sem elég!? Márpedig akár felfogjuk, akár nem, a világ és a történelem, az emberiség és mi mindannyian a győzedelmes hit után

kiáltunk. Jöjjön már valaki, aki megszabadít! Ezért jött el a Jehosuah-Jézus, a Szabadító 2000 éve.

A victoria, a győzelemteljes fides, a győztes hit világkorszakában élünk a jeruzsálemi feltámadás óta. De mennyi és mi valósult meg ebből? Csak győzelem, legyőzés, vér, könny és pusztulás Krisztus nélkül? Mert voltak, akik hatalomhoz jutottak, és csak győzelmet akartak hit nélkül?!

Ezen a vasárnapon és a ránk következő héten legyen pár percünk

újra és újra, hogy átgondoljuk: mit jelent Krisztus győzelme, s az abban történő részesedésünk hit és kegyelem által (sola fide et gratia) a mi saját életünk, családunk, környezetünk, egyházunk, gyülekezetünk javára?

Az eredeti görög szöveg a világ szót a kozmosszal fejezi ki. Hiszen Krisztus győzelmet vett az egész kozmosz fölött: minden, ami teremtésként létrejött a világmindenségben, a kozmoszban, az uni- és a multiverzumban, Krisztus, a Bárány, az irgalmas szívű Fiú uralma alatt áll. És ez az uralom mindig segítés, bővelkedésben részesítés, reménység tartalmú, örök élet távlatú. Felszabadítóan tágas, távlatos, győzedelmes. Mindig a pillanatnyiság részrehajlásai fölé emelő. A békaperspektívából a sasszárnyon hordozás magaslata felé. A táguló élethorizontok felé, s nem a beszűkítő, gyilkolás- és sírorientált pusztítás, háborús torzulások felé. Isten Lelkének csodálatos vezetését látom sok mindenben – ebben az értelemben. Ezernyi fáradozást, hogy ezt a szabadítást lefordítsák hétköznapi viszonyainkra.

Illusztráció (pixabay.com)

Például ennek a Krisztus-győzelemnek emberség-erőforrásait feltáró hatalmas szemléleti és élettartalékból a hit és a gazdaság új korszakos látásmódjának megjelenése révén. Segítségével a vadkapitalista, harácsoló, önző szemlélettel, vagy az emberi munkaerőt, az embert kiszorító digitális robotkapitalista szemlélettel szemben kezd felderengeni a világgazdaságnak egy új látásmódja.

Sokan kezdik megfogalmazni a hit és a gazdaság új típusú kapcsolatát. Azt, hogy a jövőnek értékalapú ember- és gazdaságszemléleten lehet csak fennmaradnia.

Amikor a munkát és a tudást egymás feltételeként, értékteremtő hatóerőként építik bele mindennapi életgyakorlatukba a társadalmak, az oktatás, a politika, a közbeszéd segítségével. Hiszen nyilvánvaló, tudás nélkül nincs produktív, minőségi munka. De az új szemlélet még tovább megy. A kapitalizmusok alternatívájaként a holland Kuyper, Dooyeweerd, a skót Magnussen immár klasszikus hitbeli gazdaságszemléletének továbbgondolásaként megérkezett a kegyelem és a hála világgazdasági szemlélete (Kathy Tanner), a trinitárius, szentháromságos gazdaságszemlélet (M.D. Meeks).

A világhírű, holland eredetű amerikai Michigan Calvin College-ben a mikrogazdasági kutatás kiválósága, John Lunn professzor és csapata révén a

kapitalizmus hereziseinek, életveszélyes tévedéseinek teológiai vizsgálata és

bírálata is megkezdődött. Az új szemléleti világkorszak lényege: a Krisztusba vetett hit humanizáló, társadalmat és közösségi formákat átjáró kovásza nélkül a jövő egyre inkább az agyonkontrollált, embertelen digitális világbörtön felé, nem pedig a remény, embertisztelet és a szeretet kozmikusan élhető-éltető kultúrája felé halad.

Ezért hasznos átgondolni a Life Long Learning-et, az élethossziglani

tanulás trendjét és gyakorlatának egyre nagyobb teret nyitni hazánkban is.

Ugyanígy a mikro- és makrogazdasági új szemlélet innovatív befogadásának, a hit és gazdaság mélyebb összefüggései kutatásának, tanulásának és életszemléletté tételének. Németországban minden évben összejönnek a keresztyén vállalkozók, nagyiparosok képviselői, hogy hit és gazdaság aktuális teendőiről disputáljanak.

Amerikában éppen az említett Lunn professzor évekkel ezelőtt létrehozta a Keresztyén Közgazdászok Társaságát, és folyóiratukban, valamint a Hope College-ban, a Remény Egyetemén rendszeresen közzéteszik gondolataikat Faith&Economics című folyóiratukban. A Krisztusban az emberiségért a világ egyoldalúságain, bűnein, korlátain győzelmet vett hit élő erejeként hirdetik:

lehetséges, sőt szükséges a gazdaság, politika, erkölcs hitbeli szemlélete és összefüggéseinek megújító erőként történő még hatékonyabb becsatornázása a gazdasági folyamatokba.

„Az a hitünk és meggyőződésünk, hogy korunk nyomasztó erkölcsi, teológiai és gazdasági kérdései mélyreható feltárást, változtatást igényelnek” – írják folyóiratuk legújabb számában.

Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. Ki az, aki legyőzi a világot, ha nem az, aki hiszi, hogy Jézus az Isten Fia.

Fotó: Németh István

Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok 1Péter 5,7

Különös vasárnapi merengőre hívott meg Isten. Hasonlóra invitálom a Kedves Olvasót. Ő, Aki a fenti péteri Igével is úgy fordítja lelki

tekintetemet maga felé, hogy a Máténál az isteni gondviselésről szóló gyönyörű mondatokban (Máté 6,25 és köv.) a mezei liliomok

szépségápoló Uraként mutatja meg magát. Nem fáradnak, nem fonnak, mégis növekednek a liliomok. Őtőle, Őáltala, génparancsaik isteni rendelése szerint.

A mező füvét is Ő öltözteti zöldellő, friss pázsittá. Vagy ezek itt a Tirréntenger halk hajnali partsimogatásai közben égre röppenő, olykor vad vijjogásukkal lélekriasztó, csendtörő hanghullámokat kibocsátó, jól táplált sirályok nem Isten terített tengeri asztalának bőségéből élnek? És mi szorongató energiaválság, kétségtelenül növekvő mindennapi költségek esetenkénti durva vágtázása közben, háború és menekültnyomás idején mégis, mégis tele vagyunk aggodalommal. Mintha nem is lenne Gondviselőnk.

Pedig ezen a vasárnapon a megváltó Jézus szeretetében megmártózott, ennek ellenére saját életéért, a rábízottakért is homlokát ráncoló, a helytartó udvarában gyáván Jézus-kapcsolatot tagadó Péter küzdelmekben kiérlelt,

hitvallásos mondatát kellene szivárványként minden gondfelhőnk fölé

írni: Minden gondotokat őreá vessétek, Krisztusra, Istenre, a Szentlélekre, e mindennél hatalmasabb, egyetlen hármas egységre! A világhordozó, multiverzumokat fenntartó Szent Háromságra!

Neki gondja van rátok. Kenyérgondok, sorsgondok, csalódásgondok, elégedetlenségi gondok, pénzgondok, családi gondok, nemzeti gondok, világgondok között is gondja van ránk!

Ezen a különös vasárnapi merengőn itt, a tengerparton hallgatom a hullámok évmilliók óta refrénszerűen ismételt bizonyságtételét, amint egyik a másiknak, majd a homokos partnak adja az üzenetet: élet, erő, rend, engedelmesség, szelídség, hajótörő harag hullámzik, csobban bennünk. Tesszük a dolgunk, apályban és dagályban hordozzuk mélységeinkben az Isten által teremtett alkotásokat: apró planktonokat és óriástestű halakat, szelíd bálnákat és ragadozó cápákat, ezernyi nyüzsgését a létezés hajnalán formált színes és egyszínű lényeknek, korallerdők formacsodáival magasztalva az Alkotó, nagy fantáziájú Istent.

Fotó: Pixabay

Szóval, hallgatom a gondoskodás csodájaként évmilliók óta hullámzó tenger

bizonyságtételét a Létezés felfoghatatlanul intelligens Istenéről, a Természetes Intelligenciáról, Akinek egyetlen szavára fenséges rend, csodálni való életgazdagság állott elő. És közben megköszönöm Neki, hogy még itt, a hajnali ébredő fényben, az ember nélküli parton borulhatok le eléje, egybeolvadva a hullámok beszédes magasztalásával, a megunhatatlanul ismétlődő vallomáshullámokkal. Meg mobilom Ige-hozó, a Losung, a 292 éve lelkekhez úton lévő herrnhuti testvérközösség napi bibliai üzenetével, amit most a német mellett elolvasok olaszul is, élvezve e kultúrákat hordozó szépséges nyelv tengersós és mézédes szavait:

„Gettando su di lui ogni vostra preoccupazione, perché egli ha cura di voi” – minden gondotokat (de jelenti ezt is: előítéletet, elfogultságot, aggodalmat, izgalmat) vessétek Őreá, mert neki gondja van (cura – törődik, gondoskodik rólatok) rátok. Hajnali tiszta, égre írható, egyetemes üzenet:

NEKI GONDJA VAN RÁTOK.

Ő képes elvenni előítéleteinket, elfogultságainkat, hamis

vélekedéseinket, aggodalmaskodásunkat, felesleges vagy nagyon is indokolt izgalmainkat!

Még ha tengernyi van is ezekből! Micsoda léterő árad itt a LÉTALKOTÓ isteni erő végtelenségének tengernyi hullámzásában – felém, de lelki tűnődéseidben Feléd is, Kedves Olvasó! Ez nem kiváltság, hanem maga a tiszta kegyelem. Egész héten át árad Feléd is a gondtalanító, gondcsökkentő, gondoktól szabadító isteni kegyelem. Tengernyi, végtelen, örök hullámzással.

Olvasmányélményeimből itt, a hullámverésben előszökkennek a gondolattöredékek a brit Barnett Newmantől a 20. századot végigcsodáló francia esztéta Jean-Francois Lyotardig, aki a protestáns Kantra alapozva írt az elragadóról, fenségesről, magasztosról, ami elsősorban esztétikai élményt jelentett neki, de gyökere mélységesen vallási, Isten-eredetű. Érdekes, hogy a következetesen protestáns Kant fenségesnek, pompásnak nevezte a vatikáni Szent Péter-bazilikát, mivel építészetileg ez is a magasztosság érzetét ébreszti a szemlélőben.

Otto Rudolf valláspszichológus pedig a vallási fenségest két ellentétes pólus lelkünkre gyakorolt hatásaként magyarázta: a fascinosum, a lenyűgöző, az isteni szentség, és a tremendum, a szentség félelmet, méltatlanságot, szégyent kiváltó hatásaként. Mindkettő Isten jelenlétében élhető át. Itt, a tengerparti merengőn feljöttek emlékezetemben Berzsenyi gyönyörű sorai is, melyeket az 1810-es évek elején írt Fohászkodás c. versében: „Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér,/Csak titkon érző lelke óhajtva sejt:/Léted világít, mint az égő/Nap, de szemünk bele nem tekinthet”.

Valóban hatalmas Isten hangszertára! Itt a lenyűgöző itáliai tengerparton Ő lét és nemlét, gond és gondoskodás, lelki fenségesség és magasztosság élményhullámait hozta elő bennem. És hiszem, sokakban. Azokban, akik itt az érzékekkel befogadható tengert érintik, sós vizével, hullámáradásaival, langyos csobbanásokkal, erőteljes lökésekkel a mélyebb vizekben, fényjátékkal, színcsodákkal, a végtelenség érzetét ébresztő horizontvesztéssel. Amikor ég a tengerrel, tenger az éggel ölelkezik egybe.

De ugyanígy felzúghat lelkünkig a teremtés számos csodája a Balaton egyegy csendes zugában, a Tisza vagy a Maros játékos öbleiben. Akár emlékezetünk más, talán nevesincs vízpartjain. A lényeg csak ennyi: legyen csendpercünk Isten számára, mert végtelenül többet kapunk pár perc alatt Ővele, Őbenne és Őtőle, mint nélküle talán éveken át –sem. Élménypirkadat, Isten-pirkadat adassék a Kedves Olvasónak egyegy vasárnapi vagy hétközi csendes percben, amikor a halandó az ővele törődő Istenre gondol… és átélheti a horizontvesztést személyesen is: Isten az emberrel, ember az Istennel ölelkezik össze végtelen pillanatra és mindörökre…

és délvidéki szemmel Rómában,

Fotó: Németh István

Hol volt, hol nem volt, de leginkább hál’ Istenek mégis volt, hogy az egykori felvidéki Hont vármegye Ipolyság járásának alsószemerédi településéről Viszolajszky Károly római katolikus plébános úr 1885ben útra indult. Célja a Szentföld.

Egyebek között azért is, hogy a jeruzsálemi Pater Noster (Mi Atyánk) templom előtt négyszögben felépített csarnoksorozat 32 fülkéjének egyikében elhelyezze a Mi Atyánk 2 méter magas és 1 méter széles fehér márványtáblára vésett magyar szövegét. A szemerédi esperesplébános úr és a fraknói püspök adományaiból készült magyar nyelvű közös keresztyén imakincsünk, Megváltó Urunk imája 1888. július 23-án került fel a jeruzsálemi templomfalra.

E nemes és emlékezetre méltó gyűjtés és szentföldi zarándoklat históriáját a tisztelendő úr megírta, s a könyv Egy zarándoklat élményei Egyiptom, Jeruzsálem és Rómában 1887-ben Budapesten meg is jelent 357 oldalon.

2022-ben Horváth Béla volt országgyűlési képviselő, a Hit Pajzsa-díj alapítója támogatásával megjelent az értékes és érdekes útirajz második, javított kiadása.

Piazza Venezia a háttérben

Miközben Rómában és a Vatikánban irodalmi kutatásokat végzek ezekben a napokban, odahaza feleségem, Röhrig Klaudia református lelkésznő, aki protestánsként töltött régészeti kutatóévet Jeruzsálemben, felfigyelt az alsószemerédi tisztelendő hézagpótló útleírására, részletező, más tájképhez szokott felvidéki szemének máig friss látásmódjára.

Élvezettel és örömmel olvasta az általa is ismert bibliai tájak leírását, Judea, Samária Jézus-történetekhez kapcsolódó szellemes, hittel és humorral írt úti képeit. Így került aztán sor arra, hogy az ipolysági járás kíváncsi tekintetű és szívű tisztelendő plébánosának 167 évvel ezelőtti szent kalandozásai leírását nagy egyetértéssel és sok személyes tapasztalatot rokonszemmel meglátott olvasójaként a lelkésznő felhívja figyelmemet erre az útleírásra, miközben én meg Róma és Vatikán történelmi útjait rovom és magamba szívom a históriásan sokaromájú, egészen páratlan római légkört.

Két éve még báró Wesselényi Polixéna partiumi, tövisháti református írónő, az első magyar olaszországi bedekker szerzőjével róttam az itteni utcákat. Ma az örök várost mindkettőjük szemével is látva, a magaméval is befogadva, idézem fel felvidéki tisztelendő uram sorait Rómáról, a 167 évnyi időutazás ellenére is meglepően hasonló benyomások visszhangjával a lelkemben. És

újra csak csodálni tudom a nagy utazásokat lehetővé tévő Teremtő Atya és a kellő belső érdeklődést ébresztő, ösztönző Szentlélek Úristen ihletését, ami az alábbi sorokból is kiderül.

A vatikáni múzeum Bramante lépcsője

Akár járhattam volna én is a tisztelendő úr úti ruhájában, akár járhatottkelhetett volna ő is az én református tiszteletes lelki érdeklődésével, látványszomjúságával a világ fővárosában. Mert Jézus Krisztusban felekezeti gyökereink közben is rokonlelkek vagyunk. És merthogy több generáción át kun-református, karcagi, délvidéki, bácskossuthfalvai, majd győri őseim szemével látom, amit látok, a fenséges ugyanazt, több ezer éves maradandóságot, miként a földrajzilag Győrhöz közeli Alsó-Szemeréd esperesplébánosa szemei is hasonlóképpen működtek.

Az ipolysági tisztelendő értékelő sorai

Mielőtt lírai prózában megfogalmazott vallomásomat Rómáról az Olvasó elé teszem, hadd lapozzak bele Viszolajszky Károly Krisztusban tisztelendő testvérem útinaplójába, ahol egy mondatfél lesz az átkötés prózai ódámhoz.

Könyve 326–327. oldalán ezt írja: „Róma, az örök város Caput mundi, valóban világváros! (Caput mundi: latin kifejezés, jelentése: a világ feje, a világ fővárosa. Már az ókorban így nevezték Rómát)… Hagyományai teszik

Rómát világvárossá… Múltak országok, lehullottak trónok, kihaltak

fejedelmek: Róma most is van. Sok vihar hullámzott feje fölött: nekirontott a forradalom, száműzte a pápát, Avignonba vitte a tiarát, fogságban tartotta

Péter utódját. De Róma mindig világváros maradt. Elenyészett Tyrus, elmúlt Babilon, elsüllyedt Szodoma, letűnt a híres Karthágó, nincs többé Hiellas. De Róma falain az enyészet megtört, mert fölötte egy titkos kéz őrködik, mely erősebb a bosszúnál, hatalmasabb a világ összes fejedelmeinél, kitartóbb minden bitorló pillanatnyi elkapatottságnál”.

A Piazza Venezia oldalszárnya naplemente aranyában

ÉGRE KÍNÁLT IMÁK VÁROSA, KÖSZÖNTELEK

Ó, Róma, minő aroma

árad benned és belőled, színek, kincsek, templomok és események, fényesek és véresek, birodalmak és császárok, jogrend és mérnöki csodák, ókori paloták foglalata, Romulus és Remus

pápák és gyönyörű kertek

forma és illatfantáziája, magyar keresztyénség

Szent Istvántól máig és a messzi jövőig belőled táplálkozik

nem pogány emlőkön –

Ó, Róma, minő aroma

árad benned és belőled

imák és liturgiák

Szent Péter hallgatag koporsójától a bölcs király szerzeményéig a Szent István-házig

királyi és szerzetesi apácanővéres

szűzi liturgiák zsolozsmái

szállnak fel az égre belőled, más hitű közösségek krisztusi lüktetése

valdenseid és protestánsaid

csendes szemlélődése

pálmák és píneák égre kínált imái

sok ezer éves kövek és mozaikok meséi

Vatikán vonzása és pulzálása

szent csendje és titkai

túl a láthatón és a zarándokok tengernyi hullámzásán –Ó, Róma, te örök város, mélyen alászálltál lelkek rejtett útjain milliók emlékezetébe sorsába és reményeibe ragyogásoddal, Isten-kupolás kékségeddel, lélekmélyi életforrásokig érkeztél meg örök távlatok honfoglalásával magyar térdek Canossáiban

lelkek bocsánatvágyó bűnbánatában hol, ha itt nem üdvözülés spirituális játékaiban tömjénillatú révületében, Te varázsos város, történelem-végig népi és emelkedett, Tiberis/Tevere vizébe oltott fojtott véres drámákkal, ókori templomok vigíliás csöndjével, harangjaid állandó mély zengésű párbeszédjével –nem, ugye te nem vagy még gyertyáid templomhomályban gyújtott tízezreivel sem a lelki imaipar foglya sem a biznisz-kultúra olcsó osztogatója filléres szuvenírek Lélek ócsítója –Ó, Róma, minő aroma

árad benned és belőled, áldassék Isten, az élő romjaiddal és fényeiddel

Isten tenyerén fészkelő, múltat jövőbe ölelő

élő titok, áldassék érted a Mindenható, ki embert nem válogató

mosolyát hinti rád fáradhatatlanul –érdemtelenül, mégis kegyelmek csodáival, ezért ha tudsz, légy kultúrákat szülő

édes ünő, tápláló erőidért ŐNEKI hálás

KI mindig béke, fény, élet, áldás, ŐBENNE lettél latin rómás

krisztusian életparázs, égre, régmúltba, jövőbe, Istenhez hívó lágy kiáltás –Ó, Róma, minő aroma

árad benned és belőled, pax et bonum béke és jóság

ora et labora ima és alkotóerő

áldassék érted Isten, az élő a Hármas-Egy mindörökké

(Békefy Lajos)

Vatikán-Róma, 2022. szeptember 21.

Jövőfoganó nemzeti nászok Hungáriában

A debreceni református kollégium tanárai és falai sem hihették, hogy az 1800-as évek fordulóján 14 éven át diákjuk, Kölcsey Ferenc egyszer majd megírja Magyarország jövőbeli polgáraihoz szóló, erkölcsi nevelési célzatú gondolatait tartalmazó irodalmi művét, a Parainesist. Márpedig 1836-ban megírta, benne halhatatlan mondatokkal a hazaszeretetről szájalók ellen, akik országról, hazáról, nemzetről szóbirodalmakat fecsegnek jó pénzért, karrierért.

Csúcsmondata ez: A HAZA MINDEN ELŐTT. Ez idéződött föl

lelkemben, úgy is, mint aki Győrben nőttem föl, ahol 1888-ban jelent meg először önálló nyomtatásban ez a nemzeterkölcsi nagyszerű írás.

Kölcsey súlyos, intő szavai nyomán sorjában kinyíltak lelkemben

államalapítási ünnepünk előestéjén a „nagyok” gondolatszirmai.

Kármán Józsefé az 1794-ben megjelent A nemzet csinosodása művecskéjével, amikor a kora falai közé béklyózott országot, az aléló nemzetet ezzel a morális paranccsal ébresztgette a saját maga alapította

Uránia folyóiratban: „Kicsit ugyan, de annyit tenni, amennyit lehet, szoros kötelesség” – csiszolni a gondolkodást, gyarapítani a tudást, készülni a holnapra.

Fantáziám így kereste azt a történelmi pillanatot, amikor Kölcsey, Kármán intelmei nyomán eljuthatunk a gyökerekhez: a haza és az ország összeölelkezésének jövőfoganó nemzeti nászórájáig.

Ez látásom szerint augusztus huszadika, államalapításunk ünnepének a legmélyebb gyökérzete, origója, jövőt csíráztató tettsorozatának első lépése. Nemzetalkotó Szent István királyunk intelmesen rangos, méltó, alkotó magyar királyi uralkodásának szellemi hagyatéka. A jövőfoganó nemzeti nász az ő keresztyénségével kezdődött, s néhány történelmi pillanatban a századok során az ilyen típusú „nász”, haza-ország egybekelése mentette meg népünket, biztosította a túlélést, a nemzeti megmaradást Kárpátmedencében Istentől kijelölt „örök” történelmi szálláshelyünkön.

Nemzeti nagylétünk történelmi korszakainak titka eleink istenhite

Kisfaludy Károllyal szólva nemzettörténetünknek nemcsak nagy temetői, Mohácsai voltak, hanem nagy és dicső korszakai is, melyek nemzeti sorsemelő erőforrásként húzódnak át a századok fölött. Végső mérlegként pozitívra, veszteségek ellenére is győzelmesre, szétszaggatottan is prosperálóra fordítva magyarságunk Kárpát-medencei históriáját, magyar

nemzettudatunk határokon megállíthatatlanul átívelő megtartó erejét.

Akárhogyan elemezzük is, bármilyen meggyőződés vagy érdek nyomán futtatjuk le nemzeti létünk történelmi-gondolati dokumentumfilmjét, egy

erőteljes szellemi-erkölcsi hordozó energiaforráshoz jutunk. Ez pedig népünk keresztyénsége, s ennek mélyén istenhite, istentudata. A Biblia kőszikla

fundamentumára építkező királyaink, nagyjaink, szellemi prófétáink, váteszeink istenhite.

Amikor István királyunk lediktálta udvara hű és kiművelt szerzeteseinek a fiához, Imre herceghez szóló Intelmek-et, talán maga sem volt tisztában egészen azzal, hogy nemzetfilozófiát, történelembölcseletet, minden diplomáciai fondorlatot és ügyességet meghaladó morális Magna Chartát ír, ad örökül a magyar nemzeti léthez.

Márpedig ez történt Isten akaratából. S ennek a nemzetbölcseletnek az volt a reflektálható, tapasztalati alapja, hogy Istvánnak a szent korona erejével, az isteni oltalomnak, a Szűz Máriának felajánlott ország szemléletével égi dimenziókba rangosította fel a nagyon is vegyes szemléletű, pogány és keresztyén hitelemek küzdelmével akkor még erősen terhelt országot. Az irányvétel történelmileg tekintve abszolút tökéletes volt. Hungáriát átemelni minden földi buktatón, csoportérdekeken, s hinni: a nemzetet, jövőt foganó valósággá csak az égi, mennyei irányvételű hit képes formálni. Ez a hatalmas történelmi felütés István karjával új korok új énekeinek foganatosítója lett. Intelmes szemléletéért ezen a 2022. évi augusztus 20-án csak magasztalni tudjuk teremtető, megtartó, gondviselő Istenünket Jézus Krisztus által –katolikusok, protestánsok, s minden bibliás hitű honfitársunk.

Sishonestus – a magyarság erkölcsi valóság is

Az Intelmek és a Szent István-i magyar történetfilozófia, sőt történetteológia szíve, belső kohéziós ereje ez a két latin szó: sishonestus! Ezt a két szót sokan és sokféle árnyalattal igyekeztek visszaadni magyarul. Pápai Páriz

Ferenc így: tisztes, becsületes, emberséges. Értve ezt uralkodóra és

nemzetre. Jordánszky Elek 1808-ban így magyarított: Légy emberbecsülő!

Cselekedj tisztességgel, önállóan, az emberek kedvére. A millennium idején így szólt a fordítás: Légy tisztességtudó! Tormay Cecil a két világháború

között pedig így: Légy becsületes! Hála a jelentésgazdagságért nyelvünknek, íróinknak, fordítóknak.

Az 1015-ben papírra vetett királyi erkölcsi testámentum lényege szerint ez az

igazság:

a magyarság erkölcsi fogalom, tartalom, elkötelezés, történelmi sorshivatás a Kárpát-medencében – egykor és ma is.

És ez a jövőt foganó „nemzeti nász” ma is ünnepi módon egyesíti a Kárpátok övezte termékeny nászágyban Isten akaratából a hazát és az országot.

Bárcsak minél többen megértenék nemzeti nagylétük létesítő titkát, ezt a sishonestusos hatalmas elkötelező hagyatékot, a történelem Ura által ránk testált örökséget…

Kövessük mi is a Szent István-i történelembölcseletet keresztyénként

Már csak néhány nemzettörténeti, jövőt foganó áldott pillanatot idézek ünneplő emlékezetünkbe és önfeledt vigadalmunk közben. István királyunk öröksége egész nemzetünk, a magyarhoni, Kárpát-medencei és a nagyvilágban élő magyar keresztyénség közkincse, morális kézikönyve. Üzenete lényegét jól megértette és uralkodásával fel is mutatta Nagy Lajos király (1342–1382), akinek nagysága a magyar nemzet nagyságát is jelölte, hiszen országlása a Balti-tengertől, Lengyelhontól kezdve az Adriáig terjedt. Nápolyi Johannával kötött házassága révén a magyarság európai rangosítása is csúcsra járatott lett. Hunyadi János pedig egyenesen a keresztyénség védelmezője lett a török hódítás ellenében.

Beszterce grófja ezért kapta a Krisztus atlétája, Athleta Christi páratlan titulust. És Mátyás? A reneszánsz nagy király Beatrice felesége révén Európát hozta el Budára, Visegrádra! S a 19. századi kiváló magyarok, akik közül éppen a legnagyobb magyar, Széchenyi tanította: az ember – tegyük hozzá, a nemzet – akkor a legnagyobb, amikor térdel – Isten, s nem emberek előtt! Nem hagyhatjuk ki a morális erő győzteseiként az aradi 13-at, a magyar hazáért utolsó óráiban is könyörgő Damjanich szerb tábornokkal. És ’56

recski és más megtorlás katorgáin Istenben bízó lélekkel és rendíthetetlen szabadsághittel szenvedőket, a 300–301-es parcellával és a nemzeti sírkert névtelenül is neves, nevesen is feledhetetlen mártírjait. Mindannyian első

királyunk morális testámentumának történelmi korszakokon átnyúló

érvényességét vérükkel pecsételték el! Egészen 1989 történelmi sorsfordulójáig…

Úgy illő, hogy ezen az augusztus 20-án Istentől elhívott református lelkészként, közíróként én is odategyem a hála liliomszálát a nemzeti emlékezet képzeletbeli örökmécsese elé.

S miközben két nagyszerű református költőnk nemzetes sorait idézem fel, teszem ezt Szent István országáért hálás szívvel, az Intelmek istenes filozófiájáért köszönettel. Sokszázados visszhangként erre a Parainesis és a

Nemzet csinosodása elkötelezése nyomán, felidézem református eleinket.

TOMPA MIHÁLYT, a felvidéki Hamva tiszteletesét 1867-ből: „Nagy, nagy e szó Haza; fogalmában csudálatos, titkos erő van, mely elragadja a lelkemet.

Szeretete szülte a történet legragyogóbb jeleneteit, abban lettek sokan dicsőkké, áldottakká s vésték fel nevüket a hallhatatlanság oszlopára”. S a 20. századi CSANÁDI IMRÉT, aki kálvinista hitünk erejét Istenre utalva vers foglalatba ölelte: „…Megtartódat benne becsüld, magyarság,/ország lappangott itt, mikor nem vala ország:/ő árváit Isten/vezérelvén hitben,/lett Bástya és Bátorság./Két vad pogányt melyet zúzott-facsart mint sajtó,/nép dacolhatott itt, zsidók jaját sóhajtó,/helvét tant citáló,/magára találó,/térdetfejet nem hajtó”.

Lappangó országból sithonestusos hittel nagy és termékeny napokat hozó augusztus 20-át, haza- és országprosperáló egymásra találását értő, élő 21. századi generációkat kívánok Neked, édes magyar nemzetünk, drága magyar hazám!

Elképesztően gazdag magyar nyelvű

imakultúránkról

A nemzeti emlékezethez, s így augusztus 20-hoz a történelmi és a spirituális, a szellemi és a lelki hőstettek egyenértékűen kapcsolódnak. A Felvidék.ma online lapon legutóbb Históriás magyar arcok mai imatémákkal – Spirituális előjáték államalapításunk ünnepéhez címmel közzétett írásomban foglalkoztam már azzal az elképesztő gazdagsággal, amit az 500 éves hazai protestantizmus magyar nyelvű imakultúrája alkotott és hagyott ránk.

Ma egyre kevésbé vagyunk tudatában ennek a nagy értékű örökségnek.

Századokon keresztül magyar protestáns népünk úgy nem feküdt le és nem kelt fel, hogy össze ne kulcsolta volna kezét. Kéréseiben ott voltak a családért, gyermekekért, gyermekáldásért, ételért-italért mondott hálaimák. Az, hogy királyért, nehéz történelmi próbák közben, közbékességért ne mondott volna népünk kérő szót Istenhez, de a nyelv és a beszéd tisztaságáért is, a mesterekért, a kereskedőkért, a prédikátorokért, esőért és termésért, az úton lévőkért, tanulókért és tanítókért, betegekért, haldoklókért ne szólalt volna meg ajkán Istenbe kapaszkodó ima, édes hazánk jó állapotáért ne könyörgött volna, ez századokon át elképzelhetetlen volt. Olykor nagyon is nagy szegénységben élő népünk mégis a túlélés nemzete lett. Ebben a történelmi és egyéni sorspróbákban is győzedelmes imaélet Urának döntő szerepe volt. Hálás vagyok királyhágómelléki Visky István tiszteletes író-lelkész testvéremnek az „Istennel való magányos beszélgetés – XVI–XIX. századi imádságok” címmel összegyűjtött „csúcsima”

szemlézőjéért, valamint az irodalmi remekműért Bod Péter prédikátor

uramnak, aki 1766-ban megjelent Magyar Athenas c. irodalmi lexikonjában

több mint 500 honi lelkészt, írót mutat be. Kettejük érdemes műveinek gyújtópontjában ragyognak fel máig tiszta fénnyel ezek a lelki sóhajtások.

Házasságjavító imák némi humorral

Az olyan férj imádsága, akinek rosszindulatú felesége miatt nagy

keresztje van

Könyörülő Isten! Milyen sok szomorúsággal és keserűséggel van tele az én életem házastársam miatt, aki rendetlen magaviseletével és cselekedeteivel sokszor megháborítja lelkemet, sok bosszúságot, fájdalmat és keserűséget hoz rám, ami miatt mind a te tiszteletedben, mind hivatásom dolgaiban sok fogyatkozást és hátramaradást kell szenvednem, sőt, sokszor vétkes gondolatok, beszédek és cselekedetek is megkísértenek…

Amíg pedig hordoznom kell ezt a nehéz keresztet, légy velem erősítéseddel és vigasztalásoddal, hogy el ne csüggedjek alatta, se vétkes és akaratoddal ellenkező dolgokra ne vetemedjem, hanem mindenben tűrő, szenvedő lehessek, keresztyén módon viselhessem magam és csendességgel várhassam szabadításodat.

Illesd a te mindenható kegyelmeddel az én boldogtalan társamat is. Szabadítsd ki őt veszedelmes indulatainak rabságából, ismertesd meg vele rossz cselekedeteinek és magaviseletének illetlenségét, rútságát és veszedelmes voltát, térítsd meg őt a rossz útról és állítsd jó útra, hogy az ő szegény lelke el ne vesszen. Engem is vigasztaljon és örvendeztess meg jobbulásának látásával és tapasztalásával, hogy vele együtt szolgálhassak neked és a te megtérítő kegyelmedet és mind rajta, mind rajtam könyörülő jóvoltodat áldhassam és dicsérhessem mindörökké Jézus Krisztus által. Ámen.

Az olyan keresztyén asszony imádsága, akinek rossz férje miatt nagy keresztje van

Mennynek és földnek teremtő és igazgató Istene, nyomorultaknak reménysége és menedékhelye! Hozzád folyamodom szomorú és keserves állapotomban, amelyben könnyhullatásom a kenyerem éjjel és nappal, mivel férjem kegyetlen és szeretetlen indulatai, rossz magaviselete és cselekedetei miatt számtalan sok az én bajom. Ahonnan mások könnyebbséget és segítséget kapnak, én boldogtalan, terhet és szorongattatást látok. Ahonnan mások örömöt és gyönyörűséget merítenek, az nekem fájdalomnak és keserűségnek kútfeje…

Nem zúgolódom hát, hanem inkább megalázom magamat előtted és kérlek, könyörülj rajtam. Adj erőt és kegyelmet nekem ennek a nehéz keresztnek a viselésére, hogy alatta el ne csüggedjek és kétségbe ne essem. Vidámíts engem belső vigasztalásoddal és földi férjem miatti keserűségemet édesítsd mennyei jegyesemmel, Jézus Krisztussal való lelki egyezségemnek és az abból származó lelki gyönyörűségeknek éreztetésével.

Térítsd meg, mindenható Isten, és jobbítsd meg férjemet. Vedd ki belőle a kegyetlen, gonosz szívet s adj beléje jobb indulatokat. Szabadítsd ki őt vétkes hajlamainak uralma alól és vond el őt a te félelmed által rossz szokásaitól és megszokott bűneitől. Fogadd be őt kegyelmedbe, állítsd be utaidba és adj részt neki irgalmadban.

Rád bízom én Istenem magamat, viselj gondot rám kegyelmesen. Irgalmasságod sokasága szerint, hatalmasságod és bölcsességed végére mehetetlen útjai és módjai szerint add jó végét az én nyomorúságomnak szabadulásomra és üdvösségemre Jézus Krisztus által. Ámen.

Családépítő imák

Atyáknak, anyáknak könyörgése az ő gyermekeikért

Mindenható Úr Isten, mi igaz Atyánk, őrizője és megtartója minden gyermeknek e földön, te minden földi atyának megparancsoltad, hogy azok a te Igédet és parancsolataidat jól eszükbe vegyék, elméjükben tartsák és azokról beszéljenek az ő gyermekeiknek, midőn házuknál ülnek, vagy úton

mennek, mikor fekszenek avagy felkelnek. Engedj erőt és eszközt énnékem, hogy az én gyermekeimet fenyítékben és isteni félelemben neveljem fel… a gyermekeket felettébb való haraggal meg ne keserítsem, hogy szívükben és elméjükben teljességgel meg ne lankadjanak. Úr Isten, engedjed a te kegyelmességedből, hogy a vélük született és szüleiktől reájuk származott gonosz természetük és rendetlen erkölcsük megzaboláztassék, szegessék, szelídíttessék és megrenyhüljék, és onnan felül a te Szentlelked által újonnan szülessenek, tenéked hűséges szolgáid és szolgálóleányaid legyenek. A gyermekeket is tisztességes dolgokra és hasznos munkára oktassuk és szoktassuk, hogy a szűkölködés és hivalkodás miatt valakinek terhére és nehézségére ne legyenek. Ámen!

Gyermeknek imádsága, melynek szülei még ugyan vannak

Kegyes és irgalmas Isten, könyörgök tenéked az én atyámért és anyámért, engedj hosszú életet nékik és tartsd meg őket jó egészségben a te nagy kegyelmességedből. Cselekedd ezt velem a te nagy jóvoltodból, hogy őket mindenkor kövessem a jóban. Az ő hírük nélkül és akaratuk nélkül semmit ne

kezdjek, és hogy meggondoljam és megismerjem, mely nagy fáradsággal, szorgalmatossággal és gondviseléssel neveltek engem. Őket engedetlenséggel és szófogadatlansággal meg ne szomorítsam és búsítsam, hanem inkább őhozzájuk és minden emberhez oly jó erkölcsűen, hálaadóul és tökéletesen viselkedjem, hogy énrajtam az ő vénségükben

örvendezhessenek, és én is a te ígéreted szerint, melyet az engedelmes és szófogadó fiaknak tettél, nagy sok ideig boldog állapotban élhessek. Ámen!

Az imák szerzői

Szikszai György (1738-1803) Debrecenben tanult, majd a bázeli egyetemen. 1765-ben makói lelkész lett. 1786-ban a debreceni egyház hívta meg kórházlelkésznek, 1792-ben belvárosi lelkésznek, 1795-ben pedig a debreceni egyházmegye esperese lett.

Szenci Molnár Albert (1574-1633?) zsoltárfordító és nyelvész sokszor a legnagyobb nyomorban járta végig Európa híres egyetemeit. 1600 és 1607

közt külföldön kitanulta a nyomdászmesterséget. A Károli-féle Bibliát újra kiadta 1608-ban. Megírta latin nyelven a magyar nyelv grammatikáját.

Erdélyben keresett boldogulást Bethlen Gábor fejedelemnél, aki meghívta a gyulafehérvári főiskola tanárává. Ott halt meg nagy szegénységben.

Istent nem lehet digitalizálni

Létregényem lapjairól Szárszó 2022 apropóján

Amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál – Ézsaiás 55,9

igyekezzetek bemenni a szoros kapun, mert mondom nektek, hogy sokan akarnak majd bemenni, de nem tudnak – Lukács 13,24

Üzenem Neked, Latinovits Zoltán

Ezekben a napokban tartja tanácskozását az 1943-ban létrejött szárszói református konferencia, amely kezdettől fogva a hazáért felelősen gondolkodókat tömörítette. Idén a nemzetstratégia kérdéseit vitatják meg a jelenlévők. Sokan vagyunk, akik nem fizikai jelenléttel, hanem Kárpátmedencei méretű szellemi áramkörbe kapcsolódva veszünk részt, s gondoljuk át bibliás hitünkből és hitvallásainkból eredően a magunk egyéni szintjén azt, amit most ott megbeszélnek. S ez így jó.

Mert Szárszó Kárpát-medencei, nemzeti közkinccsé nőtte ki magát.

Németh László (1901–1975), Kodolányi János (1899–1969), Veres Péter (1897–1970), Erdei Ferenc (1910–1971), Karácsony Sándor (1891–1952), Féja Géza (1900–1978), László Gyula (1910–1998), Szabó Pál (1893–1970), Szabédi László (1907–1959) és mások, az újabb nemzedékek közéletért, magyarságügyért elkötelezett felelősségtudatának, tenni akarásának meggyőző bizonyságaként él Szárszó.

Bennem évtizedek óta pneumatikus valóság is Szárszó, mivel a Szentlélek illesztette bele gondolkodásomat „a hely” 43-as és azutáni, amikor csak lehetséges volt, akkori és mindenkori konstruktív szellemiségébe. Például azzal, hogy 1973 nyarának három hónapja alatt, amit a színészkirállyal, Latinovits Zoltánnal töltöttem a kommunista hatalom átprogramozó, dr.

Pertorini vezette pszichiátriai részlegében, s ketten lakva egy

teremben, ezerszer végigragoztuk a haza és az ország lényegi

különbségeit, fájdalmasan ritkán egymást növelő találkozási pontjait, eseményeit, ’48-at, ’56-ot és más magas izzású pillanatait. A hazát, ami mindig több, mint az ország, ez utóbbinak bölcsője, olykor boldog és

gyümölcsöző honszerelmi hitvesi ágya. Máskor fekete lepellel takart halotti kerevetje.

Közös nemzetstratégiai, egyéni hitvallásunk volt, hogy a haza mindig pirosfehér-zöld, s jöhetnek bármely színű, egyszínű, színtelen magasra tolt

zászlók: egyhangú barna vagy vörös színben, a szívünkben élő Hungáriatrikolórt egyik sem tudja átfesteni.

Legfeljebb megpróbálhatja ideig-óráig beárnyékolni. Ideológia, hatalmi

színek, jelképek jönnek-mennek, de a haza piros-fehér-zöldje marad. Miként

a Kárpát-medencében széttaglalt HAZA fiaiban-lányaiban semmiféle aktuális

ország zászlaja nem fedheti be Hungária, az anyaország trikolórját. Ezért ma

és innen is üzenem Latinovits Zoltánnak: igazad lett/van Zoltán! A haza mindig színes és a magyar zászló, ami szívünkben lobog, mindig többet jelez, mint országot. A magyar léttotalitást, honfoglaló őseink óta, amitől az átmeneti országló urak és elvtársak sem foszthattak meg soha senkit, élt bár az anyaországban, a letört részeken vagy messzi, idegen tájakon. A magyar keresztyén léttotalitásnak lett jelképe Szárszó. Ezért írhatom most így: az én Szárszóm is…

Egyetlen mondat mára: Istent nem lehet digitalizálni!

A negyedik ipari forradalom, a digitális kor látszólag elhozta a nagykorú ember történelmi idejét. Vagy még mindig József Attilának lenne igaza: „Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen?” S Bonhoeffer nagyszerű és etikus gondolatai a hitleri börtönben csak vágyálmok maradtak a nagykorúvá

vált keresztyénségről? Mert a költői, filozófusi, teológusi álmok mindig a beteljesületlen próféciák kategóriájába tartoznak? Hiszen a digitalizáció, a mesterséges intelligencia, a génsebészet, a robotok végtelennek tűnő fantasztikus lehetőségei megszédíthetik még a művelt emberfőket is, nem hogy a mesterségesen kalibrált alacsony műveltségi vagy fogyasztói szintre száműzött tömegeket! Ma, amikor Szárszón nemzetstratégiai elvek, egyházi

hozzájárulások fogalmazódnak meg, a tévedések minimalizálása végett jó szembenézni bizonyos határokkal. Ezek között szerepel annak átgondolása is, amit a címben történelmi-teológiai refrénként fogalmaztam meg: Istent nem lehet digitalizálni! Hiszen Isten mindig a túlnani volt és marad minden jelenvalóságával. Túl az emberi bűnök világán, de a bűnös emberért. Túl a teremtési emberszintet már az első lépéseknél leromboló ádámi, s főként a kaini testvérgyilkosság által kódolt halál- és háborúgenetikájú homo sapiens önrombolásán. És mindezen a non posse non peccare (=nem képes nem vétkezni) retteneten messzemenően túlemelőn: „Micsoda a halandó, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg” (Zsoltárok 8,5-6). És hiába próbálják Őt háborúk megáldásához lehúzni, Istent nem lehet klerikalizálni, semmiféle felekezeti részérdeknek a szolgálatába állítani! Istent nem lehet instrumentalizálni, Ő nem a bűnös, szűkös, nagyon mélyen emberalatti csoport érdekeinek a szolgája. A végtelen nem fér bele a végesbe, a szentség nem zárható a szentségtelenség múzeumaiba, tabernákulumaiba. Istent nem lehet digitalizálni, mert a legultrazseniálisabb mesterséges intelligencia sem képes Őt felfogni, csak azt, ami a maga algoritmusa szerint kigondolható. Isten nem algoritmusszabású! Az így kigondolt Isten pedig nem az élő Isten. Hiszen amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az Ő gondolatai a mi gondolatainknál, vagy a mesterséges intelligenciánál. Hadd fantáziáljak most a két évezredes deáknyelven: ez az élő Isten túl van, transzcendensen minden élő és mesterséges értelmen, transzmentális, transzalgoritmusos, transzdigitális, transzinstrumentális valóság Ő. S mindezekben előrevivő módon is inspirál.

Isten léttöblete és tudattöblete a javunkat akarja

Sőt, mindennél több Ő, és végtelen léttöblete, tudattöblete, napi létezésünket segítő szeretete révén a legtöbbet kínálja átvételre: a szabadságot, az Ige szerinti méltóságot (Zsolt 8,6). A digitális világbörtön látomását felrajzoló

Sören Korsgaard dán filozófus véleményével szemben; a 2050-re vagy 2084re globális világvégét prognosztizáló Boualem Sansal-i írói véleményen át; a 2050-re világvallási-hatalmi planetáris fordulatot jelző Pew Research Center-i valószínűségi statisztika ellenére hatalmas és megbízható hitbeli Kősziklánk, Menedékünk van Őbenne. Sőt, minden megkötöző vagy neurotizáló jóslással szemben, napi nehézségeink közben egyetlen egy vigasztalásunk: az a szabadság, amit Jézus Krisztus Lelke nyújt azoknak, akik elfogadják, mindenre elégséges. Nevezetesen: mindenben és mindeközben az Ő tulajdonai vagyunk, s az Ő tudta nélkül semmi sem történhet velünk (Heidelbergi Káté 1.). Ez a királyi szabadságunk megmarad Őbenne, Őáltala és Őreá tekintve, mert Ő nem digitalizálható. Így református hitünk királyi szabadságában még a pusztító járvány kellős közepén megszülethetett

Zürichben a református etikai világháló (globethics.net) alapítójának, Chr. Stückelbergernek a könyve, amely már a Covid utáni világkorszak etikájáról szól, a megmaradás szellemi koordinátáiról. Szárszónak is szóló üzenetekkel.

Az általa jelzett digitális kori négypólusú világban (USA-Oroszország-Kína-EU) az ó- és újszövetségi etika nagy lehetőségei tárulnak fel minden szinten a konfliktuskezelésben és az etikus, jövőt segítő kompromisszumkötés életmentő stratégiáival. Egyfajta transzatlanti, nemzeti, sőt világstratégiaként. (Lásd erről a cikkeket Confessióban, a Felvidék.ma rovatában, az agnusradio.roblogján).

Fentiek értelmében ez nekem Szárszó a magasban. S mindez jelenti számomra ma is a megtartó nemzetstratégia bibliás, etikus tájolását.

Kiszomjazva – Rád szomjazva

Tikkasztó hevű napjainkban bőrünkön, sőt lelkünkön érezzük az

emberiség többszörös veszélyeztetettségének újabb bizonyítékát: a kék arany, a víz hiányát, illetve a felelős vízgazdálkodás központi fontosságát. De a vízháború közeledését is. Az ősidők óta változatlan

igazság egyre nyilvánvalóbb: a víz élet. Tudjuk, hogy az ember 6570%-a víz. Két napi folyadékbevitel hiánya kiszáradáshoz vezethet.

Látjuk a megrázó képeket a szomjazó Afrikáról, Latin-Amerikáról, szárazságövezetekről, állatállományok kipusztulásáról vízhiány miatt. Kb. 8 millió ember hal meg a világűrből nézve gyönyörű kék bolygón szomjhalálban.

2025-re 1,8 milliárd ember él majd krónikus vízhiányban. A vízháborúk kora szakad ránk. A Bibliából ismerősek a hét szűk esztendő próbatételei, sőt a vízháborúk is. De mindig megoldódtak az embernek, állatnak létfontosságú konfliktusok.

A bibliai víztörvény is összefüggött Istennel, az Ő rendjével. Lényege a testvéri megállapodás volt, meg a megelégedés önkorlátozással, a vízpazarlás kerülése. Bibliai tanulság: aki a szomjúhozását Istenre tudta bízni, a kutak kincsét az adományozó Istenre, és vízszomját össze tudta kapcsolni az Isten-szomjúhozással, annak megoldódott ez a szükségleti gondja is. Isten-szomja csillapulásával kiszomjazására is lett megoldás. Az önmérséklet, a fegyelmezett életmód fegyelmezett fogyasztást eredményezett, ez pedig megmaradást.

Vízáldások – vízháborúk a Bibliában

Nem tévedünk, ha a Bibliát „vizes könyvnek” nevezzük. Hiszen első oldalától az utolsóig jelentős szerepet kapnak benne a forrásvizek, a folyamok, égi és földi vízáradatok, kutak. Isten Lelke lebegett a teremtés hajnalán a vizek felett, összerendezte a roppant vízmennyiséget termékeny földeket tápláló forrásokká. De a vízözönben roppant veszélyekre figyelmeztette az emberiséget. A választott nép 40 évnyi pusztai vándorlása során Isten vízfakasztó, életadó és életben tartó vezetésére is megtanította övéit. Majd Jézusban megadta a lelkivé és személyessé transzponált élő víz mindennél fontosabb elfogadásának és így az üdvösségnek, az örökkévaló vízhiány megszüntetésének a kulcsát. A Jákob kútjának földi víznél még fontosabbra figyelmeztető jelenetével a samáriai asszony otthagyott korsajának tanulságával. Ő megtalálta az élő vizet, Jézust (Ján 4,10-28). Az Élet Könyve záró oldalán az élet vizének folyója tűnik elő, ami körülöleli táplálóan az élet fáját az új Jeruzsálemben. És felhangzik az éltető, üdítő gyönyörű mondat a Biblia legvégén: „Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen!” (Jel 22,17).

A vizes, termékenyítő földi kezdet és a megtartó, örökzöld létet ígérő vég között azonban sok minden játszódik le az emberiség és az egyének életében. A vízháborúk kora nagyon korán elkezdődött. Izsák szolgái (1Mózes 26,19-23) a völgyben ástak és vizet találtak, melyben forrásvíz volt. A gerári pásztorok azonnal vitatkozni kezdtek Izsák pásztoraival: Mienk a víz. Elnevezték azt a civakodás kútjának, Észeknek. Ástak hát más kutat, s azt is civakodással elmarták tőlük, ez lett Szitnakutja. Ástak hát távolabb egy harmadik kutat, amiért már nem civakodtak velük, ezt elnevezték hát Rehóbótnak: Most már tágas helyet szerzett nekünk az Úr (1Móz 16,22).

Nem az Úr lett ott sem kútásóvá, de téradóvá igen, Izsák pásztorainak, akik nem konfliktussal, hanem többletmunkával találták meg a békés megoldást, még ha az eloldalgásnak tűnt is emberi mértékkel. De Isten ezt tekintette áldásosnak. Békességgel a maguk kútjából inni. S megtanulni a kút, a víz, az éltető erőforrás isteni értékét, megbecsülését!

Vízszemléleti tanulságok – Rebeka, Hágár

A nőknek a Bibliában, sőt a vízszemlélet feltisztulásában is volt szerepük a választott nép életében. Rebeka, aki nagyon szép leány volt, korsóval a vállán jött le a forráshoz, megtöltötte azt, és adott Ábrahám szolgájának.

A víz megosztása így az élet továbbvitelének és a gyermekáldásnak is forrása lett (1Móz 24. fejezet). Vagy korábban Hágár története, ami világosan szemlélteti az Isten-látás és a földi helyes látás, szemlélet összefüggését, ami szintén egy pusztai vízforrásnál lett egyértelművé. Hágárra az Úr angyala egy sivatagi forrásnál talált rá, a Súrba vezető út mentén. Ott beszélt vele az angyal, aminek következtében revelatív összefüggést fogalmazott meg: „Te vagy a látás Istene…én is láthattam itt, aki engem látott. Ezért nevezik azt a kutat Lahajrói-kútnak” (1Móz 16,7; 13-14). A víz, a kút Hágár óta kimondottan az örök vízforrásra, az életforrásra, Istenre utal. Meg arra, hogy amint a sima víztükör az eget tükrözi, minden éltető víz Isten életigenlő akaratát fejezi ki, s azt, hogy kristálytiszta istenlátásai lehetnek azoknak, akik megmossák belső szemüket az Úr Igéjével, Szent Lelkével.

Isten szava, s a helyes emberi válasz

Mélységesen mélyek a múltnak kútjai – emlékeztette olvasóit Thomas Mann a múlt században. Ma is így van. Jeremiás próféta volt az, aki a vízprobléma és

Isten-hit összefüggéseire kifejezetten ráirányította a korabeliek és a későbbi

nemzedékek figyelmét: „Így szól az Úr: Kétszeres rosszat cselekedett népem. Engem, a friss víznek forrását elhagytak, és víztárolókat vájnak, repedt falú víztárolókat, amelyek nem tartják a vizet” (Jer 2,13).

Rögtön felidézi az Úr panaszlása Jézust, az élő víz forrását. Azaz: ha Istenbe vetett hittel intézi az emberiség vízügyeit, nem lesznek vízháborúk a kék aranyért, mert az egyik nép segít a másikon. Ahol viszont ez az Istenre figyelés nem működik, ott zsarolás lesz, s nem tanulják meg a népek a beosztást, a megosztást. Az igazságos elosztást és a forrásokkal történő igazságos gazdálkodást, amit nemzetközi törvényekkel lehet és szükséges szabályozni.

Vízhimnusz is lelki örökségünk

Ugyanakkor hatalmas ígéretek fűződnek a helyes, a lelki és a fizikai vízgazdálkodáshoz. Ézsaiás látomásában a víz nem a zsarolás, a háború forrása, hanem az Isten magasztalásáé:

„Örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából” (Ézs 12,3). Isten táplál minden forrást, amire már Kórah fiainak zsoltáréneke is évezredeken át tanítja az ószövetségi és újszövetségi népet: „Minden forrásom belőled fakad”

(Zsolt 87,7). A Mózesnek ígért forrásnál (Beér) összegyűlt a nép, vizet kapott, s rázendítettek a világtörténelem egyik első vízhimnuszára: „Buzogj föl, kút, zengjétek dalát! Kút, fejedelmek ástak, nép vezérei vájták kormánypálcájukkal, vezérbotjaikkal” (4Móz 21,16-17).

Kék arany, áldott és védelmezett légy, élettápláló víz. Isten-oltalom alatt állj!

Mi pedig zengjük Jézus himnuszát, aki maga az élő víz (Ján 4,10; 14). Földi érintéseid mennyei felfrissítő esőcseppjeit, erejét ne vond meg tőlünk forró napjainkban, sokszori engedetlenségünk miatt sem, Urunk!

Létezési láncolatok

Aki titeket megvet, engem vet meg, és aki engem vet meg, azt veti meg, aki engem küldött – Lukács 10,16 (Károli)

Aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki elküldött engem – (új ford.)

Szentháromság vasárnap utáni 3. vasárnapon kezdetek és végek különös szellemi körtáncát idézi fel az odafigyelőben Mózes és Einstein. Nem véletlenül említem a választott nép e két rendkívüli fiát.

Nagyon egyszerűen fogalmazva: a zseniális Einstein élete vége felé – amint azt J. R. dos Santos regénye, Az isteni formula sejteti – eljátszott azzal az antrópikus gondolattal, pontosabban nem zárta ki annak lehetőségét, hogy

az univerzumot és a földi valóságot tudatosan tervező intelligens lény hozta létre.

Erre utal a regényben einsteini hagyatékként kulcsszerepet játszó

Gottesformel, a titokzatos formula, amivel a relativitás atyja istensejtetéssel tekint körül abban a valóságban, ahol minden finomhangolású. Az erős antrópikus elv feltételezi egy felsőbb hatalom vagy teremtő Isten meglétét, aki beállította az univerzum kezdeti paramétereit, Akit sokan intelligens Dizájn Alkotónak tekintenek. A fundamentális természeti állandók, mint például a fénysebesség, vagy az elektronok stabil kötése az atommaghoz, s

más kvantumok, értékek, ha csak kicsit is elmozdulnának, nem alakulhatott volna ki a földi lét, és az élet.

Szóval: Einstein isteni formulája azt sugallja, hogy Isten létének tudatilag belátható valóságára ébredt rá élete vége felé. Amire Einstein élete vége felé jön rá, azt Mózessel Isten Lelke, a nagy felismertető, az intelligens Dizájn Alkotó a Biblia első mondataival kimondatja: Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet (1Móz 1,1).

Ezzel most csak azt az egyszerű és belátható igazságot szeretném reflektorfénybe állítani, hogy milyen döntő jelentősége van annak, amit ez a szó jelöl: Kezdetben.

Ha kezdetben, legyen az a világ keletkezésnek filozófiai, teológiai vagy természettudományos elgondolása, feltételezése, Istent helyezzük ősokként, Teremtőként, Létesítőként, annak ugyanúgy megvan a következménye, mint ha Őhelyette a szükségszerű

véletleneket vagy a nagy bummot, az ősrobbanást képzeljük, feltételezzük.

És ennek a láncolati gondolkodásmódnak pontosan az a lényege, hogy a kiinduló gondolatnak vagy ahogyan a régiek fogalmazták: a premisszának megvan a logikai és akár matematikai konzekvenciája, vonzata, láncolata, függvénye, következménye. Ha a létezés létrehívója Isten, annak megvannak a szellem-erkölcsi kihatásai, elvei, parancsolatai. Ha a létezés létrehívója a véletlenszerűen mégis rendre rendeződő anyag, annak úgyszintén. Viszont: akár a tér-idő sor elején Isten áll Mózesnek adott kijelentésével, akár a téridő sor, illetve a személyes létezés végén az isteni formula sejtetése áll, mindkettő ugyanarra mutat: Istenre.

Összefüggés láncolati spirituális elv is

Szigorú logikai és anyagmélyi hatás-összefüggések, kvantumok és

törvényszerűségek működnek együtt, komplex módon a Lét – földi és univerzumos, galaktikus és extra-galaktikus téridejében. De ez a szigorú

összefüggés láncolati elv kitapintható, felismerhető a lelki, spirituális mozgástörvényszerűségekben és ezek folyamataiban is.

Sőt a kijelentés közlési és spirituális mozgásformáiban is. Kevés olyan hely van a Bibliában, ahol ennyire világosan megmutatkozik ez a mély és megtörhetetlen belső kapcsolat, összefüggés, mint abban a felrangosításban, amivel Jézus szava a mindenkori bűnös embert saját maga fölé emeli, sőt családi és történelmi bűngravitációjával szemben már a jelenvaló világban szabaddá teszi.

Igen, mert ahol az Úr Lelke, ott a szabadság (2Kor 3,17). Ezért amikor Jézus kiküldi a hetven tanítványt, mint bárányokat a farkasok közé (Luk 10,3), akkor olyan védelmi és működési elvvel, szemlélettel ruházza fel őket, ami szinte egy szintre emeli a gyenge, törékeny, bár gondolkodó nádszál embert (Pascal) Istennel, Jézussal.

Olyan világban élünk ma is, s a keresztyének mindig is ilyen világban éltek, élnek és fognak élni, ahol a megvetés és az elutasítás természetes igazolása, visszaigazolása annak, hogy valóban a megváltó Jézus Krisztushoz és a Teremtő, Őt hozzánk küldő Istenhez, Atyához tartoznak.

Hatalmas súlya, nyomatéka és figyelmeztető ereje van annak a felismerésnek, hogy végső soron az isteni láncolatot, az örök szövetségi rendszert, a Szentháromság valóságát támadja minden ember, minden eszme, minden korszak, ideológia, becsmérlő, gúnyos szemlélet, keresztyénüldözés, kirekesztés, diszkrimináció, lenézés, ami Krisztus kicsinyeit, tanítványait, követőit a földön éri. Micsoda emberi méltóság, amit nem csak az ENSZ alapokmány, vagy nemzeti alkotmányok hirdetnek ki, hanem maga Isten Igéje, hogy a Szentháromság Isten szellemi és lelki védelme illet meg mindenkit létezési, teremtési és megváltási alapjogként, aki Isten valóságának élő hitéért, vagy Jézusért, az egyházakért szenved el hátratételt.

Másfelől micsoda hatalmas és semmi mással nem pótolható védelmi rendszer az, kozmikus pneumatikus pajzs, aminek védelme alá Krisztushoz tartozásunk von be minden keresztyént, bárhol és bármikor éljen is a világon.

Mélységesen mély és valóságos tapasztalatot, éppen a fenti lukácsi Ige igazát élte meg és mondta ki a skótok reformátora, John Knox az őt kihallgató rendi gyűlés előtt: Uraim, én Istennel mindig többségben vagyok. Hiszen a Szentháromságos Isten védereje hit által mindig mellette van.

Ezen a vasárnapon ismerjük fel hálás szívvel és Istenre hangolt

gondolatokkal: kezdetben és végben, s közben is, ez az erős Isten, az Uraknak Urak, a mennyei seregeknek Istene áll mellettünk.

Ő hozta létre és tartja fenn, védelmezi azt a minden korszerűnél is korszerűbb lelki és emberi méltóságot rehabilitáló, titokzatosan komplex lelki rendszert, amit kegyelemből javunkra összefüggés láncolatként, működő elvként megkreált. Mert Aki Létet létesített, az nem hagyja magára keze alkotásait. Boldogító vasárnapot, Úr napját!

Csillagmilliárdok közt ágyaztál meg

nekünk – Földünket fiaddal rangosítottad

Teremtés esztétika - Teremtés etika – Tudományos visszajelzések

A Biblia eleje kijelentés sok mindenről. A mindenségről és benne kozmikus otthonunkról. A világ és a Föld, s fajunk teremtéséről.

Rendszer szemléletű gondolkodásunk szerint szinkronban a Tejútrendszer és a galaxisok megalkotásával. A teremtésbeli sajátosságokat mi is megfigyelhetjük.

Teremtésteológiai realitás a Biblia első szava: kezdetben – mert hogy van kezdete a teremtésnek, ahogyan már a mai fizika a nagy ősrobbanással feltételezi. Nem személytelen önfejlődés, nem véletlenszerűségek kivételes egybeesése földi létünk, hanem személyes alkotás: Isten (1Móz 1,1) teremtette az eget és a földet.

A konfigurális teremtésszemlélet és a folyamatok összefüggése

szempontjából fontos: az eget és a Földet, tehát a galaxist, a Tejútrendszert szinkronban alkotta meg a Nagy Alkotó.

Nem részmunkát végzett a mindenség műhelyében Isten, hanem mindent összefüggésében, ahogyan a gyermek fújja a lufit, s annak rajzolatai egyszerre nőnek vagy kisebbednek.

Isten jelenlétének, kreatív jelenlétének biztos jele: Lelke és szava. Lelke lebegett a vizek fölött, a kaotikus anyagnak roppant kavargásában a törvényalkotó szelleme működött (1Móz 1,2). Nem néma princípium, személytelen erő, hanem beszélő, kommunikáló valóság Ő, mert így szólt: Legyen világosság! (1Móz 1,3). És nem csak beszélő Istenként alkotott, hanem appercipiáló, látó, mérlegelő Teremtőként: Látta Isten, hogy a világosság jó (1Móz 1,4), s mérlegelése, ítéletalkotása látása alapján: jó – tehát szép és hasznos (esztétikai és funkcionális értékelés az övé egyszerre, a bibliai alapszó szerint).

A világ célszerű, funkcionális, embernek alkalmas hellyé formálása után megteremtette az embert a maga képmására (1Móz 1,27), azaz gondolkodó, látó, értékelő, szeretetre méltó és képes személlyé.

Az ember megteremtésével adott rangot, méltóságot a földi létezésnek.

Úgy alkotta meg a földi létkereteket, hogy Őneki is kedve teljék benne.

Szellős alkonyatkor sétált Isten a kertben (1Móz 3,8), mint a kertész napi munkálkodásának nyugtázására, s a következő teendők számbavételére.

Nyilván nem fizikai sétálást, jelenlétet értünk ezen, hiszen a véges nem fogadhatja be a végtelent, ahogyan eleink tanították (finitum non capax infiniti). Az alkotásban nem fizikailag van benne az alkotó, miként a vázában sincs benne fizikailag a művész, de jelenlétszerűen, szellemileg igen.

Lenyomatként. Arra választotta ki Isten, a Creator az általa alkotott Földet, hogy abban kedve teljék, ezért a szellős alkonyat kifejezés.

Ma már tudjuk azt a csodálatra indító tényt, hogy milyen elképesztő fizikai törvényszerűségek, milyen szuper intelligens irányító értelem működik abban a fenntartható kozmikus rendben, ami Naprendszerünk, Tejútrendszerünk, s felfoghatatlanul számos extra-galaxis komponistája és karmestere által jött létre. És van. Közben a mi mikrokozmoszunknak, a földi humán-, és biológiai létnek képes fenntartani létterét. Ma már tudjuk, hogy milyen csillagsereglet forog, pörög, járja sok évmilliónyi kozmikus táncát fáradhatatlanul kijelölt keringési pályáján, s alkotja meg Tejútrendszerünk két kiterjesztett spirálkarját. Azt is tudjuk, hogy a teremtés hajnala óta, mintegy 5 milliárd év alatt a Nap 16-szor megkerülte már roppant csillagvárosunk középpontját, 828 ezer kilométer óránkénti sebességgel. Hogy eközben nem préselődik semmivé vagy lapos tányérrá a Föld és benne az emberiség, vagy rakétasebességgel nem csúszunk ki a fagyos űrbe, ez is annak a hallatlan isteni balansznak, atmoszférikus nyomáskiegyenlítő gondviselésnek köszönhető, amit és ahogyan az életoltalmazó célszerű működés érdekében a roppant felfoghatatlan, mégis személyes hittel szerethető szuperintelligencia,

Istenünk a Biblia első lapja szerint berendezett – érettünk.

Mindezt a tudományos mély ismeretet még csak nem is sejtették a szentírók, de Isten Lelke által vezetve, a hit látásával magasztos lelkületre hangoltan mégis csodálva szemlélték a mindenség belátható részét, és hittapasztalataikat himnikus szavakkal, a legtisztább szellemi illatáldozatként árasztották fel imáikban az Alkotó trónusa elé. Például Jób: Ő alkotta a Nagy Medvét és a Kaszás csillagot, a Fiastyúkot és a Dél csillagait. Hatalmas dolgokat művel kikutathatatlanul, csodás dolgokat megszámlálhatatlanul (Jób

8,9-10). A zsoltáros okkal írja: Dicsérje őt a Nap és a Hold, dicsérje minden fényes csillag! (Zsolt 148,3).

Édentől a Golgotáig – Létfertőzés …

Az emberi szuperbia, gőg drámai eseményei, az olyanná válni, mint Isten, aki tudja, mi a jó és mi a rossz, de hogy kezét ki ne nyújthassa az élet fájának termése után (1Móz 3,22), és örökké se éljen, ezért történt meg a kiűzetés az Éden kertjéből. Olyan mérvű létfertőzés történt az emberi istenné válás kísértésében, globális és sok évezredes pandémiájában, aminek ellenszérumát évezredek gyötrelmének, az önmegváltás teljes csődjének beláttatása után adta a földieknek Isten. Az Édenben megrontott

létminőség kórháza a Golgota lett. Az első emberpár által elrontott gyönyörű történetet csak Isten ismételt alkotó beavatkozása volt képes helyreállítani: amikor beteljesedett az idő, és elközelített az Isten országa (Márk 1,15). Amikor úgy elhatalmasodott az emberek embertelensége, hogy a fejsze pedig immáron a fák gyökerén van (Luk 3,9), akkor a teremtésbeli méltóságától megfosztott létlefokozottságot azzal szüntette meg

Isten, hogy e golgotás világba elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért (1Ján 4,10).

…De működik a visszarangosító kegyelem

Fiában az Alkotó visszarangosította az elrontott emberiség történetét

olyan méltóságra, amit más nem adhatott meg, csak a szerető Atya. A sárból újra aranyat hozott elő.

A Fiúban kaptuk vissza mindazt, amit elveszítettünk, s csak halmoztuk nemzedékről-nemzedékre a veszteségeket: megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban (Ef 1,3). Olyan sorsrangosítás, felminősítés, felrangosítás ez, amit csak Isten tud ajándékozni az embervilágnak – Krisztusban. Csak Őbenne, amit egyedül hit által fogadhatunk el: Solus Christus – sola fide. Ebben a minden emberi értelmet meghaladó, felülmúló felrangosításban olyan dolgok is megvalósulnak, amire még gondolni sem mertünk: még ellenségeit is arra a rangra emeli, hogy lába zsámolyává legyenek (Zsid 10,13)… Ki tudna ezzel a visszarangosító

kegyelemmel, sola gratia versenyezni az ég alatt, a csillagok fölött, Tejútrendszereinkben? Bizony senki!

A külső-belső szakrális terek létfontossága

Van-e csendszigeted?

Kép: Pixabay

Mély oka van annak, az emberi lélek Istentől fogantatása, hogy a történelem során a különféle földrészeken az emberek lelki

meggyökereztetésére a különféle vallások szent helyeket, templomokat, zsinagógákat, mecseteket hoztak létre. Szakrális

tereknek nevezhetjük ezeket, a visszagyökereztetés melegházainak, ahová a vallását, hitét gyakorló emberek rendszeresen elmennek, hogy a térből falakkal leválasztott csendbuborékokban elgondolkodjanak Istenről, önmagukról, életükről, családjukról, felmenőikről és utódaikról.

Földi létezésük értelméről. Ilyen külső csendbuborékok, szakrális terek nélkül bizonyára nagyon gyökértelen és egysíkú, meg szélfútta levél lenne az emberi sors. Pontosan az hiányozna belőle, ami a teljesség, de legalábbis a teljesebb életérzést, létélményt adja – az Isten-távlatosság. Világosan kell

látnunk azt is, hogy a külső csendszigetek mindhiába épültek volna, ha lakatlanok maradnának. Kellenek a szakrális teret betöltő emberek, akik Isten-vággyal, vallásuk, hitük rendje szerint gyakorolják az istenkapcsolatot. De még ez sem minden.

Valahány szakrális tér akkor és annyit ér, ha és amennyiben leképződik az oda összesereglők lelkében a csoda: a külső szent tér, csendbuborék beköltözik az emberek belső világába, s ott személyiséggazdagító, belső horizontot teremtő, tágító, a végtelenre ráfordító, üdvözítő hatóerővé, személyes belső szakrális térré változik. Pál idejében tudatosította, hogy „ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakozik” (1Kor 3,16). Minden külső szakrális tér annyit ér, amennyi emberben képes ösztönözni, segíteni építészeti csendjével a szentség, Isten valóságának belső és személyes honfoglalását. Amikor a templom beköltözik az ember belső világába, s ott nem téglából, hanem imádságból, Isten Igéjének elfogadásából, hitből, reményből, szeretetből épül újra vagy tovább.

Megtörtént-e ez a belső szakrális térfoglalás, azaz a megtérés az életünkben?

A belső templomépítés áldásai – stresszmenedzselés és sok minden más.

Nemrég olvastam egy Németországban kiadott könyvet. A Keresztyén Üzletemberek és Vezetők Kongresszusára jelent meg. Alcíme: Hatékony stressz menedzselés. Főcíme: Jézus azonban aludt. Szerzője pszichiátriai szakgondozó, „kiégés”-szakértő és tanácsadó protestáns, stressz feldolgozó gyakorlatok vezetője. A belső templom stressz oldó hatékony gyakorlatai közül a tengert lecsendesítő Jézus története alapján (Mát 8,23-27; Márk

4,35-41; Luk 8,22-25) az imádságra hívja fel a figyelmet. A három

történetben közös: Jézus a hajóban nyugodtan alszik, pedig már becsaptak a hullámok, s a tanítványok nagyon megrettentek. Mielőtt felébresztik, s a külső körülményekben nagy csendességet, tranquillitas magna-t teremt, nyugodt alvásának igazi indoka, hogy Jézusban isteni nagy csendesség lakozott. Ezért nem volt benne fóbia, félelem, szemben a hajóban vele lévőkkel, akik még a Mester nagy csendessége ellenére is rettegtek mellette!

Jézus mellett fóbia lakozott bennük.

Nem voltak képesek a nagy átváltásra, hogy mindazt, amit jelent, ad, ajándékoz személyes ottlétével Ő, azt átváltoztassák belső javukká.

Hiányzott vagy alig pislákolt a nagy transzformátor, a személyes Jézus hit belőlük.

Amikor Jézus felébred noszogatásukra, világossá teszi az okát esendőségüknek: nincs hitetek. Sola fide – csak hit által leszünk képessé az Istentől Jézus Krisztusban felkínált, életünket segítő nagy csendességet, stressz mentesítő nyugalmat átvenni, és magunkba építeni. Felnőttünk-e már hitünkben annyira, hogy ha nem is tudunk Jézushoz hasonlóan nyugodtak maradni a minket érő napi támadások, stresszelések között, de legalább tudjuk, hogy tudunk ellene küzdeni – Ővele? Próbálhatjuk Jézus párnáján megnyugtatni a szívünket, lecsendesíteni lelkünk viharzásait. Magyarul: működik-e belső szakrális terünk, ahová nem folyik be a víz, a vihar szele sem tépi fel az ajtót, bár halljuk zúgását, érezzük roppantó erejét, de már ellene tudunk állni? Mert bennünk már a tranqillitas magna, s nem a mozgás és érzelemvihar az uralkodó. Naponta újra kell kezdenünk ezt az építkezést, de Jézus Krisztus ígérete szerint ebben is velünk van minden napon. Már a Zsoltárok könyvében olvasunk a belső térré, tágas térré épülő személyes

istenhit transzformáló, átformáló hatékonyságáról: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítalak téged” (Zsolt 50,15).

Csendszigeteim – és a tiéd?

Szeretném biztatni az Olvasót: keresse meg, teremtse meg életében a csendszigeteket. Azokat, ahol megérezik milyen hatalmas fordulat jön életébe azzal, hogy ha a külső templom, szakrális tér személyes belső valósággá lesz. Nekem is voltak ilyen különös, személyes transzformációim. Amikor kamasz koromban a győri püspökvár kertjében az öreg fák árnyékában nagy

gyönyörűséggel olvastam Dosztojevszkij regényeit, melyek tele voltak

megtérő bűnösök vallomásaival, az életüket átépítő kegyelem nagy fordulataival.

A hit öregjei, sztarecek és bűnvalló esendő női lelkek jöttek-mentek a püspökvár fokán honoló csendben, amit olykor csak egy-egy hullám

halk szívóhangja tört meg, amint a Kis-Duna és a Rába összefolyásában megpördültek, majd elültek az örvények.

Ilyen templomültető csend pillanatok voltak azok is, amikor a heidelbergi hegyoldalban, a Neckar csendes folyása fölötti Filozófusok útján három év sok-sok napján végigmentem. Olyan egykoriak társaságában, mint Goethe, Hölderlin, Heine, Keller, Böll, Mark Twain… Eltöprengtem távol a hazámtól, az otthonomtól, családomtól a különös módon torlódó belső áttűnések filmkockáiban a hajdani csendszigetek emlékképein: fehér falú kálvinista lélekhajlékokon, pompás katedrálisok hatalmas belső, kupolás csendtornyain.

Ebben a különös belső templomfilmben lelki egyértelműséggel engedelmeskedtem annak az intésnek, ami a Filozófusok útja egyik

kanyarulatában felfelé mutató ujjú fémkéz jelenített meg: Filozofáltál már ma?

Szentháromság utáni 1. vasárnapon kívánom az Olvasónak, fedezze fel napjaink halmozódó stresszhelyzetei közben a mennyei megoldást: engedje be belső lélekterébe azt, Aki valóban odavaló, Jézus Krisztust. És Ő akkor

majd jelenlétével elvégzi a csodát: lecsendesíti a vihart, lehet, nem

körülötted, de benned bizonyosan. És ez már azt jelenti, hogy győzelmet vettél a körülmények hatalmán. Ami már óriási csoda. Olyan, amelyben a tranqillitas magnat nem kapszula vagy injekció formájában kapod meg, hanem a lehető legtermészetesebb módon: Jézus jelenlétével benned. Az Őrá ébredő hittel. Stressz oldó vasárnapot, nagy csendességeket hozó hetet!

Belepillantottam az idő íriszébe és megéreztem Isten idő fölötti szeretetét

Vannak napok, nekem 2022. június 13., hétfő ilyen nap lett, amikor úgy éreztem: különleges világnap ez életem éveinek 74 évgyűrűjén.

Szinte belepillantottam az idő íriszébe, a leheletfinom történések mozgásába. Olyan sűrű pillanatban, amikor a láthatatlan Úr a téridő szálait szépen

egybefésülte, gyönyörű copfossá sodorta. Felidéződnek a nap

eseményfonatában a gyönyörű ószövetségi Igék, amikor Zakariásnál azt mondja a Seregek Ura: Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja!

(2,12), vagy amikor Mózes fenséges énekében így jellemzi a népét megtaláló, őriző Urat: Puszta földön talált reá, kietlen, vad sivatagban. Körülvette, gondja volt rá, óvta, mint a szeme fényét (5Móz 32,10). Ma én is újra

megpillantottam ezt a számon tartó, óvó, örömszerző, boldogító tekintetet. Miben?

Valóban sötét a jövő? – mi az értékek értéke?

Elsősorban abban, hogy ma kaptam kézhez Németországból a KCF magazin legújabb számát. Ez a Keresztyén Vezető Erők Kongresszusának magazinja, ami az idei berlini nagy találkozóról számol be. Európa legnagyobb

értékkongresszusáról. Keresztyén tudósok, üzletemberek, bankárok, vállalkozók, gyárosok, tanárok, kutatók, jogászok, mérnökök, írók, lelkészek, teológusok és mindenfajta alkotó réteg képviseletében 3 000 résztvevő

foglalkozott az értékek értékével válságos időkben, a keresztyén hit és etika jövőt őriző képességével és erejével.

A vállalkozások spirituális belső életének lehetőségeivel, s természetesen a témák témájával: a mesterséges intelligenciával, az AL vagy német jelöléssel a KI (Künstliche Intelligenz) kihívásaival. Nem kisebb tudós személyiség

tartotta a főreferátumot erről, mint a világszerte ismert dr. John

Lennox professzor, oxfordi matematikus, akinek nemrég jelent meg könyve

„2084: Mesterséges Intelligencia és az emberiség jövője” címmel.

Előadásában erre a kérdésre kereste a választ: Sötétnek tűnik a jövő?

Majd egy külön cikkben visszatérek előadására, most csak jelzem: azért volt bombaélmény a magazin mai megérkezése, mert a héten, pénteken Budaörsön hasonló témáról tartok szociáletikai előadást.

A Szentlélek különös szinkronitását látom ebben a téma találkozásban, a tanulás lehetőségében.

Épp hogy befejeztem Lennox professzor előadásának a tanulmányozását, csöngetett a postás. Kellő tisztelettel nyújtotta át a levelet, melynek feladójaként a borítékon bíborosi címer színes nyomata díszelgett, alatta ez olvasható: Erdő Péter bíboros, prímás, érsek.

„Igen Tisztelt Teológus Úr!”

Benne a bíboros úr kedves soraival, köszönetnyilvánításával két könyvemért, a Léterő-Erőnlét és a Kereszttűzben címűekért, melyeket dedikáltan küldtem meg neki.

Miután, s ez is különös pneumatikus szinkronitás nyilvánvaló jele szememben, idén tavasszal Rómából ugyanazon a repülőgépen utaztunk haza, akkor még arra is lehetőség adódott, hogy néhány mondatot váltsunk egymással.

Bíboros úr megszólítása: „Igen Tisztelt Teológus Úr!”, majd levélzáró két szava áldás kívánásával: „Őszinte tisztelettel” azon túl, hogy igazán jólesett, bizony nagyon elgondolkodtatott. Miért nincs ez mindenütt így drága hazánkban?

Miért, hogy egyre inkább fehér holló a tiszteletadásnak és a figyelmességnek ez a keresztyén alaperénye, amit Magyarország római katolikus főpásztora, akinek bizonyára seregnyi fontosabb dolga akad naponta ennél, néhány krisztusi lelkületet sugárzó mondattal tudja az újszövetségi intést, a Lélek szerinti normát megtartani és „aprópénzre” váltani: A testvéri szeretet maradjon meg (Zsid 13,1).

Köszönöm Istennek Erdő Péter bíboros úr sorait.

Tartozik még e naphoz két email is, az egyik Washingtonból jött egy erdélyi református házaspártól, a másik egy lelki embertől, aki áldáskívánó soraimat köszönte meg Antal napra.

Valóban csodálatos, ahogyan Urunk kegyelme sodorja a szeretet szálait.

Erről írta a holland református Kant, H. Dooyeweerd, a 20. századi reformációs filozófia atyja: Isten szupratemporális (időfölötti) szeretetével balzsamozza be, gyógyítgatja szívünket. Legyen érte áldott az Ő Háromságos, szent neve most, a téridő június 13-i hajfonatáért és íriszes titkáért, mellyel meglátogatott a magasságból – mindörökké.

Az Úr csodásan működik, De útja rejtve van, Tenger takarja lábnyomát, Szelek szárnyán suhan. Mint titkos bánya mélyiben, Formálja terveit, De biztos kézzel hozza föl, Mi most még rejtve itt.

Létcsönd, csöndívek, csöndszivárványok

egykor és ma – a Lélek nem kiált, nem lármáz, hangtalanul teremt

Biztosan átélted már Te is a mély-magas csendet. Azt, amikor benned és körülötted egy-egy pillanatra mintha titokzatos karmesteri mozdulatra felmagasztosult a fenséges LÉTCSEND. Az Isten alkotta, Általa már a Biblia első lapján igen jónak minősített Létcsend.

Egy erdei tisztáson, amikor a fák is imádságos susogásra fogják magukat, ez ismétlődik. Tengerparti hajnalokon, napnyugtakor, amikor a másodperc töredékére mintha minden megállna: a hullámok kisimulnak, a hatalmas ringó vízerő tisztelegve megáll létrehívója előtt. Vagy amikor tavaink partján akár horgászás közben mintha rezzenéstelen magasmély csendbúra borulna Rád, a vízre, az egész mindenségre. Átélhetjük ezt a Hortobágyon is, amikor nincs semmi durva zajforrás körülöttünk, csak a forró csend remegteti átlátszó hőfüggönyeit, s árasztja a forró föld páratlan

illatcsodáját, a savanyú-édes gyógyleheletet. Valami hasonlót éltek meg évek, évtizedek különös csendnapjain a sivatagi remeték is, akik ezt a létezéscsendet betöltötték abszolút hangtalanra redukált istenimádatuk finomra csiszolt szavaival. Azzal az imaszivárvánnyal, aminek egyik

ívtalapzata a szívük volt, a másik a láthatatlan nagy Isten atyai szíve.

Micsoda csendív! Csöndszivárvány. Szeretetív, Isten-szivárvány. Benne gyógyul igazán az ember, az emberiség.

Sivatagi remetéktől Saint Exupéryig

A csend lehet riasztó, félelmetes, akár neurotizáló azoknak, akik életük javát nyüzsgésben, mozgásviharban, pörgős aktivizmusban töltik, szinte menekülve a csendtől. Számukra a csend, az elcsendesedés maga a halál. Pedig hatalmasat tévednek és veszítenek. Hiszen még a szívnek is, amelyik

állandóan, éjjel-nappal üzemel, szüksége van csendpauzákra, amit ki is követel magának. A kilökő szívdobbanás után jön a visszaáramlás ritmusa, a szempillantásnyi elernyedés. Másodpercek töredékére ugyan, de a szív szabályozott módon elcsendesül. Nem áll le. Sőt, ez az elcsendesülés a biztosíték arra, hogy ne álljon le. Az örökké nyüzsgő emberek olyanok, mintha csak kilökős szívpumpa-fázisban élnének. Márpedig ez vezet a gyors katasztrófákhoz. Nem elég a napi stressz után az úszás, séta, fitneszterem akrobatatechnikája. Több kell ennél. Mély csend, a teremtői nyugalom pillanatai, a kifele-felfele figyelés, a személyes el- és belefeledkezés létezésmasszírozó pillanatai kellenek mindenkinek. Metafizikai gyakorlatok, istenfürdő, istenterápia. Erről szól egyebek mellett pünkösd ünnepe is. Ahogyan rájött erre az egyszerű

létezéstechnikára a sivatagban A kis herceg szerzője, aki lezuhant repülőgépe mellett fogalmazta meg: „Felismertem, hogy az embereknek csendre van szükségük. Mert csak a csendben tud a létigazság gyökeret sarjasztani, majd termést hozni”.

Transzformációs létezésállomások csöndpedagógiával – belső növekedéssel

Különös transzformációs létezésállomás a csönd. Ott történik meg a nagy fordulat, a nagy hangsúlyátfordítás az emberi szívben. Amiként az Ige jelzi

is: ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is (Mát 6,21). A sivatagi egyiptomi remeték 1700 évvel ezelőtt ennek a gyönyörű belső transzformációnak lettek átélői, megtapasztalói, majd leírói, tanítói, a csendkultúra megteremtői. Nekik a kincs Isten maga volt. És sokszor a pusztához, sivataghoz hasonló, nem ritkán sivár, szegényesnek

tűnő életüket fordította át a Lélek kincses szigetté. A szó szoros értelmében lelki-szellemi oázissá. Az istentapasztalás őskertjévé, az istenközvetlenség édenkertjévé. Lelkileg, belülről. És ez akkora élmény, hogy mindörökké fogva tartja az embert. Őket, minket, akik belekóstolnak. Istenszerelem a végtelenségig. A mindennapokban együtt kell működnünk – jól, rosszul – másokkal, egymással. Mert az élet hálózatok sűrű szövevénye. Ám ha megpróbálunk fölébe emelkedni ennek a megfogó, fogva tartó hálózatnak, csak egy irány lehetséges. Isten. Feléje, Általa, Benne. Ahogyan az atyák már igen korán megfogalmazták: unio mystica cum Christo. Titokzatos egység Krisztussal. Éltető titokra leltek a „remeték” a sivatagi csendben, a szaharai 50 fokban. Exupéry is. Az Apophthegmata Patrum-ban, az 5. században keletkezett szentenciagyűjteményben

gyűjtötték össze a szent öregek, sivatagi atyák történeteit, mondásait szorgalmas, értéktisztelő ismeretlen lelkek. Ezekben ilyeneket olvasunk: mint hal a vízre, úgy vágytak ezek a csendszerelmes atyák a sivatagi csöndre. Mózes atya így tanítja az ifjabbakat: Menj be szobácskádba, térdelj le, s akkor sok mindent megtanulsz a csendben. Aki a csendburkot magára veszi, s kitart benne, az olyan lesz majd egész valójával, mint a nap érlelte ízes szőlő. A csendhez a tudatos hallgatás, belső hangjaink, zörejeink, indulataink nyikorgásának az elhallgattatása is hozzátartozik. A belső, tudatos munkálkodás a csöndön, csöndteremtésen, a hallgatás, az önfegyelmezés lecsendesítő eszközével. Egyfajta csendre neveléssel. Csendpedagógiával. A nyelv megfékezése is ide tartozik. Hogy visszafogja beszédét az ember, a másik elleni ármánykodás diabolikus késztetését, amivel egykor és ma is tele van a közösségi élet, a családi élet mint kísértéssel. Önemésztő, életenergiát pusztító merénylettel önmagunk ellen. A hallgatás szelíd fegyverét kell bevetni gonosz sárdobáló kísértéseink, ördögi kísértéseink közben és ellen. Nem lehet ugyanazzal a szájjal, nyelvvel

Istent magasztalni és embertársainkat gyalázni! A csendben, a tudatos önvisszafogásban, indulatfékezésben, indulatszabályozásban teljesedik

ki a személyiség belső növekedése. A sivatagi atyák az egyetemes

imakultúrához olyan hatékonyan járultak hozzá, hogy például az

egyetemi tanulmányait Königsbergben, Kant városában, a csodálatos baltikumi félszigeten végzett Neumark György (1621–1681) is így tudta csak továbbadni ezt a kultúrát szép énekében, amit ma is sok helyütt

énekelünk: Csak légy egy kissé áldott csendben: Magadban békességre lelsz. Íme, mennyire nem öncélú, hanem életcélú, egyéni sorssegítő és közösségi

együttélést olajozó, jövőre megtartó hatása van a csöndnek. Békesség, amire minden időben, ma kiváltképpen szüksége van a világnak, s ami nem a tárgyalóasztalok mellett, hanem a szívben kezdődik el! Légy egy kissé áldott

csendben: Magadban békességre lelsz. S majd ha sokan leszünk, ez a világ is…

Egyéni továbbgondolásra szolgáló szerzői kulcsfogalmak: létcsend, csendbúra, csendnap, csendszivárvány, imaszivárvány, istenszivárvány, csendív, istenfürdő, istenterápia, létezéstechnika, létezésmasszírozás, csendkultúra, csendteremtés, csendpedagógia, indulatszabályozás.

Sivatagi imák 1700 év után is magukkal ragadnak

A sivatagnak szélre, lelkednek Istenre van szüksége

ezelőtt leveleztem a kairói Teréz anyával, a kopt Maggie Gobrannal, a kairói szeméttelep gyermekmentőjével, aki Egyiptomszerte száznál több keresztyén gyermekmentő telepet, iskolát létesített nemcsak kopt, hanem muszlim és más, súlyos körülmények között élő gyermek megmentésére.

Évekkel

Szent István Alapítványa a legnagyobb keresztyén gyermekmentő hálózat az iszlám világban. Akkor Maggie mama, ahogyan százezernél több gyermeke nevezi, így írt: „Most jövök a sivatagból. A Nílustól Nyugatra, az egyik ősi kopt kolostorban töltöttem családommal egy lelki megújító csendes hétvégét.

Ott, ahol a sivatagi remeték már Kr. u. 170 óta gyönyörű imákat szőttek, csiszoltak a szavakból Isten kristálytiszta kék ege alatt. S megírták már 1850 éve az imádkozás teológiáját. Ők hitelesen írtak erről, mert egész életük imádkozás volt. Nemcsak alkalmi imádkozók, hanem egész létükkel imádkozó istenes emberek és istenes anyák voltak”. Már akkor felkaptam a fejem Maggie mama szavaira. Hiszen sem az egyháztörténetben, sem a keresztyén gondolkodás történetében nem tanultunk a teológián róluk. Pedig mekkora

kincsek hordozói, alkotói, csiszolói voltak ők! Pünkösdi előkészületünket

gazdagítják csaknem kétezer éves imaörökségükkel, az imádkozás életgyakorlatának ránk is alkalmazható, átvehető mozzanataival. Az első részben imaföldrajzzal foglalkozunk, majd néhány részben pünkösdre hangoló

szándékkal megismerhetjük gazdag lelkiségük imagyöngyeit, bölcs gondolataikat, a hitben fogant keresztyén filozófia ősi gyökérzetét. Ezek spirituális ösztönzést, inspirációt adhatnak saját imaéletünknek, gondolkodásunknak.

Kik voltak a sivatagi atyák?

A sivatagi imaremeték Egyiptomban jelentek meg. Talán már a Kr. u. 150–170-es évek végén ezek az egyiptomi keresztény férfiak elhagyták a pogány városokat, az élet zavaró tényezőit, hogy Istenre figyelőként éljenek a Szahara-sivatagban. Céljuk az volt, hogy egyedül Istennek szentelt életet éljenek. Kivonulásuk, exodusuk számunkra nem követendő, de az az igyekezetük, hogy keressenek és találjanak olyan helyet, ahol intenzíven Istenre gondolhatnak, Vele beszélgethetnek, nekünk is példa. A kies hely, a puszta, a csend láthatatlan boltozata vagy kupolája felettünk lehet a belső

szobánkban, de lehet valahol egy csendes tópart, erdei tisztás, akár a Hortobágy szikes-illatos zuga, távolabb a turizmus nyüzsgésétől. Vagy éppen egy templomtér. A lényeg az, hogy az imakoncentrációt lehetőleg minél kevesebb külső zaj, hatás zavarja meg. Ezek a sivatagi atyák az egyiptomi sivatagban Jézus puritán, szolgáló és önmegüresítő életének példáját követték. Az ima és a munka, a reformációs időkben a protestantizmus által is átvett ora et labora (Imádkozzál és dolgozzál!) értelmében élték életüket.

Kik a „leghíresebb” sivatagi atyák?

Sokan vannak. Például az első sivatagi atya Thébai Pál volt, a legismertebb pedig Egyiptomi Anthony, Nagy Antal, aki Kr. u. 270–271-ben költözött a sivatagba, és a sivatagi szerzetesség atyjaként és megalapítójaként vált ismertté. Egy másik thébai az Egyiptomi Pachomius (292-348) a modern közösségi szerzetesi élet egyik megalapítója volt. Pachomius a sivatagban építette fel celláját Nagy Szent Antal közelében. De Pachomius látta, hogy a legtöbb férfi nem tud magányos elszigeteltségben élni. Elhatározta, hogy 10–12 szobás házakat épít, ahol a férfiak lakhatnak, és ha úgy akarják, gyakorolhatják az aszkézist, a cölibátust, az engedelmességet, a szegénységet és az önellátást. Ezek a korai hitközösségek, imaéletközösségek abból az emberi vágyból származtak, hogy a szokásos napi

zavaró tényezők nélkül kövessék Istent. Pachomius „közösségi élete” Anthony

magányos remeteéletének az ellentéte volt. A zseniális az volt, hogy egyesítette az egyes cellák visszahúzódó életét a társasági étkezések, a munka és az istentisztelet közösségi életével. 348. május 9-én bekövetkezett halálakor több mint 3000 kis „kolostora” tarkította az egyiptomi sivatagot.

1800 évvel később még mindig 11 keresztény koinónia, közösség van szétszórva az egyiptomi Szahara-sivatagban.

Voltak pusztai, sivatagi anyák is?

Igen. A sivatagi Anyákat ammáknak (lelki anyáknak) nevezték, a sivatagi

Atyákhoz (abbák) hasonlítva lelki tanítóként és irányítóként kivívott tiszteletük miatt. Köztük tartja nyilván a keresztyén imatörténelem Szent

Paulát, Sárát, Melániát, Theodórát, Syncleticat. Keresztyén életbölcseletük is elgondolkodtató. Például Theodora Anya azt mondta, hogy sem az aszkézis, sem a virrasztás, sem semmiféle öngyötrés nem képes megmenteni az embert. Erre csak az igazi, Krisztusra figyelő alázat képes. Sarah Anya pedig

így írt: „Azért imádkozom, hogy szívem tiszta legyen minden ember felé”.

A sivatagi spiritualitás

Ez az Isten keresésének módja, amelyet az Ószövetség „sivatagi teológiája” jellemez. Ez továbbra is központi szerepet játszik a zsidó-keresztyén hagyományban. Isten 40 éven át vándoroltatta népét a sivatagban, majd az azt követő évszázadokban mindig visszahívta őket a bűnök pusztító sivatagaiból.

Egyiptomi Nagy Antal 105 éves korában halt meg. Egy életen át tartó megpróbáltatások után az utolsó pillanatai nem a nehézségekről szóltak, hanem Megváltó Urunk erejéről. „Mindig lélegezzétek be Krisztust, és feltétlenül bízzatok benne” – mondta az ágya körül állóknak.

A sivatagi spiritualitáshoz tartozik az a bizonyosság a Szentírásnak köszönhetően, hogy a sivatagban a legélesebben érzékelhető Isten jelenléte. Jézus a pusztát választotta, mert tudta, hogy miközben egyedül van és kísérti a Sátán, erőt és hatalmat kap, mert egyedül az Atya (solus Pater) van vele, s Ő az Atyával.

Mit szimbolizál a sivatag? A sivatag a túlélést, a kreativitást, a világosságot, a kijelentéseket, a magányt és az élet legnagyobb akadályainak leküzdését szimbolizálja. Isten vezetését.

Kapcsolódások évszázadok világaival

A hugenották franciaországi elüldözése után a túlélő református egyház az 1600-as években puszta helyeken tartotta istentiszteleteit, el is nevezték magukat pusztai egyháznak. Bonhoeffer a berlin-tegeli börtöncellában (1944 vége) érezve a megváltozhatatlan, a halál közeledését, többször idézte fel a sivatagi Atyák és Anyák helytállását. Kenyéren és vízen bírták ki évtizedekig

a próbákat – Istenben horgonyzó hittel. „A magányban megtanultak többé nem önmaguk elől menekülni, hanem önmagukkal élni – Isten előtt”. Amikor St. Exupéry, a Kis herceg szerzője lezuhant a Szaharában harci gépével, a

sivatagi csendben maga elé idézte a sivatagi remetéket, megfogalmazta a maga sivatagi imáit. S túlélte a hatalmas próbát, majd megírta gyönyörű ima- és vallomásgyűjteményét, a Citadellát…

Pünkösdre készülve fogadjuk hálával Istenünk pusztai remekléseit, a másfajta kegyesség üzeneteit, az egyiptomi imaremeték életének, Istenre figyelésének gazdagító példáit. A következő részekben velük ismerkedünk.

Isten Igéjével elpukkasztja önigazoló

véleménybuborékainkat

...s bevon menny-magas élet-búrája alá Illusztr

áció (pixabay)

Ritkán annyira telitalálatos Isten Igéje, mint éppen a mai napon, ezen a hétvégén. A 292 éve megjelenő herrnhuti Losung 2022. május

6-ra rendelt két Igéje mindenfajta önigazoló véleménybuborékot, legyen az személyes, közösségi, egyházi vagy akár a mai

nemzedékek önmentő generációs ideológiája, vagy kibernyelvi rövidítésekkel közölt csupasz kommunikációs kódjai, szóval Ő

egyetlen suhintással, egyetlen Lélek-leheletével semmivé foszlatja. S mi marad akkor? A döbbenetes felismerés, hogy milyen nevetséges pillanatbuborékokban bíztunk! S még valami…

Íme, az Ő olykor sziklazúzó kalapácshoz hasonló beszéde, máskor alig lebbenő fuvallata, amivel szemben nincs bunker, sziklahasadék, búvóhely, semmiféle földi önvédelmi eszköz, mert vagy erejével vagy szelídségével elér mindnyájunkat, s akkor felfújt buborékaink a múló perccel tova is tűnnek.

Mert:

Isten megítél minden tettet, minden titkolt dolgot, akár jó, akár rossz az

Prédikátor könyve 12,14

Mindegyikünk önmagáról fog számot adni istennek. Ne ítélgessük hát többé egymást, hanem azt ítéljétek meg inkább, miként nem okoztok a testvéreteknek megütközést vagy botránkozást

Római levél 14,12-13.

Micsoda életvezetési és önismereti üzenet! És micsoda iránytű arrafelé, ahol miután önmentő kísérleteink csődöt mondanak, mégsem leszünk a végzetnek vagy bármiféle végzetes sorserőnek, erőszaknak csupaszul és nyersen odavetve, hanem végre megérkezünk oda, ahova igazából valók vagyunk, ahová rendeltettünk: ahová immáron buboréktalanul úgy férünk el, mint a beérő szőlőszemek az égi szőlőtőn. Sokan, milliók az ő védőburka alatt.

Buboréknyi földi létünket immáron buborék nélkül takard be Urunk szereteted védőbúrájával, s vonj minket örök védelmed alá.

Így készülünk Elébed ezen a hétvégén Jubilate vasárnapjára, amikor is a hamis önvédelem, a látszatbiztonság bátor feladásával szereteted szabadságának végtelen tágasságára jutva világszerte élő népeddel együtt

mondjuk:

Örvendj egész föld az istennek, zengjétek dicső nevét

Zsoltárok könyve 66,1-2

Isten szűztiszta kalásza, Jézus, szívemet hozom Eléd

Illusztráció (pixabay)

„Emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra” (János 4,35). Amikor Jézus ezt az Igét mondta, még távolabb volt térben és időben is a később Jeruzsálemben végbement nagyheti eseményektől. Az édes anyanyelvünk által leleményesen megjelölt sanyarúhéttől, vádhéttől, gyászhéttől, ami az

értünk hozott szenvedés mélységeinek körülírása. Mindez a passio, megváltó szenvedés húsvétkor szent hétbe, világfordító új távlatokba fordult, s új irányba emelte az emberiség földi történelmét.

Virágvasárnap Isten jóságos tervében fogant eseményeinek előkészületeihez, ezek titokzatos fizikájához és földrajzához tartozik a szent várostól északra elterülő samáriai történéssor. Az, ahogy Urunk szemei megnyugodtak azokon az érlelődő kalászokat ringató búzamezőkön, melyek ebben a régióban, a mai Galilea déli részén ringatták a Szentföld jövendő kenyerét.

Számomra ez az Ige ezen a virágvasárnapon hatalmas és valóságos jelképpé nagyítódott fel. Lelki szemeimmel látom a samáriai asszony hódolatától körülvett Urat, aki beszélgetve Jézussal így szól: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit Krisztusnak neveznek. Jézus ennyit mondott: Én vagyok az (Ján 4,25-26). Micsoda meglepődés, csodálat lephette meg az asszony szívét! Ott, a kenyérringató kalászok búzamezején mondta Urunk azt is:

Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem és bevégezzem az ő munkáját (Ján 4,34).

Illuszt ráció (pixabay)

A teremtett világ megszentelését és megváltását. És ebben az

összefüggésben rajzolódott ki lelkemben ez a kép: Jézus ott tündöklik a kalászok élén, fölött, ahogyan korábban a megdicsőülés hegyén Péter, Jakab, János szeme láttára – vestitus albus – fehéren tündöklő ruhában (Luk 9,2829).

Ő a mennyei Kalász, Isten szűztiszta Kalásza, Aki az élet magvait érlelte meg nekünk. Virágvasárnap fizikai valósága ez a Kalász-Jézus, lelkében és Igéiben hordva az éltető gabonamagvakat, szent látásokat, drága kijelentéseket.

Virágvasárnap metafizikája mindaz az iránymutatás, horizontemelés, a földi mindennapokba beszorított lelkeink mindennapiság érzetéből történő kiemelése isteni gondossággal és tapintattal, amit Urunk téridőben még jóval a Via Dolorosa előtt jelentett ki, hirdetett meg: EMELJÉTEK FEL szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra (Ján 4,35). Ez Jézus, Isten szent Kalászának kegyelmi előrelátással javunkra megfogalmazott samáriai virágvasárnapi programja!

Ma is ilyen kettős szívdobbanású, s csak így igazán, formalitásokon túl éltető virágvasárnap ünnepe. Fizikailag a földi valóságban, szomszédságunkban dúló brutális háború árnyékfelhői alatt, még mindig koronavírussal is terhelten, s annyi válsággal telítetten ma mégis megszólal reális biztatásként: Emeljétek fel szemeiteket! Csak Őáltala hiteles és hihető és működő ez az ünnep rettentő valóságán túlemelő, felülemelő reményüzenet.

Illusztráció (pixabay)

Isten szűztiszta drága Kalásza, Jézus, aki elindultál a pászkára, a húsvéti bárány elfogyasztásának nagy nemzeti ünnepére a szent város felé, s még a kereszten is Atyád embersegítő Kalásza maradtál, kipergetve magadból minden életerőt, vércseppekben és utolsó szívdobbanásig, hogy áldozatoddal tápláld éhező-szomjazó, megváltásért szűkölő népedet.

Akkor is ezreket, s azóta is embermilliárdokat, kettétört kalászokat, csírájában megfojtott életeket jöttél menteni, és a tördelő kezeket, az élettipró szíveket ítélő kegyelemmel ébresztve rá rettentő embertelenségükre.

Ma 2,5 milliárd keresztyénnel jövök Eléd, s miközben a világkeresztyénség hozsannát és halleluját zeng méltán jöttödre, köztük csendes Jánosod példáját követve, megállok én is, s csak ennyit kérek: hadd terítsem eléd szívemet, életemet, bűneimet. Hadd valljam meg dicsőítve nevedet ezernyi áldásodért, a kalászéletedből nekem juttatott drága gabonamagvakért, áldásokért. Tudom, Te nem gyalogolsz, legkevésbé nem gázolsz át a szívemen, sok milliárdnyi tanítványszíven. Hatalmas nagy láthatatlan csodaöleléssel kalászszívedbe visszaölelsz minket. Hozsánna Dávid Fiának!

Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban!

Virágvasárnap (bio)fizikájához tartozik az is, hogy már messziről a szent város, a szent templom magasára emelte fel tekintetét Jézus, ahol népe a Törvényben előírtak szerint imádta az Örökkévalót. Jézus vágyódott népével közösségben és tanítványaival együtt elfogyasztani az engesztelés kézzelfogható jelképét, a húsvéti bárányt.

Szemeit a hegyekre vetette, ahogyan ma a protestáns világ énekli a 121. zsoltárral. Betfagé és Betánia felől közeledett az Olajfák hegye irányában, Fügefalva és Datolyafalva felől, melyek a Teremtő által létrehívott élet zöldellését mutatták neki is. Élethordozó Kalászlétével embereket boldogító fügék és datolyák ligetei között lépkedett. Betániával pedig úgy keretezte élete térképét mindent oly’ tökéletesen végbevivő mennyei Atyja, a Gecsemáné kerttel, a Golgota koponyahegyével, Arimátiai József sírjával, majd megdicsőülése, mennybe emeltetése metafizikai felfele irányításával, hogy újra visszatért Betániába.

A kör bezárult. Minden tökéletesen helyére került – mert Isten soha sem ejt hibát.

Elvégeztetett. Amiért a földre jött, hogy egyetlen gabonaszem se vesszen kárba. Mert ez az életmentő, ember- és emberiségüdvözítő szeretetkör soha nem billen ki isteni elrendeltetése kristálytengelyéről:

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen (Jn 3,16).

Voltak bölcs bibliakutatók, akik mertek így fogalmazni: a fehérbe ért mezők, az aratásra érett kalászok tengerije, és ringó mezők ott Samáriában, s azóta lelki szemeink előtt az üdvözülők, az egyház seregeit jelképezik. Akik Jézustól kapott fehér ruhába öltöznek, megmosták bűntől, hitetlenségtől, alávalóságok szennyétől piszkos életruhájukat az Ő áldozati vérében.

Kalászok Ura, drága Jézus, virágvasárnapi kérdésünk: vajon mi ott leszünk-e, lehetünk-e majd közöttük? Ahogyan János és a többi evangélista

fogalmazott: facta est – tény, megtörtént, cáfolhatatlan valóság, hogy felemelhetjük szemünket a végtelen búzamezőre, de facta est lesz-e vajon

kalászsorsunk fehérré érlelődése a Te aratásodra, a Te sarlódra, Uram?

Legyen mai virágvasárnapunk fizikája, mélységeket járó napjaink metafizikai hitélménye, reményiránya, boldogító ünnepi érzése Szenczi Molnár Albert énekének iránymutatását követő: Emeld fel szíved, nyisd meg füledet! S válaszoljuk rá szép dicséretszóval: Emeljük Jézushoz szemünk, Jön már királyi győztesünk… Krisztus nép jön, jön a Király! Legyen jótetteket, az élő hit, reménység virágjait, terméseit érlelő, Krisztust egész életünket takargatás, szégyen nélkül köszöntő ünnepi virágvasárnapunk! Hozsánna a szívedben, hozsánna a földön és a magasságban!

Hogy fog majd kinézni életed

össz(pont)képe?

A huszadik század elején kezdett kibontakozni előbb a festészetben az impresszionizmus sajátos vonulataként a pontfestészet vagy

pointillizmus. A művészi ecset nem nagy olajszín vonulatokkal ábrázolt, hanem apró pontocskákkal dolgozott, s egy-egy festményen ezernyi apró, különböző színű pontocska összhatásaként jelent meg a teljes kép. Csakhamar a zenében is megjelent ez az irányzat, egymástól elkülönülő hangpontocskák összhangzata vagy éppen kakofóniája, hangélmények ellenpontozós kompozíciójaként.

Mélyen elgondolkodtatott ez a szemlélet és képi kifejezésmód. Vajon nem így épül fel, komponálódik meg végül az életünk összképe vagy félbeszakadt torzója? Mennyi, de mennyi napi életpontocskából alakul majd ki a végső kép, sorsunk, életünk totálképe. És az milyen lesz? Világos, piros, bordó, sárga, zöld életszínek, örömszínek uralják majd az összképet? Vagy fekete, barna, rozsdaszínű, szürke pontok sokasága? Elgondolkodtam kálvinista sorszsoltárunk, a 90. ezen sorain: “A mi esztendeinknek napjai hetven esztendő, vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, amely gyorsan tovatűnik, mintha repülnénk” (Zsolt 90,10 – Károli ford).

Hetven vagy nyolcvan esztendő. Hány nap is ez? Hetven esztendő esetében mintegy 25 550 nap, nyolcvan esztendő esetében 32 200 nap. Ugyanennyi pont, pontocska. Micsoda óriáskép kerekedik ki ebből! Mondjuk, mint Munkácsy híres Krisztus-trilógiája vagy mint Feszty Árpád hatalmas panoráma körképének egy részlete a magyarok bejöveteléről, a honfoglalásról az ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkban.

De mi fog majd kirajzolódni rólunk? Angyaltekintetek, Isten “szeme”, utódaink lelki tekintete elé? Hogyan, milyen életnapok színei fogják majd dominálni az összhatást?

Mi minden van egyetlen napunkban?! Pont ma és itt. Pont tegnap, vagy az évtizedek homályába veszőkben? Az ismeretlen jövőbeliekben? Unalomszürke munka és közérzet vonulatok, örömvillanások vulkánfényei, a derű csendes szimfóniájának egyenletes sárgái, narancssárgái, a békesség zöldjei, a hit és imádság ég-kékjei, a bánatok, csalódások, napi kis halálok mélyfeketéi. És egy-egy napunk domináns, uralkodó színvalóságából milyen

összkép épül majd fel? És hány kéz pöttyint vagy rajzol bele különféle

színeket egy-egy napunkba? Mások maszatoló, szándékosan képromboló keze? Vagy Isten fényfehér, sötét bűn és fájdalomszíneket ellenpontozó szent keze a maga tiszta színeivel és vonásaival? A te kezed, amint hol ilyen, hol olyan színekkel vegyíted óráidat, napjaidat? Vagy kihagyott alkalmak ponttalan és összhatást (összhangot pedig végképpen) nem mutató bizonytalan színösszevisszaságával? Kakofónia, teljes sorskáosz? Vagy katonásan sorakozó színek négyzetei, háromszögei, a rendezettség színpontjai? Kinek a keze színezte olyanra, amilyenre napjaid színtelítettségét? Évtizedeidét? És a hetven vagy ha feljebb, nyolcvan esztendő összhatását?

És miféle pontokat lehet majd látni életed festményén? Hány fényes kettőspontja a kegyelemnek? Amikor életed adott pillanatában Te vagy más végpontot írtál/írt volna adott napodra, de a kegyelem felülírta ezt.

S a zárópontból, a végpontból lett a folytatás Istenkéz írta kettőspontja.

A továbbsegítő láthatatlan Kéz szent rajzolataként! Amikor a kettőspont egyben sorsfordító ponttá lett: az Istenre találásé, megtérésé, hitre jutásé, a csúcspontokra, istenélményekre, igeélményekre segítő fordítópontokká.

Fénylő és világító kegyelem és istenélmény hegycsúcs, sorscsúcs pontokká?!

A hála ellenpontjaivá.

Egy új életszakasz, az Istennel járás, Nála lakozás, a megtérés utáni új életszakasz rajtpontjává. A mélypontokból a magaslati pontok felé lendítő hit ugrópontjaivá. Amikor álláspontoddá lett a hit egyre több felismerése, világszemléletté, életértelmezéssé a Biblia egyre több Igéje, mint apró fénypontok a drága Megváltó Krisztus nevét kirajzoló pontsokasággá, pontgyűjteménnyé.

A kritikus és neuralgikus fekete pontokon átsegítő, felülről kapott erő győzelmi csúcspontjainak a valósága, erős és szivárványos színekkel, a szövetségkötés biztos pontjaival. És azzal a boldogító látomással, hogy nem lesz zárópont hit által, kegyelemből, egyedül az Úr Jézus Krisztus által életed utolsó szívdobbanása után sem, hanem pont, pont, pont, jelezve három

ponttal a más dimenziós folytatást… S azt, hogy életedben az I-re a pontot egyedül Istennek lesz hatalma feltenni.

Pont ezen a vasárnapon, böjt 4. vasárnapján, az örvendezés vasárnapján, a laetere napján legyen egy imapillanatod megköszönni

Istennek a kirajzolódó életképet, ami végül reménység szerint harmóniát, derűdominanciát, hálapontok, Krisztus-győzelmek fényes sorát fogja összhatásképpen a szemlélő elé mutatni rólad is, rólam is. Semmit sem takarva el, semmit sem szépítve meg…

Szokott-e Isten (víz)tükörbe nézni?

Spirituális belső beszélgetés katolikus, evangélikus, református lélekhangokkal

Illusztrác ió (pixabay.com)

Talán a tükör a legtitokzatosabb tárgy a világon. Ráadásul az emberiséggel egyidős, hiszen az első tükrök a tavak víztükrei voltak.

A tükör latin elnevezése speculum, innen a mi spekulálás szavunk. A Bölcsesség könyvében a tükör egyenesen az isteni bölcsesség szimbólumaként jelenik meg a Bölcsesség dicsérete című fejezetben:

„Az örök világosság kisugárzása, és az Isten működésének tiszta tükre és jóságának képmása” (Bölcsesség könyve 7,26). Mindezzel összefüggésben nagy kérdés: szokott-e Isten tükörbe nézni? A válasz sem lehet kétséges: igen, szokott. Már a Biblia második mondatában ezt olvassuk: Isten Lelke lebegett a vizek fölött (1Móz 1,2). Isten talán bele is pillantott a víztükörbe. De milyen az Ő igazi tükre?

Bizonyára nem olyan egysíkú, szilánkos, görbe tükör, ember alkotta speculum, ami hol homorítva, hol domborítva torzítja el a valót. Isten tükre valami egészen más, mint az emberkéz alkotta tükrök. Az Övé sokdimenziós, sok millió univerzumos, mégis emberszív léptékű. Egyszerre multiverzumos és szívdimenziós. Minősítetten földi, planetáris tükör is az Övé. Creatio-tükör, alkotás-méretű tükör. Hiszen a földi tereknek Lelke adott létformát, létgazdagságot, amire aztán Ő maga mondta ki:

Ez jó (1Móz 1,10).

Hatalmas tükör a természet. Amit folytonos teremtéssel, creatio continuaként tart fenn, növény- és állatgénekbe írt parancsokkal istápol gondviselő jósága. Rettentő, olykor megrettentő tükör viszont az emberszív. Az emberarc, amire jól esett rátekintenie a megformálás pillanatában. „Megteremtette Isten az embert a maga képmására” (1Móz 1,27). És ez kezdetben „igen jó” volt (1Móz 1,31). Aztán egyre kevésbé volt gyönyörű ez az emberarc. A tükörre hamar sötét ősbűnlepel borult. Az ember árnyképe lett Isten teremtette önmagának. Ezredévek múltak el így. Végül az egyetlen, igazán szép élő tükörkép, amiben szívesen fürdette meg arcát maga Isten is, Jézus Krisztus: Ő a láthatatlan Isten képe, ikonja (Kol 1,15). Aki Őt látja, az látja az Atyát (Ján 14,9). Ő lett és maradt „az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm”

(Luk 3,22). Mennyi Isten-tükör, tökéletes és szilánkokra tört, de egészben és töredékében is képes Isten meglátni Teremtő, Fenntartó, Újjáteremtő Önmagát. Madártávlatból, űrtávlatból, békaperspektívából is.

Illusztráció (pixabay.com)

Két kiváló gondolkodó szól hozzám e sorok írása közben lelkemben. Ingmar Bergman, a svéd protestáns-evangélikus szellemacél, akinek Tükör által homályosan c. művét sokan ismerik. Nemrég hunyt el, halálát az anyagiasság és a Covid őrületébe zuhant világ alig vette észre. Ő írta:

Egész tudatos életemben megvolt bennem az, amit Bach öröméneknek nevezett. A

koráléneklés bizakodó hangjai betöltötték a templom homályba boruló hajóját: Bach jámbor hite enyhíti hitetlenségünk kínját.

Ez is egy Istenhez fényt visszaverő, töredékes vallomástükör. A hit kérdéseivel foglalkozó művek kapcsán a dán evangélikus Kierkegaard teológiai filozófiájára hivatkozik. Szellemi-lelki rokona, rokonunk, a katolikus Pilinszky-versek és a Bergman-filmek látásmódjának, léttapasztalatának, filozófiájának, s egész poézisének rokon vonásai nyilvánvalóak. „Nem tudhatjuk, hogy a szeretet bizonyítéka-e Isten létének, vagy a szeretet maga az Isten. De ez már nem is számít. […] Ezzel a gondolattal csitítom ürességemet… Az üresség hirtelen gazdagsággá változik, és a reménytelenség életté. Olyan ez, mint a kegyelem” – írta halála előtt Bergman. Pilinszky János Kalandozás a tükörben című versében a tükör az önmagunkba zártság, az egyedül maradás, végső soron a magány szimbólumaként jelenik meg:

Itthon vagyunk – mondta a kisfiú, és azzal átléptek az üveglapon. Azazhogy csak átléptek volna, mivel valóban csak a kisfiú jutott keresztül, míg a kislány az üveg túlsó oldalán rekedt.

Isten-tükrök, tükörszilánkok, olyan különfélék és egyediek, mint a Teremtő fantáziája. Vajon mit lát bennük, bennünk ma Isten? Madártávlatból, űrtávlatból, Isten-távlatból és mindennapi békaperspektívából felismeri-e rajtunk: „Amint viseltük a földinek a képét, úgy fogjuk viselni a mennyeinek a képét is” (1Kor 15,49)? Kedves Olvasó: Ádám vagy Krisztus ikonját ismeri-e fel rajtad Isten, magas és mély távlatból ránk tekintve?

Illusztráció (pixabay.com)

Minap elcsodálkozhattam az olasz Tirrén-tenger partján teremtő, újjáteremtő, Isten-gyermekké formáló kegyelmén. Csodálkozó szívem gondolatait, imádságát megosztottam magamban Bergmannal és Pilinszkyvel. Most minden kedves Olvasóval:

Fenséges és Felséges Isten, Aki bölcsességeddel és teremtő fantáziáddal felülmúltál minden láthatatlant és láthatót, hajdan voltat és eljövendőt, magasztallak szüntelen alkotott és fenntartott szépségcsodáidért égen, földön, víz alatt. Dicsőítelek Uram, Téged, a tenger mérhetetlen morajlásáért, azért a teremtett energiáért, ami a vizek hatalmas hullámzásában, ár-apály mozgásában nyilvánul meg. Az éjjel-nappal hullámzó, öntudatlanul is gyönyörű, energikus benedictusokért és hozsannázó mozgásszépségekért, vízformációkért, a habok erejének tiszteletadásáért Alkotójuk előtt. Micsoda tiszta mozgásenergia rejlik óceánjaid és tengereid évmilliós habzásában! E különös erőműben. Mindezek a tengererők, tengernyi erők szavak nélkül is igazán egyértelműek és félreérthetetlenek.

Nagy vagy Te, Uram, aki a színek kimondhatatlanul gazdag árnyalatait is magadra öltöd egy-egy tengerparti pirkadatban és naplementében. Köszönöm Balaton-szerű, de sokszorosan hatalmasabb, színpompás őrtűzrakásodat naponta a Tirrén-tenger partján is, a februári hidegben lélekizzító égi tűzgyújtásodért. S hogy Te vagy hitünk tündöklő napvilága, áldalak érte Krisztusunk. Úgy borulok le Előtted, Istenem, s az esti pompázatos napszálltában hullámokra omló bíborpalástod előtt, mint néped a sivatagban megtartó karod és erőd láttán. Köszönöm lelkemben izzó, feltündöklő napvilágod, mely napnyugtakor, s egykor bizonyosan az utolsó személyes sorsalkonyatkor is a hajnalfény éjt oszlató, bámulatos világosságával árad szét bennem, s hívja létzsongásra Lelkedből lelkedzett teremtményeid miriádjait. Dicsőítsd meg magad, Uram, a Lét és a létezés kimondhatatlan szépségcsodáiban, melyek csak halovány dadogások, lenyűgöző voltukban is pislákoló visszfényei áldó, szent jóságodnak, Uram, Istenem. Szentlelked által maradj továbbra fénycsodáiddal is tengereid, óceánjaid felett és gyermekeid, elhívottaid lelkében. Ámen.

Hogy a lelkünk meg ne ráncosodjék

A középkori református templom Borzován. Kép: Wikipédia

Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust János 17,3

Az éjjel lehullott a dunnás fehér hó a budaörsi Odvas-hegy oldalára, s az ablakunk előtti fenyőfákra. Ez a beöltözés nem csak a tájat szépíti, hanem könnyítő álmot hozott lelkünknek is. Amiként a hófelhők megkönnyebbültek hóterhüktől, úgy könnyült meg az éjszakánk is a korábbi napok nyugtalan kialvatlanságától. Különös és csodálatos ritmusazonosság, együtt rezonálás ez az istenalkotta környezettel.

Pozitív élmény az orvosmeteorológia jótékony figyelmeztetései között. Eltöprengtem a mély hajnali Isten-csendben: lehetett volna ez másként is?

A rajtunk átsuhanó, gyenge lefolyású omikron támadás miatt, a bioritmusunkat is felkavaró évszakelcsúszások miatt, a planétánk felé

száguldó mágneses mező hatására, vagy csak egyszerűen, mert eljött valami másnak az ideje. Felsejlett: tudunk-e adni annyi időt magunknak, hogy átgondoljuk, mi lenne, ha… Ha most hirtelen mindennek vége szakadna. Tudunk-e adni magunknak három perc esélyt arra, hogy a bezáródó földi és a megnyíló mennyei tereknek a ki-be forgásán megakadjon a gondolatunk?

Három percet a végtelenért? Időtöredéket az örök életért? Pedig valójában úgy van, ahogyan a pesti szlogen ma mondja: nincs itt semmi látnivaló.

Valóban. Nem látnivaló, hanem hinnivaló van az ilyen magas-mély, hótakarta éjszakákon. Nincs látnivaló (bár a havas, csillagtükröző hóöltözet is az!). De van néznivaló! Amire érdemes és nagyon is szükséges odafigyelnünk, ránézni, feltekinteni, mint a hópörgető felhőkre. De: mennyire fér bele egyegy hétköznapunkba legalább 3 perc erejéig Isten? A hóhozó, csillagtükröztető magas ég Ura? Egy Róla szóló, Őt szólaltató bibliaolvasás?

Imaköszönet, hálasóhaj? Vagy ez már sok, tényleg nincs itt ilyen látnivaló?!

Már kérdés sincs, se látni, se hallanivaló: mit üzen nekem mára Isten? Ennyire magunkra zártuk a létezésóvó csigaházat? Hang, fény se ki, se be? Annyi sem ér el hozzánk, mint a fenti jánosi idézetben? Pedig ez és ennyi elég a titkok ajtajának hangtalan nyílását megsejteni: Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged…és Jézus Krisztust. Istent és Jézust – Őket megnézni, akik nem látnivalóul, hanem hinnivalóul jöttek a világra. Istencsendre, lélekderengésre híva minden idők minden emberét.

Ma is, epifánia utáni 3. Vasárnapon

Boldog ember, aki tud élni ezzel a csenddel, ebből a csendből. Egyszer Albert Schweitzert, a protestáns teológust, Lambaréne leprakórházának misszionáriusát és ezrek gyógyítóját megkérdezték: milyen az öregség?

“Nem az az öregség, amikor az arcod ráncosodik meg, gyűrődnek rá az évekévtizedek. Akkor kezdünk végleg megöregedni és kiöregedni magából az életből, amikor a lelkünk kezd megráncosodni”. 105 éves drága lelki nagyanyám arcbőre olyan volt, mint egy serdülőlánykáé. Hogyan lehet ez kérdésemre így válaszolt: – Nem a dicsőszentmártoni és erdélyi patakok vize, nem a havasi levegő, hanem a bennem élő, örökifjú Jézus Krisztus műveli velem ezt. Ő nem engedi, hogy az örök életre múmiaarccal érkezzem meg. Ő nem hagy kiöregedni az életből. Napi 3 percben, egyre többször 3 percben

100 éven át imádkozott, olvasta az Élet Könyvét, ennyit minden áldott napon

megadott Istennek, Jézusnak, és önmagának. Ki mondaná erre, hogy ez nem éri meg?! Vagy hogy ez sok? Sok kicsi sokra megy – Istenből, Istenben. Engem pedig 74 évesen ma a hajnali hóhullásban erre a 3 perces vallomásra indított a Lélek-derengés:

Te vagy sorsom metronómja

Uram, az időt már csak Veled mérem, Te vagy az óra és a mutatója, Te vagy időm metronómja. Életemnek napi útja. Hajnali Isten-derengések gyönyörű színébredése a Te műved, szépségeknek Teremtője. Majd dolgos órák delelője. Napjainknak tetőzése. Ejtőzésem fénycsúcspontja. Nap helyett neved ragyogása éveimnek boldogsága. Hetek, hónapok, évek Isten-szintje, ismereted messze vivő szerpentinje. Tőled, Hozzád minden bennem. Hatvan éve létezésem csúcsélménye, kristálytengely iránytűje, Élet-hitnek éltetője, folyamatos zenit-tetőzése. Benned nincsen naplemente, nincs holdfelkelte. Örök fény a létezésed, Jézusomban érkezésed öröklétem Bethlehemje.

Uram, az időt már csak Veled mérem, mérhetetlen végtelened kanyarítja időm útját. Túlvezettél homokórán, minden kristály lepergőben, bár még ketyeg időmértéked. Minden értéket én már Veled mérek. Évek vájta Bethlehembe megérkeztél, szívderengés köszönt Téged, perceimnek delelője, tetőzése csak Te lettél.

Uram, az időt már nem is mérem, Te vagy szívem metronómja. Minden múló mulasztója. Hívjál haza nyugovóra. Majd ha eljön az az óra, zenitemnek szent nadírja, halk hangod lesz indulója. Csendcsengettyűd csúcspontjaim fordítója. Mélyponton is égi magas földi létem fordítója sorsomnak Te, Isten-Létbe burkolója. Meztelenségem Lélek-takarója, benned nyugszom nyugovóra, mikor érkezik majd behívója. Szent szavadnak édessége lesz a lelkem hangolója. Felzeng majd a hallelúja. Emberszívnek boldog óda. Akkor csak a hangom hal el. Ezért zengem most előre: Hallelúja, hallelúja, hallelúja…

Hétközi spirituális szókincs gyarapítás: Isten-derengés

Gyönyörű és gazdag anyanyelvünk szókincstárában szép számmal vannak szavak, amelyek a hétköznapi, leromlott beszédből már hiányoznak. Mondanám, menekülnek a durva, káromkodós, Istent, embert gyalázó beszédtől. Pedig nem kellene ennek így lennie. Ugyanis legtöbbször az elszürkült beszéd és a beszélő között szoros kapcsolat van. Ránk férne egy kis digitális korbeli nyelvújítás.

Ám a nyelvreform, miként a 19. században, nem megy a gondolkodás, az érzelmi kultúra igényessége, megújítása, “csinosítása” nélkül. Ennek az igénynek a feltámasztásáért vagy elmélyítéséért próbálunk mi is valamicskét tenni. Hétközi spirituális szókincstárunkkal, melynek most ez a különleges, mély értelmű szavunk a tárgya: Isten-derengés.

Derengő-derengés – egy kis szófejtés

Ízlelgessük kicsit anyanyelvünk szó-, és képzettársítási zamatait. Mi mindent szőttek bele ebbe a szóba! Derengeni annyi, mint világosodni. Mindig a fénnyel függ össze jelentése: derengő fény, derengő világosság. Már Jókai Mór használta, aztán Móricz: a derengő világosságban mindenki kezdte felismerni egymást. Jelentette: a sötétből, a homályból halványan előtűnőt, kiviláglót. A félhomályban, a ködben derengő hegyeket. “Alkonyég felhőjén … túl derengő csillagokat” látott Juhász Gyula. Messze kétfelé ágazó derengő

lépcsőket érzékelt, faburkolatos termeket, fogadószobákat Kosztolányi Dezső.

Átvitt értelemben olyan, ami az emlékezetbe kezd visszatérni, kezd érthetővé válni. A már-már derengő összefüggést átlátta vagy éppen megint elvesztette valaki.

A dereng, feldereng vonatkozhat a hajnali világosságra. Napfelkelte idején észrevehetően, fokozatosan mutatkozik: dereng a hajnal, a reggel. “Dereng a szürke pirkadás” Juhász Gyula szemében. Lassan oszlani kezd az éjjeli sötétség, kissé világosodik, világosodni kezd; pirkad. Még alig derengett, amikor elindultak – szoktunk olykor fogalmazni. De utalhat arra is, ami kevéssé megvilágított dolog, ami halványan fénylik, alig észrevehetően látszik. “Világosság dereng az ablakából”.

“Még mindig fenn ragyogott a hold, téren, halmon tündér világa derengett” – írta Vörösmarty Mihály. Vagy: “Láttam derengeni hóban a messze sötét | téli mezőket” (Babits Mihály). Átvitt értelemben valakinek az arcán valamely érzelem, lelki folyamat alig észrevehetően mutatkozik. “Egykedvű maradt …, némi színezete a részvét szelíd örömének derengett csak rajta” – fogalmazott Jókai. Juhász Gyulánál a homályos emlékezésre utal: “Egy víg majális mámora dereng még, A könnyek fátylán rózsálló nagy emlék”. Jelentheti: valaki előtt valami kezd érthetővé válni. Nem érti még, de már dereng neki. “Derengeni kezdett a fejében, hogy ez elégedetlen valamivel” (Móricz Zsigmond).

Isten-derengés – kincses szókapcsolat

Mindez a gazdag jelentésösszefüggés igazi kincses szókapcsolattá szövődött az Isten-ember kapcsolatban. Mózes és senki emberfia nem láthatta meg Istent, de felderengett előtte az izzó csipkebokorban (2Móz3,1kk). Bálám, a megnyílt szemű férfiú, aki leborulva, nyitott szemekkel látta a távoli jövőben felderengő Urat: “Látom őt, de nem most, szemlélem, de nem közel. Csillag jön fel Jákóbból” (4Móz 24,17).

Mózes is, Bálám is Isten-derengőn volt, földi létezést beragyogó látások megajándékozottjaiként. Isten-derengés ajándékát kapta János is: “Istent nem látta soha senki, az Egyszülött nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (Ján 1,18 – SZIT fordítás). Pál pedig az Isten-derengés állapotáról így fogalmazott: “Most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre” (1Kor 13,12 – RÚF). Jézus Krisztus pedig “a láthatatlan Isten képmása”, ikonja (Kol 1,15). Boldog ember az, akinek vannak hasonló Isten-derengései, Isten-sejtései, még ha félhomályosak is, de ezek az Istenre ismerés pirkadati pillanatai. Felejthetetlenek hitéletünk fejlődésében. Boldog vagy, ha Jézus Krisztusban, az örök Logoszban, Igében tudod szemlélni életed csipkebokor

titkát. Azt is láthatjuk, hogy az Ószövetség számos Isten-derengésbe merült próféta, pap ezernyi bizonyságtétele az Eljövendőről. Hitünk szerint ezek a sejtések, látomások Jézus Krisztusban lettek igenné, ámenné, valósággá –Kijelentéssé.

Sok hírnöke az Isten-derengésnek, Krisztus-derengésnek

Ha csak egy hétre való idézetét lapozom fel az idén 292. évébe lépett Losungnak, a herrnhuti testvérközösség 71 nyelvre lefordított bibliaolvasó kalauzának, az istenmegismerésnek hajnali fényei áradón derengenek fel ezekben. Minden nap az ó-, és újszövetségi Ige mellett egy-egy felismertető

imacsendben megfogalmazott gondolattal. Nagy istentapasztalások, hitélmények, Ige-élmények sorshorizontot bevilágító élményeit öntik szavakba a boldoggá tett lelkek spirituális szóhasználatukkal. Egy hétre

visszatekintve Thomas Müntzer, D. Bonhoeffer, S. Kierkegaard, von Zinzendorf, a közösségalapító herrnhuti nemes, Clairvauxi Bernhard Istenderengéseiben fogant vallomásos mondatcsodák jelennek meg. Mai szavaink

lehetséges jelentés összefüggéseire közülük talán leginkább Müntzer Tamás

meghódoló, önismerettel átszőtt szavai rímelnek: “Istenem, minden csillag szent Teremtője, vonj fénykörödbe minket, akik oly’ messzi vagyunk Tőled, hogy megismerhessük Jézus Krisztust, aki érettünk lett emberré” (ford. Drbl). És még egy gondolatsor a dán protestáns teológus-filozófustól, Kierkegaardtól: “Uram, ha úgy tűnne is nekem, hogy mindez óráig nem nagyon figyeltél rám, kiáltásom szavára, panaszlásaimra, sóhajtozásaimra, vagy hálaadásomra – Uram, mégsem hagyom abba a könyörgést Hozzád, mígnem érezni fogom, hogy hálaadásomat elfogadod, és válaszolni fogsz” (ford. Drbl)

Áldott szófejtő csendeket, Isten-derengésbe merülő-emelő hajnali vagy alkonyati imákat kívánok az Olvasónak hétközi napjain!

Isten-lesen csak csendesen

(Fotó: pixabay.com)

Simon így felelt: Mester, egész éjszaka fáradoztunk ugyan, mégsem fogtunk semmit, de a te szavadra mégis kivetem a hálókat (Lukács 5,5). Micsoda találó összemérése a sok-sok emberi fáradságnak, aminek a vége a semmi azzal, hogy miként győzhetjük le az eredménytelenség bénító valóságát. A nagy DE mögött az Igében minden emberi eredménytelenség, semmi Egyetlen ígéretes Legyőzője: Jézus. Nem kicsi ellentét: a semmi kontra Jézus.

Ultima ratioként Jézus. Végső, még valamennyire összeszedhető reménytörmelékek között kincsként Jézus.

A nagy De, akinek már a neve is nagy ígéret: Szabadító. Fáradtságtól, eredménytelenségtől, lemondástól, csüggedéstől – Szabadító.

A semmi felé húzó erőktől. Az a Logosz-Jézus, Aki Atyjával együtt létrehozta a nagy tohuvabohuból a gyönyörű, szép világot. Az Isten mosolyát tükröző létezésszínek kimeríthetetlenül gazdag ragyogásával.

Az a Jézus, Aki megemelte a halászat tétjét és értelmi szintjét, s Pétert másokkal együtt emberhalászokká rendelte. Hogy kallódó, veszendő, halállejtőre került életeket, gondolatokat, nihil-eszmék foglyait indítsanak el a létteljesség felé. Az örök élet felé. S az eredménytelen halászokat mennyei tartalmak fele fordítva, a sikertelenséget, eredménytelenséget, a semmit feldolgozni képes életlátások keresztyén kultúrájával ajándékozzák meg a világot.

Akik többé már nem maguknak pecáznak, halászgatnak – hanem Istennek. Nem halakat, hanem életeket fognak be a boldogság hálójába! Spirituális élettechnikákat szőnek bele a sorsokba.

Próbáljuk ki egyszer mi is! Tudjuk mélypontjainkon vagy magaslati pontjaink elvesztésétől szorongó szívvel-szájjal kimondani: DE a Te szavadra mégis. Mégis megpróbálom az emberileg lehetetlent, de az istenileg biztosan lehetségeset.

Ahogyan Luther vallotta: „Ha nincs senki másom, csak Te Jézus, DE Benned mindenem megvan”. Bár holnap lehet, itt a világ vége, az életem vége, egy kapcsolat, munkaviszony, sikertörténet vége – ma még kezdek valami pozitívat. Vagy ahogyan Knox János a skót és angol rendeknek odamondta, amikor a reformátori hitigazságoktól próbálták eltéríteni: Ti, urak, akárhányan lehettek, DE én Istennel egyedül is többségben vagyok! DE a Te szavadra mégis kezdek valamit a helyzettel, magammal, körülményeimmel.

Mert akárhol vagyok, legalább négyen vagyunk: a Szentháromság Isten és én. Egy ifjúsági nagy találkozón, évekkel ezelőtt, ahol 8 ezer fiatal keresztyén volt jelen az Ige körül a Balti-tenger partján, újra és újra elénekeltük ezt az ifjúsági éneket: „De az Úr mindig nagyobb, nagyobb annál, mint gondolod.

Az egész mindenséget Ő alkotta, hogyne bírná el a szívedet”. Bonhoeffer pedig sok évtizeddel ezelőtt ezt adta tovább az utat, célt, jövőt kereső német fiataloknak: „Bennem homály, Uram, DE Nálad van a fény./Magányos vagyok, DE Te soha nem hagysz el./Csüggedt vagyok, Uram, DE Nálad a derű./Nyugtalan vagyok, DE Nálad békességet lelek./Lázadozik a szívem,/DE Te lecsendesíted”.

Magyarsággondozás –

nemzetgondozás

Jézus Krisztus boldogító vonzásában 60 éve – másokért

Fotó: Pixabay

Szerzői hála és felhasználási javaslat. Mindenekelőtt nagy hálával tartozom Uramnak, Megváltómnak, hogy közel 60 évnyi Isten- és emberszolgálat nyomán, 73 évesen megengedte, hogy ezekben a sokféle tehertéllel próbált napokban, az ünnepi hetekre fordulva, két kötettel is odaállhatok Elébe. A lelkésztársakat sűrű, ünnepi szolgálataik közben a Szóbölcső kötet írásaival, egy-egy gondolattal, Szentlélek inspirálta összefüggés-felismeréssel, drága Igékkel, versekkel az emberi lélek húrjain átrezonáltatva szeretném szívhez szóló segédanyaggal ellátni. Az érdeklődőket, más felekezetben

élőket közös, drága Jézus-hitünk kincsestárából hozott lelki

ajándékokkal meglepni. Ezt a kötetet az egyházi ünnepkör nagy fordulóin még négy további követi, ha Urunk engedi. Terjesztésmódjában egyedien, e-könyv formában, az interneten a világ bármely részéről elérhető módon.

Ígéret szerint a nemsokára a Gondolat Kiadónál megjelenő Léterő-erőnlét nyomtatott könyv válogatott vallomásokat, szépirodalmi, tudományos, közéleti esszéket tartalmaz. Tíz fejezetében szó van a protestáns jövőképekről, a világjárvány idején megtapasztalt áldásokról, digitális korunkban zajló versenyfutásokról a holnapért, a keresztyénüldözés mai drámáiról, a világkeresztyénség és világvallások bonyolult viszonyáról, az egyházak online térben történt megjelenési formáiról, hazánk és Európa viszonyáról teológiai olvasatban, az olyannyira fontos csend kultúrájáról, a covidos egyházi év spirituális üzenetiről. A könyvet lírai intermezzók zárják le a remény hangjaival. A két kötet 160 írása egyértelműen mutatja a 20–21. század mindenkori magyarhoni viszonyai között szolgálatra rendelt, lelkipásztori szolgálatot végző, de egyetemes istentávlatokban és nemzeti keretekben elkötelezetten cselekvő keresztyén szolgálattévők széles munkamezejét. Az anyaország határain messze túlterjedő magyarságszolgálatot és a honi nemzetszolgálatot.

Pontosan e két kötet a szerző szándéka szerint szellemi és lelki

csűrként hozza össze a hitbeli felelősségvállalásnak az idők dimenziójában, a mindennapok Isten Igéje által vezérelt eligazodásaiban a keresztyén hívő ember földön járó realizmusát és a mennyből, Kijelentésből, Bibliából táplálkozó horizonttágas

létszemléletét, életlátását, népben-nemzetben, a hívők látható és láthatatlan seregében gyökerező életminőségre törekvését.

Meggyőződésem, hogy minden lelkipásztor, minden, a hitét megvalló, azt élő keresztyén ember a maga helyén minőségi, mert lelki-szellemi és erkölcsi magyarsággondozást, nemzetgondozást is végez. A nép-nemzet-magyarsághaza-világmagyarság a hétköznapokban így kapja, kaphatja meg a kovász és a só növesztő, megtartó erőit és keresztyén-magyar elhivatottságtudatát Jézus példázatai szerint és az Ő Lelke által.

Használni, segíteni, támogatni. Hálás vagyok Istennek, hogy ebben a minőségbiztosító, innovatív magyarság- és nemzetszolgálatban sok-sok testvéremmel együtt én is részt vehettem, vehetek. Felekezeti elfogultság nélkül próbáltam gyakorolni a Verseghy Ferencz által az 1800-as évek eleje óta hirdetett „nemzeti csinosítást”, aminek a beszéd illendőségében és tisztaságában (ennek forrása viszont a szív, a gondolkodás megtisztítása!) éppúgy meg kell jelennie, mint az emberek érintkezésében, mindennapi életében. A közéletben, közbeszédben és közerkölcsben. Erre kötelezte Verseghyt, és minden előtte, meg utána élőt és minket, népünket akkor és most is keresztyén hite/hitünk egyetlen és közös iránytűje, a Szentírás. Ennek a finom és személyes sorsidővel vagy a történelmi, objektív időkkel mérve végtelen jellem- és nemzetcsinosító eszköznek, a Bibliának a

követésében született minden írás mindkét kötetemben. Nem nagy szó és nem nagy kívánság tehát magyarság- és nemzetgondozást említeni. Aki a mindennapokban ügyel, tesz is a bibliai minőségbiztosítás megvalósításáért, az – pars pro toto – az egész részeként – valójában az egésznek tesz jót: környezetének, övéinek, családjának, falujának, városának és a nemzetnek. És egyházának.

Folyton ráfordul a nyelvem a nemzetgondozás szó említésekor a nemzetgazdaság szóra. S nem ok nélkül.

Max Weber óta, 100 éve tudja a világ, még Kínában is, ahol milliószámra nyomtatták ki a heidelbergi szociológus A protestantizmus és a kapitalizmus szelleme című munkáját, mert ott is felismerték: a gondozott nemzet és a nagy gazdasági teljesítmények szoros összefüggését. A szellemileg-lelkileg jól kondicionált egyének nemzeti közössége képes csodadolgokra. Az egyének erkölcsi, lelki minősége, gondozottsága a nemzetgazdaság teljesítményének egyik belső mozgatóereje. Nem csak a bérek! Minden pásztornak, lelkipásztornak ebben is van feladata. Minden lelkészi szolgálatnak, amit az Ige szerint lelkiismeretesen végeznek, nemzeti és magyarságméretű kihatása van. Innen a mi protestáns felelősségetikánk legsajátosabb hozadéka, értéke.

Utóhang végszó helyett. Szeretném Kedves Olvasóimnak ezt a két kötetet –egy elektronikus könyvet, ami bárhol a világon azonnal olvasható, és a majd megjelenő nyomtatott könyvet – szerzőként segítő szándékkal, jó szívvel ajánlani, átadni. Amint Kálvin írta adventről és karácsonyról: ez az Úr segítő eljövetelének nagy ünnepköre. Közel 60 évnyi egyházi szolgálatom során sokféle szószékem volt, fából, kőből épített. Dudari, budahegyvidéki, budai, Nagyvárad téri, pesterzsébet-szabótelepi lelkészkedésem idején. Mikrofonból a Magyar Rádió stúdiójában. Börtönkápolnák pulpitusain a börtönóriásban, Dunaújvárosban. És kezdetektől az írógép, majd a laptop „szószékén”. Mind elmaradt az idő teltével, de az írás maradt. Mert a szó elszáll, de az írás marad. Az írás, a Szentírás marad. Ezt a maradandót szeretném meglepetésként, ajándékként a két kötet különféle hangszerelésében átnyújtani az Olvasóknak. Mert az Írás marad, s aki arra teszi rá az életét, az megmarad. Égi-mennyei és földi értelemben egyaránt. Fogadják

elfogulatlanul ajándékaimat, és testvéri, magyar szívvel, amiként a szerző átnyújtja…

TOVÁBBI SZERZŐI EKÖNYVEK

FELLAPOZHATÓK ITT

https://issuu.com/thedigest48

KORÁBBI NYOMTATOTT KÖNYVEK

Saját, szerzőtársi könyvek, fordítások