Katalógus > Adatbázis épül a lomizott „szemétből”

„URBÁNUS TÁPLÁLÉKLÁNC”

Kmetyó Annamari adatbázist épít a lomizott „szemétből”.

Nyári lapszámunkban mutattuk be Kmetyó Annamarit, egy fiatal textiltervezőt, a róla szóló írásban pedig volt egy elejtett félmondat, melyre akkor viszonylag kevés figyelmet fordítottunk. Az említett megjegyzés így szólt: Annamari munkáiban alapanyagként mindig valamilyen hulladékot használ. Most a felhasználás „hogyanjáról” ne essék szó (a nyári számban amúgy is felfedtük a hőprés áldásos tevékenységét), viszont a „honnan és miből” kérdését érdemes alaposabban körüljárni. Ezt próbáljuk meg jelen írásunkkal.

Mindannyian szembesültünk már azzal a felfordulással, amivel egy klasszikus lomtalanítás jár a környékünkön. Már az esemény előtti éjszaka kitelepülnek kis ülőalkalmatosságaikon a profi lomisok, ők azok, akik iparszerűen végzik tevékenységüket, célirányosan vadásznak bojlerre, régi írógépre, fotelre, éppen mire van megrendelés, vagy mi az, amit a szerencse elébük hord, vagy éppen a ház lakója az utcára önt. A nap végén jön a furgon, bepakolnak, a pénzzé tehető tárgyak útra kelnek, vidéki piacokon, alkalmi vásárokon találnak új gazdára, fizetőképes keresletre.

Végső soron semmi sem vész kárba; az igazi, vagyis szakmabeli lomisok kizárólag hasznosítható tárgyakra, más szóval, használati tárgyakra utaznak, olyanokra, ami apróbb átalakítással, felújítással, egy kis javítófestékkel újra piacra dobható, bútor, ágynemű, könyv, miegymás. Annamariék viszont arra vadásznak, ami a lomisnak már szemét, ami az ő szemükben haszontalan, viszont, ami Annamariék számára maga az aranybánya, jól hasznosítható alapanyag, ami ráadásul még a kreativitást is növeli.

Egyfajta urbánus tápláléklánc ez, mindenki megtalálja a számára fontosat, a művész is „jóllakik”, de a környezet is megmarad (a maga természetességében).

Kmetyó Annamari első lomizós kalandja még az egyetemen (METU) indult, a textil szak tervezéselmélet óráján olyan feladatot kaptak, amihez ki kellett találni, hogyan is érdemes rendszerszinten az anyagtervezés folyamatát felépíteni. Az első lépés (ez evidenciának is tűnik) hogy látni kell, miből is indulunk ki; egy alapanyag adatbázis felépítése tehát elengedhetetlen volt.

Az ötlet innen jött, még hasznosítható (mások által hulladéknak tartott) anyagok összegyűjtése, és rendszerszintű hasznosítása.

A gyakorlati kivitelezés a következőképpen néz ki: állítsd össze házilag lomi-mobilodat, ami lehet egy bevásárlókosár, egy régi bőrönd, vagy éppen egy IKEA zsák, tudd meg az aktuális lomtalanítás helyét és idejét, menj oda időben, egyezkedj a „hivatásos” lomisokkal, merj belenyúlni, kutassad át bátran a felhalmozott cuccokat, vidd haza; és itt kezdődik igazán a munka, ami mostani írásunk tényleges tárgya kíván lenni: válogassad szét megadott szempontok szerint, készíts belőle anyagkatalógust, egy olyat, amit későbbi munkád során praktikusan tudsz majd használni.

Annamari minden egyes anyagot külön dokumentál, befotóz, anyagcsoportokba (fonalmaradék, kábel, műanyaszemét, papírhulladék, csecsebecse, régi fényképek, stb.) rendez, piktogrammal lát el, ezzel már külön is jelezve, mire is tudja majd felhasználni a későbbiekben az adott anyagot.

Olyan szemmel néz mindenre, hogy abból miként lehetne textil, mert textil valójában mindenből lehet; semmit ne dobj ki, forgass vissza mindent, építs belőle rendszert, mondja Annamari, és igen, ő ennek a szellemében jár el: nála a szemét fogalma nem létezik, katalógusában még olyan kategória is megtalálható, mint a „miniatűr hulladék”, tudjuk az anyag nem vész el, csak átalakul.

Az adatbázis most még csak saját használatra készül, de Annamari gondolkozik azon is, hogy a diplomamunkává fejleszti, a munkacím már adott: trash back, szabadon talán annyit tesz, hogy visszanyert, visszaforgatott hulladék.