Page 1



EMLÉKET HAGYNI TISZTELETADÁS MATUSEK LÁSZLÓ KÁNTORTANÍTÓNAK OSTAVITI USPOMENU POŠTOVANJE PREMA UČITELJU LADISLAVU MATUŠEKU

PÉCS, 2015


Szerkesztő/Urednik: Szávai József/Jozsef Szavai Horvát lektorálás/Lektor: Trubics Lilla/Lilla Trubić A kézirat javításában segítettek/U ispravku rukopisa pomogle su: Bosnyák Mirjana/Mirjana Bošnjak Jaksics Mirjana/Mirjana Jakšić A karácsonyi énekeket fordította/Božićne pjesme je preveo: Blazsetin Vjekoszláv/Vjekoslav Blažetin Külön köszönet: Bosnyák Márkné, Jung Károly, Klárics Márta, Matusek Éva, Nagy László Posebno hvala: Marija Bošnjak, Karoly Jung, Marta Klarić, Eva Matušek, Laszlo Nagy

ISBN 978-963-12-1863-3 © Tanac Kulturális Egyesület/KUD Tanac, 2015.


TARTALOMJEGYZÉK EMLÉKEZÉS......................................................................................................... 5 EMLÉKET HAGYNI............................................................................................ 7 A TANÍTÓI FELADATKÖR....................................................................... 13 A KÁNTORI FELADATOK........................................................................ 13 NÉPMŰVELŐ MUNKA.............................................................................. 36 A KULTÚRHÁZ MUNKATERVE............................................................. 39 A NÉPI EGYÜTTES TÖRTÉNETE......................................................... 46 NYUGDÍJAS ÉVEIM PÉCSETT................................................................ 63 AZ ÁTAI ISKOLA............................................................................................... 70 EBRICS ISTVÁN.................................................................................................. 77 A TANÍTÓI MUNKA.................................................................................... 78 A NÉPMŰVELÉS........................................................................................... 80 A KÁNTORI TEENDŐK............................................................................ 81 GYŰJTŐMUNKA.......................................................................................... 82 CSALÁDI ÉLET............................................................................................. 83 BEFEJEZÉS..................................................................................................... 83 HORVÁTH BÉLA................................................................................................ 85 KARÁCSONYI NÉPSZOKÁSOK ÁTÁN..................................................... 92 INTERJÚK...........................................................................................................100 A SZÜLŐFÖLDRŐL................................................................................... 100 A BOSNYÁK BÚCSÚRÓL......................................................................... 102


SADRŽAJ BOŽIĆNI NARODNI OBIČAJI U ATI........................................................ 116 NAŠ UČITELJ.....................................................................................................125 POVIJEST SELA ATE................................................................................. 125 POSTANAK NASELJA............................................................................... 125 ZA VRIJEME TURSKE VLADAVINE................................................... 126 OPUSTOŠENJE SELA................................................................................ 126 ZA VRIJEME RÁKÓCZYJEVOG USTANKA..................................... 127 OPUSTOŠENJE SELA................................................................................ 128 PONOVNO NASELJAVANJE SELA....................................................... 128 PROCVAT I RAZVIJANJE SELA............................................................. 129 XX. STOLJEĆE............................................................................................. 130 LADISLAV MATUŠEK............................................................................... 130 PEDAGOŠKA DJELATNOST UČITELJA MATUŠEKA I ŠKOLSTVO U ATI....................................................................................... 133 UTEMELJENJE – OTVARANJE – ŠKOLE.......................................... 134 MAĐARSKI JEZIK KAO NASTAVNI................................................... 136 NAOBRAZBA U ATSKOJ ŠKOLI POSLIJE PRVOG SVJETSKOG RATA..................................................................................... 137 ŠKOLSKO OBRAZOVANJE OD 1925. DO 1945. GODINE........... 138 ŽELJA ZA OBRAZOVANJE NA NARODNOM JEZIKU................ 139 ZAKLJUČAK................................................................................................. 143 LITERATURA............................................................................................... 144


EMLÉKEZÉS Emlékszem, gyermekkoromban csak elvétve akadt olyan este, amikor együtt vacsorázott a család. Apám, amikor befejezte a tanítást, kis pihenés után elindult a faluba, a következő családokhoz: Brnya, Sztévó, Pumpe, Sztanics, Pistica… És még sorolhatnám. Ezeket a neveket nagyon gyakran hallottam. Olyan házakhoz járt, ahol jó énekesek, táncosok voltak és szívesen meséltek a régi időkről. Szenvedéllyel tanulta a még fennmaradt népdalokat, amiket lejegyzett, később magnószalagra vett (kottával, szöveggel kiadásra kerültek). Visszagondolva, a gyermekkorom olyan volt, mint egy mesevilág. Az iskolai tanteremmel egy udvarban volt a lakrészünk. Ami az iskolában történt, a mi életünk szerves része volt. A vasárnapi miséről kiszűrődő többszólamú énekek, a délutáni litániák, amiken ő is gyakran részt vett (az nem volt annyira tiltott dolog, mint a misén való jelenlét). Együtt énekelt az asszonyokkal, tanult tőlük. Szinte most is látom magam előtt, ahogy a húsvéti litánia után gyönyörű viseletben - mindenki életkorának megfelelően öltözve – állnak, beszélgetnek az utcán, s nekünk, gyerekeknek osztogatják az általuk készített, szebbnél-szebb írott tojásokat. Ezekkel játszottunk, később meg is ettük. Felejthetetlen emlék a sok lakodalom, ahol a felnőttek vigadozásában a gyereknek is mindig helye volt. Itt tanulhattuk meg a táncok, dalok mellett a különböző viselkedési formákat. A társadalmi hatások következtében a 60-as évek elejétől nagy változás indult el a falu életében. Az asszonyok kezdtek „átvetkőzni” a népviseletből, a megváltozott környezethez másfajta öltözet illett. Több évszázados szokások, hagyományok a szemünk láttára kezdtek megszűnni, veszendőbe menni. Apám óriási érzékkel, ösztönnel tudta, hogy ezt nem szabad veszni hagyni, hiszen történelmünk, kultúránk fontos része, hatalmas kincs. A dalok mellett elkezdte a népviseletet is gyűjteni, vásárolni. Kezdetben sok gyönyörű ruhadarabot ingyen is megkapott, mert a viselőjének már nem jelentett értéket. Később, a táncházmozgalom indulásával felértékelődött a paraszti kultúra, már csak pénzért lehetett egy-egy szép darabhoz hozzájutni helyben vagy a pécsi vásárban. Sok pénzt kiadott a sajátjából egy hiányzó darabért, „kakasos” női ingért (oplećak), vagy gazdagon hímzett alsószoknyáért (krilce). Időt, energiát, pénzt nem kímélve, szenvedéllyel vásárolt, gyűjtött, hogy mentse a menthetőt. Arra is ráérzett, hogy nem elég a gyűjtés, ezeknek az értékeknek valamilyen formában tovább kell élni. Édesanyám biztatására 1960-ban az átai kultúrház avatásán a gyűjtött anyag megjelent a színpadon is. Megalakult az iskolai tánccsoport és a felnőttekből álló kórus. A tánccsoport több mint 10 5


éven keresztül működött. Évente részt vettünk az úttörő kulturális seregszemlén. A megjelenésünk kuriózumnak számított. Több szólamban énekeltünk (nekünk ez természetes volt, nem kellett tanulni), színpadon addig nem látott rezgős táncokat, népszokásokat mutattunk be, eredeti viseletben. Abban az időben létezett egy olyan felfogás is, hogy a népművészet elavult, a modern ember ízléséhez kell formálni. Így sok helyen a népviseletet átalakították, megrövidítették a szoknyákat, stb. Apám jó érzékkel tudta, hogy ezt csak úgy szabad bemutatni, hogy az eredetit kell mindenből megőrizni. A gyűjtemény anyagából - korát jóval megelőzve - gazdag kiállítást rendezett be a kultúrházban. Hamarosan országos hírű lett a tánccsoport, az énekes trió és a múzeum is. Gyűjtő-csoportok érkeztek a Tudományos Akadémiáról is (Borbély Jolán vezetésével). Szűkebb környezetében nem kapott különösebb támogatást, nem volt „jó elvtárs”. Elkötelezetten járta a saját útját. Hagyományos értelemben vett apaként keveset foglalkozott velünk. Mégis az jelentette életemben a legtöbb örömet, ami felé ő irányított: a közös éneklés, tánc és ennek továbbadása. Az a szellemiség, amit örökségül kaptam, értelmet ad életemnek ma is. Büszke vagyok rá és hálás mindezért! Matusek Éva

6


EMLÉKET HAGYNI MATUSEK LÁSZLÓ KÁNTORTANÍTÓ ÖNÉLETÍRÁSA PÉCS, 1994. Somogyszentpálon születtem (1929 előtt Tótszentpál volt), 1915. március 21.-én. Édesapám, Matusek István asztalos volt, édesanyám, Berta Rozália a háztartást vezette és szabad idejében méhészettel foglalkozott (100 családja volt). Nagyszüleim voltak apai részről nagyapám: Matusek János asztalos és nagyanyám: Bosnyák Borbála. Anyai részről nagyapám: Berta Pál földműves, nagyanyám: Bera Márta. Hárman voltunk testvérek: Ilona, László és Magdolna. Én voltam a középső. Szülőfalum a Balatontól 8 kilométerre délre fekszik, a Nagyberek peremén, egykori mocsaras-lápos vidéken. A jelenlegi lakosok ősei 1710 és 1720 között telepedtek le itt, az igen megritkult, egykori magyarlakta környéken. A terület földbirtokosának, herceg Eszterházynak hívására érkeztek a kitűnő, dolgos alattvalók Horvát-Tótországból. Magukat tótoknak hívták, de a horvát nyelvet beszélték. A régi községnév Szentpál volt, az újonnan betelepültek után nevezték el Tótszentpálnak. Az új lakosság szorgalmas, megbízható, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozó nép volt, amely magával hozta ősi kultúráját is: csodálatos népművészetét és gazdag folklórkincsét. Ideköltözésükkel csak gazdagodott a magyar táj. Nagy találékonysággal, hozzáértéssel és fáradhatatlan munkával gyarapították a község határát a lápos, mocsaras területek lecsapolásával, termékennyé tételével. A község határát körülvevő vizekben bőven volt hal, különösen a tavaszi ívás idején. Elsajátították a sekély vízben történő halfogás fortélyait. Egész éven át halásztak. Megtanulták a hal elkészítésének különböző módjait (ez inkább az asszonyok feladata volt). 10-12 éves koromban sokszor voltam megfigyelője egy-egy gazdag halfogásnak. A 2 kilónál nagyobb halakat házilag készített szigonnyal, a kisebbeket maguk alkotta hálóval fogták. Ezek a lápos-mocsaras tájak ma már nem léteznek. A halászat manapság csak a vizet levezető csatornákban folyik, de úgy, mint régen, kiváló szakértelemmel. Szülőfalum magyar falvakkal van körülvéve. A községek között mindig a legjobb volt a kapcsolat. Tisztelték egymás kultúráját, egymás szokásait. Vegyes házasság is előfordult. Tótszentpál lakóit becsületes, a munkát szerető, melegszívű népnek tartották és ez az elismerés ma is megvan. A község lakóinak száma 1800-2000 között volt. Anyanyelvként a horvát nyelvet beszélték: ez volt a társalgási nyelv még az én gyermekkoromban is. A lakóházak többsége nádfedeles, bogárhátú ház volt. A mocsaras táj biztosította 7


a tetőfedéshez szükséges nádat, a közeli erdő a faanyagot. A családok egymás iránti tiszteletadással, békességben éltek. Gyermekeiket vallásos szellemben, munkára, becsületre és tiszteletadásra nevelték. A község vezetői sokat tettek erejükhöz képest a falu népéért, amely fáradhatatlan munkájával és szorgalmával méltán kiérdemelte, hogy melléje álljanak. A színes népművészet ma már csak néhány községben található meg. A színpompás népviselet még a nagyhírű festőművészeket is ide vonzotta. Nagy ünnepeken Marcaliból, Kaposvárról, Keszthelyről, néha Budapestről is a népviseletet, népművészetet kedvelők a faluba látogattak, hogy elgyönyörködhessenek a ritka szép látványosságban és a népi mulatozásban. Számomra már csak emlékek ezek a gyermekkoromból. Ugyanígy emlékeim közé sorolom a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi, lakodalmi, Luca napi és farsangi népszokásokat. Nagy kár, hogy ezeket senki sem örökítette meg. Pótolhatatlan érték ment veszendőbe. Ma már a népi kultúrának se nyoma, se hírmondója. A II. világháború utáni időben lassan minden megsemmisült, így az anyanyelv is. Csupán ma is ismert családi és dűlőnevek alapján következtethetünk arra, hogy a múltban a község lakói horvát anyanyelvűek voltak. Ilyen családi nevek: Bebics, Hodorics, Androsics, Cseterics, Kiszeli, Gányás, Bula, Bosnyák. Íme dűlőnevekből is néhány: Bresztovac, Mljaka, Bisztravoda, Kuta, Cerina, Benyakova ograda, Topolik, Prevoz. Szükségesnek tartom megemlíteni még, hogy a nép vidám, dalos kedvű volt. A templomban a szentmise és a többi ájtatosság alatt zengett az áhítatos ének. A mulatozásokban, a mezei munkák alkalmával sem maradt el a jó kedv, a dalolás. A csodálatos dalkincs is elveszett. Nem volt pedagógus, aki összegyűjtésére vállalkozott volna. Néhány dalt emlékemben megőriztem, ezek közül, íme, egy lakodalmi dal (lásd a következő oldalon). Elemi iskolai tanulmányaimat szülőfalumban végeztem. Az alsó osztályokban a fiatal Fónay András volt a tanítónk, akit végtelenül szerettünk. Jól tanított, sokat foglalkozott és törődött velünk. A 4.-6. osztályban a nyugdíj előtt álló Szabady Sándor igazgató tanító tanított bennünket. Igen türelmetlen, ingerlékeny és következetlen volt. Büntetései igen kemények, szigorúak voltak. A megmoccanást sem tűrte, nagyon keveset foglalkozott velünk. A tanulásban lemaradtunk és pótolni sem tudtunk, mert nem segített. A kevés továbbtanuló nagyon keservesen tudta csak behozni a lemaradást. Végül is 68 éves korában nyugdíjba ment. A hat osztály elvégzése után a marcali polgári iskolába kerültem, igen gyenge felkészültséggel. Jó tanáraim segítségével tudtam közel egy év alatt bepótolni a hiányokat. Ezek után már a második évem zökkenőmentesen zajlott. Az utolsó évben (4. osztály) már a jó tanulók közé soroltak. Többször jutalmat is kaptam. A középiskolába naponta gyalog, jó idő esetén kerékpárral tettem meg 6 8


kilométert Kéthelyig, a legközelebbi vasútállomásig, esőben, sárban, egyaránt. Csupán télen laktam Marcaliban, decembertől márciusig. A nagy télben lehetetlen volt megközelíteni a vasútállomást a nagy hófúvások miatt. A nyári szünetben otthon a méhészetben vagy nagyszüleimnél a könnyebb mezőgazdasági munkák végzésében segédkeztem. Mikor 16 éves elmúltam, édesapámmal eljártam a faluba ablakot-ajtót mázolni. Elég hamar megtanultam a mázolás csínját-bínját. Édesapám mosolya elég volt munkám elismeréséül. Az elismerés fokozta bennem az igyekezetet. A polgári iskolát befejezve fájó szívvel, könnyes szemmel vettem búcsút nagyon tisztelt és szeretett tanáraimtól. Őszinte mosolyukkal, mindig jóra oktató szavaikkal biztatást adtak a továbbtanuláshoz. Még ma is, öreg fejjel is áldom őket poraikban. Kellemes hangjuk a fülemben cseng. Tartalmas, sokoldalúan szemléltetett óráikra, jó nevelést nyújtó, példás életükre örömmel emlékszem. Arcuk előttem van, szeretetük és hasznos útmutatásuk elkísért egész életemben. Szokás volt szülőfalumban, hogy az iskola elvégzése után a bizonyítványt be kellett mutatnunk kedves plébánosunknak. A diákokat végtelenül szerető Keresztes József plébános a bizonyítvány áttekintése után máris arra gondolt: hogyan tovább? Plébánosunk minden falubeli diáknak szerető atyja volt. Ahol tudott, Ej, žarko sunce naokrugal ide žarko sunce naokrugal ide Ej, da sam dužje u majkinu dvoru da sam dužje u majkinu dvoru Ej, da me majka pameti nauči da me majka pameti nauči Ej, da poštivam svekra i svekrevu da poštivam svekra i svekrevu Ej, a svekera k’o svog milog oćku a svekera k’o svog milog oćku Ej, svekrevicu k’o svoj milu majku svekrevicu k’o svoj milu majku Ej, a djevera k’o svog milog brata a djevera k’o svog milog brata Ej, a zalvicu k’o svoju sestricu a zalvicu k’o svoju sestricu Ej, jetrevicu kako meni volja jetrevicu kako meni volja

Ej, a tüzes Nap kereken jár a tüzes Nap kereken jár Ej, régóta vagyok anyám udvarában régóta vagyok anyám udvarában Ej, hogy anyám a jóra tanítson hogy anyám a jóra tanítson Ej, hogy tiszteljem az apóst és az anyóst hogy tiszteljem az apóst és az anyóst Ej, az apóst, mint kedves jó apámat az apóst, mint kedves jó apámat Ej, az anyóst, mint kedves jó anyámat az anyóst, mint kedves jó anyámat Ej, a vőfélyt, mint kedves bátyámat a vőfélyt, mint kedves bátyámat Ej, a nyoszolyólányt, mint kedves nővérem a nyoszolyólányt, mint kedves nővérem Ej, a sógornőmet, ahogy én akarom a sógornőmet, ahogy én akarom

9


segített. Az ő javaslatára, szüleim beleegyezésével kerültem a következő tanévben a Pécsi Püspöki Tanítóképzőbe. Ekkor kezdődtek számomra a küzdelmes évek. A taníttatás költségeit szüleim nehezen tudták előteremteni, ezért már, mint fiatal diák minden nyári szünetben munkát vállaltam. Dolgoztam a mezőgazdaságban, részt vettem az aratási munkákban, még cséplőgépnél is voltam. Megkerestem a ruházkodásra valót, sőt 1-2 hónapra a tandíjat is. Ezt így tartottam természetesnek, hiszen erős fizikumú voltam és egészséges. Segíteni kívántam amúgy is nehéz helyzetben lévő szüleimen. 18 éves koromban erős fizikumom ellenére a nehéz nyári munkában megerőltettem magam és súlyos ízületi gyulladást kaptam. Ezek után már nem vállalhattam munkát. Teljes felgyógyulásomhoz több évre volt szükség. Iskolámat nem hagytam ott. Igazgatóm, Dr. Jakab Béla, aki fegyelmezettségéről, lelkiismeretes óratartásáról, pontosságáról volt ismert, aggodalommal nézte küzdelmemet a makacs betegséggel szemben. Osztályfőnököm, Klug György, távol lakó szüleim helyett atyai szeretetével halmozott el, ahol tudott, segített, hogy betegségemből mielőbb kigyógyuljak. Így tett többi tanárom is. Külön köszönöm zenetanáromnak, Kutor Ferencnek, hogy felismerte a komolyzene iránti érdeklődésemet, vonzalmamat. Felfedezte bennem a tehetséget és belém nevelte a zene iránti szeretetet. A sok betegeskedés és küzdelem után tanáraim jóindulatával sikeresen elvégeztem a tanítóképzőt 1936-ban. Megszereztem a tanítói és a kántori diplomát. A diploma kiosztása után jó igazgatóm hivatalába hívott rövid beszélgetésre. Tisztelettudó köszöntésem után a következőket mondta: „Most, amikor hazautazik, búcsút mond az iskolának, a szép városnak, első dolga az legyen, hogy a diploma bemutatása után köszönetet mond szüleinek, ölelje át és csókolja meg őket.” Majd így folytatta: „Én Önt öt év alatt megismertem, becsületes, jóravaló diáknak tartottam, annak örülnék, ha a későbbiek során is szépet és jót hallanék Önről. Szeresse a falut, ahová a jó Isten rendeli, a derék paraszt népet, a gyermekeket, akiknek oktatását, nevelését Önre bízzák. Dolgozzon szívvel-lélekkel az egész falu kulturális felemelkedéséért. Ha ezeket megtartja, nagyon boldog lesz. Szegény sosem lesz, hiányt semmiben nem fog érezni, s ami a leglényegesebb, szeretet és nagy megbecsülés fogja körülvenni. Ezt kívánom Önnek nagy szeretettel, a jó Isten áldása kísérje útján.” Könnyekig meghatva tudtam köszönetet mondani az igen jóleső útravalóért. Hazaérkeztem! Elhelyezkedni nem akartam, nem is lehetett, mert a három év várakozási időt mindenkinek be kellett tartani, ezt miniszteri rendelet írta elő. A pihenés igen jól esett a sok betegeskedés után. Ekkor hívtak be katonai sorozásra 1937 tavaszán. A vizsgálatot végző ezredorvos igen nagy sajnálkozással szemlélte a makacs betegséggel való küzdelmemet, majd közölte velem, hogy felment a katonai szolgálat alól, azzal az indoklással, hogy az ilyen betegség nagyobb 10


megterhelés után váratlanul kiújulhat és visszaeshetek a kezdeti stádiumba. Tartsam be továbbra is orvosom tanácsát és minden jóra fog fordulni. Úgy is lett. A zenét, éneklést mindig nagyon szerettem. Miután végleges állásba elhelyezkedni három évig nem lehetett, komolyabban hozzáláttam a zenetanuláshoz (zongora, orgona). Naponta több órán át gyakoroltam. 1939-ben beküldtem pályázatomat a dunapentelei kántortanítói állásra. A pályázatot beküldött tanítókat a fehérvári egyházmegye behívta Székesfehérvárra, ahol közel 80 kántortanító gyűlt össze bizonyságot tenni zenei, éneklési és kántori felkészültségéről. A zsűri tagjai kiváló székesfehérvári kántorok voltak és két vendégtanár a budapesti Zeneakadémiáról. Közülünk a három legjobbat kellett kiválasztani. A három kiválasztott közül az első lettem. Miután a zsűri tagjai még fiatalnak találtak a kántortanítói állás betöltésére, azt az ajánlatot kaptam tőlük, hogy ilyen felkészültséggel jelentkezzem a Zeneakadémiára, Budapestre. Ez meg is történt. A felvételi sikerült. Hazaérve szüleimnek elmondtam a történteket. A család örült, különösen édesapám, aki maga is rajongója volt a zenének (nagyszerűen játszott gombos harmonikán). Már számítgatta is szerény bevételét, édesanyám a méhészettel keresett jövedelmét, nővérem (aki akkor már férjnél volt) szintén a keresetét, hogy együtt mennyivel tudnak hozzásegíteni a továbbtanuláshoz. Ekkor történt, hogy édesapám az első világháborúból hozott betegségében váratlanul meghalt. A családot sújtó nagy csapás csaknem elviselhetetlen volt. Ezek után igen nagy bánattal, de búcsút kellett mondanom a zenei pályának. Édesapám elvesztése után édesanyám a következőket mondta: „Fiam! Főiskolára nem mehetsz, erről le kell mondanod, mert anyagilag nem tudunk segíteni, ha összefog az egész család, akkor sem, bárhogy is szeretnénk. Mindnyájunknak igen nagy fájdalmat okozott apád elvesztése, ezt te jól tudod, talán enyhülni fog bánatom, ha te elhelyezkedsz. Talán segít a jó Isten és valaha még folytathatod zenei tanulmányaidat, amiből élni szeretnél. Egészségileg helyrejöttél, pályázd meg valamelyik tanítói állást és odaadó, becsületes munkával majd megkeresed a mindennapi kenyeret. A kántorizálásban, a templomi orgonálásban teljék örömöd. Szívvel-lélekkel végezd a reád háruló feladatokat. A sok öröm, lelki gyönyörűség végül is meg fog nyugtatni.” Édesanyám intő szavaival, anyai szeretetével útra bocsájtott. Otthagytam kedves szülőfalumat, a színes tájat, a pajtásokat, a gyermekkori szép emlékeket. Az embereket, akiknek színes népviseletében sokszor elgyönyörködtem, a csodálatos népművészetet, a gazdag folklórt, amelyben felnőttem. Mindezek szeretetével és ismeretével indultam el új hazámba, a folklórjáról, népművészetéről és elgyönyörködtető népviseletéről híres Baranyába. 1939 augusztusában pályázat útján Kökénybe kerültem tanítónak. Mielőtt elfogadtam volna a kökényi állást, elutaztam megtekinteni új otthonomat. 11


A déli órákban értem a faluba. Egyik-másik udvarban az asszonyok babcsépléssel, másutt pedig kendertöréssel voltak elfoglalva. Ismerős volt ez előttem, hiszen szülőfalumban is akkor végezték ezeket a munkákat. Menet közben beköszöntem az egyik udvarba: Jó napot kívánok! Láttam, hogy meglepődtek a szorgoskodó asszonyok. Egy idős anyóka megszólalt tört magyarsággal: Hát maga kit keres? Az iskolát, mondom én. Erre a beszélgetést horvát nyelvre fordítja. Maga az új tanító? Válaszom: Igen. Istenem, hát ne gyötörjön minket magyarul, hisz hallja, nagyon nehezen beszélem a magyar nyelvet. Beszéljen csak horvátul, már az első szavából felismertük, hogy beszéli a nyelvünket. Tudja, itt az egész faluban bosnyákok laknak és mi nagyon szeretjük az anyanyelvünket, ragaszkodunk hozzá és ezért választotta meg a nép magát tanítónak. A társalgás horvát nyelven ment tovább. Öröm és megbékélés látszott az arcokon. Nagy tisztelettel behívtak az udvarba. Mindenről kikérdeztek. Honnan jöttem, kik a szüleim, mikor költözök a faluba. Utóbbira azt válaszoltam, hogy előbb látni szeretném az iskolát és az új otthonomat. Az iskolához mindjárt kísérőm is akadt, a fiatal menyecske, Anica személyében, akinek szülei az iskolával szemben laktak. Az iskolához érkezve mindent zárva találtunk. A fiatalasszony valósággal riasztotta a környéket. Összejött a nép: öregek, fiatalok, iskolások, nők, férfiak. Rövid időn belül megérkezett Szinyárovics Gyurka bácsi, az iskolaszék elnöke, Pávlovics Pista bácsi, az iskola gondnoka. Dobar dan, Bog vas dono (Jó napot, Isten hozta) köszöntéssel fogadtak, amit meleg kézszorítással viszonoztam. A fogadás úgy a vezetőség, mint az összejött környékbeli lakosság részéről igen kedves, jóleső, szívélyes volt. A két egyházközségi vezető mindent bemutatott: tantermet, lakást, konyhakertet, stb. Ezek után kedves tanító úr, elfogadja a helyet? - kérdezték. Csak igen lehetett a válaszom. Mikor fog tehát hozzánk költözni? A pontos időt megbeszéltük, azt is megígértem, hogy időben, levélben tájékoztatom őket. Nagyon örültek az első találkozásnak. 1939. augusztus végén meg is érkeztem a pécsi vasútállomásra. Három lovas kocsi fogadott. Mind a három megtelt bútorommal, poggyászommal. Kökényben felújított, kitakarított, tiszta otthon várt. Az érkező kocsik zörgését meghallották a szomszédok, s aki csak tudott, sietett segíteni a lepakolásnál. Rövid időn belül helyükre kerültek a bútorok. Az asszonyok elrendeztek mindent, sőt le is törölgettek. A képek a falra kerültek, csak mondanom kellett, mit, hová rakjanak. Most is előttem vannak azok az arcok, akik akkor a számomra idegen, új helyen segítséget nyújtottak. Bár új ember voltam a faluban, senki sem ismert, mégis nyomban megszerettek és a magukénak vallottak. Ezt a megtiszteltetést, úgy látszik, az első találkozáskor szereztem meg. Késő délutánra járt az idő, mire minden a helyére került. Egymásnak jó éjszakát kívánva mindenki hazatért. Egyedül maradtam. Váratlanul a szomszédból átjött a nagymama és finom vacsorával lepett meg. Egy kis tál rétessel 12


és egy üveg finom, a kökényi hegyoldalon termett fehér borral kínált. Úgy gondolom, mondta, ez most magának a hosszú út, a rázós kocsizás után jól fog esni és jó éjszakája lesz. Még azt is hozzátette, figyelje meg mit fog álmodni, mert az valóra is válhat. Az első éjszakám Kökényben rövid volt, a fáradtság, az idegen táj levegője nagyon elaltatott. Szép, napos idők következtek. Még néhány szabad napom volt, ami arra volt jó, hogy rendezzem dolgaimat, megismerkedjem a szomszédokkal és a faluval. Szeptember elsején összeült az iskolaszék, hogy hivatalosan is beiktassanak állásomba. Az ülés célja, hogy hivatalos formában tudassa velem, mik a mindenkori kántortanító kötelességei, jogai és mi a fizetése. Ezeket a díjlevél tartalmazta, amit a gyűlés előtt az iskolaszék elnöke felolvasott. A felolvasás után aláírásommal kellett bizonyítani, hogy a díjlevélben foglaltakat elfogadom. Mik is voltak ezek? A TANÍTÓI FELADATKÖR A mindenkori tanító köteles az iskola hat osztályának és heti egy napon az ismétlő iskolásoknak oktatását-nevelését ellátni, a törvényes tanterv szerint, az előírt óraszámokban. A tanulókat heti három órában anyanyelvi oktatásban kell részesíteni. Vasár- és ünnepnapokon a tanulókat át kell kísérni a keszüi templomba (2,5 km), s ott felügyelni kell reájuk. A KÁNTORI FELADATOK Minden második vasárnap és a nagy ünnepek (karácsony, húsvét, pünkösd) másnapján a horvát nyelvű miséken kántorizálni. Ugyancsak minden vasárnap és ünnepnap délután a litániákat elvégezni. Keresztjáró napokon a körmenetet vezetni. Minden évben egy alkalommal (Szentháromság vasárnapján) zarándoklatot vezetni Máriagyűdre. Mindezen munkákért járó fizetés a következő volt: évi 90-100 mázsa búza, minden házaspár után 2 pengő készpénz, 8 kh szántóföld és a kiegészítő államsegély, ami 3 pengő 50 fillér havonta. Mindezt átszámítva a havi kereset 110-120 pengő volt. Meg lehetett élni belőle. Szeptember 2.-án megkezdődött a munka. Már reggel 8 óra előtt jöttek a gyerekek beiratkozásra. Illendő köszönéssel léptek a tanterembe (Hvaljen budi Isus - Dicsértessék a Jézus Krisztus). Jöttek az újak, az elsősök is, akiket édesanyjuk kísért. Szegények félelmükben az ajtófélfába kapaszkodtak, olyanok voltak, mint az ijedt madarak. Mikor szeretettel közeledtem feléjük, 13


megnyugodtak. Már az első tanítási napon is jól érezték magukat. Egy hetet fordítottam arra, hogy úgy az elsőosztályosokkal, mint a többi tanulóval megismerkedjek. Érdeklődésem kiterjedt eddigi tudásukra, fegyelmezettségükre, anyanyelvi és magyar nyelvtudásukra, munkához való hozzáállásukra. Arra a tapasztalatra jutottam, hogy nagyon nehéz munka vár itt rám. Elődöm háromévi itt tartózkodása alatt képtelen volt mindent bepótolni, amit 20 éven keresztül a korábbi tanító elhanyagolt vagy el sem végzett. Milyen feladat várt Kökényben a tanítóra? Az elemi iskola hat osztályát vezetni, hetente egyszer (csütörtökön) az ismétlő iskolások (12-15 éves fiatalok) oktatását ellátni. Miután a kisközségekben óvoda nem volt, a kis elsőosztályosok semmilyen előképzésben nem részesültek. Palatábla, palavessző és egy tankönyv volt a teljes felszerelésük. A kicsikkel nehezen indult meg a munka. Az új környezethez, az iskolai munkához, a fegyelemhez hozzá kellett szokniuk. Ehhez minimum egy (sokszor több) hónap kellett. Már karácsony táján semmi gond nem volt velük. Minden biztatás nélkül munkához láttak. A nagyobbak igyekezete hatott rájuk. Eddig eljutni csak nagy türelemmel, megértéssel és szeretettel lehetett. A 2.-6. osztályosokkal és az ismétlő iskolásokkal volt bőven gond és baj. Elődöm nagyon sokat tett az itt eltöltött három év alatt, de maradt nekem is elég. Megfeszített erővel kellett dolgozni, hogy a még meglevő hiányokat pótoljuk (olvasás és számolás terén). A munkát megnehezítette az is, hogy a tanítási nyelv magyar volt, viszont a tanulók még nem tudtak ahhoz elég jól magyarul, hogy a tananyagot elsajátítsák. Eredményes úgy lett a tanításom, hogy minden tantárgy keretén belül használtam az anyanyelvet. Végeredményben a tanítónak az eredmény eléréséhez kétnyelvű oktatást kellett alkalmaznia. Ezzel a módszerrel a tanulók helyesen megtanulták a magyar nyelvet is. A fárasztó munka ellenére a hétről-hétre mutatkozó haladás annyira fellelkesített, hogy nem tudtam abbahagyni a nehéz munkatempót. A munka nagyon fárasztó volt, de megvolt az eredménye. Iskolámat évente rendszeresen látogatták a tanügyi hatóságok (Tankerületi Főigazgatóság, Egyházi hatóság). A tapasztaltak alapján értékelték munkámat. Jólesett, amikor iskolámat a kiemelt iskolák közé sorolták. Ezt a kitüntetést sokoldalú fáradozásomért, az iskolán kívüli népművelő munkáért és az anyanyelv ápolásáért végzett eredményes tevékenységemért kaptam. Évente meglátogatott még Mattay Imre miniszteri tanácsos is, akinek feladata a nemzetiségi nyelvoktatás és a tanulmányi eredmények felmérése volt és ő szintén megelégedéssel nyilatkozott az iskolában végzett munkáról. A tanügyi hatóság minden évben a karácsonyi és húsvéti ünnepek előtt erkölcsi és anyagi elismerésben (300 pengő) részesített. Ez annak idején igen nagy kitüntetésnek számított, csak a nemzetiségi iskolánál jó eredményt felmutató pedagógus kaphatta meg. A lakossággal mindvégig a legjobb kapcsolatban voltam. Örömükben, 14


bánatukban osztoztam. Tanítójához hűséges, igen jószívű, szeretetre méltó nép volt. Első élményeimhez tartozik Kökényben a következő is. Akkor szeptemberben gyönyörű, holdvilágos éjszakák voltak. Az iskola közelében levő téren egy kemence állt, körülötte padkával. Itt gyűltek össze a fiatalok minden szombaton este egy kis szórakozásra. Miből állt a szórakozás? Dalolás, táncolás dudakísérettel. Késő este volt, 10 óra is elmúlott, amikor a gyönyörű dalolásra felébredtem. Nem tudtam elképzelni, honnan jöhet ez a szép énekszó. Kimentem az udvarra, onnan az utcai kerítésig és a Hold világánál megláttam az ös�szesereglett fiatalokat, ahogy egymást átölelve daloltak, táncoltak. Dalaik nagy élményt nyújtottak. A tiszta, kellemes, egészséges hangok, a dalok nagyszerű, népi harmonizálása csodálatos volt számomra. Hamarosan megismerkedtem a jó dalosokkal, a következő szombaton már én is köztük voltam. Először csak gyönyörködtem, majd én is velük daloltam. Szívesen mentem közéjük, megtanultam dalaikat, megismertem néptáncaikat. Elhatároztam, hogy össze fogom gyűjteni ezeket. Még a tél folyamán hozzá is fogtam. Kitűnő adatközlőim voltak. Szerettem az időseket, mert dalolási stílusuk csodálatos volt, harmonizálásuk díszes, sokféle és sokat lehetett tőlük tanulni. Gyűjtésemnek különösen örültek. Ebből is látták, hogy szeretem őket és kultúrájukat nemcsak, hogy elfogadom, hanem megbecsülöm és sokra tartom. Ezután már úgy hívtak: naš učitelj, a mi tanítónk. Ha valakit így tiszteltek, az nagy szó volt náluk. Emberségüket, szeretetüket egy példával szeretném bizonyítani. 1940 telén influenza-járvány volt az egész országban, Kökényben is. Már alig járt 5-6 tanuló az iskolába. A felnőttek is megbetegedtek. Orvos csak messze volt, kéthetente járt Görcsönyből. A nagy hófúvások miatt a község el volt vágva a külvilágtól. Én is váratlanul megbetegedtem. A betegség nagy lázzal járt, ágyban maradtam. A szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy az udvarban csend van, nincs semmi mozgás. A szomszéd nagymama, hogy önmagát megnyugtassa, átjött és zörgetett ajtómon. Választ nem kapott, az ablakon benézett és látta, hogy az ágyban fekszem. Közben erőmet összeszedtem, kinyitottam az ajtót és visszamentem az ágyba. Látta, hogy igen rosszul vagyok. Először is jól befűtött, majd meleg tejet hozott sok cukorral, gondolva, hogy az jót tesz. El is fogadtam. Az este újból átjött fiával, Mátyással, hogy segítsen. Rendbe tettek, meleg étellel kínáltak, jó meleg szobát hagytak rám. Másnap reggel ismét rendbe tették a szobát, szellőztettek, befűtöttek, majd Mátyás közli velem a következőket: holnap kenyérsütés lesz az utcai kemencében, s miután kiszedik a kenyeret, magát tanító úr, hogy mielőbb meggyógyuljon, betesszük a kemencébe. Ennek a betegségnek ez a legjobb orvossága. Ne féljen semmit, összejövünk férfiak, átvisszük és vissza is hozzuk. Másnap 10 óra után meg is érkeztek a jó erőben lévő szomszéd férfiak. Egy széles kocsideszkára vastagon pokrócot helyeztek. Erre fektettek, majd vastagon pokrócokba takartak és a fejemre kucsmát húztak. Így mindenestül belöktek a meleg kemencébe, csupán a fejem volt kívül. 15


Jó fél órát tartottak benne. Közben lakásomban az asszonyok szorgoskodtak. Levették ágyamról a nedves lepedőt, tisztát helyeztek föl, erre került hat meleg kenyér, majd ismét tiszta lepedő, végül a dunna. Míg a kemencében voltam, az ágy alaposan átmelegedett. Miután a félóra lejárt, a kenyereket kiszedték az ágyból és engem visszavittek, majd a nehéz pokrócokból kiszabadítva a meleg ágyba raktak. A veríték vert, folyt rajtam, mintha leöntöttek volna. Ekkor kopogott az ajtón az öreg Csobán néni, hozta a jó, forralt, cukros bort nagyon-nagy szeretettel. Meg is itatott velem két decire valót, amitől nyomban álomba merültem. Amikor felébredtem, elmondta kívánságait. Csak igyam meg lassacskán az egész bort, ez most számomra gyógyszer, ha ezt megteszem, hamar meg fogok gyógyulni. Közben jótevőim elszéledtek és én tovább aludtam. A szomszéd nagymama (majko) és testvére maradtak késő estig mellettem, mondták értem a rózsafüzért (krunica), kérve a segítő Szűzanyát mielőbbi felgyógyulásomra. Valaki kopogott, ismét egy jólelkű néni jött, finom, meleg tyúklevessel, mint mondja, ilyenkor ezt kell adni a betegnek. Későre járt az idő, egyedül maradtam. Száraz ruhát váltottam, majd tovább izzadtam. Máris éreztem, hogy jobban vagyok. Másnap reggel ismét jöttek látogatóim, étellel-itallal, mindenki gyógyítani szeretett volna. Már mosolyogva fogadtam őket, azzal a vigasszal, hogy életben maradok. Négynapi fekvés, gyógykúra után ismét lábra álltam. A következő héten már tanítványaim között voltam az iskolában. Ezt a szeretetet, gondoskodást, emberséget felejteni nem lehet. Örök példa marad számomra. Íme, kinyitotta a nép szívét-lelkét, mikor tanítóját baj érte és egy emberként állt ki mellette. Természetesen ezt ki is kellett érdemelni. A sok példa közül ez csak egy, ami velem történt Kökényben. Az iskolai munkát folytattam, ahol abbahagytam. Megpróbáltam az addig elért eredményeket fokozni, de sehogy sem ment. Nyugtalan lettem. A nehéz munka megviselt. Orvosi ajánlatra két hét pihenőre kellett mennem. Nem tudtam elviselni, hogy a tanulmányi eredmény a befektetett munka árán még mindig nem olyan szintű, amilyet el szerettem volna érni. Bármennyire is jó helyem volt, egészségi állapotom azt kívánta, hogy könnyebb munkahely után nézzek. Ez meg is történt, így kerültem 1941 novemberében Átára. Átának volt vasútállomása. Ez abban az időben sokat jelentett, könnyű volt a várost megközelíteni. A lakásom is jobb volt. Végül mégis ezek voltak a kisebbik okok, amelyek miatt helyet változtattam. A nagyobbik, egyben a fő ok az volt, hogy az egyházi hatóság igazgatási rendjét, mely kimondottan a kökényi iskolát érintette, nem tudtam elfogadni. Ez pedig a következő volt: Kökénypuszta közigazgatásilag Kökényhez tartozott. Kökénypuszta és a hozzátartozó nagybirtok a pécsi szeminárium tulajdonát képezte. Az ott élő tanköteles gyerekek valamikor Keszübe jártak iskolába, így a tanulók után járó fizetést a keszüi tanító kapta a nagybirtokkal rendelkező szemináriumtól. Mi16


után az egyházi hatóság belátta, hogy a tanulóknak könnyebb a kökényi iskolát megközelíteni, amely csupán 1 km-re van és nem 3 km-re, mint a keszüi, kötelezővé tette Kökény községnek a tanulók befogadását. Ez így helyes és természetes volt, Kökény lakói közül senki sem emelt ellene kifogást. A baj azonban ott volt, hogy a hatóság arról elfeledkezett, hogy aki dolgozik, annak jár a fizetés. Miután a tanulók a kökényi iskolát látogatják, a fizetés a helyi tanítót illeti és nem a keszüit. A harc közel egy évig tartott. Végül megérkezett az egyházi hatóság utasítása, amely szerint a mindenkori kökényi tanító köteles a többletmunkát elvégezni, de a tanulók után járó fizetést továbbra is a keszüi tanító kapja, mert fizetéscsökkentéssel nem lehet őt illetni. Ezt a nagy igazságtalanságot nem tudtam elviselni. Felkészültem az elköltözésre. A hír gyorsan elterjedt a faluban. Próbáltak megnyugtatni. Sajnos akármilyen fájó is volt számomra az elköltözés gondolata, erősebb volt a nagy megaláztatás érzése. Sajnáltam kedves tanítványaimat, akik szívemhez nőttek. A község lakóit, az iskolaszékhez tartozó vezetőket, akik ott tartózkodásom alatt mindent megtettek maradásom érdekében. Szegény nem voltam, éheznem nem kellett. Minden jóval, kedveskedéssel elhalmoztak a fizetésen felül. A sok kedves emlék, a velük való találkozások, a ragaszkodó szeretet, megértés, bármikori segítségnyújtás, gyakori vendéglátás, amit sehol sem kaptam és nem tapasztaltam kökényi tartózkodásom előtt és utána sem. Ez él bennem és meg is marad. Eljöttem könnyes szemmel, elbúcsúzásomkor ők is törölgették könnyeiket. Nagyon nehéz volt őket elhagynom. Most már csak emlékeimben élnek az ott töltött küzdelmes, de eredményekben gazdag napok. 1941 őszén kerültem átválasztással az átai rk. iskolához kántortanítónak. November 26-án költöztem át hat lovas kocsival fölpakolva Átára. Már alkonyodott, mikor megérkeztem. Tiszta, rendbetett lakás várt rám. A bútorom került be először a lakásba. A kocsisok ezeket a helyükre tették, majd köszönet-mondásom után eltávoztak. Egyedül maradtam, a többi holmimat lámpafénynél a helyére raktam, majd egyszerű vacsora után fáradtan pihenni tértem. Másnap reggel időben keltem, hogy még délelőtt rendet csináljak a lakásomban. Közben fogadtam első látogatómat, az iskola takarítóját. Standovár Mihályné (Šumar) Rézi néni már több mint 13 éve dolgozott az iskolánál. Nagyon kedves, melegszívű, szolgálatkész asszonynak ismertem meg. Tudta, hogy még nőtlen vagyok, ezért még ismeretlenül is egyszerű, de annál finomabb ebéddel kínált meg, amit magával hozott és az asztalomon föltálalt. A szívélyes köszöntés és bemutatkozás után a következőket mondta: Gospodine, donela sam užinu, malo pa slatko. (Tanító úr, hoztam egy kis ebédet, keveset, de finomat.) Nagyon megköszöntem jóságát, figyelmességét. Az a közvetlenség, szeretet, végtelen jóság, ami belőle áradt, megmaradt bennem 30 éven át, amíg a takarítási munkát vállalta. Nyomában mindenütt nagy rend és tisztaság volt. 17


Rajta keresztül nagyon megszerettem egész családját. Férje: Miska bácsi, gyermekeik: Pali és Teri, mindnyájuk szeretetét és megbecsülését élveztem. Házuk második otthonom lett. Ő volt a második édesanyám. Munkaidőn kívül is gyakran meglátogatott és mindig meglepett valamivel kis kosarában. Gyakran voltam náluk, igyekeztem jóságukat meghálálni.

Érkezésem után két napig nem tanítottam. Első nap átmentem Egerágra (5 km) Újváry Géza esperes plébánoshoz, mint az átai egyházközség elnökéhez, hogy tőle hivatalosan is átvegyem az áthelyezési okmányt és a díjlevelet. Az utóbbi lényegéről, jelentőségéről már az első állomáshelyemről írottak alkalmával beszámoltam, így most részletezésre nem térek ki, csupán annyit, hogy ebben a hivatalos okmányban voltak feltüntetve: kötelességeim, jogaim és a fizetésem, ami lényegesen jobbnak bizonyult, mint az első helyemen. Az iratok átvételével hivatalosan kinevezett átai rk. kántortanító lettem. Másnap szemlét tartottam a tanteremben, megismerkedtem az iskolaszék tagjaival, a faluval és a szomszédokkal. Alighogy az ismerkedést elkezdtem, máris több háznál megállítottak azzal, hogy figyelmeztessenek: vigyázzak az egyik szomszédomra, mert az asszony nem megbízható, nagyon gonosz. Ös�szeférhetetlensége, bosszúállása és gyűlölködő természete miatt hagyta ott a községet az előző tanító. Nem bírta elviselni a napról-napra lejátszódó szégyenteljes jelenetet, amit vele és feleségével szemben rendezett. A szomorú hírt tudomásul vettem és vártam, mikor következik be nálam is hasonló esemény. Ez rövid időn belül meg is történt. Sorra tűntek el a tyúkjaim. Távollétem alatt 18


a tojásokat is összeszedte. Egyszer, váratlan időben elment hozzám Rézi néni, hogy megetesse a baromfikat. A szomszédasszony ott lapult a tyúkólnál és a tojásokat szedte össze. Ennek másnap híre ment a faluban. Kitört a botrány! No, de nem folytatom, csupán annyit, hogy közel 40 évi ott tartózkodásom alatt nagyon sok keserűséget, bajt okozott nekem és később a családomnak is. A lakosság fenyegetésére ugyan kis időre elcsendesedett, de vereségébe nem tudott belenyugodni. Kiközösítették, nem állt vele szóba senki, hisz a mezei szomszédokkal is hasonlókat cselekedett: meglopta, megkárosította őket.

A két nap ismerkedés után munkához kellett látni, ezt várták a szülők és a tanulók is. Dobszó útján tudomására adtam a tanköteles gyermekek szüleinek, hogy a tanítás holnap, azaz 28.-án megkezdődik. Minden tanuló reggel fél nyolc órára jelenjen meg az iskolában, hozza magával a tanfelszerelését. A tanulók pontos időben meg is jelentek, még a tanyáról érkezők is. Már az első pillanatban látszott, hogy fegyelmezett, jól nevelt gyermekekkel lesz dolgom. A jó nevelés úgy a szülői ház, mind az iskola részéről meglátszott a tanulókon. Elvégeztem a felmérést minden osztályban, az akkor induló hetedikben is, ezek után láttam, hogy milyen feladatok várnak rám. A tanulók tanszerrel, tankönyvekkel el voltak látva, kivéve a hetedik osztályt, ahol várnom kellett még a tankönyv megjelenésére. Addig is minden tantárgy részére külön füzetet használtunk, melyben a lecke lényegét írtuk le. A leckét persze meg is kellett tanulni. A munka elkezdésekor örültem, hogy könnyebb dolgom lesz, mint előző helyemen. A munka jól ment. A tanításhoz, megértéshez itt is használnom 19


kellett az anyanyelvet. A tanulók munkához való hozzáállása jó volt. Összesen 56 tanulóm volt, a legtöbbje értelmes, igyekvő, szorgalmas, kevés volt a gyenge képességű. Az utóbbiakkal való külön foglalkozás meghozta az eredményt. Közeledett a Karácsony. Az ünnepre rövid pásztorjátékkal készültünk, amely szépen sikerült. Az ünnepségen megjelentek a szülők és a község érdeklődő közönsége. Ez volt az első ilyen találkozásunk. Igyekeztem valamennyi tanulót szerepeltetni a szülők és lakosság legnagyobb örömére. Ez alkalommal megismertek, többé már nem mondták, hogy zsákbamacskát választottak. Ideérkezésemkor a község lakóinak száma kb. 300, a kültelken élőkkel együtt 360 volt. A helyi lakosság anyanyelvi megosztásban: 75% bosnyák, 25% német. A bosnyákok római katolikusok, a németek háromnegyede evangélikus, negyede baptista. A községben a társalgási nyelv a horvát. A német családoknál csak az öregek beszélték anyanyelvüket. Közös társalgásban a horvát és a magyar nyelv használata volt a szokás.

Lássuk, hogyan folyt a munka az osztatlan, egy tanerős, kis iskolában? A válasz: meghatározott órarend szerint. Az előírt tananyagot minden osztályban május 15.-ig el kellett végezni. A hátralevő időt június 20.-ig ismétlésre kellett fordítani. Ennek megvalósítása a tanítónak igen nagy erőfeszítésébe került. Különösen akkor, ha az iskola felszereltsége hiányos volt, és osztatlan 1.-8. osztályokkal, nemzetiségi iskolaként működött. A tanító minden órában más-más osztályokkal foglalkozott, addig a szabad osztályok önálló munkát kaptak (számolási feladatok, helyesírási gyakor20


latok, költemény tanulása, stb.). Óra végén 10 perc állt rendelkezésre, hogy az önálló munkákat ellenőrizzem, javítsam. Ha nem volt elég időm, a felsőbb osztályokból a megbízható, jó tanulók segítettek a javítást elvégezni. A 7. és a 8. osztályok munkáit mindig magam néztem át, s ha szükséges volt, javítottam. Így ment ez egész éven át. Elődöm nagyon jó osztályokat hagyott hátra. A legtöbb tanuló becsületesen készült, az órákon figyelt és önállóan is szorgalmasan dolgozott. Mindenki tisztában volt azzal, hogy minden óra végén az elvégzett munka ellenőrzésre, értékelésre kerül. Becsületesen végzett munkájukkal, fegyelmezettségükkel igen sok örömet szereztek. A horvát nyelvnek, mint anyanyelvnek az oktatása heti három órában történt. Ugyancsak három órában volt a hitoktatás is anyanyelven, amit a mindenkori tanítónak kellett elvégezni. Az ismétlő iskola csak egy évig működött, mert bevezetésre került az 1.-8. osztályok kötelező elvégzése. A tanítási év nyilvános vizsgával zárult. A szülők közül, aki csak tehette, ott volt. Nagyon megköszönték a meghívást és az egész évi fáradságos munkámat, kérve, hogy ne hagyjam el a falut, nehogy ismét árvák legyenek. A nyár egy részét Átán töltöttem, a következő tanév óráira készültem. Tanmenetet írtam valamennyi osztály számára, szemléltető eszközöket készítettem. Sajnos ezekből alig volt néhány darab. Egy falitábla, egy számológép, négy darab térkép és egy földgömb - ez volt minden. Amit csak tudtam, nyáron előkészítettem, hogy évközben az órákra való felkészülésnél csak a vázlatírás maradjon. Jutott időm a pihenésre, nyaralásra is, erre szülőfalumban került sor. Két évig ilyen nyugodt körülmények között dolgoztam. 1943 szeptemberében hirtelen megnövekedett a tanulók létszáma, 56-ról 96-ra. A növekedés abból adódott, hogy az év augusztusában tíz sokgyermekes magyar család költözött községünkbe Hajdú-Szabolcs megyéből. Az ideköltözés oka az volt, hogy a község határában fekvő nagybirtokot, mely a Bécsben lakó herceg Montenuovo tulajdona volt, hosszú lejáratú kölcsönre, 20-20 kat. holdra kiparcellázva eladták. Ezzel az üggyel a Baranya Megyei Népjóléti Szövetkezet foglalkozott. Vállalta a kormány szociálpolitikai javaslatainak megvalósítását, ami szerint a földet csak sokgyermekes családok kaphatják meg, akik földdel nem rendelkeznek. Ez így is történt. Így kerültek a sokgyermekes családok Átára nagyon szegényen, új, jobb életet kezdeni a számukra felépült új otthonokban és a kapott birtokon. A szülők szeptemberben, tanévkezdéskor beíratták gyermekeiket a megfelelő osztályokba. Ezután jött csak a nagy gond. Az iskola egy tanerős, egy tanteremmel. A tanulólétszám felszaporodott 96-ra. A tanteremben maximum 60 tanuló fért el. A nagy gondban kénytelen voltam a tanügyi hatósághoz fordulni segítségért. Sajnos, semmi jóval sem biztattak. Az iskola római katolikus jellegű. A régi lakosság egy második, új tanerő fizetését nem vállalta. 21


Az új szülők a második számú tanítói állás betöltéséhez a nagy szegénység miatt anyagilag nem tudtak hozzájárulni. A telepítést végző Baranya Megyei Népjóléti Szövetkezet az anyagi támogatás elől elzárkózott. Bárhová mentem segítséget kérni, mindenütt elutasítottak. Helyet változtatni nem akartam. Kénytelen voltam az ügyben magam dönteni úgy, hogy a 96 tanulót két csoportra osztottam: 1.-4. osztályra és 5.-8. osztályra Az alsó tagozatot délelőtt 8-tól 12-ig, a felső tagozatot délután 1-től 5-ig tanítottam, amíg energiával bírtam. A villanyvilágításnak még híre sem volt. Télen 3-4 óra után már besötétedett, a munkát nem tudtuk elvégezni. Kénytelen voltam falra függesztett, a legerősebben világító 11-es petróleumlámpákat használni. Ilyen áldatlan állapotok között is rendben folyt az oktatás, beleértve az anyanyelvi és hitoktatást is. A tanügyi (állami és egyházi) hatóságok részéről minden esztendőben érkezett iskolalátogató. A látogatás célja: felmérni a tanulók tudását, az anyanyelv oktatása és ápolása terén elért eredményt és nem utolsósorban a végzett népművelő munkát, amely a község kulturális felemelkedését volt hivatott elősegíteni. Hozzám Mattay Imre tanügyi főtanácsos látogatott el. Az iskolámban elért tanulmányi eredményt, fegyelmet dicséretesnek mondta és jó benyomással távozott. Az 1941-42-es tanévek nyarán anyanyelvi továbbképzés volt Baján, melyet a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nemzetiségi osztálya rendezett. Ezen minden horvát nemzetiségi iskolánál működő pedagógusnak részt kellett venni. A továbbképzés egész napos volt, egy hónapig tartott, július 15.-től augusztus 15.-ig. A sok nehézség és küzdelmes munka közepette is az elért eredmény alapján iskolámat a nemzetiségi iskolák között a jobbak közé sorolták. Az erkölcsi elismerés mellett minden évben kétszer, karácsony és a húsvéti ünnepek előtt anyagi juttatásban is részesültem (300-300 pengő). Ez nagy pénz volt és még nagyobb eseménynek számított. 1945-től kezdve mindez elmaradt. Az 1944-es év a vége felé jár, a háború mindjobban közeledik hozzánk. Az orosz hadsereg már a Duna-Tisza közét is elfoglalta. Mindenkiben élt a félelem, a rettegés érzete. Mi történik velünk, ha hozzánk érnek? A félelmetes propaganda csak fokozta bennünk a rémületet. 1944. november 30.-án érkeztek falunkba az orosz katonák. Bevonulásukkor semmi különös nem történt. A katonák egy hétig tartózkodtak községünkben, ez idő alatt a tanítás szünetelt. December 15.-e után már lehetett tanítani. Az egész környéken csend és béke honolt, semmi sem zavarta már az iskolai munkát. Karácsony táján már nyugodtabbak lehettünk. 1945 tavaszán orosz katonai parancsnokság jött a faluba és maradt itt hosszabb ideig azzal a céllal, hogy a lakosságot megvédje, ha erre szükség lenne. 1946 februárjában elköltöztek, a front után mentek és a helyükbe rendfenntartóként jugoszláv partizánok jöt22


tek. Miután a rend fenntartására szükség nem volt, 1946 őszén visszamentek Jugoszláviába. A falu egyedül maradt, sorsába belenyugodva élte munkás életét, várta sorsa jobbra fordulását. A tanulókon már nem látszott a félelem. Csupán számomra volt továbbra is gyötrelem az egész napos tanítás, közel 100 tanulóval. Emellett becsülettel el kellett látnom még a kántori teendőket is. A kántorság a következőkből állott: Minden vasárnap és ünnepnapon a hívekkel át kellett menni Egerágra, ott a horvát nyelvű misét orgonálni és a hívekkel énekelni. Délután itthon 1/2 3-kor a litániát elvégezni. Temetések alkalmával a megboldogultat vers formájában, a családtól, rokonoktól énekelve a koporsónál elbúcsúztatni. A vers megírása a kántor feladata volt, az ehhez szükséges adatokat a hozzátartozók elmondták, amelynek nyomán a kántor nyelvtudása és képessége szerint született meg a búcsúztató költemény. Búzaszenteléskor a határba körmenetet vezetni. Minden esztendőben egyszer, a község fogadalmi napján (Jézus Szíve vasárnap) zarándoklatot vezetni Máriagyűdre. Ilyenkor az egész falu megmozdult. Csodálatos látvány és felemelő érzés volt a jelenlévők számára látni a színpompás öltözetben bevonuló ájtatos zarándokokat, hallani népi harmóniával megszólaltatott, jó hangzású énekeiket. Az elmondottak felejthetetlen élményként maradtak meg az összesereglett búcsúsok emlékeiben. Az 1950-es évben már az iskolák államosítása után tilos volt a tanítónak a kántori teendőket végezni. Népét nem kísérhette már zarándokútra sem. Visszatérve az iskolához, a sok új rendelkezés, különféle új módszerek, kívánságok, követelések embertelen feladatok elvégzését kívánták a kisiskoláktól is. Megfeszített munkával, sok nehézség árán, mindig jobban belefáradva végeztem iskolai teendőimet. 1947-ben, látván kimerültségemet, feletteseim kisegítő nevelőt küldtek. Ezzel az iskolai munkám könnyebb lett. Csak az 5.-8. osztályt vezettem. Így jutott időm a népművelési munkára is, mely ősztől tavaszig tartott az esti órákban. A tanítási év alatt pihenésre alig volt időm. Volt néptánc és színjátszó csoport. Ha a szükség úgy kívánta, hetente egyszer egészségügyi és mezőgazdasági előadás tartását is vállalnom kellett, más lehetőség nem volt. Minden alkalommal az ünnepélyek előkészítését és lebonyolítását is én végeztem. Bármilyen kulturális megmozdulás volt, az a rendelkezésre álló tanteremben zajlott. Kultúrháznak akkor még híre sem volt. A segítségemre küldött tanerők a nehéz munkától megijedtek és sorra elmentek. 1949-ben újra egyedül maradtam 90 tanulóval. Délelőtt, délután az est beálltáig tanítottam, petróleumlámpa fénye mellett, nagy kínlódással. Szerencsémre a kitartó, fáradtságot nem ismerő munka árán elfogadható eredménnyel tudtam befejezni az évet. Az 1949-50-es tanévre a tanügyi hatóság jó pedagógiai felkészültséggel rendelkező, horvát nyelvet beszélő nevelőt helyezett iskolámhoz. Az oktató-nevelő munka mind az alsó, mind a felső tagozatban nagy lelkesedéssel 23


indult meg. 1950 szeptemberében megnősültem, feleségül vettem az iskolámhoz helyezett Gábriel Katalin tanítónőt. Az iskolai munkát egymás között megosztottuk, csak így lehetett a sok nehézség árán elért eredményes munkát még jobb eredménnyel tovább folytatni. Ebben a szülők is sokat segítettek bennünket. Az oktatás feltételei számos esetben nem voltak biztosítva (p1. hideg tanterem tüzelőhiány miatt). Hogy meleg tantermünk legyen, a felső tagozatos fiúkkal a községi erdőbe mentünk száraz fát gyűjteni. Ezt a fát a szülők lovas kocsikkal hazaszállították. Ha fogyófélben volt a tüzelő, ismét gyűjteni mentünk. Más megoldás nem volt. 1951-ben már a helyi tanács gondoskodott az iskola ellátásáról. Évi tüzelőre mindig jutott, másra kevés vagy semmi. 1951-ben beiratkoztam a Pécsi Állami Pedagógiai Főiskola esti tagozatára, ének-zene szakos hallgatónak. Itteni tanulmányaimat 1954 júliusában fejeztem be, jeles eredménnyel. Ezzel régi vágyam teljesedett be, az ének-zene terén tovább képezhettem magam. Ugyancsak 1951-ben a Járási Művelődési Osztály kinevezett körzeti igazgatónak. Ezt a munkát egy évig végeztem, ami annyit jelentett, hogy havonként bejártam a körzet iskoláit (Pécsudvard, Szőkéd, Pogány). Órát hallgattam, majd kiértékeltem, s ha szükséges volt, tanácsot adtam az oktatási-nevelési gondokkal küszködő kollégáknak. Egy év eltelte után lemondtam. Lemondásom oka, hogy a saját iskolai oktató-nevelő munka, a sok népművelési feladat, a főiskolai előadásokra való heti kétszeri lelkiismeretes felkészülés igen nagy terhet jelentett. A Művelődési Osztály az indokok felsorolása után elfogadta lemondásomat.

24


Az 1953-54-es tanév előtt, még a nyár folyamán a Járási Művelődési Osztálytól felkeresték Miklósy Gyula körzetigazgatót, majd engem, azzal a kívánsággal, hogy kísérleti jelleggel, szakosított oktatási rendszerrel hozzunk létre körzeti iskolát. A körzethez a következő iskolák tartoztak: Áta, Kozármisleny, Pécsudvard, Pogány, Szőkéd és Üszögpuszta. Ezek közül végül is csak Áta és Pécsudvard vállalta, hogy gyermekei a körzeti iskolába járjanak. A két iskola tanulói hamar megbarátkoztak, megszerették egymást. A jó felkészültségű tantestület kitartó munkájával már az első fél évben is jó eredmény született. Az átai tanulók örömmel jártak át a követelményeknek megfelelő pécsudvardi körzeti iskolába. Sajnos a nagy öröm csak másfél évig tartott. A következő tanévre a kedvező vasúti közlekedés megszűnt, s emiatt a körzeti iskola felbomlott. Az átai tanulók otthon maradtak. Ismét felmerült a kérdés, hogy hogyan lehet megoldani az itthoni oktatást, hogy ne kelljen a váltakozó rendszerű tanításra vis�szatérni.

A helyi tanács épületében volt egy különálló helyiség, amit a régi tulajdonos szobának használt. Földes padozatával, kicsi ablakaival nem volt méltó tanteremnek, ennek ellenére megpróbáltuk annak berendezni. Iskolapadokat a herendi iskolától kaptunk. A tanács biztosította az asztalt, székeket és egy szekrényt a tanulók füzeteinek és a rajzfelszerelések elhelyezésére. Ez a próbálkozás szükségmegoldás volt. A tanulók és a szülők megértették a nehéz helyzetet. A tanács kilátásba helyezett egy jobb megoldást, sajnos az anyagi nehézségek miatt erre hiába vártunk. Az ideiglenes tantermet két évig használtuk. A földes padlózatú helyiségben alulról fölfáztam és mind a két térdembe visszatért az ízületi gyulladás. 1956 novemberétől kezdve vissza kellett költöznünk az öreg 25


iskolába. Elölről kezdődött a váltakozó oktatás. A megfázással nagyon ráfizettem. A gyógykezelés ellenére betegségem semmi javulást sem mutatott, már járni is alig tudtam, bot segítségével. A tanévet nagy kínok között befejeztem, úgy, hogy csak ülve tudtam tanítani. A táblai magyarázatokat is ülve, tanítványaim segítségével végeztem. A nyár folyamán a harkányi reumakórházba kerültem. A kilenchetes kezelés semmi javulást sem hozott. Kezdődött az új tanév. Félévig bírtam iszonyatos kínok között, majd februárban újabb próbakezelésre, Budapestre, az ORFI-ba kerültem. Itt három hónapot töltöttem. Kiváló orvosok próbáltak gyógyítani, de sajnos a három hónap sem hozott javulást. Hazakerültem azzal az orvosi megállapítással, hogy gyógyíthatatlan ízületi bajom van, segíteni nem tudnak. Ekkor már két bottal jártam. Május elsejére értem haza, hogy az iskolát helyettesemtől átvegyem. Továbbra is csak ülve tudtam tanítani. Tanítványaim nagyon vártak. Jelentkezési lapjaikat el kellett küldeni és előkészíteni őket a közeli felvételi vizsgákra. Sajnos helyettesem ezekről elfeledkezett. A sok pótolni valót, amit csak lehetett, a tanulók bepótolták. Az évet jól zártuk, mert minden tanulót felvettek a választott iskolába vagy munkahelyre. Az elkövetkező nyáron sokat pihentem, gyógykezeltettem magam, így bátrabban fogtam az új tanévnek. Nagyon keservesen mozogtam, de a két bot segítségével teljesíteni tudtam kötelességemet. 1958 december hava köszöntött be, amikor kedvező hír érkezett számomra. A hír a következő volt: Hévízen, a helyi állatorvos foglalkozik ízületi betegek gyógyításával. Neve Dr. Mikolics József és a legsúlyosabb ízületi betegeket is meggyógyítja a maga által készített gyógyszerrel. December közepén látogatóba érkezett hozzám nővérem Somogyszentpálról. Ismerte a gyógyításáról híres állatorvost és elmondta, hogy őt is meggyógyította, alig egy hét leforgása alatt, pedig azelőtt hiába járt orvosi kezelésre, injekciózásra. Szülőfalumból is sokan jártak hozzá kezelésre és valamennyien rövid időn belül meggyógyultak. Nővérem ismerte betegségemet, látta tehetetlenségemet és azonnal hazaindult, hogy számomra segítséget, gyógyulást keressen. Egy héten belül meg is érkezett a gyógyszer, amit az orvos maga készített. Néhány kezelés és kis pihenés után már könnyebben tudtam járni, természetesen még a két bot segítségével. Január elején már elég volt egy bot is kíséretnek. Napról-napra jobban lettem. Egy hónap elteltével már hos�szabb utat is megtehettem (200-300 méter). A tanteremben már a kísérő bot sem kellett. Május elsején felkerestem gyógyító orvosomat hévízi otthonában. Betegségem ismerete alapján nagyon megörült óriási javulásomnak. Egyben lelkemre kötötte, hogy otthoni kezelő orvosommal utaltassam be magam a nyári szünetre a hévízi reumakórházba. Ott a kitűnő orvosi kezelés és az ő gyógyszerei rendbe fognak hozni. Így is történt. Hét hétig álltam gyógykezelés alatt. A második héten már végleg elhagytam a magammal hozott sétabotot. Délutánonként hosszabb sétára vállalkoz26


tam (400-500 méter). Térdeim duzzanatai végleg megszűntek, fájdalommentesek lettek. Visszatért jókedvem, végre magamra találtam. Gyógyultan érkeztem haza. Szeptemberben örömmel nyitottam be a tanterembe, fegyelmezett, sorsomért aggódó diákjaim közé. Bármennyire is nyomorult voltam betegségem alatt, mindvégig dolgoztam becsülettel, ahogy azt annak idején, 1939-ben megfogadtam. Negyven éves pedagógusi működésem alatt összesen 5 hónapot hiányoztam. Végre a sok szenvedés után mégiscsak meggyógyultam. Orvosaim tanácsára a megerőltető fizikai munkától tartózkodnom kellett legalább egy évig. Majd bekapcsolódtam a kerti munkákba, természetesen a könnyebb munkákat végeztem. A mozgás jól esett egész testemnek. Lassan-lassan a sok munkában régebbi kínlódásaimat is elfelejtettem, ebben segített sokféle elfoglaltságom. Ezután már nem történt velem baj. Az állandó mozgás sokat javított kedélyemen, erősítette ízületeimet és így lendületesen, odaadó szeretettel tudtam végezni a reám háruló feladatokat.

Abban az időben gyakran és váratlanul érkezett iskolalátogató és a különböző szaktárgyak felügyelője (irodalom, történelem, matematika, stb.). A kis iskolától is elvárták azt a tanulmányi eredményt, amit a nagy iskoláktól megköveteltek. Minden évben egyszer volt tanulmányi felmérés, ennek eredményétől függően értékelték a Járási Művelődési Osztályon az iskolák tanulmányi helyzetét. Sosem kellett szégyenkeznem. Tanítványaim pontosan jártak iskolába, mulasztás csak betegség miatt volt. Szerették az iskolát, második otthonuknak tekintették. Az iskolai fegyelmet betartották. Az órákra becsületesen 27


felkészültek, ki-ki képességei szerint. Ha valamilyen gondjuk volt, még óra alatt vagy korrepetálás alkalmával bátran elmondták, kérték segítségem. Tanulóim nagy többsége jó képességekkel rendelkezett. Minden kérés vagy figyelmeztetés nélkül segítettek a gyengébbeknek a tanult anyag alapos elsajátításában. Nehéz munkámban sok segítséget kaptam tanítványaimtól. Rájuk bízhattam a gyengébb tanulóknál úgy az új, mint a régi tananyag gyakorlását, elmélyítését. Az elért eredményről mindig becsületesen beszámoltak (helyesírás, matematika). Ennek a módszernek az lett az eredménye, hogy 36 éves működésem alatt Átáról, az alig 360 lelkes kis községből 76 érettségizett és diplomás fiatal került ki. A megmaradt tanulók valamennyien szakmát tanultak, ipari tanulói vagy szakiskolát végeztek. Ha összevetettem iskolám tanulmányi eredményeit a környező községekével, csupán Pécsudvardot tudom kiemelni, ahol a jó munka és a nevelés terén hasonló eredmények születtek. Ilyen lendülettel folyt nálunk a munka úgy az alsó, mint a felső tagozatban, egészen nyugdíjba vonulásomig. Sajnos a becsületesen végzett évtizedes munkámnak nem elismerés, hanem megalázás és megszégyenítés lett a díja. 1971. szeptember 1.-e, az új tanév nyitásának ideje. KGy, a Járási Művelődési Osztály vezetője és KG körzetigazgató azzal a kéréssel kerestek fel, hogy a mostani tanév kezdetétől hozzám és a pécsudvardi kis iskolához a nemzetiségi túlórák terhére (melyek heti 12 órát tettek ki), magyar irodalom és történelem szakos tanárt helyeznének ki. Tennék ezt azért, mert a járás területén másutt nem tudnak neki helyet biztosítani. Majd a megbeszélés úgy folytatódott, hogy 1972. január 1.-vel a szőkédi kolléga nyugdíjba megy és a hozzánk helyezett kolléganő nyomban a helyére lép. A megállapodás hiteléért pedagógus becsületszavukat adták. Mi bízva becsületességükben, hallgatva szívünk és emberségünk érzéseire beleegyeztünk, ha már más lehetőség nincs, hiszen ez a nyugdíj előtti néhány hónap már nem sokat változtat majd a nyugdíjunkon. Ígéretet kaptunk arra is, hogy a Járási Művelődési Osztály a fizetésünkben keletkezett hiányt másúton fogja pótolni. Elmúlt január elseje, tizenötödike, huszadika. A Pécsről kijáró kolléganő az áthelyezésről semmiféle értesítést nem kapott. A szőkédi kolléga nyugdíjba ment, helyébe Pécsről egy idős kolléga került, hogy magasabb alapfizetéssel mehessen aztán nyugdíjba. Mikor meghallottam ezeket az elszomorító híreket, beutaztam a Járási Művelődési Osztályra. KGy osztályvezető nem szívesen fogadott, kénytelen volt bevallani, hogy Szőkéden betöltötték az állást, s hogy szakos kolléganőm továbbra is Átán és Pécsudvardon marad tanítani. Ennyit jelentett a pedagógus becsületszó, ennyit jelentett a „védett időszak”, ami a nyugdíj előtt álló pedagógusokat megillette. Az ügyben a megyei szakszervezetnél is jártam. Bodó László szakszervezeti elnöknek elmondtam a szégyenteljes intézkedést. Ő szóról-szóra a követ28


kezőket mondta: Jöjjön be a hét közepén és azonnal el lesz rendezve minden, mert KGy osztályvezetőnek már kifelé áll a szekere rúdja a számtalan törvénytelen tettéért. Csütörtökön a megbeszélt időpontban bementem, sajnos munkatársai azt közölték velem, hogy tegnap az elnök szívroham következtében meghalt. Tovább mentem, panaszomat elküldtem az egyeztető bizottsághoz. Be is hívtak Szentlőrincre, meghallgatták a panaszomat, majd döntöttek. A határozat így hangzott: a körzetigazgató nem köteles nekem túlórát biztosítani. E döntésükkel önmagukat tették nevetségessé. Hazajövet továbbra is bántott a nagy igazságtalansággal együtt járó gonoszság. Itthon továbbra is becsülettel folytattam a munkát. Feleségemmel megbeszéltük, megvitattuk a szomorú helyzetet, aztán dolgoztunk tovább szívvel-lélekkel, ahogy azt már megszoktuk. 1973 májusában sorra jöttek a szakfelügyelők, órát látogattak és felmérést végeztek, majd meglepte őket a kijáró szaktanár jelenléte. Hát ez kis iskola, mit keres itt szaktanár, közben meg a körzeti iskolának nincs magyar irodalom és történelem szakos tanára. Így jutott tudomásomra, hogy Egerágon szükség lett volna a hozzám kijáró kolléganő munkájára. Május 20.-a táján kijött hozzám KL tanulmányi felügyelő azzal, hogy közölje velem, Pedagógus Napon nagy kitüntetés vár rám. Az értesítést majd megkapom, feltétlenül menjek el az ünnepségre, átvenni a jutalmat. A Pedagógus Nap közeledett, el is érkezett. Meghívó nem jött. Kb. egy hét múlva tudtam meg, hogy helyettem a körzetigazgató kapta a jutalmat, azzal az indoklással, hogy az ő körzetében folyik a legjobb oktató, nevelő és iskolai kultúrmunka. Megkérdeztem magamat: Mikor és milyen segítséget kaptunk, mint nemzetiségi iskola a körzeti iskolától, hogy nálunk minden tanév jó eredménnyel záruljon? Az iskolai kultúrmunkában elismertek voltunk a megye egész területén, abban az időben az egerági körzeti iskolában semmiféle kultúrmunka nem folyt. Sem járási, sem megyei bemutatókon nem vettek részt. Nem az irigység, hanem az igazságosság érzete mondatta ezt velem. 1974 januárja van. Felkeres a helyi párttitkárnő azzal a kéréssel, hogy a pártbizottságtól Gyenis Pál járási párttitkár tanulmányi kirándulásra szeretne jönni Átára. Kér, hogy jelöljem meg azt az időpontot, mely számomra a legalkalmasabb lenne. Február egyik szombatján ki is jött. Nagyon örült, hogy megismerhet bennünket, kíváncsi lenne arra a sok szépre, jóra, amit hallott felőlünk az oktatás, nevelés és a népművelői munka terén. Ezekről szeretne meggyőződni, ugyanis a járás nemzetiségi kultúrájáról részletes, kiértékelő jelentést kell adnia a megyei pártbizottságnak. Tanulmányozni szeretné a nemzetiségi kultúrmunkát, hogy tiszta képe legyen ahhoz, hogyan kellene ezt más községekben csinálni, ha megvannak a feltételek. Rövid beszélgetés után elvezettem őt a 14 évvel azelőtt felépült kultúrházba. Elgyönyörködött a gondozott külsejű épületben, parkban, a szépen berendezett teremben. Mindenütt rend, tisztaság, ami igen jó benyomást keltett 29


benne. Megtekintette a néprajzi gyűjteményt, az állandó kiállítást. Mikor mindent megnézett, a következő kérdést tette fel: „Mondja kedves Matusek elvtárs, mikor jutott magának ideje a sok iskolai munka mellett, hogy ezeket a kincseket, csodálatos népi értékeket összegyűjtse, rendszerezze és a nagy közönség számára kiállításként bemutassa? Büszke lehet ez a kis falu, hogy ilyen pedagógusok vezetik, meg is látszik itt az egész falun a jó nevelés és a kulturálódás, a régmúlt értékeinek megbecsülése.” A második kérdés: „Mikor kapott utoljára kitüntetést?” „Sem én, sem a feleségem még nem kaptunk, nem is kaphattunk” - volt a válasz. „Miért nem?” - kérdezi megdöbbenve. Ekkor részletesen beszámoltam KGy járási művelődési osztályvezető szégyenletes magatartásáról és KG körzeti igazgató önkényességéről, gonosz, megalázó terveiről. Az elmondottak hatására nem lepődött meg, mert ezekre az emberekre már sokan panaszkodtak eddig is. Majd a következőket mondta: «Magának nem jutott eszébe, hogy engem felkeressen? Hétfőn KGy-t magamhoz rendelem, majd meglátjuk, ki lesz az erősebb.” A következő néhány nap alatt minden elrendeződött. A kolléganőt Egerágra helyezték. A tanév végével a körzetigazgató KG nyugdíjba ment. Az eddig végzett pedagógiai munkájáért a Járási Művelődési Osztály „Kiváló tanító” címmel és az ezzel járó pénzjutalommal tüntette ki. Nem sokáig élvezte nyugdíját, még az év őszén a kocsmában, hasonló társai között szívrohamot kapott és meghalt. 1975. szeptember elsejével nyugdíjba mentem. Azok a pedagógusok, akik 30 vagy ennél több évet töltöttek egy helyen, a törvény szigorú előírása szerint nyugdíjba vonulásuk alkalmával egyhavi fizetésüket kapják ajándékba. Ez nálam elmaradt. KGy elfelejtett fölterjeszteni. Bántott a dolog, de túltettem magam rajta. Most, hogy visszagondolok az Átán töltött több évtizedre, a következőket mondhatom el magamról: Óriási munkába, gondba, még több energiába került, hogy iskolám tanulmányi szintjét mindig meg tudtam tartani. Mindezt tanítványaim jobb jövőjéért, boldogabb, szebb, tartalmasabb életéért, a szülők iránti tiszteletem és megbecsülésem jeleként és nem utolsósorban szeretett községem kulturális felemelkedéséért tettem. Nyugdíjba vonulásom után egy hónappal fölkeresett SzJ, az új körzetigazgató Egerágról. Azzal a kéréssel érkezett, hogy a körzeti iskolánál a napköziben nagy szükség lenne tapasztalt férfi tanerőre. Kér, hogy vállaljam el a 7.-8. osztállyal való napközis foglalkozást. Azt is elmondta, hogy addig kolléganők voltak beosztva az említett osztályba. A nagyfokú fegyelmezetlenség, rendetlenség miatt tarthatatlan a helyzet, ha elvállalom, kemény férfimunka lesz, de rendet kell teremteni, hogy a munka meginduljon és jó tanulmányi eredmény szülessen. 30


Az időmből kitelt, elfogadtam a felkínált lehetőséget. Bevallom, kissé a kíváncsiság is hajtott. Október elsején léptem szolgálatba. Az osztállyal való első találkozásom után megállapítottam, hogy nagyon fegyelmezetlen, hanyag, tudatlan és rendetlen osztály, amihez én nem voltam hozzászokva. A délutáni foglalkozást percnyi pontossággal előre elkészített terv alapján a tanulók addigi lemaradásának felszámolására, tudásuk gyarapítására fordítottam. Ezt a tanulók már az első találkozásunkkor észrevették. A következő héten már meglátszott rajtuk a változás a munkához való hozzáállásban. Csendben fogadtak, a foglalkozásról nem szökött el senki. Panaszaikat elmondták, azokat igyekeztem orvosolni. Házi feladataikat közösen készítettük el. Arra is jutott időm, hogy a tanulók ne csak leírják és kidolgozzák a feladatokat, hanem értsék is meg azokat. Amennyire az idő engedte, a gyengébb tanulókkal gyakorlásokat végeztem (helyesírás, matematika, stb.). Alig egy hónap leforgása után kolléganőim dicsérték osztályomat, a napközis 7.-8. osztályt. Az észrevétel jólesett. A tanulók fegyelmezettek lettek, az órákra készültek. Nincs velük semmi gond. Ahhoz, hogy ezt el tudtam érni, a kiabálás helyett szeretetet, segítséget, tudást kellett adni, végtelen nagy türelemmel. A tanulók ezt nagyon meghálálták. Természetesen az «atyai» nem maradt el, ha arra szükség volt (néhány esetben az elején így volt). Közeledett a tanév vége, a munka továbbra is keményen folyt. A komoly munkának az lett az eredménye, hogy kettő kivételével a 8. osztályból valamennyi tanulónak sikerült a felvételije a középill. ipari tanuló iskolákba. Nagy öröm volt a tanulók és a szülők számára a sikeres felvételi, nem tagadom, számomra is. A következő tanévben ismét elvállaltam a napközis 7.-8. osztály vezetését. Legfőképpen azért, mert a tanulók ragaszkodtak hozzám. Ez az év már lényegesen könnyebb volt. A kolléganőkkel gyakran találkoztam, elmondták kéréseiket, kívánságaikat, mikor miben segítsek, hogy munkájuk eredményesebb legyen. Az én kérésem az volt, hogy alaposabban használják ki a tanórák minden percét. Jusson idő a gyakorlásra, fordítsanak több gondot a gyengébb tanulókra (matematika, fizika, helyesírás). A napköziben nincs arra idő, hogy a tananyagot újra megtanítsam és be is gyakoroljam. Kérésem nem minden kolléganőnél talált meghallgatásra. A lelkiismeretesek becsülettel dolgoztak. A lezserekkel sok volt a harc, a vita. Ennek ellenére, akár a múlt tanévben, jó közepes eredménnyel zárhattam az 1976-77-es tanévet. Ezután úgy döntöttem, hogy a következő tanévben már nem járok át dolgozni, jólesik majd a pihenés. Feleségem is nyugállományba került. Átán már tennivalónk nem volt, ezért úgy határoztunk, hogy még abban az évben pécsi otthonunkba költözünk, szolgálati lakásunkat pedig átadjuk átai néprajzi gyűjteményünk állandó kiállításának céljára. Szép, napsütéses ősz volt. A faluban híre ment, hogy a közeljövőben elköltözünk. Nagy volt a készülődés. Volt tanítványainkkal az élen az egész 31


falu ünnepi elbúcsúztatással egybekötött lakomával kívánt megtisztelni bennünket. A jóleső meghívásnak örömmel tettünk eleget. A kultúrházban fehér asztaloknál ülve, lakodalmi ételek és italok felsorakoztatása mellett volt a búcsúest. Az ünnepség családias volt. A szívhez szóló köszöntők után elbúcsúztunk, azzal az ígérettel, hogy a kis falut nem fogjuk elfelejteni, ha mód és alkalom lesz, rövid időre is ellátogatunk a szeretett átaiakhoz, akiktől most sok-sok szép emlékkel távozunk. Külön elbúcsúztunk a jó szomszédoktól, a környékbeliektől, a még élő kedves öregektől, derék adatközlőimtől. Végül búcsút vettünk második édesanyámtól, Rézi nénitől. Átölelt és zokogott. Megígértem, ahogy időm engedi, meglátogatom. Elköltözésünkkor magukkal vittük végtelen szeretetét, jóságát. Később, ha mód volt, meglátogattuk. Mint mindig, anyai szeretettel fogadott. Jólesett számára az elmúlt idők szép eseményeinek felelevenítése. Magas kora ellenére fiatal maradt, jóízű humorával, nagyszerű viccelődéseivel. 92 éves korában költözött el az élők sorából. Utolsó kívánsága az volt, hogy a lelke üdvéért tartandó gyászmisét én énekeljem, a koporsójánál meg énekszóval búcsúztassam el. Utolsó kívánságának gyermeki szeretettel tettem eleget. Nyugodjék békében. 1977. november 26.-án költöztünk Átát elhagyva Pécsre, az Alajos u. 25. szám alatti családi házba. Otthagytuk megszokott otthonunkat, ahol felnőttek gyermekeink. A tantermet, ahol olyan sok fiatalt készítettünk fel az életre. A virágos udvart, ahol tavasztól késő őszig pompáztak a szebbnél-szebb virágok és gyermekkacajtól, dalolástól volt hangos a táj. Az öreg rózsafákat, amelyeket még Kökényből hoztam magammal és még sok-sok szépet és kedves emléket. Elköltözésünk után két nappal felkeresett SzJ körzetigazgató azzal a kéréssel, hogy mivel a matematika-fizika szakos kolléganő december elsejével szülési szabadságra megy, vállaljam el e két tárgy oktatását az 5.-8. osztályban. A továbbiakban elmondta, hogy felhívásukra szaktanár nem jelentkezett, csupán két érettségizett fiatal. Nincs hozzájuk bizalma, hogy e két nehéz tárgyat olyan szinten tudnák tanítani, miszerint a 8. osztályból jelentkezők megfelelnének a továbbtanulási követelményeknek. Nagyon kért, miután tudta, hogy e két tárgyból is megvan a tudásom és a tanítási gyakorlatom, hogy vállaljam el a munkát. Mind a szülők, mind a tanulók jól ismernek és ez a kívánságuk. Előbb megbeszéltük feleségemmel, azután úgy döntöttem, hogy december elsejével kijárok Pécsről és a reám bízott munkát úgy, mint azelőtt, becsülettel elvégzem. Teszem ezt annál is inkább, mert odajárnak az átai tanulók is, akik nagyon értelmesek, már szüleik is kedves tanítványaim voltak, nem hagyhatom el őket. Az első napokban felméréseket végeztem mind a négy osztályban. Az eredmény kétségbeejtő volt. A tanulók igen hiányos ismeretekkel rendelkeztek. Sok volt a pótolnivaló - a hiányok pótlásába már kezdtem belefáradni. Ilyenkor csak az átai iskolára gondoltam. Ott alapos ismeretekkel hagyták el a tanulók 32


az iskolát, csak építeni kellett rá, ami könnyen ment. Itt kezdetben kínlódás, vergődés volt egy-egy óra, ami nem méltó egy körzeti iskolához. Bár sok értelmes tanuló volt, hiányzott a velük való lelkiismeretes foglalkozás. Két hónapon keresztül keményen meg kellett dolgozniuk a diákoknak, természetesen segítségemmel és irányításommal, mire megszületett az elfogadható eredmény. Ezután a tanulók már örömmel várták a velem való találkozást. Napról-napra észrevehető volt a fejlődés. A tanulók mind aktívabban vettek részt az órák alatti munkában. Mindig jutott idő a tanultak begyakorlására. Már a gyengébb tanulók is jelentkeztek, sor került velük való külön foglalkozásra is. A tanulmányi eredmény hétről-hétre javult. 1978. március elején megérkezett a matematika-fizika szakfelügyelő. Megtudta, hogy az ő szaktárgyait nyugdíjas pedagógus tanítja, kíváncsi volt a módszerre, az óra menetére, nem utolsósorban a tanulók tudására. Egész délelőtt nálam volt, majd elköszönt azzal, hogy holnap ismét visszajön. Ma oldalakat jegyzeteltem, nagyon sokat tanultam, erről holnap szeretnék sokat beszélgetni - mondta. Látogatása végén az igazgatói irodába kért engem is, meg az igazgatót is. SzJ igazgató végighallgatta a vezető szakfelügyelő értékelését, melyet az így kezdett: „Igazgató úr! Jobb kezekbe nem is adhatta volna a két tárgy oktatását.” Majd folytatta: „Én tanulni jöttem ide, mert régi vágású, nyugdíjas pedagógusoktól mindig lehet tanulni, ezt bizonyítja alapos jegyzetelésem is. Kifogástalan órákat láttam. A tanulók nagyon aktívak voltak, logikusan gondolkodtak, az osztályok tárgyi tudása jónak mondható. Ilyen tudás mellett nem kell attól tartani, hogy a továbbtanulók felvételije nem lesz sikeres. Mindezek mellett a fegyelem példás, a füzetek tiszták, gondosan ellenőrzöttek. Nagy gondot fordított a Laci bácsi a helyes megoldás megmutatására és a helyesírásra is.” Majd a látogató ezzel fejezi be: „Kedves Laci bácsi, köszönöm a nagyszerű órákat és a szép eredményt, amit itt végre megtaláltam. Önt pedig igazgató úr, arra kérem, ha elérkezik a pedagógus nap, a Laci bácsinak dagadt boríték járjon!” Kikísértem a szakfelügyelőt. Szeretett volna velem jövőre is itt találkozni. Azt válaszoltam: Ha a fél világot is nekem adják, én ide többet nem jövök. Ilyen légkörhöz én hozzászokni nem tudok, nem is akarok. Csak olyan helyen tudnék tanítani még, ahol szív, lélek, szeretet, megértés és emberi érzés van a munkatársakban. Sajnos ez itt hiányzik, legelőször is az igazgatóból. Elbúcsúztam azzal, hogy itt már nem találkozunk. Közeledett a tanév vége. Az igazgató és a tantestület között mindennapos volt a veszekedés. A munka igen ideges állapotban folyt. A veszekedés fő oka a pénz volt, amit az igazgató igen szeretett és ahol tudott, összekapart magának. Az iskolánál folyó építkezésnél is ezt tette. Kitudódott, hogy az építkezés mennyibe került, mennyi pénz maradt és hogy az eltűnt. Ebbe besegített a helyi párttitkárnő, aki az akkori tanácstitkár felesége volt. A keze mindenhová elért. Az ügy tisztázása végett a tantestület feljelentést tett a járási 33


tanács elnökének. A feljelentés célja az volt, hogy a járási hatóság szerezzen tudomást a visszaélésekről, vonja felelősségre a résztvevőket, az igazgatót pedig váltsa le. Az elnök ígéretet tett, hogy hamarosan kivizsgálja az ügyet. Kitűzte a döntés napját, amikor kivizsgálásra kiszállt ő, mint a járási tanács elnöke, KGy járási művelődési osztályvezető, KS a helyi tanács titkára és KS-né, a helyi pártszervezet titkára. A vizsgálóbizottság elvégezte feladatát, majd megszületett a döntés. A feljelentő pedagógusokat nagyon elmarasztalták, valótlannak, rágalomnak tüntették fel a feljelentést, csupán a pedagógus szakszervezet járási küldötte állt ki mellettük. Megnyugtatta őket és kérte, hogy igaz meggyőződésükről sose mondjanak le, mert az igazság előbb-utóbb ki fog derülni. A faluban elterjedt a hír, a lakosság nagy felháborodással fogadta az eredményt. Majd az is kiderült, hogy a falu népe már korábban tudott a szégyenteljes üzletről, mint a pedagógusok. Nagyon szomorú, hogy a pedagógusoknak igazmondásuk miatt megszégyenítés lett az osztályrészük. Tanévzáró ünnepség. A tantestület valamennyi tagja megjelent. Kiosztották a bizonyítványokat, majd rövid beszélgetés, ami után mindenki hazasietett. A következő tanévben az öt legjobb pedagógus már nem járt ki, Pécsett helyezkedett el. Miután minden tanár elment, én még maradtam. Mint a tantestület legidősebb tagja, négyszemközt akartam lenni az igazgatóval és elköszönni. A közelmúltban történtekről a véleményemet nagyon keményen elmondtam „A tettesek ti ketten voltatok! Ezek után volt lelkiismereted pedagógus társaidat így megalázni? Ez az eset mindent elmondott rólad, hogy milyen ember vagy. Gonoszabb vagy az elődödnél! Ilyen sötét dolgok után többé ne hívj! Bármennyire is szorult helyzetben leszel, ne számíts a segítségemre.” Az ajtót betettem magam mögött és eljöttem. A szeretett pedagógus pályát végleg elhagytam. 1952-ben öröm érte házunkat, lányunk született, aki a keresztségben a Márta nevet kapta. A szülési szabadság annak idején hat hétig tartott. Hat hét után munkába kellett állni. Édesanyám sietett feleségem segítségére. A téli hónapokra eljött hozzánk, végezte a háztartási teendőket és részben az újszülött ellátását. Ez nagyon jólesett mindkettőnknek, nagy gond került le a vállunkról. Erre az időszakra esett körzeti igazgatóvá való kinevezésem, valamint régi vágyam beteljesülése, hogy elvégezhessem az ének-zene szakot a Pécsi Pedagógiai Főiskolán. 1955-ben megszületett a második lányunk, Éva. Örültünk a két gyermeknek, különösen akkor, amikor nyiladozni kezdett bennük a zene iránti érdeklődés. Alig voltak két évesek már szépen beszéltek és ugyanolyan szépen daloltak (könnyű gyermekdalokat). Édesanyám a teleket továbbra is nálunk töltötte. Szabad idejében ölébe ültette kedves unokáit és énekelt nekik. Márti 5 éves, Évi 3 éves volt, mikor már gyakran átjártak a szomszédba. Ott is volt hasonló korú kisleány. Pavlovics néni, a szomszéd nagymama maga 34


köré gyűjtötte őket és horvát népdalokat tanított nekik. A három lány hamar megtanulta az U livadi pod jasenom c. dalt, majd egy nehezebbet is (Oj, javore). Egy alkalommal a néni jobban odafigyelt Márti éneklésére. Meglepődve hallotta, hogy a két kisleány, Évi és az unokája, Kati a népdal vezető szólamát énekli, a Márti viszont a népi kíséretet, ahogy nénitől hallotta. Ezen nagyon meghatódott. Este a hazaérkező családnak elmesélte a történteket, ami hihetetlennek tűnt mindenki számára. Másnap a három kislány a család előtt bizonyította tudását. Alkonyodott már, a tanítással készen voltam, de még bent voltam a tanteremben. Megérkezik a szomszédból Márti és Évi és örömmel meséli, hogy Pavlovics néni nagyon szép dalra tanította őket. Én nem úgy éneklem, ahogy az Évi, - mondja Márti - hanem ahogy a Pavlovics néni. Apa, most elénekeljük neked is. Alig tudtam szóhoz jutni, hogy tudta a két kislány a nehéz dalt megtanulni (szöveg, dallam), ráadásul a Márti népi harmonizálása is kifogástalan volt. Nagyon örültem, hogy két ilyen muzikális gyermekünk van. Ezután mind több és több népdalt tanultak Pavlovicséknál, eredeti, ősi dalokat. Ez a népdal-szeretet és a nagyszerű előadóképesség ma is él bennük.

Az évek eljártak, a kislányok iskoláskorúak lettek. Nálunk végezték az általános iskolát. Külön velük keveset foglalkoztunk, mert a tanítások, az órára való felkészülés, a korrepetálások nagyon lefoglaltak bennünket. Ha éppen szükséges volt, kérték segítségünket. Lelkiismeretesen dolgoztak, tanultak, akárcsak társaik. Mikor 3. osztályosok lettek, az általános iskola mellett hetente 35


kétszer bejártak Pécsre zenét, éneket tanulni. Szívesen voltak a zeneiskolában, nem jelentett nehézséget számukra. Az általános iskola után gimnáziumba kerültek, ahol a sok tanulás, utazás fáradalmai miatt egy időre abba kellett hagyni a zeneiskolát. Márti a Janus gimnáziumba került, Évi a Leőwey-be. Harmadikos korában Márti szintén a Leőwey-be ment át és mindketten itt érettségiztek. Abban az időben minden évben rendeztek Keszthelyen Helikoni Ünnepséget, amelyen a dunántúli középiskolák kultúregyüttesei vettek részt. Ezen a nagy versenyen lányaink is szerepeltek népdalokkal és szólóban néptánccal. A zsűri arany diplomával jutalmazta őket. Hazaérkezés után nagy volt az öröm az iskolában és otthon Átán, a kis faluban. Érettségi után Márti egy évet pihent, majd jelentkezett a Pedagógiai Főiskolára, ének-zene és szerb-horvát nyelv szakra. Ennek elvégzése után két évig az egerági körzeti iskolában dolgozott, majd Szabadszentkirályon, végül Budakeszin kötött ki, ahol a zenei általános iskolánál kapott helyet. Ma is ott dolgozik, jól érzi magát. Szereti tanítványait, a megbecsülést, szeretetet azok is viszonozzák. Évi érettségi után a kaposvári Tanítóképzőbe került. Időközben férjhez ment Felsőszentmártonba, ahol az iskola elvégzése után állást kapott. Egy gyermekük született, Szlávna. Már 10 éve Pécsett laknak. Évi a Jókai utcai általános iskolában tanít. Szlávna az idén fejezte be gimnáziumi tanulmányait, jól érettségizett. Gyakran meglátogatnak bennünket. Márti, ha teheti, szintén hazajön. Ilyenkor együtt a család. Valamikor daltól volt hangos a házunk, bevallom, ez egy kicsit hiányzik. Mindkét lányomat zenei pályára szántam, mert adottságuk megvolt hozzá. Az élet beleszólt, mást szánt nekik, pedig nagy kár értük, mert tehetségesek voltak. Így lettem másodszor is csalódott. Először magam miatt (amikor nem mehettem zenei pályára), majd miattuk. No, de felesleges a zúgolódás az élettel szemben, ahogy a sors dönt, úgy kell azt elfogadni. Legnagyobb örömöm, hogy egészségesek, munkaképesek és munkájukat nagy lelkiismerettel, becsületesen el is látják. Az iskolavezetés tiszteli, becsüli és szereti őket. Nekem csupán annyi jut, hogy osztozni tudok örömükben, gondjaikban és sikereikben. NÉPMŰVELŐ MUNKA A múltban a falvakban dolgozó tanítónak nemcsak az iskolában végzett oktató-nevelő munkával kellett törődni, hanem a község kulturális felemelkedésével is, amiért a cél érdekében minden tanító a községben népművelő munkát is végzett. Megemlékeztem már írásomban arról az időszakról, amikor még egyedül voltam és minden kulturálódási feladat reám hárult. Nagyon nehéz idők voltak, kultúrmunkát eredményesen végezni csupa kínlódás volt. Községünkben ezen a téren is előbbre kellett lépnünk. Ezért 1960 márciusában a községi tanács igen bátor határozatot hozott. Építsünk kultúrházat - hangzott 36


egyhangúlag a határozat. A község lakosságának lelkes és szorgalmas hozzáállásával a ház pár hónap alatt fel is épült. Szeptember 23.-án került sor ünnepélyes felavatására. Az ünnepségen megjelent Pusztai János a járási tanács részéről, ő volt az ünnepi szónok. Ott volt a kultúrházat építő pécsi ipari tanuló iskola vezetősége, a község lakossága, a szomszéd községekből sok meghívott és hívatlan vendég.

Az ünnepi köszöntés után másfél órás kultúrműsor következett. Nagy sikerrel szerepeltek úttörőink és a magyar dalokkal bemutatkozó népdalkórus. Ezután horvát nyelvű gyermekjáték következett, amelyet általános iskolás leányok és fiúk mutattak be és sok tapsot kaptak. Ezt követte a fiatal menyecskék és férfiak népdalkórusa, ősi többszólamúsággal megszólaltatott horvát nyelvű népdalokkal, népi harmonizálással, tamburakísérettel. Befejezésként lépett színpadra az ifjúsági néptáncegyüttes. Az ünnepélynek nagy volt a sikere. Sokáig emlegették a faluban és mindazok, akik a környékbeli falvakból jelen voltak. Néhányan meg is jegyezték: ennyit jelent, ha valahol kultúrház van és akad lelkes vezető. Néhány nappal később ülést tartott a tanács, ahová én is meghívást kaptam. Az ülésen a kultúrházról volt szó. Miután elkészült a tágas épület, van nagyterem színpaddal, meg két öltöző, a feladat a továbbiakban is élettel, tartalommal megtölteni az épületet. Az összejött tanácstagok sorra elmondták véleményüket a fentiekről, majd nagy tetszéssel és örömmel beszéltek a felavatási kultúrműsorról. A felkészüléssel kapcsolatos sok-sok fáradozásért, a sikeres estéért köszönetüket és elismerésüket fejezték ki. A 37


bemutatkozás sikeres volt, szeretnék, ha a továbbiakban is nívós, tartalmas kulturális élet lenne a faluban. Éppen ezért felkérnek a kultúrház vezetésére. Elfogadtam az ajánlatot.

Ismerve a kultúrmunkával kapcsolatos feladatokat, otthon, nyugodt körülmények között feleségemmel megbeszéltük a tennivalókat. Azt is megvitattuk, hogyan lenne megvalósítható a tartalmas élet e gyönyörű új épületben, hogy a kulturálódás lehetőségét mindenki megtalálja, korra és nemre való tekintet nélkül. Mielőtt az egy évre szóló munkatervet elkészítettem volna, megbeszélést folytattam a felnőtt kórus tagjaival a további dalolással kapcsolatban. Elmondották, hogy csak az avatási ünnepségre vállalkoztak, a továbbiakban nincs már idejük, mert az otthoni és a mezei munka nagyon leköti őket. Elzárkózásuk váratlanul ért és nagyon bántott. Az ifjúsági csoport két évig dolgozott becsületesen. Közben a fiúk egy része munkába állt és munkahelyéről nem tudott próbára járni, kisebb részük beiratkozott a Nagy Lajos Gimnázium esti tagozatára és emiatt nem jöhetett. A magyar népdal csoporttal hasonlóképpen jártam. Megmaradt viszont az úttörő gyermektánccsoport. Még az év karácsonyára régi, népi, családias ünnepi műsorral készültünk föl. A szereplésekre meghívtam falubeli középiskolás volt tanítványaimat. A sok tanulnivaló mellett is szívesen vállalták, nagy örömük tellett benne. Ígéretüket kaptam, hogy a továbbiakban is számíthatok rájuk. Most már hozzáláthattam a munkaterv elkészítéséhez.

38


A KULTÚRHÁZ MUNKATERVE • Úttörő gyermektánccsoport • Helyi, népi, nemzetiségi gyermekjátékok elsajátítása, színpadra vitele és bemutatása. Ahogy nőttek, már könnyebb helyi néptáncokat is tanultak. Feladatuk az itthon megrendezésre kerülő ünnepségeken szerepelni, bemutatni e táj csodálatos, gazdag folklórját és népviseletét. • Ifjúsági színjátszó csoport Decembertől áprilisig működött, valamint az őszi ünnepségen. • Népművészeti szakkör (mely újjáalakult). A téli hónapokban decembertől március végéig dolgozott. A rendezvények alkalmával az elkészült anyagból ünnepi kiállítás várta a közönséget. • Téli esték és rendezvények: műsoros rendezvények decembertől márciusig. • Téli mezőgazdasági, konyhakertészeti és egészségügyi rendezvények. Előadások január és február hónapokban, kéthetenként. Orvosok és mezőgazdasági szakemberek tartottak előadásokat és adtak tanácsokat nagy érdeklődés mellett. • A megalakult Vöröskereszt éves programja. Évente két alkalommal a véradás megszervezése a községben. Ide kell még sorolnom az anyák napi és az öregek napi rendezvényeket. E két ünnepségnek minden alkalommal igen nagy sikere volt, aki csak mozogni tudott, eljött. Néhány év alatt a lakosság körében megszokottá vált az egész éves program. Már nemcsak a szülők, hanem a község lakóinak nagy többsége is rendszeresen látogatta műsorainkat. A színes délutánok vagy esték híre hamar elterjedt. A kellemes környezet, a kíváncsiság visszahívta az embereket. Kultúrházunk minden alkalommal megtelt közönséggel. Több esetben a szomszéd községből is átjöttek, fiatalok és felnőttek egyaránt, hogy elgyönyörködjenek ifjúságunkban. Nagyon jó érzés volt minderről tudomást szerezni. Lelkesített bennünket, biztatást adott a további munkához. Ahogy az évek múltak, mindig többet tudtunk nyújtani a nagyon jól összetartó fiatalsággal. A népművészeti szakkör kiállításait is sokan látogatták. Az öregek különösen örültek, hogy láthatták gyermekeik, unokáik jó színérzékkel és ízléssel megalkotott munkáit. A téli estéket igyekeztünk tartalmassá, hangulatossá tenni. Az ifjúságot mindenkor és mindenütt oktatni, nevelni, olyan műsort összeállítani számukra, mely a becsületes életre, a munka szeretetére nevel. Ők pedig szívesen kapcsolódtak be a munkába. Ennek persze megvolt a maga oka. Egyrészt, mert iskolánkban ebben a szellemben nőttek fel és a helyet második otthonuknak tartották, 39


amely környezetével, szellemével vissza-visszahívta őket. Másrészt hasznosan töltötték el szabad idejüket, jól érezték magukat. A szülőknek ugyancsak jóleső és megnyugtató érzés volt, hogy gyerekeik a körünkben vannak. A fiatalok számára nem volt kicsi dolog, hogy a szülők és a nagyszámú közönség előtt produkálhatják magukat. Összegezve, minden esztendőben egész télen át és néha terven felül is műsoros estre készültünk, mely minden alkalommal prózai és népzenei részből állt, végül bálozással fejeződött be. Ahogy az egyik elmúlt, máris készültünk a másikra. Természetesen ezt a nagy munkát megosztottuk egymás között. Feleségem a prózai részen dolgozott (színjátszás, költemény betanítása, stb.), rám maradt a népzenei rész (népdal, néptánc) betanítása. Azt hiszem, felsorolva rendezvényeinket, igazán csak az tudja értékelni a befektetett munkát, gondot, izgalmakat, aki maga is részt vett kultúrmunkában, aki együtt tudott örülni a fiatalokkal a sikereknek.

Visszatérve a téli estékhez, még arra is jutott időm, hogy néha családlátogatást végezzek. Elbeszélgettem a család tagjaival az iskola és a falu életéről, gondjairól és a régmúlt népi értékeiről. A sokszínű népi kultúráról, a falu múltbeli történetéről kapott információk alapján született meg bennem a gondolat, hogy érdemes lenne ezt a sok-sok értéket összegyűjteni, leírni, az utókor számára megörökíteni honismereti munka keretében. Így alakult meg községünkben a honismereti szakkör. Ezt a nemes munkát erkölcsi kötelességemnek tartottam. Több éven át a téli estéken házról-házra jártam, hogy összegyűjtsem 40


a községünkben található népzenei anyagot, a sok balladát, a jeles ünnepek megtartásának szokásait, értékes adatokat a község történetének megírásához, mindazt, ami a falu lakóinak életében, mint lényeges esemény lejátszódott. Természetesen ez még csak a gyűjtés volt. Feldolgozásra később került sor. Ebben a munkában biztos segítséget kaptam a nagy tiszteletet és megbecsülést érdemlő öregektől. Közléseik által bőséges anyaghoz jutottam. Élt bennük az egykori népi kultúrának ismerete, szeretete és megbecsülése.

Eddig a következő anyag került feldolgozásra, azaz könyv formában való elkészítésre: 1. Áta község 20 éves története (1945-1965) 2. Áta község felszabadulásának története (1944.11.30.) 3. Božićni narodni običaji (Karácsonyi népszokások) 4. Stari bošnjački svatovi (Régi bosnyák lakodalom) 5. Geografski nazivi sela Ate (Földrajzi nevek Átán) 6. Narodni vezovi aćanskih bošnjaka (Népi hímzések az átai bosnyákoknál) 7. Godišnjak sela Ate (Áta község évkönyve, 1977.) 8. Az átai népi együttes története 9. Raspjevani baranjski bošnjaci (Daloló baranyai bosnyákok) 10. Nemzetiségi iskolánál működő, kiváló tanítók életrajza a. Ebrics István (Németi, 1911-1955) b. Miklósy Gyula (Pécsudvard, 1935-1965) 41


11. Horvát nyelvű temetési szertartáskönyv 12. Horváth Béla plébános, költő és műfordító életrajza (Németi, 19081921) 13. Idem spati, Boga zvati i Mariju milovati (Begovácz Rózsa összeállításában, a zenei részt én készítettem) A fentiekből kiadásban is megjelent a 6., 9. és a 13. számú. Félkész állapotban van: A horvát kántorok könyve (templomi kottás énekeskönyv) Áta község története napjainkig Az átai iskola története Az átai bosnyák népviselet Régi népi táplálkozás Halálozási népszokások A búcsú leírása Az 1947-50-es években a szorgalmas kezek munkája nyomán kezd megváltozni a falu képe. A szegényes öreg házak eltűnnek vagy felújítják őket. Ezzel együtt feleslegessé válik a régi bútorok, edények egy része. Változik a népviselet is, ezért egyes régi, felbecsülhetetlen értékű darabjai szükségtelenné válnak. Ekkor született meg bennem a vágy, amely a tárgyi kincsek (bútorok, népviseletek) összegyűjtésére buzdított, mondván, ha már az eszmei kincsek összegyűjtése megindult és jó úton halad, miért ne legyen együtt minden, a tárgyak és népviseletek is? A tárgyi gyűjtés egy évnél tovább tartott, mire mindaz meglett, amire terveim szerint szükség volt. Az idősek voltak a segítőim, akik sok jó tanáccsal, segítséggel láttak el. Sok utánjárásra, kérésre, néha könyörgésre volt szükség, hogy megváljanak a már nem használt értékes ruhadaraboktól, öltözeti kellékektől. Végül is nagyon szép és értékes anyag gyűlt össze, amely hűen mutatja be községünk régi kultúráját. 1967-ben sikerült a kultúrházban némi átalakítással egy 4x5 méteres helységet létrehozni. Ezt rendeztük be az összegyűjtött anyagból. Alapos válogatás után a megfelelő helyre kerültek a bútorok, hogy a szobát teljes eredetiségében láthassa majd a közönség. Végül helyükre kerültek a csodálatos népviseletbe öltöztetett bábuk (egy nagyanyó, amint ülve ringatja a bölcsőben szendergő unokáját és egy fiatal házaspár ünnepi díszben). 1968 szeptemberében került sor a kis néprajzi múzeum felavatására. Az ünnepségen megjelent a megyei és járási tanács küldötte, a község lakossága és az érdeklődő szomszéd falubeliek. Dr. Fülöp István megható köszöntője után átadta a község lakosságának a ritka szép gyűjteményt, majd minden jelenlévőt meghívott az állandó kiállítás megtekintésére a kultúrházba. Ezután mutattuk be a régi bosnyák lakodalmat, 42


majd szebbnél-szebb népdalok és néptáncok tették változatossá a késő délutáni programot. A programot az ifjúsági együttes adta elő, fiatalokhoz méltó átéléssel, vidámsággal.

43


A kis múzeumnak híre ment az egész megyében. A falunak még nem volt bekötőútja, így csupán a nyáron át, valamint jó időben tavasszal és ősszel jöttek a látogatók. A vendégkönyv igazolja a látogatottságot, sok elismerést és köszönetet is tartalmaz. Néhány bejegyzés a vendégkönyvből: „A nemzetiségi értékek összegyűjtésének és az utókor számára való átmentésének nagyon szép példáját láttam ebben a múzeumban. Ehhez hozzáértő és lelkes emberek kellenek, akik foglalkozásuktól függetlenül az emberekért, a népi értékek megmentése érdekében minden áldozatot meghoznak. Gyenis Pál járási párttitkár” „Imao sam priliku posjetiti muzej u Ati čudnovatno je t.j. ovom malom selu najljepšu pohvalu vodstvi ovog muzeja. Istókovics Mihály” „Megismerni a népet és szolgálni a legszebb kötelesség! Dr. Németh Antal és Németh Antalné” „Őszinte elismerésem és gratulációm az áldozatos munkáért, amit annak az érdekében tettek, hogy az átai nép kincsét megőrizze. Szív és lélek van a munkában. Kricskovics Antal, Budapest” „Örömmel szemléltem meg a néprajzi múzeumot, melyen keresztül felelevenedtek bennem gyermekkori emlékeim. Köszönöm. Schaub Mihályné” 1977-ben, mielőtt Átáról elköltöztünk, az összegyűjtött anyagot leltárba véve, megőrzésre átadtam a mohácsi néprajzi múzeumnak. 1978-ban a pedagógus szolgálati lakás üresen maradt. Javaslatomra a gyűjtemény nagy része idekerült és három helyiségben nyert elhelyezést. Sajnos 1980 óta a régi bosnyák lakosság nagy többsége a városba költözött. Sok idegen került a faluba. Érdektelenek a népi értékek iránt, többen semmiféle kulturális és emberi munka által teremtett értéket sem becsülnek. Beköltöztek, a falu kárára és szégyenére. Nagyon sok a panasz rájuk. Nem hajlandók megváltozni, beilleszkedni a békés, falusi életbe. Többször betörtek a múzeumba, értékes tárgyakat loptak el. Az 1960-ban, a község áldozatos munkájával épült, jól berendezett kultúrháznak is hasonló a sorsa. A behatolók törnek, zúznak, összetépnek mindent. Felelősségre vonás nincs. Ezt tapasztalva a mohácsi múzeum vezetősége ez év (1994) tavaszán kénytelen volt a kiállítást lebontani és az anyagot Mohácsra szállítani, mielőtt nagyobb kár nem éri a gyűjteményt. Kétségbeejtő állapot, en44


nek megfékezésére mód nincs? Hol van itt az emberi érzés, tisztesség, becsület, vajon az illetők jártak iskolába? Milyen szüleik lehetnek? Az emberek egymás közt csak suttogják, beszélik a történteket, de a fenegyerekek csak maradnak, folytatják éjszakai akcióikat. Szívem összeszorul, ha rágondolok az egykori békés, a kultúrát nagyon tisztelő, becsületes, szorgalmas falura, melynek lakói sok áldozatot hoztak, hogy őseik kultúráját megmentsék az utókor számára. Községüket, házuk táját rendben tartották, csinosították, gyermekeik életét széppé, tartalmassá tették, belőlük becsületes, hazájukat, falujukat és otthonukat szerető embereket neveltek. Hol vannak ezek a derék fiatalok, akikben olyan nagy volt a szülőföld iránti szeretet, hogy a gyalázkodóktól megmentsék falujuk hírnevét? A pásztor elment, a nyáj szétszéledt. A nyár közepén (1994) kint jártam Átán. Ilyenkor természetesen felkeresem a volt szomszédokat, közben találkoztam egy idős asszonnyal. Rám néz könnyes szemmel és azt mondja: „Maguk úgy hiányoznak ebből a faluból, mint szájból a falat kenyér.” Majd folytatja: „Aki csak teheti, menekül a faluból. A sok botrány, amit a beköltözők, gyüttmentek csinálnak, kibírhatatlan. Sötétedik, bezárkózom és félek.” Sajnos csak kevés vigaszt tudtam neki nyújtani.

Elmegyek a volt pedagógus szolgálati lakás előtt és látom, hogy szinte felismerhetetlen, olyan nagy az elhanyagoltság. Valamikor így nézett ki a községi pásztorház. Kárba veszett negyvenéves munkánk minden értéke. Nyoma sincs a múlt szép emlékeinek. Egy pillanatra megállok és elgondolkodom: ho45


gyan süllyedhetett ilyen mélyre a kulturális életéről, szorgalmáról ismert, becsületes falu? Kérdezem: nincs a falunak vezetője? Az itt látottakra senki sem mozdul meg, senki sem cselekszik? Nincs válasz. Kár a kesergésért, ettől még egykori szép, virágos otthonunk és az iskola környékének képe még nem változik meg. Megnyugszom abban, hogy színes képek őrzik tanúként, milyenek voltak ezek akkor, amikor még volt gazdájuk. A NÉPI EGYÜTTES TÖRTÉNETE Nem volna teljes a népművelői munkásságomról szóló följegyzésem, ha kimaradna a néptáncegyüttes élete és küzdelmes története. Ahogy már korábban írtam, 1960-ban 6-12 éves leányokból megalakult a gyermektánccsoport. Létszámuk ekkor 8 volt. A foglalkozáshoz nem volt elég népzenei anyagom. A községben végzett népzenei gyűjtés alkalmával gyermekjátékokkal és mondókákkal is találkoztam, amik kezdetben nagyon jók voltak a néptáncoktatáshoz. A dallam, a szöveg nekik való volt. A betanult játékokat először otthon mutattuk be. A lányok örültek a sikernek, még jobban a szüleik, akik a népi játékokban gyermekkoruk szép emlékét idézték fel. A sikerek után a munkát folytatni kívántuk. 1963-ban már 10-re emelkedett a kis együttes létszáma. A népviselettel nem volt gondunk, mert a szülőknek, nagyszülőknek bő választékuk volt ebből. Abban az időben egy-egy családnál egész néprajzi múzeum volt. 1964-ben először vettünk részt a járási seregszemlén. Ez alkalommal a zsűri dicséretben részesítette a dalos kedvű lányokat.

46


Műsorunkat fokozatosan bővítettük: a táncok mellé régi népdalokat választottunk. A legközelebbi szereplésen a zsűri meglepődve hallgatta a tisztán hangzó, népi harmóniával megszólaltatott dalokat, melyeket a faluban a nagyszülőktől gyűjtöttem. 1965-ben jókedvű fiúk is kérték felvételüket az együttesbe. A leányok szeretettel fogadták őket. A kis együttes 16 tagúvá fejlődött. A fiúk is hamar megtanulták a kiválasztott játékokat, táncokat. Az otthoni gyakorlás, a szülők, a táncos kedvű nagyszülők segítsége igen jelentősnek bizonyult. A tavaszi úttörő seregszemlén már ez a nagy együttes szerepelt, irigylésre méltóan.

A fiatalokat sikerült olyan szépen felkészíteni, hogy az év őszén már a pécsváradi leányvásárra hívták őket szerepelni. Az itt bemutatott menettáncról elismerten nyilatkozott több szakember, köztük Rábai Miklós, az Állami Népi Együttes vezetője. A fiatalok már a serdülő korba léptek. Szereplésünket mindenütt szívesen fogadták, sajnos az erkölcsi elismerésen túl anyagiban nem részesültünk. Zenekíséretre pénzünk csak úgy volt, ha műsoros rendezvényeink bevételéből maradt. Szükség esetén a saját zsebembe nyúltam. Többször próbáltam anyagi segítséget kérni. A tanácsnál erre a célra nem volt fedezet. Felkerestem az MDDSz-t és hasonló elutasításra találtam. A nagy közöny, amit segítség helyett kaptunk a tanácstól és a Szövetségtől nagyon rosszul esett. Az anyagiak hiánya miatt sokszor nagy gondban voltam. Akadtam néha jótevőre is. Előfordult, hogy napokkal a fellépés előtt még semmi reményem nem volt a zenekíséretre. Ekkor találkoztam véletlenül Jaksics György kátolyi asztalossal, aki kitűnően játszott harmonikán. Bánatomat meghallgatta és a segítségünk47


re sietett, a későbbiek során is. Ha ő foglalt volt, Filákovity Bránkó, a pécsi szerb-horvát nyelvű rádióadás bemondója volt a segítségünk. Szeretettel és nagyrabecsüléssel emlékezem meg róluk, akiket a zene és az ügy iránti tisztelet és szeretet hozott közénk.

1966-ban a szokásos járási és megyei seregszemléről már együttesünk nem maradhatott el. Újabb néptáncokkal és népdalokkal mutatkoztunk be, sikerrel. Az év júliusában a pécsi Vidámparkba kaptunk meghívót. Ezt követte az istenkúti művelődési házban megrendezett Magyar-Jugoszláv Barátsági Est. A megjelent vendégek igen nívós műsornak tartották szereplésünket. Ott volt Dr. Dušan Dalić jugoszláv nagykövet, Dr. Pilaszanovich Imre főorvos, az MDDSz részéről Gyurok György és sokan mások. 1967. Az év újabb feladatokat rótt az együttesre. Sok gyakorlással, mutatós, dalos táncokkal készültünk fel a tavaszi fesztiválra. Közeledett a helyi néprajzi múzeum avatási ünnepe. Tervbe vettük, hogy egy régi népszokást elevenítünk föl. A választás egyhangúlag a lakodalomra esett. Nem véletlenül, hiszen a falu ünnepléséhez ez lehet a legméltóbb és legmeghittebb. A hír elterjedt. Aki csak tudott, valamivel hozzájárult. Elérkezett szeptember első vasárnapja. Nagyon szép, napsütéses idő volt. Mindenki készülődött a délután 3 órakor kezdődő lakodalmi ünnepségre. A násznép teljes létszámban összesereglett. A jelenlévőket Kovács Antal és tamburazenekara szórakoztatta. Pécsről is megérkeztek a meghívott vendégek: Tímár Irma, a megyei tanács művelődési osztályának vezetője, Dr. Fülöp István és Dr. Hetesi György a járási tanács 48


részéről. Mind a hárman a népi folklór rajongói és együttesünk tisztelői. A vőlegény házától a menyasszony házáig folyt a vigalom, majd végig a falun, egész a kultúrházig. Ott a színpadon Fülöp István meleg szavakkal köszöntötte a megjelent vendégeket, majd az ünnep jelentőségéről mondott el néhány nagyon megtisztelő gondolatot. Majd a szűk hely miatt csoportonként invitálta a közönséget a kiállító terembe, hogy valamennyien elgyönyörködjenek az ös�szegyűjtött és eredetien elrendezett népi kincsekben. A műsor zenés, népdalos és táncos programmal folytatódott, majd végeztével a közönség egy kellemes délutánon szerzett szép emlékkel indult haza.

1968. A fiúk felnőttek, a lányok is. Együttesünk az ifjúsági együttesek sorába került. Az újpetrei ÁFÉSZ vezetősége hallott eddigi eredményeinkről és vállalta a patronálást. Évi 30 ezer forintot biztosított az együttes számára. Ebben az évben is részt vettünk a járási és megyei seregszemléken, ahol a fiatalok munkáját dicséretben részesítették. Augusztusban a harkányi nyár színes műsorában szerepeltünk, szintén sikerrel. Az 1969-es év „Röpülj páva”-szerepléssel kezdődött. Három lányunk (Matusek Márta, Matusek Éva és Dávor Valéria) népdalokkal indult a versenyen. A csodálatos népviselet, a szép előadásmód, a tiszta intonálás, a dalok pontos harmonizálása megnyerte a versenyzők és a hallgatók többségét és természetesen a zsűrit is. A zsűri elnöke, Petrovics Emil így nyilatkozott: „A három leány gyönyörűen énekelt. Tiszta szép hangok, kitűnő harmonizálás. Dalolásukban él a falusi ember daloló kedve.” Leányaink országos hírnévre tettek szert. A nevük ezután: az „Átai trió”. 1969 farsangján Mohácson léptünk fel, a busójáráson. Májusban két 49


középiskolás lányunk a helikoni versenyekről arany oklevéllel tért vissza. A gálaesten óriási sikerük volt. Július első napjaiban a balatonlellei fesztivál következett. Wesztl Márta újságíró így írt a látottakról: «Sok ezer vendég érkezett a balatonlellei fesztiválra. Az átai fiatalok gyönyörű népviseletükkel, tüzes táncaikkal, ritka népdalok éneklésével nagy sikert arattak.” A nyár folyamán még az együttes a siklósi várfesztiválon vett részt. A siker itt sem maradt el. Az év utolsó szereplése a dunántúli népzenei fesztiválon volt. A zsűri véleménye szerint a fiatalok műsorukkal magukkal ragadták a közönséget.

1970. január 10. A pécsi televízió kint járt Átán, hogy a faluról és egy régi népszokásról készítsen felvételt. Az együttes a régi lakodalomból mutatott be egy részletet. A film a pécsi bemutatás után Budapestre került, archívumba. Abban az évben ünnepelte a MDDSz fönnállásának 20. évfordulóját. Együttesünk is meghívót kapott az ünnepségre, amelyre az Erkel Színházban került sor. A zsúfolásig megtelt színház közönsége hosszasan ünnepelte fiataljainkat. Július első napjaiban kétnapos Balaton menti fesztiválra indultunk, Baranya megye képviseletében. Felejthetetlen két nap volt. Együttesünket a zsűri a legjobbak közé sorolta. Ezután minden évben rendszeresen meghívottai lettünk a Balaton menti fesztiváloknak. Szeptemberben a Ságvári Művelődési Házban a megye legjobb együttesei mutatták be műsorukat. Minket dalolásra kértek föl. A televízió felvételről sugározta a műsort. Nagy volt az öröm a faluban. Még a szomszéd falubeliek is örültek. Októberben volt a pécsváradi leányvásár. Több szakember figyelt föl az együttesre, köztük Vásárhelyi László. Igazi néptáncos 50


szemmel nézte fiataljainkat, értékes táncaikat, kellemes melódiájú dalaikat. A produkciót így ítélte meg: „Eredeti, ősi táncok, amilyeneket délszláv együttestől még nem láttam.” Dicsérő, biztató szavakkal búcsúzott tőlünk.

1971. A szokásos helikoni szereplés ismét jelentős sikert hozott. Leányaink, mint a Leőwey Gimnázium tanulói három műsorszámmal indultak. A zsűritől dicsérő szavak mellett három arany diplomát kaptak. Májusban a Szovjet Hadsereg részére tartott ünnepségen vettünk részt Veszprémben. Július végén, a Duna menti népek népzenei fesztiválján is kitett magáért együttesünk. Patronálónk, az újpetrei ÁFÉSz elnöke örömében minden földi jóval ellátta az együttest. A nyár további napjaiban sem volt pihenés. A Népművelési Intézet és a Délszláv Szövetség a Fővárosi Művelődési Házba hívott meg bennünket a következő kívánsággal: a programban eredeti rezgős kólók szerepeljenek és a fiúk helyett idősebb férfiak legyenek a lányok partnerei. A nagy bemutatót Budapest és vidéke nagy együttesei számára rendezték és rajtunk kívül még néhány vidéki együttest is meghívtak. Kiváló zenekíséretünk volt és minden kitűnően sikerült. A program egy részét filmfelvétel is megörökítette. 1972. A Délszláv Szövetség már az előző évben meghirdette az 1972 januárjában megrendezett második „Röpülj páva” népdalversenyt. Ezen a versenyen is ott volt három énekes lányunk. Repertoárjukban régi, eléggé ismeretlen népdalok szerepeltek. A verseny döntőjére Budapesten a MOM művelődési házában került sor. Az ország minden tájáról érkeztek versenyzők. Leányaink némi izgulás mellett tudásuk legjavát adták. A zsűri mindent kie51


lemezett, a dalok kiválasztásától kezdve, az előadás módján át, a csodálatos, eredeti népviseletig. Az „Átai trió” az első díjat kapta és az ezzel járó oklevelet. Külön jutalmul pedig részvételi lehetőséget a júliusi zágrábi nemzetközi népzenei fesztiválon. Leányainkat most már ismerte az ország lakossága, mert szereplésüket a TV is műsorára tűzte. Még abban az évben több helyen kérték leányaink szereplését. Dalaikat kívánták hallani és látni őket. A népzenei versenyen elért győzelem után az egész együttes készült a mohácsi busójárásra. Szép idő volt. Táncosaink megismerkedhettek a jókedvű bolgár együttessel. A nagyközönségnek egy közös, makedón táncot is bemutattak.

Májusban két daloló gimnazista leányunk a helikoni ünnepségekre készült, régi stílusú népdalokkal. Sikeres szereplésüket a zsűri arany diplomával jutalmazta. A gálaesten is nagy sikerrel szerepeltek. Júliusban együttesünk a drávasztárai asszonyokkal együtt a zágrábi nemzetközi fesztiválon vett részt. Gondosan felkészültünk. Elhelyezésünk az egyetemi kollégiumban volt, mind a szállás, mind az ellátás kifogástalan. A fesztivál a városon végighaladó ünnepélyes felvonulással kezdődött. A fogadás a központban volt, ahol egy rövid kólót rögtönöztünk a Kovács József vezette tamburazenekar kísérete mellett. A táncot abba kellett hagyni, mert a zágrábi fúvószenekar tiszteletünkre eljátszotta a magyar himnuszt, mi pedig énekeltünk meghatódottan. Nagyon sokat szerepeltünk. Volt olyan nap, hogy háromszor léptünk a közönség elé. Valamennyi szereplés jól sikerült, ezt a szűnni nem akaró tapsokból állapíthattuk meg. Felkeresett bennünket a TV és a rádió is, és 15 perces dalos-táncos 52


műsort vettek fel. Zágrábi tartózkodásunk ideje alatt a sok sikerélmény hatása alatt állt az együttes valamennyi tagja. Elérkezett az idő, a fesztivál véget ért. Az együttesek csomagolnak, készülnek haza. Közben érkezik a hír: az átai együttes és a sztárai asszonykórus a zágrábiak közkívánatára marad. Másnap a Zrínyi téren adtunk eredeti folklórműsort. Majd a közönség kívánságára magyar táncok következtek. A zene hangjaira, nótázás és kurjongatás közepette, majd táncolva vonult a nagy tömeg az utcán, nem figyelve a közlekedési lámpák tilos jelzésére sem. Amerre elhaladtunk, az ablakokból virágot hintettek közénk. Felejthetetlen érzés volt. Még a villamos is megállt, amíg a bennünket kísérő tömeg elvonult. Egészen a szálláshelyünkig jöttek, ott vettünk búcsút a hálás közönségtől. Másnap, július 29.-én igen gazdag élményekkel, a jó barátok szeretetével és megbecsülésével övezve hazaérkeztünk. Ez év őszén még egy jelentős esemény, a Dunántúli Népzenei Fesztivál volt hátra. A bemutatót végig taps kísérte. 1973. Az évi programot a mohácsi busójárással kezdtük. Itt találkoztunk össze újra a sztárai asszonyokkal. A két csoport egyesült a zenekarokkal együtt. A nagy együttes nem látszott az őt körülvevő tömegtől. Az átai leányok dalolásából, a sztárai asszonyok jókedvű kurjongatásaiból lehetett tudni, hogy ott vagyunk. A hatalmas közönség szűnni nem akaró tapssal jutalmazta a két együttest. Ezután a Dél-Dunántúli Fesztiválra készültünk, amit Zalaegerszegen rendeztek. A leányoknak már nagyszerű rutinjuk volt. Táncaikkal, dalaikkal betöltötték a nagy színpadot. A zsűri most is kiválóra minősítette az együttes előadását. Nyár elején a debreceni Virágkarneválra kaptunk meghívást. Az ottani magyar táj megismerkedett a nemzetiségi népi kultúrával. Debrecen közönsége melegen ünnepelt bennünket. A sok taps, a kitűnő vendéglátás mindent kifejezett. Az együttes számára a legnagyobb esemény abban az évben a „Arany páva” fesztivál volt. Az „Átai trió” most a következő összeállításban szerepelt: Matusek Márta, Matusek Éva és Sztanics Mária. A fesztivál nemzetközi megmozdulás volt. Részt vettek magyarok, osztrákok, németek, lengyelek, oroszok, szlovákok, csehek és bolgárok. Leányaink helyi bosnyák népdalokkal készültek föl. A verseny elején már feltűnt a zsűrinek leányaink nagyszerű éneklési stílusa, a tiszta intonálás, a dalok mondanivalójának átérzése, átélése. A leányok ezt a szép előadásmódot végig megtartották. A válogató verseny Székesfehérváron volt. A 65 énekes közül 8-an maradtak, köztük a három átai dalos. Ezután Salgótarjánban volt az országos nagy válogató. Hattagú zsűri előtt kellett bizonyítani a felkészültséget. A zsűri elnöke Dr. Ortutay Gyula volt. Észrevettük, hogy nem rokonszenvez leányainkkal. A jó szereplést a közönség nagy tapsa és a zsűritagok magas pontszáma bizonyította. Így jutottak el a középdöntőbe. A közönségtől országosan a legnagyobb szavazati pontszámot ők kapták, 18650et. Ezt a versenyt a TV is egyenes adásban közvetítette. Lengyelfi Miklós és Gulyás György a TV és a zsűri részéről tanácsokkal látta el őket. A mezőny 53


igen erős volt. Dalosaink jól megállták helyüket, amit a TV-felvétel is igazol. A zsűri nyolc tagja közül heten a legmagasabb pontszámmal szavaztak, csupán egy tag, Dr. Ortutay Gyula nem. Az „Átai trió” így 140 pontot ért el és ezzel kiesett a középdöntőből. A zsűrielnök ellenszenve abban is megmutatkozott, hogy míg a döntőbe jutott együttesektől szívélyesen elbúcsúzott, további dalolásra buzdítva őket, addig leányainknak egy szót sem kívánt szólni. A műsor befejezésével a bécsi rádió és TV zenei osztályának vezetője dalosaink műsoráról hangos, színes felvételt készített. Szerinte a három leány produkciója volt a legjobb. A zsűri elnökének magatartását senki sem tudta megérteni. A szlovák és bolgár zsűritag elítélte az elnök magatartását. Örömünkre szolgál, hogy a leányok szereplése meg van örökítve és a TV egyenes adásban közvetítette műsorukat; ezzel minden elégtételt megkaptunk.

1974 igen gazdag programot nyújtott. Otthoni szereplésre készültünk. A lakosság kívánságára februárban farsangi est keretében színes folklórműsort adtunk, prózával és népzenével fűszerezve a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek. Ezután következett a községünkben már feledésbe ment régi lakodalom felújítása. Kovácsics Ibolya és Klárics György fiatalok elhatározták, hogy az ő lakodalmuk a régi, népi szertartás szerint zajlik le. Együttesünk örömmel vállalta a megrendezést. Lázasan folytak az előkészületek. A komoly szerepeket az idősek vállalták. Az esküvőre szóló meghívóban az is szerepelt, hogy minden vendég hozza magával legszebb népviseletét. A nagy készülődésnek híre ment az egész környéken. Elérkezett a lakodalom napja. Gyönyörű napsü54


téses idő köszöntött be. Megérkeztek a vendégek, vagy kétszázan, az együttes tagjai, a falu ifjúsága és a környékről a sok kíváncsiskodó. Ünnepi zászlóval az élen megindult a színpompás viseletbe öltözött menet végig a falun, jókedvvel, táncolással, dalolással. A kitűnő tamburazenét Kovács József zenekara szolgáltatta. Közben megérkeztek Budapestről, a Népművelési Intézetből az egész lakodalmi népszokást filmre vevő szakemberek, s velük együtt a népi kultúra ismerői, tisztelői. Nagy örömmel és érdeklődéssel szemlélték az eseményeket. Csaknem egész nap tartott a szertartás, a nagyszerű mulatozás, a néptáncok felvétele. Borbély Jolán, a Népművelési Intézet szakreferense szerint csodálatos látvány volt az ifjú pár megjelenése színpompás öltözetben a násznép között. Ilyen gyönyörűségben nem nagyon volt részünk, nagyszerű bemutató volt - tette hozzá. Az idő már késő délutánra járt, mindenki elfáradt. A kitűnő vacsora, itóka, a nagyszerű zene mindnyájunknak jólesett. A vendégek megköszönték a szíves fogadást, vendégszeretetet, a csodálatos, művészi élményt, melynek birtokában visszatértek Budapestre. A falubeliek és mindazok, akik szemtanúi voltak a nap eseményeinek felejthetetlen élménnyel gazdagodtak.

1974. május 16. A patronáló újpetrei ÁFÉSz elnöke az éppen próbát tartó együttessel örömhírt közölt: A Népművelési Intézet javaslatára a Szövetkezetek Országos Tanácsa az átai együttesnek az eddig végzett igen lelkiismeretes, odaadó, fáradtságot nem ismerő, kiváló munkája alapján, valamint a délszláv népi kultúra megismertetése és bemutatása terén végzett munkájáért a „Kiváló Együttes” címet adományozza. A kitüntetés átadása Budapesten a 55


Fészek Klubban volt. A váratlan örömhírt boldogan fogadta a falu, még boldogabbak voltak az együttes tagjai. 1974. június 5. Meghívó érkezett a balatonlellei országos fesztiválra, mely június 30.-tól július 2.-ig tartott. Nagyszámú bel- és külföldi közönség tapsolt az együttesnek. A kitűnően sikerült fesztivál végén a zsűri nagy-nagy elismeréssel nyilatkozott az együttesről. A Dunántúli Napló így emlékezik vissza a fesztiválra: „Baranya megyét a fesztiválon az átai együttes képviselte. A gyönyörű népviseletbe öltözött fiatalokra már a menettáncnál felfigyelt a közönség, de az igazi sikert az est hozta meg számukra. Kétszer léptek a közönség elé. Mindkét alkalommal vastapssal köszöntötték a pergő ritmusú kólótáncokat és ősi népdalokat bemutató együttest.”

Július végén nagy esemény játszódott le a faluban. A község bekötőutat kapott. Táncos ifjúságunk a felavatási ünnepségből is kivette részét. A község északi végéről indultak a fiatalok színpompás népviseletben, tamburazenekar kíséretével, dalolva, táncolva. A jó hangulatot fűszerezte az elhangzó ritmusos fütty, kurjantás. A hangulat a tetőpontjához ért, amikor idősebb férfiak is beálltak a menetbe. Csizmaszáruk ritmusos verésével, kurjongatva pörgették meg a mellettük táncoló leányokat. A meghívott vendégek, a falubeliek sokasága, a nagyszámú vidéki látogató nem tudott betelni a sok gyönyörűséget nyújtó mulatozással. A jó táncos hírében álló édesapák fiatalos lendülettel ropták mindenki gyönyörűségére a kólót. Felejthetetlen nap volt a község életében. Szeptember 10.-én népművészeti kiállítással egybekötött, zenés-táncos programmal köszöntöttük az öregek napját. A nagy termet zsúfolásig megtöltötték az idősek és a népi kultúra kedvelői. Az úttörők külön színes műsorral, 56


majd virágcsokorral köszöntötték a nagyszülőket. A szülői munkaközösség tagjai szendviccsel, süteménnyel és sörrel kedveskedtek. A finom falatok mellett jó volt elgyönyörködni táncegyüttesünk műsorában, a régi népviseletben, a gyönyörű népdalokban. A műsorban mindenki megtalálta a magáét. A szeretet, a kedvesség, amely az egész ünnepségből áradt, még egységesebbé forrasztotta kis községünk vegyes nemzetiségű lakosságát.

57


Együttesünk alaposan felkészült az október 14.-i népzenei fesztiválra. Zenei és néprajzos szakemberek előtt szerepelt az együttes, több más csoporttal együtt. A pergő műsor záró száma előtt kerültünk sorra. Nagy volt a siker, különösen a népzenével foglalkozók körében. Valamennyi számunkat megörökítették. Olsvai Imre népzenekutató külön dicséretben részesítette a leányokat az ősi, szép népdalok előadásáért. Kaposvár közönsége is szívébe zárta a szerintük nagyszerű együttest. Ezzel évi szerepléseink befejeződtek. 1975 első felében nem vállaltunk nagy szerepléseket, mert az idő egybeesett leányaink elfoglaltságával, vizsgáival. Itthon viszont kivettük részünket a „Téli esték” c. műsorból, majd felkészültünk a június 30.-tól július 2.-ig tartandó Balaton menti fesztiválra. A meghívás Balatonfüredre szólt. Az újpetrei ÁFÉSz által rendelkezésünkre bocsátott 40 személyes busszal Tihanyt érintve igen kellemes utazással érkeztünk meg. Ragyogó napsütés, csodálatos környezet fogadott bennünket, valamint kitűnő ellátás és szállás. Ebéd után pihenés, majd rövid próba és színpadbejárás. Az esti fellépésre készen álltunk. A kólók fergetegesek, a dalok tiszták, harmóniájuk kitűnő, az öltözet páratlan szépségű. A jutalom: óriási taps. Az est befejező száma a kiválasztott együttesek közös csárdás rögtönzése. Ebben három együttes vett részt: a mezőkövesdi, a kalocsai és az átai. A három legszebb népviseletbe öltözött együttes műsora felejthetetlen volt. A két magyar népi zenekarhoz csatlakozott az átaiak tamburazenekara is, Radics Márk vezetésével. A zsűri értékelése alapján az átai együttes továbbra is a kiváló együttesek sorában maradt. A továbbiakban már csak helyi szereplések vártak ránk. A táncos lányok egy része férjhez ment, a rendszeres próbára, újabb táncok tanulására már nem volt lehetőség. Még a nyár folyamán egyik táncosunkat Matusek Mártát, az együttesben végzett lelkes, odaadó munkájáért, az eredeti népdalok és táncok nagyszerű tolmácsolásáért „Szocialista Kultúráért” érdemmel tüntette ki a Népművelési Intézet. Mindannyiunk számára jóleső érzés volt. Az országos Honismereti Akadémia Pécsett rendezte 1975 júliusában kéthetes, néprajzos tanfolyamát. Hallgatói az ország minden tájáról érkeztek. Felmerült az a kívánság, hogy a magyar honismereti munka mellett szeretnének látni egy nemzetiségi honismereti tevékenységet is. A megyei Művelődési Osztály ismerte e téren végzett munkámat és felkért, hogy a helyszínen, Átán mutassam be, mit tudtam eddig tenni ezen a területen. Három feladatban foglaltam össze tennivalóimat. 1. Beszámoló a népi együttes eddigi munkájáról. 2. A helyi néprajzi múzeum és népművészeti kiállítás bemutatása. 3. Az együttes ünnepi műsora a vendégek tiszteletére. 58


A beszámoló és az együttes műsora egy óra hosszat tartott. A vendégek nagy elismeréssel szóltak a látottakról, hallottakról. A tiszteletükre rendezett fogadtatást, ünnepséget Dr. Novák József, a Népművelési Intézet főmunkatársa köszönte meg nagyon szívélyes hangon. Szívből jövő köszönetét könnyei is megerősítették. A szereplőktől atyai öleléssel búcsúzott. A nálunk szerzett élményeit megőrizte és későbbi előadásaiban többször megemlékezett róluk. Ebben az évben még nagy feladat várt a szétoszlani látszó együttesre: a 59


dél-dunántúli néptáncfesztivál, Szekszárdon. Három számmal neveztünk be: páros táncokkal, átai népviseleti bemutatóval és az együttes legszebb leánytáncaival. Mind a három szám sikert ért el. Vásárhelyi László, a zsűri elnöke, a néptáncművészet kiváló ismerője nagyszerűnek tartotta a bemutatott műsort. Az átai együttes a Tolna megyei tanács nagydíját kapta meg, ami a fesztivál legnagyobb díja volt. Tízezer forintot és oklevelet jelentett. Az év októberében Pécsett filmszemlét rendeztek. A szemle befejeztével a Népművelési Osztály estet adott a szereplő művészek tiszteletére a Fegyveres Erők Klubjában. Mi is kaptunk meghívást, rövid zenés-dalos-táncos program bemutatására. A megjelent művészek nagy elismeréssel nyilatkoztak a számukra újat és élvezetet nyújtó programról. Ezután már csak otthoni szereplésünk volt.

1976. A népzene és tánc iránti tisztelet és szeretet olyan mélyen élt táncosainkban, hogy ebben az utolsó esztendőben nagy nehézségek árán, de még vállaltunk fellépéseket. Próbákat már csak fellépés előtt tartottunk. Repertoárunkat a régebbi táncainkból állítottuk össze. A Megyei Tanács Népművelési Osztálya, ahogy korábban, úgy most is minden segítséget megadott, hasonlóan az újpetrei ÁFÉSz is. Ebben az évben Siófokon volt a Balaton menti népzenei és néptánc fesztivál, amelyen 20 együttes vett részt. A legjobbak mérhették össze tudásukat. Július elsején és másodikán folyt a nagy verseny és bemutatónk sikeres volt. A kitűnő tamburazenekar nagyon sokat segített abban, hogy bemutatkozásunkat a zsűri igen nagyra értékelte. Szereplésünk 60


alatt sok biztató bekiabálást hallottunk horvát nyelven. Kiderült, hogy a közönség soraiból jugoszláv vendégek fejezték ki tetszésüket. A biztatás nagyon jólesett. Néhány új együttessel is megismerkedtünk. Barátság alakult ki köztünk. A fesztivál végén, a közös táncolás után eljött a búcsúzkodás ideje. Útra készen álltunk, elváltunk egymástól, vajon találkozunk-e még? Ők maradtak, mi hazaindultunk Baranyába, a 16 esztendő felejthetetlen néptáncos emlékeivel. Ezzel együttesünk számára befejeződött a sok-sok fesztiválon való részvétel, országos és jugoszláviai szereplés és mindaz a csodálatos élmény, amelyből eddig bőven jutott.

Október hónapban Pécsett, a Nemzeti Színházban került megrendezésre a dél-dunántúli fesztivál záró műsora. A rendezvényen nagyszámú belföldi és külföldi néprajzos, népzene-, néptánckutató, gyűjtő és általában népzenét kedvelő közönség vett részt. Programunkat a Népművelési Osztály kívánságának megfelelően állítottuk össze. Még mielőtt színpadra léptünk volna, az öltözőben megjelent Olsvai Imre azzal az óhajjal, hogy a megjelent szakemberek az Átai triótól bevezetőként szeretnék hallani a „Röpülj páva” műsorban előadott dalokat. Kívánságának eleget tettünk. Ezt követték a tüzes, pergő, dalos táncok. A közönség lelkesítő tapsolása fokozta a táncosok és a zenekar jókedvét. A színpompás népviselet, a kitűnő zenekíséret, a nagyszerű bemutató mara61


dandó élményt nyújtott a közönségnek. Műsorunk 25 percig tartott tele életvidámsággal, régi jó falusi mulatozással. A vastaps nem szűnt meg. A műsornak vége, leányaink az öltözőbe mentek. Szemük harmatos lett a könnyektől. Ezek az öröm és egyben a búcsú könnyei is voltak. Tímár Irma, a Megyei Tanács Népművelési Osztályának vezetője jött az öltözőnkbe. Búcsút vett a föloszló együttestől és köszönetet mondott a Művelődési Osztály, a zsűri, a szakemberek nevében a nemes célokért küzdő leányoknak, akik igen sok bemutatóval gazdagították a megye hírnevét. Ismertté tették a megye bosnyák nemzetiségű lakosságának népzenei és népművészeti kultúráját. Elbúcsúzott megilletődve, fájó szívvel. Elhagytuk a színházat, hazautaztunk. A tagoknak már csak a sok szép emlék maradt, az együttes befejezte munkáját. 1977. Az együttes végleg föloszlott. A népviseleti ruhák visszakerültek a ládákba. Ha valaha újra a kezükbe veszik, fölelevenedik bennük az ifjúkor szép emléke, a jó érzés, hogy érdemes volt 16 éve át becsülettel dolgozni, országos hírnevet szerezni kicsi falujuknak. A Délszláv Szövetség kívánságát még teljesítettük, amely szerint a szép hangú átai leányok legszebb dalait hanglemezen örökítsük meg. A lemez még abban az évben elkészült Budapesten. Ezzel is szép emléket hagytak leányaink az utókorra. Visszaemlékezésemben megpróbáltam teljes hűséggel leírni együttesünk sikerekben gazdag, néha küzdelmes életét. A történethez záróként mellékelem a következő sorokat, melyeket az együttes föloszlása után kaptam. A folklórt kedvelő ismeretlen nagy sajnálkozással, az elismerés hangján búcsúzik az átai együttestől. Mindenki, aki elolvassa e megtisztelt sorokat, még tisztább képet nyer az együttes életéről. „Az átai együttest minden túlzás nélkül hazánk legjobb együttesei közé sorolom. Van összehasonlítási alapom, mert foglalkozásomnál fogva ismerem hazánk valamennyi nemzetiségi együttesét. Nagyon szomorú voltam, amikor az együttes megszűnt, mert éreztem, hogy ezzel szegényebb lesz a horvát nemzetiségi kultúra és hogy az átai együttest nem lehet pótolni. Az átai együttes igazi, eredeti folklórt ápolt. Sokszor hallottam a jugoszláv újságíró kollégák elismerő véleményét: To je ono pravo! (Ez az az igazi!) Én is és mások is mindig örömmel vártam az együttes fellépését. Elsősorban azért, mert eredeti népi énekeket (szokásokat, pl. a teljes lakodalmast) hallottam-láttam az együttestől. Meg aztán valahogy az ő ajkukon mindig szebben csengett az ismert dal is. Másodsorban, mert mindig magával ragadott előadásmódjuk. Mindig vidámak, fesztelenek, jókedvűek, mosolygósak voltak és ez átragadt a közönségre is. Továbbá népviseletük nemcsak hogy eredeti és gyönyörű volt, hanem mindig „az előírásnak megfelelően” voltak öltözve. Nagy erénye volt az együttesnek (vezetőjének), hogy gyűjtötte is az eredeti népi kincseket. Személy szerint sajnálom, hogy a rádió magnószalagjai vi62


szonylag kevés dalukat őrizték meg és még jobban sajnálom, hogy a TV nem örökítette meg teljes repertoárjukat. Az átai együttes példa volt és maradt. Tagjai szívből szerették azt a folklórt, amelyet oly nagy hozzáértéssel, vidámsággal adtak elő. Látszott rajtuk, hogy nemcsak előadják, hanem átélik a dalokat. Bárhol, bármikor felléptek, lényükből fakadóan vidámságot vittek, belopták magukat az emberek szívébe, örömet szereztek nekik, nemes szórakozást hoztak és vajon van-e szebb dolog egy együttes számára, mint örömet szerezni az embereknek?” Még 1977 novemberében Pécsre költöztünk. Távozásunkkal végleg befejeződött községünkben a kulturális élet. Az iskolát gyorsan körzetesítették, új pedagógusra már nem volt szükség. A falu magára maradt. A gyönyörű kultúrház kihasználatlanul áll, üres a pedagógus ház is. A látottak, tapasztaltak alapján úgy tűnik, minden a sorsára van hagyva. Pedig akik még visszaemlékeznek a korábbiakra, elmondhatják, milyen pezsdülő, virágzó kulturális élet volt a faluban. Nagyon-nagy kár, hogy senki sem törődik az árván maradt községgel. NYUGDÍJAS ÉVEIM PÉCSETT Ahogy már korábban említettem, 1978 júniusában, tanév végén végleg búcsút mondtam a pedagógus pályának. Néprajzi gyűjtésem kiegészítése végett egy alkalommal betértem Egerágra, Fuchs Gusztáv plébánoshoz. Kezembe adta a „Historia Domus”-nak azt a részét, amely Áta történetével foglalkozik. Beszélt arról is, hogy Pécsett kántorhiány van. Tudta, hogy a népi muzsikán kívül rajongója vagyok az egyházi zenének. Ezért azt ajánlotta, hogy vállaljak kántori állást, az elhelyezkedésben tud segíteni. Azt válaszoltam, hogy 40 éve nem ültem orgonánál, bár azelőtt otthon éreztem magam az egyházi zenélésben és a kántori teendők ellátásában biztos voltam. A plébános tovább kért, hogy fontoljam meg a dolgot, hiszen helyben leszek, a munkámat honorálják, megbecsülés és tisztelet vesz majd körül. Végül igent mondtam. Néhány nap múlva felkeresett a pécsszabolcsi plébános, Hirling László. Tudomására jutott, hogy vállalok kántori állást. Magamról nem kell elmondani semmit, mert múltamról, zenei felkészültségemről részletes információja van. Arra kért, jöjjek ki Szabolcsra, nézzem meg, milyen munkahely vár rám, ha megtetszik a hely, az anyagiakban meg fogunk egyezni. Így is történt. Június 25.-én kimentem. Szeretettel fogadott egyszerű otthonában, majd megtekintettük a külsőleg és belül is csodálatos, nagy templomot (akár egy katedrális). Az orgonája kétmanuálos, tele regiszterekkel. Nagy meghatódottság vett erőt rajtam, amikor ujjaim alatt megszólalt az orgona. Pár perces játék és éneklés után a mellettem ülő, reménykedő plébánosnak csak annyit tud63


tam mondani: elfogadom. Mindketten örültünk. Az orgonának csodálatos a hangja, a templomnak jó az akusztikája. Éneklésed be fogja tölteni- mondta. Várlak 29.-én, Szent Péter és Pál napján az ünnepi szentmisére, hogy szentbeszéd után bemutassalak a híveknek. 29.-én időben érkeztem, hogy kedvemre megismerkedjek az orgonával, regisztrálással és belejöjjek régi játékstílusomba. Ehhez természetesen egy alkalom nem elég. Csodálatos érzés töltött el első szereplésem alatt. Minden úgy sikerült, ahogy szerettem volna, bár sokat felejtettem, különösen a játéktechnikában. A mise végén a hívek nagy része megvárt, míg leérkezem a kórusból. Látszott rajtuk a meghatódottság, majd a következőket mondták: „Kedves kántor úr! Ha valaki ezt a munkát így tudja elvégezni, mint ön, abban szív és lélek van. Ne hagyjon itt bennünket!” Megnyugtattam őket, hogy elvállalom a kántori teendők ellátását. Nem hagyom el ezt a csodálatos templomot, ezzel együtt az egyházközséget sem. Mindent meg fogok tenni, hogy munkámmal Isten dicsőségét és hívek lelki épülését szolgáljam. Ezt tettem tíz és fél évig. Hirling plébánossal három évig teljesítettem szolgálatot. Őt követte Matolcsi István, aki csupán egy évig volt. 1982-ben LS jött, vele hat és fél évig dolgoztam. 1988. december 1.-vel felmondtam, többet nem jártam ki Szabolcsra. Felmondásom oka a plébános elviselhetetlen természete. Sok megalázásban volt részem. Munkámat nem becsülte, nem volt őszinte. Pökhendi, kulturálatlan, öntelt, öntömjénező magatartása miatt otthagytam. Váratlan távozásom miatt a hívek kérdései elől mindig elszökött. Az egyházközségi tagok fölszólították magyarázattételre, ennek ellenére is mindenféle tájékoztatás elől elzárkózott. Összefoglalva, nagyon súlyos oka volt eljövetelemnek. Bármennyire is szerettem a hangszerek királyát, az orgonát, a gyönyörű egyházi énekeket, tiszteltem és becsültem a mélyen vallásos híveket, úgy láttam jobbnak, ha végleg szakítok az egyházi szolgálattal. Utolsó szolgálati éveim ezt erősítették meg bennem. 1982-ben elkészült és felavatásra került a pécsi August Šenoa Délszláv Klub. Létrehozásának célja, hogy ápolja a Pécsett élő horvátok hagyományait, anyanyelvét és népi kultúráját. A megválasztott vezetőség ezzel egyetértett és ezt elfogadta. A felavatás után nyomban összeült. Elhangzott, hogy a klub helyiségeit tartalommal kell megtölteni, hogy mindenütt pezsgő élet folyjon. A megbeszélésen magam is részt vettem és a következőket ajánlottam: 1. népművészeti szakkör, 2. honismereti szakkör, 3. népdalkórus. A felsoroltakból kettő valósult meg, a népművészeti szakkör, mely ma is működik és a népdalkör. A megjelentek örömmel fogadták javaslataimat, majd arra kértek, vállaljam el a népdalkórus vezetését. Bár 1978 óta, mint kántor, 64


egyházi szolgálatban álltam, ami sok lekötöttséget jelentett, elvállaltam. Megpróbáltam időmet úgy beosztani, hogy a kórus vezetésére, tanítására is jusson. A meghirdetésre sok dalos kedvű asszony és leány jelentkezett. Kívánságom volt, hogy csak olyanok jöjjenek, akik jó hanggal és hallással rendelkeznek. A jelentkezési íven Pécsett élő bosnyák, sokác és horvát falvakból beköltözött asszonyok és leányok nevét olvashattam. Létszámuk 14, kivétel nélkül muzikálisak, jó zenei hallás és kellemes hangszín jellemzi őket. Sok népzenei anyagot hoztak magukkal, amiket gyermekkorukban tanultak nagyszüleiktől. Megőrizték és magukkal hozták a színpompás népviseletet, amelynek alig akad párja. A kórus hetente egy alkalommal tart próbát, minden hétfőn délután fél 6-tól fél nyolcig. A próbáról csak nagyon ritkán hiányzik valaki, mert a népzene iránti tisztelet és a dalolás szeretete hozta össze az együttest. A repertoárban népdalok, kólók, balladák szerepelnek, melyek kivétel nélkül eredetiek, gyűjteményemből való baranyai dalok. A daltanulásban azt kívánom elérni, hogy az előadás stílusban, hangzásban megfeleljen az 50-60 évvel ezelőtti dalolási stílusnak. Akkor szokás volt, hogy a falu egy-egy kedvelt gyülekezési helyén (utcai kispadokon), különösen szombatokon este az összegyűlt fiatalság szebbnél-szebb népdalokat énekelt, majd táncolgattak duda vagy szájharmonika kísérettel. Csodálatos élmény volt látni, hallani. A népzene iránti végtelen nagy szeretet és tisztelet érződött belőle. Ezt az éneklési stílust, előadásmódot igyekeztem és igyekszem ma is kórusommal megvalósítani, hogy minden dal eredeti módon szólaljon meg.

65


A kórusnak megalakulása óta számtalan fellépése volt. Ezek közül csupán a kiemelkedőket sorolom fel. Nemzetiségi népzenei fesztivál: Békéscsaba, Gyula, 1983. Délszláv kórusok találkozója: Szentgotthárd, 1984. Nagy eseménynek számított az önálló estek megrendezése, valamint a Liszt-teremben a magyar-jugoszláv rádió nyilvános estje, 1984-ben. Felejthetetlen élményként emlegették a dalosok a topolai szereplést (Dél-Szerbia, 1986). Igen kiemelkedő volt az együttesnek a minősítési bemutatón nyújtott produkciója, amit a zsűri arany diplomával jutalmazott (1986-ban). Ezt követte a villányi dalostalálkozó. Nagy sikerrel zárult a tatai nemzetiségi fesztivál is. Ezután következtek a Tata környéki falvakban adott estek. Minden szereplés élményt jelentett a dalosoknak. Számtalan megyei rendezvényen is részt vettünk. Többször kaptunk meghívást Horvátországba, Šaptinovci-ba. Az ottani együttessel adtunk egész estét betöltő programot. Jártunk a baranyai Duboševicá-ban is, a kökényi bosnyák együttessel. Többször szerepeltünk Zágrábban és környékén. Két esetben kaptunk meghívást a horvátországi Poreč-be, a tengerpartra. Itt óriási sikerünk volt. A közönség állva, szűnni nem akaró tapssal jutalmazott bennünket. Műsorunkkal meglátogattuk a Pécs környéki falvakat: Kökényt, Átát, Pécsudvardot és Németit. Jártunk a Dráva mentén, Felsőszentmártonban, Drávakeresztúron és Sellyén is. A felsoroltakon kívül még az ország különböző tájain adtunk műsorokat ünnepségek, versenyek alkalmával, így Budapesten is. Az együttes eljutott Finnországba is és színvonalas műsorával többször szerepelt a TV-ben, rádióban. Néhány évvel ezelőtt „Daloló baranyai horvátok” címmel zenei kazettája jelent meg. A sok sikeres szereplésért, a nemzetiségi népi kultúra ápolásáért és terjesztéséért a „Kiváló Együttes”, a „Szocialista Kultúráért” és legutóbb az „Arany diploma” kitüntetéseket kapta. Az utóbbi időben a kórus gyakran szerepel a horvát ajkú községek templomaiban. Mindenütt segíti a híveket a feledésbe menő egyházi énekek éneklésében és a templomi áhítatban. Ezzel a hívek lelki épülését kívánja szolgálni. Eddig a következő falvak templomaiba vitte el az egyházi ének örömét, a népi éneklés stílusát, szépségét: Hercegszántó, Gara, Drávakeresztúr, Mohács, Pogány, Kökény, Siklós, Németi, Felsőszentmárton, Kásád. Voltunk Zágrábban és a környező falvakban, valamint részt veszünk minden évben a pécsi Székesegyházban tartandó, a híres pécsi búcsúra emlékeztető nagymisén. Két búcsújáró helyre is elzarándokoltunk, Magyarországon Máriagyűdre és Horvátországban Mária-Bisztricére. A kórusnak ismét megjelent egy kazettája, amin egyházi énekek vannak. Az együttes ezen alkalommal is megtartotta az énekek népies jellegét, a többszólamúságot, mely sajátságos ismertetőjele a horvát népdal és az egyházi énekek előadási stílusának. Amikor ezeket írom, 1994. október 12.-e van. Esténként, amikor az utcán már csend van, íróasztalomhoz ülök és visszaemlékezéseimet írom. Az asszonykórus próbáira eljárok. Szeretnék még néhány szép népdalcsokrot, 66


egyházi éneket nekik betanítani. Bánatosan gondolok arra az időre, amikor a kórussal már nem tudok foglalkozni, mert elfogy az erőm. Vajon lesz-e valaki, aki tőlem átveszi a stafétabotot és folytatja, ahol én abbahagytam. Milyen szép és jó lenne, ha mégis akadna hozzáértő és a zene iránt hasonlóan érző fiatal. Ha idejében jelentkezne utód, talán volna még erőm, hogy a tőlem örökölhető zenei világba bevezessem. Tudomásom szerint minden horvát ajkú községben nagyon-nagy szükség volna jó muzikalitással rendelkező tanítóra, kántorra, aki szívvel-lélekkel továbbvinné községeink népzenei kultúráját is. Próbálok reménykedni. Talán-talán a népzenei kultúrának akad még megszállottja. Természetesen ehhez szív és lélek kell. A kántorkodást két évig szüneteltettem. 1990-ben Fricsi Ádám pécsbányatelepi plébános, jezsuita atya megtudta, hogy Szabolcson már nem kántorizálok. Felkért, hogy vállaljam el nála a kántori teendők ellátását. Miután régóta ismerem őt, emberbaráti szeretetből elvállaltam. Azóta is kijárok és a legmesszebbmenőkig segítem szolgálatommal. Az Ágoston téri templomban minden harmadik vasárnap Báthori László plébánossal végzem a horvát nyelvű szentmisét. Mindkét helyen kitűnő plébánosok vannak, szívvel-lélekkel dolgoznak a hívek lelki épülésén. Báthori plébános úr rajongója a népi harmóniával énekelhető, horvát nyelvű egyházi éneknek. Velünk együtt énekel, nagy átéléssel és szeretettel. Saját érzése alapján tovább díszíti a dalokat, átéli-átérzi azok mondanivalóját, szépségét. Mindkét helyen ez a nagyszerű hozzáállás számomra megnyugtató, lelkesítő. Példaadó munkájukat örömmel követem orgonajátékommal és az egyházi énekek megszólaltatásával. Ebben nagy szerep jut az asszonykórusnak is, akik Istent dicsőítő énekekkel elősegítik a szentmise alatti ájtatosságot. Minden vasárnap este 6 órakor a zárdatemplomban is teljesítek szolgálatot, ahol Marko Bubalo horvátországi (Tordinac) menekült plébános felkérésére, a menekültek számára tartott szentmise alatt kántorizálok. Nagyon sajnálom az otthonukból elüldözötteket. Merem remélni, hogy szolgálatommal némi megnyugvást találnak. Adja Isten, hogy úgy legyen. Mielőtt záró gondolataimat megírnám, nem feledkezhetem meg feletteseimről: a Művelődési és Közoktatási Minisztérium Etnikai és Nemzeti Kisebbségi Főosztályáról, a Népművelési Intézetről és a Megyei Tanács Művelődési és Népművelési Osztályáról. Ők voltak azok, akik mindig jóindulattal és nagy szeretettel segítettek fáradtságot nem ismert munkámban. Jó ötleteket, tanácsot kaptam tőlük, ha kellett. Munkámat nagyra értékelték, tisztelték, becsülték és őszintén szerették. Nem egyszer hangzott el a következő kritika a zsűrik részéről: „Laci bátyám! Amit te teszel, az egyedülálló. Nekünk ehhez sem hozzátenni, sem abból elvenni nem szabad, mert ez így nagyon jó. Élményt jelent számunkra a ti produkciótok.” Közel hat évtizedes munkám alatt többször kaptam erkölcsi és anyagi 67


elismerést. 1. Művelődésügyi Minisztérium Dicséret, 1968. 2. Művelődésügyi Minisztérium Oktatás és nevelés terén végzett munkáért Emléklap, 1973. 3. Megyei Tanács Közművelődési díj, 1983. 4. Művelődésügyi Minisztérium Szocialista kultúráért, 1987. 5. Pedagógusok Szakszervezete Arany diplomás pedagógus, 1986. 6. Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségekért Alapítvány Életműdíj, 1994. Életrajzom megírásának végéhez értem. Megpróbáltam mindenre kiterjedően életem legfontosabb mozzanatait papírra rögzíteni. Most a nyolcvanadik évemben járok. Az elmondottak alapján úgy tűnik, hogy sokat dolgoztam. Magammal azonban nem vagyok megelégedve. Többet tehettem volna, ha a sok akadékoskodásba bele nem fáradok. Most itt, a pécsi otthonomban, nagy nyugalomban előveszem följegyzéseimet és pótolni szeretném mindazt, amire a múltban nem jutott időm. Emléket szeretnék hagyni az utókor számára, hogy közismertté váljék, mit és hogyan kellett a falusi tanítónak dolgozni, a néppel együtt érezni, együtt élni, őket nevelni, gondjaikban-bajaikban segíteni. Emléket szeretnék hagyni mindazoknak a nemzetiségi tanítóknak, akik az újra megalakuló falusi iskolákban kívánnak dolgozni. Nem lesz könnyű dolguk. Az iskolák körzetesítésével igen nagy bajt okozott a múlt oktatásügye. Elvitte a községből a tanítót, aki egy személyben mindene volt a falunak. Sok munka és feladat vár rájuk. Az iskolai munka mellett az elhanyagolt kulturális élet felvirágoztatása is. Ehhez végtelen türelemre, szeretetre és megértésre van szükség. Ha mindezt vállalja a tanító, a nép szeretetét és megbecsülését fogja élvezni. Van-e ennél szebb dolog, nagyobb öröm a kezdő tanító számára? Szeretném, ha nemzetiségi falvainkba jó felkészültségű, a munkától el nem riadó tanítók kerülnének ki, akik oktatási és sokirányú kultúrmunkájukkal méltán kiérdemlik majd a lakosság bizalmát és megbecsülését. Minden tevékenységüket az ügy iránti szeretet hassa át, szív-lélek legyen bennük. Ilyen tanítókat vár most a falu. A munka iránti szeretetem még mindig oly erős, hogy az utolsó percig szeretnék dolgozni, mint kántor Isten nagyobb dicsőségére, mint tanító és népművelő a magyar haza és népem javára, az iránta érzett nagy tisztelettel és megbecsüléssel.

68


69


AZ ÁTAI ISKOLA MATUSEK LÁSZLÓ VOLT ÁTAI TANÍTÓ ÍRÁSA PÉCS, 1995. Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter az iskolai oktatásról szóló rendeletével kötelezővé tette, hogy az egész ország területén, a legkisebb faluban is iskolát építsenek. Vegye kezdetét az iskolai oktatás és nevelés. Addig Átán sem volt iskola. A rk. egyházközség tudomásul veszi a miniszteri rendeletet és a többi falvakhoz hasonlóan, a község lakóinak bevonásával felépíti az iskolát. Hivatalos okmányokból, a kántortanítói díjlevél elkészítésének idejéből megállapítást nyert, hogy az átai iskola 1842-ben alapíttatott. A fennmaradt kántortanítói jegyzőkönyv is ezt igazolja. Az iskola felépült, de hosszabb ideig nem működött, mert nem volt a községnek tanítója. A kántori teendőket a szőkédi és egerági tanítók végezték felváltva, amikor a szükség úgy kívánta. Abban az időben mindenki jelentkezhetett falura tanítónak, aki írni-olvasni, számolni és énekelni tudott, valamint beszélte az illető község nemzetiségi nyelvét. Ha folytatni akarta a tanítói pályát, meg kellett szereznie a tanítói képesítést. Így volt ez Átán is. Egymás után olyan tanítókkal találkozunk, akik csupán a fenti elemi tudás birtokában vannak. Ezt igazolja az egerági plébánián vezetett „História domus”, amit annak idején Schell plébános írt, aki minden tanítónál feljegyezte, hogy van-e vagy nincs tanítói képesítése. Abban az időben még kevés volt a képesített tanító. Akik a képzőből kikerültek, az anyagilag jobban álló plébániás helyeket választották. Magát a tanítói pályát sem választották sokan, különösen nem a nemzetiségi községekből való fiatalok. Így történhetett meg az is, hogy a plébániához tartozó kisközségekben az iskola megvolt, de tanítót nem sikerült szerezni. Az átai iskola 1862-ben nyithatta meg kapuit. Első tanítója Szelek József volt. Schell plébános, aki 1863-tól 1867-ig mint káplán, majd 1867-tól 1917ig mint egerági plébános és a külközségek egyházközségi elnöke működött, írja, hogy vele még találkozott. Az iskola megnyitása körüli sok gond mind a tanítóra és az egyházközségi elnökre nehezedett. A szülőkkel nagyon nehezen lehetett megértetni az iskola jelentőségét. A tanköteles gyermekek zöme nem járt iskolába. Helyette disznókat makkoltattak, legeltették a juhokat, marhákat, lányok és fiúk egyaránt. A községet nagy erdő vette körül, ahol minderre jó lehetőség volt. Később a katonasorba jutó fiatalok szülei egyre jobban belátják az iskola szükségességét. Gyermekeiket iskolába küldik, elsősorban a módosabb gazdák, azzal a céllal, hogy ha megtanul írni-olvasni, értesíteni tudja majd szüleit 70


hollétéről és katonai sorsáról. A szegény gyermekeknek a mindennapi megélhetésért együtt kellett dolgozni szüleikkel. Ez a jelenség évtizedekig megmutatkozott. A századforduló idején a régi szemlélet lassan megváltozott. Már minden szülő küldi gyermekét iskolába, akár gazdag, akár szegény, fiú vagy lány. Kereseti lehetőség a szülők számára bőven kínálkozott az urasági birtokon, kora tavasztól késő őszig. Az iskoláskorú gyermekek keresetére már nem volt akkora szükség. A ház körüli munkákat a gyermekek az iskolai idő után is el tudták végezni (legeltetés, az aprójószág etetése, stb.), sőt a vacsorakészítésben is segíthettek a leánygyermekek. A felsorolt munkák nagy segítséget jelentettek a fáradtan hazaérkező szülőknek. Átán az első tanító, Szelek József után Somogyi Ferenc következett. 1867-ben pár hónapig volt a községben, még az év novemberében meghalt. Őt követte Jung Ferenc 1867-től 1872-ig, majd Kornfeld János, aki 1872-ben tartózkodott néhány hónapig Átán. Fuchs Adolf 1872-74-ig, Lornics Károly 1874-ben néhány hónapot dolgozott (még abban az évben meghalt, Ráctöttösön temették el). Az év őszén került a községbe tanítónak Horváth János volt bükkösdi bábosmester. Átáról 1889-ben a jobb megélhetésért Bengére költözött (a baranyai háromszögbe). Átai tartózkodása alatt megszerzi a tanítói képesítést, nyugdíjba 1909-ben megy. Ekkor költözik fiához, Horváth Bélához Németibe, aki akkor került oda plébánosnak. A plébánosról tudni kell, hogy kiváló költő és fordító, valamint több nyelv tudója volt. Az átai temetőben egy omladozó kőkereszten ez a sírfelirat áll: Itt nyugszik Horváth Gergely kántortanító, meghalt 1876. Ő nem tanított Átán. Az előbb említett Horváth János tanítónak volt az édesapja, aki nyugdíjba vonulása után Kátolyból költözött oda fiához. Horváth Jánost Gricz János követi, 1889-től 1903-ig. Ő a szemelyi tanítónak volt a fia, nem volt képesítése. Ezután már mindinkább a képesítés és az illető község nemzetiségi nyelvének tudása kerül előtérbe a tanító megválasztásakor. Schell plébánost jól ismerték az átaiak. Nagyon különös természetű embernek tartották, aki Gricz János tanítót állandó zaklatásnak tette ki, aki pedig az öregek elmondása szerint igen komoly, végtelenül szigorú tanító volt. Bár képesítése nem volt, annál nagyobb gyakorlattal rendelkezett. Nagyon sokat tett az oktatás és a nevelés terén. Ennek ellenére Schell plébános folytonos kellemetlenkedése miatt távoznia kellett a faluból feleségével és három apró gyermekével. Egerágon telepedett le. Az átaiak becsülték és szerették lelkiismeretesen végzett munkája, embersége és nem utolsósorban nyelvtudása miatt, amely nagyban hozzásegítette az eredményes iskolai munkához. Antos János 1903 őszén került a községbe, hamarosan el is költözött Ibafára. Ő volt az első, képesítéssel rendelkező tanító. Elköltözésének oka, hogy nem beszélte a horvát nyelvet. Kínlódás volt számára nyelvtudás nélkül 71


végezni az oktató-nevelő munkát. Az első világháborúban meghalt. Ezután Koleszárics Ferenc jött fiatal tanítóként Átára. 1909. június 10.-től 1911. június 30.-ig tanított a községben. Jól beszélte a horvát nyelvet. Megnősült, tanítónőt vett feleségül. Hogy mindkettőjüknek legyen állása, Lothárdra költözött (édesapjával cserélt). Koleszárics Mátyás 1911. szeptember elsejétől haláláig (1919. február) maradt Átán. Öt fia volt: Károly, Ferenc, Kálmán, Géza és Sándor. Valamennyi a tanítói pályát választotta. Tanítványainak elmondása alapján igen szigorú volt az iskolában. Munkájában precíz, lelkiismeretes. Az egyházi teendők elvégzésében is pontos volt. Sok gondot okozott gyermekeinek taníttatása, mert a nagy család ellátása a helyi javadalomból ugyan megoldódott, de a városi iskoláztatás sokba került, ami egyre romló egészségi állapotát csak súlyosbította. Első felesége, Gungl Rozália fiatalon meghalt, három fia akkor már keresőképes, kettő még diák: Géza és Sándor. Másodszor nősül Pécsről, egy idősebb lányt vesz el feleségül, aki élete utolsó napjaiban súlyos betegségében ápolja. Férje halála után visszaköltözött Pécsre. Onnan minden esztendőben meglátogatta a falut, a szomszédokat, mindazokat, akikkel jó viszonyban élt. Maga gondozta férje sírját, később már, amikor az öregség napjai megérkeztek, a rendben tartásról intézkedett. Mikor 1962-ben ő is meghalt, a helyi iskola növendékei végezték ezt a feladatot. Jóleső volt nézni, hogy Mindenszentek napján, amikor a temető megtelik látogatókkal, egy-egy virágcsokrot, égő gyertyát helyeznek sírjára tanítványai, akik szeretettel idézik fel emlékeiket egykori, igen szigorú tanítójukkal kapcsolatban. Néha egy-egy könnycsepp is kihull a szemekből, ezek a gyermekkori tarka emlékek vagy a hála könnyei. Koleszárics Mátyás tanító idejében újították fel a régi iskola épületét és a tanítói lakást (1912-ben). A falak már nagyon kopottak voltak, a tetőzet is elöregedett, a tanterem egyre kisebbnek bizonyult a tanulók számára. Az egyházközség ekkor elhatározta, hogy felújítást végez, illetve, ha szükséges, újat épít a régi helyén. Az épület alaposabb átvizsgálása után szükségessé vált a falak magasabbra emelése. Új, nagyobb ablakok és ajtók kerültek az egész épületre. A tetőzetet is fel kellett újítani. A mellékhelyiségek (fészer, istálló, ólak) rendbe hozására is szükség volt, mert a mindenkori tanítónak földjárandósága is volt. A tanítók közül többen örömmel gazdálkodtak. A felújítás nagy terhet rótt az egyházközségre, de a lakosság örömmel vállalta a munkát. Az ág. evangélikusok létszáma mindjobban emelkedik a faluban, az istentiszteletet és a hitoktatást a felújított rk. iskolában akarják végezni. Ekkor indult meg a két vallás között az éles vita. Az erős harcnak a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium vetett véget. A pécsi ág. evangélikus lelkész már többször be akart tolakodni az átai rk. iskola termébe. Ez ellen az iskolaszék mindig tiltakozott. Végül a vármegyei igazgatósági bizottság 1913. november 72


11.-i, 2746.h.sz. határozata arra kötelezte az átai rk. iskolaszéket, hogy az iskola termét az evangélikus tankötelesek hitoktatására a rendes tanítási időn kívül engedje át. A fűtésről, takarításról az átai ev. hitközség lakói gondoskodnak. Az iskolaszék ezt megfellebbezte és a vallás- és közoktatásügyi miniszter a határozatot hatályon kívül helyezte, mivel Átán a fenti hitoktatásra más alkalmas hely is található. Az éles vita abból adódott, hogy a rk. iskola újjáépítéséhez a községben élő más vallásúak semmiféle segítséggel nem járultak hozzá. Ezek után a rk. egyházközség úgy döntött, hogy az ág. ev. tanulók iskoláztatásához a szülők kötelesek hozzájárulni (a fenntartási költségekhez és a tanító fizetéséhez), éppen úgy, mint a rk. szülők, amíg gyermekeik iskolába járnak. A más vallású szülők a határozatot elfogadták. 1919 őszén, tanévkezdésre érkezik Terbócz Béla községünkbe tanítónak, Bolmányból (Jugoszlávia). Magyar ember volt, de a horvát nyelvet tökéletesen beszélte. A szerb megszállás alatt is tanított. Megválasztása könnyen ment, mert a háborúban sok tanító meghalt, rajta kívül más pályázó nem volt. Nyelvtudása igen fontos szempont volt. Előző helyén is emiatt maradhatott. A tanügyi hatóságok szerint jó munkát végző, szigorú elődje után gyenge, engedékeny, mind a lakossággal, mind a gyermekekkel szemben. A kántori teendőket is igen nehezen látta el, a buzgó katolikus hívek nem tisztelték kellőképpen. Átáról ment nyugdíjba 1930 végén. Tanítói képesítése volt. Az első világháború után Baranya megye az antant megszálló csapatok fennhatósága alá került. Az itt állomásozó csapatok egyik feladata volt az itt élő kisebbség (sokác, bosnyák, horvát, szerb) nemzeti öntudatának mesterséges fokozása, az ellentétek szítása. 1921 augusztusában a csapatok Baranyából eltávoztak, a megye visszakerült az anyaországhoz. Margitai József, a Miniszterelnökség Nemzeti és Kisebbségi Osztályának délszláv szakreferense nyomban megjelent a megyében, hogy a felizgatott nemzetiségeket lecsillapítsa. Faluról- falura járva nyugtatta meg a lakosságot. Gondjukat-bajukat meghallgatta, megbeszélte velük és megígérte kéréseik mielőbbi teljesítését a Minisztérium segítségével. Ebben az ügyben járt Átán is 1922. március 22.-én és 1923. április 9.én. Látogatásáról a következő írott emlék maradt: „A község tanítója Terbócz Béla, a bíró Standovár János. A falunak 3/4 része bosnyák, 1/4 része német. A bosnyákok az egerági plébániához tartoznak, a németek ág. evangélikusok, részben baptista vallásúak. A bosnyákok az egyháziakban olyan elbánásban részesülnek, mint a többi falu lakói. Litániát vasár- és ünnepnapokon tart tanítójuk részükre anyanyelven az iskolában, ezen főleg asszonyok és leányok jelennek meg. Iskolájuk rk. Tanítójuk jól beszéli a horvát nyelvet. Az iskola tanítási nyelve magyar, de a 3. osztálytól kezdve az olvasást, írást és hittant anyanyelvükön tanulják, éppúgy az egyházi énekeket is. Anyanyelvi oktatásban 73


részesülnek a német tanulók is heti két órában. A horvát gyermekek más könyv hiányában a zágrábi olvasókönyvet használják. A nép teljesen meg van elégedve az iskola tanítási nyelvével, s azzal, amit anyanyelv tekintetében gyermekeiknek nyújt. A faluban csupán az idős emberek és asszonyok nem tudnak magyarul. A társalgás a faluban horvátul történik. A megszállás alatt a szerbekkel nem volt semmi bajuk, mert a hatóságok rendeleteit teljesítették. A szerbeket egyébként nem szerették. Jártak közöttük lázítók, de sem optálási, sem más nyilatkozatot nem írtak alá. Bíztak abban, hogy előbb vagy utóbb visszakerülnek a magyar hazához. A népnek semmi kívánnivalója nincs, meg vannak elégedve a helyzetükkel. A tanulók létszáma 55, az ismétlő iskolások száma 14. A tanulmányi eredmény jó. A tanító Terbócz Béla Baranya megye megszállt területéről, Bolmányról menekült.” Az 1931. évben kerül Balogh István Átára. Titeli születésű (Jugoszlávia). Igen jó felkészültségű, de könnyelmű. A nyelvet kitűnően beszélte. A „Danica” horvát nyelvű kalendáriumba sokat dolgozott, fordított, költött népszínműveket, meséket, verseket. Iskolai munkája az első években precíz, tartalmas munka volt, megmaradt naplói is tanúskodnak róla. A lakosság igen meg volt elégedve vele a gyenge munkát végzett előd után. Különösen tetszett a jól és hatásosan összeállított halotti búcsúztatója, mellyel a környék községeiből is összejött rokonságot mindig megsiratatta. Lírai ember volt, szüleit korán elvesztette. Amikor költeményt alkotott, fiatalkori szomorú emlékei jutottak eszébe. Iskolai munkájában a szép, gyöngyszem írást alkalmazta. Sajnos összebarátkozott a község akkori vezetőivel, a virilistákkal, akik jószívűségét kihasználva a nap nagy részét nála töltötték a csapra vert hordó mellett. Elképzelhető, hogy ezek után mivé vált az iskola addigi munkája, fegyelme, erkölcse. Rendetlenség, fegyelmezetlenség, nagy tudatlanság költözött az iskolába. A kerületi esperes több esetben megintette, próbálta visszatéríteni, de sehogy sem ment, mert a megromlott környezet a jellemben megingott tanítót továbbra is hatása alatt tartotta. Gyakran előfordult, hogy részegen, hálóruhában, bekötött fejjel ment a tanterembe, a pad tetején ugráló és kiabáló gyermeksereg közé. Ilyenkor még kedvenc tanítványai is kinevették és gúnyt űztek belőle. Számtalan esetben az utcán ült ittas állapotban, hiányos öltözetben és a munkába sietőket is megbotránkoztatta. Az egyszerű, jóindulatú emberek figyelmeztetését meghallgatta, de nem tartotta magát hozzájuk. Az egyházi hatóság nem tűrte tovább példátlan viselkedését. Végül idő előtti nyugdíjazására került sor. A falut továbbra is nagyon szerette és fájó szívvel búcsúzott tőle. Siklósra költözött és ott mindenkitől elhagyatva halt meg. Nagy gonddal, szépen elkészített naplói, mély érzést tartalmazó siratói emlékeztetnek egykori, lelkes munkásságára. Elérkezettnek látszott az idő, hogy olyan tanító kerüljön a faluba, aki 74


végre rendet teremt az iskolai munka minden területén. 1938-ban Tényi György jött a községbe, igen szomorú állapotok közé. Temerini születésű volt (Jugoszlávia), a tanítóképzőt Pécsett végezte, mert áthonosította magát és bátyjánál lakott Görcsönyben, aki állatorvos volt. Igen nagy feladat várt rá, mert a sok év elhanyagoltságát mind az iskolában, mind a lakosság körében rendbe kellett hozni. Tanítói fizetését már csak részben akarták neki megadni, mert elődjével úgy játszottak, ahogy akartak. Megtermett fiatalember volt, személyesen járt el a házakhoz és szedte össze járandóságát. A javadalmi föld megművelését, amit a felesek végeztek, ellenőrizte, és ha csalást észlelt a legszigorúbban járt el. Ilyen lelkiismeretességgel állt az iskolai munkához is. Felszámolta a közönyt, a fegyelmezetlenséget, ha kellett, a megtorlástól sem riadt vissza. A javíthatatlannak látszókat megvesszőzte. Egy-két év alatt rend lett mindenütt. Komolyan folyt a munka. Az iskolafelügyelet látogatási jegyzőkönyve szép eredményről számol be. A tanulók fegyelmezettek, általában jól olvasnak, a gyermekek gondozottak. Persze még sok munka volt hátra, aminek elvégzését megakadályozta katonai szolgálatra való bevonulása, majd később eltávozása. 1939-ben nősülni készült. A lakás és környéke igen elhanyagolt állapotban volt. Az egyházközség szívesen tesz eleget kívánságának és hozzájárul a lakás felújításához, korszerűsítéséhez, teljes rendbetételéhez. Bízva abban, hogy az ifjú feleséggel végleg le is telepszik. Az összeházasodás meg is történt. Felesége körzeti védőnő, aki odaköltözése óta sehogy sem tudott megbékélni a lakossággal. Nem szerette a parasztembereket. A lakosság észrevette az ellenséges magatartást, mely a feleség részéről egyre fokozódott. Bár tanítójukat nagyon szerették és tisztelték, feleségének, ahol csak tudtak bosszúságot okoztak. Tényi György tanító a sok veszekedés és állandó bosszankodás után úgy döntött, hogy búcsút mond a falunak és Nyergesújfaluba költözik, ahová már előzőleg feleségét kinevezték védőnőnek. Ott kapott ő is tanítói állást. 1941 őszén még néhányszor meglátogatja kedves faluját, Átát, betér végleges elbúcsúzásra azokhoz a szülőkhöz, családokhoz, akiket különösképpen becsült és szeretett. 1949-ben érkezett a szomorú hír, hogy Tényi György, volt átai tanító tragikus körülmények között életét vesztette. A faluban sokáig emlegették emberségét, szeretetét. (Matusek László 1941-ben érkezett Átára kántortanítónak és 1976-ig volt az iskola tanítója. Az átai iskola történetének ezen újabb része Matusek László Önéletírásában található meg. A szerkesztő.) Most, hogy az iskola történetírásának befejezéséhez értem, 1995. február 5.-e van. Korábban feleségemmel együtt többször meglátogattuk kis falunkat. Ma már nagyon ritkán. Minden alkalommal lesújtott bennünket az öreg épület 75


állagának fokozatosan romló állapota. Minden, ami annak idején oly szép volt, ma siralmas állapotban van. Mindenütt a vandál pusztítás jelei láthatók. Teljesen a sorsára van hagyatva, mintha a faluban nem is élnének emberek. Valamikor így nézett ki a községi pásztorház, melyben igénytelen emberek laktak. Így elhanyagolni egy kultúrépületet, ez már több, mint megalázás. Elhatároztam, hogy többé nem megyek ki, mert a látottak nyomán a szívem összeszorul a keserűségtől. A falu közepén így elhanyagolni egy középületet, mely a falunak 134 éven át kulturális központja volt. Ahonnan sok derék fiatal került ki az életbe. Volt tanács, volt és van polgármester, senkinek sem tűnt fel vagy tűnik fel ez az elszomorító kép? Vagy talán már mindenki elfelejtette, hogy is nézett ki ez a táj, amikor még gazdája volt? Húsz év nem nagy idő! Ma az egész falu a gazdája. Meg is látszik rajta. Iskolánk történetét hadd fejezzem be a következő levéllel, mely 1995. januárjában íródott a pécsi Rádiónak, de érinti az átai iskolát. „Tisztelt műsorvezető! Az adásukban hallottam, hogy Matusek László beteg. Már közel 50 éve, hogy én a tanítványa voltam. Nála kezdtem, nála fejeztem be, igen nagy hálával tartozom. Tudom, Matusek László nem ismeretlen Önöknek, de szeretném, ha azt sokan tudnák, hogy kiváló tanító bácsi volt. Én tanyáról jártam az iskolába, több társammal. Sokszor átázva, fázva és a mi drága tanítónénink és tanítóbácsink a nagy vaskályha mellett szárogatták kis cipőinket, ruháinkat. De ami még fontosabb, nem hagyták elveszni a gyengéket, magukat nem kímélték és senkit sem küldtek gyógypedagógiába. Minden gyerekből ki tudtak hozni valamit. Nagyon kérem, tessék a tudtukra adni, hogy nagy szeretettel gondolunk rájuk és megköszönve mindazt, amit tőlük kaptunk. Most pillanatnyilag én is beteg vagyok, de összeszedtem minden erőmet, hogy a mi fáradhatatlan tanítóbácsinknak mielőbbi gyógyulást kívánjak és a tanítónénit is egy szép vidám zeneszámmal köszöntsék. A zeneszámot Önökre bízom és köszönöm! A mi tanítóbácsink szigorú és mindig vidám volt. A jó Isten tartsa meg mindkettőjüket mindnyájunk örömére. Hűséges tanítványuk: Benyák Katica” Adatközlők: Standovár Mátyás, sz. 1863 Bosnyák György Luko, sz. 1891 Horváth János Lovro, sz. 1889 Standovár Mihály Ulesa, sz. 1889 Egerági plébánia „História domus” Baranyai Helytörténetírás Baranya Megyei Levéltár Évkönyve 1978. 76


EBRICS ISTVÁN A KIVÁLÓ NÉPTANÍTÓ ÉS KÁNTOR ÍRTA: MATUSEK LÁSZLÓ Szlavóniában született, 1890. augusztus 19.-én Ladomirevce községben, amely 15 km-re fekszik Eszéktől. Édesapja a község tanítója, sokoldalú, a környéken igen jó hírnek örvendő ember és kiváló kántor volt. Édesanyja, mint annak idején a többi tanító felesége, a háztartást látta el. A fiatal Sztipo szüleit tisztelő, szófogadó, engedelmes gyermek volt. Apró csínytevéseken kívül rosszat nem tett. Nem is tehetett. Édesanyja jószívűsége, végtelen szeretete mellett édesapjától szigorú, jellemességre vezető, katonásan kemény nevelést kapott. Ez az útravaló kísérte el a későbbi évek során is. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, természetesen horvát nyelven. A negyedik osztály befejezése után - 10 éves korában - a magyarul nem tudó gyermeket szülei Pécsre vitték és beíratták a Pécsi Reáliskolába (a mai Mátyás király utcai iskola volt a Reáliskola). Elmondása szerint nagyon hamar megtanult magyarul. Tudásban két év alatt utolérte magyar osztálytársait. A következő években a legjobb tanulók közé sorolták. A pécsi iskolában mindvégig szorgalmas, jellemes, példás tanulónak mondták tanárai. Az iskolai szüneteket otthon töltötte, szülei körében és sosem tétlenül. Sokat tartózkodott édesapja mellett. Megismerte nehéz, felelősségteljes munkáját az iskolában és a felnőttek között (népművelő munka). Tudta, hogy minden tanítóra mindenütt ez a feladat vár. Példaképnek tekintett édesapján keresztül kedvelte meg a tanítói pályát. Az ifjú diák tele volt jó tulajdonságokkal. A munka szeretete, szorgalom, kötelességtudás és becsületesség voltak a fő erényei. Emellett feltűnt zenei érdeklődése, aminek édesapja nagyon örült. A templomban gyermekként apja mellett ült és figyelte orgonajátékát. Apjával együtt bátran, tisztán énekelt. Még középiskolás, amikor a muzsika szeretete az orgonához köti. Megtanul az orgonán játszani. Reáliskolai tanulmányainak befejezése után elérkezett a pályaválasztás ideje. A szülők kántortanítói pályára szeretnék küldeni - kívánságuknak örömmel tesz eleget. Érzi, hogy a pályához jó alapot kapott a szülői háztól. Bajára kerül, a tanítóképzőbe. Itt is a jó tanulók között említik a négy éven keresztül. A tanítóképzőben töltött idő után új világ nyílt számára. Mint gyermek iratkozott be az első osztályba és felnőtt ifjúként, tudását megalapozva került ki négy év után. A tanítói és a kántori diplomát nagyon jó eredménnyel szerezte meg. Volt tanárairól mindig és mindenütt a legnagyobb szeretettel és megbecsüléssel nyilatkozott. Így is van rendjén, hisz tőlük kapta a nagy útravalót. Ezzel tanul77


mányai véget is értek. 1911-ben, rövid várakozás után máris jó munkahely kínálkozott számára a Baranya megyei Németiben. Ide csak olyan tanító pályázhatott, aki a horvát nyelvet beszéli vagy legalább érti, mivel a község lakossága bosnyák (horvát) nemzetiségű. Az iskolában ugyan a tanítási nyelv magyar, de van anyanyelvi oktatás is. Horvát nyelven folyt a hitoktatás és a kántori teendők ellátása is. A pályázók közül a községi iskolaszék egyhangúlag őt választotta meg a kántortanítói állásra. A választás után felolvasták a díjlevélben foglaltakat, amely a mindenkori németi kántortanító jogait, kötelességeit, a ráháruló feladatokat és fizetését tartalmazta. Miután a fentiekkel egyetértett és azokat elfogadta, a megválasztás törvényesnek bizonyult. Így lett Ebrics István Németi kántortanítója. Az akkori németi plébános Horváth Béla volt. Sokoldalúan művelt ember, jó horvát nyelvtudással. A fiatal tanítónak minden segítséget megadott az induláshoz. A későbbiekben együtt fáradoztak a község kulturális felemelkedéséért. A szomszéd községek valósággal irigyelték Németitől a két kiváló egyéniséget. Kettejük között jó barátság alakult ki és mindvégig meg is maradt. A TANÍTÓI MUNKA Megérkezett az ősz, itt a tanítás kezdetének ideje. A naptár 1911. szeptember 9-et mutat. Milyen feladat vár a tanítóra? Az elemi iskola 6 osztályát vezetni, hetente egy alkalommal az ismétlő iskolások (12-15 éves fiatalok) oktatását ellátni. Németiben óvoda nem volt. A kis elsősök semmiféle előképzésben nem részesültek. Palatábla, palavessző és a tankönyv volt a teljes iskolai felszerelésük, amit napról-napra, vászon tarisznyában hozott magával a kisdiák az iskolába. Ezek használatával meg kellett barátkozniuk, megszokni az iskolai fegyelmet, rendet és nem utolsó sorban az otthonitól különböző környezetet. Ilyen körülmények között kezdte meg munkáját annak idején, 1911-ben a kezdő Ebrics István tanító. Az első osztályosok rövid idő alatt beilleszkedtek az új környezetbe. Lassan engedelmesen munkához is láttak. Figyelték a közös tanteremben lévő nagyobb tanulók viselkedését, igyekeztek hasonlóvá válni. A tanítási nyelv ugyan magyar volt, de hogy a tanulók az órák alatti munkába aktívan be tudjanak kapcsolódni, szükséges volt az anyanyelv használata. A kicsik, az elsősök még nem tudtak magyarul, a megértéshez, a hallottak elsajátításához állandó anyanyelvi segítségre volt szükség. A nagyobbaknál, a 2.-6. osztályosoknál már kevesebbet kellett használni a horvátot, de még szükség volt rá. Az iskolai munka meghatározott órarend szerint folyt. Az előírt évi tananyagot időben el kellett végezni. Ennek megvalósítása a tanítónak igen nagy 78


energiájába került. Különösen akkor, ha az iskola felszereltsége hiányos volt és osztatlan 1.-6. osztályokkal, nemzetiségi iskolaként működött. A tanító minden órában más-más osztállyal foglalkozott, addig a szabad osztályok önálló munkát kaptak (számolási feladatok, helyesírás gyakorlása stb.). Óra végén 10 perc állt rendelkezésre, hogy az önálló munkákat áttekintsék. Ha nem volt elég idő, a felsőbb osztályokból megbízható, jó tanulók segítettek a javítást elvégezni. Így ment ez egész nap folyamán, egész éven át. A horvát nyelvnek, mint anyanyelvnek az oktatása heti három órában történt. Ugyancsak három órában volt a hitoktatás is, amit a helyi plébános végzett. Minden hét csütörtökén iskolai szünet volt. Ekkor jöttek az ismétlő iskolások. A tanítási anyagot a tanterv írta elő. Itt is volt anyanyelvi oktatás. Az ismétlő iskolások számára a tanév októbertől áprilisig tartott. A tanügyi hatóság rendelkezett így, hogy a fiatalok az otthoni mezőgazdasági munkában segédkezni tudjanak. A tanító Ebrics István óráira lelkiismeretesen, jó, szemléletes vázlatokkal, ha szükség volt, rajzokkal készült fel. Ezt tette nyugdíjba vonulásáig. A környék falvaiban lakó fiatal tanítóknak nagy segítséget nyújtott. Állandóan képezte magát. Ehhez sok segítséget kapott édesapjától, aki gyakran meglátogatta és gyakorlati tapasztalataival, tanácsaival ellátta. Édesapja szakkönyveket is hozott, melyek horvát nyelven íródtak, s amelyekből sokat tanult és hasznosított. Magán könyvtárából nem hiányoztak a pedagógiai segédkönyvek. Ezeket sokszor egész éjjelen át olvasta, tanulmányozta nagy érdeklődéssel. A jó tanácsot bárkitől elfogadta. A nyári szünet alatt keveset pihent, csaknem állandóan a tanteremben dolgozott, nyitott ajtónál, ablaknál. Előkészült a következő tanévre, ezt igazolják precízen elkészített tanmenetei is. Óráin nagy fegyelem uralkodott. Jó előadásával, felkészültségével hatni tudott a tanulókra. Kitűnő oktatás és sokoldalú nevelés folyt nála. Az egyházi tanügyi hatóság felfigyelt példaadó munkájára: 34 éves korában igazgatói címmel tüntette ki. Ez a maga idejében nagy eseménynek számított. A Baranya Megyei Tankerületi Főigazgatóság, mint nemzetiségi iskolában dolgozó tanítót, az oktatási és nevelési munka területén, valamint az anyanyelv oktatása és ápolása terén végzett kiváló és lelkes munkájáért gyakran erkölcsi és anyagi jutalomban részesítette. A legmagasabb összegű jutalmat kapta minden alkalommal: 500 pengőt. A legnagyobb erkölcsi jutalomban saját népe és tanítványai részesítették. Mindenkor szeretettel vették körül, örömében és gondjaiban mellette álltak.

79


A NÉPMŰVELÉS A tanító nem kötelező munkájához tartozott a felnőttek oktatása, nevelése. Amikor az őszi munkák befejeződtek, a mezőről minden hazakerült, kezdetét vette a téli esték előadássorozata. Ebben a munkában is élenjárt Ebrics Sztipo tanító. Nyáron elkészítette a munkatervet, a szemléltetőeszközöket, összeállította az alkalomhoz illő, elmaradhatatlan kultúrműsort. Hetente egyszer voltak előadások, novembertől áprilisig. Az előadások tartalmukat illetően mezőgazdaságiak és egészségügyiek voltak. Az előbbieket ő tartotta, az egészségügyiekre a szalántai körzeti orvost kérte fel. Az orvos akadályoztatása esetén ezeket az előadásokat is maga vállalta. Az előadásokra, mint az iskolában, nagyon felkészült. Élvezet volt hallgatni szépen összeállított, logikus beszédét, amelyet kitűnő humorával fűszerezett. Az előadások mindenki számára hasznosak voltak, jó útmutatásokat adtak, amire az életben nagy szükség volt. A hallgatók száma mindjobban gyarapodott, még a szomszéd községből is átjöttek a fiatalok és idősek is, hogy hallgassák. Minden alkalomra az ifjúsággal együtt kultúrműsorral készült fel. Célja ezeknek az volt, hogy a nyári fáradtságos munka után e kellemes percek felüdülést, jóleső érzéseket váltsanak ki a megjelent hallgatókban. Szabad ideje alig volt. Az előadásokhoz állandóan gyűjtötte az anyagot. Ha talált valami újat, fontosat, feljegyezte és alkalmas helyen előadásaiban felhasználta. Minden lehetőt megtett, minden alkalmat megragadott, hogy szeretett népét, egész faluját erkölcsi és kulturális téren a legmagasabbra emelje. A felnőttek oktatása és nevelése március végén fejeződött be. A hallgatók szerint kellemes és nagyon tanulságos időtöltés volt. Amit hallottak, az életben, a gazdaságban hasznosítani tudták. Az ifjúság körében végzett kulturális munka sem maradhatott el. Kultúrház még nem volt. Minden kulturális megnyilvánulás az egy tanteremben zajlott le. Az ifjúsággal is csak a téli és kora tavaszi hónapokban (húsvétig) tartott a foglalkozás. Nemcsak az iskolába járók, hanem a 15-20 évesek is részt vettek ezeken. Az iskolában kapott jó nevelés nyomán, továbbra is szívesen maradtak tanítójuk közelében. A fiatalok a velük való törődést örömmel fogadták. Különösen hálás munkának bizonyult a népszínművek megtanulása és bemutatása. Több alkalommal rendeztek műsoros estet: karácsonykor (egyházi jellegűt) és farsangban kétszer. A két farsangi alkalomra az életből vett témákat tartalmazó művekkel készültek fel. Ha ilyen nem volt, a tanító maga állított össze egy darabot, tele humorral, hogy a közönséget megnevettesse. A színműveket általában horvát nyelven adták elő. A programban szavalat is szerepelt. Ha a szükség úgy kívánta, maga írt alkalmi verset. Az est minden alkalommal az általa gyűjtött helyi népdal éneklésével fejeződött be. Azok a fiatalok, akik nem vállalták a 80


színművek megtanulását vagy nem voltak arra alkalmasak, az előadás kellékeinek elkészítésében segédkeztek. Nagyon szép esték voltak ezek, öröm volt a fegyelmezett fiatalokkal foglalkozni. A próbákról hazafelé tartva hangos volt az utca a szép dalolástól. Az előadást olyan sokan látogatták, hogy a tanterem mindig kicsinek bizonyult. A lakosság szerette a szépet, a jó kedvet, a mindennapi életből vett vicces témát. Ezért a derék tanító ilyen estek megtartására törekedett. Az a tanító, aki a múltban ezt a sokrétű kultúrmunkát elvállalta (mert nem volt kötelező) és becsületesen el is végezte, még közelebb jutott a néphez. A nép szívébe zárta. Magáénak tartotta és sohasem feledkezett meg róla: „on je bio naš, on je bio čovjek” (ő a miénk volt és ember volt). A KÁNTORI TEENDŐK A jó muzikalitással rendelkező kántortanítónak nem jelentett nagy nehézséget a kántori teendők ellátása. Minden vasárnap és ünnepnapokon a következőket kellett elvégezni: szentmise és litánia orgonálása és éneklése. Ádventben reggel 6 órakor hajnali ájtatosság (zornica). Karácsony éjjelén éjféli ájtatosság (polnoćka). Nagyböjtben a keresztúti ájtatosság vezetése péntek esténként. Nagyszombaton este a szertartásoknál közreműködni és a körmenetet vezetni a község ősi szokása szerint. A temetési szertartást a pappal együtt, közösen végezték. A szertartás befejeztével a megboldogultat a család és a rokonság minden tagjától el kellett búcsúztatni. Ez nagy feladatot jelentett. Minden alkalomra búcsúzó költeményt írt, melyet a koporsó előtt énekelve kellett előadni. Abban az időben ilyen volt a szokás, ez mindenkinek természetes volt. Búcsúztatóinak, mint remek kántori alkotásoknak egy része a mohácsi Néprajzi Múzeumban található. Nagy kár, hogy a többi megsemmisült. A versek írásához szükséges szakértelmet édesapjától tanulta, aki a maga idejében mestere volt az efféle költemények írásának. A kántori feladatokhoz tartozott még a körmenetek vezetése. Búzaszenteléskor a határba, ahol az ájtatos hívek áldást kértek Istentől a bőséges termésre és az égi csapások elkerülésére. Az utolsó körmenet a máriagyűdi zarándoklat volt (Na Trojstvo). A zarándoklat a község fogadalmi napján történt. A kegytemplomban minden zarándok-csoportnak lehetősége volt szentmise megtartására (mindig 10 óra körül volt) és a kálvária-járásra. Az egyházi megmozdulásokon a község lakosságának nagy többsége bensőséges áhítattal vett részt. A gyűdi zarándoklatra már napokkal előbb készült a falu népe, aki csak tehette, elment. Az öregeket, kisgyermekeket lovas kocsi hozta. Gyönyörű látvány volt a németi zarándokok kegyhelyre való bevonulása. Már messziről feltűntek a fegyelmezett sorok, színpompás népviseletükkel, csodálatosan hangzó, népi többszólamúsággal megszólaltatott énekükkel, amellyel csak fo81


kozták a kegyhely előtt állók áhítatát. Az előbb felsorolt események gyönyörű színfoltjai voltak e kis község életének. Mennyi kemény munkával, törődéssel, milyen példamutató neveléssel lehetett ezt elérni! Mindez egy derék, népét tisztelő és szerető néptanítónak, a kitűnő kántornak az érdeme. GYŰJTŐMUNKA Egész esztendő folyamán, ha volt kevés szabad ideje, már sétát tett a faluban. Zsebében mindig volt ceruza és tiszta papír, amelyre feljegyzéseit írta. Ha valami érdekeset hallott, feljegyezte. Nagyra becsülte a népmeséket, közmondásokat, szólásokat. Amennyit csak talált Németiben, különösen az öregektől hallottakat, összegyűjtötte. Nem maradtak el a népszokások sem, a karácsonyi, húsvéti, pünkösdi, lakodalmi és a halottal kapcsolatos szokások. Összegyűjtötte az ünnepi ételek receptjeit, ugyanúgy a szegény hétköznapokéit is. Vázlatosan elkészült a falu története, ezt is maradandó értékként falujának szánta, nagy megbecsülése jeléül. Szerette a vidámságot. Búcsú alkalmával azért ment el a kocsma udvarába, hogy jó népi muzsikát hallgasson és a fiatalok jóízű dalolását. Figyelte táncaikat, hallgatta a poskočicákat (tréfás, rögtönzött versek), amelyeket a táncosok egymás örömére, felelgetősként énekeltek. Ezek hallatára is előkerült a papír és a ceruza. A ritmusos rezgős tánc és a zengzetes éneklés csodálatos élmény volt, ekkor határozta el, hogy feljegyzi ezt a sok értéket, hogy nem menjen veszendőbe. Népdalok gyűjtéséhez látott. Idős férfiaktól, nőktől, majd csoportoktól összegyűjti a legősibb, legszebb, legértékesebb dalokat. Még arra is jut ideje, hogy ezeket kottába szedje. Nem hanyagolta el az egyházi zenét sem. Szükség is volt rá, mert a régi könyveket a meghaltak magukkal vitték, új meg nem volt. Hozzálátott templomi énekes- és imakönyv írásához. Ez 1926-ban került kiadásra, mindenki nagy örömére és megelégedésére. A könyv címe: Spasi dušu. A jó tanító híre eljutott a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba. Egy alkalommal váratlanul meglátogatja őt Mattay Imre főtanácsos, hogy helyben tájékozódjon a jó hírnek örvendő tanító munkájáról. A vendég jól beszélte a horvát nyelvet. Mielőtt az iskolába ért volna, az utcán járóktól érdeklődött a tanító felől. Amit csak lehetett, a legjobbat mondták róla. Így a vendég főtanácsosnak már könnyebb dolga volt. Amikor belépett a tanterembe, meglepte a nagy rend, fegyelem. A tanterem tiszta, a tanulmányi eredmény jó. Volt mit látnia, volt mit hallania. A két ember között azonnal jó barátság alakult ki. A 20-as években levél érkezik a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumtól, amelyben horvát nyelvű olvasókönyv (čitanka) írására kérik fel, az 5.-6. osztály számára. Ez nagy kitüntetés volt. A munkát elvállalta, az eredmény 82


nagyszerű könyv lett, amit a tanulók nagyon szerettek. 1940-ben, ugyancsak a Minisztériumból felkérik, hogy szervezzen nyári tanfolyamot a horvát nyelvet tanító pedagógusok részére. A tanfolyam helye Baja. A tanfolyam nagyon sikeres volt, az előadások mellett mintatanítások voltak, amelyeknek bemutatását is őrá bízták. Felejthetetlen volt minden pedagógus számára, aki csak ott lehetett. A nagy erkölcsi és anyagi jutalmat méltón kiérdemelte ezután. 1941-ben Újvidékre nevezik ki igazgatónak, de nem vállalja. Németit semmi áron nem akarta elhagyni. Még arra is volt ideje, hogy a Magyarországon élő horvátok számára megjelenő „Danica” kalendáriumba is írjon. Népszínművet írt, megtörtént, tréfás dolgokról. Mesegyűjteményéből átadta a jó humorú anyagot, ha a szükség úgy kívánta verset írt, közmondásokból is egy csokorra valót adott, hogy elszórakoztassa a kalendáriumot olvasó falusi embereket. Szívesen csinálta, tudta, hogy a népének teszi. Ilyen iramban dolgozott fáradhatatlanul nyugdíjaztatásáig, amely 1951-ben következett be. Igen tartalmas, küzdelmes, szépen eltöltött éveket hagyott maga után Németiben. CSALÁDI ÉLET Ahogy 1911-ben megválasztják Németiben kántortanítónak, még ugyanabban az évben megnősül. Feleségül vette az akkori németi plébános unokahúgát, Horváth Etelkát. A két fiatalt az egymás iránti szeretet és a nagy tisztelet kapcsolta össze. A házasság nagyon jól sikerült. A feleség végtelenül szimpatikus, melegszívű, férjét és munkáját nagyon tisztelő és megbecsülő as�szony. Szerette a falut, ahová az élet hozta. Hűséges, nagyon jó feleség maradt haláláig. Egy gyermekük született, „Rózsi”, ahogy ők nevezték. Sajnos ma már nagyon súlyos beteg, a nyugdíjasok házában kapott otthont. A feleségről a németiek a következőképpen vélekedtek: „Gospoja je jedna blažena žena, jako-jako dobra i vrlo milostivna” (a nagyságos asszony egy áldott asszony, igen-igen jó és nagyon jóindulatú). Ennél szebbet, ennél jobbat már mondani nem lehet, bizonyára méltón kiérdemelte. BEFEJEZÉS A Németiben 40 éve végzett munka a nyugdíjazással befejeződött, a család 1951-ben Pécsre költözött. Nehéz volt a búcsúzkodás, hiszen minden szöglet róluk beszél, talán még a virágok is, melyek mintha a sok ápolásért búcsút mondanának, fejüket meghajtva. A tanterem, az udvar, a virágoskert, a megszokott otthon mind csak emlék marad, melyhez annyi fáradtságos mun83


ka, de megbecsülés és szeretet is fűződik. A templom, a második otthon, ahol oly sokszor imádkoztak. Szólt az orgona, a hívek gyönyörűen énekeltek, ahogy arra a jó kántor a népet megtanította. Minden már a múlté. Isten veled, kedves népem, Isten veled, kedves falum, Németi! Itt voltam fiatal, itt öregedtem meg a munkában. A sok szép emléket szívembe vésem és megtartom mindenkorra. A kocsiról még egy intés, egy könnyhullatás és ugyanez az összegyűlt néptől. A kocsi továbbment, ők maradtak. Alighogy Pécsre költözött, a Járási Művelődési Osztály felkérte, hogy vállalja el a járás területén a számadó igazgatói munkakört. A fáradhatatlan nyugdíjas tanító elvállalta. 6 éven át végezte a rábízott feladatot. Sokat járt vidéken az ellenőrző munkában. Ahol szükséges volt, pedagógus gyakorlatával segítette a rászoruló nevelőket. Mindenütt ott volt, ahol segíteni kellett. Példás munkájáért ekkor kapta meg 1961-ben az aranydiplomát, ami nagy öröm volt számára. Németibe szeretett volna kimenni, de nem volt hozzá lelki ereje. Az összegyűjtött, leírt néprajzi anyagot becsomagolva Németiben hagyta, a padláson, azzal, hogy ha lesz ideje, kimegy érte. Sajnos ezért már nem jöhetett, mert utódja mindent összeszedett és a tűzbe dobott. Csak egy műve maradt meg az „U podrumu”. A több évtizedes, nagy értékű gyűjtőmunkából semmi egyéb nem maradt. Mikor ezt megtudta, nagy fájdalmában csupán annyit mondott: „Nincs keresnivalóm Németiben, oda többé nem megyek.” A Járási Művelődési Osztályon többé nem vállalt munkát. Nem volt már hozzá lelki ereje. Az idő eljárt, a hosszú éveken át végzett nagy munka után pihenni készült. Sorra előjöttek a lelki bánkódás mellett a testi bajok, majd mindjobban szaporodtak. Szervezetét a betegség fokozatosan legyengítette, már a legjobb orvosi kezelés sem segített rajta. 1968. októberében győzött a halál. Temetése nem volt mindennapos. Aki csak ismerte és szerette, ott volt. Ott volt kedves faluja népe, a németiek, a szeretett tanítványok, akik imádságos lélekkel, virágok sokaságával és gyönyörű énekekkel, melyekre ő tanította őket, kísérték utolsó útjára, a pécsi temetőbe. A sírjánál elbúcsúztak tőle: „Neka mu bude laka zemlja, nek počiva u miru. Amen” (Legyen neki könnyű a föld, nyugodjon békében. Amen).

84


HORVÁTH BÉLA ESPERES-PLÉBÁNOS RÖVID ÉLETRAJZA ÍRTA: MATUSEK LÁSZLÓ Mielőtt bemutatnám két és fél évtizedes fáradhatatlan lelkipásztori és költői munkásságát, szükségesnek tartom röviden ismertetni életútját. 1874. március 6.-án született Bükkösdön. Atyja: Horváth János bábos mester, édesanyja: Fellinger Hermina. Még 1874-ben édesapja abbahagyja a bábos mesterséget és jelentkezik képesítés nélküli tanítónak Átára. Az átaiak nagy szeretettel fogadják az új tanítót. A falu ekkor színtiszta horvát ajkú nép. Olyan tanítóra van szükség, aki a lakosság nyelvét beszéli. Ennek a követelménynek ő meg is felelt. A kezdő tanítóra nagy feladat várt. Igyekezett az iskolai munkában helytállni. Nem volt ez kicsi dolog. A tanulók, a szülők, az idősek csak horvátul beszéltek, magyarul nem tudtak, csupán amennyit az iskolában tanultak. A kis Béla itt tanult meg beszélni, méghozzá két nyelven. A szülői ház adta a magyar nyelvet, s az iskolában, barátainál, valamint mindenfelé a faluban, ahol csak járt, a horvát nyelvű beszédet hallotta. Már kicsi korában megszokta a két nyelv használatát. Tudta, kivel, milyen nyelven kell beszélni. Középiskolába Pécsre kerül, ahol csak magyar nyelvű oktatás folyt. Itt megszerette a magyar nyelvet és irodalmat, különösen kedvelte a költészetet. A vakációt otthon tölti, mint korábban és amennyire csak lehet gyakorolja a horvát nyelvet. Már nagyobb diák, amikor a magyar irodalom remekei mellett a horvát irodalmat is olvassa, tanulmányozza. Nyelvtudása egyre bővül. Az iskolában szeretettel tanulja a latin nyelvet, otthon édesanyjától a németet. Közben édesapja megszerzi a tanítói képesítést. Még abban az évben, 1889-ben a család Dél-Baranyába, Bengére költözik. Áta közel volt Pécshez, vasútállomással rendelkezett, könnyebb volt az utazás. Viszont Benge, az új hely anyagilag lényegesen jobbnak bizonyult. Édesapja az új tanítói álláshoz könnyen hozzájuthatott, hiszen a megkívánt tanítói képesítése megvolt és emellett jól beszélte a horvát nyelvet, ami elengedhetetlenül szükséges volt számára az új helyén is. A család nagyon megszerette Átát, különösképpen az ifjú Béla, aki itt élte gyermekkorának legszebb éveit és itt serdült ifjúvá. Fájó szívvel mondott búcsút falujának, még fájóbban búcsúzott barátaitól, akiket nagyon szeretett. A fiatal Béla Bengén is föltalálja magát. Megszereti a fiatalságot, közeledik feléjük. Szókincse állandóan bővül. Példás jelleme, barátkozó, víg természete és emberszeretete miatt nagyon megkedvelik, akárcsak előző helyükön, Átán. A középiskola elvégzése után életpályának az egyházi szolgálatot választ85


ja. Felvételt nyer Hetyei Sámuel püspök idejében a Pécsi Papnövelde Intézetbe. Sok elfoglaltsága mellett mindig jutott ideje a nyelvekben való továbbképzésre, amit nagy lelkesedéssel tett. Szülei buzdítására hallgatva minden kis szabad időt önképzésre használt föl. A szeminárium évei befejeződtek. 1897-ben püspöke áldozó pappá szenteli. Hamarosan kezébe kapja kápláni kinevezését, természetesen oda, ahol horvát nyelvtudását hasznosíthatja, gyakorolhatja. A pécsi egyházmegye egyik Dráván túli községébe kerül, Donji Miholjac-ba. Mint lelkes, fiatal, népszerető pap, hamar megnyerte a lakosság szimpátiáját. Nagyon szerette az egyszerű embereket, különösen az ifjúságot és a kicsiket. Viszonzásul ugyanezt a szeretetet kapta. Plébánosa is csak dicsérni tudta. A lelkipásztori munka mellett a nyelvi továbbképzéseket sem hagyja abba. Feljegyzik róla, hogy több nyelv tudója. Versírással is foglalkozik. Sajnos az elkészült költeményeknek nyoma veszett. Négy évi káplánkodása után 1901-ben Radikovci-ba kerül plébánosnak. Mindenütt, ahol csak megfordul, megbecsülés és szeretet veszi körül. Nyolc esztendőt tölt Radikovci-ban. 1909-ben Zichy Gyula püspök a megüresedett németi plébániára osztja be szolgálattételre. Ide is azért került, mert a magyar, latin, német nyelv mellett a horvát nyelvet is kitűnően beszélte. A németi plébániához tartozó községek: Szalánta és Pogány. Mindkét község lakossága horvát anyanyelvű. Nagy szükség volt itt reá. Ahogy idekerült, látta, hogy sok a tennivaló. Többek között nincs ima- és énekeskönyv. Ekkor készítette el „Utjeha bolesnika” c. imakönyvét horvát nyelven, mely 1911-ben meg is jelent. A könyv nagyon hamar elterjedt, nemcsak a plébánia területén, hanem megyeszerte, a horvát ajkú községekben. Plébániája területén sokat fáradozott a hívek lelki épülésén. Hetente kétszer, ha kellett többször is meglátogatta a hozzátartozó községeket. Bármilyen is volt az időjárás, a hitoktatást el nem hagyta, azt lelkiismeretesen elvégezte. Ahol csak megjelent, felnőttek sokasága és gyermeksereg vette körül és hallgatta áhítattal lelkes beszédét. Minden ilyen beszédből az emberszeretet, a megértés és nem utolsósorban a segítőkészség sugárzott. Soha nem érezte magát fáradtnak, pedig az anyaközségben is bőven várt reá a munka. Terve és célja minden községben a vallásos és kulturális élet színvonalának emelése volt. A vallásukat szerető, jellemes, becsületes emberek nevelése. Ahol csak alkalom kínálkozott, mindent megtett ennek érdekében. Kitűnő segítőtársra is akadt az általa és Németi község által is igen tisztelt Ebrics István kántortanító személyében. Az említett nevelési területeken közösen is igen eredményesen dolgoztak. Szabad idejében sokat olvas, a nyelveket tanulja, gyakorolja. Hos�szabb-rövidebb költeményeket ír, magyarból horvátra fordít. Ilyen p1. Szabolcska Mihály egy költeményének fordítása, melyet 1912. áprilisában készített (a püspöki levéltárban találtam rá, Horváth Béla hagyatékában): 86


O zašto se nisi U selu rodila Pa da si mi tude Komšinica bila.

Mért nem születtél te A mi kis falunkban, Ott se messze tőlünk, Csak a szomszédunkban.

I da si mi bila Djevojka sirota Seoska ružica Seoska lijepota.

Csak a szomszédunkban, De ott is szegénynek, Falu rózsájának, Falu legszebbjének.

A ja da sam osto K’o drugi siroma U kučići svojoj Da sam osto sama.

Én meg soha, soha, - Szegény fiú módja, Kis falunk határát Át ne léptem volna!

Da me ni čitati Naučiti nisu Sam iz tvojih oči I na tvome licu.

Ne tanultam volna Olvasni se másból, Csak a te szemedből, Csak a te orcádról. Oh, onnan se másról, Onnan se egyébről: Csak a szíveinknek Örök szerelméről

I tu ništa drugo Neg’ samo toliko Da se mi ljubimo K’o što više niko.

87


A sok képzés, tanulás eredményének tudható be a horvát irodalmi nyelv kitűnő elsajátítása. Később már nemcsak kisebb verseket ír és fordít, hanem biztos tudással még az első világháború előtt hozzálát Petőfi Sándor költeményeinek horvát nyelvre való fordításához. A sikert siker követi, amely arra ösztönzi, hogy a munkát tovább folytassa. Munkásságának híre eljut Zágrábba is, ahonnan nagy elismerésben részesítik. Bárki, aki a magyar és horvát nyelvet beszéli, a költemények elolvasása után csak azt mondhatja, hogy a fordítás tökéletes. E remek könyvből csupán egy példány található a németi plébánia könyvtárában. Áldozatos és fáradtságot nem ismerő munkájáért, melyet nagy szakértelemmel, tudással és becsületes hozzáállással végzett, úgy hazája, mint kis faluja, Németi, valamint a Baranyában élő horvátság hálás köszönetét és elismerését érdemelte ki. E munkák végeztével továbbra is foglalkozik költeményírással. Sajnos ezek a versek elvesztek. Legutolsó irodalmi tevékenysége az új imádságos és énekes könyv megírása volt. Ez nem került kiadásra, a püspöki levéltárban őrzik. Ezen hír hallatára 1994 novemberében azzal a céllal mentem el a levéltárba, hogy kiderítsem a könyv kiadásának akadályait. Kersák Pál főtisztelendő levéltáros szeretettel fogadott és kezembe adta azt a csomagot, amely Horváth Béla volt Németi plébános egyházi énekekkel kapcsolatos feljegyzéseit, levelezését tartalmazta. Áttekintésekor rögtön feltűnt, hogy a kéziratos könyv nincs rendszerezve, hiányos, sok volna a pótolni való, hogy valóban kiadásra kerülhessen. A lapozgatást folytatva megállapítottam, hogy nem egy, hanem két könyv elkészítésére vállalkozott egykori írója. Az egyik könyv a hívek részére készült volna, a másik a kántoroknak. 1916. május 4.-én a pécsi egyházi hatóságtól, majd hamarosan az esztergomi főegyházmegyei hatóságtól is felkérést kap a könyvek elkészítésére. A munkához hozzá is látott és igen nagy és hozzáértő segítséget kapott kiváló kántortanítójától, Ebrics Istvántól. A hívek számára készülő könyv címe: Mali Vijenac Isuse ja te ljubim Molitvenik i pjesmarica za katolički puk Priredio: Bela Horvat župnik u Nemetu Odobrenjem pečuške duhovne oblasti A kéziratból hiányoznak a legfontosabb imák, sőt a litániák is. Tartalmaznia kellene az egész évre szóló énekeket is. A megmaradt anyagban nagy a rendetlenség, összevisszaság. A kántorok részére készülő könyvben az énekek egy részénél csak a vezető szólam van lekottázva. Olyant is találtam, ahol a 88


harmonizálás is elkészült. Mind a két kéziratból nagyon sok anyag hiányzik, így egyik sem teljes egész. Érzésem szerint a halála után levéltárba került anyag már az említett hiányokkal érkezett, a maga nagy összevisszaságával. Itt kell megemlítenem, hogy az egyházi hatóságtól 1916-ban ismét levél érkezett Horváth Béla plébánosnak, melyben a hatóság felkéri, hogy az ismert horvát nyelvű énekek mellett minél több magyar nyelvű éneket fordítson át horvát nyelvre, majd ezeket is helyezze be a két kéziratba a megfelelő helyre. Ez azt a célt szolgálná, hogy a kántornak és a híveknek bő választéka legyen az énekekből. A hatóság fel is sorolja azokat a magyar énekeket, amelyeknek horvát nyelvre való fordítását kívánja. Bár a kérésnek örömmel tett eleget, áttekintésemkor ezekből is csak nagyon keveset találtam. Mint már említettem, Ebrics István kántortanító nagyon sokat segített a könyvek elkészítésénél, ezt elárulja a kéziratban az írása, kottába szedése. A kottázás, a harmonizálás elkészítése az ő feladata volt. Az 1918. évet írják, amikor az esztergomi főegyházmegyétől hivatalos levél érkezik, melyben sürgetik a kéziratok elkészítését. Majd a levél így folytatja: egyidőben szeretnénk a könyveket kiadni a „tótoknak” készülő könyvvel. Hogy mi jöhetett közbe, nem lehet tudni. Csupán feltételezés részemről, hogy nem készültek el a kéziratok nyomdára készen vagy a világháború végén bekövetkezett nagy szegénység akadályozta meg kiadásukat. Miután a megjelenésből nem lett semmi, Ebrics István az eredeti kéziratról elkészíti magának a kántorkönyvet, amelyet nyugdíjba vonulásáig az egyházi szolgálatban használt. Erre a kéziratra jól emlékszem. Alkalomadtán a 40-es években a templomi szolgálatban helyettesítettem Németi községben és ebből a kéziratos kántorkönyvből énekeltem. Nagyszerűen elkészített, precíz könyv volt. Valamennyi ének harmonizálva is volt. Sajnos Ebrics István nyugdíjba vonulása után ez is, mint annyi sok más kéziratos érték, eltűnt. Így a valamikori híres németi plébánia egyházzenei kincseiből semmi sem maradt, csupán annyi, amennyit a nép emlékezetében megőrzött. Horváth Béla plébánosnak sokoldalú elfoglaltsága mellett pihenésre is jutott ideje. Ilyenkor a faluban sétált, beszélgetett az emberekkel. Közvetlen, emberi kapcsolat volt közte és a nép között. Az emberek kitárták előtte szívüket, lelküket. A plébánia területéhez tartozó falvakról és az ott élő családokról tiszta képe volt. Örömükben, bánatukban velük osztozott. Ahol a szükség kívánta, mindig és mindenütt jelen volt és segítséget nyújtott. A németiek úgy hívták őt: a nép igazi lelki atyja. Az a sok jó, amit tett, szájhagyomány útján maradt meg. A következő történet is erről szól. Pogány község is az ő plébániájához tartozott. Ahogy Németiben és Szalántán, úgy itt is nagyon tisztelték és szerették. 1910-ben a község bírója, Radics Mátyás az év farsangjában tartotta fia lakodalmát, melyre szeretettel meghívták kedves plébánosukat is. El is jött nagy örömmel. A kellemes kör89


nyezetben kitűnően érezte magát. Evett-ivott, vigadozott, mint a többi vendég. Majd jóízű viccelődését és kitűnő humorát használta fel a vendégek megnevettetésére, a jó hangulat fokozására. Elérkezett az éjfél, a menyasszony ajándékozásának ideje. A szokás az volt, hogy aki megajándékozza a menyasszonyt, meg is táncoltatja. Ő sem maradt ki ebből a megtisztelő szokásból. Kezében az ajándék, megpörgeti a menyecskét, közben a zene hangjaira szöveget rögtönöz és dalolva így köszönti: Igra popo i Šokica haj, haj! I na popi kabanica haj, haj! Bolje igra kabanica haj, haj! Nego popo i Šokica haj, haj! Azóta a dal szövege szájhagyomány útján elterjedt az egész környék bosnyákok lakta falvaiban (az adatközlő Bosnyákné Szemelyácz Mária, leánykorában pogányi lakos volt). Gyermekkori szép emlékeinek felidézésére, ha csak tehette, hintóra ült és a Németitől 5 km-re levő Átára hajtatott. Érkezését a hintó dübörgése adta hírül. Tudták az átaiak, hogy megérkezett Horváth Béla németi plébános. Minden alkalommal az iskola előtt állt meg, ahol ifjúvá nőtt. Mindannyiszor összejöttek a gyermekkori pajtások, férfiak, nők és nem maradhattak el a gyerekek sem, hisz minden családban sok szépet és jót hallottak felőle. Közéjük lépett és költői tehetségéből fakadóan humoros, lelkesítő verset rögtönzött a megjelentek nagy örömére. Átölelte őket és derűs, hangulatos perceket szerzett nekik. A szívélyes búcsúzkodás után a temetőbe hajtatott. Fölkereste nagyapjának sírját. A kőkereszten ez a felírás olvasható: Itt nyugszik Horváth Gergely, volt kátolyi tanító, meghalt 1876. Rövid imádság, fohász után hazatért Németibe. Ha ideje engedte, évente többször is megtette ezt az utat. A végtelen szeretet, az itt lakók megbecsülése, a kis faluban eltöltött gyermekkori évek, a szép emlékek vissza-visszahozták. Fiatalon éri a halál. A gyógyíthatatlan betegség nála sem volt könyörületes. Rövid, de csodálatos életpályája volt. Akik ismerték, ma is példaként emlegetik a felejthetetlen plébánost. A mai utódok pedig Németiben, Szalántán és Pogányban a szájhagyomány útján megmaradt jellemvonásaira büszkék. Ezek az egyszerűség, emberség és a szeretet. Ezekből fakadt népszerűsége, mely sokáig meg fog maradni az itt élők emlékeiben. Örök álmát a németi temetőben alussza, szüleivel közös sírban. Sírkeresztjén ez a felírás olvasható:

90


Főtisztelendő Horváth Béla plébános Meghalt 1921. október 22. Áldozárságának 25., életének 48. évében Áldott jó költői szíved, mérhetetlen emberszereteted, a mi büszkeségünk és minden boldogságunk szállt veled a sírba. Imádkozzál érettünk! Az életrajz elkészítéséhez hozzásegítettek: Ebrics István németi ig. tanító, 1911-1951 a község kántortanítója Áta községből: Standovár Mátyás, sz. 1863 Bosnyák Mária, sz. 1880 Pavlovicsné Standovár Katalin sz. 1904 Udvaráczné Bosnyák Mária sz. 1901 Standovárné Ferencz Anna sz. 1908

91


KARÁCSONYI NÉPSZOKÁSOK ÁTÁN MATUSEK LÁSZLÓ ÁTA, 1963. Községünket 70-80 évvel ezelőtt (1880-ig) tiszta bosnyák lakosság lakta. Később (1885-90 körül) telepedett be 5-10 német család Tolna megyéből (Izmény, Ófalu, Bonyhád, Mekényes). 1943-ban 10 magyar család érkezett Szabolcs és Hajdú megyéből. Nekik a község déli részén a Népjóléti Szövetkezet külön utcát építtetett. Valamennyien sokgyermekes családok voltak. Az újabb telepesek gondolkodásban és szokásban is elkülönültek a régiektől. Népszokásaik sem a német, sem a magyar családoknak nincsenek. Ez talán nem is csoda, hiszen különböző helyről származnak és igen szegényen érkeztek. Az itt élő őslakosság a jelenlegi lakosság létszámának ¾ része. Letelepedésük Mária Terézia idejében történt a mai község területének középső részére. Azért éppen ide, mert a községnek ez a része tele volt forrásokkal, amelyek a friss ivóvizet szolgáltatták; csörgedező patakokkal, amelyekben az időszakos nagymosást és a kender áztatását végezték. Az őshazából magukkal hozták a színpompás népviseletet, melynek darabjait maguk készítették, a pásztorélet népszokásait és - amivel ma is dicsekedhetünk - a zöldség- és káposztatermeléssel kapcsolatos szakértelmet. A természettől ellesték a nyíló virágok csodálatos alakjait és a színek harmóniáját, az állatok tetszetős vonásait, amelyeket stilizálva ruhájuk díszítésére használtak fel. Ahogy ruházatukat ma is a mezei virágok alakja és színpompája díszíti, úgy lelki világukat a gazdag, mélabús és friss ritmusú dal, nem kevésbé a népszokások és hagyományok rengetege jellemzi. Mindezeket az öröm és a bánat szülte. A népszokások, népi hagyományok általában egy-egy nagy ünnephez vagy családi eseményhez fűződnek. Nincs az évnek olyan ünnepi eseménye (Karácsony, Húsvét, lakodalom), amelyhez valamilyen népszokás ne tartoznék. Ezek a népszokások a lakosság lelkében születtek meg, akár a szebbnél-szebb hímzések egyes darabjai. A művészet és a szép iránti vágy érlelte meg bennük a maguk nemében és környezetében oly megható ünnepségnek mondható szokásokat, amelyeket azután az évszázadok és a történelmi változások alakítottak ilyem művészi széppé. Az emberek alig várták az egyes ünnepeket, hogy újra meg újra gyönyörködjenek a maguk alkotta népszokásokban. Hetekkel előtte folyt a készülődés. Így köszöntött be a Karácsony is. Hogyan várták tehát az ünnepet? Az édesanya feladata volt, hogy éjjel-nappal hímezve elkészüljön leányának a szép ing és alsószoknya (krilca), a legény fiának a hímzett gatya és 92


ing, amelyeknek anyagát apránként szőtte meg, míg a család aludt. A hozzávaló hímző pamutot a zöldség-árulásból teremtette elő. A házból ugyanis sem maga, sem pedig gyermekeinek felruházásához semmit sem kapott. Az ünnepet megelőző munka a ház körüli nagytakarítás, elsősorban a nagymosás (ezt luzsizásnak nevezik). Nagy kádban összegyűjtve vár a sok ruha: ing, gatya, szoknya, lepedő, stb., mindaz, ami vászonból készült. Ezt egy egész nap lúgozták (ma is) és azután a patakon jól kimosták. Ha jég volt, fejszével feltörték, de a mosásnak meg kellett történnie. Mezítláb mostak, mert lábbal is megtaposták a ruhát és ruhaverővel jól kiverték. Amíg a sok ruha száradt, az egész házat kimeszelték, mondván, a bajt, a gonosz szellemeket így lehet kiüldözni a házból. Meszelni csak a falakat szokták, de a padlózatot, amely földes volt, nem kenték fel (ma igen). Ha a meszeléssel készen voltak, minden tárgyat lúgos vízzel lemosva a helyére tettek. Az ágyba friss szalmát hoztak és mind a négy sarkába fokhagymát tettek (ki-ki kést is helyezett), hogy a boszorkányok éjjel ne kínozzák őket. Az állatoknak a takarmányt a férfinép előre elkészítette, mert ünnepen az istállóban is nagy rendnek kellett lenni. Karácsony napján korán etettek, az állatokat nem fogták be, ugyanis azt tartották, ha befogják őket, a legnagyobb szerencsétlenségre számíthatnak. Karácsony böjtjén Ádám, Éva napján (badnjak) az egész ház apraja-nagyja korán kelt, hogy alkonyatig minden munkával elkészüljön. Amikor beköszönt a szürkület, az utca hirtelen elcsöndesedik. A család mindenütt otthon van, csupán a fiú gyerekek hiányoznak. Folynak az esti családi ünnep előkészületei. A lakás szépen díszített, a falon szentek képei és tányérok sorakoznak, az asztal felett petróleum-lámpa világít. Az ágyak hímzett lepedővel vannak leterítve. Az egész család tetőtől-talpig megtisztálkodva (a gyermekek ilyenkor piros almával mosakodnak, hogy olyan szépek legyenek, mint az alma), szép ruhába öltözve várja az ünnepélyes pillanatot, amikor a várva-várt ünnep beköszönt. Az utcán csengetés hallatszik, mély és magas hangú csengő, kolomp szólal meg, majd belevegyül a duda és a tambura hangja is. A község pásztorai a gyermeksereggel köszöntik az ünnepet ilyen nagy zenebonával. A csapat végig vonul a falun. A tülkölésre mindenki az utcára siet, örömmel fogadja a köszöntést. Viszonzásul a háziasszony kaláccsal, borral, sült tökkel, aszalt gyümölccsel ajándékozza meg a pásztorokat. A pásztorok felvonulása után a családból valaki az utcán marad és figyeli, hogy hol gyúl ki először a fény. Ez rendszerint a pásztorháznál és a kocsmánál fordult elő. Régen azt tartották, ahol Karácsony estéjén először gyúl ki a fény, oda sereglenek a férgek (bolha, egér, patkány, stb.). A pásztorok hazaérkezése után lassan kigyúlnak a lámpák a kis bogárhátú házakban is, és kezdetét veszi a családi ünnepség, amely minden háznál azonos szertartás szerint zajlik le. 93


A család tagjai a szobában foglalnak helyet, csupán az édesapa hiányzik. Ő ugyanis kívül áll az ajtó előtt, hátán nagy köteg szalma. Háromszor kopog az ajtón, mindig hangosabban. Bentről mindig azon a hangon kapja a választ: szabad! Kinyílik az ajtó, a gazda így köszön be: Dobro veče! Čestit Božić i Nova Godina! (Jó estét kívánok, boldog karácsonyt és új esztendőt). Evo djeco, dono sam vam slame i dono sam vam Božić (Íme gyerekek, meghoztam nektek a szalmát és a karácsony ünnepét). Erre a háziasszony válaszol: Vaša duša prid Bogom! (A te lelked az Isten előtt). Majd folytatja: Djeco, hodite u rpu, pi-pi-pi, ću-ću-ću, li-li-li, buri-buri-buri, konjo, krava, tele, svinje, koze, ovce. (Gyerekek, jöjjetek körém, mondja a háziasszony, közben diót szór az elhintett szalmára és az összes állatokat a nevükön hívja). A gyerekek boldogan szedik össze a diót. Egyben ügyességi verseny is ez, ki, mennyit bír összegyűjteni. A gazda ezután kimegy, hogy az ünnepi köszöntés után a szokásos kellékeket behozza: kender, kantár, ekevas és egy szakajtóra való vegyes gabona. A felsorolt tárgyak vacsora után az asztal alá kerülnek. Most az asztal köré áll a család, ki-ki szokásos helyére és fennhangon imádkozik (Miatyánk, Üdvözlégy és Dicsőség). Az asztalon három terítő van. Mielőtt a háziasszony az asztalra helyezné őket, kiáll a küszöbre, megrázza őket, majd ezeket mondja: Buve, muve i svakaki gad, marš van! (bolha, légy és minden szenny, takarodj a lakásból). Mind a három terítőnek megvan a maga jelentése. Az asztal tetejére keresztbe néhány szál szalmát tettek, ezt az ünnepek után a gyümölcsfákra kötötték, hogy a jövő évi termés jó legyen. A legalsó terítő nagyon egyszerű vászon volt. Az új esztendőben ebből vetettek. A következő már díszes volt, erről ettek ünnepeken. A legfelső pedig a leggazdagabb hímzésű, amely a megérkezett nagy ünnepet jelenti (ez vacsoránál lekerül az asztalról). Erre helyezik a karácsonyi kenyeret (badnji kruh). Ez a kenyérhez hasonló tésztából készül, amelyen különböző állat- és virágminta található. Az asztalra kerül a rózsafüzér, piros alma, amelyben pénz van, imakönyv, Luca-napi búzavetés, valamint egy égő gyertya, amely a vegyes magvakkal teli díszes kancsóban van elhelyezve. Ezután megkezdik a vacsorát, melyet a háziasszony kínál a családtagoknak eképpen: Pite rakije, da budete jaki, jedite bijelog luka, da vas ne diraju bosorke, zatim ribe i čorbe jedite, da ne budete šugavi! (Igyatok pálinkát, hogy erősek legyetek, fokhagymát egyetek, hogy a boszorkányok ne gyötörjenek benneteket, azután levest és halat egyetek, hogy rühösek ne legyetek). Még több étel vár a családra: makovača (mákos, laskaszerű tészta), turkinja (sült tök) és a vacsora végén a dió, amely játéknak az a célja, hogy megmondja, a következő évben ki lesz egészséges és ki beteg (kézzel feltörik a diót, akié hibás, az beteg lesz). Ezzel a vacsora véget ér, a házigazda imát mond, amelyet valamennyien csendben mondanak. Az ima így hangzik: Hálát adunk néked Istenünk, hogy engedted megérni mindnyájunknak erőben, egészségben a Karácsony ünnepét. Majd valamennyien imát mondanak (Miatyánk, Üdvözlégy és Dicsőség) és 94


örömük jeléül az egész család együtt énekli a Radujte se narodi… c. éneket (Örüljetek minden népek, ha halljátok, hogy Jézus megszületett, ebben az áldott órában, minden népek halljátok és jászolához siessetek). Karácsony estéjén nem szokás a szomszédolás, sem a rokonlátogatás. A gyerekek a szalmán játszadoznak, az öregek elpihennek, a család fiataljai pedig dióval játszanak, esetleg énekelgetnek. Az éjféli harangszó inti a családot, hogy mindannyian ünneplőbe öltözve a templomba siessenek. Itt kívánnak egymásnak kellemes ünnepeket. Az éjféli ájtatosság alatt felcsendülnek a szebbnél-szebb énekek, amelyek az egyszerű nép szívében évszázadok óta élnek. Apáról-fiúra, nemzedékről-nemzedékre öröklődtek ezek. GYERÜNK TESTVÉR, ÚTRA KELJÜNK Gyerünk testvér, útra keljünk Hogy ajándékokat vigyünk A megváltó Jézusnak Kedves karácsonyunknak

Zengje a dalt Misó bátyja Szóljon szépen tamburája Szépen halkan pengesse Hadd hallják az emberek

Máté bátyja mit fogsz vinni? Kató nénje mit fogsz adni? Adj egy tyúkot az útra Az való a fogunkra

Siessen most András bátyja Ne szomorkodjon dudája Fújja hát meg vidáman Hadd hallják a világban

Én majd hozom a friss túrót Tejföllel teli vájlingot Zsírban kisült húsokat Mézborral telt kulacsot.

Zengjük Urunk dicső nevét Édes fia születését Ki értünk fog szenvedni Bűneinkért meghalni

Kinek mije van, azt hozza Betlehembe Jézusunknak A született kisdednek Betlehemi hercegnek Sok beszédnek sok az alja Urunk nevét mind meghallja Ember fia és lánya Jézus, Isten báránya!

95


MEGSZÜLETETT A KISDED Megszületett a kisded Jászolba fektették le Kedves, drága Jézusom Szívemet nyújtom, tiéd vagyok Az Úrnak fia álmot sző A mennyekből közénk jő Kedves, drága Jézusom… A szeplőtelen szűz szülte Saját tejével táplálta Kedves, drága Jézusom… Jézusnak hívá az Atya Megvált ő minket, kiválaszt Kedves, drága Jézusom… Ó, TE DICSŐ BETLEHEMI PAJTA Ó, te dicső betlehemi pajta Melyben megszülte fiát Mária Istennek fia, Szűzanya magzatja Megszületett világunk megváltója A pajtában együtt József s Mária Angyalok felettük zengik: Glória! Keleten csillag ragyog szüntelen Három király ezt látván útra kel Ó, édes Jézusunk hívjál magadhoz hogy szereteted bennünk felragyogjon

96


Nagykarácsony reggelén alig hajnalodik, a fiú gyerekek már járják a házakat, kotyolni mennek. Mivel nagy szerencsét hoznak a házhoz, igen szívesen fogadják őket. Bekopognak az ajtón: Čestit Božić i Nova Godina! (Kellemes karácsonyt és boldog új évet kívánok). A tűzhelyhez mennek, a parazsat piszkálgatják, közben ezeket mondják: amennyi a parázs, annyi legyen a tojás, amennyi a szikra, annyi legyen a csirke, amennyi a hamu, annyi méter gabonája legyen a gazdának. Ezután a háziasszony seprűre ülteti a kotyolót. Szorosan kell ülnie a seprűn, hogy a tojásból jól keljenek ki a csirkék. Szokás a kotyolót megajándékozni. A gazdaasszony aszalt gyümölcsöt vagy almát ad, a gazda pénzt. Így megy ez, míg ki nem virrad. Akkor a gyerekek hazamennek, a ház népe pedig a templomba készül. Ezzel a Karácsony első napja le is zárult. Első nap az öltözetük szép színes, de még szebb másnap, amikor rendszerint a kocsma nagy termében mulatságra gyűlnek (első nap nem táncolnak az ünnep iránti tiszteletből). Másnap délután, amikor az egyházi szertartásnak vége, a fiatalok, lányok, legények, menyecskék és fiatalemberek a kocsmába mennek. Ott megszólal a zene és arra ropják a tüzes, friss táncokat. Amilyen színpompás a népviseletük, olyan színes, gazdag a muzsikájuk. Táncuk általában körtánc (kolo), sokféle figurával, de vannak páros és hármas táncaik is. Ilyenkor aztán a jó itóka sarkallja a fiatalokat a pattogós táncra. Este a lámpafénynél gyönyörű látvány, ahogy pörögnek, forognak a színes szoknyák, csillognak a női fejdíszek és a bőgő hangjára verik a taktust a lányok és menyecskék nyakán két-három sorban elhelyezett pénzsorok (križak). Régen a dudát kedvelték, az öregek talán ma is ezt szeretik a legjobban hallgatni. A fiatalok közt is akad kedvelője. Ma igazán a tamburazenekar az övék, ahogy hívják: a banda. A karácsonyi és általában az ünnepi bálokban születtek a jó rögtönzött dalok, a szövegük egyszerű, de igen kedves és közvetlen. Ezeket tánc közben rögtönözve egy énekes énekelte, a többiek pedig kíséretet adtak hozzá. Ebből keletkezett a felelgetős dal is, amelyet két vagy több szólista énekel egymásnak, vagy lányok a fiúkkal váltakozva adnak elő. Íme, egy ilyen dal: Hvatajte se curice do mene, nećete me vidit do nedelje… (Körülöttem fogódzkodjatok meg, szép lányok, mert egy hétig nem fogtok látni). Karácsony harmadik napjával ismét megkezdődnek a dolgos hétköznapok. Kiviszik a szalmát, az asztal alól a szénát, ekevasat, kantárt, kendert, gabona-keveréket a szakajtóval. A szemet az állatoknak szórják, hogy egészségesek maradjanak. Aprószentek napján már hajnalban ismét zaj hallható az egész faluban. 97


A gyerekek járják a házakat és vesszővel vagy korbács-veregetéssel köszöntik a lakosságot. Mindenkit gyengéden megveregetnek, majd ezt mondják: Élj egészségben! (Živi zdravi). Ezt háromszor megismétlik. Ezután a házbeliek ajándékot adnak át. Valamikor almát kaptak, ha fiatalok voltak, az idősebbeknek egy kupica pálinka járt a köszöntésért, esetleg 1-2 Ft. A rokonok mindig többet kaptak. Ezzel a karácsonyi ünneppel kapcsolatos népszokások befejeződtek, csupán a karácsonyi kellékek eltávolítása történik folyamatosan. A fogasra visszakerül a sok ruha, ezeket ugyanis az ünnepre el kellett távolítani, mert ha ott marad, nagy szerencsétlenség érheti a családot. A kutyaugatást sem figyelik már tovább, habár azt tartják róla, ha karácsonykor a kutya sokat ugat, bő szilvatermés várható. Az asszonyok újévig nem fonnak, se nem szőnek, ez az ünnep megsértése lenne. Újesztendőig meglátogatják egymást a rokonok, elbeszélgetnek; csupán a ház körüli munkákat végzik. Szilveszter estéjén rendszerint bál volt a kocsmában. Összejött a falu fiatalsága és jó hangulatban ropták a szebbnél-szebb táncokat. Az idősebbek külön helyiségben énekelgettek. Éjféltájban az öregek kapták meg a zenét és büszkén mutatták meg a fiataloknak az öregek táncát, amit ők még duda hangja mellett csodálatos ritmussal és aprózgatással táncoltak. A zenekar hajnalig játszott, a fiatalság nótaszóval, táncolva tért haza. Ma már kevés háznál találhatjuk meg az elsorolt szokásokat a maguk teljességében. Ezek legnagyobb része már a múlté. Valamit azonban ma is őriz a szokásokból minden család, mint a múltnak kedves emlékét. Ahogy a fejlődés minden téren kibontakozik, úgy lesznek sorra emlékké a népi hagyományok.

98


Adatközlők: név Kollár Jánosné Pavlovics Mátyásné Horváth Jánosné Miatovics Györgyné Udvarácz Mátyás Pávics Miklósné Bosnyák Jánosné

életkor 71 56 53 65 67 80 76

foglalkozás htb. htb. htb. htb. gazda htb. htb.

utca, házszám Petőfi u. 1. Kossuth u. 13. Kossuth u. 43. Kossuth u. 15. Kossuth u. 27. Kossuth u. 61. Kossuth u. 57.

99


INTERJÚK AKI KÉRDEZ: SZÁVAI JÓZSEF AKI VÁLASZOL: MATUSEK LÁSZLÓ A SZÜLŐFÖLDRŐL SzJ: Laci bácsi kérem, hogyan is kezdődött a néprajz iránti szerelme? Hol volt a kezdet, honnan jött mindaz, ami később a baranyai horvát hagyományok gyűjtőjévé tette? ML: Somogyszentpálon születtem, a község közel van a Balatonhoz, a Nagyberek szélén. Az ősök Horvátországból származtak, ahogy az egész falu népe is. A törökök előtt magyarlakta vidék volt ez; ebből az időből van egy emlék, egy régi kolostor, de lerombolták, romjai ma is láthatók. A törökök alatt a magyarság elpusztult, alig akadt és mivel a vidék igen termékeny táj volt, lecsapolásra váró, nagy vízterületekkel, becsületes, szorgalmas és rendkívül szívós népet hoztak ide az akkori uraságok, Horvát-Tótországból. A falu szülöttei tótoknak nevezik magukat ma is. A község régi neve Tótszentpál volt, később lett Somogyszentpál, amikor Tótszentpál a 3-400 méterre lévő Varjaskérrel egyesült. Itt születtem, az én őseim is horvátok, dédapám az 1800-as évek elején jött ide Szlavóniából (ez Tótország mai neve). Apai nagyapám a közeli Csömenden született. Ezek a községek, Nikla, Csömend vegyes lakosságú falvak voltak, az elpusztult magyarság helyébe jöttek horvátok, akik víg kedélyükről és csodálatos népművészetükről is híresek lettek. SzJ: Kinek volt ez akkoriban a földje? ML: Ez Eszterházy hercegnek a birtoka volt. Somogyszentpál határának nagy része lecsapolásra várt még ekkor, ezt a munkát a letelepült horvátok végezték el. A területből kitűnő legelők lettek, virágzott az állattenyésztés (szarvasmarha-, sertés- és lótenyésztés). SzJ: Az érkezettek milyen falvakba települtek le? ML: Elsorolom őket: Somogyszentpál, Varjaskér, aztán 7-8 kilométerre Táska, 10 kilométerre Buzsák, aztán Lengyeltótiban is voltak, Somogyjádon, meg Nikla és Csömend. Ezek alkották ezt a horvát szigetet. A községek közül Somogyszentpál, Táska és Buzsák tartotta meg legtovább horvát jellegét. Gyerekkoromban az utcán, mindenhol a társalgási nyelv a horvát volt. A gyerekek az iskolában kezdtek el magyarul tanulni, amikor Eötvös József kötelezővé tette a magyar oktatást. Nálunk Somogyszentpálon, ha jól emlékszem, az 1860-as években építették az iskolát, a plébános volt az első tanító, aki Árva megyei (ma Szlovákia) tót születésű volt. Északi tót lévén nem értette a helyieket és azt 100


mondta, hogy mivel ő nem tud horvátul, a falusiak nem tudnak tótul, viszont ő jól beszél magyarul, legyen az iskolai oktatás nyelve a magyar, hogy megértsék egymást. Nagyszüleim már ebbe az iskolába jártak. Megtanultak írni-olvasni és egy kicsit számolni, énekelni. A templomban is bevezették a magyar éneklést. Ez azért ment könnyen, mert a szláv nép szeret énekelni és jó adottságokkal is rendelkeznek. Ahogy az idő múlt, a falvak horvát népe kapcsolatba került az urasági cselédekkel is, akik általában szegény emberek voltak és magyarok. Voltak, akik közülük elhorvátosodtak, de olyan is, hogy a horvátok vették át a magyar szokásokat. A horvátok népdalokat tanultak a magyaroktól, ők meg megtanulták a horvát nyelvet. A két nép becsülte és tisztelte egymást, veszekedés sosem volt. A templomi éneklésre visszatérve, én gyerekkoromban tehát már nem hallottam ott horvát éneket, de a sekrestyében még megtalálható volt a Szent Evangélium és ott voltak az énekeskönyvek. Hogy milyen kultúrával érkezett ez a nép? A szövés-fonás minden titkával, tudásával. Csodálatos szőtteseik és hímzéseik vannak, az őshaza motívumaival. Nagyanyáim idejében a férfiak csodálatosan hímzett fehér gatyákban jártak, az asszonyok hasonló szépen öltöztek és az őshazából hozott fejdíszüket az 1930-as évekig megtartották, még akkor is, amikor már többi ruhájuk a boltban vásárolt ruha volt. A szőtteseket tovább használták asztalra, ágyra, a lakás díszítésére. Motívumaik kifinomult ízlésre, nagyszerű színérzékre vallottak. Amikor 5-6 évente a püspök bérmálni jött vagy a hercegségtől valaki megszemlélni a falut, gyönyörű díszkapukat állítottak tiszteletükre és falu népe színpompás viseletbe öltözve ment eléjük. Ma népművészettel már nem foglalkoznak, akik mindezt egykor csinálták, a temetőben pihennek. Ami megmaradt, féltve őrzik. Igen nagy bajt okozott a második világháború, amikor háromszor volt kitelepítve a falu. Mire visszamentek, semmit sem találtak. Annyijuk maradt, ami rajtuk volt. Esetleg, ha sikerült valamit elásni és azt az egymást váltó katonák nem találták meg. Pedig korábban minden ház egy-egy néprajzi múzeum volt. Én is örököltem a nagyanyámtól nagyon szép dolgokat, el is hoztam egy keveset, de nagyon sajnálom, hogy nem hallgattam rá, mikor mondta, hogy „vidd el mind ezeket, fiam, magaddal, ezt neked készítettem, ezt még az én édesanyám segített csinálni” és elsorolta, hogy emlékezzek vissza mindenre, „ez a terítő, ez a lepedő a tiéd, a testvéreidnek már külön raktam, de a tiédet vidd el”, én nem fogadtam szót és ami ott maradt, az a felbecsülhetetlen érték mind elveszett, ellopták, a katonák széthordták, tönkretették. Elképzelhető, mekkora volt a kár, amikor 90 ház égett le a faluban. Volt katonaság, amely szórakozásból gyújtogatott, hogy lássa, hogy ég a falu… az oroszok és a németek egymást váltották, egyik a másikat szorította ki, aztán az oroszokat benyomták a Nagyberekbe, a németek meg megengedték a vizet… sok mindent meséltek nekem erről, mert akkor én már itt voltam Baranyában, itt tanultam. 101


SzJ: Milyen volt az élet a faluban a gyerekkorában? ML: Jaj, nagyon vígan voltunk… Elég jómódú falu volt, bár voltak szegények is. Mindenki dolgozott, ahogy tudott, az emberek egymást segítették. Békesség, nyugalom volt és a népdal a virágát érte. A szomszédok szerették egymást, nem volt gyűlölség. Ott mindenki tisztelte és becsülte egymást, ha valaki bajban volt, segítettek, hogy haragos lett volna a faluban, az ott nem volt. SzJ: Ez ugye a 30-as években volt? ML: Igen, a 30-as években, egészen a háborúig.

A BOSNYÁK BÚCSÚRÓL ML: A búcsúi bálról volna szó tehát, hogyan történt valamikor a búcsúi bál, mert az újabbról különösebb mondanivaló nem volna. Az átai bálról beszélnék. Ott tanítottam 40 évet, van tapasztalatom. A búcsú napjának igen nagy jelentősége volt minden falu életében. Évente csak egyszer van búcsú, nálunk Átán Pünkösdkor tartották. Egy héttel a búcsú előtt meghívták a vendégeket, akik általában a közeli hozzátartozók és a környező községek valamelyikében laktak: Pécsudvardon, Kökényben, Pogányban, Szemelyben, Németiben, Szalántán, Szőkében. A búcsú két napig tartott. Nálunk a búcsúnak nem volt vallásos jellege, mert nem volt templomunk. Pünkösdkor mégis igen forgalmas hely volt Áta. Ilyenkor volt a nagy zarándoklat Máriagyűdre, a nagy búcsúra és valamennyi körmenet keresztülment Átán. Ezek a körmenetek a következő községekből érkeztek: Nagykozár, Magyarsarlós, Olasz, Birján, Lothárd - ezek mind sokác községek voltak. Visszajövet megpihentek a faluban. A fiatalok pedig, a helybeliekkel együtt beálltak a táncba. Az idő délután 4-5 óra körül volt. A búcsúi bál már javában tartott, de volt, hogy csak akkor kezdődött. A helybeli legények külön táncot engedélyeztek a vendégeknek. Nekik szólt a tamburazenekar vagy a gajda (duda), mulassanak csak kedvükre. A mulatozás vége egy közös tánc és éneklés lett. Azután a zarándokok áhítatos énekeket énekelve hazaindultak. Az idegeneknek, vendégeknek tett gesztus a tisztelet kifejezése volt. Búcsú napján a meghívott vendégek ebédre érkeztek. Nagy tisztelettel és szeretettel fogadták őket. Rövid beszélgetés után mindenki a terített asztalhoz ült. Az ünnepi ebéd a következő volt: tyúkhúsleves metélt tésztával (rezanac), paradicsommártás vagy torma főtt hússal, töltött káposzta (sarma), sült hús (disznó vagy baromfi), savanyúsággal. Rétes: túrós, mákos, diós, ezt kemencében sütötték, nagyon jóízű volt. Más süteményt nem ismertek. Bora mindenkinek volt bőven, fehér és vörös bor, ez venni sohasem kellett. A vacsora meg frissen sült hurka, kolbász, sült tyúk salátával, ha még maradt a télről, 102


savanyított paprikával. Másnap a reggeli délelőtt 10-11 körül volt, mert későn kelt az éjjel mulatozó nép. Lássuk, milyen ételeket sorakoztatott föl a gazdaasszony: kocsonya, sült hal, fánk. Italnak pálinka és bor volt. Az asztalra egyébként csak akkor tettek terítőt, ha vendég érkezett. Különben csupasz asztalon étkeztek, amit étkezés után lemostak, majd száraz ruhával letöröltek. Reggeli után az asszonynép otthon maradt rendet csinálni, a férfiak kocsira ültek és a szőlőhegyre hajtottak. Ott iszogattak, nótázgattak. A vigadozó társaság ebédre érkezett haza. Ebéd után, 2-3 óra körül, ünneplőbe öltözve ismét mulatni mentek a kocsmába. A mulatozást csak a vacsora szakította félbe. A vidékiek közül a felnőttektől búcsút vettek, a fiatalok még reggelig maradtak. Virradatkor az utolsó párokat a zene kísérte haza. Nem egy későbbi házasság indult el ilyenkor. Hogyan készültek a fiatalok a búcsúi vigadozásra? A legények feladata volt a zenekar megfogadása. A legények közül ketten-hárman meglátogatták a zenekar vezetőjét és megfogadták őket a búcsúi bálra. Ez akkor volt hiteles, ha a zenekar vezetője előleget is kapott. Ezután a zenekar már nem mondhatta le a zenélést, ez íratlan törvény volt abban az időben. Ekkortájt 3-4, jól felkészült, elismert zenekar működött a környéken. A Pávkovics Sztipó bácsi zenekara Pécsudvardról, amelynek tagjai a környező községekből tevődtek össze. Szajcsán Jóka zenekara Mohácsról, ez volt a híres mohácsi zenekar. Volt egy másik jó zenekar is Mohácsról, a Peti zenekara. A Berger zenekara Alsószentmártonból, ez csak családtagokból állt, legfeljebb valamelyik sógor gyerek csatlakozott. Volt aztán még a kökényi Klotyo, meg a Kovács János (Jancsika) és a drávakeresztúri Ardai József. Hogyan is kezdődött a bálozás? A leányok összefogódzkodva kört alkottak a kocsma udvarán és ringó mozgással, apró lépésekkel vitték a kört, miközben csodálatos többszólamú dalokat énekeltek kedvükre. A járás, a séta mindig balra indult. Mik voltak ezek a dalok? Például: U livadi pod jasenom…(A mezőn, a kőrisfa alatt), Zelen ora debel lad (Zöld a diófa, nagy az árnyéka). Már hetekkel a búcsú előtt azért gyűltek össze esténként az utcai kispadoknál a fiatalok, hogy gyakorolják a szebbnél-szebb dalokat és táncokat. Nem volt ez kis feladat, hiszen három szólamban énekeltek és mindenkinek meg kellett találni a saját hangját a kíséretben. Ha valakinek nem nagyon ment, a jó énekesek mellé állt és megtanulta ő is. SzJ: Melyik szólamot énekelték a legtöbben? ML: A vezető szólamot kevesen énekelték, oda nem kellett sok ember, inkább a kíséretbe, ott voltak többen. Mint a templomi orgona, úgy szólt. SzJ: Fiú vagy lány volt az ének vezetője? ML: Általában a lányok kezdték. Aztán, amikor az éneklést megelégelték, táncoltak. Ki-ki a párjával, a kedvesével, az iskolatársával, a szomszédjával. 103


Visszatérve a búcsúra, a legények a kocsma asztalainál hallgatták a zenekar nótáit. A jó zene, a finom itóka meghozta a hangulatot. Ők is rázendítettek, hangos lett a terem a szebbnél-szebb daloktól. Ilyen dal volt, pl.: Zeleni se šumara…(Zöld az erdő), Kad ja pođem u bašćicu (Amikor a kiskertbe megyek). A dalok végeztével felálltak az asztaloktól és a zenekarral együtt kimentek az udvarra. Kettesével-hármasával mentek, összeölelkezve, egymás mögött. Mulató nótát énekeltek (Bećarac). A leányok meghallották a kivonulók zenéjét, a dalt, a füttyöt, a kurjantást. Dalolásukat abbahagyva szétváltak és nagyokat kurjantva fiúk elé mentek és egymásnak felelgetve Bećarac-okat énekeltek. Végül összefogódzkodtak, de a legények ügyeltek a lányok ünnepi öltözetére. A lányokat a derekuknál fogták át, a lányok a fiúk vállára helyezték karjukat. Színpompás látvány. Egy fiú, egy lány elhelyezkedéssel megalkották a nagy kört. Ez a kóló. A kólóban hol az egyik, hol a másik legény vagy leány kezdte el az énekelt versszakokat, mintegy egymásnak felelgettek. A jó hangulatot csipkelődő, ugrató, csúfolódó, rögtönzött versikékkel (Poskočice) is fokozták. A legények sok szép táncfigurát bemutattak. A kólót gyakran behúzták a kör közepéig s a két egymással szemben táncoló legény kitett magáért a figurázásban. A füttyszók, kurjantások is jelezték az emelkedett hangulatot. A kóló egyszer csak véget ér, de alig állnak meg a zenészek, mert egy legény már a zenekar vezetője elé lép és pénzt tesz a tambura húrjai közé: Svirajte Tanac! (Tanac-ot játsszatok). Ki-ki fogja párját, felsorakoznak egymás mellé és a páros tánccal folytatódik a mulatság. Valamennyi horvát táncnál lényegesek az apró rezgők, erre a táncra ez különösen igaz. Amikor a zenekar megelégeli a muzsikálást, ismét egy legény segít némi pénzzel, hogy jobb legyen a kedvük, kérvén kedves táncát: Na dvi strane kolo! (két oldalra kóló). Ebben a táncban először balra, majd jobbra haladnak a tánclépések. A kólók, a kör, a pompás népviseletbe öltözött táncosok mozgása nagy élmény a nézőknek is. A mulatozás a sötétedésig folytatódott. Akkor mindenki hazament, magával vitte vendégeit, a fiatalok átöltöztek és mindenki megvacsorázott. Ezután újra visszamentek a mulatságba. Mivel nem volt kultúrház, a mulatság, a vigadozás az udvaron volt, ahol csak a holdvilág, esetleg néhány petróleumlámpa adott némi fényt. A tánc hajnalig tartott, a zenészek a legények kívánságára sorra játszották a táncokat (Dugačka drmavica, Romanska, Ranče, Pačiće, Todore, Na dvi strane kolo és a többiek). Továbbra sem maradtak el a Poskočicá-k (felelgetős, csúfolódó énekek) és a szünetbeli dalolások. Hajnalodott. A zenekar már felállt, hogy a fiatalokat hazakísérje. A házaknál meg-megálltak, énekelgettek, talán még táncra is perdültek. Az ilyenkor felébredő családok mindezért nem haragudtak meg. A fiúk a lányoktól búcsút vesznek azzal, hogy a sok búcsúi élményről a következő szombaton az utcai kispadokon vagy a gyöpre leheveredve majd beszámolnak egymásnak. A kis104


kapuk becsukódnak, mindenki nyugovóra tér. A zenészek dagadt erszénnyel hazaballagnak. SzJ: Mennyi ideig tartott az öltözködés, a készülődés az ilyen mulatságokra? ML: Erről is kell még beszélnem, meg arról, hogy búcsú előtt nagy munka várt a családokra. SzJ: A búcsú vasárnap volt, ugye? ML: Vasárnap kezdődött és még hétfőn is tartott. Szombaton készültek hozzá. Péntekig még dolgoztak, szombaton a felkészülés volt. Ez is érdekel? SzJ: Hogyne! ML: Hát akkor annyit, hogy a búcsú hetében a mezei munkákat igyekeztek elvégezni. A búcsú május végére, június elejére esett, ilyenkor a kukorica- és krumplikapálást kellett megcsinálni, a szőlőbeli munkát, ami még kell, permetezés, kapálás, hogy kész legyen. Az asszonyoknak otthon az egész lakást rendbe kellett hozni. Mindent kimeszeltek, még a mellékhelyiségeket, istállókat, ólakat is. Egy napig tartott a nagymosás. A faluvégi vagy a kertek aljai patakban mostak (utóbbiban kendert nem áztattak sosem). Volt egy külön mosómedence elkerítve, mindenki vitte a maga ruháját, kocsira felpakolva, mert olyan sok volt, hogy az asszonyok nem tudták a fejükön vinni. Tudták egymásról, hogy ki, mikor mos. Na, ma lennénk itt tíz-tizenöten, akkor mi menjünk a másik patakra! - így beszélték meg. A pataknál egymástól úgy tíz-tizenöt méter távol mostak, ennyi kellett, hogy kitisztuljon a víz. Mindig jó időt választottak a mosásra és így a ruha estéig meg is száradt, ahogy kiterítették a bokrokra, gyepre. Este jöttek megint kocsival, vitték haza. Otthon aztán ráncolták, rakták le a gatyákat, alsószoknyákat, mángorolták a lepedőket, kinyújtották, kihúzogatták az ágyneműket, hogy friss, jó illatú legyen a vendégeknek, akik majd a búcsúra a házhoz jönnek. Pénteken délután a férfiak elmentek ki a pincékhez - a szomszéd faluhoz, Vókányhoz tartozó hegyben volt a pincéjük - és hordókban, nagy edényekben hozták a bort, hogy elegendő legyen. Ha valakinek nem volt bora - bár az ilyen alig akadt - vásárolt, mégsem tehettek vizet az asztalra, csak a gyerekek kaptak vizet. Az ételekhez is előkészültek: levágták a baromfit és megtisztítva levitték a pincébe. Megsütötték a kalácsot, kuglófot. Előkészítették, tepsibe rakták a rétest, majd a kamrába, hűvös helyre tették és csak akkor sütötték ki, amikor a vendégek jöttek. Mivel, ahogy említettem, Átán nem volt templom, ezért a búcsúnak nem volt vallási része, csak a vigadozás folyt. SzJ: Akkor végül a búcsú vasárnap délután kezdődött? ML: Vasárnap délre jöttek a vendégek, ebédre. Hozták magukkal a szép 105


ruhájukat, mert kocsira nem ültek föl ünnepi ruhában. SzJ: Lovas kocsival érkeztek? ML: Igen, mindenhonnan lovas kocsival jöttek, a lovak és a kocsik is tiszták, ápoltak voltak, minden ragyogott. Volt, aki ilyenkor fogott be először az új, féderes kocsijába. Ha nem voltak sokan egy kocsira, másokat is elhoztak, akik szintén ide tartottak. A magukkal hozott ruhát a tiszta szobában szétrakták, megigazították, ne legyen rajta gyűrődés. SzJ: Hogyan készültek a fiatalok a búcsúra? ML: A lányokkal kezdeném. Szépen megfésülködtek és édesanyjuk széles pletenicá-t, hajfonatot készített nekik. 13-15-17-19 ágba ment a fonás. Ez a hajviselet talán római kori maradvány, még amikor Boszniában laktak, ott is divatos volt ez náluk. Sokáig megtartották, még a 40-es évek elején is hordták. Onnantól már kezdték a mo-hácsi, három ágba befont frizurát, az könnyebb volt. A pletenicá-t művirágokkal, rezgőkkel díszítették, oldalt meg kis kunkorokat (čula) hagytak. Hogy szépen álljon, beszappanozták a hajat glicerinszappannal, akkor lesimult és szépen állt. SzJ: Kendőt nem tettek? ML: Nem, csak akkor tettek kendőt, amikor a kocsin voltak, hogy a por ne érje a fejüket a hosszú úton. Na, most akkor vissza a lányokhoz. Gyönyörű inget kapott a leány, széles ujjút (širokim rukavima), szépen hímzettet. A szívüket-lelküket beletették, három hónapig készült. Amikor csak lehetett, a mezei munkák után csinálták, sokszor este, petróleumlámpánál, mert nem lesz kész, Pünkösdre kész kell lenni. Ugyanígy az alsószoknyákat is. Ezeket tehát mind hozták magukkal a búcsúba, meg a cipőt, nagyon szép szalagos cipőjük volt, díszes volt, Pécsen volt ilyen cipész, akinél ők szoktak vásárolni. SzJ: Bőrből volt ez a cipő? ML: Igen, bőrből, szép díszes volt. Aztán még régebben csizmát is hordtak, sárga csizmát a lányok is, meg a fiatal asszonyok is. Ez úgy a századfordulóig volt (1900-as évek). Átán volt 2-3 asszony, aki a 10-es évekig hordta. A menyecskék ugye kontyot kaptak (konđa) és az tele volt dísszel. Ha fiatal volt a menyecske, még fátylat is kapott rá, úgy mondták, hogy “zaobradita mlada”. Szalaggal végig, rezgőkkel díszítve. Aztán egy-két sor pénz volt a nyakba, gyöngyökkel. A gyöngysorok általában a következők voltak: fehér, sárga, zöld és bordó. Volt, aki kéket is használt. Mindegyik színből két sor volt. Gazdag volt, az egész mell el volt így takarva, ezzel a dísszel. A táncban zörgött is, a pénzt jól fölkötötték, nehogy a tánc rezgése közben összetörje a gyöngyöket. A fiúk ekkor vették föl először az ünnepi gatyát, nyolc-tíz szeles (osam-deset pola) gatyák voltak, jó idő volt már, lehetett hordani. A gatya magában tiszta fehér volt, de az alsó része fehérrel volt kihímezve és hogy ezt kiemeljék, még 106


hímzett szalagot is varrtak fölé. És persze az elmaradhatatlan csizma, ami Pogányban készült vagy a pécsi Bedekovics csizmadia csinálta nekik. Keményszárú volt és a táncban, ahogy bokázva összeütötték, jól szólt. SzJ: Kézzel nem ütötték a csizmát? ML: Nem, soha, ők kézzel nem ütötték a csizmát. SzJ: És nem tettek sarkantyút? ML: Nem, az én időmben nem volt és korábbról sem hallottam róla. SzJ: Egy szél (pola) milyen széles volt náluk? Úgy 40 centi? ML: Igen, körülbelül annyi. Tíz széles gatya, mindkét lábon öt-öt szél. A fiatalok jól neveltek voltak, hallgattak az öregekre, hogy a gatyában nem szabad leülni. Nadrágban lehetett, gatyában sosem ültek le, mert meggyűrődik és csúnyán néz ki a táncban. SzJ: Ezek a vendégek, akik más falvakból jöttek, mind bosnyákok voltak vagy voltak mások is? ML: Általában bosnyákok voltak. Volt azért, mondjuk rokonság Magyarsarlósról, ők sokácok. Őket arról lehetett megkülönböztetni, hogy sarlósi, nagykozári vagy kátolyi, hogy milyen fejdíszt hordtak a menyecskék. És a férfi ingekről is. Azoknak nem volt ennyire kihímzett, díszes ingük, mint az átaiaknak. A lányoknak a hajviselete más volt, más volt a fonás, a menyecskék hajdísze lapos volt, nálunk meg tükrös. A nyelvük végül is azonos, eltérés a viseletben, meg szokásokban van egy kicsi. SzJ: Akkoriban, a 40-es években, már ezt a széles, mohácsi szoknyát hordták? ML: Igen, a 40-es években már ez jött. Még valami, késő délután vagy este, mikor mentek vissza a táncba, akkor lányok felhajtották oldalt a szoknyájukat, alatta meg a gyönyörűen hímzett alsószoknya látszott. SzJ: Hosszabb volt ez a szoknya régebben, ugye? ML: Igen, hosszabb volt, jóval a térd alá, a vádliig ért. SzJ: Milyen anyagból készültek a szoknyák és ki készítette őket? ML: Az alsószoknyát maguk készítették, hímzéssel vagy szőttes díszítéssel. Ebből többet is felvettek, hogy szépen álljon. Na, most a múlt század vége felé, látták a magyaroknál ezeket a szép kasmír és selyemszoknyákat, ami nagyon tetszett és elkezdték ők is hordani. Viszont a szép alsószoknyákra büszkék voltak, ezek mégis a saját kezük munkái. Ezért nem úgy varrták meg ezeket a (felső) szoknyákat, mint a magyarok, hanem a szélére belülről kemény zsinórt raktak és háromujjnyi felhajtást más színű anyagból. Például, bordó volt a kasmírszoknya, akkor sárga volt ez az anyag, s amikor felhajtották, szépen keretezte a szoknyát, elválasztva a díszes alsószoknyától. Így együtt volt gyönyörű, felső- és alsószoknya a hímzett köténnyel vagy selyemköténnyel. Ehhez még övet is hordtak, ami jól tartott. A búcsúra mindenki kapott új ruhát, még a szegényebbek is. Karácsony, 107


Húsvét, búcsú, ezek voltak a fő alkalmak, amikor ruhát kaptak, a gazdagabbak évente többet is. SzJ: Ezt az övet az alsószoknyára (krilce) kötötték? ML: Nem, a felsőszoknyára. Ebbe tűrték a felhajtott felsőszoknyát, de az övet hordták régebben is. Maguk szőtték, ilyen keskeny szövőszék volt majd minden háznál, az alapanyag kender volt, ebbe beleszőttek gyapjút, arany- és ezüst szálakat. Zöld, kék és sárga gyapjút használtak, hogy mosolyogjon, nevessen az egész. SzJ: Még azt szeretném kérdezni, hogy ezek a táncok, amiket ott a búcsúban táncoltak, mind régi, ősi táncok voltak? ML: Ezek mind ősi táncok voltak. A szülőktől, nagyszülőktől örökölték őket. SzJ: Ilyen városi táncokat, mint a keringő, nem is ismertek? ML: Ismerték ezeket, mert ha a szomszédba elmentek bálozni vagy elmentek leányvásárra, ott voltak ezek. SzJ: Hova jártak leányvásárra? ML: Egerágra jártak, minden évben egyszer volt ez a vásár, minden kocsmánál zene, ismerkedési lehetőség volt a legényeknek és lányoknak. Nem egyszer házasság is lett ezekből. Az egyik kocsmánál a magyarok, a másiknál a svábok, a harmadiknál a bosnyákok. Ide összejöttek mind a környékből a bosnyákok. Na, most akkor kóló kóló után, Tanac (páros tánc), ismerkedés. Utána el-eljártak a legények a lányhoz, szerelem lett belőle és aztán házasság. Így van ez rendjén, így volt szép. Meg kell még említenem valamit. A meghívott vendégeken kívül, a faluba este érkeztek új vendégek, hívatlanok. Ezek a környékbeli községekből azok a fiatal legények - lányok nem jöttek -, akik szerettek mulatni, meg ismeretséget szerezni a lányok körében. Tudták, hogy egy-egy ismerős lány vagy éppen szívük választottja ott lesz, akkor legyen, akivel táncol, mert a kólóban mindenki táncol. Nahát, ezek a vendégek így este, vacsora körül szoktak eljönni. SzJ: Hány óra körül volt ez? ML: Úgy este 9-10 óra körül. Akkor már ott voltak a vidéki legények, elhelyezkedtek az asztalnál, iszogattak, koccintottak, barátkoztak a helyiekkel. Sokan ismerték is egymást. Na, most ehhez azért engedély kellett, a falubeli fiúktól, mert ők voltak a gazdák. Az ő tudtuk nélkül nem rendelhetett senki zenét. SzJ: Volt ezeknek a helybeli legényeknek vezetőjük? ML: Olyan kimondott vezető nem volt, az idősebb, nősülés előtt álló fiúk voltak, hárman-négyen, akik megfogadták és fizették a zenét. Ők összeszedték a pénzt és így fizették a zenészeket. A lányok is fizettek. Szóltak: lányok, 20 pengőt kell fizetni, így lesz a zene. Jól van, rendben van. Ez már meg volt beszélve a kispadon. 108


SzJ: Akik jöttek, hívatlan vendégek? ML: Azok nem fizettek semmit. Mondták nekik, ezt befejezzük, akkor ti jöttök, szépen táncoljatok! Megmondták nekik: jól viselkedjetek, senki be ne rúgjon és szépen táncoljatok. SzJ: Verekedés nem is volt? ML: Nem nagyon, mert szóltak előre, ha az lesz, akkor mennetek kell. Azért volt olyan, aki szeretett piszkálódni, odaállt a kóló közepére és megállította a zenét. Az nagy baj volt, annál nagyobb botrány nem volt. SzJ: És miért állította le a zenét? ML: Hát, hogy ki, ha ő nem, kivagyiságból. SzJ: Akkor lehet, hogy ellátták a baját… ML: Alaposan... Volt, hogy a kés is előjött Pogányban. Meg Kökényben. Az átaiak nem voltak ilyenek, hanem amazok. Majd mi megmutatjuk az átaiaknak. Egyébként a búcsú általában rendben lezajlott. Voltak ott csendőrök, ott cirkáltak, volt ott regula, meg csend, ha kellett. Hajnalig is elmulattak egymással. Dicsérték egymást: jók voltatok, tisztességesen viselkedtetek, na most ezért a zenekarral végigkísérünk benneteket a falun. Gyalogosan, ki biciklivel, elmentek rendben. Vagy a lányokat kísérték közösen haza a legények zenével. Az utcán nótáztak, táncoltak, még egy kólót is táncoltak mindenki háza előtt. … ML: A kólóban a lányok odakapaszkodnak a fiúkhoz, a vállukra teszik a kezüket. Ha három fiú volt, három lány, ha egy fiú volt, egy vagy két lány ment oda. Így mentek sorba, lány, fiú, lány, fiú. Szólt a zene, a fiúk tapsoltak, a lányok meg: ijjujjujju! Alaj volim u kolu igrati! (De szeretek a kólóban táncolni) - énekeltek. SzJ: Kendő is volt a lányok kezében? ML: Volt, ilyen szőttes kendő, aminek a szélén csipke van. Ezt ide szokták az övbe tűzni és tánc közben használták. SzJ: És nem volt nekik ilyen öv, külön öv, amibe belekapaszkodtak? ML: Nem, a lányok a fiúk vállára tették a kezüket, a fiúk meg a lányok övébe (pojas) tették az ujjukat. A fiúk nem egymás kezét fogták, esetleg hátul, deréknál fogták át a lányokat. Vagy az övnél. SzJ: Tehát egymás kezét elöl nem fogták. ML: Nem, vagy csak akkor, amikor nem volt övük. SzJ: És a lányok, amikor bent álltak a körben és szépen énekeltek? ML: Akkor így, elöl kereszt kézfogással és jobb kéz volt felül. Szép lassan ment a kóló, ringatózott és lassan haladt balra. Aztán amikor a fiúk is jöttek, volt, hogy behúzták a kört. Akik szemben táncoltak, hol az egyik, hol a másik. Aztán oldalról. A kóló meg közben szépen haladt, tudták, hogyan kell ezt csinálni, ez nem volt unalmas egyáltalán. Egy búcsúi bál olyan csodálatos 109


volt hangulatban, színpompában, mint tavasszal, amikor a rét virágzik. Jó volt ezeket az ügyes fiatalokat látni. Sokszor óriási nézőközönség volt, akik csak nézni jöttek. Kökényben, a Szent Anna-napi búcsúra Pécsről annyian jöttek... Motorral, gyalog, csak nézni, hogyan táncolnak. Meg a málomi legények és lányok. Másnap eljöttek a keszüi legények is mulatni. Ott is Szent Anna-kor van a búcsú, ők másnap jöttek. Kökénynek nem volt temploma, ezért nem volt egyházi ünnepség. A keszüiek jó barátságban voltak a kökényi legényekkel. Megjöttek, leültek, na, akkor mondták a kökényiek: Sztipo bácsi, most a magyaroknak zenéljen (Mađarima, dajte, svirajte). Nótáztak a gyerekek, jaj, de mennyire örültek! A végén a kökényi legények még zenekarral is elkísérték egy darabon őket hazafelé. Nem volt nemzetiségi gyűlölség, az hazugság, nem igaz, hogy lett volna! Én a múlt rendszerben is tanítottam, a 30-as években, ez nem igaz. Pécsudvardon is voltak svábok, meg a bosnyákok. Az a sváb as�szony mindig énekelt bosnyákul, sosem gyűlölködött, hogy te bosnyák vagy, ez meg nem mondta neki, hogy te sváb vagy (ti si Švabica). Ez nem igaz, ezt ne mondják! Átán sem volt gyűlölködés. Mikor a németeket vitték, mindenki sírt, meg a holmijukat rejtegették, hogyha visszajöttök, meglegyen. És vissza is adta mindenki, nálam is annyi volt, hogy borzasztó. Eldugdosva. Elvitték őket Oroszországba, de visszajöttek mind, egy lány nem jött vissza, az meghalt. Összetartottak, nemcsak a falu, hanem a szomszéd falvak is. Lehet, hogy hihetetlen, de így volt. A kökényi legények Keszübe jártak napszámba a jómódú magyar gazdákhoz. Kökény nagyobb falu, de szegényebbek lakták. Munkalehetőség csak néhány parasztnál volt, akiknek nagyobb földje volt és kellettek ekkor-akkor munkások. Az uradalomba jártak kommencióba áprilistól október végéig dolgozni. A férfiak egy része a pincészetben. Bort fejteni, hordót mosni. Óriási hordók voltak ott. 40-60 hold szőlője volt a székesegyházi káptalannak, vörös bor, fehér bor, szőlők mind ott, Kökényben. Ezt mind ők kapálták, permetezték, szüretelték. Más részük meg oda járt aratni, a papi urasághoz. Ott Kökény mellett van Kökénypuszta, az a határ, ameddig ellátni, egészen a városig, az mind az övéké volt, az egyházé. Keszüben meg voltak cséplőgép-tulajdonosok, mentek a géphez, jól kerestek. Az egyik cséplőgép-tulajdonos most ott lakik Pécsett, találkoztam vele és mondta: „Olyan emberek, mint a kökényiek... Le a kalapot előttük! Vagy elmentem értük vagy üzentem: Márkó, holnapra tíz emberre volna szükségem, feleségestül, ha tudsz. Kapálni a szőlőben, itt-ott ezt el kellene végezni, azért kell ennyi ember, mert utána csépelünk. Tudsz-e tíz férfit és tíz asszonyt szerezni a cséplőgéphez? Ez lesz a fizetésetek. Vállalták. Reggel öt órakor már túl voltak Keszüben csépelni! Jól van, este nyolc órakor fájront, vége, mosakodjatok meg és induljatok haza.” Templomba, mikor mentünk Keszübe, porosak lettünk az úton, nem hosszú, másfél-két kilométer, de akkor is. Odaértünk, már rögtön szóltak, kint 110


volt az öreg néni vagy bácsi, na megjöttek a vendégek, gyüjjenek csak, gyüjjenek! Már oda volt készítve lavórokba a víz, ruha, amivel a cipőnket megtöröljük, az asszonyok lábat mostak, mert mezítláb jöttek, de milyen nagy szeretettel fogadtak bennünket! Ugyanez megvolt, mikor az átaiak, meg a pécsudvardiak mentek az egerági templomba. A falu végén, a házaknál lepakolták ugye, a holmit, rendbe tették, megigazították a ruhát, fölvették a felsőszoknyát, szépet, visszafelé majd levetkőznek, becsomagolták, ne piszkolódjon, meg a cipőt levetették, úgy mentünk haza, mezítláb. Na, ott is nagy volt az öröm, megjöttek a vendégek, na, ma lesz szép éneklés a templomban. Örültek az egerágiak. Még kiabáltak is: hát mihozzánk nem jön senki? - ha kevesen mentünk. Akkor még svábok is laktak Egerágon, azokban az utcákban, amerre mentünk, mondta a sváb asszony, hogy hát “hoszánk nem tyün senki? Én is kikészít visz, minden van, csak tyüjjenek!” Na akkor mondtuk, hajdte čeljadi (gyerünk, emberek), oda is menjünk, a németekhez. Ki, kihez szokott, odament, köszönt, adjon Isten jó napot, boldog ünnepeket kívánok! Az emberek a faluban segítettek egymásnak. Maga korán vetett, nem kellett volna még. Vagy: ne most szántsanak, ne most kapáljanak! Igaza van, talán más még a mezőn a föld. Segítették, oktatták egymást. Az asszonyok főztek, ej, milyen jó szag jön ki, mit tett bele? Na, akkor tegyen bele még ezt is, meglátja, milyen jó lesz! SzJ: Mikor mentek ki a faluból az átaiak? Hová jártak? Mentek-e Pécsre? ML: Télen, meg tavasszal jártak a pécsi piacra. Az asszonyok. Hozták a zöldség árukat, meg tojást, baromfit. Volt, aki kocsival ment, mert vitt egy kocsi káposztát ősszel, mert ugye Átán káposztások laktak. Egy részét savanyították, más részét fejesen eladták a pécsi piacon. Na, akinek nem volt épp lófogata vagy csak ökrös fogata volt, az föladta a vasútállomáson, levitték ökrökkel az árut, zsákokba, ráírták a nevet, másnap reggel meg a Kisállomáson Pécsen volt egy spediter kocsis, a Katica, aki azzal foglalkozott, hogy a piacra szállította a bosnyákok áruját. Ismerték egymást, na várjon még, ne induljon, van még! Jó, akkor várok! SzJ: Melyik piacra hozták az árut? A Búza térire? ML: A Búza téri piacra, de nem arra, ami most ott van, nem fiam, hanem, hogy is mondjam, ha tudod, a Fémipari Iskola után van egy tér, jobbra meg balra, középen a villamos sínek, meg a lovas kocsik is ott jártak, autók még nem annyira, ott volt a Kispiac. A másik meg a Kossuth-szobornál, a zsidó templom előtt, a téren; ott nem voltak autók. A Kossuth-térre járt Németi, Pogány, Szalánta, Kökény. A Búza téren az udvardiak, átaiak, szőkédiek piacoztak, meg odajöttek a nagykozáriak, magyarsarlósiak és a magyar falvak, sokféle magyar falu. Így jártak ki a faluból, meg tavasszal, amikor Gyűdre mentek, fekete vasárnap (Grušica), ez Húsvét előtt két héttel van. Mentek Gyűdre gyónni, 111


áldozni, mentem én is velük. Eljártak a pécsi vásárba is, ami havonta volt, minden hónap első hétfőjén (nem vasárnap). Aztán más falvak búcsújába mentek látogatni, ha volt rokon. Az átaiaknak kapcsolatuk volt Szalántával, Németivel, Pogánnyal, Kökénnyel, kevesebb Pécsudvarddal, Szemellyel, még kevesebb a sokác falvakkal. Magyarsarlós, Nagykozár, Kátoly, Lothárd; egy-egy ház. SzJ: Szőkéddel volt kapcsolat? ML: Szőkédet nem is számítom, azok mindig jöttek, azokhoz mindig mentek, mert szomszéd falu. SzJ: Szőke? ML: Egy család volt kapcsolatban. SzJ: Mohácsra az átaiak nem jártak? ML: Nem jártak. A békeidőben még, amikor Horvátország is ide tartozott, akkor Eszékre mentek vásárolni. Az első világháború előtti időt mondták békeidőnek. A katonaságot illetően: volt, aki Zágrábban volt katona, volt, aki Nagybecskerekben, ez a Bánátban van. Volt, aki Szarajevóban. Itt Pécsen meg Boszniából voltak huszárok. SzJ: Arról nem meséltek, amikor az első világháború után volt ez a szerb megszállás, az Átát nem érintette, csak Pécsen voltak? ML: A falvakba is jártak minden nap, ellenőrizni. Gyűlölték a szerbeket, azok meg is verték őket, az átai, meg a pécsudvardi bírót is. A pécsudvardit azért, mert nem akart optálni (kitelepülni Jugoszláviába), meg a falu népe sem akart és azt mondta a bíró a szerbeknek, hogy többet ne jöjjenek ide. Volt, hogy lövöldözve mentek végig a falun, mindenki befutott a házba. Vacsoraidőben belőttek az ablakon, a lámpát lelőtték, aztán elvágtattak. SzJ: A pécsi bosnyákokkal, akik valaha itt Pécsen voltak, azokkal nem volt már rokonság? ML: Rokonság nem, barátság volt, mert azok fuvarosok voltak. Meg szőlőjük volt itt a Mecsek oldalában. Egy kápolna is van ott, amit a bosnyákok építettek (Gyükés). Az Ágoston téri templomhoz tartoztak ők, ott volt miséjük, még a század elején is (1900-as évek eleje). Aztán elszéledtek, beolvadtak, eltűntek. Kitűnő papjuk volt, aki a nagykozáriak lelki gondozását is ellátta. Volt itt nekem egy levéltári feljegyzés, amiben kérik, hogy ne küldjenek Boszniából ide ferences barátot, mert ők nagyon jól vannak ezzel a papjukkal. Volt az a másik pap is, a Tordinac, aki dalgyűjteményt is kiadott az énekeikből, de csak szövegeket, kottába nem szedte. Világi pap volt. … SzJ: Ezeket a táncokat, Kukunješće, Hopa-cupa, az átaiak tanulták valahol 112


vagy a zenekarok hozták magukkal? ML: A zenekar hiába hozza, nem tudja megmutatni. SzJ: Akkor hogy lehetett, elmentek más falvakba, búcsúkba, ott megtanulták és elhozták? ML: Igen. Jártak búcsúkba, Kökénybe, Németibe, Szalántára. Most elmondom a bosnyák búcsúkat. Kezdődött Szalántával, Márkó-napkor (Markovo), ez április 25, utána való vasárnap. Utána Pünkösdkor Átán van a búcsú. Szent László június 27, utána való vasárnap, Németiben búcsú. Július másodikán Gyümölcsoltó Boldogasszony (Marinje), akkor van Pécsudvardon. Szent Annakor van Kökényben. Szent Erzsébetkor Olaszban, ez valamikor novemberben van, de májusban is van egy nekik. Átán voltak olaszi leányok férjnél, onnan tudom, mert azok el szoktak menni a búcsúra. Pogányban volt “na Martinje”, Márton-napkor, november elején, sokszor már sár volt, hó, lucskos volt. Na, most ezekbe a búcsúkba eljártak, tanultak táncot egymástól, itt-ott. SzJ: Minden vasárnap táncoltak? ML: Szombat este mindig táncoltak, ha nem esett az eső, legalább szájmuzsikára, az mindig volt. Télen nem sokat, akkor behúzódtak a kocsmába, fűtetlen volt a terem, kicsit muzsikálgattak, kicsit táncolgattak, aztán hazamentek. SzJ: És vasárnap? ML: Akkor ugyanezt csinálták. Délután, litánia után, az három órakor kész, a kocsmáros, ha jószívű volt, meggyújtott nekik egy petróleumlámpát ott kint, valamit lássanak, hosszú a délután, csak valamit isznak. Nyáron meg az udvaron. SzJ: Ki zenélt? Volt a gajdás (dudás)? ML: Igen volt a gajdás, a Klotyo, meg a Jancsika, azok muzsikáltak, de a Klotyo-t szerették jobban, vele jobban tudtak szót érteni. Adtak neki a lányok valamit vagy a fiúk hoztak egy pohár bort, az már nagy dolog volt. SzJ: A Klotyo kökényi ember volt? ML: Igen, kökényi. Az átait nem tudom, mert az előttem ment el. SzJ: Kik voltak Átán a jó táncosok? ML: Hát kérem. Kitűnő táncos volt a Sztanics Miska, aki Pogányból jött oda, hát az hozta magával. A pogányiak híresek voltak a táncban, a lányokra azt mondták az átai legények, hogy “vatrene djevojke”, tüzes lányok. Lehet, hogy megismerték őket… Aztán az Udvarácz Márkó bácsi, akinek a háza előtt megálltunk táncolni, a könnyei folytak, “ne mogu, ni korak ne mogu” (nem tudok, egy lépést sem), hiába mondtam neki, Márkó bácsi, jöjjön, “pokažite, kako treba drmat, tucat” (mutassa meg, hogy kell rezegni, figurázni), nem tudott már. Akkor az Udvarácz Gyurka, ezek testvérek voltak. Ha Gyurka ment, a lányok mind köréje mentek, táncoltak. A Márkó már nős volt, mikor Átára kerültem, de Gyurka még legényem113


ber volt, elmondta nekem az élményeit: “aj, gospodine, ja imam puno djevojaka” (jaj, tanító úr, sok a barátnőm). A Gyurka nagyon szépen tudott táncolni. Meghalt már, most egy éve lesz. Az öccse is tudott táncolni, csak az ugrált egy kicsit. Ezek voltak, akik a legjobbak voltak. Márkó feldobta a kalapját a táncban, tovább táncolt és pont a fejére esett vissza, ez külön szám volt. Pörgette a kalapját, aztán hopp, na, azt mondták, “Marko sad će igrat” (Márkó most kezd táncolni). Kökényben meg a Szinyárovics Gyurka. Az úgy velem egyidős. Az nagyon tudott táncolni, most nagyon fájnak a lábai. Játszott a zenekar, jött a hegedűs, letérdelt eléje, ő meg befűzte a tízest a kalapjába, csak játsszon tovább. A többiek, fiúk, akik még szépen tudtak táncolni, meghaltak a háborúban (második világháború). SzJ: És az asszonyok? ML: Kökényben a Marica, Taradzsia Márkné, Németiből jött oda férjhez, aztán a Klárics, a keresztneve nem jut eszembe. Gyönyörűen táncolt az Anica, a Sokácz Márkné. Aztán a Katica, aki szembe lakik vele, ők úgy egykorúak. Mikor Tanac-ot táncoltak, az külön élmény volt. SzJ: És Átán? Az átai asszonyok? Azokat jól ismerte. Olyan esetleg, aki ma is él? ML: Hogyne. Élnek ők még, csak betegek. Az Anka néni is jól táncolt, aztán a Katica átellenben, az idegbajt kapott s alig lát. Ők kortársak voltak, úgy 1923-24-esek. Meg a Gyurka bácsi felesége a Márta, a pogányi, az nagyon jól táncolt. A levegőben ment. És a Marica néni, a Puppe Marica, az óvodás Maricának, Bosnyákné, annak az anyósa. Csupa élet volt. SzJ: A pécsudvardiakat mennyire ismerte? ML: Őket nem túlságosan. A Radics Márkó apjára emlékszem, az szépen táncolt, de az pogányi. SzJ: És Németiből, Szalántáról? ML: Én nem nagyon jártam arra, voltak ott is jó táncosok. Pogányban egy időben különösen szépen táncoltak. Az akkori tanácselnök felesége, a Sztanics Marica nagyon szépen tudott, csak most beteg. SzJ: Szőkéden? ML: Ott nem tudtak nagyon, aztán a háború után az a falu tönkrement, megjött a téesz, elmenekültek az emberek, eladták a házukat és Pécsre költöztek. SzJ: Hányan laktak Átán a 40-es, 50-es években? ML: A falu 400 lelkes volt, annak 60%-a bosnyák. A fennmaradó rész fele magyar, fele német. SzJ: És a Kökény? ML: Az 100% bosnyák, egy magyar nem volt. Az úgy 600 lelkes község volt, csak aztán elköltöztek erre, arra. 114


… ML: A más táncalkalmak is hasonlóan a bálhoz zajlottak le, csak akkor nem voltak hivatalosak a rokonok, vendégek. Bálok voltak a búcsún kívül Karácsonykor, Húsvétkor, meg szeptemberben valahogy. Tudod, miért volt? Kisasszony napján volt, mert akkor megint mentek a zarándokok a falun keresztül, akik visszajövet megállnak. Akkor kell, hogy a fiatalokat tisztességgel fogadják, mulatnak együtt, elkísérik őket a falu végéig, fogják a kegytárgyakat, keresztet és mennek haza Isten nevében. Ezek is úgy mentek, hogy a lányok dalolgattak, aztán a fiúk a benti zenét megelégelték, kijöttek a zenészekkel és elkezdtek mulatni, táncolni. Voltak legények, lányok, fiatal házas emberek. A fiatal nős emberek már nem összeölelkezve jöttek ki, hanem külön és mentek oda a feleségükhöz. Énekeltek, valaki elkezdte, a többi folytatta. Oj javore, širi grane na sve strane, ne daj zori da svane... (Ej, juharfa, nyújtsd ki ágaid minden oldalra, ne hagyd, hogy jöjjön a hajnal). Kitűnő zenei hallással rendelkeztek. A népi harmonizálást, a kíséretet nagyon jól tudták. Ez volt a mulatság, hiszen kultúrház nem volt, esténként, nemcsak búcsúkor, amíg a vacsora elkészül, összejöttek, a padra leültek, a gyöpre leheveredtek és énekeltek. Némelyiknek olyan szép búgó hangja volt. Külön élmény volt ezt hallgatni, az ablakom sokszor nyitva volt. Ezért indultam el gyűjteni is. Leírogattam a dalokat, kottába szedtem, most megvannak.

115


BOŽIĆNI NARODNI OBIČAJI U ATI LADISLAV MATUŠEK ATA, 1963. Još prije 70-80 godina (1880-90) naše je selo bilo nastanjeno sa čisto hrvatskim stanovništvom. Bošnjacima, kako oni sami sebe nazivaju. Kasnije su se uselile njemačke obitelji (5-10) iz Zalske županije (Ófalu, Mekényes, Izmény), a 1943. godine mađarske obitelji (10) iz Županije Szabolcs-Szatmár-Bereg i Županije Hajdú-Bihar koje su stanovale u posebnim ulicama, jer im je Socijalna Zadruga izgradila kuće kao i za obitelji s puno djece. Ovako ušorene kuće predstavljaju posebnu grupu na južnom dijelu sela, a pripadnici te grupe se razlikuju i po razmišljanju. Narodne običaje nemaju, niti imaju Mađari, što nije ni čudo, jer potječu iz raznih krajeva. Prastanovništvo koje tu živi sačinjava ¾ dio sadašnjeg broja stanovništva. Ono se za vrijeme Marije Terezije nastanilo na srednjem dijelu područja sadašnjeg sela. To je i razumljivo, jer je ovaj dio sela bio pun izvora. Izvori vijugavim potokom su dali svježu pitku vodu, a tamo su obavljali periodično pranje rublja i kvašenje kudjelje. Iz svoje postojbine donijeli su sa sobom svoju slikovitu narodnu nošnju koju su sami izrađivali, interesantan čobanski život čime se još i danas dičimo te stručno znanje uzgajanja povrća i kupusa. Iz prirode su uzeli čudesne oblike procvalog cvijeća i harmoniju boja, dopadljive crte životinja i sve ovo upotrijebili su u stiliziranom obliku za ukrašavanje svojih odjeća. Kao što im nošnju i danas karakteriziraju oblici poljskih cvijeća i njihova slikovitost. Ovako se karakterizira njihov duševni svijet pjesama tugaljivog i brzog ritma, a ne u posljednjem redu i mnoštvo narodnih običaja i tradicija. Sve je to niklo iz radosti i tuge. Narodni običaji i narodne tradicije općenito su se povezivale s kojim velikim blagdanom ili obiteljskim događajem. Nema u godini takvog blagdana (Božić, Uskrs, svadba, pogreb) koji ne bi bio povezan s kakvim narodnim običajem. Ovi su običaji nikli iz duše stanovništva kao i pojedini komadi prekrasnih vezova. Čežnja za umjetnošću i ljepotom je sazrijevala u njima i okolini one dirljive svetkovinama nazvane običaje koje su stoljeća i povijesne promjene formirale tako umjetnički lijepima. Ljudi su jedva čekali dolazak pojedinih blagdana kako bi se ponovo divili narodnim običajima koje su sami stvorili. Već nedjeljama prije vršile su se pripreme kada je konačno stigao teško iščekivani dan. Tako je nastupio i Božić. Kako su čekali taj blagdan? Zadatak majke je bio da vežući danonoćno zgotovi za svoju kćerku lijepu košulju i krilce, a sinu izvezene gaće i košulju s rojtama, materijal koji je 116


sama otkala dok je obitelj spavala. Pamuk je kupila iz dohotka prodaje povrća. Naime, od kuće, za odijevanje svoje djece, ona ništa nije dobila. Zatim je otpočelo veliko spremanje oko kuće. U prvom redu veliko pranje što ovdje zovu luženjem. U jednom velikom buretu sakupili su onu silnu odjeću: košulje, gaće, krilca, ponjave itd. što je bilo sve redom zgotovljeno od platna. To su kroz čitav dan lužili (to čine i danas) a poslije toga su na potoku dobro isprali. Ako je bilo leda, led su probili sa sjekirom, jer veliko pranje je moralo biti obavljeno i to bosim nogama. U toliko više, jer su rublje gazili i bosim nogama, a zatim s drvom za nabijanje dobro izudarali. Dok se ono silno rublje sušilo, okrečili su cijelu kuću, govoreći da se nedaće i zli duhovi potjeraju iz kuće. Samo su zidove okrečili, ali zemljani pod nisu namazali (danas to čine). Kada je krečenje bilo gotovo, svaku su stvar oprali i vratili na svoje mjesto. U krevet su donijeli svježu slamu, a u sva četiri kuta kreveta, metnuli su bijeli luk ili su u jednom ćošku smjestili nož da ih ne bi noću vještice mučile. Stelju i krmu za stoku muškarci su već unaprijed pripremili, jer za vrijeme blagdana i u štali je morao vladati veliki red. Na dan Božića rano su nahranili stoku, ali je nisu upregnuli. Naime, ako se na blagdan upreže stoka onda treba računati na najveću nesreću. Na Badnji dan, cijela kuća, i staro i mlado se diže da bi do sumraka sve poslove obavili. Nastupa zalazak dana. Ulica odjednom utihne, a obitelji su svugdje u kući, samo muška djeca fale. Vrše se pripreme za večernju obiteljsku svetkovinu. Stan je lijepo ukrašen, na zidovima kao uvijek se redaju sveci i tanjuri, nad stolom gori petrolejska lampa. Kreveti su pokriveni sa vezenim pokrivačima. Cijela obitelj je od glave do pete oprana (djeca se ovom prilikom umiju s rumenom jabukom kako bi bila lijepa kao jabuke). Svi lijepo čekaju svečani trenutak, nastupanje teško očekivanog blagdana. Na ulici se čuje zvonjava, zvonca visoka i duboka glasa, odjekne klepka, a zatim se sve to pomiješa sa zvucima gajde i tambure. Pastiri sela pozdravljaju blagdan ovako velikom galamom. Grupa prolazi kroz selo. Na duvanje roga svi pohrle na ulicu i s radošću primaju pozdrav. Za uzvrat domaćica kolačem, vinom, pečenom bundevom i suhim voćem dariva pastire. Poslije odlaska pastira, netko iz obitelji ostaje na ulici i motri gdje će se prvo upaliti svjetlost. To se događa redovno kod pastirske kuće i kod krčme. Naime, ljudi su držali da tamo gdje se na Badnju večer prvo upali svjetlost, tamo će nahrupiti gamad (buhe, miševi, štakori, itd.) U stopama pastira polako se upale lampe u malim kućama i otpočinje obiteljska svetkovina koja se u svakoj kući odvija po istom ceremonijalu. Svi članovi obitelji sjede u sobi, samo otac obitelji fali. Naime, on stoji vani pred vratima, na leđima ima veliki snop slame. Uzastopce tri put pokuca na vrata, ali svaki put glasnije. Iznutra dobiva odgovor sa stalno povišenim glasom da je slobodno. Vrata se otvaraju, a gazda pozdravi ovako: „Dobro veče! Čestit Božić i Nova Godina! Evo djeco, dono sam vam slame i dono sam vam Božić!“ Na to domaćica odgovori: „Vaša duša 117


prid Bogom!“ Zatim nastavlja: „Djeco, hodite u rpu: pi-pi-pi, ću-ću-ću, li-li-li, buri-buri, konjo, krava, tele, svinje, koze, ovce.“ U međuvremenu zasipa slamu orasima i zove svaku stoku po imenu. Djeca sva sretno skupe orahe što je ujedno i natjecanje u spretnosti. Natječu se, tko će više oraha pokupiti. Zatim, gazda još jednom izađe da bi poslije nazdravljanja blagdana donio uobičajene rekvizite: kudjelju, kantar, mješovite žitarice s korpom, lemeš. Nabrojene stvari poslije večere će dospjeti pod stol. Sada se obitelj okupi oko stola, svatko stane na svoje redovno mjesto i naglas moli (Oče naš, Zdravo Marijo i Slava Ocu). Stol je pokriven s tri stolnjaka. Prije nego što bi ih domaćica metnula na stol, stane na prag, istrese ih i govori sljedeće: „Buve, muve i svakaki gad, marš van.“ Sva tri stolnjaka imaju svoje značenje. Na vrh stola smjestili su nekoliko vlakna slame, u obliku križa, ovu su slamu poslije blagdana privezali na voćke da bi te godine imali dobar urod voća. Donji stolnjak bio je jednostavno platno, u novoj godini su iz tog stolnjaka sijali. Sljedeći stolnjak je bio ukrašen, s njega su jeli na blagdanima. Treći je bio najbogatije izvezen i označavao je veliki blagdan koji je nastupio. Kod večere se taj stolnjak skida sa stola. Postave lijepe, ružama okićene tanjure, zatim sljedeće blagdanske predmete: božićni kruh. Taj se kruh peče od kruha sličnog tijesta na kojem se nalazi raznoliko cvijeće i stoka. Ružmarin, rumena jabuka u kojem je novac smješten, molitvenik i lucindansko žito, kao i jedna goruća svijeća koja je postavljena u jedan sa sjemenkama napunjeni bokal. U to počinje večera koju domaćica nudi članovima svoje obitelji i to na ovakav način: „Pijte rakije da budete jaki, jedite bijelog luka da vas ne bosorke, zatim ribe i čorbe jedite da ne budete šugavi.“ Još mnogo jela čeka na obilju: makovača, turkinja, suho voće, a na kraju večere igra se s orasima. Cilj je da se sazna tko će biti u idućoj godini zdrav, a tko bolestan. Time je večera završena, gazda kuće izgovara molitvu koju svi u tišini primaju. Molitva glasi ovako: „Zahvaljujem ti Bože, što si nam dao doživjeti ovaj božićni blagdan u snazi i zdravlju.“ Zatim se svi zajedno pjevaju božićnu pjesmu: Radujte se narodi, kad čujete glas.... Na Badnju večer ne običava se odlaziti susjedima, niti pohađati rodbinu. Djeca se igraju na slami, stariji se odmaraju, a mlađi članovi obitelji se igraju orasima na slami ili pjevaju. Ponoćna zvona bude članove obitelji. Tada svi obuku svečanu odjeću i žure u crkvu. Tu si požele prijatne blagdane. Za vrijeme polnoćke odjeknu lijepe pjesme koje su se u srcima ljudi nagomilale tokom stoljeća i održale se sve do naših dana. Prelazile su od oca na sina, od generacija na generacije. Te pjesme su bile: Hajdte braćo da idemo…, Ditešce nam se rodilo… itd.

118


Što ćeš ponet, brate Mato Što li dati, sestro Kato Na put nama u torbu Jednu kokoš za čorbu

Pjevaj Mišo ti pjesmice Udarajuć u guslice Lijepo tiho pogudi Neka čuju svi ljudi

Ja ću uzet frišak sirac I kajmaka puni lonac I još dva, tri plećeta I čuturu šerbeta

Andro uzmi tvoje gajde Tere brzo s nama hajde I posveraj veselo Neka igra sve selo

Što ko ima nek ponese U Betlemu nek donese Rođenomu djetiću Malenomu Kraljiću

Sada glasno popjevajmo Tere Bogu hvala dajmo Na tolikoj ljubavi Jer nas od zla izbavi

Svaki štogod nek govori Kralja novog razgovori Jer je ovo djetešce Pravo Božje Janješce

119


Sin Oca Boga pravi san S neba za zemlju siđe k nam Isuse mili... Čista ga Diva rodila I svojim mlijekom dojila Isuse mili... Isus mu ime Otac da, Da nas otkupi, odabra Isuse mili...

120


Po kojem svetomu njegvu porodu Spasenje je doĹĄlo svemu narodu U ĹĄtali s Josipom bila Marija A andjel nad ĹĄtalom pjeva Gloria U istoku zvijezda se je kazala I sveta tri kralja na put pozvala O Isuse mili i nas pozovi Da se tvoja ljubav u nas porodi

121


Na Božić ujutro, jedva što se sviće, muška djeca već obilaze kuće, idu kvocati, čime donese veliku sreću u kuću i zato ih vrlo rado primaju. Pokucaju na vrata: „Čestit Božić i Nova Godina!“ Idu k štednjaku raščeprkaju žar, uto sljedeće govore: „Koliko žari, toliko jaji! Koliko iskrica, toliko pilića! Koliko pepela, toliko metera!“ (ovo posljednje se odnosi na žito). Zatim domaćica postavi kvočaca na držak metle i kaže: „Kruto sjedi, da se dobro ležu pilići!“ Poslije toga dolazi darivanje kvočaca. Domaćica ga daruje suhim voćem ili jabukom, a gazda novcem. Rodbinska djeca dobivaju više darova. Tako to ide, dok se ne razdani. Kada se djeca vraćaju kući, a ukućani se spremaju na polazak u crkvu. I tamo odjeknu najljepše pjesme o pastirima, o malome Isusu, uspavanke i tako dalje. Time je završen značaj prvog božićnog dana. Samo još toliko, da je im odjeća prvi dan lijepa šarolika, ali je drugi dan još ljepša. Tada redovno u velikoj sali krčme spremaju zabavu. Na prvi dan Božića ne igraju, iz poštovanja prema blagdanu. Sutradan poslijepodne, kada su crkveni obredi već završeni, djevojke, momci, snaše i mladići odlaze u krčmu. Tamo zasvira glazba i uz zvuke glazbe igraju vatrene i brze plesove. Kakogod im je slikovita nošnja, isto tako im je slikovita i bogata muzika. Plesovi su im uglavnom kola s raznim figurama, ali imaju i parne, pa grupne plesove te plesove u troje. Ovom prilikom i dobra kapljica podstrkava mladež na vatreni ples. Prekrasnu sliku pruža, kada navečer uz svjetlost, sve se lampe kreću i lete šarene suknje, blistaju kapice i uz zvukove berde udaraju takt, drvo i troredni križaci na vratima snaša i djevojaka. Nekad su im gajde bile najomiljenije, a stari možda još i danas to vole najviše slušati. No, gajde imaju i među mladima prijatelje. Općenito uzevši, tamburaška glazba – ili kako oni zovu- „banda“ je njihova. Veliki značaj daje božićnim, ali i ostalim blagdanskim balovima, što se tada rađaju poskočice, u svojim tekstovima jednostavne, ali vrlo neposredne i u mislima dražesne pjesme, koje za vrijeme plesa pjevaju – improvizirano- samo jedan pjevač, dok ga drugi harmonično prate. Tu treba spomenuti i one pjesme, odnosno poskočice koje djevojke i dečki naizmjenično pjevaju. Evo jedne poskočice: Hvatajte se curice do mene, nećete me vidit do nedelje!

122


Milo mi je u kolu igrati, kad ja imam u koga gledati Alaj imam nasmijano lane, koj u kolu namiguje na me Kolovodja ti kolo povedi, a tko ne zna nek u mene gledi

123


Trećim danom Božića ponovo se vraćaju dani. Ispod stola iznose slamu, sijeno, zrnje, lemeš, kantar, kudjelju itd. Zrnje bace životinjama da bi ostale zdrave. U ranu zoru na Herodovo (šibara) ponovo se čuje galama u cijelom selu. Dječaci obilaze kuće, šibama ili korbačima i udarcima pozdravljaju stanovništvo. S blagim udarcima dodiruju svakoga, govoreći: „Živi, zdravi bili!“ Ovo izgovaraju tri puta. Poslije toga ih daruju. Nekada su im davali jabuke, a sada 1-2 forinta. Rođaci dobivaju uvijek nešto više. Time se završavaju narodni običaji vezani uz božićne blagdane, samo odstranjivanje božićnih rekvizita se odvija postepeno. Odjeću vrate na vješalice, naime, nju su morali za vrijeme blagdana ukloniti, jer ako odijela ostanu na svom mjestu, onda se lako dogodi kakva nesreća u obitelji. Ne prisluškuju ni lavež pasa, premda smatraju ako na božićne dane mnogo laju psi, tada se može očekivati bogati urod šljiva. Do Nove Godine žene niti predu niti tkaju, to bi bila povreda blagdana. Do Nove Godine rođaci se među sobom posjećuju, razgovaraju. Obavljaju se samo kućni poslovi. Na Silvestrovo navečer, redovno su priredili bal u krčmi. Okupila se mladež sela i u dobrom raspoloženju plesala slikovite plesove. Stariji su u posebnoj prostoriji pjevali. Raspoloženje je bilo vrlo dobro. Oko pola noći muzika je pripala starima i oni su s gordošću prikazali mlađima ples starih. Oni su ples otplesali divnim ritmom i drmanjem uz zvukove gajdi. Muzika je do jutro svirala, a mladež se vraćala kući pjevajući. Malo ima takvih kuća, kod kojih ćemo još pronaći navedene običaje, eventualno skraćeno, tu i tamo, ćemo ih ipak pronaći. Sve što sam naveo, većim djelom pripada već prošlosti i svaka obitelj je čuva kao dragu uspomenu minulih vremena. S razvijanjem napretka na svakom području polako izumiru i narodni običaji. Oni nisu napisani u blistavom stilu pjesničkih djela, ali ipak su velike stvari. Cvijeće koje je niklo u duši jednostavnog naroda i skupljanje nekih u pregršt, naš je zadatak. Kazivači ime Kollár Jánosné Pavlovics Mátyásné Horváth Jánosné Miatovics Györgyné Udvarácz Mátyás Pávics Miklósné Bosnyák Jánosné

124

godina 71 56 53 65 67 80 76

zanimanje domaćica domaćica domaćica domaćica gazda domaćica domaćica

ulica i broj Petőfi u. 1. Kossuth u. 13. Kossuth u. 43. Kossuth u. 15. Kossuth u. 27. Kossuth u. 61. Kossuth u. 57.


NAŠ UČITELJ MIRJANA BOŠNJAK PEČUH, 2014. POVIJEST SELA ATE Ata je jedno od devet bosanskohrvatskih naselja u Mađarskoj. Ona se nalazi južno od Pečuha, u susjedstvu je Sukit, a u blizini Kistótfalu, Vókány, Bisse. O porijeklu, i postanku naziva sela do sada se ne zna iz navedenih zapisa. Stariji tip naziva „HATA“ nije u uporabi hrvatskoga jezika.1 Za podatke iz najdavnijih vremena, vezano uz prošlost i povijest naselja Ate došla sam preko rukopisa, koji je zabilježio nekadašnji učitelj Ladislav Matušek.2 Ovaj rad je napisan na mađarskome jeziku, služi za proučavanje podataka, koje je autor pronalazio i sakupljao u Pečuškim, Egraškim arhivima. Uz pomoć njegovih bilješki, postignutih ishoda želim prikazati najznačajnija povijesna razdoblja Ate. Osim toga, koristila sam se monografijom Đure Šarošca, koju je zabilježio o Bosanskim Hrvatima u okolici Pečuha. Ovo izdanje obrađuje povijest, religiju, gospodarstvena i društvena područja života Bošnjaka Hrvata u naseljima u blizini Pečuha. POSTANAK NASELJA Prema istraživanjima i zabilježenim podacima Matušeka, nastanak Ate može se datirati već u doba prije turske vladavine. Uz pomoć rezultata sačuvanih u Pečuškom arhivu, autor izvodi iz 1332. godine naziv „Adzsia“, koji se spominje u papinskom popisu za desetinu u odnosu na ime naselja Ate. Prema ovim podacima selo je doista staro, koje mjesto je imalo rimokatoličku župu u davnim vremenima. Zatim, preko dugih stoljeća nema nikakvih podataka o naselju u povijesnim dokumentima. Pretpostavlja se kako su Turci istim, malo prije spomenutim imenom nazivali selo. Iako ova činjenica nije spomenuta u turskom popisu za poreze iz 1542. godine. Prema Matušeku može se pretpostavljati postojanje naselja drugdje. Živahnost stanovništva u selu za vrijeme turske vladavine potvrđuju 1 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 18. str. 2 Matusek László: Áta község földrajzi nevei. 1983. Rukopis.

125


podaci iz arhiva na latinskom jeziku. One je učitelj za vrijeme istraživanja našao u arhivi obitelji Batthyányi. ZA VRIJEME TURSKE VLADAVINE Iz prije spomenite isprave Matušek navodi kako „naselje se nalazi udaljeno od Pečuha na jednu ‚mađarsku milju’ prema jugu. Ima devet jutara obrađenoga i deset jutara neobrađenoga zemljišta. Nema planinu, niti livadu. Šljivik (šuma) je od četiri jutari veličine.“ Naselje je pripadalo pod vlasništvo Jánosa Csanádyja. Tadašnji stanovnici Ate njemu su plaćali godišnje tri forinte i jedan krajcar kao porez. Poslije je Ignácz Pávich „uzajmio” selo. On je već od tadašnjih Aćana tražio pet forinti i pedeset dinara svake godine. Tu se spominje u dokumentu, kako je mjesto nastanjeno podanicima - Racima.3 Uz ove podatke Matušek navodi još druge dodatne informacije iz 1696. godine. Jesu isto pronađene u arhivu Batthyányja. Ondje se spominje, kako „mjesto nema svoj mlin, koje nastanjivaju samo težaci Raci. Među njima nema plemića. Plaćaju desetinu turskom vladaru Hasan Agi u žitarici. Nakon turske vladavine istu desetinu plaćaju Njegovom veličanstvu.“4

OPUSTOŠENJE SELA Matušek piše, kako „podanici takozvani Raci bili su u neudobnom stanju. Trebali su plaćati poreze ne samo turskoj vlasti nego i gospodaru. Mnogi od njih su napustili svoje domove i preselili se u veća, zasigurnija naselja (na primjer Nijemet, Salanta, Pogan).“ Približavajući se kraju XVII. stoljeća stanje je bilo sve teže i teže. Za vrijeme odlaska Turaka sa tih prostora selo Ata je sasvim napušteno. Nema više niti jedne obitelji. Sasvim su nestali još i tragovi nekadašnjeg stočarstva, poljoprivrede i vrtlarstva. O tomu ima dokaza u zapisu gdje se navedu iskazi svjedoka. U razdoblju od 1686. do 1703. stižu u selo novi naseljenici sa područja Bosne, kako piše učitelj Matušek „Za njihovo doseljavanje vodio je brigu 3 Baranya megyei L. Beschreibung der zu Fünfkirchen gehörigen Dorfschaften 1965. / Ö2/. In: Matusek László: Áta község földrajzi nevei. 1983. Rukopis. 2. str. 4 Baranya megyei L. Conscriptio c. t. Aestimatio Bonorum et Pagorum Provisoratus Quinque Eccllesiensis in komitatu Baranya existentium. Anno 1969 pevacta /Ö3./ In: Matusek László: Áta község földrajzi nevei. 1983. Rukopis. 3. str.

126


ondašnji pečuški biskup Ignác M. Radonay. Cilj mu je bio iznova nastaniti vraćena biskupska i kaptolska područja.” Tomu svjedoči zapisnik iz 1695. godine, gdje se spominje i tadašnji naziv sela HATA. Ovdje se navodi, kako su njegovi stanovnici doseljenici iz Bosne. Autor citira i nazive doseljenih obitelji iz javnog zapisa.5 Nekadašnji učitelj je u svojim istraživanjima istaknuo, kako nije bilo točnih podataka o seobi i broju stanovnika u razdoblju od XIV. do prve polovice XVII. stoljeća . Spominje još razdoblje nakon 1686. godine, od kada postoje podaci o doseljenju.6 Šarošac u svom prije navedenom radu selo Atu spominje prvi puta samo iz ovog razdoblja. Donosi primjere i prisjećanja prema podacima, sačuvanim u arhivu županije Baranje. Ondje se poimence spominju ondašnji stanovnici Ate iz 1691. godine, porijeklom iz Bosne, uostalom i pripadnici srpske narodnosti.7 Ovaj primjer svjedoči o tomu, kako je bilo iznimke za točno identificiranje raznih etničkih skupina već i u doba XVII. stoljeća.8 Osim toga, autor se poziva na podatke drugih povjesničara (Popović, Taba). Pomoću tih informacija možemo doznati, kako „selo Ata ima ukupno pet stanovnika u razdoblju između 1695. i 1696. godine.9 Svi su oni bili bez djeteta. Imali su mali broj stoke.“ Prema Šaroščevim pretpostavkama to svjedoči, kako su prvi stigli na ova područja pripadnici mlađih naraštja. ZA VRIJEME RÁKÓCZYJEVOG USTANKA Učitelj u ovom dijelu svoga rada spominje podatke, do kojih je došao uz pomoć zabilježenih podataka nastalih početkom XVIII. stoljeća. Ovi zapisi daju izvještaj sa područja tadašnje Baranjske županije. Spominje se u zapisu pokvareni odnos između stanovnika mađarske i srpske narodnosti. Matušek ne daje do znanja čitatelju, je li je stvarno riječ o Srbima, ili se navodi izraz Raci. Ova činjenica je od velikog značaja, radi preciznog priopćenja, kako bismo mogli što preciznije povijesne događaje. U tome nas osporava moguća netočna terminologija, koja je onodobno zajedničkim nazivom označavala pojedine etničke skupine, kao pripadnike južnoslavenskih naroda na području Mađarske.10 5 Matusek László: Áta község földrajzi nevei. 1983. Rukopis. 4. str. 6 Nagy Lajos: Baranya megye Batthyány uradalom népessége és javai 1701. In: Szerk.: Szita László: Baranyai helytörténetírás 1978. Pécs. 1979. 78. str. 7 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 371. str. 8 Šarošac, 1991. 18. str. 9 Šarošac, 1991. 18. str. 10 Mándoki László: A délszlávok Baranyában. In: Dr. Magyarlaki Józsefné: Nemzetiségeink. A baranyai horvátszerb és német nemzetiség múltja, jelene,

127


U prije spomenutom primjeru moguće bilo je riječ o Srbima. O tomu Matušek piše, kako su svim onim događanjima na prije spomenutom području bili uzroci činjenice, kao što su prejaka katolizacija, plaćanje desetine vlasteli i državi. Smatram, zapravo, kako je pitanje katoličenja bila od velikog značaja za pripadnike srpske narodnosti. Prije navedeni događaji mogli su ih dovesti do napuštanja svoga sela i selidbu u Slavonske krajeve. Učitelj u svom zapisu je zabilježio kroniku Egraške župe, kao izvor navedenih podataka.11 OPUSTOŠENJE SELA U ovom razdoblju područje naselja je pustinja, nenaseljeno. To doznajemo prema zapisu, koji citira Matušek iz Batthyányjevog arhiva. Ondje se spominje naziv sela u darovnici kralja Leopolda I., kako su i ostala naselja gospodstva u Boji pripala u vlasništvo Adama Batthyányja. Naziv sela se spominje u obliku „HATA“.12 Osim tih podataka nema drugih iz ovog razdoblja, vezano uz naselje Ate. Kako to učitelj piše „naselje tada nije u vlasništvu salantske župe, ali o tome nema dokaza u vizitacija iz 1721. godine. Tamo su navedena sva naselja koja pripadaju župi u Salanti, ali nigdje se ne spominje naziv ‚Ata’. U zapisniku iz 1738. godine još isto se ne bilježi ime ‚Ata’ ni u Salanti, niti u Egragu.“ Šarošac u svom radu iz ovog razdoblja isto spominje 1709., koje godine prije spomenuti Leopold I. poklanja i selo Atu Batthyányju. PONOVNO NASELJAVANJE SELA Za opisivanje ovog razdoblja Matušek navodi citat iz sakupljene građe Béle Németha. Pomoću tih informacija doznajemo o Racima, koji žive tamo da, su bili doseljeni oko 1740-ih godina. Dodatno se spominje, kako su u to doba i Hrvati-Bošnjaci nazvani Racima. Nisu ih posebno razlikovali od ostalih slavenskih naroda. Ova prije spomenuta činjenica se može zvati čak osnovnom praksom. Ona je jedna od vladajućih terminologiji u zapisima zabilježenim na mađarskome jeziku sve do druge polovice 20. stoljeća. Ova problematika se pojavljuje u raznim djelima, kao i na primjer kod etnologa, istraživača Đure Šarošca.13 kultúrája. Pécs. 1987. 61. str. 11 H. D. Egerág. 1709. dec. 30. LII. zbirka. 3. str. In: Matusek László: Áta község földrajzi nevei. 1983. Rukopis. 4. str. 12 Nagy Lajos adatok Batthyányi uradalom kialakulásáról. Hata falu. 61. str. In: Matusek László: Áta község földrajzi nevei. 1983. Rukopis. 5. str. 13 Sarosácz, György: Pécsi boszniai – bosnyák – horvátok. Pécs, Krónika. 2006. 7. str.

128


Drugi zapis iz 1744. godine opisuje selo kao ‚Attya’. Od prije spomenute godine pripada župi u Egragu (ranije je pripadalo nijemetskoj župi). Dvije godine kasnije u Batthyányjevom arhivu navedena su imena novih doseljenika, kao svjedočanstvo za njihovo porijeklo – iz Bosne. Gospoda ih smatra prilično dobrim podanicima. U zapisu se ističe, kako su vrsni stočari, odnosno talentirani u uzgajanju raznih povrća (mrkva, peršin, kupus). Nakon toga stižu novi doseljenici. Zapis iz 1752. godine navodi imena nanovo doseljenih obitelji.14 Ladislav Matušek u ovom svom zapisu navodi još zemljopisne karte, javne spise naselja iz XVIII. stoljeća pa nadalje. Osim toga je zabilježio još pojedine nazive za određenje raznih dijelova naselja. Prema podacima iz arhiva donosi imena, i kroz kronološki slijed prikazuje promjene. Ovaj dio njegovog istraživanja čini posebnu temu, koja je sama po sebi zanimljiva. Prilikom ovog rada ne bavim se previše s tim nazivima sela, ali u daljnjem bi bilo svakako od velike važnosti objelodaniti i ovaj dio zapisa. Najveću vrijednost vidim u tomu, što je autor nacrtao i sakupio karte, koje svjedoče o postojanju i promjeni tih mjesta, naziva. Šarošac isto navodi nazive u svim selima, tako i u slučaju Ate. 15 Nazivi nisu potpuno isti u ova dva rada. Slažu se ipak u tomu, kako su već od najdavnijih vremena do druge polovice XX. stoljeća bile u korist mještana. Skoro svi ovi izrazi su slavenskog podrijetla, koje su prihvatili, koristili i doseljenici drugih narodnosti (na primjer Nijemci, Mađari).16

PROCVAT I RAZVIJANJE SELA Ovo razdoblje u povijesti sela Ate zabilježio je i Šarošac u svojoj knjizi. Prema podacima raznih arhiva donosi broj stanovnika u naselju od 1748. godine. Kroz precizne brojke lijepo se vidi stalni porast duša u selu, sve do 20-ih godina XX. stoljeća. Sredinom XIX. stoljeća dolazi do važne promjene i u povijesti sela Ate. 1857. godine prolazi prvi vlak kroz naselje na relaciji Pečuh-Mohač. Od tada se znatno pojača uloga trgovine u svakodnevnici mještanima. Najznačajnije tržište je značilo Pečuh, ali bilo je mogućnosti za trgovanje i u drugim mjestima. Ova činjenica je dovodila do toga, da su se u selo nastanili obitelji 14 Baranya megyei L. Batthyány Montenuovo uradalom levéltára a bólyi uradalom főszámadásai 36. és 38. doboz. In: Matusek László: Áta község földrajzi nevei. 1983. Rukopis. 11. str. 15 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 203. str. 16 Matusek László: Áta község földrajzi nevei. 1983. Rukopis. 17. str.

129


njemačke narodnosti.17 XX. STOLJEĆE Povećao se broj Nijemaca, ali su Bošnjaci-Hrvati imali vodeću ulogu još i tada u svojim rukama. Šarošac navodi podatke iz 1920. godine. Nakon dvadeset godina doselili su deset obitelji mađarske narodnosti po naredbi, na kraj sela. Bili su siromašni, a imali puno djece. Razne etničke manjine sela nisu se sukobljavale, kako to piše autor.18 LADISLAV MATUŠEK UČITELJ, PEDAGOG, PROSVJETNI RADNIK, KANTOR, SAKUPLJAČ I ZAPISIVAČ NARODNOG BLAGA Kroz ovu kratku pripovijest želim prikazati životno djelo nekadašnjeg učitelja, pedagoga koji je u svom životu imao puno prepreka. Zahvaljujući svim ovim iskustvima, cijenio je u životu najjednostavnija, ali ujedno i najvrjednija blaga. Kao prosvjetni radnik, bio je svjestan svoje uloge, koja je bila od velikog značaja u zajednici određenog naroda. On je zabilježio u svome životopisu najznačajnija zbivanja u životu sela, vezano uz školstvo, obrazovanje, povijest, kulturu, narodne običaje i nošnje, crkvenu i narodnu (pučku) glazbu. Ovdje ću navesti njegove uspomene, prisjećanja, događanja, koje je doživio u svome životu. U ovom radu nema prilike za prikazanje cijelog njegovog života, ali najznačajnije stanice, događaje želim zabilježiti. Smatram, kako bi to bila moja skromna zahvalnica njegovom doživotnom radu, koju je vršio u svrhe očuvanja tradicijske kulture, kako bi svjesno štitio svoju zajednicu, a sve skupa i „družinu” mojih predaka. Ladislav Matušek je rođen 1915. godine u tada zvanom mjestu Tótszentpálu, u Šomođskoj županiji. Naziv mjesta se promijenio 1929. godine, postao je Somogyszentpál. Naselje se nalazi osam kilometara udaljeno od jezera Balaton prema jugu. Ovaj kraj je nekada bio gusto pokriven močvarama. Nekadašnji preci naselja doselili su se u ove krajeve u prvoj polovici XVIII. stoljeća sa područja ondašnje Hrvatske. Otac mu je bio stolar, majka se bavila kućanskim poslovima i pčelarstvom. Imao je starijeg brata i mlađu sestru. Za vrijeme njegovog djetinstva naselje je imalo oko dvije tisuća stanovnika. Govorili su hrvatski, kao materinski jezik. Imali su lijepe, šarene 17 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 19. str. 18 Šarošac, 1991. 20. str.

130


narodne nošnje. Matušek se toga sjećao samo iz svoga djetinstva. Poslije drugog svjetskog rata sve je to nestalo. Osnovnu školu je pohađao u rodnom selu. Kako je završio šesti razred, nastavljao je školovanje u građanskoj ustanovi, srednjoj školi u Marcaliu. Prema savjetu ondašnjeg svećenika upisao se u Pečušku učiteljsku školu biskupije. Zbog teških materijalnih prilika ljeti je radio kao zemljoradnik, kako bi zarađivao nedostatak novca. U osamnaestoj godini premorio se zbog teškog posla, i dobio tešku bolest u zglobovima. Ozdravio je samo nakon više godina. Za vrijeme školovanja njegov učitelj glazbe je opazio Matušekov talent prema glazbi. Tako je 1936. godine stekao učiteljsku i kantorsku spremu (diplomu). Ondašnji ravnatelj ustanove oprostio se od njega i napustio ga ovim riječima: „Zavolite selo kuda Vas dragi Bog šalje, kao i kršno pučanstvo, te djecu, čije obrazovanje, i odgoj će biti Vaš zadatak. Radite srcem i dušom za kulturno dobro cijelog sela. Bit ćete jako sretni, ako se pridržite toga. Nikad nećete biti siromašni, nećete imati nikakvog nedostatka, a što je najvažnije, primit će Vas ljubav i veliko poštovanje. Uz veliku naklonjenost želim za Vas sve ovo. Neka Vas Božji blagoslov prati na putu!“ Nije imao prilike za zapošljavanje, trebalo je odčekati tri godine prema ministarskom ustavu. Zbog nekadašnje bolesti nije bio sposoban za vojnu službu, tako ga nisu primili 1937. godine. 1939. godine prijavio se u Konzervatorij glazbe u Budimpešti, primili su ga. Nije se upisao zbog novčanih razloga. Još iste godine u kolovozu dospio je u selo Kukinj, putem natječaja. Ondje su ga primili ovim riječima (na hrvatskome jeziku): „Dobar dan, Bog vas dono!” Smjestili su ga u lipo uređenu učiteljsku sobu u zgradi škole. Ovdje je obavio učiteljska i kantorska poslova. Ljudi su bili jako dragi i dobri, poštivali su učitelja. Nakon dvije godine trebao je napustiti omiljeno selo. Tomu je bio razlog, kako vlasništvo crkve nije za njega uručilo plaću. Prijavio se za učitelja u drugo Bošnjačko-Hrvatsko naselje, u Atu. Nije bilo lako napustiti učenike i cijelu zajednicu. U Ati se zaposlio 1941. godine, kao kantorski učitelj Rimokatoličke pučanske osnovne škole. Mještani su srdačno i lijepo primili novog učitelja. Žena koje ja spremala, čistila stan od učitelja, i školsku zgradu pozdravila je učitelja i rekla: „Gospodine, donela sam užinu, malo pa slatko.” Kao kantor, bio je zadužen za obavljati kantorske poslove. Glazbeni dio je rado obavio. Svake nedjelje i za vrijeme svetkovina išlo se u Egrag. Tamo je svirao hrvatsku misu na orgulji i pjevao sa vjernicima na hrvatskome jeziku. Još istog dana u nedjelju poslije podne trebalo je obaviti i litaniju. Osim ovih poslova kantor je imao je poseban zadatak prilikom sprovoda i opraštanje na pokopu. Trebao je napisati pjesmu svakog preminulog pojedinca, od koga su se oprostili na sprovodu. On je trebao sakupiti sve važnije podatke, zbivanja iz 131


života preminuloga. Ovu pjesmu je trebao i otpjevati za vrijeme pokopa, kao oproštajnu pjesmu. U vrijeme, kad se posvećivalo žito na blagdan kantor je vodio prošenciju pored žitarica naselja. Svake godine na blagdan Srca Isusova u nedjelju, koji je bio zakletni dan naselja, vodio je hodočašće u Đud. Od 1950-ih godina bili su zabranjeni kantorski poslovi za školske učitelje. Od tada učitelj nije smio ni pratiti Aćane na hodočašća u Đud. Uživao je u šarolikosti predivnih narodnih nošnji, uz što se zaorilo predivno pjevanje i sklad glazbe. Kako sam već prije spomenula, vjenčao se 1950. godine sa učiteljicom koja je došla u Atu prije godinu dana. 1952. godine dobile su prvu kćer, a 1955. godine drugu. One su pohađale osnovnu školu u Ati. Bile su članice čuvenog „Atskog trio”-a. Učitelj Matušek odlazi u mirovinu 1975. godine. Dvije godine kasnije se odsele u Pečuh. U ovo doba piše razne članke, jednu knjigu, i svoje rukopise. Od tih su najvažniji „Raspjevani Hrvati“, u kojoj zbirci je sakupio narodne pjesme Bošnjaka Hrvata iz Ate. Osim toga o Atskim tekstilnim motivima i vezovima, koji se nalaze na narodnim nošnjama Bosanskih Hrvata. Živio u Pečuhu do 1996. godine, do smrti. Takozvano narodno prosvjećivanje u doba Matušeka isto je bila odgovornost i posao učitelja. Znači ovaj posao je zahtijevao svestranost pedagoga. Oni su bili zaduženi, kako bi razvijali ne samo obrazovanje, čak što više i razvijanje kulturnog života u životu seoske zajednice. 1960. godine prema odluci savjetodavnoga tijela naselja Ate dali su sagraditi mjesni „Dom kulture”. Na svečanoj predaji zgrade mještani su nastupali u raznovrsnim kulturnim programima. Od najmlađi do odraslih svi su bili okupljeni ovom svečanom, i u povijesti sela važnom prilikom. Uspjeh i radost je bila velika. Ova činjenica je potaknula voditelje sela, kako bi trebalo imenovati ravnatelja nove ustanove. Pitali su učitelja da li bi se primio toga. Tako je on postao voditelj Doma. Od svih grupa, koja su nastupala na svečanoj predaji nove zgrade ostale su samo dječja plesna skupina, i plesna grupa mladih, ali nisu ni on mogli opstati. Mnogi su se školovali u pečuškim srednjim školama i tako nisu mogli sudjelovati u radu. Učitelj je napravio jednogodišnji plan za djelovanje u domu. Svakako treba spomenuti među ostalima 1967. godinu, kada je u Domu postavljena etnološka zbirka, odnosno izložba. Prikazala je nekadašnji život Bošnjaka Hrvata, kroz njihovih običaja i nošenja narodnih odjeća. Ona se ostvarila uz pomoć mještana, pod stručnim vodstvom učitelja 132


Matušeka. U jednom dijelu zgrade su postavili sve predmete, nošnje, tkanine, opremu. Sve stvari. koje su bile izložene, dali su sami stanovnici sela. Sve su to bile, kao dragulj zajednice. Ovdje svakako treba spomenuti kulturno društvo sela, koju je osnovao spomenuti učitelj. Bilo je ono od velikog značaja, ne samo za mještane, nego za cijelu bosanskohrvatsku zajednicu i još šire, za cijelu hrvatsku manjinu u Mađarskoj. Ona je utemeljena 1960. godine. U to doba je bilo ukupno osam curica u društvu. Bile su uspješne na nastupima. Tako su se nakon pet godina pridružili i mladi dečki (bilo je među njima, koji nisu bili toliko oduševljeni, ali kad ih je zvao učitelj nije se smjelo reći „ne bi“). 1966. godine društvo je već nastupalo na više mjesta, kako u Pečuhu, tako i u široj okolini. 1967. godine učitelj je imao ozbiljne planove, što se folklorne grupe tiče. Spremali su se zajedno, plesači i učitelj, za svečanu predaju etnološke sobe. Ovom prilikom se obnovio narodni običaj svatova. Bilo je i tamburaške glazbe pod vodstvom Antala (Tončike) Kovácsa. Odvijala se i cijela povorka u selu na svečanu priliku otvaranje etno sobe. Bilo je značajnih događanja u povijesti grupe, kao što je nastup u Mohaču prilikom Ophoda bušara, ili na državnom takmičenju folklornih skupina pod nazivom „Röpülj páva”. Tamo su nastupale samo tri cure. One su izvodile stare pjesme, sakupljene od najstarijih članova zajednice. Dobili su veliku pohvalu od ocjenjivačkog suda, koji ih je imenovao „Atskim triom”. 1970. godine iz Studija pečuške gradske televizije snimili su jedan dio „atskog svatovca” koji je poslije dospio i u Budimpeštu. 1976. godine je društvo nastupalo u Pečuškom narodnom kazalištu Od 1977. godine nije bilo više nastupa, kako ni folklorne grupe, škole i onih davnih vremena. Ladislav Matušek je dobio nekoliko priznanja, za Životno djelo (1994.), Zlatnu diplomu pedagoga (1986.), za Socijalističku kulturu (1983.), i pohvale za postignute uspjehe na području obrazovanja (1973., 1968.). PEDAGOŠKA DJELATNOST UČITELJA MATUŠEKA I ŠKOLSTVO U ATI U Šaroščevoj prije spomenutoj monografiji je posebno poglavlje posvećeno seoskom obrazovanju. Ovdje možemo dobiti okvir za upoznavanje teme i povijesnu pozadinu cijelog pitanja. Autor navodi, kako je naobrazba učitelja bio zadatak crkve.19 19 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 316. str.

133


Ovo stanje je prikazano i u rukopisnom radu učitelja Matušeka koji je napisao 1995. godine. Osim tih podataka pogledala sam neke zapise iz druge polovice XX. stoljeća, vezane uz školstvo manjina u Mađarskoj. Prema kronološkom slijedu, koji je naveo i Šarošac, želim prikazati ovaj značajan dio kulture Bosanskih Hrvata u Ati. Kroz ova zbivanja možemo upoznati osim povijesnih događanja i odnos stanovnika prema obrazovanju. Osim toga, kako prihvaćaju novu, nepoznatu i školovanu osobu. Kakav je njihov odnos prema njemu? Dobije li odobrenje od njih na bilo što? Već pomoću tih pitanja se iscrtava, koliku je važnu ulogu imao seoski učitelj u životu date zajednice. UTEMELJENJE – OTVARANJE – ŠKOLE Šarošac ovdje navodi prvu školu u Nijemetu utemeljenu 1765. godine.20 Spominje se još, kako ostala sela koja pripadaju egraškoj župi (Ata isto) nemaju školu u XVIII. stoljeću. Prema zapisima sačuvanih iz sela Ate navodi se 1816. godina, gdje se spominje plaća učitelja koji mu plaćaju Aćani. U svom rukopisu učitelj je spomenuo kantorske javne spise i potvrde koje svjedoče kako u to doba Ata nije imala školu. Iz rukopisa nekadašnjeg učitelja Matušeka doznajemo o zbivanjima u vezi školstvom, što se Ate tiče. Kako doznajemo prema podacima, on je istraživao u arhivu egraške župe. Zapisivao je podatke koji su bili sačuvani vezano uz rimokatoličku školu u Ati. Za vrijeme svoga boravka u naselju vodio je razgovore s mještanima, vezanu uz temu školstva. Pomoću tih informacija dopunio je nedostatke u povijesti škole. Na početku rasprave o stanju školstva u naselju izvodi kako je odluka Józsefa Eötvösa, ministra javnog obrazovanja i religije promijenila stanje školstva. Prema prihvaćenom ustavu na cijelom području tadašnje (sredinom XIX. stoljeća) Mađarske države u svim naseljima se treba izgraditi škola i u najsitnijom naselju. Kod Šarošca se ne spominje ova odluka. 1842. godine u Ati se sagradila Rimokatolička osnovna pučka škola, radi obrazovanja i poduke. Obrazovne ustanove ovoga tipa bile su karakteristične u prvom razdoblju povijesti školstva. Kako naselje nije imalo učitelja, tako u novoj školi nije bilo ni nastave dugo godina. U ovom početnom razdoblju, za vrijeme pokretanja školskog obrazovanja svi su se mogli prijaviti za učitelja. Tomu je mogao biti razlog, kako odjednom 20 Šarošac, 1991. 317. str.

134


nije bio dovoljan broj obrazovanih učitelja. Svi oni koji su znali čitati, pisati, brojati i pjevati mogli su postati učiteljem. Najznačajnija pretpostavka je bila poznavanje i upotreba jezika, kojim se služi određena zajednica. Kantorski zadaci su pripadali isto u vlast učitelja, ali onodobno to su obavljali učitelji iz Sukita i Egraga. Ovdje Matušek navodi, da je došao do tih podataka uz pomoć zapisa zabilježeno u egraškoj župi, pod imenom „Historia domus”. Iz tih pravnih popisa je i on doznao za imena i termin, kada su bili pojedini učitelji zaposleni u Ati. On ih je naveo od postanka škole, od 1862. godine. Istaknuo je osim toga, koliko je teško bilo uvjeriti roditelje o važnosti školovanja pojedine djece. Do kraja XVIII. stoljeća roditelji su teško dali svoju djecu na školsko obrazovanje, iako je to po ustavu bilo određeno i obavezno. U doba prije školovanja i djeca su radili ili pomagali oko kuće. Oni su bili najčešće čuvari stoke. Za njih je to bio osnovni zadatak, kao kod djevojčica tako i kod dječaka. Tomu je bio razlog i veliki broj šuma u okruženju sela. Početkom 1900-ih godina mijenjalo se stanje u prije spomenutom pogledu. Svi šalju svoju djecu u školu. Naobrazba mladih se razvija zahvaljujući boljim mogućnostima, što se tiče zarade. Na posjedima gospode ima boljih prilika za zapošljavenje . Matušek smatra kako je ova činjenica bila vodeća u razvijanju školstva i nastave. Od tada djeca svoje poslove mogu dovršiti i nakon školskih zauzetstva, dok roditelji zarađuju novce. Tako su mogli nadoknaditi nedostatak, koji se stvarao zbog novih obaveza djece. U svom radu neću navesti sva imena nekadašnjih učitelja, pedagoga. Smatram, kako za povijest škole u Ati je od velikog značaja znati za sva dešavanja i svih podataka. U slučaju ovog rada je važno istaknuti one najznačajnije ličnosti u povijest škole koji su imali vodeću ulogu u obrazovanju najmlađeg naraštaja. Ovu činjenicu su uvidjeli i starije generacije, kako je njihova budućnost njihova mladež. U sklopu školske nastave bilo je od velikog značaja podučavanje hrvatskoga jezika, kojim se služila skoro cijela zajednica sela. Pripadnici hrvatskobosanske kulture svakako. Ova, skoro najznačajnija jedinica kulturne baštine, bila je od velikog značaja. Nije samo što je služilo kao sredstvo za komunikaciju, već kao i zastupna jedinica identiteta. Pedagoške ličnosti naselja sam prema prije navedenim činjenicama istaknula. Neki od njih bili su značajniji u formiranju kulturnog života Ate, drugi pak sveukupno radili za interese zajednice. Za vrijeme prvog razdoblja u povijesti školovanja u bosanskohrvatskim naseljima nastavni jezik je bio hrvatski.

135


MAĐARSKI JEZIK KAO NASTAVNI Šarošac piše, kako sa donošenjem zakona iz 1879. godine u nastavu ulazi učenje mađarskoga jezika. Ova odredba ima veliki značaj u povijesti svih škola na području tadašnje Mađarske države. Prije spomenuta odluka imala je znatnu ulogu, pogotovo u životu manjina i pučkih, narodno-obrazovnih ustanova. Ova činjenica je bila odlučujuća i u pitanju učitelja škole. Svi su učitelji trebali baratati mađarskim jezikom, kako bi mogli predavati ovu nastavnu jedinicu.21 Naselje Ata u ovo doba imalo je nekoliko učitelja, ali od njih niti jedan nije bio stručno naobražen. Prema podacima zapisanim u rukopisu Matušeka, zabilježene su pojedine osobine stručnoga karaktera ondašnjih učitelja. Prvi značajniji učitelj istaknuo se na području znanja hrvatskoga jezika. On je bio porijeklom iz Semelja, gdje su isto živjeli Bošnjaci-Hrvati. Nije imao nelagodbe u nastavi hrvatskoga jezika. Niti on nije imao stručnu naobrazbu, što se tiče padagoškog znanja, ali pomoću svojih metoda postignuo je lijepe rezultate na području obrazovanja u Ati. Za vrijeme njegovog rada (1889-1903. godine) je donošena nova odluka 1885. godine. To određuje, kako „učitelje, koji ne znaju mađarski govoriti i pisati i nisu sposobni učiti jezik, jednostavno treba maknuti“.22 Ovdje autor navodi još citat iz rada, koji se bavi onodobnim zbivanjima u županiji Baranji. Spomenuta izjava se odnosi na uspješnost nastave mađarskoga jezika, i to hvali učitelje koji „...svuda uveliko i s lijepim rezultatima izvršavaju mađarizaciju“. Ovdje se istakne još kako je mađarski postao nastavni jezik. Tako se i u bosanskohrvatskim naseljima ne koriste više materinskim jezikom, već samo kao nastavnim predmetom. Šarošac navodi kako se jedino vjeronauk i crkvene pjesme uče na hrvatskom jeziku.23 Za ove događaje u slučaju Ate ne znamo ništa. Iz Matušekovog rukopisa doznajemo, kako se zaposlio 1903. godine prvi stručno obrazovani pedagog. U slučaju ovog učitelja odmah se pojavi prepreka koju je mogla uzrokovati malo prije spomenuta odluka. Imao je odgovarajuće znanje mađarskoga jezika koji je bio preduvjet nastave. Usprkos tomu nije govorio hrvatski jezik. Ovaj nedostatak imao je veliki značaj u njegovom pedagoškom radu, koji je vršio i Ati. Nastava i naobrazba je postala muka za njega isto kao i za učenike, doznajemo iz zapisa koji je zabilježio 21 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 331. str. 22 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 332. str. 23 Šarošac, 1991. 332. str.

136


Matušek. Njega je slijedio učitelj iz Lotara koji nije imao nikakve probleme oko predavanja na hrvatskome jeziku. 1912. godine dali su obnoviti školsku zgradu. Zajednica sela Ate bila je na pomoć. Svakidašnji učitelji, koji su bili zaposleni u naselju, dobili su smještaj u određenom dijelu zgrade škole. Imali su svoj stan i dodatna izdanja vezano uz gazdinstvo. Mnogi učitelji su se bavili zemljoradnjom, vodili brigu o svojim gospodarstvima. U ovo doba se pojavila nelagoda, čemu je bio uzrok pojačani broj Aćana luteranske vjeroispovijesti. Oni su bili željni, da se i njihovo bogoslužje, vjeronauk isto predvodi u obnovljenoj zgradi, koji su dali obnoviti stanovnici rimokatoličke vjeroispovijesti. To je dovodilo do oštrih diskusija između ove dvije, prema vjerskom identitetu različite zajednice. Polemiku je riješila „1913. godine donošena odluka koja je propisala školskom odboru Atske rimokatoličke ustanove, kako treba za učenike luteranske vjeroispovijesti omogućiti prostoriju predavanja vjeronauka“.24 Roditelji tih djeca su prihvatili odluku, ali na uzvrat su ih trebali upisati u Rimokatoličku osnovno pučku školu. NAOBRAZBA U ATSKOJ ŠKOLI POSLIJE PRVOG SVJETSKOG RATA Šarošac u dijelu svoga rada istaknuo je političko i povijesno stanje, do kojih je došlo nakon prvog svjetskog rata. Navodi, kako je tadašnji položaj manjina u Baranji bio svojevrstan. Hrvatska etnička skupina, tako i Bošnjaci Hrvati su se htjeli koristi svojim narodnim, hrvatskim jezikom. Osim toga nisu imali druge zahtjeve, kako bi mogli ostati u svojim zavičajima. Naglasio je činjenicu, kako se slabo predavalo na materinskom jeziku u prethodnim stoljećima. Kako su starije generacije u pismu na hrvatskome jeziku upotrijebile mađarska slova. Ovdje se izdvoji naselje Nijemet, koje je jedino od bošnjačkohrvatskih naselja, gdje je još i tada nastavni jezik hrvatski.25 U Ustavu ondašnje Republike (1919. godine) se navodi, kako se pripadnici pojedinih etničkih manjina slobodno mogu služiti svojim jezikom. Uz to se mogu pobrinuti za njegovanje i razvijanje svoga obrazovanja.26 U paraleli tih događanja može se proučavati događanja na području školstva u Ati. Od 1919. godine stiže novi učitelj porijeklom iz Bolmana, tada već sa područja ondašnje Jugoslavije. Bio je mađarske narodnosti, ali je izvrsno 24 Iz rukopisa Ladislava Matušeka - o povojesti škole u Ati. 3. str. 25 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 332. str. 26 Gyurok János: A magyarországi horvátok (1910-1990.). Pécs, Gálos Nyomdász Kft. 1998. 20. str.

137


govorio hrvatski. On je podučavao učenike sve do 1930. godine. Iz godine 1922. i 1923. za vrijeme prije spomenutog učitelja Ate, ministar za manjinska i narodnosna pitanja Južnih Slavena, József Margitai zabilježi u javnim dokumentima kako „u selu tri četvrtine stanovništva čine Bošnjaci, jednu četvrtinu Nijemci. Bošnjaci pripadaju egraškoj župi. Nijemci su luteranci, odnosno nekolicina baptisti... Njihov učitelj litaniju drži na materinskom jeziku svake nedjelje i prilikom svetkovina u školi, koja je rimokatolička... Učitelj dobro govori hrvatski. Nastavni jezik u školi je mađarski, ali od trećeg razreda čitanje, pisanje i vjeronauk se uči na materinskom jeziku. Isto tako i crkvene pjesme se uče na hrvatskome. Učenici njemačke narodnosti isto imaju tjedno dva sata materinskog jezika. Hrvatska djeca zbog nedostatka drugih knjiga služe se čitankom iz Zagreba. Narod je u potpunosti zadovoljen nastavnim jezikom školskog obrazovanja i prilikama, koje se nude za uporabu materinskog jezika. U naselju samo stariji muškarci i žene ne znaju mađarski. Za vrijeme osvajanja nisu imali nikakvih neprilika sa Srbima, međutim nisu ih voljeli... Broj učenika je pedeset i pet, broj đaka koji su ‚ponavljači’ je četrnaest. Prosjek školskog rezultata je dobar...“27 Iz ovog zapisa možemo dobiti javne podatke o stanju i zbivanjima tadašnjeg sela Ate, a tako i o događanjima oko škole, odnosno obrazovanja. Ipak pomoću tih podataka se ne može odrediti stanje, ili stupanj u slučaju znanja hrvatskoga jezika što se učenika tiče. ŠKOLSKO OBRAZOVANJE OD 1925. DO 1945. GODINE Za vrijeme ovog razdoblja je postalo tipično, kako su se učitelji odvojili od stanovništva naselja – piše Šarošac. Ovdje navodi kako do 1935. godine svugdje nestaje čitanje i vjeronauk na materinskom jeziku. Do 1930-ih godina veći postotak mladih, školovanih Bošnjaka Hrvata je dosta dobro naučio mađarski jezik, ali nisu bili svjesni u odnosu na pitanje narodnosne pripadnosti. Ovdje se istakne još, kako su učitelji zabranili u to doba djeci za vrijeme školskih odmora upotrebu materinskoga jezika u međusobnom razgovoru.28 Ove činjenice, prema Šaroščevom mišljenju, služe kao primjeri za čin mađarizacije, koja se u ono vrijeme pojačala. U atsku školu nakon 1930. godine stiže novi učitelj, isto sa područja tadašnje Jugoslavije. Njega zamijenjuje nekoliko godina kasnije pedagog sa prije spomenutog područja. Za vrijeme njihovog pedagoškog rada nije bilo nikakvih nedostataka, glede znanja hrvatskoga jezika. 27 Iz rukopisa Ladislava Matušeka - o povojesti škole u Ati. 4. str. 28 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 35-36. str.

138


1941. godine stiže iz Kukinja premješten, nov učitelj Ladislav Matušek u Atu. Detaljnije ću prikazati njegovo pedagoško, prosvjetno djelovanje u posebnom poglavlju.

ŽELJA ZA OBRAZOVANJE NA NARODNOM JEZIKU Šarošac naziva ovo razdoblje «Borba za nastavu na materinskom jeziku». Navodi datum, 1945. godinu, kada je došlo do smjene u pogledu nastave, vezano uz narodni jezik. Ove promjene su se ostvarile pomoću Antifašističkog fronta Slavena, koji su smatrali značajnim materinski jezik. Imali su i u planu stvoriti obrazovne ustanove, u kojima se uči na narodnosnom jeziku.29 U prihvaćenoj odluci odredili su: • „ravnopravnost svih nacionalnih manjina na području Republike • službeni jezik javne uprave odgovarajući u određenoj pokrajini i zavisan od narodnosti • u slučaju narodnosnih škola jezik nastave određen po jeziku svake pojedine manjine, u duhu prosvjete i kulturnih tradicija one narodnosti kojoj pripada, ali uvijek u suglasnosti s demokratskim principima Narodne republike Mađarske • treba isto tako ocjenjivati i pomagati narodnosne škole, obrazovanje nastavnika, narodnosne i kulturne ustanove manjina, kao i mađarske“.30 U stvarnosti je bilo najbitnije prije svega stvoriti sve uvjete, za što bolji odgoj učenika na području obrazovanja. Nije bilo svugdje mjesta za školsku nastavu, ali nije bilo ni odgovarajućih školskih pribora za podučavanje đaka. O tim prilikama dobijemo čisti dojam pomoću prisjećanja učitelja Matušeka. U svom zapisu zacrtavaju se značajke školstva, odgoja i obrazovanja kroz povijest obrazovne ustanove u Ati. Prema novo donošenoj odluci 1946. godine Bosanski Hrvati su se opredijelili za materinski jezik, kao nastavni predmet. Naredne školske godine imenovali su pomoćne učitelje u svakom selu (osim Suke) za podučavanje materinskoga jezika, tako i u Ati Milana Andrića. 31 1949. godine donošena naredba Ministarstva za religiju i prosvjetu naredila je, kako u svim školama hrvatske manjine, gdje je nastava na mađarskome jeziku, u višim razredima treba uvesti i predavati hrvatski jezik 29 Šarošac, 1991. 36. str. 30 Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. 336. str. 31 Šarošac, 1991. 337. str.

139


kao predmet.32 Ovdje se spominje selo Ata, gdje roditelji nisu htjeli dati svoju djecu u hrvatsku školu i samo sedmero njih je išlo na sate materinskog jezika. O tome svjedoči zapis iz Arhiva baranjske županije prema Šarošcu.33 U životopisu učitelja Ladislava Matušeka nisam pronašla ove podatke. Do zadnje promjene je došlo 1948-1949. godine, kada je nastava u školama na materinskom jeziku prekinuta zbog toga što su pomoćne učitelje odstranili. Nakon 1956. godine nema značajnijih događanja na području školstva. Nastave materinskoga jezika ima samo u Nijemetu i to samo u četiri niža razreda. Od 1970-ih godina otvaraju okružne škole i tako raspada se polako kao kulturna, tako i obrazovna jedinica u naseljima Bosanskih Hrvata. Iz Ate su još onodobno odlazili u Udvarsku okružnu školu, ali je i ona postojala privremeno, kako ove podatke Šarošac navodi, kako bismo mogli što bolje upoznati stanje manjinskoga školstva u naseljima Bošnjaka Hrvata. Značaj ovih zbivanja vidim u tomu, kako se nastava kroz političke promjene prilagođivala i utjecala na samu kulturu, identitet, jezik manjina u Mađarskoj. Tako nije ni skupina izostala iz tih promjena, kao ni zajednica Aćanskih Bošnjka Hrvata. U ovom razdoblju je bio zaposlen u Ati, više puta spomenuti glavni lik ovog prisjećanja. Ladislav Matušek je zabilježio u svom radu i najbitnija događanja u povijest seoske škole. Ovdje sad navodim podatke iz njegovog rukopisa. On se zaposlio u Ati 1941. početkom školske godine. I svom zapisu je zabilježio kako je još iste godine, prema donošenoj odluci Ministarstvo za religiju i obrazovanje odredio obavezno školovanje u osam razreda. On je sam vodio svih osam razreda. Bio je težak posao uklapati sve poslove. Djeca su bila razumna i marljiva, i na takav način su olakšali zadatak učitelja. Bilo je nekoliko slabijih učenika, ali strpljivost i rad imao je smisla. Učitelj je naredio kako za sve predmete u nastavi potrebne su posebne bilježnice. Djeca su u to zabilježila zadaće i ono što se trebalo naučiti. Za vrijeme nastave učitelj na svakom se satu bavio sa pojedinim razredima. U tomu su mu bili na pomoć najzreliji učenici. Učitelj je imao prilike na satima u zadnja deset minuta pregledati, ispravljati samostalan rad učenika. U tom poslu su bili na pomoć stariji, kad je bilo riječi o zadacima mlađih učenika. Ustanova je bila u to doba narodnosna škola. Broj učenika je pedeset i šest osoba. Imala sam prilike snimiti razgovore u kojima sam pitala nekadašnje učenike bivšeg učitelja. Jedan od njih je tiho i stidljivo spomenuo, da je učitelj govorio slabije bošnjački u ono vrijeme, kad je doselio u selo. Ovaj podatak 32 Šarošac, 1991. 338. str. 33 Šarošac, 1991. 338. str.

140


nije od velikog značaja u lingvističkom smislu. Ne zna se točno o čemu se radi (o dijalektu nove zajednice ili se on koristio drugim narječjem), odnosno moguće je, kako su to sve osjećali u prvo vrijeme, samo nisu smjeli govoriti o tome i s time slučajno uvrijediti učitelja. Prema zapisu Matušeka tjedno tri sata je bilo omogućeno za podučavanje hrvatskoga kao materinskoga jezika. Bilo je potrebe i za pribore u nastavi. Škola je imala samo računalo, četiri komada zemljopisne karte, ploču i globus. 1943. godine se znatno povećao broj učenika. Tomu je bio razlog prije spomenuto doseljenje, po broju deset mađarskih obitelji. Svi su imali puno djece. U ono doba broj učenika je bilo 96. Školski razred se činio premalim, kao i broj nastavnika, on sam. Učitelj se odlučio da će učenike rasporediti u dvije grupe. Naraštaj od prvog do četvrtog razreda je učio u prijepodnevnoj nastavi, a od petog do osmog razreda poslijepodne. Svake godine su došli javni posjetitelji škole kako bi provjeravali nastavni i obrazovni rad. Rezultati obrazovanja, odnosno ponašanja bili su pohvalni i prema ocjenjivanju. Škola je prema ovim rezultatima spadala u grupu boljih narodnosnih škola. Poslije 1941/1942. školske godine ljeti u Baji je bilo održano stručno usavršavanje učitelja narodnosnih škola na materinskom jeziku. Iz 1944. godine Matušek spominje kako su 30. studenog stigli ruski vojnici u selo. Nije se dogodilo ništa. Ostali su tjedan dana, za koje vrijeme nije bilo nastave. U proljeće 1945. godine stigla je ruska vojska zapovjedništva, kako bi štitili stanovništvo naselja, ako ima potrebe za to. Napustili su selo u veljači 1946. godine kada su ih slijedili jugoslavenski partizani. Još ove godine u jesen su se vratili u Jugoslaviju. Godine 1947. stigli su pomoćni odgajatelji kako bi olakšali njegov rad. U ovo doba je podučavao samo učenike od petog do osmog razreda. Tako je imao vremena za narodno obrazovanje. Selo je imalo amatersku kazališnu skupinu i grupu za narodni ples. 1949. godina ostao je ponovo Matušek jedini učitelj, a učenika je bilo devedeset u selu. U 1949/1950. nastavnoj godini uredništvo školstva donijela odluku i zaposlili njemu na pomoć dobro obrazovanog pedagoga koji je znao hrvatski jezik. Ona je bila nova učiteljica škole u Ati. Vjenčali su se 1950. godine. Poslove oko školskog obrazovanja su podijelili međusobno. U 1950/1951. nastavnoj godini se znatno smanjio broj učenika. Bilo ih je ponovo samo šezdeset i četiri. Djeca prije spomenutih mađarskih obitelji, koja su se doselila 1943. godine, poslije vjenčanja su se odselili iz Ate. To je bio uzrok smanjenju broja učenika. Dvije godine kasnije i Atska škola je pripadala okruženju Udvarske škole, tako su svi učenici iz Ate nastavili učenje u Udvarskoj školi. Vlakom su išli u 141


školu, sprijateljili su se. Ipak je nezadugo došlo do kraja ove suradnje. Vozni red vlakova se promijenio i tako se raspalo ovo školsko okruženje na dva dijela, kao što je to bilo i prije. 1966. godine škola je imala samo dvadeset i pet učenika. Prije godinu dana ova brojka je još bila trideset i jedan, kako sam to doznala iz onogodišnjeg dnevnika. Imala sam priliku poučavati dnevnik iz 1965/1966. nastavne godine. U tom dnevniku su bili zapisani svi učenici od petog do osmog razreda. Na početku je bilo zabilježeno mjesto svih učenika u prostoru razreda. Kod imena, podataka i ocjena učenika bilo je zanimljivo vidjeti, kako se promijenio broj učenika po narodnosti. Dok je 1941. godine (kad se zaposlio Matušek) učitelj je procijenio, kako ima selo oko tristo duše, na salašima otprilike još šezdeset. Prema postotku narodnosti, od toga sedamdeset i pet posto čine Bošnjaci Hrvati, a ostalih dvadeset i pet posto čine Nijemci. Prema tomu u nastavi dvadeset i pet godina kasnije od trideset i jedne osobe ukupno je samo četiri osoba navedeno u dnevniku kao „sokac“. Ova činjenica je sama po sebi zanimljiva, kako učitelj u svojim zapisima, izdanjima nigdje ne piše o Bošnjacima Hrvatima, da su Šokci. U dnevniku osim njih četvorica su samo Mađari. Prema popisu o nastavnim satima lijepo se vidi preciznost i dugogodišnje iskustvo učitelja. Cijela dokumentacija je zabilježena na mađarskome jeziku. Kako se to prije spomenulo, u to doba se uči hrvatski jezik tri sata na tjedan. Iz dnevnika se doznaje kako je tada bilo samo dva sata hrvatskoga jezika u tjednu. Ali ovdje se treba spomenuti kako to ipak nije hrvatski jezik (više narodnosni) u rasporedu piše „délszláv nyelv”. Pogledala sam i naslove ovih sati. Ima gdje se stvarno radi o hrvatskim temama kao na primjer u slučaju „Plitvička jezera”. Ali ima tu i drugih naslova kao što je „Ciril írás, olvasás gyakorlása”. U zadnja dva mjeseca pod nastavnom jedinicom „délszláv nyelv” do kraja školske godine svaki drugi sat je nosio ovaj naslov. Osim toga su još navedene i narodne pjesme. Treba još spomenuti da ova nastavna jedinica nema određeni uzrast, kojem uzrastu pripadaju koji sati. U dnevniku je zabilježeno, kako sva četiri razreda imaju taj jedini zajednički sat (kod drugih nastavnih jedinica toga nema). 1971. godine Matušek je dobio zamolbu, da bi trebali primiti u Ati odnosno u Udvaru nastavnika mađarske književnosti i povijesti. Ovi sati bi zamijenili sate narodnosnog jezika. Stigla je nova nastavnica koja je predavala prije spomenute nastavne predmete do 1973. godine. Čestih provjeravanja je bilo sa javne strane. Razni ravnatelji su provjerili stanje u Ati što se tiče školovanja. 1974. godine posjetio je školu predsjednik partijske komisije. Bio je 142


zainteresiran za Atu, a tako i za učitelja, koji je pokrenuo tolika zbivanja na polju školstva i kulture također. Predsjednik je bio u potpunosti zadovoljen cjelokupnim radom učitelja. Obećao mu je nagradu dodijeljenu kao „izvrsnom učitelju“, ali te dodijele nikad nije bilo. Godinu dana kasnije, 1975. godine postao je umirovljenik. U Ati od tada nije bilo ni učitelja, niti nastave. Djelatnosti kao učiteljsko predavanje, obrazovanje mladih, a tako i pedagoški odgoj bili su najistaknutiji principi u stručnom životu Ladislava Matušeka. Kroz cijeli tijek njegovog učiteljskog zanimanja pridržavao se tih pravila, koje su bile glavne smjernice u radu. Posvetio se odgoju djece i mladih. O tome svjedoče i brojke koje je zabilježio u svome životopisu. Selo Ata za vrijeme pedagoškog rada učitelja Matušeka imalo otprilike tristo šezdeset žitelja od kojih je sedamdeset i šest došlo do mature ili diplome. Ostali mladi izučili su neki zanat ili završili neku stručnu školu. ZAKLJUČAK Pomoću ovog rada htjela sam prikazati ovu malu zajednicu Bosanskih Hrvata u blizini Pečuha. Mještani su bili ponosni, ali vrijedni seljaci. Za Aćane je uvijek bilo od velikog značaja religija i vjera. Njihov učitelj je cijenio sve ove njihove osobine, zabilježio ih kako bi sljedeće generacije imali primjer pred sobom. Smatram kako ova tema nije dovršena. Pogotovo u budućnosti bilo bi od velike koristi napisati monografiju ove zajednice. Prilikom ove radnje sam zabilježila one značajne podatke i zbivanja u životu sela koji su bili od velikog značaja u povijesti obrazovanja i kulture. Ima puno nedovršenih odgovora, ali čisto se vidi kako je političko, povijesno, kulturno i manjinsko stanje XX. stoljeća pridonijelo sasvim nove uvjete u život zajednice. Bilo bi od velike vrijednosti istraživati uz pomoć stručne literature ona područja koja nisu dovoljno poznata u povijesti zajednice.

143


LITERATURA Gyurok János: A magyarországi horvátok (1910-1990.). Pécs, Gálos Nyomdász Kft. 1998. Háber Judit: Pedagógusok és iskola. Akadémiai Kiadó, Bp. 1986. Kósa László: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Debrecen, 1991. Kováts Valéria: Szigetvári történeti néphagyományok I. In.: A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1961. Szerk.: Szabó Gyula. Pécs. 1962. 129–138. o. Lončarević, Juraj: Hrvati u Mađarskoj i trianonski ugovor. Zagreb, Školske novine. 1993. Matusek László: Átai bosnyák textilmotívumok. Pécs, Temporg. 1991. Matusek László: Áta község földrajzi nevei. 1983. Rukopis. Matusek László: Áta község 20 éves története 1945-1965. Rukopis. Matušek, Ladislav: Bošnjački vezovi iz Ate. In.: Etnografija Južnih Slavena u Mađarskoj. Főszerk.: Balassa Iván. Szerk.: Kiss Mária. Tankönyvkiadó, Bp. 1982. 134-146. o. Matušek, Ladislav: Raspjavani Hrvati. Bp., Namzeti Tankönyvkiadó. 1994. Mándoki László: A délszlávok Baranyában. In: Dr. Magyarlaki Józsefné: Nemzetiségeink. A baranyai horvátszerb és német nemzetiség múltja, jelene, kultúrája. Pécs. 1987. 60-76. o. Pethő László: A tanítók és a társadalom. Educatio, Bp. 1991. P. Unyi Bernardin: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Magyar Barát Budapest. 1947. Rukopis Ladislava Matušeka – o povijesti škole u Ati. Sarosácz, Dr., György: Pécsi boszniai – bosnyák – horvátok. Pécs, Krónika. 2006. Sarosácz György: Pécs környéki bosnyák falvak iskolaügyének és közművelődésének kezdetei. In: Baranyai levéltári füzetek 70. Pécs. 1986. Šarošac, Đuro: Bosanski Hrvati u okolici Pečuha. Bp., Tankönyvkiadó. 1991. Šarošac, Đuro: Južni Slaveni u Mađarskoj. In.: Etnografija Južnih Slavena u Mađarskoj. Főszerk.: Balassa Iván. Szerk.: Balassa M. Iván, Dékity Márk. Bp. Tankönyvkiadó, 1977. 7-33. o. 144


Šarošac, Đuro: Narodna nošnja baranjskih Hrvata – Baranyai horvát népviselet. Bp., Tankönyvkiadó. 1986. Šarošac, Dr., Đuro: Narodna umjetnost Hrvata u Mađarskoj – Magyarországi horvát népművészet. Mohács, 2001. Sokcsevits Dénes: A magyarországi horvátok története. Szerk.: Fellegi Tamás: Körtánc füzetek – Magyarországi horvátok. Bp. 1998. (http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2008/ Kortanc_sorozat/Magyarorszagi_horvatok/pages/002_magyarorszagi.htm) Na datum : 08. 03. 2012. http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_kisebbsegek/2008/ Nemzeti_es_etnikai_kisebbsegek_magyarorszagon/pages/006_horvatok. htm Na datum 23. 10. 2012. Szávai József: Álljatok lányok mellém a táncba...-A Pécs környéki bosnyákok táncai. Pécs, KUD Tanac. 1998. Tordinac, Nikola: Hrvatski narodni običaji, pjesme i pripovijetke iz Pečuha i okolice. Seoske bajke i bajalice – crtice. Đakovo – Pečuh, Croatica. 2010. Urednik: Salopek, Hrvoje: Tjedan Hrvata iz Mađarske. Zagreb, Targa. 1997. (katalog priredbe) Urednik.: Szita László: Baranyai helytörténetírás 1978. Pécs. 1979. Urosevics Daniló: A magyarországi délszlávok története. Bp. 1969.

145


Millions discover their favorite reads on issuu every month.

Give your content the digital home it deserves. Get it to any device in seconds.