ESŐ

2009. tél XII. évfolyam 4. szám

Báger Gusztáv Bartha Ildikó Báthori Csaba Dienes Eszter Fekete Vince Ferdinandy György Hartay Csaba Jenéi Gyula k.kabai lóránt Kántor Zsolt Kelé Fodor Ákos Keszthelyi Rezső Kovács katáng Ferenc Mrena Julianna P. Nagy István Petőcz András Rékasy Ildikó Rentz Mátyás Rudas Jutka Saád Katalin Sváby Lajos Szabó T. Anna Szarka Klára Szutorisz Szabolcs Bence Tandori Dezső Vámos Miklós Verebes György Vörös István Zápor György

2009. tél XII. évfolyam/4, szám Megjelenik negyedévente Alapító kiadó: Vass Lajos Főszerkesztő: Jenéi Gyula Olvasószerkesztő: P. Nagy István Szerkesztőbizottság: Benedek Szabolcs Kelé Fodor Ákos Simon Ferenc Várszegi Tibor Lapterv: Hajdú Kata Tervezőszerkesztő: Pozsa József

o

Q.

Ol

Tartalom Újraírt karácsony

3 3 4 5 7 8

Keszthelyi Rezső Báthori Csaba Vörös István Vámos Miklós Mrena Julianna Verebes György

12 13

Petőcz András Szabó T. Anna

15 16 18 24 27 28

Báger Gusztáv Fekete Vince Szarka Klára Saád Katalin Szutorisz Szabolcs Bence Bartha Ildikó Kovács katáng Ferenc Zápor György

39 40

k.kabai kiránt

30 33

Rékasy Ildikó

Téli Kornél Közönséges csodák A mai Kisjézus útja Karácsonyi eső Karácsonyi tisz A város, a hősök és három király (Gondolatok Sváby Lajos ünnepi rajzai fölött) Karácsony Az ünnep azé, aki várja; Mária mondja; Karácsonyi vers Karácsonyi REW; Újraírt karácsony Angyal suhan át Irhakesztyű Saját karácsony Gombokat varrtunk Trepljov, halála után, Hamlethez Hallom távolodó árnya suhogását Csend „most mondom másképp" na, most mondom másképp Ami volt; Régi levelek

41 42 45 50

Hartay Csaba Dienes Eszter Tandori Dezső Rentz Mátyás

Szemhunyások Napló a gyermekkoromból Nyári Mikulás Szépenszóló furugla

54

Jenéi Gyula

Interjú Jégkorongozó a balletban (Beszélgetés Rentz Mátyással)

66

Kántor Zsolt

Olvasó Egy látomás emléke (Báger Gusztáv: Hidegfront)

71

P. Nagy István

73

Kelé Fodor Ákos

77

Rudas Jutka

80

Ferdinandy György

Életnyomok (Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat oluasva.)

Magát elkülöníteni (Bajtai András: Betűember) A város poétikája (Darvasi László: Virágzabálók) A fordító töprengései

Sváby Lajos rajzai a belső borítókon és a 11., 38., 53, oldalon láthatók

Szerkesztőségi levélcím: 5000 Szolnok, Verseghy u. 7/a.

Telefon: 30/270-1774 - E-mail: jeneigyula@chello.hu Honlap: http://www.vfmk.hu/eso Kiadja: Új Színházért Alapítvány 5100 Jászberény, Elefánti u. 3. — Ff.: 167.

Telefon: 30/908-1656 - E-mail: varszegiribor@invitel.hu Felelős kiadó: Várszegi Tibor Készült a Grafiü Press Kiadó Kft.-ben, Szolnokon - Felelős vezető: Bálint Zsolt ISSN: 1419-7987

Keszthelyi Rezső

Téli Kornél Körülnéz, fát hoz, begyújt; ekkor már régen havazik; a kaktuszt a pincébe viszi; ekkor már régen havazik. Ég a tűz, és szúr a tűlevél; Ekkor már régen havazik; Dunyhát húz, templomba megy; Ekkor már régen havazik. Ólmot önt, malacot öl; ekkor már régen havazik; hogy mi volt, és hogy mi lesz; ekkor már régen havazik.

Perselyt tör, s nos, nősül is; ekkor már régen havazik; gólya jön, és rügy fakad; ekkor már régen havazik.

Báthori Csaba

Közönséges csodák Csoda, ha megint elővesszük szívünket.

Csoda, hogy vagyok, miután nem voltam és nem leszek.

Hogy kisujjam mellett nyújtózkodik a nőtlen ujjam.

Nem csoda, hogy csak egyetlen embert szeretek.

Csoda, hogy örülni tudunk a megsárgult leveleknek.

Hogy az őszre mindig tél jön. Csoda, hogy ma már csak két évszak az év: tavasz és nyár.

Hogy huszonnégy óra keserűség mellett elfér bennünk néhány gyámoltalan kicsinység.

Csoda, hogy a hosszú dobásban ledől minden bábu, csak a két szélső marad talpon.

Hogy a csóka nem törli lágyékomba csőrét.

A csoda nem egyszeri. Minden csoda folytatódik akkor is, ha nem veszed észre.

Hogy máról holnapra nem gyűlöljük meg, akit szeretünk, csoda.

Aki beszél, már csodát tesz. Aki nem beszél, lehet a csoda része.

A csodát csak itt láthatjuk a földön.

Hogy nem röppenünk el a galambokkal, csoda. Nem feketedünk meg a rigókkal. Hogy nem utánozzuk minden pillanatban a skorpió csípését.

Csoda, hogy nem őrülünk meg a tükröktől, ellenségeinktől, a huszadik századtól, anyánktól.

Csoda, hogy holnap is ott a gödör az út közepén.

A folyó, az csoda. De a rakpart, a hajó, a sziget, a csillag a folyóban, a folyó folyója, a befagyott folyó, a holtág, az is csoda.

Túlélni egy napot, és hinni a csodában, ugyanaz az érzés.

Nem csoda, hogy egyszer felszívódunk. Csoda, hogy hitetlenül is lehet élni a földön.

Csoda a méh és a virágkehely, a hegy és a lejtő, a felhő és a vihar, apám és anyám találkozása.

Hogy nem csak anyanyelvünkön értjük meg a jót és a rosszat.

Csoda, hogy minden fa lombjában szívesen elülnek a madarak.

Csoda, hogy nem ismerjük a seregélyek, fácánok, barázdabillegetők, pacsirták temetkezési helyét.

Csoda, hogy a holtak mindig megtalálják a kerékvágást, ha emlékezünk rájuk.

Csoda, hogy előbb hosszan hideg van, aztán hirtelen hideg, majd a semmi. Vagy a semmi is lehet meleg?

Minden karácsony rokon a teremtéssel. Csoda, hogy a világot egy napon mindenki újra tudja teremteni.

A derű néha kölcsönkéri a bánat nyelvét. Néha a lélek anyanyelvén beszél az ördög. Csoda, csoda.

Minden csoda, amíg van kit szeretnünk.

Bánni tudni a rosszal, túl van a csodákon.

Csoda, hogy ember maradhatsz, ha nincs már beszélned senkivel.

Csoda, hogy a semmi csodát teremhet.

Csoda, hogy csoda nélkül is létezünk.

Vörös István

A mai Kisjézus útja A mai karácsony az csak ígéret, hogy egyszer, 33 év múlva megváltatik, amit ma meg kéne váltani.

A mai Kisjézus csak bő 10 év múlva megy föl Jeruzsálembe, hogy írástudókkal vitázzon.

Amit ma tévedsz, arról 10 év múlva sejted meg, hogy tévedés lehet.

Lázárt 30 év múlva támasztja föl a mai Kisjézus - nem holnap.

Most már csak az a kérdés, indult-e 30 éve feléd egy Jézus útja?

Gyerekként tudtad, hogy majd megváltásra szorulhatsz?

Akkor tudtál-e ennyit?

Vámos Miklós

Karácsonyi eső kérdem én a drága szerkesztő urakat, mit gondolnak, lesz-e fehér karácsonyunk az idén, zuhog-e hó e sokat szenvedett városra, a lezárt Margit hídra, a fölbontott útburkolatokra, a félbehagyott építkezésekre, az agyonhasznált villamossínekre és a trolik poros tetejére, valamiképp ott a legszívbemarkolóbb látvány a hótakaró, magam sem értem, miért, jó volna tudni, elárasztja-e a béke kuckós hangulata e várost és országot az idei év végén, oly sok viszály után, alatt, előtt, rémlik, hogy tavaly inkább eső hullott, nem hó, maradtunk szürkék, rosszkedvűek, többen úgy vélték, a globális fölmelegedés okozza, némi áttétellel tehát mi, földlakók kérdem én a nyájas olvasókat, emlékeznek-e még azokra a régi - ámbár nem is anynyira szép - időkre, amikor évnek végéhez közeledvén csapatostul hívták a magamfajta irodalmi kisiparosokat a különféle cigarettafüstös szerkesztőségi irodákból, melyek zöme a Blaha Lujza tér tájékán székelt, a lebontott házban, illetve a mostani luxushotel épületében, jelentkeztek a szerkesztő elvtársak (így, ez volt a megszólítás, sajnálom), hagyományos levélben, avagy a régimódi, fekete házas, tárcsás telefonon - a Magyar Posta tulajdona -, kérvén, járuljunk hozzá az ünnep fényéhez sajátos eszközeinkkel, ringassuk karácsonyi s szilveszteri hangulatba a jónépet, vessük be metaforáinkat, gondolatritmusainkat, virágnyelvünket s a többi fortélyunkat, e fölkérésekre kötelességszerűen igent mondtunk, hiszen valahányan azért dolgoztunk, hogy mondanivalónkat eljuttathassuk minél szélesebb tömegekhez, úgy képzeltük, az ünnepi mellékleteket napo-

kon át olvasgatja a művelődni vágyó munkásság, kéz a kézben a vele szövetséges parasztsággal, no meg a haladó értelmiséggel, jó ebédhez szólt a nóta, meg a piros betűs irodalom, valamirevaló szerző körmölt tehát, tollal, cerkával, esetleg mechanikus írógéppel, a háború előttről maradt Remingtonnal vagy a csehszlovák Consullal kérdem én a kedves kollégákat, főként a velem egykorúakat, nem gondolják-e, hogy mi már abban a korban vagyunk, amelyből tág merítés a múlt, fölidézhetjük, mily csöndes mélabú ködözte a karácsonyi-szilveszteri összeállításokat, nagy pelyhekben hullott bennük a magyar költő s író, olykor egy-egy kritikus is, ünnepi megrendüléssel teljesíttetett az ünnepi megrendelés, csilingeltek a sorok közt a száncsengők, ajándékot kaptak az árva kisgyerekek, megoldódtak a családi és munkahelyi konfliktusok, ezen időszakban doromboltunk, szerettük egymást, átéltük, hogy az élet nehéz, de nem reménytelen, persze, fekete-fehér, mint a lapok nyomtatása és a tévénk képernyője, de mégis, boldogan vigyorgó hóemberrel, netán működő csillagszórókkal, utóbbiak azért a mi időnkben már nem föltétlenül ötágúakat hánytak kérdem én a megbecsülendő előfizetőket, ugye, nem tévedek, nagy megbecsülésnek örvendtünk a sajtóban mi, a lélek mérnökei, mindezt elsodorta a fapados kapitalizmus, az akkori havi- és hetilapok zöme jobblétre szenderült, illetve fölismerhetetlenné torzult, ami azt illeti, az újságok, a heti- és havilapok zöme annak idején olyan jó unalmas volt, mint egy poros tizenkilencedik századi regény, nemcsak a szerkesztők tehettek erről, hanem a cenzúra meg az ágit prop meg a három T, papirosuk is olyan volt, akár a cikkeik, darabos, foszlós, hamar sárguló, ma már viszont vékony s zizegős, mint amilyet Wienerneustadttól balra gyártanak, korszerű a nyomdatechnika, egész oldalasak a színes reklámok, és onlájn, meg minden, lassan a legkonzervatívabb orgánum is a hirdetési bevételekből él, azokra került a hangsúly, a többi szöveg és ábra már szinte csak körítés, amiként a tévébeli reklámfolyamot is csak megszakítják a voltaképpeni műsorok kérdem én a nagyrabecsült szakembereket, ha már így alakultak a dolgok, nem kéne eltűnődnünk, mit tehetnénk, hogy ne mindig az egyszer használatos szövegek győzzenek, megvizsgálnunk, hogy miért a pletykamagazinok diktálnak, tennünk valamit, hogy ne a boulevard lap és műsortömeg arasson, emezeknek ifjú munkatársai, sőt inkább munkatársnői rohamozzák a valamelyes hírnévvel rendelkező honfitársainkat, pontosabban ciripeltetik utóbbiak maroktelefonját, és ha már ciripeltetik, miért nem év végi tárcát, novellát, verset kérnek, mért akarnak inkább körválaszt, módfölött izgalmas körkérdéseikre, megérdeklődik példul olvasóik számára, hogy mi volt életed legviharosabb szilveszteri bulija, mi a legmeglepőbb karácsonyi ajándék, amit valaha adtál/kaptál, s ha igen, miért nem kérdem én az igen tisztelt magyar értelmiség apraja-nagyját, voltaképp hogyan tudtuk megemészteni a tényt: a művészeket, zenészeket, írókat egységesen második (harmadik? negyedik? ötödik?) sorba taszították a tévések, a sportolók, a milliárdosok, a modellek s a többi eldobható/fölcserélhető sztár, ah, magam is áztattam a pofám a képernyő kékítős vizében, de hagyjunk engem, mi történt velünk, nem tudom, a szerkesztő úr fölszólítására éppen azért állok kötélnek rögvest, mert megszoktam, hogy ez a dolgom, ha fölkérnek, írok a karácsonyi összeállításba, kiveszem részem az ünnepből, rám lehet számítani, készségesen kanyarítom magamat az irodalmi névsorellenőrzési listára kérdem én mindazokat az érzékeny honfitársakat, akik még olvasnak, ugye, emlékeztek arra, hogy valaha régen minden íróembert szerkesztő úrnak tituláltak, valamelyest még az elvtársi időszakban is, legalábbis a Hungária kávéházban így szólítottak bennün-

ket a pincérek, más irodalmi érdekeltségű vendéglátóipari egységekben szintén, például a Kulacsban, engemet is, pedig soha nem dolgoztam redakcióban, vélhették, hogy a literátus emberek adnak elméleti keretet - szerkezetet! - a világnak, ezen az alapon tehát szerkesztői lehetünk a gondolatok országos és nemzetközi áramkörének, lehettünk, talán, valaha, jó volt, szép volt, tán igaz se volt, én mégis vallásosán hittem, hogy ha nincs is így, hát épp így kéne, erre készültem, erre képeződtem, erre szántam magam és mindenem, ha be kénytelenednek látni, hogy szemernyi remény sincs ilyesmire, tébolyultan rohannék a télben, vadulnék, bolondulnék, ittasulnék, míg rám világosodna egy idegen lakásban, idegen fürdőszobában, a tükörből visszanézne az a sápadt, fáradt, idős arc, akkor megrettennék, ki ez? mi ez? mi történt? - nem kapnék választ kérdek én bárkit, aki hajlandó még a töprengésre, mit tartottunk be tavalyi fogadalmainkból, s mit nem, annyi bizonyos, hogy egy évvel rövidebb lett a sok baj, kudarc, szenvedés, melyeket mindközönségesen életnek nevezünk, ám egy évvel rövidebb lett a sok öröm, siker, boldogság is, melyeket ugyancsak életnek hívunk, ebből adódik, hogy amikor az év utolsó éjfelén sok boldogságot kívánunk, tulajdonképpen sok szenvedést is, ám ha gondolunk erre, akkor sem merjük fölhívni rá embertársaink figyelmét, maradunk a klisénél, vedeljük a pezsgőt, csapjuk a zajt torokkal, papírtrombitával, kereplővel, petárdával, hogy leplezzük, arra is készülünk, ami jövőre rossz lesz, ami fájni fog, amit utóbb felednénk, ha képesek volnánk rá, sajna, parányi csobbanást verhet már csak a lelkekben az az egy-két-három apró gondolat, mit hétezerhatszáz karakterbe rejthetek (ma így mérik azt, mit régebben flekkben), egyre reménytelenebb a tevékenység, amelyre föltettem az egészet immár negyven éve, ám ha igaz, amit az imént mondtam, akkor a csüggedéssel szükségképp együtt kell járnia a bizakodásnak, sziámi ikrek, ebbe kapaszkodjunk karácsonykor, s ha lehet, minden más napon, figyeljünk, várjunk, hisz előbb-utóbb olvad a hó, fordulnak a szelek, jön kutyára dér, s a folyók visszatérnek medrükbe, várjuk a fehér időket, a dolgok javulását, lehetne ez az újévi fogadalmunk, sorstársaim, barátim, szerkesztőim, olvasóim, várjunk, csak várjunk rendületlenül, akkor is, ha karácsonykor nem hó hull, hanem langy eső -

Mrena Julianna

Karácsonyitisz Asszem, az idén inkább kihagynám az egészet, gondoltam. Nem tudok ajándékokat választani, megvenni pláne, nem akarom, hagyjatok, kedves anyu, apu, barátaim és feleim, kérve kérlek, ne akarjátok, hogy az idén csináljak nektek karácsonyt. Nem akarom, hagyjál. Feldereng, amint a munkahelyemen állok a műfenyő műpirosezüst műboájával a nyakamban, mert, ugye, éljenek a céges karácsonyok, és még el is bőgöm magam, annyira nem akarom. Nem akarom, hagyjál.

Mindenhol azok a francos mikulások meg szarvasok, és akkor ez még nem is az igazán durva rész, a fenébe is, lassan egy lépést sem tehetsz anélkül, hogy föl ne rúgnál véletlen egy rudolfot vagy egy szantát. Nem akarom, hagyjál. Kivilágítva a világ olyan

szánalmasnak látszik, mint egy romjaiban dizőzködő negyven éveskurva. És mindenhol csak a kari-ajiról hallani. A céges kari-aji, a papim kari-ajija, a párom kari-ajija, a kutyám, a macskám meg a díjnyertes tengerimalacom kari-ajija. Nem akarom, hagyjál.

A liftben persze elkezdem énekelni a Santa Clause Is Corning To Town-t, nyilván valamelyik üzletben ragadt a fülembe, és most gyűlölöm magamat, mert azt énekelem, amit nem akarok. Szantaklauszizkamingtutáon, szantaklauszizkamingtutáon, szantaklausziz-kaming-tu-táááon.

Nem akarom, hagyjál. Támad a pulyka, a halászlé, a bejgli, és főleg támad a cukormázas küldd-tovább-képsorok tömkelege, a szeretet-spamek, basszus, képeslapokat kéne írnom, de nem fogok azért se. Még onlájn se. Sehogy se. Szóval nem akarom. Szóval kihagynám. Pedig tavaly ilyenkor még nem értettem, hogy lehet így hozzáállni a karácsonyhoz. Tavaly ilyenkor még a fiúmat cikiztem, amiért karácsonyitisze van, imádtam, hogy minden olyan jólesően giccses, és gurgulázva nevettem csak az egészen, mert tudtam, hogy otthon a saját fácskánk vár, épp úgy, ahogyan szeretem, ahogyan szeretjük, gyertyákkal a szobában mindenütt, mindenütt, csak nem a fán. Most meg tessék, a fiú elment, nekem meg karácsonyitiszem van. Elkaptam, vagy mi.

Aztán mégis az lesz, hogy hazajövök, útközben szerzek fehér gyertyát, a virágosnál veszek fenyőgallyat, fagyöngyöt meg egy apró cserepes fenyőt. Mert igaz, hogy karácsonyitiszem van, de vannak amolyan megrögzött dolgaim is, hogy ilyentájt legyen a lakásban fenyőág. Ha nem köszönök legalább halkan, morogva a karácsonynak, még elviszi a szerencsémet. Szóval, mégis lesz fenyőszag, gyertya, meg hasonlók. Aztán meg hazamegyek a családhoz, karácsonyi vacsorát főzök, csirkét szerecsendióval, gyömbérrel, császárszalonnával, áfonyával, ananásszal, rummal és mazsolával, és rizst csinálok hozzá, mert a rizs jó, a rizs fehér és nyájas. Aztán egyszer csak azon kapom magam, hogy a karácsonyitisz halott. A karácsony meg él. És ott vagyunk mind, együtt.

Aztán meg majdcsak. Majdcsak lesz valahogy.

Verebes György

A város, a hősök és három király Gondolatok Sváby Lajos ünnepi rajzai fölött

Látogatók érkeznek. Hárman vannak, és habár láthatóan hosszú út áll mögöttük, járásuk egyre frissebb, ahogy közelednek. Bár öltözékük porlepte, látszik, hogy nem akármilyen személyek lehetnek, valamiféle előkelőségek, bizonyára. Mind izgatottabban szaporázzák a lépteiket, közben méltóságteljes mozdulattal integetnek. Már a vonásaik is kivehetők, egyikük idős, tekintélyes, ősz szakállú, a másik szép szál termetű javakorabeli férfi, a harmadik ifjú, talán nemrég lépte át a felnőttkor küszöbét. Derűs, mosolygós arcok. Ismerjük őket. A napkeleti bölcsek. A nevüket is tudjuk: Gáspár, Menyhért, Boldizsár.

Nincs még egy történet, amit ennyiszer hallottunk mesélve, felolvasva, vagy dalban, amit ennyiszer láttunk volna blondelkeretes olajnyomatokon, ragyogó vitrázsablakon,

3

tompán visszhangzó múzeumtermek veretes festményein, színes faszobrokon templomhajók mélyén, vaskos könyvek lapjain és zsibvásárban, filmvásznon és népi ünnepségen, játékboltban és zsebbe gyűrt szentképeken, de legfőképp várakozással teli gyerekálomban. Mindig ugyanaz, és mindig másként. A kisded Jézus megszületett, most épp itt, ezen a néhány rajzon, ami az asztalomon hever. Ismét eljött a karácsony.

Egy szakrális műalkotásnak mindenkor képesnek kell lennie támasztékul szolgálnia egy, a befogadó egész lényét átható kontemplatív állapot létrejöttéhez. Maga a kontempláció itt a tudat működésének egy sajátos módozatát jelenti, annak különböző fokozatait beleértve, és mint ilyen, érdemes néhány szót ejteni róla. Többé-kevésbé mindanynyian találkoztunk ezzel életünk során, rövid időre ugyan, és talán spontán módon is, ám a jelentőségét kevéssé érzékeljük. Tulajdonképpen minden rádöbbenésszerű felismerés átélése mögött ez húzódik meg, amikor a kötöttségeitől megszabaduló tiszta tudat villanásszerűen megnyilvánítja önmagát: vallásos elragadtatás, szerelmi extázis, tudományos összefüggések hirtelen átlátása, vagy a gyermek ujjongása, amint rálel a kerékpáron való egyensúlyozás módjára. Némelyik példa hétköznapian egyszerű, és mégis, az egész jelenséget valamiféle rejtély övezi. A modern ember, általában véve, ha sejti is a dolog személyre szóló jelentőségét, az elérésének lehetőségeivel kapcsolatban vajmi kevés ismerettel bír, és ezt a zavart csak tovább fokozzák a piacot elárasztó kiadványok, tömegtréningek és önjelölt guruk, akik válogatás nélkül kínálják „tökéletes módszereiket" a lehető leggyorsabb „megvilágosodáshoz". Ez természetesen korántsem volt mindig így. Anélkül, hogy e helyütt bele kívánnánk merülni azoknak a - több száz, gyakorta több ezer évre visszatekintő - hagyományos rendszereknek a tárgyalásába, melyek precízen kidolgozott és személyre szabott módszerekkel kövezték ki a tudat önfelismerésének útját, érdemes néhány dologra utalni. Az emberi kultúra, történetének túlnyomó részében, nem ismerte a szakrális és profán művészet megkülönböztetését. Ez elsősorban az archaikus szellemiségű civilizációkra értendő, és abból a tényből fakad, hogy a szakralitás az emberi lét minden részletét átitatta. Súlyos tévedés lenne azonban mindezt valamely vallás vagy egyház működése következményeként látni, minthogy azok pusztán a szükségszerűen kialakult intézményes hátterét adták annak az organikus módon felépülő közösségi tudatnak, amely az egész társadalom életét egy léten túli, ezáltal pedig az egész létet meghatározó centrumba fókuszálta. Isten, Atya, Úr, Teremtő. Az egész tapasztalható világ Őbenne volt, akármilyen névvel illették is. Az Ő cselekedete visszhangzott az ősök tettein keresztül az idők kezdetétől, és művészetté vált minden mozdulat, amit ennek a tudata áthatott. Nem létezett élet emberben Isten tudomása nélkül. Önmagam tudni annyit tett: Önmagámként tudni a világot, és Önmagamként tudni annak teremtőjét. Ez mindenkor a legbátrabbak elhatározása volt, és a társadalom tisztelete övezte azokat, akik erre a veszélyekkel teli belső utazásra vállalkoztak. Hénoch, Arjuna, Zarathustra vagy Prométeusz csak néhány annak a lénynek a nevei közül, aki „szemtől szembe látta Istent". A hős útja túl van időn és téren, ezért mindenkor és mindenütt jelen való.

A kontempláció állapotának kibontakozását szükségszerűen megelőzi az elme valamely tudati tárgyra történő nagyfokú összpontosulása, azaz koncentrációja, amit legteljesebben a „tudat egyhegyűsítése" kifejezés ír le. A folyamat leginkább talán a nagyítólencse segítségével lángra lobbantott falevéllel szemléltethető, ahol is a fókuszált fény a koncentrált figyelem energiája, a falevélről felemelkedő füst pedig a kontempláció állapota megjelenésének tudatfelszabadító erejét jelképezi. A hasonlat teljessége okán

azonban még két dologról említést kell tenni. Először: ha a füstcsík felemelkedése után a lencsét elmozdítjuk, mielőtt egy légáram a gócpontot lángra lobbantaná, a folyamat megszakad, és a füst elhal. A lencse fókuszra irányítása, azaz a koncentráció tárgyának tudatban való megtartása szükséges ahhoz, hogy feltámadhasson a láng, a tudat lángja, amely saját terhét önnön energiájával elégeti. Ez a meditáció. A fenntartott, szabaddá vált tiszta tudat. Másodszor: a kontempláció, mint az már elhangzott, spontán módon, tudatos szándékoltság nélkül, mintegy önmagától is kibontakozhat. Ilyenkor azonban az elme összpontosított energiáját nagy erejű vágykomplexumok irányítják, melyek fölött a tudat nem gyakorol uralmat. Ilyenkor az adott személy természetesen sokkal inkább nevezhető ezen folyamatok tudattalan elszenvedőjének, mintsem cselekvő alanyának. Az éhség, fáradtság, szexuális vágy, féltékenység, elvakult düh vagy különféle félelmek stb. túlzott mértékű felerősödése, valamint tudatmódosító szerek ellenőrizetlen használata kiválthatja az elméből önnön határainak átlépését, de ez az állapot a folyamat rendszerezett emlékképe híján nem visszaidézhető, szerencsétlen esetekben és gyakori ismétlődések következtében pedig a tudat integritásának részleges vagy teljes bomlásához vezethet. Ez természetesen nem képezi a téma tárgyát e helyütt, mindazonáltal figyelemre méltó lehet némely modern művészeti irányzat valódi értékének és jelentőségének megállapítása szempontjából.

A szépség a tökéletesség vonzása, mondja Platón, és bátran hozzátehetjük, hogy a tökéletesség Istennek, avagy az Abszolútnak a jelenléte a dolgokban, azok önnön mértéke, rendeltetése alapján. Nyilvánvaló tehát, hogy egy faragott zsámoly és egy királyi trón szépsége összehasonlíthatatlan, azt csakis ezen tárgyak saját eredeti funkciójuknak való megfelelése mértékében tapasztalhatjuk meg, az önmagukban hordozott isteni minta szerint. így szabadulnak meg a dolgok a szükségtelen összehasonlítások kötelékeitől, így válnak a szuverén, szabad művészi cselekvés lenyomatává, és így szabadíthatja meg a tudat is önmagát a művekben rejlő isteni jelenlét kontemplálása által. Ez a valódi szakrális művészet lényege.

Nos, vajon milyen messze járunk a villódzó fényárban úszó bódék karácsonyi forgatagától, a vásári ricsajtól, pénztárgépek csörgésétől a bevásárlóközpontokban, és az egymásra acsarkodó arcoktól a túlzsúfolt nagyvárosi buszokon?

Az aluljáró fordulójában hirtelen különös alakokba botlom. Hárman vannak. Ruhájuk porlepte, járásuk mintha egyre frissebb lenne, ahogy közelítenek, miközben méltóságteljes mozdulattal kéregéinek. Ismerem őket, és a nevüket is tudom. Eljött tehát az idő, hogy visszaadjam, amit kaptam: aranyat, tömjént és mirhát. Az arcukon derűs mosoly. Tudják, hogy valahol van egy rajz, tiszta és egyszerű, amit egy mester készített, bölcs ember napkeletről és napnyugatról. Tudják, hogy ők is ott vannak ezen a rajzon, porlepte ruhában, ahol örömtől ragyogó tekintetek sugarában, újszülött, öreg arcával ott fekszik a kisded, a mennyei király, aki én is voltam valaha.

10

Petőcz András

Karácsony Túl mindenen, szomorúságon, pusztuláson, felfénylik, hívogat egy távoli, régi Karácsony.

Túl mindenen: reménytelen szaladáson, halálon át, mint aki megleli végső otthonát, túl mindenen, betegségen és pénztelen sorson, mi elvadít és dühön, és gyilkos ösztönön, mindenen túl!, ott, ott a múltban, valami soha-nem-volt, valami hazugban, valami szépséges nyugalomban, apám mosolyában, ott látom színesen, gyertyafényesen a Karácsonyt, ahol az Isten megáll s a tenyerére vesz.

A magasba emel, önnön magához, s leültet gyöngéden, szépen, terített asztalához.

12

Szabó T. Anna

Az ünnep azé, aki várja, aki magot szór ablakába, és gyertya vár az asztalán.

A várók nem várnak hiába.

Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl vigyázz! Kinézni nem szabad!

Künn az angyalhad térül-fordul, egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák - hallod?

- egy koppanás, és leteszik.

Fényben úszik az üvegajtód, s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág, karácsonyszagú és meleg. „Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!"

Ez az angyali üzenet. És be is mehetsz - vár az ünnep, és minden zárt ajtót kitár.

A fa alatt angyalok ülnek az ünnep azé, aki vár.

Mária mondja Nézi egymást anya és gyermek, így csak a kisbabák figyelnek: kíváncsian, mohón, merőn, mindent értőn és ismerőn, de végtelenül naivan Isten hozott, Isten küldött, édes fiam, kisfiam.

Milyen a világ? Meg nem mondom: dúdolok inkább, ősanya-módon, megsimogatlak, megszoptatlak, szívdobogással elringatlak.

13

Szeretet Nem kell elmagyarázni.

Történhet veled és velem akármi: én még tudom, te már tudod szemed nyugodtan lecsukod.

Karácsonyi vers Havazik, havazik, haragos a felleg, alaszkai fehérségben füstöl a lehelet.

Forralt bort vedel a bácsi, mézest süt a néni én meg szépen ideülök és mesélek, így ni!

Tudjátok, hogy mire vágyom?

Jöjjön már el a karácsony.

Még egy pár nap, még pár óra.

Rettentően várom!

Csomag lesz majd a fa alatt, versenyautó-forma nem csoda, hogy vérem érte ilyen nagyon forr ma.

Lesz nagyszájú tüskés dínó, golyóforma szörnyek: karácsonykor megbékélnek, különben meg ölnek.

A húgomnak póniló kell, babaház meg gyűrűk nekem inkább egy pár súlyzó: januártól gyúrok!

Ha azt kapjuk, amit kértünk, jó lesz - de ha mégsem?

Az se gond - és különben is: meglepetést kértem!

14

Báger Gusztáv

Karácsonyi REW A tavalyi ünnepek alatt történt épp az ajándékosztás előtt unokám arcát figyeltem ahogy rácsodálkozik a csillagszóró görög tüzére ott volt arcán az üdvbizonyosság egyszerű sugárzása az öröm és áhítat finomkeveréke a karácsonyfa ága lángba borult és a gyanta olvadni kezdett rajta a tűzoltást utolsó üveg söröm bánta míg a felcsapó lila lángok láttán mindenki rémüldözött gyanta illata töltötte be a lakást s a kisbaba kacagott feszültséget nem csak hirtelen világosságot érzékelhetett a nagy unalom közepette amiben ugyan semmi kivetnivalót nem talált „ez az este is ugyanolyan mint a többi csak az emberek ruházzák fel természetfeletti erővel de hagyjuk" mondogatták a láthatatlan lények aludjunk és becsukta minden szellem a szemét csak egy virrasztóit tovább a gyermek őrző-védő angyala várta mi fog történni reménykedett hogy végre felbukkan a MEGLEPETÉS mint olyan nem mikulásruhában nem is dobozolva nem is szánkón hanem mint elbeszélés abszolút tiszta formában és szépen én gyufát csiszoltam dobozához mint ki kovakövekkel szórakozik épp s ekkor nevetett ujjongva a gyermek mert hirtelen belobbant az ág amin az egyetlen igaz gyertya égett hisz a többi elektromos villanyégő volt csupán később felkapcsoltam őket de hiába csak tűz csak igazi lángok és gyantaillat ihlette azt a megrendítő nevetést ami üdvbizonyosság egyszerű sugárzása öröm és áhítat finomkeveréke volt

Újraírt karácsony A kulturális emlékezetbe belenő az ember.

Hallgatja az előadásokat, és jegyzeteket szerkeszt.

Máris elképzeli, hogy ő, a hallgató mondja ezeket.

Közben összeolvad a két recepció, eggyé simul a hallgatás és a beszéd. Az előadó az értelmes tekintetek láttán egyre nagyobb hévvel ecsetel valamit. Épp a szavak önálló létéről van szó.

15

Mintha személyiségük lenne a szavaknak.

Jelentéseket érezni a dolgok mögött.

De hová lett az előző előadás szövege?

Mintha elfedné az új a régit.

Azután mégis visszalapozhat a képzet, együtt mozdul tükörrel az arc.

A múzeum teremőre titokban összemaszatolja a vitrint, rátapasztja orrát, homlokát, mégsem kerül közelebb a tárgyhoz.

Kell egy bizonyos távlat. A másik ember felé.

Mint egy színjáték, mint egy utazás.

Olyan lehetetlen és kaotikus a félálom, nincs benne logika, ahogy pörögnek a lapok.

A stiláris műgond tele szamárfülekkel.

Szakállas klisék lelkesülnek.

Felébred álmából az Ünnep, kikukkant odújából, mint a medve: „Karácsony? Na és. Menjünk Betlehembe?"

Mézet kóstol, tüsszent, és visszaalszik.

Fekete Vince

Angyal suhan át

„Én nem tudom, mi történt velem akkor, de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem, s felém hajolt az, amit eltemettem rég, a gyerekkor."

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Soha nem láttuk, mindig akkor ment el, vagy éppen pár perccel azelőtt, ahogy beléptünk a lakásba, a jó meleg szobába, ahol már feldíszítve várt a karácsonyfa, alatta az ajándékokkal, rajta a gyertyákkal meg a fényszórókkal. A fa körül anyánk tett-vett, ünnepiesbe volt öltözve, töltött káposzta illata leng át ide azokból az évekből és a sülő kolbász halkan sercegő hangja a kályha tetejéről. Csak egyszer kellett volna öt perccel korábban érkezni, csak egyetlenegyszer, s megláthattuk volna őt is, magát az angyalt, akit annyira vártunk mindig. Számoltuk az éjszakákat, hogy mennyit kell még aludnunk a jöveteléig, számoltuk az órákat, a perceket azon a napon, amikor be kellett toppannia, amikor meg kellett érkeznie az elmaradhatatlan karácsonyfával a hóna alatt, s a mindig szerény ajándékokkal valahol, hol máshol, mint a törékeny angyal puttonyában. De nekünk egyéb dolgaink voltak mindig aznap, karácsony napján. Mert ha hó

16

volt, és szinte mindig volt akkoriban, mi máris mentünk. Nagy fehér havak potyogtak az égből, puha, selymes paplant hintettek a földre, az utcákra, a házak tetejére, csak úgy suhogott a nyírfa vesszőseprű apánk keze alatt, amikor reggeliben elseperte az udvaron, mint valami finom, puha, vastag tollpihe dunyhát. És minket vártak a havas utcák s a vastag süppedő havakkal a csemetéskertek. Annyi volt a dolgunk mindig aznapra, szánkózni, korcsolyázni kellett menni a Bokor-, a Csavarok-, a Bandi-, a Borvíz utcába. Aztán ha ezeket a jó lejtős utcákat végigjártuk, mint reszkető kezű alkoholisták napi kocsmáikat, következett sorban a Beteg-tova, a Bíró-kert, a falu alja. Úgyhogy mire estefelé ázott bakancsainkkal, megtépázott, itt-ott jócskán beázott ruházattal, de kipirosodva és boldogan és egészségesen hazaértünk, mindig kiderült, hogy elkéstünk, hiszen az angyal, az angyalka épp az imént ment el, épp csak annyi ideje volt, hogy letegye a karácsonyfát meg az ajándékokat, s máris suhant tovább, mert annyi volt a dolga, annyi gyerek várta még aznap. Soha nem gondoltunk igazából bele, milyen angyal is ez, akit soha nem látunk, mindig akkor jár el nálunk, amikor mi nem vagyunk otthon, hogy egyszer legalább miért nem vár meg, hogy elmondhassuk neki, mint egy jóságos pap bácsinak, hogy jók voltunk (ha ez nem is volt mindig így), hogy szót fogadtunk (ha ez nem is volt mindig így), s hogy ezután tényleg mindig, de mindig nagyon jók leszünk és szót fogadunk, ha tudtuk is akkor, ha sejtettük is akkor, vagy legalábbis a szüléink biztosan igen, hogy ez nem lesz mindig így. Mert egyszerűen képtelenség volt betartani ezt a fogadalmat, mert ami igazából jó volt nekünk, az nagy ritkán esett egybe azzal, ami jó volt a szüléinknek is.

Az a gyermekkori kékesszürke szín, a szobák mélykék alkonyata, a kályhák pattogó tüze, az ünnepvárás, az ünnepre való készülés, hogy volt az egészben valami bizalmas, az volt az igazi jó gyermekkori érzés. Volt ebben valami a régi rendtartásból, a piros betűs ünnep öröméből, a hetedik napból, a megszakításból, a megpihenésből, a teljes kikapcsolásból, áhítat volt benne, s valami még, valami, ami talán mára már számunkra örökre elveszett.

S nem tudtuk akkor, hogy az angyalt nem lehet igazából elképzelni, mert ő nem az az ondolált hajú, szárnyas, kicsi, lányos arcú lény, akinek a képét a templomban vagy a képeken láttuk, mert az angyal nem emberi és földi, hanem isteni, angyali. És nem létezik emberszabású angyal, az a babaarcú, göndör hajú, fehér tollszárnyakkal rendelkező valaki, akit mi a látottak alapján elképzeltünk, az sem az, mert akkor például orrot is kellene fújnia neki, mint egy embernek, és meg is hűlhetne, le is betegedhetne pont éppen karácsony napjára, s akkor nem jöhetne, és ott maradnánk mi, gyermekek csalódottan és becsapottan. Mert az angyal valami légies, könnyed, suhanó, a tisztaság, megtisztulás belülről és kívülről, a gyerekkori titoknak, mesének, álomszerűnek, elvarázsoltnak a káprázata, csodája, magának a csodálatosnak a megnyilatkozása. És a csodát, csodálatost nem lehet magyarázni. És itt állunk most harminc-, negyven-, ötven- vagy akárhány évesen, itt állunk minden karácsonykor, mint akik tudják, hogy számukra valami örökre elveszett, amit viszszahozni nem lehet már soha, esetleg elővarázsolni, megidézni. És az ünnep előtt néhány nappal, délelőtt, amikor a gyerekek még iskolában vannak, megvásároljuk a fenyőfát, elrejtjük a fásszínben, karácsony napján pedig suttyomban beleigazítjuk a talpfába, előkészítjük, hogy amíg délután elmegyünk velük a nagyszülőkhöz, addig legyen ideje az otthon maradottnak feldíszíteni. Pedig a gyerekeink tudják már, hogy nincsen angyal, hogy az az angyal nem létezik, akit hét-nyolc-kilenc évig hittek, mégis azt

17

mondják, úgy szeretnék, ha az idén is úgy lenne, mint jó pár évvel ezelőtt, amikor még kicsik voltak, hogy mi elmegyünk otthonról, csak anyukánk marad, s amikor hazajöttünk, már a bejárati ajtó előtt meghalljuk a csengetést, s amikor beléptünk, anyukánk ünnepibe felöltözve vár a pompázó karácsonyfa mellett, a csillagszórók fényében, és azt kérdezi tőlünk: Láttátok-e? Nem találkoztatok vele? Most, ebben a percben suhant ki az ablakon. És ekkor megtörténik a csoda, a gyermeki, önfeledt örömet látva, azokét a gyerekekét, akik nem szeretnék még, hogy ne létezzen az angyal, és belekapaszkodni akarnak még abba a jó gyermeki érzésbe, amibe mi is mindannyiszor karácsonykor, és ekkor, mint egy jó meleg árnyas örömteli érzés, egyszeriben újra fölénk hajol, amiről azt hittük, hogy örökre elveszítettük: a gyerekkor.

Szarka Klára

Irhakesztyű A tél egybeterelte a családot. Arról szó sem lehetett, hogy az egész házat folyamatosan fűtsék nagyanyámék, ahogyan mi sem tehettük otthon. Mindenki úgy intézte a dolgát, hogy néha legalább melegedhessen egy kicsit az éppen lobogó tűz mellett. A hideg őszi napoktól kezdve mindenki folyton fázott, ezen nem lehetett segíteni. Majd az első meleg májusi napsütésben olvadunk föl a hosszú tél után először. Ha nagyon hideg lett, és végképpen nem lehetett másként, akkor átmenetileg pokrócok alá bújtunk, vagy hamarabb ugrottunk este a dunyha alá.

Nagyapáméknál napközben a kiskonyhában zajlott az élet, amelyik egyébként nem volt kicsi, sőt jóval nagyobb, mint az elegánsabb téli konyha. A kicsinyítés ebben az esetben a helyiség házon belüli „rendfokozatát" jelentette: itt végezték a koszosabb munkákat télen - olyanokat, amelyek nyáron az udvarban folytak -, ide be lehetett rontani sáros csizmával, ugyanis a padlója egyszerű döngölt föld volt. S itt lakott agglegény nagybátyám. A hosszú ház végében, a műhely előtt álló kiskonyhának külön bejárata volt, ahogy az összes többi helyiségnek is a házban, kivéve az utcára néző tisztaszobát, amelyikbe nem a hosszú verandáról, hanem csak a nagyszobából nyílott a bejárat.

Vagyis a külön és különös életet élő öreglegény nagybácsim észrevétlen járhatott ki-be a házból.

A kiskonyhában télen csak akkor volt aranyélet, amikor a kemencébe befűtöttek. A falba épített kemence szája az udvar felé nyílott, de a meleget a szobába öntötte. Amíg nagyanyám bírta magát, hetente megrakták a búbost kukoricacsutkával, s már vetették is bele előbb a sülteket, aztán a tésztákat. Ahogy az oldalas és a pecsenye a feketére égett tepsikben sülni kezdett, részegítő illat töltötte be az udvart. A láncra kötött Foltos ilyenkor megigézve meredt a kemence ajtajára az udvar drótkerítésénél lecövekelve, s már nem is nyalta le a száját, hagyta, hogy a nyál vékony sugárban folyjék ki a szája sarkán. A friss pecsenye, a nemrég vágott szerencsétlen disznó húsából, mennyei csemege volt. Még frissen, fehér kenyérrel és savanyúval kóstoltuk meg. Maga a hús is finom volt, de a zsíros szaftba mártogatni legalább olyan élvezetet jelentett, mint az ol-

18

dalas csontjáról leszopogatni a maradékot. Aztán bekerült az egész tepsistül a kiskonyha melletti kamrába, hogy ott dermedjen sötétesre a hús, miközben a megfagyott zsír egyre fehérebben világított körülötte. Egész héten eszegettük hideg sültként.

Ha ünnep jött, akkor mindenképpen készült két gyönyörű, mázas fonott kalács. Sós és édes. Karácsony reggelein is ezekből ettünk, nem a kenyérből. A sós kacsazsírral, az édes lekvárral volt felülmúlhatatlan. Ma még csak szenteste napjára virradtunk, a kiskonyhában hideg volt, a lehelet is meglátszott még, nagyapa éppen csak készült a kemencét befűteni. Mamám, vagyis nagyanyám meg a sparheldtot gyújtotta be aprófával, hiszen az ebéd és az ünnepi vacsora előkészületei is itt folynak majd. Nem a fázós unoka miatt zajlott a kétszeres fűtés, hanem a kelt tészta kedvéért. Az ugyanis csak a melegben hajlandó legalább a kétszeresére dagadni. A tortát tegnap lefekvés előtt már áhítattal megszemléltük. A diós krémjét két napja délután kevergettük fölváltva, hogy habos, könnyű legyen. S az is a jeges kamrában várta a szentestét, szépen megdermedve, a tetején a kristálycukorba forgatott kövér meggyszemek ékkövekként ragyogtak. Mamám cukrásztudománya közismerten lenyűgöző volt. Ám a bukták és a kétféle kalács elkészítése még hátravolt. A kiskonyha nagy asztalán a lesúrolt hatalmas gyúródeszka szélén már ott sorjáztak a hozzávalók: tojással kevert vaníliásán illatozó túró, citromhéjjal megbolondított mák és házilagos meggydzsem. Meg a mintás hengeres fémtartályban a hófehér búzaliszt, a még fehérebb disznózsír a kis piros bödönben, egy kis tej az élesztő futtatásának, só, a már beáztatott mazsola mellett a tisztára mosott tojások. Bár nem volt nagyon hideg, a nagyszobában, ahol mindhárman aludtunk, reggelre majd fagypontra süllyedt a hőmérséklet. Az ágyból kiszállva szinte csípte a hideg az ember bőrét. Amikor később láttam, hogy a Forma l-es autóversenyen milyen ügyesen és gyorsan cserélik a kereket a depóban, az jutott eszembe, hogy az én gyerekkori felöltözéseim a mindig hideg szobákban magánszámként ugyan, de erre emlékeztetnek. Aztán sipirc végig a fedett verandán a téli konyha ajtaja előtt, ki a nyitott gangra a padlásfeljáró és kamara mellett, s már bent is van az ember a kiskonyhában. Ott meg egy jól irányzott ugrással nagybátyám bevetetlen ágyába, a még testmeleg dunyha alá lehetett ugrani, ahonnan mindent szemmel kísérhettem a konyhában és az udvarban történtekből. Mamám kegyes volt, s az ágyba nyújtotta a még csak melegedő tűzhelyen éppen csak langyosodó tejeskávét a nagy szelet kenyérrel.

Estig puritánul eszegettünk, majd a vacsora lesz fejedelmi és az utána jövő két karácsonyi ünnepnap. Mire elmajszoltam a kenyeret, ki is világosodott, s jól láttam a lassan párásodó apró ablakon át is, hogy megjöttek Keresztkéék. Mamám testvérnénje meg a férje, mindenkinek csak Tata. Mogorva és gonoszkodó nagyanyám tán a világon egyedül csakis a nővérét, Keresztkét szerette, de őt rajongásig. Olyan meghitt viszonyban voltak egész életükben, amilyenre azóta sem láttam példát az egész nagy családomban. Tata lekezelt Papámmal, és már segített is a kemence fűtésében. Két gyönyörű öreg alföldi parasztember. Papám nyúlánkabb, inasabb, Tata egy kicsit zömökebb, de egy gramm túlsúly nélkül. A hátuk még mindig szálfaegyenes, a kopottas munkásruhájuk makulátlan rendben, az ing állig felgombolva, a zsíros kalap elegánsan a szembe húzva, az ősz bajszok pedig kackiásan kipödörve. Estére a heti borostát is lekaristolják majd az arcukról, s még szebbek lesznek.

19

Tata már lép is be a konyhába, a fali fogasra akasztja a kalapot és a rövid télikabátot, elmaradhatatlan kertészköténye mély zsebéből pedig furcsa ágas-bogas, barna növényt vesz elő.

- Na, kisonokám - kérdi, pedig neki nem is vagyok az unokája, de saját gyerek és így unoka híján már régen annak tekintenek ők is -, édesgyökeret ettél-e már?

S már nyújtja is a furcsa, tisztára mosott, barna gyökérdarabokat.

- Rágicsáld és szívogasd - tanácsolja Keresztke, aki már be is állt Mamám mellé az asztalhoz. Egyforma hófehér, kishímzéses kötényben, ezúttal hátrakötött világos kendőben forgolódnak az asztal körül, mint két öreg grácia. Egyetlen szó nélkül értik egymást, úgy dolgoznak egymás keze alá, hogy öröm nézni. Évtizedek óta sütik-főzik együtt az ünnepi menüt. Nagyon hasonlítanak egymásra, bár meg kell hagyni, hogy Mamám még mindig szebb, mint a nővére. A fiatalkori képei ragyogó szép lányt mutatnak, s ha 15 évesen nem ficamítja ki a lábát, s a szülei nem tétováznak az orvoshoz vinni, akkor nem sántult volna meg egész életére. Deformálódott a jobb lába, s ahogy öregedett, a beteg végtag egyre jobban kínozta. Én már csak bottal láttam sántikálni.

Anyám szerint ezért is lett olyan kérlelhetetlen és hideg szívű vénasszony. A sánta szép lány előnyös partija ugrott ugyanis, így került a képbe a nincstelen árva, a nagyapám, aki boldogan vette el a nyomorék jobb módú lányt. Imádta és szolgálta mint cseléd egész életében. Kétszer vágták le az öreget a kötélről a padláson - a családi legenda szerint -, amikor szerelmi bánatában próbálta fölkötni magát.

Keresztke gyengébb és lágyabb volt, orrán az elmaradhatatlan pápaszem, most a köténye aljával törölgeti folyton az egyre párásodó konyhában. A paprikás krumpli is rotyogni kezd a kajla kis piros lábasban. Ahogy rágogatom az enyhén édes gyökereket, azon morfondírozom, amit mamám szokott mondani. Keresztnek folyton ókulát kell hordania, elromlott a szeme a cukor miatt. Hogy lehetséges ez? Én még a kenyérre is cukrot szórok, ha tehetem, mégsem vagyok szemüveges. De már kellőleg meleg van a konyhában, a dunyha alatt meg a kelleténél is inkább. Kiugrók, aztán bele az újságpapírral kibélelt sáros gumicsizmámba, és irány az udvar. A bágyadt napsütésben az ól felé száguldók. Bentről halk röfögés, a két főre csökken disznóállomány örömmel veszi el tőlem a szétrágott édesgyökeret. Aztán már jönnek is a fejüket fölemelve, halkan röfögve. Ballal Lalit, jobbal Dezsőt vakargatom. Értelmes szemükben gyanakvás és vonzalom. Nem csoda, majd egy hete nézték végig az ól résein át társaik brutális kivégzését. Összeszorul a torkom: ők sem érik meg az új évet. Még szilveszter előtt újra eljön a böllér a Horváth pap utcába.

Inkább az öreg, megszürkült kertkapu felé veszem az irányt. A góré mellett a két sovány macska kuporog fázósan. Mintha bóbiskolnának, de a fülük apró rezzenéseiből látszik, hogy a kukoricahalom alatt tanyázó egérkolónia mozgását detektálják. A reggel kapott tejbe áztatott kenyérhéj óta ma még nem volt más a gyomrukban. Reménykedve követnek a fejükkel, pedig már messziről kiszagolhatták, hogy ezúttal nem loptam nekik semmit a kamrából. Egyre hidegebbre fordul az idő, a kert fekete földjében lassan dermednek meg a tegnapi sárba taposott lábnyomok. A súrló fényben a szaporodó jégkristályok gyémántként csillannak meg a földön. Felkapom a fejem, hatalmas varjúcsapat repül a városba befelé. Lelkesen rikoltoznak egymásnak, s egy kisebb társaság leszáll a kertünk fagyos barázdáira. Gyönyörű kékes-fekete tollazatúkon megcsillan a napfény, peckesen járkálnak fel és alá, mint a tábornokok a győztes csata után. Legug-

20

gólok, hogy ne riasszam el őket, s ők úgy tesznek, mintha észre sem vennének, egyre közelebb jönnek. Az ég alján fekete felhők tömörülnek.

- Estére havazik majd - hallom a hátam mögött Papám hangját. A karján nagy garaboly, tele aranysárga csöves kukoricával. Egy pillanatra megáll, és magától értetődő eleganciával befogja az egyik orrlyukát, a másikon fúj egy nagyot, aztán fordítva, és már kész a tökéletes orrtisztítás. Higiénikus és környezetbarát, gondolhattam volna, ha akkor ilyesmit gondoltunk volna egyáltalán. A mutatványt már nyár óta irigylem. Mikor az öreg beteszi maga után a kertkaput, megint, sokadszorra megpróbálom én is. Nem kellett volna. A varjak is elrepülnek közben, én meg fölszaladok a partra, vagyis a kert végi emelkedőre, hogy aztán onnan a lehető legnagyobb sebességgel, kitárt karokkal rohanjak lefelé, azt képzelve, hogy én is repülök egy kicsit.

A gyors ebéd után előkerülnek a kisszékek és a sámlik. Kukoricát morzsolunk. Én hamar megunom, persze, és csak nézem a ráncos, bütykös ujjú öreg kezeket, ahogyan szakszerű mozdulatokkal dörzsölik a magokhoz a már üres csutkát, s peregnek a kövér szemek a füles kosarakba. Föltámad a szél, a vacak ajtó alatt hirtelen benyalint a hideg, felkúszik a lábszárra. Papám már tápászkodik is, megy befűteni a téli konyhát. Ott esszük meg közösen az ünnepi vacsorát. Keresztke kicsoszog a hurkás tepsiért, és beveti a kemencébe. A szél egyre erősebben fúj, hallani, ahogy zörgeti az ablakot, s hajlítgatja a nagy eperfa ágait. Megborzongok, pedig még meleg van a kiskonyhában.

- A kis Jézus is fázott - mosolyog rám Tata.

Nahát, erre kíváncsi vagyok. Itt Orosházán sem az Istenről, sem a fiáról nem esik sok szó. A katolikus rokonsághoz képest ez a néhány csökönyös lutheránus mintha kirekesztené a mindennapokból az égi világot.

- Tudod - folytatja Tata -, menekültek éppen, és az Isten fia egy istállóban született.

A barmok melengették, különben megfagyott volna.

Nem szólok bele, nem mondom el, hogy ezt már mind hallottam a kedvetlen, kövér öreg paptól a hittanon. Benne is van a jelenet egy színes rajzon a kiskatekizmusban. A sápadt kis emberke, ahogy fekszik a jászolban egy kiterített kendőn. Odafordulnak hozzá az ökrök, a bivalyok, a lovak, a birkák, s ott térdepelnek előtte a pásztorok, kezükben a kucsma, a jászol mellett ott ül az anyja, Mária, mellette a kopaszodó József, de annyi esze senkinek sincs, hogy betakarja a gyereket. Még jó, hogy fázik. Kíváncsian várom, milyen Jézuska kerekedik ki a történetből itt, mert arról már megbizonyosodtam, hogy a felnőttek annyiféleképpen festik le őt, ahányan vannak. Ami azért furcsa.

Közben nagyapám is visszaül a morzsolok közé, s csak úgy bajsza alatt mondja: - Szegények voltak, sógor, ők is, mint mi legénykorunkban. Amikor először voltam a nagytemplomban, a lelkész úr éppen arról szónokolt, hogy Isten a szegényeket szereti a legjobban. Ez azóta sem megy a fejembe, bennünket szeret, s mégsem a gazdagok szenvednek, hanem mi...

- Eriggy, nézd meg a disznóságot a kemencében - fojtja bele a lazító szavakat, nagy bánatomra, az öreg protestálóba a Mamám.

- Gyere, testvér, mi meg menjünk teríteni. Te maradsz! - rivall rám, látva, hogy velük mennék.

Tata rám hunyorít, látva megszomorodásomat: - Tán meglepetés készül...

Csak nem? Pedig már egy hete megmondta Mamám, náluk nuku ajándék, és karácsonyfa sem lesz. Minek? Odakint közben besötétedik, a kemence ajtajából zuhog a vö-

21

rös fény a gang sötét köveire. Ahogy a szél meglódul, felragyog a vörös fény, ahogy alábbhagy, elhalványul. Jaj, még hátravan egy félelmetes és kellemetlen ügy. Hátra kell menni a töksötét budiba. Az ember a fekete, büdös mélység fölé kuporodik, a deszkák között süvít be a hideg szél, s ilyenkor mindig eszébe jutnak a félig tréfás történetek a leszakadt budideszkákról meg a szerencsétlen, fekáliába fulladt gyerekekről. De végre már a riglivel matatok. A kiskonyha már sötét, csak távolabbról látszik a télikonyha félig üveges ajtaján a kiáramló sárga fény. Húsz nagy ugrás, és ott vagyok. Már nyáron lemértem. A padlásfeljáró előtt kétségbeesett jajdulás, fölrúgtam szegény Cirmost. Már hallom a rádió halkan sercegő hangját, Esti krónika, s az orromba csap a nyíló ajtóban a konyha kevert, nehéz szaga. Rutinosan lerúgom a saras csizmát a verandán, s már bent is vagyok. Nem, nem fenyőszag, de hasonlít rá. És a sarokban egy hímzett kendővel letakart hokedlin ott áll az előkert takaros kis örökzöldje, feldíszítve. Aranypapírba csomagolt diók, nagymama sütötte habcsók, mézeskalács figurák, gyertyák, és láss csodát, vagy húsz szem szaloncukor. Az öregek mind felállnak, mamám előhúz a kötényéből egy zörgő selyempapíros kis csomagot, és felém nyújtja.

Ajándék! Egy pár gyönyörű, egyujjas irhakesztyű. Finom, drága darab, látom. Szó nélkül belefúrom magam Mamám keményítő- és levendulaszagú kötényébe, és átölelem teljes erőmből. Abban a pillanatban már patakzik a könnyem. Mit keresek én itt a világ végén ezek között a vének között? Hol van az anyám, az apám, a testvérem? Hogy hagyhattak itt egyedül? Persze, kihallgattam őket még otthon, ahogy suttognak az ágyban a közös hálószobánkban. Pénzről volt szó, hogy elittad a prémiumot, örülök, ha valahogy januárig kihúzzuk. Ebből nem lesz karácsony, Sanyi úgy is karácsonyi táborba kívánkozik, a kicsit meg anyádéknál hagyjuk. Nem lehetne másként? Nem. Egyszer a te anyád is viselkedhetne úgy, mint más nagymamák. Még sohasem marasztalta ott az unokáit. Engem is csak azért vár, hogy kimeszeljem a házat. Jól van, de ne kényszerítsük, csak ha akar - hallom még apám bűnbánó hangját. De nem merek felordítani, hogy nem akarok, nem kell karácsony, csak ti kelletek. Aztán másnap úgy teszek, mintha akarnám, mert látom, hogy ezt kell akarnom. De végig reménykedek benne, hogy úgyis meggondolják magukat, hogyan is bírnák ki nélkülünk?

- Bőgsz? - taszít el magától bosszúsan az öregasszony. - Nem is örülsz az ajándéknak? És a fa?

- Látod - vigasztal Papám -, találtam szaloncukrot a kamrában. Van vagy huszonöt éves. Fogadjunk, hogy nem bírod elharapni!

S hirtelen azon kapom magam, hogy nagyot kordul a gyomrom a nagy csöndességben. Ezen mindenki felszabadultan nevetni kezd.

- Asztalhoz - parancsol a nagyanyám, de most azt is megengedi, hogy a kint fagyoskodó macskákat beengedjem. Elnézi, hogy Cirmosnak helyet engedek a széken magam mögött. Az éhenkórász macska aztán minden falatnál jelzi a combomon a karmaival, hogy ő is kérne pont abból. Erre már nagyanyám egy célzott mozdulattal lecsapja szegényt. Stikában dobálom a földre neki meg a feketének a kolbászdarabokat.

Vacsora után a férfiak kivonulnak a verandára, ünnepélyesen, bagózni, az asszonyok meg az asztalt szedik le. Én csak végigheveredek a szúrós lópokróccal letakart lócán, s kesztyűs kezemet a fejem alá téve, darvadozva hallgatom a rádiót, amint családról és a szeretetről beszél valaki nagy komolyan. Közben Keresztke már magára kanyarítja a sötétkék berlinert, Tata pedig fejébe nyomja a kalapját, s begombolja a kiskabátot. Papám meggyújta nekik a viharlámpát. Olyan ritkán állnak a lámpaoszlopok az ut-

22

cában, hogy világítani kell hazáig, különben orra buknak a vaksötétben. A kapuban szó nélkül megöleljük egymást, s a pici lámpafény imbolyogva távolodik. Közben a szél is elállt, s hirtelen a gyenge fényben megvillan az első hópehely. Aztán egyre sűrűbben keringőznek a nagy tömött, puha pelyhek.

- Hólapát? - vakkant nagyanyám.

- Előkészítve - válaszol az öreg rögtön. Ezen már muszáj csöndben röhögni, csak azt nem mondta hozzá szegény öregember, hogy jelentem alássan, őrmester úr.

- Fiatalság - mosolyodik el Papám, félreértve a vigyort -, hogy tud örülni a hitvány hóesésnek!

- A fődnek jó - mondja ki a mindent felülíró szentenciát az öregasszony. Ezt már én is tudom, a fődnek legyen jó mindenekelőtt. A főd meg jó lesz szemfedélnek, ahogy Papám summázni szokta a maga keserves életét. De most szakad a hó, s Mamám végre elengedi Foltost a láncról. Az eufórikus boldogságban a kutya maga alá húzott farokkal rohanja körbe-körbe az udvart. Csíkot húz maga után, ahogy hirtelen lefékez előttem.

Mellső lábat széttárva lehajol, majd huncutul rám emeli a fejét, én meg dobbantok, fél méter magasra ugrik, és még gyorsabban rohan körbe. Én pedig széttárom a karjaimat, s merev háttal hanyatt dőlök az egyre vastagodó friss hóban. Mire észbe kapnék, Foltos már mellettem terem, és végignyalja a képemet. S végképp megőrülve, elrohan a sötét udvarban. A kabátom ujjával próbálom az intenzív szagú kutyanyálat letörölni az arcomról, de már újra itt van. Az ázott bundája szagával tele az orrom, de nem bírom megállni, átölelem a nyakát, és az arcomhoz szorítom a meleg kutyafejet. Annyira csóválja a farkát, hogy kalapálva veri le a farkával az összes havat a felettünk magasodó tujáról. Egyszeriben kirántja a fejét a karomból, halkan vakkant, és hívogatón újra nekiiramodik. Ugranék utána, de a nagyszoba ajtajában feltűnik Mamám sötét alakja, csak int a fejével: befelé.

Szerencsére egyáltalán nem kell mosakodni, csak ledobálni gyorsan a ruhát a hideg szobában, s be az előzőleg meleg téglával átlangyosított ágyba, amelyik nagyanyámék kettős ágyának végében áll. A kesztyűt persze nem veszem le, csak később, amikor a meleg dunyha alatt már végképpen beleizzad a kezem. A fejem alá teszem, s az új irha erős birkaszaga keveredik az orromban és a számban is a kutya intenzív testszagával.

Mégsem lehetett olyan rossz Jézuskának ott az állatok között, gondolom, s mintha hallanám, ahogy a hópelyhek halkan csengve-bongva a földre hullanak. Bár lehet, hogy ilyet még otthon láttam a moziban az egyik rajzfilmben, jut eszembe már félálomban.

Kinyitom és becsukom a szemem, egyszerre ijesztő és mókás, hogy így is, úgy is csak a vak feketeség van előttem. Kintről behallatszik Foltos dallamos vonyítása, olyan szépen mondja, mint a farkasok. Lassacskán kezd lehűlni az átforrósodott arcom, megérzem a frissen vasalt ágynemű illatát is végre. S felhangzik nagyanyám cifra horkolásáriája. De már nem tudom, ébren vagyok-e még, vagy csak álmodom ezt az egész távoli, ismerős-idegen világot.

23

Saád Katalin

Saját karácsony „A karácsony a szeretet ünnepe." Mindamellett: ahány ház, annyi szokás. Sokféleképpen éljük meg és juttatjuk kifejezésre az érzést, mely életünk kovásza, és sokféleképpen ünnepeljük is. Számos öngyilkosjelölt ezen az ünnepen tesz pontot életére, mert a fényben, amely a többiek karácsonyát övezi, végképp elfogadhatatlanul sivárnak tűnik a sajátja. A hosszú évek során ambivalens lett a viszonyom a karácsonyozáshoz. Azt is mondhatnám, hogy „elhidegültem tőle", mert mind kevésbé éreztem igazinak az ünnepet, melyben éppen részt vettem. Évről évre eltökéltem, hogy megalkotom végre a saját karácsonyomat.

Apa és Anya párharcot vívtak életük minden területén - természetes, hogy a karácsonyt se hagyták ki belőle. Mindjárt házasságkötésük legelején megmérkőzött egymással a kétféle hagyomány. Apa dunántúli katolikus, mélyen vallásos iparos-kereskedő család sarja volt, és karácsonykor mindenekelőtt Jézus születését ünnepelték. A szentestét, az ünnep vigíliáját, előestéjét sokkal inkább böjttel tisztelték meg, mintsem agyonzabálással. A pápai főutcán lakásukkal átellenben állt a bencés szerzetesek temploma - a gimnázium is, ahová Apa iskolába járt -, s az este fénypontja, a szardíniakonzerv, alma és sajt, tehát az igen szerény vacsora elköltése után a család átvonult az éjféli misére.

Anyának családi öröksége volt a házastársi perpatvar. Szülei meg sem kísérelték „másságukat" konszolidálni; ellentétes ízlésük és gondolkodásuk már az ebédlőasztalnál nap mint nap egymásnak feszült. Postatisztviselő nagyapám a főzelékevők táborába tartozott, amellett a takarékosságra való hajlama is ösztökélte a hústól való tartózkodásra, anyai nagyanyám viszont húsevő volt, és ráadásul igen nagy konyhaművész.

Nagyszerűen főzött, és imádott enni - ez a két sajátosság szorosan összetartozik. Ha futotta rá, a karácsony ízorgia volt. Nem hagyta magát befolyásolni a Szent Család szociális helyzetével, amelyet a betlehemi körülmények, az istálló a barmokkal és a szegény pásztorokkal tovább súlyosbított. Szalonkocsonyát tett 24-én a ragyogó damasztabroszra majonézes salátafélékkel, a mazsolás kalácsot is meg lehetett kóstolni, nem beszélve a füstölt húsos töltött káposztáról. Apa szardíniakonzerv-ötletével teljesen kisebbségbe került, e téren még apja se fogta pártját, a töltött káposzta végtére hús meg főzelék egyben. Különben is evangélikus volt.

Az igazi összecsapást Anya és Apa között a karácsony kérdésében mégsem az ünnepi asztal kínálata okozta. Házasságuk harmadik esztendejében Anya egyetlen testvére, az öccse odaveszett a háborúban - a Gyorshadtest katonáinak sorsában osztozott, hat hetet se háborúzott, máris hősi halott lett -, Apának ellenben élt a súlyosan cukorbeteg húga, egyetlen vér szerinti hozzátartozója; szülei akkor már rég halottak. Anya képtelen volt összeegyeztetni komor gyászát az ünnep ízeivel és fényeivel, s úgy döntött, hogy 1941-ben elmarad a karácsony. Apa ezzel szemben éhezett az ünnepre, s ha feleségének nem kellett, hát húgának díszítette fel a fát, hiszen ki tudja, még meddig teheti neki. (Nagynénémnek másfél éve volt hátra.) Anya nem tudott csatát veszteni. Apró szilánkokká taposta a karácsonyfát.

24

Ám ahogy anya lett, csodálatos karácsonyokat rendezett nekünk, a gyerekeinek Surányban. Öcsém és én voltunk a „kicsik" - igazi Jézuska-várók. Nővérünk már be volt avatva a titokba, hogy miként kerülnek az ajándékok a karácsonyfa alá; ő volt az aszszisztens-angyal. A surányi kertben két épület van, a sárga színűben nagyanyám lakott, a pirosban Anyáék, s ebben, a gyerekszobában készült a meglepetés. Anya és nővérünk díszítették a fát, s megéhezvén ki-kisurrantak a kamrába bejglit fosztogatni. A kamrát előzőleg nagyanyánk alaposan megpakolta kaláccsal, mákos és diós bejglivel, innen kosztoltak az éhes angyalok. A szentestére készülődés idejét mi, a kicsik, a sárga házban töltöttük nagyanyánkkal, aki igyekezett apró-cseprő feladatokkal lekötni izgatott várakozásunkat. Eközben a gyerekszobában díszbe öltözött egy terebélyes fenyőfa, alája piros csíkos cserge került, hogy a hajópadlón majd fel ne fázzanak a játszásba belefeledkező gyermekek. Anya évről évre elcsomagolta karácsonyi játékainkat, hogy év közben tönkre ne menjenek, s a következő karácsonyon annál több játéknak örülhessünk, réginek és újnak. Az ötvenes évek hosszú szénszüneteinek ideje volt ez, amikor akár három hétig is folyamatosan játszhattunk, épp csak enni meg aludni tápászkodrunk fel a fa alól. Felnőtt fejjel leleményes módszernek látom a játékok elcsomagolását, akkoriban nagyon bánkódtam miatta. Terrornak éreztem. Mohón vetettem magam játékaim közé, és nagy részüket szerencsétlenségemre már a három hét alatt tönkretettem. Mi lett volna velük az év során!? Mégsem láttam meg az összefüggést: mitől van a nővéremnek sokkal több játéka, mint nekem. Újat feltehetően egyforma mennyiségben kaptunk, de ez mit sem javított a közérzetemen, amit az okozott, hogy nővérem összes tavalyi és azelőtti babája ott ücsörgött, miközben az én dolgaimat kínos lett volna kitenni. Rendkívül érdekelt például az alvóbabák szemműködése, s addig tanulmányoztam, míg be nem nyomtam ragyogó szemüket, s attól kezdve két lyuk tátongott hamvas porcelánarcuk közepén.

Nem állítanám, hogy irigyeltem a nővérem játékait. Ennél sokkal bonyolultabb érzések keringtek bennem. Nem értettem a viselkedését. Ezt a muzeális viszonyulást a játékokhoz. Ő ugyanis nem játszott velük. Csak nézni szerette őket, meg birtokolni. Lehet, hogy oda se fért volna játszani, mert mi az öcsémmel telefeküdtük a fa alját, amúgy is a mi szobánk volt, talán ki is néztük volna onnan. Ő Surányban mindig odaát, a nagyanyánknál aludt. Úgy tűnt mindig, mintha eleve egy kis felnőttnek született volna. Vagy nem volt választása, mert mindig neki kellett ránk vigyáznia, s nem fordítva. De semmiképpen nem pontos kifejezés az irigység arra, amit az tárgyai iránt éreztem. Persze kicsit mindig különbek voltak, mint az enyémek, mindig érezni lehetett, hogy ő az „elsőszülött". De ezt, érdekes, teljesen magától értetődőnek tartottam, nyilván, hisz ebbe születtem bele. Áhítat, ámulat és végtelen kíváncsiság izgatta a fantáziámat - de nem mertem hozzányúlni a fa alatt nővérem játékaihoz, teljesen függetlenül attól, hogy egy légtérben aludtam velük. Tehát soha, titokban sem.

Egyik karácsonyra babaszobát kaptunk mind a ketten, olyan volt, mint a kukucskáló színpad. Három kasírozott fal, felül nyitott, alul padlóimitáció, a hátsó falon ablak. A világítást laposelem biztosította. A bútorok stílusa ugyanaz volt - faragott és virágmotívumokkal telefestett fabútorok -, de nem ugyanúgy berendezve a két szoba. Az övében ágy is volt és tulipános láda, az enyémben ezzel szemben kétajtós szekrény és felnyitható tetejű pad például. Kis kaucsukbabák ültek a székeken, és miniatűr gipsztányérokból ették a kasírozott finomságokat.

25

Nővérem babaszobája karácsonyról karácsonyra fejlődött, egyre dúsabb lett a tárgyi kínálat, a legkülönbözőbb sültek és sütemények kasírozott játékmásolata borította a rakodó felületeket, míg az én szobácskámban az alapfelszereléseket kellett évről évre pótolni, hogy egyáltalán legyen mivel foglalkozniuk a babácskáknak. De egy újabb karácsonykor fantasztikus ajándékot kaptam. Egy tanyaudvart. Lakóépületek, ólak s mindenféle jószág az udvaron. Az udvart zöldre festett pálcika-karámfék kerítette, igazi kézműves remek volt, biztosan nem bolti áru. Varázslatos érzést váltott ki belőlem a játékfarm. Jézuska szerepében Anya mélyen beletalált egy vonzódásba, amit ezek szerint már akkor, pici gyerekként éreztem a vidéki, állattartó létforma iránt, s amihez aztán életem delén egy valódi nagyalföldi tanyát sikerült szereznem.

De mit sem segített vagy csillapított azon a nyughatatlan sóvárgáson a szépség és bőség után, melyet a nővérem birtokolt. Addig motozott bennem, míg elképesztő cselekedetre indított. Nyaralni készültünk. A nővérem nagyanyánkkal a Mátrába; nekünk, kicsiknek, szüléink meg akarták mutatni a Balatont. Kifejezetten az én kedvemért nem egy földvári motelbe, hanem Szántódra, egy parasztházba, valódi ló és tehén és nagyon sok légy közé indultunk. Mielőtt útra keltünk, besurrantam a kamrába, kiszedtem gyorsan a dobozból a selyempapírba csomagolt pici tárgyakat, nővérem babaszobájának luxuskínálatát, melyek után fene evett, s bepakoltam a bőröndbe a holmijaim közé. Öcsémet már csak Szántódon avattam be, s tettem bűnrészessé. Ami történt, nagyon megérdemeltem. Hatalmas csalódás lett a részem, mely az egész nyaralásra rásütötte bélyegét. Hogyan is képzeltem játszhatni e tárgyacskákkal babaház, babák és bútorok nélkül, gáládul elorozva őket, s titokban, kilesve azokat a perceket, amikor szüléink magukra hagytak? Hogyan is képzeltem, hogy ebben örömünket leljük? Eltörtek, tönkrementek; máig szégyellem.

Lassan elszakadtunk régi játékainktól, elmúlt a szénhiány, megrövidültek a téli szünetek, s nagyanyánk sem bírta már a surányi teleket. így a pesti lakásba kezdett járni a Jézuska. Magasabb fenyőket állított, és színes égők kerültek ágaikra, de a varázslatos karácsonyoknak vége szakadt. Hiába, hogy megpróbáltunk mindent hasonlóképpen csinálni. Anyát mindjobban megviselte az ünnep ráháruló terhe - a kötelező ételsorokból azonban nem engedett -, s ha karácsonyfát nem is taposott többé, az ünnepre készülődés akkora feszültséget keltett benne, hogy egy váratlan pillanatban robbannia kellett. Ez minden ünnepünket megrontotta. Hiába volt a szép fa, a dús asztal, a figyelmes, személyre szóló ajándékok garmadája. Kezdtem nem szeretni a karácsonyt. Egy szentestén már épp az asztalnál ültünk vacsorázni. Nagyanyánk is velünk volt, ez idő tájt sokat betegeskedett, nem lehetett egyedül hagyni Surányban. Anya ahelyett, hogy leült volna közénk az asztalhoz, ahol már csak rá vártunk, hirtelen ötlettel bevágódott a fürdőszobába, és sebbel-lobbal leengedte a fregolit. Ami, puff, sarkával belecsapódott a hosszú fürdőszobatükörbe. Akkorát szólt, mintha felrobbant volna. Mindannyiunkban meghűlt a vér. De ez nem volt elég. Anya nagy hangon megszólalt: Na, mondta vészjóslón, a következő évben meghal valaki. A nagyanyánkra utalt, s így is lett. Nekünk gombóc támadt a gyomrunkban, s nemigen tudtunk vacsorázni, Anya ellenben kivirult, teljesen lenyugodott, s bájosán elkezdett csevegni, mintha mi sem történt volna. Már egyáltalán nem kedveltem a karácsonyokat. Inkább viszolyogtam tőlük. Újabb időszak következett, amikor házastársaink lettek, a testvéreimnek gyerekeik.

Arról kezdett szólni az ünnep, kinél hánykor lesz gyertyagyújtás, miként egyeztessük össze az időpontokat. Feldarabolódott a karácsony. Épp az veszett ki belőle, ami a lé-

26

nyege. Belefeledkezés helyett menetrendre váltott. Érkezés, gyertyagyújtás, csengőrázás, egy Miatyánk, egy Üdvözlégy, Mennyből az angyal, gyors összeölelkezések: boldog karácsonyt, boldog karácsonyt! Gyönyörű csomagolások gyors és barbár felszaggatása - nővérem volt a csomagolóművész: megmaradt benne az az esztétikai érzék, amit talán a szép játékok oltottak bele -, „nem, nem tudunk bekapni semmit, sietni kell", ugyanis az elvált házastársak már máshol is karácsonyoztak, vagy épp a gyereket kellett odahurcolni hozzájuk megadott időben. Na jó, öcsém azért kirohan a konyhába, bekap néhány tölteléket úgy állva, kabátban, s már usgyi, nehogy botrányt csapjon a gyerekei anyja.

Mind kevesebb közöm lett ezekhez a karácsonyokhoz. Bár a vártán ott állt Anya, ragaszkodva az asztal hagyományos kínálatához, és a nővérem is, az egykori asszisztensangyal, aki újra és újra teljes erőbedobással, anyagiakat és időt nem sajnálva megpróbálta a réges-régi karácsonyok hangulatát előidézni. Mindhiába.

Arra vágytam, hogy majd én, majd én, ha nekem is lesz gyerekem, majd én rátalálok, újravarázslom azt az elveszettet. El is követtem érte sok mindent sok éven át. De rá kellett jöjjek, negyed évszázadnyi kudarc után, hogy ez balga akaródzás. Ott állok évről évre a karácsonyfa közelében, és nyalogatom a sebem, amiért megint nem sikerült a „saját karácsonyom".

Ez esztendőben másképp lesz. A múltat hagyjuk a múltnak! Minek nekem saját karácsony? Ráfekszem a tenger hullámaira, melyeket a többiek lelki rezdülései gerj észtének. A többiek, a hozzám tartozók, meg azok is, akikhez azért van közöm, mert ők is a karácsonyt ünneplik. Mindannyian ünnepelünk, hagyom, hogy sodorjanak a körülölelő hullámverések. Nincs szükségünk másra, minthogy megéljük a szeretetet.

Szutorisz Szabolcs Bence

Gombokat varrtunk

Cs. -nek ajánlva

Gombokat varrtunk, még évekkel ezelőtt, az ajkunkra, hogy higgyünk. És hogy hordjuk, ha visszagondolok, azóta, minden évben egyszer. Én apámhoz, anyámhoz nem, a szomszéd kertjére hasonlítok inkább.

Mert gyűjtöget az öreg: abroncsokat, sódert, unokákat főleg.

De többek között erről sem beszélünk.

Ezen a napon moziba megyünk, mindig gyerekfilmre. Mintha gőzölő kádba ülnénk, s kint pilinszkéz a hó, mire a vetítésnek vége.

27

Otthon aztán a sötétben várunk, összeállunk, azt nézzük, ahogy a csomagokat bontják, akár szárnyát az angyal, szívét az isten; az udvar pedig már csöndes és kiázott.

Mi ilyenkor ruhákat adunk egymásnak, azóta folyton, hogy legyen miről egypár gombunk jövőre.

Bartha Ildikó

Trepljov, halála után, Hamlethez ...igyunk rá, dánom.

Itt idő felettünk többé nem telik.

A pisztolyt nézed? Ócskavas.

Mesélhetnék még reggelig, ha lenne reggel vagy ha karácsony... regélhetnék, én bús dánom, mit fejlődött a fegyver gyártása Fortinbras óta, s a párbaj varázsa mint veszett...

De ez csak szó. Tudod: szavak.

Kenyérkeresni is kevés - próbáltam -, miért untassalak?

Szavakkal azt sem értem el, mi néked ment: a titkolást, a kétértelmű, térdre ejtő, nagyszínpadi összhatást.

Fegyver a szó? Ha rád se néz, kiért s ki ellen fordítod...

Lassabban öl, mint téged ez a hosszú, rozsdás fémlemez.

Ne nézz így. Nem dicső, hogy én mást nem... csak önmagam..

Nem az számít, meg hány maradt, hogyha mind boldogtalan.... ...az anyák tehetnek róla.

Nálatok se hullt a hó, gondolom, karácsony óta.

Párévesen csók.... majd a csend.

Illetve: szó. Szavak.

28

Szavak hiánya. Királyi pár...

A párbeszéd meg roskatag, Kívül hiába kastély, vár.

A lényeg mindig bent ragad.

De neked, legalább, dán barátom, az illúzió adatott.

Gyerekkorodban anyád apáddal közös ágyban alhatott.

Ti egy asztalnál ültetek sokáig. Én azt sem tudom, Gavril Trepljov létezett-e?

Nincs emlékem, egy pofon se róla. Anyám céda volt.

Erőszakos és feltűnő.

Sznyegúrocskának öltözött, harsány zöld volt a lakkcipő, hogy lássa mind a férfinép, kirakta mind a külbecsét. Én álltam ott (négy múltam épp), Tél-versem végszava eszembe többé nem jutott.

Telt ház előtt kikacagott.

Fenyőnk alatt nem láttam mást, csak dobozt, színes kacatot, ezüstpapírban. Kék-lilává csomagolt, száz semmiség.

Köztük süllyedtem, elmerültem, zongoradallamtól kábán visszhangzóit egy rossz kupiét orosz pezsgőhangon Natasa, tőle függött az ének varázsa, s anyám, hogy rajta is túltenne, mezítláb indult Betlehembe, szivarral szájában szavalva még közben az anyád szerepét!

Nálunk, hát, minden volt, barátom, csak egyvalami nem: karácsony. Én is jártam brit iskolákba.

S hiába zúgtam ophéliákba, pardon, az őket játszó nőkbe, az ünnep mit sem javult tőle... ...Claudiusnak kellett volna vétkét magadban oldanod.

Neki is volt egy anyja, kitől valaha semmit nem kapott.

29

Náluk sem volt rendben, dánom, a hétköznap sem, sem a karácsony, erre mérget vennék... eh, hiszen ti majd' mind vettetek...! ...igyunk rá, dánom. Nem lenni nem létező létállapot.

Véget csak annak vethetünk, mi végleg megbocsáttatott.

Kovács katáng Ferenc

Hallom távolodó árnya suhogását a szemét keresem, az összepillantást vele, a végtelen, mélybezuhanó kékben, lombsátor dús haját, a szőke koronát, a leomló, villódzó szikrát, a kéklő szempár fölötti hajzuhatagát, de elment, felszórta maga után sóval az utat, 1967 karácsonyán, nem, nem, az máskor lehetett, emlékek illatát, halvány mosolyt hintett körül, visszavárom, visszatalál, tudom, az úton, ahogy elment, visszatér az elhintett só nyomán, elé vetem magam úrnőm, fogadj kegyedbe, hátamon lépkedve foglald el trónusom, házam, hazám, váram a Tiéd, lábad elé terítik szolgáim összes kincsemet, jószágom, szerem, életem a Tiéd, fogadd el! hallom távolodó árnya suhogását, falhoz csapódó sálja szélfútta csattogását, verteién lábnyoma tompa surranását, keze a levegőt szeli, amint a távolból int, búcsút vagy keresztet vet, a múltra, a fehér éjszakák vörös hevére, a vágyra, álmai éjvonulatán kék habok taraján, hullámzó mellkasa a viharos tengeren vergődő hajó, siklik nélkülem, álomban, minden éjjelen, csattogó vitorlák szárnyán, csigák, kötelek közt a fedélzeten, villámfényes horizont felé szegődve, örök vizeken, hiánya vihartépte vászon, lobogó haj sátra az ellenszélben, sós fuvallatú tenger, polipkarfonatú vágyak, kőmosott árnya felbukkan a farvitorla vásznán, mélykék őrszeme pásztázza a tájat, elment, nem, hatvanhét karácsonya nem lehetett, nem látom, nem futok utána eddig érek a felolvasásban, mint minden este, ha már elfogy a kedved és erőd, hogy magad válassz, és lapozgass egy könyvben, olvasok neked, most tiltakozol a történet ellen, ne lázadozz, nem kell tovább hallgatnod, csak feküdj ölembe, szoríts egy párnát a füledre, ne hallgass rám, magamnak olvasok, s hogy pont egy zavaros históriát, ne törődj vele, hát istenem, megírta ezt is valaki, lássuk, miért tette, negédes, hát igen, képes hangzavar a köbön, de én mintha erezném a sós tengert, a halszagot, a szembeszökő ár fülsiketítő moraját, elemek táncát lábad nyomán a parti fövényen, ahogy elmégy, és elhagysz egyszer, már most vagy csak holnap, vagy elküldesz, és vissza sem nézek, sós permettel hinti fel nyomaimat a tenger felől tomboló szél, s jön helyettem valaki más, az egy másik karácsony lesz, 1968, nem, az nem lehet, leemel a polcról egy könyvet, talán pont ezt, de lehet, hogy másikat, felolvas vagy te olvasol, vagy ültök a vaksi képernyő előtt, pasziánszot raksz, az a valaki ül az én helyemen, dobol az asztalon, de

30

nem, az nem lehet, hogy ő is három ujjal, jobb kezének három középső ujjával, hozzávágsz egy kártyalapot, igazságtalan vagy, miattam bünteted, ő biztosan nem azért dobol, az nem lehet, hogy ő is pont azért, de rám emlékeztet, s akkor füledbe robban, hogy ugyanígy pergettem az asztallapon vagy a fotelkarfán, ami éppen hangot adott, összenéztek, s csak egyikőtök érti, honnan jön az ütemes kopogás, mint a lovak trappolása vagy zápor az ablakon, ritmusos, ritmustalan, ahogy a szél veri összevissza az esőcseppeket, s beléd hasít, hogy nem én vagyok, talán el is mosolyodsz, hatvanhét karácsonyán, nem, akkor mégsem lehetett, 67-ben végigszánkóztuk a telet, voltak nekünk szép emlékeink, egy dombra jártunk, valami emlékmű köré, halványan pislákoló lámpák árnyékába, a lesiklópálya jeges oldalán állva csúsztunk le, a meredekebb másik oldalon szánnal, a veszélyes kanyarokban, ha kicsúsztunk, egymáson hemperegtünk, s volt, hogy ránk hajtott egy őrült, kedvünket szegte a félelem, kiszálltunk, fák között ketten egyedül, szégyelltük a gyávák izzadságszagát, a nyúlszáj remegést, egymásnak fordítva hátat, titkolva magunk előtt is a másik szemében lappangó elárvulást, meztelen ágak zúzmarás terhe alatt, a térdig érő porhóban, kőhajításnyira maguktól s a többiektől, önfeledt játszódásukat követve, újra közéjük menni, jókedvük csúcsára felpörögni, leplezni, hogy velünk bizony megesett, hajszálrepedések a szív zománcmázán, mélyülő árkok a kimondható gondolatok között, lazul az ujjak szorítása, szökik a tenyérmeleg, keskenyül a fagyos szájszegély, rideg grimaszba torzul, nem melenget a másik lehelete, mégiscsak 67 karácsonya lehetett, lábunk lendülete vitt, aszinkron lépteink félrekalimpálása, mintha egyikünk a levegőben járna, spiráltornádó kapott fel az égbe, majd vissza a mélybe, fel s alá, míg pörgött velünk körben a világ, s a fák csúcsa az égben összeért, susogó örvény, hótölcsér kapott magasba két kabátcsomót, szálltunk az erdő egyre törpülő vakfoltja felett, igen, igen, 67 karácsonya lehetett, szélben, viharban hemperegtünk a hópaplanos, pehelydunna dombon, felduzzadt hólabda gördült a lejtőn, szánkónk oldalára dőlt, szárnyszegett madár, hanyatt az eget néztük, fel a fák ágai között, a város fényei felhőfoszlányokon tükröződtek, hideg kúszott a gallérunk mögé, arcunkon hörögök tapadtak, kacagtuk egymást, nincs harag, a lélek karcolódott csupán, hajszálrepedések, robog az idő, az élet, csupa nagy betűkkel, a pátosszal magasztalt végzet, minden ellenünk, s ha léteztek kaján Istenek, kacsingatva rólunk szőtték intrikáikat, láthatatlan tollal, tölgyfalevélre írták sorsunk, az elképzelhetetlen párét, csupa kisbetűvel, apró sorokba szedve a felmondólevelet, a fellebbezhetetlent, sorsotok ennyi - állott rajta -, bevégeztetett, hisz tudtátok, amit mi még nem, jó kaján Istenek, álltam kerekre nyílt nagy szemekkel ítélőszéketek előtt, hallottam a lány belenyugvó válaszát, tiltakoztam, kiabáltam, fellebbezek a szív ítélőszéke előtt, de ti, süket bírák s a lány sincs már sehol, lerántom a párnát a füledről, figyelj!, nem olvasok tovább, mondani akarok valami fontosat, ott a falon, az a kép, szemben a harmadik, egy keretben kettő is, üveg alatt, két különálló egység, fekete háttéren, két álló téglalap, bennük újabb négyszögek, ferdén jobbra dőlve, s ebben három egyforma alakzat egymás felett, szimmetrikus kép, nagyon szabályos, túl fegyelmezett, megnyugtató, kiegyensúlyozott, jó most rajta legeltetni a szemem, ne nézz oda!, szeretném elmesélni, amit látok, csukd le a szemed, tudom, nehéz lesz, a két téglalapban három lekerekített geometriai valami trónol, érezned kell a trónus központi súlyát, amit ez a három alak kontrasztul betölt a képben, három angyalszárny, részben annak hiánya, s ez viszont tény, az angyalszárnyat, ha maradsz, karácsonykor láthatod, ott libeg a karácsonyfán angyaltestre ragasztva, forog, pörög a felszálló meleg fúttá örök léghuzatban, nos, a szárnymotívum

31

évekig visszatérő alakzatom, többféle színben, negatív vagy valóságos szárnyalakban, esetleg kettévágva, egymástól elcsúsztatva, a két téglalap, az álló s benne a ferde is évek óta kísért, visszatér képről képre, gyerekkori emlék, angyalszárny röpít hópelyhes karácsonyba, anyám parancsol mutatóujjal maga elé, mögötte fényes gyertyalángok, plafonig érő illatos fa, nagyapám csattogó tenyérrel oltja a lobogó sötétítőfüggönyt, füstbevesző riadt arcok, s anyám csak velem perel, de repülök, kerengek a cseréptetős kis házunk felett, a kémény füstölt kolbászos, sonkás, disznótoros meleget ont, nem törődöm vele, fehér szárnyakon lebegek, nem, nem saját szárnyaim, utas vagyok, repítenek a havas táj felett, most képzeld magad elé a három szárnyat egymás alatt szabályosan a ferde téglalapban, maguk is ferdén, balról jobbra, fölfelé, átlós ívben dőlve, pisai torony, elszántan, megállíthatatlanul, mint az eleve elrendelés, s ha megbillented a fejed, máris visszadől a rend, az álló téglalap sötét fűzöld, benne a ferde világos zöld téglalap, a színek ütik egymást, idegenek a szemnek, az álló lap nyugtató, a ferde vibrál benne, s a szárnyak, nos, a szárny az egyensúly, bár a két zöldben maguk is meghökkentő színben, nem hiszed, ha mondom, valóban látni kell, a szárnyak egyik fele áttetsző, az álló téglalap mélyzöldje bennük, a felső és az alsó szárny baloldali felén, a középső jobboldalán, s a szárnyak másik fele fent rózsaszín, középen kobaltkék, az alsó téglavörös, káprázik a szem, kékben, vörösben s a világos zöld folton, nem ereszti a tekintetet a másik, a jobb oldali képre, de ha már ott vagyunk, akkor meg az nem enged, habár alakra hasonló, hangulata teljesen más, citromsárga az álló, rózsaszín a ferde téglalap, s a szárnyakon harántcsíkokban átüt a citromsárga alap, a két harántcsík ellene tart a jobbra dőlő téglalapnak, támogatja a romjába dőlő kettős képet, a szárnyakban a harántcsík melletti részek a baloldali képre visszautaló mélyzöld, fűzőid színek, ma már látok a konstrukcióban apró diszharmóniát, tizenöt év előtt nem volt bennem ennyi erő, biztonság, színekbe kapaszkodtam, ez voltam én, nézz föl! balról a harmadik, ott szemben a falon a szemét keresem, az összepillantást vele, a kékséget a mélyben, a mélységes végtelent, haja szőkeségét, lombsátrát a mélykék szempár felett, aranykoszorú boglyát, vállára omló csillogó hajzuhatagát, az összekacsintást vele, közös dolgaink felett, de elment, felszórta sóval az utat, 1967 karácsonyán, nem, nem, az máskor lehetett, emlékek illatát, halvány mosolyt hintett körül, visszavárom, visszatalál, tudom, az úton, ahogy elment, visszatér az elszórt só nyomán

32

Zápor György

Csend Tél múlik, és az este nyolc. Egy olyan házban, ami konyha, a konyha szoba, a szoba kamra. Egy olyan házban, ahol asztal meg három szék, vaságy, állványom lavór, és tüzelős sparhelt lakik. Meg egy ember, aki vagy legeltet, vagy ül, vagy fekszik, hallgatja a rádiót, és mást nem csinál. Hallgatja, hogy beszélnek, hogy zenélnek, vagy csak csendet adnak. A csendben dallam van, pont középen. A szünetjel. Erről lehet tudni, épp melyik csatorna szól a három közül, mert a szünet mindenhol más, a csend a sajátjuk, mind magának rögzítette.

Egy Vaskos, jegyet vesz, teljesárút, első osztályra, talán ablak mellé, bár azon a vonaton nincs helyfoglalás, csak érkezési sorrend, szóval, megveszi, elrakja, megszámolja a visszajárót, zsebre vágja a pénzt, és elindul a peronok felé.

Egy Karcsú száll ki a taxiból, megvárja, míg a sofőr a vállára segíti a táskát, aztán csak áll és bámulja a pályaudvar mellé leparkolt autókat.

Egy kalauz lépked a szerelvény mellett, minden kocsi számát felírja füzetébe, és mikor végigér, elrakja a tollat a felső zsebébe, sapkáját a hóna alá csapja, és bemegy a forgalmi irodába.

Egy Foghíjas tápászkodik fel elvékonyodott dobozpapír fekhelyéről, megissza a maradék bort a pillepalackból, kabátja zsebéből félig szívott csikket kotor ki, rágyújt, és megindul a várócsarnok felé vezető lépcsőkön.

Az előbbi Vaskos felszáll a vonatra, első osztályra, a teljesen üres kocsiban egy ablak melletti ülést választ, újságokat vesz elő, meg egy doboz sört, majd táskáját összezárja, rakja a poggyásztartóra. Elfoglalja helyét, menteirányban, ölébe veszi az egyik lapot, és bámulni kezdi a peronon mászkáló embereket.

Az előbbi Karcsú abbahagyja a bámészkodást, megkeresi a vonatot, amelyikkel utaznia kell. A legközelebbi kocsiba küzdi fel magát, első osztályra, gondolja, majd különbözetet útközben fizet. Táskáját az egyik ülésre ejti, lehuppan maga is, keresztbe rakja hosszú lábait, és a nyakában lógó telefonnal kezd játszani.

Az előbbi kalauz átveti vállán a táskáját, ellenőrzi, benne van-e a menetrend, megtapogatja a jegylyukasztót, aztán bekattintja a csatot. Elveszi sapkáját az asztalról, fejébe nyomja, és lassan kiballag az irodából.

Lehet a sparhelt mellett izzadni, hát izzad az ember, tapad rá a vászon, foltozza az ingét. Rakja a fákat, tömi a tüzet, gyantás fenyőt éget. Szereti ezt az illatot. Meg hogy gomolyog a meleg körülötte, forr a víz a lábasban, és cseppek csurdogálnak a hideg falakon. A rádióból kiénekel egy esti szomorú.

Az előbbi Foghíjas beér a pályaudvarra, és a legközelebbi szerelvény felé veszi az irányt. Felkapaszkodik az utolsó vagonba, első osztályra. Csendesen botorkál, hátha talál valakit. Egy fejet pillant, indul felé, de két üléssel előbb egy másik utast vesz észre,

33

aki telefonjával babrál. Őt szólítja. Belekezd mondókájába, hogy nincs semmije, és régen evett, meg beteg is, ám a kiszemelt fel sem néz, csak int a kezével, hogy lóduljon, nem ad semmit. A Foghíjas egy pillanatig némán bámul, aztán elfordul, és a másik felé indul. Ott is megáll, eldarálja a szövegét, majd vár, és nézi az utas kezeit. A Vaskos egy marék aprót halász elő.

A kalauz megragadja az utolsó kocsi kapaszkodóját, rááll a legalsó lépcsőfokra, hátranéz, jön-e valaki, aztán, mikor konstatálja, hogy nincs több utas, emeli szabadon lévő kezét, jelez a forgalmistának, fellép a kocsiba, és zárja az ajtót.

A vonat megrándul, az ülések előreindulnak, az utasok hátra, a Foghíjas estében, akaratlanul, a pénzt tartó kéz felé kap, és megrántja. Az érmék a levegőbe kerülnek, és lassan, nagyon lassan kezdenek aláhullani. Le a padlóig, onnan meg fölpattannak, egész az ablakokig, ott egy pillanatig várakoznak, aztán, mint az űrhajókban a súlytalan vízcseppek, szétúsznak a kocsiban.

Az adakozó és megajándékozott egyszerre fordítja fejét a repkedő pénzek felé, rogygyantanak térdükkel, aztán egymásra bámulnak, majd újra az érmékre, újfent rugóznak, megint néznek, és talán így táncolnának az idők, de legalábbis az utazás végeztéig, ám észreveszik, hogy a vagon harmadik utasa elrugaszkodik a padlótól, és a szálldosó pénzdarabok után veti magát. Szép haja lebeg mögötte, hosszú lábaival evez, kezeivel nyúl, egyre csak nyúl, hogy elérje a fémkorongokat. Akkor a két férfi is nekilendül, ugranak egy fejest, és vadul tempózni kezdenek, hogy megelőzzék a Karcsút. És ott lebeg egy Vaskos, egy Karcsú, egy Foghíjas, na, meg a sok-sok aprópénz, de senkinek nem sikerül megkaparintania egyet sem, mert a pénzecskék minduntalan ellibbennek a markolászó kezek elől. Ám a három utazó mind boldogabban és mámorosabban repked, ablaktól ablakig, padlótól plafonig, és már egyre kevésbé a forintok után úsznak, mint inkább a saját gyönyörűségükre szálldosnak a vagonban. És lassan játszani kezdenek, Vaskos kergeti Karcsút, Karcsú cikázik Vaskos elől, Foghíjas meg magában úszkál, vagy hanyatt fordul, és csak lebeg, lehunyja szemeit, talán pillanatokra el is alszik.

A vízbe kell leveskocka, meg tészta, meg húskonzerv, és csak kicsit kell főzni, csak, hogy átmelegedjen, aztán mehet a kutyának, mert a kutya így szereti, a kutya szeret boldog lenni, a kutya tudja, hogy amikor jó neki, az a boldogság, és a boldogságra lenne huszonhét szava, ha a kutya tudna beszélni. A kutya beszélne.

A kalauz, mikor a szerelvény kiér a pályaudvarról, megigazítja sapkáját, ahogyan mindig is szokta, ha jegyvizsgálatba kezd, köszörül egyet a torkán, és benyit az utastérbe.

Abban a pillanatban vége a repkedésnek, a három utas nagyot dübbenve ér talajt, csak a pénzérmék maradnak a levegőben a poggyásztartók fölött lebegve.

A kalauz már csak a feltápászkodásokat látja, gondol sok furcsát, ám mégsem kérdez rá a dologra, még csak egy megjegyzést sem tesz, hanem ahogy előírás, kéri a menetjegyeket, bérleteket.

34

Elsőként a ruháját igazgató Karcsútól veszi át a kis papírdarabot, és rögvest látja, hogy az másodosztályra szól, ám rögvest kap is egy nagyobb címletű bankjegyet, hogy rendezze a különbözetet. Bólint, kikalkulálja a pótdíjat, nyugtát ír, pénzt számol, visszaad, jó utat kíván, és már az újságjait rendezgető Vaskostól kéri a bérletet, netalán menetjegyet, amit az készségesen átad. Itt nincs hiba, kocsi osztály, kilométer stimmel, a kalauz bólint, elköszön, és a kabátja ujjait porolgató Foghíjastól tudakolja - inkább csak a formaság végett -, jogosan utazik-e a szerelvényen, és ha igen, akkor milyen viszonylatban.

A kutya nincs a háznál, valahol csatangol, a birkák sincsenek a háznál, valahol körbeállhatják magukat, fújhatják a meleget egymásra, hogy ne fázzanak azokban a piszkos kábátokban, amiket rájuk gombolt a születés.

A Foghíjas a viszonylatot nem érti, inkább elmondja, hogy véletlenül maradt a vonaton, nem akar ő sehová sem utazni, és le is száll a következő állomáson. Ám a vasutas makacsolja magát, és mindenáron pénzt követel, vagy egy személyi igazolványt, hogy meg tudja írni a bírságoló cédulát, és kilátásba helyezi, hogy a szolgálati telefonvonalon a legközelebbi megállóba rendőrt kér, hogy mire odaérnek, legyen, ki várja a potyázót. Az meg egyre csak hajtogatja, hogy nincs neki semmije, nem akar ő rosszat, és zavartan kerüli a kalauz tekintetét, mikor is megpillantja az érméket a levegőben. A szerencsétlen felnevet, megmenekül, túlél, átvészel, hisz az a sok aprópénz az övé, kapta, és biztosan elég a következő megállóig, csak össze kell szedni.

Elnézést kér, finoman félretessékeli az elképedt kalauzt, és elrúgja magát a padlótól.

A másik két utas, nem akarván lemaradni, úgyszintén a zsákmányra veti magát.

Ott úszik Karcsú, szép haja lebeg mögötte, hosszú lábaival evez, kezeivel nyúl, egyre csak nyúl, hogy elérje a fémkorongokat.

Ott úszik Vaskos, vadul tempózva, hogy megelőzze.

Ott úszik Foghíjas.

A kalauz meg csak áll, nézi a súlytalanokat, akik már inkább civakodnak, és egymást ütlegelik a zsákmány miatt. Aztán megpróbálja lehúzni őket a levegőből, de nem bír a kapálódzó testekkel, sőt néhány rúgás, ütés őt is eléri, hát jobbnak látja tisztes távolból figyelni a kalamajkát.

Azok ott hárman meg egyre vehemensebben harcolnak, közben meg ordítva, visítva bizonygatják, hogy milyen alapon tartanak igényt a teljes összegre, amely továbbra is elérhetetlen számukra.

A birkák nyolcvanketten vannak, ők a tej meg a gomolya, meg a ruha, meg a hús. És ők a barát meg a gyerek, meg a szomszéd. A töltés felől jön a hangjuk. A rádió sugározza a mese előtti csendet.

A vasutas csak nézi a szálló, civakodó alakokat, és most először életében semmi hasznát nem veszi a menetrendnek, zseblámpának, jegylyukasztónak, mert ilyen esetek nem szerepelnek a szabályzatban, nem szólnak hasonló történésekről a továbbképzéseken, nem mesélnek egymásnak efféléket, az éjszakai járatokon zötykölődve. Hát

35

leveszi táskáját a válláról, szíjánál fogva megpörgeti a levegőben, és nagy tanácstalansága megnyilvánulásaként a torzsalkodók közé vágja.

A töltésen elcsurog egy vonat. Teher, sokvagonos, nehéz, sötét. Görgeti a zúzott köveken a zakatot. A birkák nézik, ahogy elgurul. Aztán felkaptatnak a sínekhez, hátha megvárja őket, és ha megvárja, hátha meleg és puha, mint ők.

A táska, anélkül, hogy valakit is eltalálna, az egyik ablaknak vágódik, és apró szilánkokká töri annak üvegét, aztán továbbrepül, ki a szabadba, a töltés fölé, és követni kezdi a vonatot. A pénzérmék meg a civakodók legnagyobb megrökönyödésére szintén kilibbennek az ablakon, és a vonat mellett lebegnek tovább, egy csöppet sem lemaradva a szerelvénytől.

A vasutas úgy érzi, hogy mégiscsak sikerül megálljt parancsolnia. És már indulna az ajtó felé, otthagyva egy Vaskost, egy Karcsút, egy Foghíjast, mikor is körbefogja a potyázó, a különbözetes meg a teljesárú, és ősösztönös egyetértésben ütlegelni kezdik.

Verik ököllel, karmolják körömmel, rúgják térddel, tapossák cipővel, és közben üvöltenek, hörögnek, sivítanak, mert az a szerencsétlen elvette tőlük a lehetőséget, hogy győzzenek, hogy megszerezzék jussukat, mit mindegyik sajátjának gondol, és mert elvette tőlük az okot, amiért egymást verhették.

Aztán abbamarad az ütlegelés, a vérző kalauzt felemelik a padlóról, rálökik az egyik ülésre, egymásra néznek, megragadják, emelik, a kitört ablakhoz viszik, és kidobják a kocsiból.

Vacsorái a kutya. A rádióban bóbiskol az elem. És ott lebeg a vonat mellett egy marék aprópénz, egy kalauztáska, oldalán a jegylyukasztóval, meg egy vasutas, aki vérző fejét törölgeti egy zsebkendővel, teljesen természetesnek véve az ilyetén megmenekülést.

Bentről, meg hárman ordítanak, hogy hozzá ne merjen nyúlni a pénzhez, és az öklüket rázzák, a vagon falát csapkodják tenyerükkel, de elhagyni a kocsit nem elég bátrak.

A kalauz győzködésbe kezd, hogy segítsék vissza a kocsiba, hisz ő tulajdonképpen a szerelvény tartozéka, neki bent kell lennie.

De a fene sem figyel rá, inkább azon ügyködnek, hogy közelebb jussanak a pénzhez, ezért derékig kihajolnak a vonatablakon. És már-már úgy látszik, sikerül elérni, amit akarnak, ám a vasutas valamiképp hamarabb, tán, mert rájött a repülés technikájára, vagy mert szakmájához ez is hozzátartozik, szóval kicsivel előbb ér oda, és elkezdi begyűjteni az érméket, melyek készségesen engedik magukat megfogni.

Mire azok hárman ráeszmélhetnének, mi történik, a kalauz, a táskáját is megszerezve, a teljes összeggel a zsebében, önerejéből belendül a vagonba.

Gyűlölettel merednek a jegyvizsgálóra, aki még zihál a megpróbáltatások után. Egyszerre mozdul mind. És ott hadakozik egy teljesárú, egy különbözetes, egy vasutas a sok-sok aprópénzzel a zsebében, és nyuszit egy potyázó.

36

A mozdony csak a hatvanegyedik birka előtt tud megállni, a többit elnyeli, mint egy kígyó. És fekete a vér a kerekein, fekete a síneken, fekete a húsokon. Este van. Megáll a vonat. És a kocsiban egymásra borul egy teljesárú, egy különbözetes, egy vasutas a soksok aprópénzzel a zsebében, és egy potyázó. A kalauz hivatalból, a többiek kíváncsiságból hajolnak át az ablakon. De csak csendet látnak. A vasutas leszáll, zseblámpázza a síneket, lát feketét, lát csontokat, lát szemeket. Elszisszen a vonatból a levegő, megy a birkalelkek után.

Az ember hall vonatot, hall fékeket, aztán hall csendet, az égő fák sem ropognak. A rádió elhallgatja a híreket. És a sínek mellett lebeg egy teljesárú, egy különbözetes, egy vasutas a sok-sok aprópénzzel a zsebében, és egy potyázó. És látják, hogy a sötétből kibóklászik egy ember, és látják, bemászik a vonat alá, és hallják, mond neveket, meg mond szitkokat. És hajlanak, hogy lássák, és látják, hogy előveszi a kabátból a rádiót, cseréli az elemet, kapcsol. És nézik, hogy sír az ember, hogy simogatja a hunyt szemű fejeket, hogy illeszti a lábakat, hogy forrasztja a sebeket, és egy kutya tereli az újbárányokat, és azok körbeállják a régieket, és körbeállják magukat, körbeállják a kutyát, az ember meg kibújik a kerekek közül.

A rádió ad egy kis szünetet, a rádióból kiorgonál az esti szomorú. És a vonat elgurul. És otthagy a sínek közt egy vasutast, egy Vaskost, egy Karcsút, egy Foghíjast meg apró kerek pénzeket. És egyszerre ott lebeg egy kalauz, egy Vaskos, egy Karcsú, egy Foghíjas, na meg a sok-sok aprópénz, de senkinek nem sikerül megkaparintania egyet sem, mert a pénzecskék minduntalan ellibbennek a markolászó kezek elől. Ám a négy otthagyott mind boldogabban és mámorosabban repked, és már egyre kevésbé a pénz után úsznak, mint inkább a saját gyönyörűségükre szálldosnak a sínek felett. És lassan játszani kezdenek. Vaskos kergeti Karcsút, Karcsú cikázik Vaskos elől, Foghíjas meg a kalauz magában úszkál, vagy hanyatt fordul, és csak lebeg, lehunyja szemeit, talán pillanatokra el is alszik. És az embert körbeállják a birkák, azokban a piszkos kábátokban, amiket újfent rájuk gombolt a születés. Lehelnek meleget. És nagy csend van, és nagy szünet. És a rádióból kiorgonál az esti szomorú.

37

k.kabai lóránt

na, most mondom másképp malik rolandnak is „a nő, az egy gyűjtögető valami." (péterfy gergely) tudod, unok már a szerelemről beszélni. legelsősorban a nyelv szempontjából unom, vagyis a nyelvet unom, amely a szerelemről való beszéd. unom a szerelemről való beszéd szavait, teljes szókészletét; ha pontosan kívánod, egész szótárát. unom, ahogy a szerelmemről a szerelmemnek beszélek, és unom, ahogy a szerelmem nekem a szerelméről beszél. unok magamban a szerelmemről beszélni; és végül, de nem utolsó sorban, már meg ne haragudj, de unom, ahogy nekem a szerelemről beszélnek; szóval unom, ahogy te beszélsz. és bár ezekben a relációkban a szerelemről folyó beszéd mind más és más szavakat használ, ezek mégsem külön szótárak, hanem egyazon szótár fejezetei, aszerint, hogy a szerelemről éppen ki kivel beszél. legjobban azt a fejezetét unom, amely alapján én beszélek magammal, mert ezt koptattam el a leginkább - érthető okokból -, de megint más, hasonlóképpen érthető okokból magammal másról beszélni nem tudok, és ez az, ami aztán végképp kiábrándít és kétségbeeséssel tölt el. sőt mit látnak szemeim?

39

Rékasy Ildikó

Ami volt Ha az élet semmivé lesz, s emléke is semmivé lesz, s gyermekben sincs folytatása, olyan, mintha nem lett volna. Ámbár, ami volt, lehet-e egyenlő a sohase-volttal?

Léte visszavonhatatlan, semmi volta hát más minőség?

A majdani múlt időből hajdani „én" „semmi-sorban", s így senkit se háborítva leszek deviáns kísértet?

Régi levelek Milyen jó volt azt a pár levelet újraolvasni sok-sok év után.

Egyszercsak előléptél valami sövény mögül, kedvesen és sután, húszévesen. Elfedte ezt az arcod annyi későbbi. Édes Istenem!

Bizalmas titkaimra válaszolsz.

Vigasztalsz.. Nem emlékszem egyre sem.

Hol van már az a kócos ragyogás! Álomittas nyújtózkodás a fény bordásfalán, hajnali harmat-íz.

Mélyül az este kékje. Sodra van.

Csillag csobban, s míg partot ér az éj, az életünk is elfut, mint a víz.

40

Sz. Sári emlékének

Hartay Csaba

Szemhunyások Az épület legfelső emeletén készülök lefekvéshez.

Odakint a város takarék-fényei.

Biztonságot ad, hogy én bárkit láthatok, de engem senki nem vesz észre.

A zongorán akvárium, halak nélkül.

Már majdnem elalszom, amikor a némára állított telefonom villogni kezd.

Ismeretlen szám. Nem veszem fel.

Repülőzúgásra ébredek.

Rázom, rángatom, kiabálok, de a vasutas csak nem ébred fel.

Az asztalon mellette üres vodkásüveg.

A sínekre leszállt repülő pilótája a peronon cigarettázik.

Forgó rulettkereket veszek az ölembe.

Az apró golyót belepottyantom.

Nem akar megállapodni egyetlen számnál sem.

Folyton továbbugrik, mintha a végtelenre tettem volna.

Hengerrel mintákat festek a falra.

Képleteket, egyenleteket viszek fel.

A tanár bejön, azt mondja, addig nem mehetek haza, amíg... Áramszünet.

Mindketten hallgatunk a sötétben.

Labda helyett egy antik rádióval dobálóznak a gyerekek az udvaron.

41

Azt mondják, kevés idejük jut játékra, azért választották a nehezebb megoldást.

Ide kell kiszórni a szedett szilvát, mutat a sarokba a terebélyes fenekű néni.

Rábólintok, de fogalmam sincs, milyen szilvát, s hogy ki ő.

Elvillázom a szalmát.

Alatta rozsdás UFO.

Dienes Eszter

Napló a gyermekkoromból Az én apám. írta Csörögi Eszter Virág Julianna 6. a osztályos tanuló a kunhegyesi Kossuth Lajos Általános Iskola pályázatára Az én apám analfabéta. 3X-szel írja alá a nevét a fizetési papíron. Én mondtam neki, hogy hárommal, mert a három több, mint a kettő, és így különbözni fog azoktól, akik csak kettőt tudnak írni. Mikor elsős voltam, apukám azt mondta, velem együtt ő is megtanul írni, aztán meg olvasni. Nagyon szeretett volna olvasni. De nem ment neki egyik sem, mert sokszor kimaradt, az óráimról is, meg otthonról is. De én olvastam helyette. Második osztályban elolvastam neki a János vitézt, következő évben pedig a Toldit. Mindent elhitt, még a kutyafejű tatárokat is, csak azt nem, amikor a magyar huszárok a hegyekben hátukra vették a lovakat. Akkor egy kicsit szidta Petőfi Sándort. Később mindent megbocsátott, mert elolvastam neki a Szeget szeggel verset is, csak úgy grátisz. (Liliké néni tánc- és illemtanártól tanulok ilyeneket, ő is ott lakik a házban. Még káromkodni is németül szokott, majd azt is megtanulom.) Tavaly télen meg elolvastam a Csendes Dont. Az nagyon hosszú volt. Szerencsére az egyik rokonunktól kaptunk egy gyönyörű porcelánlámpát. A plafonról lóg le egy láncon, pont az asztal közepe felett, lehet feljebb tolni, meg lejjebb húzni. Ez is petróval működik, de sokkal nagyobb, mint a falilámpa. Ez világít is. Apám a felolvasás közben ette a szalonnát vereshagymával, néha adott nekem is egy-egy katonát, de tele szájjal nem lehetett érteni, mit olvasok. így aztán azt mondta, ugye, kibírod fiam, hogy később eszel?

Az én apám kubikus és rakodómunkás volt, aztán kitüntették sztahanovistának. Bivalyerős ez a Péter, mondták az emberek. Sztahanovista apám fényképét kitették az

42

áruház kirakatába. Minden nap megnéztem a képét, és minden nap ott volt. Aki szeret dolgozni, az mind oda kerül a kirakatba. Látjátok, emberek, élni így érdemes.

Az apukám a nevére vett engem. Nem volt muszáj, de ő akart engem. Azért nem vette feleségül az anyámat, mert már volt egy felesége. De az a bitang nő nem hajlandó elválni. így az én anyám örökké Dienes Julianna marad. Sajnálom szegényt, mert megesett. Megesett vele ez a dolog. Én meg szerelemgyerek lettem. Másokat csak úgy csináltak kötelességből. Mert a házasságban muszáj gyereket csinálni, de szerelemből, azt csak az apám tudta. így van ez, ami az egyiknek jó, a másiknak rossz. Ez az élet.

Az apám nem tudja kiejteni azt a szót, hogy sztahanovista. Azt mondja, sztahanista. Ezenkívül még sok mindent nem tud kiejteni. PL: coclista, kommenista. Az OTP-t OPT-nek mondja. Ez érdekes, hogy ezeket a szocialista szavakat nem tudja. Különben mindent jól mond: Duna, Tisza, kasza, fejsze, Aranyospuszta, idesanyám...

Most tavasszal láttuk a moziban a Csendes Dont. Amit én télen felolvastam. Drága volt a mozi, mert kétrészes volt, de megérte. Én apám mellett ültem, mint mindig. Öszszehajoltunk, és én olvastam neki, nem túl hangosan, de úgy, hogy hallja. Nagyon gyorsan tudok olvasni, egy idő után már észre sem veszem, hogy olvasok. Olyan, mintha hallanám.

Azonnal és rögtön szerelmes lettem Grigorijba. A könyvben is hős volt, de itt a filmben nagyon szép volt ez a doni kozák. Azóta is úgy mondom neki (magamban), Grísa, Grisenyka. Arra gondolok, hogy állok a kapuban, Grísa vágtat felém a lován, aztán felkap a lóra, és átúsztatunk a csendes Donon. Hogy hová jutunk, azt nem tudom. Engem nem zavar, hogy apám nem tud szavakat ejteni. Soholov... ez hiba, de nem ajánlom, hogy valaki kikacagja, vagy felrója neki.

Az én apámat úgy hívják a faluban, hogy a Részeges Csörögi Péter. Én vagyok a Részeges Csörögi lánya. Ez nem kellemes. Ötödik osztályban szavaltam az évnyitón. Tanár bácsi (de hiszen tetszik tudni) elhozta nekem a verset, még a nyári szünetben.

Másnap az egészet megtanultam. Olvasva nagyon szép volt (lélek lép a lajtorján). De mondani! Gyakoroltam a tükör előtt. Nagyon magas tükrünk van, ha elmegyek az ajtóig, teljesen látszom benne. A tükör 3 részből áll: tükör, nagy fekete márványlap, fiókos szekrény. Karmazsin bácsiéktól vettük, bagóért. Az ő házában lakunk. Ő kulák. Apám úgy hívja, gazduram. Ő meg azt mondja apámnak: fiam, Péter. Eltértem a bagótól. Bocsánat. Biztos Karmazsin Juliska néninek kellett a bagó, mert ő pipázik, és bagót is rág.

De hogy ezért nagy tükröt, két plüssfotelt adjon... Tudom, hogy most nem vagyok a tárgynál, de ez a rész a tárgyalás, és én most tárgyalok. A szavalás jól sikerült. Nagyon megtapsoltak, tanár bácsi megölelt, igazgató bácsi kezet fogott velem. Erősen megnézett. Szerintem sosem fog elfelejteni. Akkor odajött egy néni. (Lódi Panni néni, mondta, hogy ő az ÁFÉSZ párttitkára.) Mosolygott, és megkérdezte, ki az apám meg az anyám. Megmondtam. A részeges Csörögi Péter?, kérdezte. A hangja úgy megváltozott.

Az ilyet megérzem, sok filmet láttam már, minden héten kétszer megyünk moziba, ismerem a jó firmákat. Megkeményítettem a látásomat, felcsaptam a fejem. Igen, a részeges. A kocsmából ismerik egymást? És sarkon fordultam. Megharcoltam az apámért. A nyelvem jó, felvágott. Nem szeretem a sötétben bujkáló ellenforradalmárokat, még ha párttitkárok is. Átlátok én a szitán, szagos asszonyság.

Az apámnak van még egy hibája az italon kívül. Tudom, mert úttörő vagyok. Apám nem szereti az oroszokat, mert harcolt ellenük Ukrajnában. Mondtam neki, hogy az oroszokat szeretni kell, mert ők szabadítottak meg bennünket a gonosztól, aki Hitler

43

volt. Azt mondta, takarodjak a vackomra. (A vackot ő csinálta). Aztán mondott még egyet-kettőt, de azt a kultúra okán nem írhatom le. Bántani sose szokott bennünket.

Csak a kocsmában verekszik. Apám a németeket sem szereti, mert visszavonuláskor puskatussal leverték a magyar katonák kezét a harci szekerekről (ez egy görög regéből van), vagyis autókról. Este a sötétben apámék motyogtak az ágyban, tudtam, rólam van szó, de csak annyit értettem: nagyon befűtöttek ennek a gyereknek a fejébe.

Apámnak szerencséje volt a második világháborúban, mert egy ezredesnek csicskázott, és legtöbbet a front mögött voltak. Az ezredes szerette őt, mert hűséges és balga parasztgyerek volt az Alföldről, Aranyospusztáról. Apám tudott boxolni, vagy legalábbis muszáj volt megtanulnia. Az ezredes fogadott a többi magyar tiszttel, hogy apám győz, vagy nem győz. De apám mindig győzte. Olyankor az ezredes befizette az ukrán rosszlányokhoz, a kuplerájba. Ha ezt téli estéken elmeséli, anyám mindig ráüt a fejére.

Mikor még csak 6-7 éves voltam, anyukám mondta, hogy fizetéskor szedjem ki apám zsebéből a pénzeket, különben éhen halunk. Énekeltem neki, ő az asztalra borult, nehéz volt a feje, én meg huzigáltam a zsebéből a pénzeket. A tízes zöld volt, a húszas kék.

Barna volt az ötvenes, piros a százas. Ez volt a legkevesebb. így aztán megéltünk valahogy. Másnap reggel apám kiforgatta a zsebeit, anyám lapult, de én megmentettem a helyzetet, apukám, mondtam neki, tegnap este, mikor elmentem magáért a kocsmába, Csitír ott szorongatta apja kezét. Igazad lehet kislyányom, mondta ő. Ezt sokszor eljátszottuk. (Azt, hogy Csitírre fogom a pénzeket.) Csitír egy nagyon csúnya cigánylány. Ragyás, a bőre is fekete, alig van foga. Azért nevezzük Csitírnek, mert négy forintért lefekszik a parkban az orosz katonákkal. Cstír az oroszul négyet jelent. De könnyebb azt mondani, hogy Csitír. Szívesen megyek apámért a kocsmába, mert ott nagyon érdekesen viselkednek az emberek. Figyelem őket. Nagyon szeretem az embereket figyelni. Ha elmegyek apámért, mindig kapok féldeci erdőmestert. Az egy gyönyörűséges zöld ital.

Olyan, mint a kevert, de az nincs ilyen szép. Dürhő Paprikás bácsi mindig mondja apámnak: komám, ne vegyél a jánynak, csak három centet, de apám azt mondja, ez kontyalávaló. Még nincs kontyom, de majd lesz. Apám legalábbis bízik benne. Én vágyom a részeges Csörögi Péter lánya, Csörögi Eszter Virág Juliánná. Engem ne sajnáljon senki, mert én boldog vagyok apámmal, anyámmal, úgy, ahogy vagyok.

1962. Márc. 19.

Vége

További bejegyzések a naplóból: A pályázatot öt nappal hamarabb beadtam. Budai tanár bácsi másnap délután behívatta anyámat az iskolába. Mikor hazajött, rögtön kaptam két nyaklevest. Az első fájt, a második nem. Otthon csak anyám verekszik, apám soha-soha nem bánt. Ezt mért kaptam, üvöltöttem. Aztán megtudtam. Tanár bácsi szerint életveszélyes dolgokat írtam apámról. Megütheti a bokáját. Erősen gondolkodik rajta, hogy beadja-e a pályázatomat.

Elkeserítő az élet. Ide vezet az én gyermeki szeretetem. Nekem muszáj írnom, mert kell! Mit tegyek? Tudom már! Verseket fogok írni a bánatról, a szélről, meg anyám habarékos mosóvizéről. József Attila is írt az anyja kékítőjéről. Az ilyen versekben nincsenek se oroszok, se németek. Megoldok én mindent. Még ha itt-ott hazudnom kell is

44

ezek után. Másnap szünetben tanár bácsi félrehívott, azt mondta, sokat törte a fejét.

Aztán tustintával kihúzta a komprittáló sorokat, és beadta a füzetemet. Mi a csudát húzhatott ki? Azt, hogy apám iszik? Vagy azt, hogy együtt harcolt a németekkel az oroszok ellen? Hát nem tudták? Mindegy. Biztos, hogy nem fogok nyerni. Április 4-én ünnepség volt az iskolában. Megint szavaltam. Szomorú voltam az elkövetkező irodalmi kudarcomért, úgyhogy a verset nagyon jól sikerült elmondanom, mert a vers is szomorú volt: Nyírfa leng sírjuk fölött. Színésznő leszek. Nem leszek író. A színésznek megírják, hogy mit mondjon, így nem tud hibázni. Még jó, hogy több oldalról is két lábon állok. De lássatok csudát! Az ünnepség végén kiosztották a díjakat. Az első Szabó Vince nyolcadikos pajtás lett. Ő az úttörőélet szépségeiről írt. Én a harmadik lettem. Kaptam egy könyvet: Ábel a rengetegben. így már van hat könyvem. Három mese, három nem mese. Hurrá! Van Isten. Éljen a párt! (A könyveket az asztal alatt tartom).

Másnap Kiss Endre igazgató bácsi a folyosón beszélt velem. Azt mondta, ezután is bátran merjem használni a fantáziámat, bár ő tudja, hogy amit írtam, a valóság volt. Majd azt mondta, Eszter, maga nagyon szereti az édesapját. Ez csak természetes, mondtam neki, és ismét nagyon boldog voltam, sok mindenből kifolyólag. Még azt is mondta, hogy ne felejtsem el, ahogy most tudok írni, és tanuljak még nagyon sokat. Végül távozni készült, de még búcsúzóul azt rebegte: maradjon mindig ilyen tiszta, mint most. Persze. Mi minden szombaton megfürdünk. Igazgató bácsi jól látja a dolgokat.

Még egyszer öröm ért az életben. Budai tanár bácsi osztályfőnöki órán a következőket szólta: Gyerekek! Legyetek büszkék Csörögi Eszterre!

De ők nem voltak olyan büszkék, mint amilyen én voltam.

Tandori Dezső

Nyári Mikulás I. Nagy boldogságok Nagy boldogságok, nagy csalódások, nagy boldogtalanságok, nagy csontkopások, nagy fakopácsok, nagy folt hátán foltságok, nagy nagy nagy nagy nagy nagy

hajnalidők, alkonyelők, után-elők, delek, háromszögek, tyúkkerekek, paravánrészletek,

45

nagy kakukkvárak, nagy lekvárházak, nagy ejtőernyővázak, nagy lombhullások, nagy jövővágók, nagy esernyőtárházak, nagy fantommáglyák, nagy kegyencgályák, nagy ár, törve apályát, nagy bivalyjégcsap, nagy csap és csélcsap, nagy szélcsap, hol gáz áll át, nagy kénkelettyű, nagy kelepentyű, nagy firnájszfanbagondány, nagy lepeszpurdok, nagy dudorszurdok, nagy ki nem forrt takomány, nagy átszállások, nagy bélzárások, nagy akármik fenn vagy lenn, nagy szavak, könnyet fakasztva, elfogynak, sok kicsiny dalra széthullva, kérje és untottra, szebb túlján kerülnek sutra, itt mindért csak könnyezem.

Minddel megáll jobb eszem.

Hol van már a szutra szatyra!

Megyek ebédet eszem. sóska sóval, édesem.

S kint ülnek, téve És rekettyézve!

S kint ülnek, téve, mit egy-tér éve, esendő esztendeje, ruha, fül, öltöny ember-s-hölgy-öltőn, mindmegannyi érdemre.

46

Bontom Zokni pillája, ajak hús-ága, pozsga emlékeztető, értetés bütyke, ujj perec-perce, szó, fogadom, jön elő.

Valamin szó van, felső-alsó van, értelem, gagyi, nadrág, színek szürkéje pirosba véve, zöldjük-kékjük kiadják.

S az emlék székek, árnyékszép ékek, fogsárgák, fonnyatagok, dohánybarnállva, kulcsolva, pállva, titkon, mit nem láthatok.

A dús szőnyegbe láb elvenje s fa nyomul, vasalással.

Nincs, mit ki nem hagy, ha gyalulod, agy, végy és adj, telt módjával. És e kitettség maga: nemesség, ünnepség szinte, kérten, nem kérten: egység, kitett hitesség, szalag futásaképpen. És semmi restség, elkövetettség, nyoma-sincs vígság-fél-bú!

Csak ami éppen, meghidd hitében!

Alszélt felszél fúrton fú.

Szőttes anyagok a pódiumot tarkázzák, virág s állat,

47

nincs kacskaringó, se tűnt gyászhintó, nem nyekken, már magának.

S kopog, mint borsó hulltán koporsó fala, egyenlőn első, kit magasztalnak, eleven falnak, ki-ki érzi, ez mind ő.

Aránnyal osztva, ültetve posztra, mások alacsonyabbra, kis jelzetekkel egyeznek, ah, kell!

Nem is öntik szavakba.

Rontom Lég öntvénye, emlékkel hull a megidézett s kel, ő volt, ez van, s több sem kell.

Rekettyéző szavakba.

De ezt semmim ne adja!

Megadom, mi elhagy - s ma!!

III. Hogyan lett Nyári Mikulás a Nyári Mikulás A Nyári Mikulást eredetileg Téli Miklósnak hívták, de mert erről mindenkinek Toldi Miklós jutott az eszébe, ő Mikulásra változtatott. Nagy piros köntösben hordta hatalmas zsákjaiban az ajándékokat a Jó Isten - álnéven Joó István - által neki rendelt területeken. Fáradt lett-e egy szép napon a Téli Mikulás, vagy csak rokonszenvesnek érezte egy magas, behízelgő arcú fiatalember szorgoskodását, aki segíteni látszott neki, nem tudjuk, s bár a Téli Mikulásnak derenghetett valami egy hajdani Krampusz család tetteinek emlékéről, ahol is főleg CXXVII Kramphuis, egy holland Krampusz volt hírhedett, miért, miért nem, ki tudja, aztán meg azt is szerette volna, ha a fiatalember nem kétes-fregoli, hosszú télikabátban jár, hanem szép fehér szegélyes pirosban, mint ő... na, volt, ahogy volt, Téli Mikulás Joó István tanácsát nem kérve maga mellé fogadta segítségnek a Krampusz család fiatal leszármazottját, akinek Kisbüdös volt a becsületes beceneve, de a Téli Mikulás azt hihette, rosszalkodásaiért becézik így. Történt aztán, hogy a Kisbüdös, aki foglalkozására nézve csomagolástechnikus volt, a Téli Mikulás egyre több zsákjába pakolt ajándékot, és minden rendben is lett volna, de a megajándékozott gyerekek, s főleg szüleik panaszkodni kezdtek, fintorogni, mert az ajándékok némelyikének szaga volt. S pont azokból a zsákokból, melyeket a Kisbüdös állított ösz-

48

sze. Rövidre fogva: Joó Istvánhoz is eljutott a hír, és attól fogva ő, a Jó Isten se tudta lemosni a Téli Mikulásról, hogy vele van a baj. Használhatott bármi dezodort, a Kisbüdösből áradó szellemi szagnak nem volt ellenszere. És a Kisbüdöstől szabadulni sem lehetett, olyan befolyásos volt a Krampusz család, hát a Téli Mikulás kérte inkább az áthelyezését, Nyári Mikulás lett ő ekképpen, de az ajándékosztásától elment a kedve, annyira orrában volt még a Kisbüdös szaga, hát szürrealista verseket kezdett írni inkább, az ne legyen, amit a Kisbüdös Krampusz mondott róla, hogy ajándékai színtelenekszagtalanok-íztelenek, és... így tovább. Az egykori Téli Mikulás sose hitte volna, hogy ez ilyen dolog... ő csak ajándékokat akart osztogatni, azt viszont, hogy Kisbüdös Krampusz neki mit akart, mindig csak sejtette, derengett elméjében... és azt remélte, már Nyári Mikulásként, hogy Kisbüdös úgy önmagában nem ilyen büdös, hanem csak neki akart rosszat, onnan jött a szag... bár hát ezt is eléggé nyomorult dolognak érezte, hogy valaki ilyen bonyolult lélek legyen. De hát a Krampusz család soha nem is volt másmilyen, mondogatták neki.

Mostanság már annyit elértek az egykori Téli Mikulás hívei, hogy itt-ott karácsonyi lapokban-folyóiratokban megjelenhetnek Nyári Mikulásként írt szürrealista versei, s én, aki jól ismerem Mikulást, tisztelettel benyújtom ezeket a munkáit. A Kisbüdöstől pedig, bármi ehhez hasonlatos álnéven munkálkodik is éppen, igyekszem óvakodni.

Eddig a mese.

IV. Befejező rész Doboss Gyula barátomnak De a Nyári Mikulás, bár íjászkodott is, célba is lőtt, az új életébe csak nem talált bele.

Szép élete, alkuja alakult pedig. Megnősült, feleségének jó alakja volt, ám rá magára mind többször mondták: „Szép kis alak! Hinnétek, ez valamikor Mikulás volt." Fia is született, szép gyerek ténylegesen, s a Nyári Mikulás - akire már azt is mondogatták, olyan, mint „egy rossz vicc", mert a valóságon-túli, szürrealista verseiben, már csak a megélhetése kedvéért is, sokat tréfált... de ez is kezdett kimenni a divatból - gyógyszerészsegédi, segédszerkesztői és szoláriumbéli állást vállalt, „kitenni a hírességeket a napra, a nagy államembereket onnét vissza se hozni", császárokra, hadvezérekre értette... teltek így az évtizedek. Fiát egyszer erdőbe vitték, a Nyári Mikulás nem tudta, mi ennek az erdője, állítólag Rossz Útra Tévedt, és társaival meghempergett a gyalázatos tóban, a fertőben... nem lehetett tudni. A Nyári Mikulás egyre többször gondolt vissza a kis krampuszra, akinek rossz sorsát köszönhette, de tudnia kellet, ez sem egészen igaz. Nyelveket tanult, hollandul például - a Kramphuis családra emlékezvén -, hottentottául, cukrászsegédi állást vállalt, hottentortákat készített, de ez sem jött be. Egyszer bejött azonban az üzletbe egy Todox nevű illető, nagy csuhában, teljes nevén Orr Todox, és mesélt neki dosztig - sokat - Dosztojevszkijről, a csehóban Csehovot játszottak az alkalmi színészek, a Google Gogolt közvetített, és akkor bukkant fel Tolsztoj neve is, és a Nyári Mikulás, aki oroszul is tanult közben, mert Orr uram orosz Todox volt, keleti görög, megértett valamit. A világ nyelvei, melyek bonyolultabbak, mint a szívbéli ajándékozás, csak úgy a zsákból - de ezt közben Hát Izsák néven futó kis csomagolástechnikus büdöskrampusz ellehetetlenítette neki, az egyszerű ajándékozást, meg ne-

49

ki magának is büdös lett volna már a télimikuláskodás -, a nyelvek elválasztják egymástól az embereket, gondolta a Nyári Mikulás, és elhatározta, egye több szópárost keres: toll+sztoj ami oroszul annyi, hogy állj, ilyeneket... és abbahagyta az írást. Eleinte előszóval, dalban terjesztette szürrealista verseit, utcasarkon fuvolázott, hirdette a leállást, a mindenféle leállást, a mindenféle leállást, mert a világ elégtelen... s akkor hirtelen megállt, elégtelenségében, a szíve.

Rentz Mátyás

Szépenszóló furugla Volt egy hercegkisaszony.

Meg egy furfangos deák.

Meg egy juhászlegény is.

A hercegkisaszony egy csudálatos magos fellegvárban élt elzárva.

A furfangos deák az ország csavargója volt.

A juhászlegény meg állt a pusztában a nyája mellett, nappal a bodori keréjtett, éjjel a kondor komondorok böffentek a hóódvilágra.

Megvolt mindeniknek mindene, amit gondolt magának, meglegyen.

A hercegkisaszony egyet gondolt, zenészeket hívatott, mást gondolt, udvarhölgyeket. Ozsonnát adatott föl délben s este a fölöstökömöt, az se számított.

A deák márna itt, holnap ott.

A juhászlegénynek annyi volt a világ, amennyi abban a jófű legelő s a járások közöttük.

A herceglyány néhanapján, főleg tiszta, hideg időben körbejárt a falakon. A legöregebb udvarhölgyek körbemutatták neki az országát: ahol a szemhatár halpénzezüst szivárványos vakítóan csillan, a Balaton az, emerre a Bérsen, a Mátra s ahol a kék nyugalmasban setétel, a puszta. S amára fölnek, a magos hegyek az olvadatlan hósipkáikkal. Tiszta, szélseperte hideg napokon a herceglyány már szaladt is föl a fokra, megnézni, meddig lát el. Azután visszament a tanulószobájába, és kezéhez adatta az abroszt, kimérni, mekkora darabot láthatott be.

Mit gondolt, mit nem: nagy furulyaversenyt hirdetett ki az országban. Akinek szépenszóló furulyája van, azoknak. Az udvari hölgyek el is magyarázták a herceglyánynak nagy kacagva, miféle furulyák lennének. Játszódtak ott a furulyák széltivei-hosszával, egymás karjain mérincsélték paraszti araszat-ía\ s úri hövelykkekel. Az egyik udvarhölgy ismert egy furulyát: a csuklóját mutatta körbe. A másik, már tapasztaltabb és tisztesebb hölgy azt mondta, ő életében egyet ismert: és könyékig húzta föl az ingje ujját. Mondták is a többi hölgyek, így hát nem csodálkoznak, és ígyen könnyű csak egyet ismerni.

Híre jut mindenfelé az országban a furulyaversenynek. Iparoslegényeknek szottyan kedve furulyát metszeni, fúrni. Deákok vágnak neki - majd csak lesz valahogy alapon.

Ahogy így megy egy physicus deák az útban, lát egy hangyamenetet által. Lám: egy kis hangya éppen a nyomban hanyatt esvén, lábikáival kalimpál. No, kisegíti a deák.

Persze a hangya elvarázsolt tünedér, előkap egy ezüstfurulyát, és odadja a diáknak: azt,

50

ha megfújja, rögtön ott terem. A deák mosolyogva elteszi a furulyát, paroláznak, ám a diák természettudományos ember, kettőt se lép, a furulyát megfújja, és tessék: sehol semmi. Hátranéz: mintha a napban szikrázna az út pora. Legyint a deák: a kalcitok!

Hanem ahogyan az útban megy, hát föl a versenyre, majd lesz valahogyan alapon, meglátja a juhászlegényt. Dől a wartburgkaszlinak, és igen pikulál a furulyáján. Hallja a deák: igen régi, autentikus hangszer az, majd ő azt megszerzi. Ha a juhász mind az állattenyésztők között a legfurfángosabb szerzet is, mégseis érhet egy jól oskolázott deákkal föl.

Adjonistenfogadjisten, messzi-é a messzi, hát, ahogy a GPS mutatja, annyira!

Hánypercenként mennek a kondenzcsíkok az égen, melyik telefon a jobb, ilyesmiket beszélnek. A deák persze végig az igazat mondja: a fellegvárba megyén szerencse próbálni, furulyaverseny lesz.

Néz a juhász ajkpityesztve: Furulyaverseny. Oszt. Azt mondta a Kodály Zoltán, nincsen hamisabb hangszer a furulyánál: nem komoly. Van őneki a wartburgkasztliban egy aóvésön-gitárja telepes gyakorlóbox-szal, azt, ha ő megpendítné, elállna a szava a herceglyánynak!

Jó, megpendítenéd-e? - kérdi a deák. - Próbáld meg, barátom! Hanem én mégis inkább a furulyával kezdeném.

A juhász igazít egyet a jól kifútt furulyáján.

Van énnekem, pajtás! - hőbörödik a deák, és mutatja ezüstfurulyáját. Hanem inkább mutatnád meg nekem, hogyan kell ezt megfúvni. Begyakorolom magam, aztán a kies kis pentatóniában csak elboldogulok valahogyan, ha magukat gyermek-szeretőnek gondoló kiscsajok jó furulyásként végzik el az óvónő- meg tanítóképző főiskolákat, de ének helyett vagy rajzot, vagy matekórát tartanak, esetleg anyanyelvet! Kodály országában!

Jó, a juhász elkéri a furulyát, megfúvja - igen csodálkozik! Olyan tisztán szól az, a gitárját hangolhatná raja. Kevés idő, fél délelőtt múlván a deák már le s föl skálázik: elköszön. Álljál meg pajtás még egy szóra: keríti a juhász. Ládd, az én furulyámat már a nagyapám is fújta. Már begyre vannak kopva a likai. Nem adnám én azt, nincsen az a ház, autó, kincs - esetleg egy szép karika nyájért. Avagy az ezüstfurulyáért.

Tetteti, tetteti a gondolkodást a deák: ' Hát... Tegyél még rá valamit, pajtás!

Ej: hát mit gondolsz?

Egy kis fehér báránykát.

Hanem a juhászt nem hagyja nyugodni a dolog. Este hazahajt, kiül a terácra az apja mellé egy kis piros bort inni. A tévéből a szélciba-viháncolós zene megyén: most ott arra a Dallas.

Hajtsak ki reggel én-e'? - vág a fia eleibe.

Ha megtennéd, apa!

Csak ha lyány dógába járnál! Akkor egy hétig vissza se gyere. Ügy lesz! - ígéri a juhász. Sokzsebes farmergatyát húz, holdjárócipót, bordázott műszálas pulóvert - leteszi a pitykés mellényt, föl, aztán le, majd mégis fönt hagyja. Aztán zselézi a haját, megszálkázza szálkázófésűvel, és kölyöktaréját fölnyalja.

Bepakolja a vókszvágenyébe a gitárt, a hangiadat, az ételesdobozt a rántott húsokkal, eligazítja a bojtárokat, a kutyákat, elbúcsúzik szüleitől, s nekivág.

Teli már a parkoló. Lent hagyja a faluban az autót. Ballag föl a fellegvárba. Mindenki őt nézi a gitártokkal meg a hangládával.

51

Jaó nagy furulyát hozol, ecshém! - viccelődik vele egy szentendrei etnobutikus. Neki csíki vadkörtevélyből való kis pikulája van.

Nézi a juhász: Minknálunk az ilyeneket odale faragtatják a káeftések Regátban, munkanélküli pakulárokkal, hétezer lei darabjáért!

Kikapják a sorszámokat: 3277. az utolsó.

Kiül a herceglyány az udvarhölgyekkel. A herceglyány képében két keszkenős hölgyet ültetnek ki: aki 3276-szor fog lendíteni. És egyet, ki csak egyszer: a fehér keszkenőt.

Nagy a tömeg, kint van az összes tévé, delelőn a nap, fényvetők és derítők. Lépnek sorban a sorszámok szerint, de sokszor megfújni se érkeznek, már legyint a fekete keszkenő. Elsőkben magasról, majd ereszkedetten, végül a kisasszony a megfáradott kacsóját leereszti: és mintha csak a szellő, a mozdulatlan lebegtetné: el, el, elvele!

Megérkezik a deák is, nyakába kerítvén a báránykát, kopogtat a rendezők hátán.

Először elküldik, de a deák könyörög: hisz olymindegy, legföljebb utolsó lesz: ki számol itt, amikor ő csak felfelé jövet találkozott két tucattal, akik meg se próbálják: mit az az ezer forint.

Ezer forint! - vágja rá huncutul az őr. És a deák utolsó ezresét elteszi.

2191-es sorszámon a juhászunk lép az emelvény elé: majdnem egész három másodpercet tud ott tölteni. Megszólaltatja az ezüst furulyát: diszkvalifikálják elektromos eszköz használata miatt: oly tiszta C-t és D-t fúv ki.

3000-nél a herceglyány maga veszi a kezébe a fekete keszkenőt, és a legszebb, ennivaló, cindilauperes mosolyával int be a népségnek: bezárt a bazár! Oszójj haza, ölég Kosevój!

Előretolul a nép, az okosabbja elindul a parkoló meg a gyalogút felé.

Csak a deák marad helyt.

Utolsó pénzéig kiköltekezett egy etnobutikban: székely inget, hajdú juhászmellényt és plattensee-i echtes bikkfagatyát vett - hozzá egy ezresért endékás katonai ünnepi csizmát.

A népségtől tisztára takarodott szemetes betonpiacon megáll, előkapja a juhászfurulyáját és nekikezd a kétszál piinkösdrózsának, amit begyakorolt.

Megáll a fekete kendő: aztán elröpül. A herceglyány a fehéret ragadja magához, rázza, lengeti.

A közjegyző is tudja mihez tartani magát.

A bárányka is édes: leveszik az udvarhölgyek a piros nyakaszalagját, s kötnek néki aranyasat.

Tartott is a herceglyány meg a deák olyan lakodalmat Báli szigetén, elvonulva a világ elől, az emberek elől, hat üllői úti autókereskedő házaspár, négy neves belbudai orvos, hat médiacicamica, kilenc élsportoló és három népszerű tudóst kerülgettek reggeltől estig a strandon, az édesvizű medencénél és a bungalóknál.

A juhász is hazament. Nem kellett semmit mondani: mindent megmutatott a tévé.

A diák, nem hiába physicus, hazudott, mint a vízfolyás.

A juhász meg visszaöltözött az avas dohú gúnyájába - a jószág megvadul az öblítők illatától, a kutyáknak meg bedugul az orruk. Másnap reggel már ő hajtott ki, és a delelőn elővette az ezüstpikuláját, s pikulált. Hallotta is azt a rét minden pacsirtája, a nyáj, a kutyák. Olyan szépen szólt az a furulya, mintha átment volna egy dolby pánsíp-szűrőn. A délutánban aztán eltette, és kikerített. Este meg behajtott.

Aztán másnap ugyanígy. Meg harmadnap is. És így és tovább.

52

ír

Jenéi Gyula

Jégkorongozó a báliéiban Beszélgetés Rentz Mátyással

Rentz Mátyás 1963-ban született Mezőtúron. Feleségével, két nagyfiával Fegyverneken él Fegyvernek vidéken van, Rentz tehát vidéki író. Pedig dönthetett volna úgy is, hogy pesti lesz. írásai a Harmadkorban, Élet és Irodalomban, Mozgó Világban, Holmiban, Hitelben, Kalligramban, Az Irodalom Visszavágban, Esőben jelentek meg. Két kötete van: Pisztrángfogás Magyarországon (1995), Sajátidő (2001). És rengeteg publikálatlan kézirata. A Mozgó Világ nívódíját kétszer is megkapta. A Szépirodalmi Figyelő-díját pedig 2006-ban, amikor Temesi Ferenc is. De ezeket nem említi, amikor beszélgetünk, csak a gulyásleves-díját. (Temesi a díjátadó után meghívta a Deák Étterembe.)

- Pár éve tőled hallottam, hogy az író vagy kitalálja, vagy kitálalja a történeteit. Ez saját mondás?

- Saját. Esterházy nemrég kapott Manes Sperber-díjat. Én erről a Sperberről nem sokat tudok, egyetlen mondását ismerem csak, valamikor a Nappali Házban olvastam, de az nagyon fontos mondat: olyan második világháborús repülős század történetét kell megírni, amely soha nem volt, de létezhetett volna. Vagyis nem biztos, hogy a valóságot riportszerűen kell rögzíteni, ahogy például Grecsó Krisztián tette a Pletykaanyuban. Ő még a nevét sem volt képes megváltoztatni némely szereplőjének, így majdnem sikerült jogi precedenst teremtetnie a nem precedens alapú hazai joggyakorlatban - s ez könnyen ahhoz vezethetett volna, hogy ne lehessen többé rendes magyar novellát írni.

- A fönti mondásodhoz hozzátettél egy megszorítást: az író nem olyan találékony, hogy kitaláljon történeteket, ezért inkább kitálal - Természetesen nem mindig sikerül olyat kitalálni, ami nem volt, de lehetett volna.

Az író, hacsak nem vegytiszta dolgokat ír, mint például Molnár Éva (Vavyan Fable - A szerk.), óhatatlanul beráncigál valódi figurákat, megtörtént eseményeket a szövegeibe, vagyis hozott, ellesett anyaggal is dolgozik. S a hasonlóság nem a véletlen műve. Én is követek el csalafintaságokat, egy-egy jó motívumot gyakran képtelen vagyok annyira elferdíteni a valóságtól, amennyire illene.

- Haragudott már meg valaki rád azért, mert megírtad?

- Ritkán találkozom olyanokkal, akik olvassák a dolgaimat. írogatsz még, szokták kérdezni tőlem, néha nyíltan reménykedő arccal, hogy hátha már nem, s mert szeretek az emberekkel jót tenni, azt hazudom, hogy nem, vagy nem nagyon. Egyébként, hogy ne változzon a megfigyelői helyzetem, jobb is, ha a környezetemben úgy tudják, nem írom ki őket az újságba, ahogy itt emlegetik az ilyesmit. Haragudásra nem emlékszem, vagy önvédelemből elfelejtettem. Különben diáktörténeteimből néhány egykori tanárom szereti kiolvasni magát.

Eszembe jut egy aranyos történet apámmal. Az egyik tévécsatorna jobb sorsra érdemes sorozatának előkészületeiben vettem részt forgatókönyvíróként, de a feleségemen kívül ezt senki nem tudta a környezetemben. Nem dicsekedtem vele, mert szinte biztos voltam benne, hogy lenyúlják az ötleteimet, s így is történt. Még csak ki se fizettek,

54

viszont a sorozatot megcsinálta egy másik csapat úgy, hogy föl se írták a nevemet a stáblistára. A film első részét nem láttam, viszont a bemutató másnapján apám könynyezve fogadott, mert ő nézte. S hogy, ugye, azt én írtam. Hát, lebuktam, mondom.

Nem én írtam, de írtam bele. Az egyik figura, Géza alakját találtam ki, dolgoztam ugyanis egy kisboltban, a családiban, s a közös ismerősökre, helyzetekre ismert rá a filmben apám.

- A családod, a származásod történetét megírtad már?

- Családtörténetem egyik fejezete éppen nálatok jelent meg, az Esőben: Elefánt Magyar regény címmel. Persze csak novella. Utóbbi írásaim közül ez az egyik, ami szerintem is jól sikerült. Apai nagyszüleim a Tito-lágerből, Bácskából menekültek ide 1947ben. Nagyapám népi németként (nem Németország területén élő német) a hitleráj idején is megőrizte kívülállását. Pedig ne feledjük, a történelmet mindig a vége felől látjuk, olvassuk, tehát a koncentrációs táborokon és a borzalmakon keresztül. Az adott korban, jelen időben viszont sok minden másmilyennek mutatja magát. 1938-ban például a berlini olimpiáról készült dokumentumfilm nagydíjat kapott Párizsban - nyilván a német birodalom az idő haladixínyában másként látszott kívülről. Nagyapámat 1936ban, pont a berlini olimpia előtt, amikor már elkészültek a létesítmények, propagandavonattúrára kivittek Berlinbe, ahonnan a 77.11 érkezett vissza, hogy ott valami nem stimmeL Minden szép és új, és nagyon jó, de a kirakat mögött lappang valami, és azért a valamiért egyszer majd fizetni kell. Amikor pedig két év múlva számon kérték, hogy ha már megkirándultatták Németországban, miért nem lép be a Volksbundba, udvarias mosollyal kimentette magát, miközben az apja és testvére náci volt. Nagyapám még tizenhat évesen úgy döntött, Petőfi verseinek hatására, hogy ő magyar. Akkoriban persze az apja is nagy magyarnak hitte magát, noha káromkodáson kívül - ezek legdurvábbja a Menyko csapjon bele! volt - mukkot nem beszélt magyarul, ám a nevét elkezdte ez-vei írni.

Anyai nagyapám is iparos volt, mint a másik, csak nem kovács, hanem bognármester. Ő bármilyen hangszert megszólaltatott. Ha először vette is kézbe, már értékelhetően játszott rajta, lehetett az fúvós, billentyűs, vonós. Anyai nagyszüleim kunságiak, karcagi, mezőtúri származékok, s teljesen más életfelfogást képviseltek, mint a bácskai sváb ág. Én egy kicsit apám is vagyok, meg anyám is. Mikor melyik. Ami nagyapámat magyarrá tette, ugyanaz a dac néha azt érezteti velem, amikor Németországban járok, hogy jó lenne Johann Sebastian Bach földjén élni. Závadát valószínűleg azért is kedvelem, mert őbenne is érzem a kettősséget: egyszerre lenni szlováknak és magyarnak. Esetemben, ugye, a svábok a szlovákok. Amikor teherautóztam, szerettem megállni egy dabasi boltnáL Ott mindenki szlovákul beszélt, tán csak a számneveket meg a csirkecombot mondták magyarul. De amikor megjelentem, udvariasságból magyarra váltottak. Bácskában is azt tapasztaltam, hogy a szerb igyekezett magyarul szólni a magyarhoz, igaz, még a régi békevilágban, a német pedig szerbül beszélt a szerbhez. Nagyapám mindhárom nyelvet kitűnően használta, nagyanyám viszont semelyiken nem beszélt jóL - Te is megtanultál németül?

- Németül jobban szeretek hallgatni, rossz a kiejtésem ahhoz a kevéshez is, amit tudok. Kisgyerekkoromban, amikor beszélni tanultam - nagyszüleim svábul értekeztek egymással, ha meg rokon érkezett Délvidékről, egy kis szerb is előkerült, szóval az idegen szavak hatására -, kitaláltam magamnak valami halandzsa beszédet. Bár van testvérem, ő a család viszonyai miatt pár hónapig nagyszüleinknél nevelkedett, így egye-

55

dül voltam, s képzelt világot és nyelvet alkottam magamnak, amelyben például a mikuka, nyilván a milchből származtatva, a tejet jelentette, s mindenféle verseket, mondókákat csináltam.

- Lehet, hogy ebből a képzelt világból és nyelvből eredeztethető az íróságod?

- Elképzelhető, de előbb még olvasóvá kellett válnom. Az olvasás súlyos, mániákus tevékenységemmé vált. Ötösével hordtam a gyermekkönyvtárból az olvasnivalót, s kéthárom-öt nap alatt végeztem velük. Tizenkét évesen a könyvtáros, Bujdosóné Joli néni átírt a felnőtt részlegbe. Apám könyvbizományos volt, így otthon is garmadával állt az olvasmány. Persze anyukám nem engedett mindent elolvasni. Amikor már Gorkijért rajongtam - egyik nagy élményem a Gyermekkorom című életregénye, legalább ötször olvastam -, kivette a kezemből a Monté Cristo grófját, hogy az rémkönyv. De nem baj, mert azt meg untam. Tízéves lehettem akkor. Verselgettem is. Egy úttörő szavalóversenyt megnyertem Kisteleki Szabó István néven az esőről írt ragrímes klapanciámmaL Utoljára saját verssel tanító koromban arattam sikert. A szakfelügyelő látogatásakor órán rögtönöztem egy versikét, amit „elemeztünk" is a gyerekekkel. A szakfelügyelőnek nagyon tetszett, mondta is, hogy majd utánakeres, mert ő is szeretné használni.

Szerencsére jó tanáraim voltak a gimnáziumban. Elsősorban Ladvánszki Jánosné Judit nénire gondolok, ő ugyanis sokat segített azzal, hogy megmondta, a verseim vacak, semmit nem érő fűzfapoémák. Jobb lenne, ha prózával foglalkoznék.

- Hová jártál gimnáziumba?

- Törökszentmiklósra. A Bercsényibe. A hetvenes évek végén még az ország egyik legjobb gimnáziumának számított. Kitűnő tanárok ténykedtek ott, akiknek akkor nem biztos, hogy felismertem a kitűnőségét. Mint V. Nagy tanár úrnak sem, a nagyszerű latinosnak, aki nekünk éppen oroszt tanított. Hogy faragatlan módon viselkedtem vele, enyhe kifejezés. A történelemtanárom, Fehér Cézár Imre máig hatással van rám. A tanáriban állítólag dicsért engem, amiről akkoriban persze nem tudtam. Különben két jó szót nem szólt hozzám, s igaza lehetett. Emlékszem, a farmeromban akasztott hüvelykujjai mászkáltam nagy lezserül, s akkor mondta, nem nekem, hanem órán utalt rá, hogy vannak fiatalemberek, akik azt gondolják, hogy ez lazaság. Akkor abból én tanultam. Aztán a másik, Dr. Fehér Imre (a két Fehér Imre nemcsak kolléga volt, de diáktársak is), aki Szélpál Árpád emlékét gondozta. Neki köszönhetjük, hogy Szélpálról hallottunk egyáltalán. Fölvette a kapcsolatot a Franciaországban élő alkotóval, s az ő munkásságából doktorált. Ne feledjem Dienes Esztert, aki népművelést tanított nekünk, és nagyon jó tanár volt. Szóval egy jó gimnáziumban voltam nem egészen jó tanuló, és nem egészen jó gyerek. Akkor persze nem olyan vidáman éltem meg azokat az éveket, mint ahogy most gondolok rájuk. Ha találkozom egykori tanáraimmal, akiknek akkoriban sok bosszúságot okoztam, most mosolyogva köszönnek, mert gondolom, ők is elfeledték már azokat a lucskoskáposzta-szagú szürke novemberi napokat, amik a hetvenes évek legfényesebb májusait leárnyékolták.

- Miért lucskoskáposzta-szagú?

- Mert ha a kollégiumi konyha anyagbeszerzője állott húshoz jutott, akkor lucskos káposztát főztek, hogy a káposzta bűze elnyomja a hús szagát.

- Térjünk vissza az íráshoz! Tanárod azt javasolta, hogy inkább prózában próbáld ki magad - Rögtön neki is álltam valami sci-fi novellának. Alapötletemben egy marslakó leszállt a Földre, és rácsodálkozott a létünkre, a különböző technikai, emberi dolgokra.

56

Azután Arthur Rimbaud versei nyomán rossz prózaverseket kezdtem írni, végül Richárd Brautigan Pisztrángfogás Amerikában című füzérregénye - én regénynek szeretem nevezni - volt rám olyan hatással, hogy abból már született valami értelmes. Brautiganeket írtam, s bár csomó ezek közül a kis novellinók közül elveszett, egyet elküldtem Kardos G. Györgynek, mert Balpataki barátom azt mondta, ő foglalkozik az Élet és Irodalomnál tehetséggondozással. Meg elküldtem a megyei Néplaplapnak és a Jászkunságnak is, de csak Kardos G. válaszolt. A Pisztrángfogás Magyarországon című kis írásom volt, később azonos című kötetem nyitódarabja lett, és példa rá, miként lehet olyan rossz címet adni, ami egész életünkre kihat. Ugye, mindent nem lehet elolvasni, ezért a szerkesztők között kis zanzák járnak az írókról, egy-kétmondatos hallomások. Ez rólam úgy szól, hogy brautiganeket írok esterházyasan.

Darvasi László iskolatársam volt a gimnáziumban, később váltottunk néhány levelet, s rajta keresztül kapcsolatba kerültem a szegedi Harmadkorral, a korszak irodalmi ifjútörök mozgalmával. Innen indult Csuhái István vezetésével jó néhány mai öregtörök: Háy János, Szilasi László, Károlyi Csaba, Dlusztus Imre, a Nappali Ház színe-java.

A Harmadkor nyolcvanhat márciusában hozta A toronyór álma című lila, posztmodern írásomat, amelyben egyébként realista motívumok is áttűnnek. A közlésen fellelkesedve azt az írást elküldtem Kardos G.-nek, aki, miközben én katonai szolgálatomat töltöttem, valamikor októberben más fiatalok, többek között a vajdasági Juhász Erzsébet szövegeivel együtt beszerkesztette az Élet és Irodalomba. Azt írta rólunk, az irodalom törvényszerűségeiből annyit már tudnak, hogy mekkom egy szabvány flekk. Ezt sértésnek is tekinthettük volna, én nem sértődtem meg, ellenben Csuhái másodközlésnek vette, s nehezményezte, mert úgy gondolta, hogy én nem veszem komolyan a Harmadkort - pedig ez nem így volt -, ha továbbadom az ÉS-nek a különben általuk valamenynyire gondozott írást. Megjegyzem, Kardos G. nem kérdezte, hogy közölheti-e, s honoráriumot sem kaptam érte.

Ide kapcsolódik egy anekdota: a laktanya könyvtárában megtaláltam az ÉS-ben első nyomdafestéket látott írásomat (a Harmadkort stencilezték), s teljesen el voltam ájulva, mutattam a katonatársaimnak, s az egyik lelkendezve berohant vele a századparancsnokhoz, akinek az volt a véleménye - s erre büszke vagyok -, hogy egy ilyen novellát nem írhatott egy akkora barom, mint Rentz. Tehát már itt is megfigyelhető, hogy kellően álcáztam magam. A századparancsnok jó olvasó volt, s belőlem tényleg nem nézhette ki azt az írást.

A Csuhai-féle kapcsolat megszakadt, pedig őt is, Darvasit is borzasztó levelekkel bombáztam sokáig. Mindenféle baromságokat összehordtam nekik irodalmi kérdésekről, amikhez lövésem nem volt, ellenben, mint egy későkamasz figura, mindenről véleményt formáltam, noha bölcsészkaron nem okosodtam, tehát azokkal a mennyei malaszttal teljes gondolatokkal, melyeket ott megosztanak a hallgatókkal, meg azok egymással, nem voltam tisztában. Ennek ellenére nagyon tisztességesen válaszolgattak a leveleimre. De utána nem jelentem meg a Harmadkorban, pedig az a lap nagy hatással volt rám.

- Bölcsészkarra nem jártál viszont sok mindent kipróbáltál ami egy prózaírónak talán nem haszontalan. Mi minden voltál?

- Bibliaügynök nem, és geodéta sem. A szolnoki Gyermekvárosban kezdtem. Iszonyú tapasztalat volt. Négy hónapot bírtam, de felért négy évvel. Az állami gondozottak otthonában lévő viszonyokról a Semminemigaz című novellámban írtam, az Esőben je-

57

lent meg az is. Aztán a fegyverneki művelődési házban helyezkedtem el, nyolcvannégy és nyolcvankilenc között a tiszabői iskolában tanítottam, közben katonai szolgálatot is töltettem. Később tisztviselő lettem, közművelődési felügyelő, utána tápboltot nyitottam, voltam autóvigéc, majd teherautó-sofőr. Főiskolára levelezőn jártam Jászberénybe és Szegedre, de nem fejeztem be egyiket sem.

-Beleuntál?

- Nem, nagyon tetszett, csak sokszor megbuktam. Amikor Berényben katonáskodtam, a laktanyából nem tudtam kijárni a főiskolára, évhalasztást kellett kérnem, de utána nem vettek vissza, Nagy József főigazgató azt mondta, nem látja bennem azt a komolyságot, hogy el akarom végezni a főiskolát. Pedig éppen azért kértem magam Berénybe katonának. Mégsem ment a dolog, őrkatonaként szolgáltam, s az ráadásul egy életre elintézi az ember alvókáját.

- Aludtál őrségben?

- Őrségben nem lehet aludni, bűncselekmény, harckészültség veszélyeztetése, kettőtől nyolc évig terjedő börtön. Na, jó, néha megszunnyadtam.

De Nagy Józsefnek nem volt igaza. Az énekkel küszködtem, képtelen voltam belőle levizsgázni, pedig olyan tanító voltam, aki rengeteget énekelt a gyerekekkel. Úgy is emlékeznek rám egykori diákjaim, mint akivel folyton énekeltek meg rajzoltak, s erre is büszke vagyok. Pedig azért megcsináltuk órákon, amit kellett. Szerettem tanítani, csak egy idő után az egyéb iskolai körülményeket nem szenvedhettem. Akkoriban kezdett lezülleni az iskola, a kollégák folyton magnót hordtak az órára, hogy a folyamatos üvöltözést elnyomják. Az utolsó évben már nem is nagyon jártam be a tanáriba.

Hogy sok helyen megfordultam, az nálam teljesen tudatos. Nem íróként akartam létezni a világban, hanem megfigyelőként. A pályám elején, ha megjelentem valahol, lefénymásoltam az írást, s mutogattam másoknak. Azt hittem, az nekik is öröm. De senkit nem érdekelt, a többséget egyenesen irritálta. Az is egy negatív tapasztalat, amikor bemutattak Csalog Zsoltnak. A Parasztregényt szerettem, Csalog habitusa viszont, amilyen puhán megfogta a kezemet, az a mély undor, lenézés, amit sugárzott, azt erősítette bennem, hogy nem kell kiállni íróként. Rejtőzködni kelL - Csalog személyisége kiütötte nálad a Parasztregényt?

- Ostoba dolog, talán szégyellenem kellene, de így van. El kellene persze különböztetni a műtől az író személyiségét, mint ahogy sokszor tesszük is. Az író lehet aljas gazember, akinek semmi köze ahhoz az eszményi figurához, amilyennek a mű alapján sejtjük. Ráadásul az írói létezés torzítja a személyiséget. Ugyanakkor Magyarországon nehéz rejtőzködni, ahogy például Amerikában Thomas Pynchonnek sikerül. Ha az író nem az emberi, hanem az írói lét örömeiben tapicskol, a művei előbb-utóbb arról szólnak, hogy ő író, aki írja a műveket, amelyek arról szólnak... Tükörszobává válik az életmű, önreflexiók halmazává. Néha én is beleestem a hibába, hogy olyan mestereket utánoztam, akik ilyesmit csinálnak. De hogy sikerült megmaradnom emitt - bár természetesen önreflexív vagyok -, a történeteim, amelyek a környezetemben estek meg, csúnya írói szakzsargonban: életesek. Mert minden elhallott szót felszedek, minden történetet magamévá teszek. Mint ahogyan más is. Amikor jókedvű, vidám parasztgyerekként szerkesztőségekben forgolódtam, s elkezdtem mesélni a történeteimet, némelyiket el is capcarázták. Kovács Zoltán egyszer rám is szólt: ne meséljed, írjad, mert ha meséled, elszálL De ma már nem is nagyon vannak szerkesztőségek, ahová fel lehetne járni. Virtuálisan készülnek a folyóiratok. Bezzeg régebben! Kitűnő szerkesztőkkel ismerkedtem

58

i

meg. A hadseregben írtam egy jó anyagot, Az őszről címűt. Ez talán az, ami kifejezetten Brautigan-hatást tükröz. Leszerelés után elkezdtem küldözgetni az írásaimat ezerrel. Igyekeztem találkozni Kardos G. Györggyel. Már nyolcvannégyben megpróbáltam, csak ő kicsit link ember volt, s egy olyan keddi napra adott időpontot, amikor egyébként Jugoszláviába kellett utaznia. A szerkesztőségi titkár az javasolta, ugorjak be holnap, én meg felvilágosítottam, hogy ez nem olyan egyszerű, mert nem a 2-es villamossal jöttem, vidéki vagyok. Ez a tény arra késztette a szerkesztőség tagjait, hogy csodámra járjanak: jé, ez a pasi vidékről jött fel az ő velúrbőr dzsekijében, szimatszatyorral, s a Kardos G.-t keresi.

- Amúgy nincs üldözési mániád?

- Dehogy. Viszont az a frusztráltság, amit ma is érzek Pesttel kapcsolatban, valószínűleg innen ered. De ez nem tévképzet, nem álmodtam. Ez tényleg így történt.

- Ha nincs ez a frusztráltság, s felköltözöl akkor a főváwsba, ahogyan annyi más író, szerinted mi lenne most veled, hol tartanál?

- Azóta öngyilkos lettem volna, vagy halálra iszom magam.

- És az irodalomban való helyed hol lenne?

- Nagy sikereket értem volna eL Lenne néhány novelláskötetem. Körülbelül a Gyulai Csabáéhoz hasonló pályát futottam volna be. De mert nekem nincs olyan jó hasnyálmirigyem, mint néhány kollégának, s a májam is gyengébb, valószínűleg elpusztultam volna. Természetesen tudatos volt a döntésem, hogy nem mentem Pestre.

- Ellenséges volt veled valaki?

- Nem, senki. Hanem az ottani mentalitás idegen nekem, s a város is nyomaszt.

Nem magától a nagyvárostól irtózom, hisz jártam már gyermekkoromban is Bécsben, Stuttgartban, hanem Pest idegen. Annak ellenére, hogy Gelléri Andor Endre minden novelláját olvastam, és ismerem Kosztolányi és Krúdy aranykori Pestjét. Különben úgy tűnhet, mintha Krúdy szerette volna, ám aki alaposabban olvassa őt, pontosan tudja, valójában soha-soha nem érezte jól ott magát. De tisztában volt vele, hogy Magyarországon vagy Pestre megy az író, vagy elkapálhatja magát. Itt nincs levelező tagozat. Én is tisztában voltam ezzel.

Ahogy említettem, nagyszerű emberek voltak azok a szerkesztők, akik foglalkoztak az írásaimmal. Sokat köszönhetek Berkes Erzsébetnek, holott vagy kétszer beszéltünk csak. Akkor még érezni lehetett mindenütt a szerkesztőségi légkört. Én azt se tudtam, mi az a levonat, nem ismertem a korrektúrajeleket. Leadtam a kéziratot, és el voltam szontyolodva, ha benne maradt pár helyesírási hiba. Eleinte nem tudtam, hogy azt nagy nevek javították, vették a fáradságot, s végigbogarászták a levonatot. Ma már, ugye, e-mailben küldözgetjük az anyagokat, de akkor még csak a posta jöhetett szóba.

Egy telefonbeszélgetés összehozása még a kilencvenes évek elején is rettentő bonyolult volt. Egyszer Kardos G. táviratozott, hogy hívjam fel. A 4-es számú főút kereszteződéséhez kellett kimotoroznom, ott volt működőképes pénzbedobós telefon. Azért hívatta fel magát Kardos G., hogy azt mondja nekem a telefonba: Matyikám, te Matyikám, így elveszel! Költözz fel Pestre, beajánllak valamelyik laphoz, újságírót csinálok belőled!

Kardos G.-t nagyon szerettem. Nagy tudású, önzetlen ember volt, bár egy kolléga azt mondta rá, pénzéhes barom inkább, de az az igazság, hogy én azt, aki rá ezt mondta, inkább láttam egy pénzéhes baromnak. Amúgy meg kinek nem kell a pénz? Kardos G. a televíziózásban vesztegette el tehetsége jó részét, de azért az a trilógia, akárhogy fikázzák néhányan, le van téve a világirodalom asztalára. Az egy világregény.

59

Pestre viszont nem mentem fel. Nem éreztem, hogy erre lenne szükségem. A Mozgó Világnál Berkes Erzsébet egyszer - amikor ezekkel a lila írásokkal ostromoltam őket - azt kérdezte, miért akarok én jégkorongos létemre mindenáron bejutni a balettbe.

- És miért? Ugye, az irodalmi életbe való esztétikai betagolódásodról szól a kérdés.

- Közel állt hozzám a Harmadkor, a Nappali Ház, Heidegger, Gadamer, szövegszövegizmus, szóval, amivel a késő posztmodern vacakolt, mielőtt Darvasi föllépett volna a történetmondás új határainak feszegetésével a mágikus realizmus tárgyában. Ezen a különben tévesen értelmezett mágikus realizmuson én a nyolcvanas években estem túl. Garda Márquez, ott és úgy és akkor egyébként jogosan, angyali árnyalatokkal színezi a történetet, amiben a nagymama prostituálttá teszi az unokáját, hogy az adósságát ledolgozza, számomra az a mágikus realizmus. Ott lehet magyarázat a tündén ecsetkezelésre. Móricz itt verejtékszagról írna, mert a kurva munkája vályogvetéshez hasonlít. A móriczi realizmusban ott állják a sort a bányászok a kis tizenhárom éves lány sátra előtt, a mami szedné a pénzt, a bányászok mennének be, három perc múlva pedig ki. No, ezt tudja Garda Márquez egy kevéske füllentessél úgy feloldani, hogy szinte angyallá igézi a kislányt. A mi kis európai mágikus realizmusunk viszont nem így működik. Hogy valaki úgy tudjon mágikus realista lenni, mint Márquez, ahhoz látnia kellene a büdös kis kurvát, a büdös nagymamát és ezt az egész borzalmat, vagyis az írónak alaposan ismernie kellene a tárgyát. Az itteni recept sokkal egyszerűbb. Nem megyünk bele az életbe, nem ismerjük meg a konkrét történeteket, de tisztában vagyunk vele, hogy a német piac számára a Balkán Macedóniától Prágáig terjed. A szövegeket meghintjük érdekes nevekkel Bodor Ádám modorában, beleírunk egy kis angyalondót, angyaltaknyot, ördögnyálat. S már kész is a recept. Nálunk a mágikus realista író otthon ül, s ezeket a kellékeket mintegy szakácskönyvből keveri a szövegbe. Mondjuk, Bodor Ádámtól el tudom fogadni ezt a márquezi értelemben.

- És Darvasitól?

- Darvasitól is. Én két Darvasit ismerek. Az egyik Darvi, az angyalhajú, édes, jópofa gyerek a törökszentmiklósi gimnáziumból - ez a kép elhahúnyult. A másik Darvasi, az író, aki kevésbé ismert számomra, inkább csak a könyveit becsülöm. Azokban viszont a mágikus realizmus a meséhez tartozik, s innentől minden meg van neki bocsátva.

- Kanyarodjunk vissza a jégkoronghoz és a baletthoz!

- Igen, szóval Darvasi László történetmondós fellépése előtt közvetlenül, csak hónapokkal korábban még a posztmodernnél tartott az ifjútörök mozgalom. A megújulást egyébként Szijj Ferenc félig-meddig elfeledett prózakötetéhez, A futás napjához is tudom kötni, de már Béládi Istvántól, a tragikus sorsú novellistától is számolhatjuk, akinek a prózái nagy hatással voltak rám a nyolcvanas évek közepén. Azt gondoltam, föl kell hagyni a lila dolgokkal, s nekem is olyanokat kell írnom. Béládi amerikainovellákat írt, tömény szövegeket. Később Hazai csinálta ezt minimálabb kivitelben. De hát a mi a nemzedékünk a lyuk-nemzedék, nem sokra mentünk újításainkkal.

- Lyuk-nemzedék?

- Én így nevezem a generációnkat, amely már indulásakor kutyaszorítóba került, de amiből, mondjuk, Darvasi ki tudott jönni az ő mágikus realizmusával. Nagyon nehéz volt nekünk, mert amikor publikálni kezdtünk, amikor még fiatalok és képlékenyek voltunk, a tanárok, azok a nagy emberek, akikre felnéztünk, Balassa & Tsai., akiknek olvastuk a posztmodernt dicsőítő anyagait, és részt vettünk az Esterházyt magasztaló kórusukban, nos, ugyanezek az emberek élőszóban leesterházysoztak bennünket,

60

amit becsmérlésként kellett érteni. Engem nem tudom hányszor leposztmoderneztek, miközben arra törekedtem, hogy móriczi novellákat írjak. Még Kardos G.-től is megkaptam, hogy posztmodern baromságokat írok. S ami máig nagyon fáj, hogy a hivatalos létezésben valaki, sunyi rosszakaróm a Pisztrángfogáshoz azt írta idézőjelbe téve: „szövegek". Ez nem tévedés, hanem szándékos gyalázás: köze nincsen a szövegszövegizmushoz annak a könyvnek. Kétféle beszéd volt már akkoriban is. Egy írásbeli és egy szóbeli. Ez a kettősség ártott meg a nemzedékünknek. A fiatalabbak, a hetvenes években születettek ez alól már mentesültek. De amikor például Nagy Atilla Kristófot olvasom, folyton a saját hibáimmal szembesülök. A lyuk-nemzedék lényege, hogy tagjai elvesztek, nem tudunk róluk. Pl. Kis Zoltánról szinte semmit.

- Te viszont jó lapokban publikáltál - Részben magamnak köszönhetem azokat a baleseteket, amelyek a pályámon értek. A türelmetlenségemnek, a vidéki bunkó faragatlanságomnak, amit azért, azt hiszem, sokan megbocsátottak nekem. Volt egy hozzáállás, miszerint Rentz, a tápboltos.

Emlékszel, mi is így ismerkedtünk meg? Készítettél velem egy hosszabb interjút a Jászkun Krónikába, amikor tápboltoskodtam. Bodor Bélával nemrég, vagy hat éve találkoztam, még mindig úgy élek benne, mint a tapos. Az Élet és Irodalom szerkesztői, Kovács Zoltán, Széky János és Váncsa István Erdélyben jártak, s visszafelé meglátogattak itt, Fegyverneken a tápboltban. Váncsa pipa volt, még a portára se lépett be, szerintem tuti biztosra vette, hogy nem vagyok tapos, csak megjátszom a lentrűgyüttet, így akarván növelni az imázsomat. Kovács és Székely viszont megittak egy-egy stampedlivel nagymamám kis konyhájában. Tábori Zoltán is meglátogatott a kislányaival.

Szóval, nem voltam türelmes. A végzetes hiba talán kilencvennégyben történt, amikor elmentem a JAK-táborba. Széky János, aki rendszeresen közölte az írásaimat az ÉSben, megígérte, mivel a Kalligramban is publikáltam már, hogy odaadja a novelláskötetem kéziratát Grendel Lajosnak. Persze nem adta oda, akkor kicsit nehezteltem is ezért, de utólag azt mondom, igaza volt. Nem érett még meg az a könyv a megjelenésre. A JAK-táborban odamentem Grendelhez, mint egy nyikhaj, anélkül, hogy bemutatkoztam volna, s elkezdtünk borozgatni. Előadtam néhány nagyszüleimtől hallott bácskai anekdotát, amelyekben adódott a nemzetiségi környezet, és ő is mesélt néhány Pozsony környéki történetet. Jól elbeszélgettünk, egyszer megemlítette Rentzet is, aki publikált már náluk. Úgy vélte, hogy elég tehetséges gyerek, én is mondtam ezt-azt erről a Rentzről, aztán odajött Széky János, s bemutatott bennünket egymásnak: Rentz, Grendel. Akkor azt hittem, jól elintéztem valamit, mert sikerült kierőszakolnom, hogy ez a csak kétharmadában érett könyv megjelenjen. Meg is jelent, aztán nem történt semmi. A Pisztrángfogás Magyarországon a nulladik kötetem. Kaptam érte honoráriumot, negyvenötezer forintot, amiből vásároltam egy rakást a saját könyvemből. A negyven tiszteletpéldányt elajándékoztam, aztán eladtam még vagy háromszázat, viszont a könyvnek egyszerűen nem volt más terjesztése. A kiadó néhányat juttatott az írók Boltjába, ami szó szerint tündéri hely, a magyar irodalom szentélye, de sok ilyesmihez falazott, amikor a piacon nem lévő könyvek hozzájuk leadott alibi példányival a kiadók azt a látszatot keltették, mintha létező kötetekről lenne szó. Sajnos gyakorlat, hogy egyes művek csak pár példányban készülnek el. A könyvemnek semmi visszhangja nem lett, noha Széky javasolta, hogy küldjék példányokat a szerkesztőségeknek meg az írószövetségi könyvtárba. Ezt nem tettem meg, viszont az idegösszeomlás állapotáig jutottam, amiért senki nem írt a könyvről. Bár volt bemutatója az írók Boltjában, ahol ta-

61

lálkoztam Grendellel, Csuháival, sőt maga Balassa Péter is eljött, meg is szólított. Igaz, Pályi András könyvével együtt volt az én könyvemnek a premierje, vagyis én csak előzenekar voltam, Balassa nyilván Pályi, nem pedig miattam jött el. Odajött hozzám egy igen idős bácsi is, nyugalmazott középiskolai tanár, dedikáltatta a Pisztrángfogást, és azt füllentette, hogy minden megjelent írásomat olvasta. Biztos jó pedagógus volt Mondjuk, valaki szerkesztővel ott a bemutatón megegyeztem, hogy majd írok én hazavágós kritikát a saját könyvemről, de aztán nem teljesítettem az ígéretem. Nem volt kritikai visszajelzés, de a bemutató az írók Boltjában félig létezésbe emelhet egy könyvet - És a második könyved? A Sajátidő?

- A FISZ-nél jelent meg. Két variációt ismerek a kiadás történetére. Az egyik, ahogy Benedek Szabolcs emlékszik rá, a másik, ahogyan én. Valószínűleg mindkettő igaz.

Szabolcs szerint ő közvetített egy részletet a regényből az Az Irodalom Visszavágnak, bennem viszont úgy él, hogy a Műhely Kör egyik összejövetelén, Maros András lakásán találkoztam Haklik Norberttel, jól elbeszélgettünk, és adtam neki egy regényrészletet, amit ő javasolt az IV-be, s Tomkiss bevette. Ezután keresett meg telefonon Thimár Attila, hogy kiadnák a FISZ-könyvek sorozatban. L. Simonnal személyesen még akkor sem sikerült találkoznom, amikor elkészültek a könyvek. Akkoriban teherautó-sofőrösködtem, s rendszeresen tankoltam a székesfehérvári OMV-kútnál, ott hagyta a tiszteletpéldányokat. A Sajátidőt jó regénynek tartom, Thimár Attila is szépeket írt róla.

- A Körképben is megjelentél - Volt egy különösen nehéz időszakom. Súlyosan megbetegedtem, még intenzív osztályra is kerültem. Azt hittem, hamarosan vége lesz az életemnek, s iszonyatos lendülettel elkezdtem írni nagyon változó minőségben. Ekkor, 2003-ban történt, hogy Körmendy Zsuzsanna beválogatott az antológiába, s pont az én írásom lett az, ami miatt a szokásos /ig/ir-osággal rúghattak rajta. Ide kapcsolódik utolsó nagy Pest-élményem, ami végképp elvette a kedvemet a fővárostól, s az irodalmi berkektől is elémelyedtem.

Benedek Szabolcs barátommal a Liszt Ferenc téren kezdtük a könyvhetet, egy kerekasztal-beszélgetésre mentünk. Ott találkoztunk A Szakközépiskolai Tanárral aki 1962 óta minden komolyabb könyvheti könyvet megvásárol, s egy nagy, teli sportszatyorral mászkált a dedikációkért. Ez idáig a pozitív élmény. A negatív az, hogy az eseményen jelen lévő harminchat figura, közülük tizenkettő vett részt a beszélgetésben, mind író volt. Egyetlen civil járókelő meg nem állt a nevetséges módon több száz wattra fölhangosított rendezvénybe belehallgatni, ám miközben, mondjuk, Tóth Krisztával beszélgetett a moderátor, addig egy másik neves írónk felállt, és tahó módon, fart fordítva hangosan pofázott. És mindenki más neves írónk hangosan pofázott, amíg a társa beszélt a mikrofonba. Teljesen letaglózott, hogy az írók nem érdeklik egymást. Vagy mondjuk úgy, hogy senkit nem érdekel a könyvhét. Vámos Miklós körül láttam úgy hatvan-hetven nőt számláló tömeget, s a Magvető sátránál lézengtek még vagy tízen (tehát a nők olvasnak!). Elballagtam a Kalligramhoz, van-e még a Pisztrángfogásból, de nem volt.

- Ahogy Csalog a Parasztregényt, újabb műveket ütöttek ki benned az írói személyiségek?

- Állandóan azt hallani a kritika fenenagyjaitól, hogy más az irodalom, és más az irodalmi élet. Szerintem viszont az irodalmi élet működését nem lehet figyelmen kívül hagyni. Gondolj a Toll-vitára! Kosztolányi nehezen viselte az Ady-kultusz túllihegését, ami egyébként az Adyról legalábbis vegyes véleménnyel lévő Babitsot is zavarta. Bátorította szóban Kosztolányit, hogy támadja meg Adyt, ám amikor ezért Kosztolányinak

62

esett szinte az egész irodalmi élet, Babits egyáltalán nem állt ki mellette. A kérdés nem az, hogy igaza volt-e Kosztolányinak, s mennyiben, itt a fontos szerintem az, hogyha annyian sztárolták Adyt, kellett valaki, aki nem!-et is mond. A Toll-vita mára perifériás ügynek tekinthető a művek mellett. Akkor azonban mindenki erről beszélt, s vajon tagadhatjuk-e, hogy Kosztolányi életére nagyon is kihatott ez az irodalmi esemény, s befolyásolta pályáját. Vagyis nem lehet az irodalmi életen kívül lenni. Tudni kell például, hogy ma Magyarországon egy komoly könyvet hat-hét kiadónak adhat oda az ember.

Mert az irodalmi élet, amelyik a kritikát igazítja, s amely kánont teremt - sosem leírva (úgyhogy az utókor erre nem fog utalásokat találni), hanem telefonon, élőszóban -, nem fogja komolyan venni, ha a nyolcadik kiadónál jelenik meg.

Vannak bizonyos listák, a kétmondatos hallomások, amelyek könnyen elintézik az embert egy életre. Én magamat intéztem el, vagyis nem az irodalmi életet kell azért hibáztatni, mert engemet úgy skatulyáztak be, hogy Rentz brautiganeket ír esterházysan. Ebből a hallomásból persze semmi nem igaz. Illetve annyi, hogy természetesen én is Esterházy faszán nyőttem fel, istenítettük a Mesthert, a Bevezetés a szépirodalomba volt a Bibliánk, és kívülről fújtuk a korai Esterházy-opusokat, de ennyi az egész. Illetve az is igaz, hogy írtam brautiganeket, és nem bánom, mert igenis szükség van kis zsebbéli könyvecskékre, amikben rövid, kicsit fanyar, kicsit humoros prózák vannak, életből valóak. És ez nem epigonizmus, mert ez egy műfaj. Brautigan műfajt teremtett.

Ha azt mondanám, hogy novellino, vagyis az elfogadott novellaterjedelemnél rövidebb, ám mégsem karcolat vagy tárca, a publicisztika helyett az irodalom felé húzó műfaj, senki nem akadna fenn.

- Mostanában kevesebbet publikálsz.

- Mostanában az Esőn kívül nem küldök semelyik folyóiratnak. Neked is csak azért, mert kéred. Mostanában a legjobb Rentz-novellákat Gyulai Csaba szállítja a Mozgónak.

Az Ésből is kikoptam a hülyeségeim miatt.

- Pedig írsz, azt mondod, tele van egy szekrény a kézirataiddal De ki olvassa azokat?

- Erre két válasz lehetséges. A kánon szerint azt kellene mondani (sajnos, nyomtatásban nem lehet hallani ezt a tüdőprés nélküli, ernyedett hangot, ahogyan most parodizálok): az olvasó nem szabad, hogy érdekelje az írót.

Pedig hogy a francba ne érdekelné! Visszakanyarodva Vámoshoz, aki minden dedikáltató nővel legalább két-három mondatot váltott, nos, Vámos frusztrálja a többi írót, mert őt sokan olvassák. Pedig ha nem számít az olvasó, akkor miért idegesít bennünket, hogy mást meg olvasnak? Závadát is olvassák. Az ő példája arra figyelmeztetett, hogy ráér az ember: nem sietni kell, hanem nagyon jó könyvet írni. Semmilyen kompromisszumba nem szabad belemenni a könyv kiadóját, borítóját, papírját és betűit tekintve, s akkor még mindig úgy járhatunk, ahogy Závada járt A fényképész utókora című regényével, ami szerintem az utóbbi évek legnagyszerűbb regénye, mégsem úgy tárgyalják, ahogyan illene. Pedig olvassák, noha ez a könyve már nem tartalmaz sajátosan nőknek szóló erotikát, mint a Jadviga párnája, hanem egy olyan metszete van benne a magyar történelemnek, amin érdemes lenne átpillantani, s amely foglalkoztatja is a közvéleményt. Ha a Harmónia Caelestis-ről harminc-negyvenezer flekket írtak össze, akkor erről is illene legalább tízezret. Závadánál nem a nyelvi lelemények a fontosak, amikre az ember összecsapja a tenyerét: istenem, ez a stílus! Nála belül található a lényeg, maga a történet, az alakok - ez a hatalmas a művében.

63

- Tehát mi van a szekrényedben?

- Például egy papírdrámám. Nem színpadra való, de szerintem pompás olvasmány.

Aztán van a Feőd. Ez füzérregény, anekdotákból kerekedik regénnyé. Annyi róla a jogos kritika, hogy át kellene szerkeszteni, s valamivel kevesebb irodalmi utalást hagyni benne, és bele kellene emelni még néhány mezőgazdasági témát, mert mióta abbahagytam az írását, történt egy s más. Különben Závadának elküldtem a Feód kéziratát Nem sokat vacakolt vele, három hét múlva kiceruzázva visszajuttatta. Nagyon sokat tanultam belőle. Persze, ha egy szerkesztő nem kezdi el rögtön olvasni az anyagot, csak rakódik rá a többi kézirat guanója. Egyszer láttam ilyen tragikus körülmények között Körmendi Lajosnak egy felbontatlan borítékját. Két felnőttarasznyi stóc alól kandikált ki egy sárga boríték úgy, hogy el tudtam olvasni a feladóját. Egyébként az ilyen emberek, mint Kardos G., Széky, helyben elolvasták a rövidebb kéziratokat. Bognár Róbert a Mozgónál ugyanígy. Azonnal döntött: ez jó, ez rossz.

- Mi van még a szekrényben?

- Legalább két novelláskötetre való. Csak hát az is fontos lenne, hogy valami ösztönözze az embert. A pénz például jó ösztönző. Tudjuk, hogy Kosztolányi és Krúdy is anyagi kényszer hatására írtak. Ám sokan feledik, hogy Krúdy akkor is írt, amikor egy már nem fiatal hölgy selyemfiújaként lébecolt egy Andrássy úti palotaszállóban.

- Kiadót nem kerestél még a könyveidnek?

- Az is kellene, hogy valaki cseszegessen. Amikor a Sajátidővel kapcsolatban Thimár Attila felhívott, azt hazudtam, hogy kész a könyv. Pedig úgy harmada, a befejezés hiányzott. Gyorsan végigírtam. Nem merem megmondani, mennyi idő alatt. Persze én nem mondhatom, amit Radics Béla: ő már letett annyit az asztalra, hogy őérte eljöjjenek abba a szobakonyhába, ahol végül halálra itta magát. Az az igazság, hogy valami újat kellene kitalálni. Ocsmány ez a kifejezés, de: paradigmaváltás van. Nemcsak a papír és online viszonylatában. Egyébként rengeteg a könyv a piacon. Ugyanakkor az olvasót nehéz utolérni szépirodalommal. Amellett, hogy a könyvtáraknak kevés a pénzük új könyvek beszerzésére, leselejteznek - s ez országos jelenség - egy csomó, talán agyonolvasott, zsírpecsétes, szamárfüles könyvet, mert a munkatársaknak már leltározni sincs kedve őket, ám ilyenkor Lengyel Józsefet, Móriczot dobnak ki, esetleg olyan köteteiket, amelyek újranyomására remény sincs. Nemrég például Weöres Sándor A kétfejű fenevadját akartam újraolvasni, de nem tudtam kikölcsönözni, mert leselejtezték. S miket vesz helyettük a könyvtár? Amiket a könyvtárosok is olvasnak. S miket olvasnak? Gyakran egyszer használatos, silány, dombor shine-cimbetús könyveket - Hogy telik egy napod, mikor írsz?

- Éjszaka. Hajnali egyig vagy kettőig tudok aludni, nyáron esetleg háromig. Akkor fölkelek, és írok. Sajnos, napközben is jut eszembe ez-az, olyankor jegyzetfüzetet használok. A Feőd jó részét teherautó-sofőr koromban vetettem papírra, sokszor a volánon, vezetés közben skicceltem le a vázlatot. Nyilván ezért is van, hogy az a kézirat sok kis szövegből rakódik össze. Ez a korai kelés egy misztikus marhasággal kezdődött, olvastam valamit róla, hogy a hajnali három a természetes óra, s kísérleti körülmények közt is igazolták, hogy elsötétített helyen a hajnali hármas kelésre áll át az ember szervezete. De őrkatonaként is edződtem. Meg amikor sofőr voltam, és sokszor napi tizenhat órát is a teherautón töltöttem, gyakran hajnali kettőkor indultam. Ha csak Pestre kellett menni, ráértem négykor, de olyankor is felkeltem, s még gyorsan beírtam a gépbe a részeket. Most meg már gerincbántalmaim miatt is képtelen vagyok napi öt-hat óránál többet feküdni.

64

S ha valakit érdekel, elmondom még, az lenne az ideális, ha papírra írnék, azután azt valami tündéri beírónő áttenné számítógépbe, és akkor én magamra tudnék parancsolni, hogy már csak javítsak, és ne kezdjem el zokásom szerint túl- és agyonírni a szöveget.

- És a papírra természetesen ceruzával rónád a sorokat.

- Nem, ennyire azért nem tudok hinni az ilyesmiben. Fiatal Esterházy-buzi koromban én is elolvastam mindent, hogy A Mesther hogyan ír, s elkezdtem spirálfüzetet használni. Egyébként töltőtollal tudok olvashatóan írni.

- Irodalmi terveid, reményeid?

- Ennek a pályának az a titka, hogy az ember megőrizze az érdeklődését. A Kosztolányi-féle minden iránt érdeklődést. Kosztolányi a fokhagymaszagú cselédlányok százegyedik ugyanolyan történetét is meghallgatta, talán egy új fordulatért, egy névért.

Hogy mit írtam eddig, s mik a terveim? Mit írhattam volna, amíg mindent el nem olvastam Krúdy Gyulától? Addig magyar író - a divatos focihasonlattal - csak dekázgat, botladozik a pálya mackófelső kupacokkal kijelölt négyszögében, amíg nem ismeri Krúdy Gyulát. Fiatalon azt gondoltam, Esterházyt kell követni. Most azt, hogy igen, Esterházy, Nádas, meg a többiek, de leginkább Krúdy. Zseniális, ahogy becsomagolta a műveit.

Bestsellerként is eladhatók, kis tanítóképzős lánykák is képesek olvasni, van meséjük, csillogó felszínük, amiért sok irodalomkritikus le is szólja Krúdyt, hogy nem komoly, csak játszadozás, önismétlés. Ám a stílus sztaniolpapírja alatt a legsötétebb szociohorror rejtezik, iszonyatos mélységek, móriczi erő.

Nem hiszem, hogy bármi veszve lenne. így Krúdyn és másokon edzetten, azt gondolom, még nagyobb a remény arra, hogy össze tudjam ütni azt a regényt. Mindenki a nagy magyar regényt várja, pedig érkeznek ám sorba a kiváló művek. Závadát említettem, Szécsi Noémi is írt egy jót. Bizakodóan látom a jövőmet. A prózaíró életében a negyvenhat év nem sok. Ilyenkor illik belefogni valami komolyabba, mert eddig csak gyakorol az ember, legyen valaki akármilyen zseniális. El kell telnie bizonyos időnek emberilétben, hogy az irodalmi szövegnek ne csak kiterjedése, de tömege is legyen.

65

Kántor Zsolt

Egy látomás emléke

(Báger Gusztáv: Hidegfront Tiszatáj Kiadó. Szeged, 2009)

A kritikaírás két - szerkezetileg jól elkülöníthető - típusa különböztethető meg a jelenlegi kánongyakorlat világában. Az egyik a megítélő kritika, nagyon közel áll ahhoz, amit a hétköznapokban használt „kritika" szó fed Ez az a recenzió, amelynek az alkotója határozott értéket vagy értéktelenséget tulajdonít a tárgyalt írásműnek. Ezek sokszor rejtett, néha implicit megjegyzések maradnak, vagy iróniába öltözködnek, de minden esetben igen karakteressé teszik a bírálat stílusát, beszédmódját.

A másik kritikai viszonyulás már inkább filozófiai, Georges Poulet terminusával az azonosulás kritikájának lehetne nevezni. Ez a fajta műbírálat nem elsősorban értékítéletet formál, hanem oly módon identifikálódik a kritizált mű karakterével, hogy gondolatának, stílusának, fogalmai vagy retorémái viszonyainak ritmusát mintegy átvéve feltárja annak működésmódját. Átvenni valaminek a ritmusát korántsem jelenti szükségszerűen a maradéktalan beleélést, ez per definitionem nem lehetne műbírálat, hanem csak azt a folyamatot jelöli, ami nélkülözhetetlen egy nyelvi struktúra vagy poétikai teoréma feltárásához.

Azért lehet Bágerrel kapcsolatban az azonosulás kritikáját mint módszert eredményesen alkalmazni, mert Báger Gusztáv meglehetősen egyedül áll költői világképének sajátos létmódjával a hazai (él)mezőnyben.

Volt minden korban szövegeszmény, beszédminta, retorikai sémák, trendek, amelyek alapján megszülettek a textusok, beíródtak a hagyományba, a múlt részeivé váltak anélkül, hogy szerzőik eltűnődtek volna azon, miként jöttek létre? A szerzők beleszülettek egy grammatikai szertartás-rendbe, nyelvi dogmák, kész szemantikai doktrínák várták őket, amikor beléptek a hagyomány ajtaján, „végignéztek" néhány korabeli koreográfiát, és máris utánozni, „alkalmazni" tudták az ismeretet (ha rendelkeztek bizonyos adottságokkal, képességekkel).

A fogalomhasználat minden paradigmában kikristályosodott, ezeket a kliséket azután a klientúra, az uralmon lévő kánon hitelesítette, szentesítve ezzel esetlegesen az elődök tévedéseit is. így működött ez, mígnem jöttek az avantgárd, és poszt-újítók, akik abban a (tév)hitben alkottak másként, mint a korábbi korok írói, hogy hátat fordítanak a lineárisnak, a valószínűnek, a logikusnak és előnyben részesítik a kontingenciát, a pillanat ihletét téve meg vezérelvnek. Végül persze ők is beépítettek ezt-azt.

Hans Róbert Jauss már 1993-ban, a Korszakküszöb - StílusiúMs - Újrafoglalás című kollokviumon tett nagyon lényeges észrevételeket fogalomtörténeti szempontból: „A 19. században kezdődik el egy egyre gyorsuló korszakváltás folyamata: Stendhal a romantikust, Baudelaire a modernitét definiálja úgy, mint éppen aktuálisat, mely holnap már maga is klasszikus. Nem sokkal később a modernség fogalma már oly elhasználódottnak tűnik, hogy az avantgardizmuséval helyettesítik. A mostani utolsó lépés: a posztmodernség a modernség utáni modernnek állítja magát, s ezzel elismeri szükségszerű utólagosságát..."] ' Hans Róbert Jauss: Recepcióelmélet - esztétikai tapasztalat - irodalmi hermeneutika. Osiris, 1997 Bp. 211.

A világirodalom eddigi folyamatábráját tekintve, már amennyit ismerhetünk, átláthatunk belőle, a legtöbb igazán megkapó mű úgy született: törvényszegésből. Az olvasói emlékezet, vagy nevezhetnénk ízlésnek, befogadásnak, recepciónak is, sok esetben makacsul ragaszkodott (a mai napig) a maga kis beidegződött normáihoz, és a lineáris vonalra fel mágnesezett alkotásokat jegyezte be végül a Zsinórmérték Kegyeltjei közé.

Aki viszont egyensúlyozni tudott az újítás és a „hagyományozás" kifeszített, hajszálvékony mezsgyéjén, mint Báger Gusztáv, az mindig más pályán futott. Báger freskói, az egyes versek, mint időtlen alakzatok, monumentális szerkezetként, kötetté szervezve is őrzik intimitásukat, nyelvi különlegességüket. A borító jól ábrázolja ezt a tágas horizontú galaktikát.

Ahogy Rúdyard Kipling a moulmeni pagodánál a burmai lányt megpillantja, harangszó zeng és szélbe súg valaki: útra hív Mandalay, hal szökken a víz fölé. Bágernél ez így tetőzik: „Hideg vonzza a jelet, mit az Ég küld" Akárcsak Rilke a Spanyol trilógiában.: Nincstovúbbjáí kilélegezve elfogadja. (Persze Tandori Dezső fordításában.) De ha nem ennyire tragikus, mégis éles és kíméletlen igazságok ütik az olvasót szíven, ha végigolvassa a legújabb Báger tomust, akkor képzeletünk újabb világirodalmi párhuzamra leL Eszünkbe jut Georg Tmkl, mint lírai vérrokon, aki a Téli alkonyban fém-feketének látja az alkonyatot, vérfoltos vitorlákkal, szennypatakkal. Ráadásul Tmkl is írt ilyen verset, mint Báger, pont az a ríme: Az élet lelke. Abban is lomb-árkádsor, pillák, nővérszáj. Vagy ott van Syhria Plath. aki az emlékekbe vésve idézi fel azt a bágerí attitűdöt, amikor az intenciók erősebbek a tényéknél, a Megérzések-ben beszél a fehér falról és fölötte az önalkotó égről. a végképp érinthetetlenről. És a falon szétomlik ott is a nap, fénye elvérzik. Hát ez van!

Ez a nemzetközi mezőny, ahová beilleszthető a mi Bágerünk, örök érvénnyel.

Most, a tavalyi kötethez képest, gazdagabb a tematika (sokkal!), a múltkori hat ciklussal szemben most nyolc csokorba szedte a költő a verseket. Ez is egyfajta elbeszélési stratégia: az első kéve a Panaszmentes övezet a helyszínek és az eszmények kertje, ahol a nagy példaképnek, T. D.-nek íródott egy hosszú elégia, a Sorolások. Előtte meg a moszkvai és budapesti emlékek ihletései következnek, a Moszkvai anziksz és a „Budapest, Budapest...". Báger is, akárcsak Szép Ernő vagy Krúdy, minden hátránya ellenére szereti a fővárost. Élhető, színes forgatagai olykor feledtetik tragikus lepusztultságát. És nem áldozza fel itt sem az értelmet a szerző az impressziók kedvéért, hanem együvé gyúrja a kettőt. Van logika a bágeri szürreáliák expresszivitásában, sőt: rendszer ez, ahol körkörösen épülnek a centrum köré a témák. Egyén, család, ház, ország, közélet, szerelem, múlandóság. És a nemlét felé kacsintás mögött nem cinizmus van, hanem öröm, a filozófus tudása a bibliai hitről. A bárány diadaláról.

A ciklus legelemibb katarzisát viszont a lakás helyiségeinek megéneklése nyújtja, hisz külön verset kap az Előszoba, a Konyha, a Spájz, a Fürdőszoba és a Toalett. Ennyire találékony játék, bölcseleti töltésű leírás csak egy mindig, folyamatosan alkotó ember fejében születhet, aki él a lehetőséggel, hogy vannak témák a legeldugottabb helyeken is. _A penészes pöszméte és tsa. / Jó regény, Goncourt-díjasnak tűnhet itt / meg a bealgásodott szörpök / rongyok kardigánok a partvison / de szavam ne felejtsem / JÓ AZ ELET." (Fürdőszoba) Mondhatni, a kötet metafizikai forrpontja a Fünlőszoba.

Valami ellenállhatatlan életkedv, fiatalos hév, sztoikus csendesség, megelevenedett nyelvi erő sodorja a metaforák hajóit, mindent a maga értéktelített stílusának rendel alá, hogy megjelenítse a lehető legpontosabban: a körülvevő világot. És magát a létet mint a lélek nagy képernyős televízióját.

67

A második ciklus a Gyomorország, a közügyek, a gazdasági és szociológiai témák tárháza. A Válság-show utolsó sorai a legjellemzőbb megállapítást vésik az olvasói tudatba: „Az elmondhatónál egy számmal nagyobb / a fájdalom". A Tanítás egy eltűnt műhold keltette pánik realitását csomagolja lírai krepp-papírba. A Reneszánsz az Állami Számvevőszék vezetőjéhez íródott, kellemes malíciával. Nagyon eltalált kijelentések vannak benne: „a természetfölötti dolgok pályáján / a folyószámla valóban FOLYIK".

Mintha Heidegger saját, belső szentélye háborogna és egyben adna fölmentést.

Expressis verbis: ez a reménység kvintesszenciája.

A harmadik rész: Ahova el, látomások és portrék leltára. Olyan archívum, ahol minden kihúzott hók beszélni kezd. A Memoriter helyett így kezdődik: „A szótár egy vers.

Kész remek." Mennyiszer fölvillant ez a megállapítás bennünk, olvasókban is, csak nem írtuk soha le. Ez az. A született költő az, aki leírja szépen, amit másképp gondol, mint az átlag. Báger Gusztáv tényleg rögzít minden reflexiót, amivel az elméje el van foglalva. Nem hagy ki egyetlen poént sem: „Egy nagy puding-bánya a beszéd, annyi, de annyi tartaléka van, mint az orosz gázmezőknek."

A negyedik ciklus: a Holdra fellőtt villamos témái vegyesek, Olimpia, Operabál, Konzultáció, Esti mese. De egy valami összeköti a verseket, a rácsodálkozás és az öröm.

Minden dolog birtokba kerül Bágernél, azzal a gesztussal örökíti át a megírt, elbeszélt eseményeket, amivel rögtön fel is tárja belső lényegük sűrűségét. Az Olimpia a legextrább darab, felejthetetlen képei mozgásba hozzák a befogadó fantáziáját: „A székre dobott csíkos nadrág éjjel / száz méter mellen Európa csúcsot úszott / a trikóm az atléta gátfutásban lett bajnok / frenetikusán vette a lavórt mint akadályt / a varrógépen is átszökkent majd a kaktuszon / az akvárium felett tapsolt / a kád felett szakozott és úgy vágódott a célba / mintha a mosógépbe indult volna ázni".

A psziché alapmetaforái csúsztak be a nyelvi regiszterek közé, a szóközökben pedig új paradigmák. Paradoxon, de igaz: minden versében tud Báger egy új arcot felmutatni. „Ezt is tudom. De öniróniával játszom." Hatalmas gesztusok, világnagy arányok.

Az ötödik vers-csoportra, az Időleges törlésre az illik a legjobban, ha úgy aposztrofáljuk, hogy: monológok dialógusként tördelve. A költő több én, tudjuk, szinte túl sokszor is hangoztatott axióma manapság a honi poétika recenzió-piacán, hogy maga a nyelv beszél, nem az ürge. Báger ezt is kifordítja, ironikussá szelídíti: „Halom kézirattal érkezett az este / egy felhőnek öltözött madame. / Szeretném, ha belejavítana, Uram! / jegyzeteket tűzdelne a hasábok közé. / Fodrai között finom, szolid hajcsatok. / Nemcsak véleményt alkotna regényemről, / ami tulajdonképpen esszé, / de együtt gondolkodhatnánk bizonyos dolgokról." (Kocsiszín) Ilyen és ehhez hasonló mondattöredékek, beszéd-szilánkok tartják a bágeri filozófia szerkezeti vázát. Tudja ő nagyon jól, mivel van tele a kortárs líra és mi az, amitől távolságot kell tartani. Ugyanakkor azt is láttatja, hogy minden beszélgetés végül magunkkal történő társalgás, és meg is lepődünk sokszor, ha nem azt halljuk válaszként, amit gondolni akartunk.

Az ötödik ciklus tehát a legváltozatosabb minden szempontból, a Három fároszok például Pound, Apollinaire és Eliot közös ihletésének jegyében elmélkedik a szentségről mint állapotról. De a TD 70 című opust tekinthetnénk a ciklus kakukktojásának, ha nem lenne mindegyik az. Mert a szervezőelv ebben a válogatásban vélhetően az extrémitásnak az a foka, ahonnan más szemszögből pillantható meg a komoly témák dimbes-dombos vízrajza. Irén címmel olvashatjuk a kötet egyik legjobb darabját: „Meg egy zacskó megpucolt diót, banánt vett elő és parízert / (húsz dekagrammot). Táskája még

egy Csáth Géza könyvet is / kiokádott (Egy elmebeteg nő naplója). Rossz előérzetem volt. / Mindjárt el is kezdte: Ön, Gusztáv, minden írói gesztusával / beleírja magát az összeurópai kontextusba. / Nem hiába bankár és poéta egy személyben, / a globális lendkerekeket visszafelé pörgeti". Később: „De artisztikus porzó. És termőre fordult.

Ha-ha." Szóval, egészséges karikatúrák, öniróniával keretezve, nyakon öntve irodalmi sóskaszósszal. Az Időleges törlés Térey Jánosnak adresszált szöveg, emlékezetes feljegyzések albuma: „éjjel a szemetes kukában bál van / (szalvéták fecsegnek mintákban) / az egyiken rénszarvas szánkó / az államtitkár borostája bántó". Ide kívánkozik Tandori Dezső megjegyzése az egyik róla írt recenziójából: „Báger az érzékien, érzékletes gondolatisággal rácsodálkozó, filozóf-gazdaságtudó gyermek, a költészetnek megörülő felnőtt és annyi X-es ismeretlenséggel teli...'"

A hatodik ciklus a Térfélcserék, a nők ciklusa. A szerelem újraértelmezett, versbe öntött textus-testeinek eleven szoborparkja. Igényes, ízléses szövevény, szövet és mintázat. A Háztűznéző emblematikus darabjából idézve: „Belevésve a Rába menti fa kérgébe. Ahol Katica levágta / ujjairól a körmöket. Halak ugrottak fel a csónak pereméig / akár el is kapdoshattuk volna őket" (...) „Könnyedén a part mellé / eveztem, kiugrottam a bokrok közé egy bizonyos okból. / Katica megmarkolta az evezőket és elhúzott. / Én hirtelen megértettem, nem egymáshoz valók vagyunk. / Miként lehetne ő virtuális, ha én kész tény vagyok?/ írtam a naplómba másnap. Azután Katica másnap fölhívott / A csapszékben ült egy sofőrrel. Végül abba szeretett bele."

A ciklus bevésődő, emlékezetes verse a Kezdések. Emiatt kell megvenni ezt a kötetet, még ha kettőezer-egyszáz forint is az ára. Annyira emberi, hogy meg is könnyezzük, mint egy szappanoperát, pedig halál komoly az egész sztori, de megint nem úgy, ahogy várható, hanem teljesen másképp: „megint a szemed nézem, néha nyitva hagyod, amikor álmodsz, néha kibukik a szembogaradon valami fény, árnyékba csomagolva, mint a hold, mint egy aranyrög a tenger közepén. Lágy kenyér a hallgatás éjszaka, az elme pihen, a szemhéj alatt elernyed a szemgolyó, a pillanatok összetorlódnak, sorban állnak a tudat ajtaja előtt". Lám, a szkeptikus hang lelassul, átitatódik jósággal, melegséggel, mintha egy találkozás történt volna a mindenhatóval. Van nyugalom a féltett javak miatti hálaadásban. Amiért köszönetet mondunk, az megőrződik a végső időkig.

A hetedik ciklus a Szóharang, ami a metafizika és a teológia szülőhazája. Ritka ünnep, ha Istenről ilyen hiteles megállapításokat kapunk. Sem blaszfémia, sem ájtatosság, csak a szeretet és az építkezés üde hangjai: „A lehelet ír. / Elképzelhetetlen, mennyire erős. / Hideg vonzza a jelet, amit az ég küld. / Először hármat, azután hetet. / Sorjáznak a napok, akárha futószalagon. / hajtogat egy kéz: / papírból galambot. / Az éles kontúrok ragyognak."

A Kordinátor zseniális meglátása, hogy isten „bölcsessége csupán abban áll: / időben szűri ki a hibás kombinációkat". A Christos úgy beszél a Messiás Jézus Krisztusról, ahogy az illik. Szellemben és igazságban. Csak egyetérthetünk vele, amikor azt jelenti ki: „az ige és a vallás kettő." Báger a kinyilatkoztatásból elnyert igét ajánlja olvasóinak, és ő maga is él vele/belőle. Itt érhetjük tetten az empirikus kombinatorikát, azt a kalkulatorikus sakk-játékot, amelynek során Báger bevonja az olvasót az olvasat kibontásába-becsomagolásába. Mert nem végleges jelentésmódosítások születnek a versek böngészése során, hanem folyamatában változó, permanens hullámzások, tarajos, zúgó habok árja, a memória tengeri kagylói. ;

Tandori Dezső: Az álom túlsó partja, Tiszatáj, 2009. június

69

A nyolcadik, záró akkord összhangzattana megint tartogat újat. Címe: Azon is túl.

Látszik, a szerző tudatos strukturáló hajlama itt csúcsosodik ki, a legelementárisabb darabokat tartogatta ide. Ugyanakkor azt érzékelteti, hogy látszólag minden idő elmúlt, a temporalitás edénye betelt, a történelemnek vége, de a dolgok valahol úgyis folytatódnak. Az Októberi sárga pontos jellemzést készít erről a paradoxonról: „egy fotográfus néz így / ahogy mostanság az ég". Nem nehéz kitalálni, ki az, aki ott rejtőzködik a roppant súlyú kupola mögött.

A Lélektorna és a Lélektmnika szójáték-láncolata a kötetet újra megemeli, a könyv utolsó lapjait forgatva a szerzővel együtt futjuk le az utolsó köröket. Bevon a játékba, mintha tudná, nincs annyi ideje a mai irodalomkedvelőknek, hogy egyszerre olvassanak el ennyi költeményt, ezért osztja be kis adagokra. „Boncold csak lényed titokban, / de rejtélyed, lásd, nem ott van." - írja a Lélektronika. Erre felel a Lélektorna: „a lelassuló időben / megfakult vágyaink elől / önmagunk fénye menekül". A Leltár örökérvényű szentenciákat élesít, nemes szemantikai vakolatba ágyazva: „néhány új észlelés rakódik rá és felejtődik/ mintha nem is gondoltunk volna rá // de hisz a mi elménkben született". A Bog valódi karakter-vers, a kimondhatatlanról: „Most határozottan a hiánya kezd hiányozni. / Ez tehát velünk történik". A Felelősök a mindenkori észlelés-látás emlékműve: „Szemünk sem úgy működik, hogy a nézés belemegy. / A szeretet kívülre kacsint". A Szünet groteszk abszurd, Báger ilyet is tud. Ebből is egy szelet: „A temetőbogár nyálából és ürülékéből épít hajlékot az egér tetemében. Ott hoz létre bölcsődét. Fogalmunk sincs, mennyi abban a vitamin."

Post festum emelhető be, kizárólag utólagosan legitimálható a „skatulya" érvénye.

Báger működése és (lezáratlanul is súlyos) életműve ezért alkalmas ama dilemma leírására, amely napjainkban kellemes lebegésben tartja a mai magyar, kortárs lírai recepciót, mely szerint a korszaktudat és a korszakküszöb „felejtése", háttérbe tolása felszabadító ellenerőként hat mindaddig a költőkre, míg bele nem lépnek abba a folyóba, ami a volt. Hisz nem tapasztalhatja meg az eredendőt, a teremtettet és az originálist senki anélkül, hogy ne kóstolna bele abba, ami előtte keletkezett. Báger ezt a gondolatot folyamatában szemmel tartja.

Báger Gusztáv költészete egyre inkább elevenedik, annak ellenére, hogy hetvenegy éves, az őszikéit nem sieti el, inkább mondhatni: a fiatalkori verseit írja most, elementáris vitalitással, egyre szervesebb és sokrétűbb konstrukciókkal. Eseménynek tekinti a reflexió folyamatát, látószöge, nézőpontja eredeti, onnan nézi a dolgokat, ahonnan az egészre nyílik rálátás. Azt kívánja érzékeltetni, hogy nem múlt el az egész-elvűség reneszánsza és nem is idejétmúlt elvárás globális világunkban az összművészeti látás, hanem kísérletekre sarkall, új utakra vezet. Sokrétű, gazdag pályaív kapott a Hidegfronttal új lendületet, levegő áramlott a líra honi világába, oxigén és friss infúzió (nem illúzió!).

70

P. Nagy István

Életnyomok

(henyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat ohusva. zEtna - Basiliscus, Zenta. 2009)

„Halott vajdasági költőket olvasok. Szeretnék írni egy versciklust. Végig kellene olvasni az életművüket, jegyzetelni, ízlelgetni, feleleveníteni őket. Csupa furcsa figura, akiket majdnem mindenki elfeledett vagy kitagadott. Egy csomó régi: Szenteleky Kornél, Milkó Izidor, Tamás István, Mikes Flóris, Debreczeni József, Bencz Boldizsár, Szirmai Károly, Thurzó Lajos, Zákány Antal és sokan mások. Természetesen azok is szerepelnének benne, akiket személyesen is ismertem, de időközben meghaltak: Fehér Ferenc, Tóth Fen, Podolszki Jóska, Sziveri Jancsi. A felvezetóvers már kész" - írja a vajdasági születésű Fenyvesi Ottó 1995. április 5-i keltezésű naplójegyzetében. (http://www.c3.hu/ "exsymposion/HTML/sziveri/fenyvesi/szoveg.htm) A szóban forgó versciklus tervezető verse a Halott vajdaságiakat olvasva, az azonos című könyv pedig hosszú érlelódés után, majd másfél évtizeddel később, azaz az idén jelent meg a zentai zEtna kiadásában.

Fenyvesi Ottó a Vajdaságból telepult át Magyarországra 1991-ben. Közvetlenül az átteiepüiése után írja a már idézett internetes naplójában: „1991. november 6-án este hagytam el Jugoszláviát. Éjféltől már csak a katonai hatóságok engedélyével lehetett volna eljönni a férfiaknak. Én úgy döntöttem, megszakítom a "diplomáciai viszonyomat" azza\ az országgal, amely túszként fogva tartja lakosait, korlátozza a mozgásukat, a szabadságukat, és egy esztelen, nacionalista polgárháborúba kényszeríti őket. Most aztán lehet írni. Van idő megsejteni valamit abból, mi is a világ, mi az Isten, hogy mi a dolgunk e földön." A frissen áttelepült költő első magyarországi naplóbejegyzésében nemcsak a mozgásszabadság korlátozását és az esztelen nacionalizmust nevezi meg távozásra kényszerítő okként, hanem - közvetve - az írás, az alkotómunka ellehetetlenülését is, hisz - olvassuk - „most aztán lehet írni". Hogy miről? Világról, Istenről, földi dolgainkról. Nagy tehát a tét, hisz az írás aktusa végső, metafizikai kérdéseket is érint, ekként az írás mint cselekvés értelemadó. Mert az értelmiségi élethez bizonyos - minimális - szabadságfok szükséges. A költő számára a nyelv, a nyelvben létezés evidencia, maga a létezés. (E sorok írója eleven emlékei között őrzi az egykori könyvkiadói kollégájával, a neves költő és műfordító Ács Károllyal történő utolsó találkozását 1994 ben, egy évvel az áttelepülése után. A pesti könyvheti találkozás váratlan és örömteli volt, a szokásos „hogy vagy"-ok után közvetlenül következő kérdése mégiscsak jellemzőnek nevezhető: „Na, és most könnyebben megy az írás?...")

Sokan és sokat írtak a kisebbségi írókról, közérzetjelentések sorát idézhetnénk az idegen országokba kivándorolt, majd életük végéig kényszerből ott ragadt magyar művészektől, mint ahogy a környező országokból az anyaországba áttelepült alkotók is interjúk sokaságában vallanak tapasztalataikról (jellemző az erdélyi származású. Szolnokon hosszú éveken át élő Molnár H. Lajos tárcakötetének címe: Levelek a hazából a honba), de arról ritkán beszélnek, hogy miként élik meg az irodalmi-kulturális környezet, a műveiket értő értelmező közeg megváltozását. Fenyvesi Ottó az újvidéki Új Symposion irodalmi-művészeti folyóirat neoavantgárd korai posztmodern örökségét vitte magával Veszprémbe, mellyel jól megfért, amelyet kiegészített képzőművészeti (kollá-

71

zsai, installációi, képzőművészeti kritikái jelentősek), zenei érdeklődése (egy vajdasági hetilap és az újvidéki rádió műsor- és rockzenei rovatvezetője). Ismeri és fordítja a hasonlóan gondolkodó akkori jugoszláviai szerb költők verseit, műveit áthatja a multikulturalizmus; a világra, környezetére nyitott, a legújabb művészeti fejleményekkel együttrezonáló alkotó. A keményen radikális symposionisták averzióval, sőt gyakran nem leplezett megvetéssel viszonyultak az avíttas, a népies, konzervatív irodalom iránt, hogy aztán a kilencvenes években - jól látja ezt Orcsik Roland - ez a viszony megváltozzon, „már nem tagadáson, inkább egy intertextuális viszonyon és továbbgondoláson alapul". (http://209.85.129.132/search?q=cache:W2IsKDKrgcIJ:www.helikon.ro) Ebből a szempontból sokatmondónak tűnik, hogy Fenyvesi Ottó magyarországi második kötetét, az Amerikai improvizációkat egy hányatott sorsú vajdasági képzőművészről, Nagyapáti Kukac Péterről írt hosszúverssel indítja, mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy idén megjelent verseskötete egy sajátos „holtak enciklopédiája".

Fenyvesi Ottó A Halott vajdaságiakat olvasva kötetében az evokatív olvasással egyszersmind mintegy újramondja, újrafogalmazza a „világirodalom legszebb közhelyeit" is (ezúttal már nem negatív, inkább megbocsátóan ironikus minősítés), kiiktatva vagy legalábbis minimalizálva a verstérben való személyes jelenlétet, hisz vallatni és nem vallani akar, „lerombolom önmagam, / hogy általatok létezzem". Elveszejti személyiségét, hogy személytelenné válva beépülhessen a megidézett-vizionált szellemalakokba.

Teszi ezt akkor, amikor „szarnak a versre, válságban a líra" (idézetek a kötetnyitó címadó versből).

A konfesszionális jellegű bevezető szövegen kívül a kötet egyik darabjában sincs hangsúlyosan jelen a beszélő versalanyként, egy-egy grammatikai formában sejthető csupán a jelenléte, helyét átadja a megidézett költőknek, íróknak (ezek, sorrendben: Csáth Géza, Mikes Flóris, Milkó ízidor, Kosztolányi Dezső, Ambrus Balázs, Kázmér Ernő, Radó Imre, Dettre János, György Mátyás, Bencz Boldizsár, Thurzó Lajos, Laták István, Csépé Imre, Tamás István, Debreczeni József, Sáfrány Imre, Löbl Árpád, Komáromi József Sándor, Utasi Mária, Podolszki József, Herceg János, Juhász Erzsébet). A származáson túl persze nehéz közös nevezőre hozni a „versalkotó személyiség"-et és a megidézett írókat, nincsenek közvetlen tapasztalati összefüggések, de azért a széttartó szálakat egybeszövi, a beépített és a felvezető életrajzi összefoglalók által is hitelesített testes valóságdarabokat, a motívumok által egymáshoz egyébként is lazán kapcsolódó vendégszövegeket egységes hangulati tömbbé szervezi a közösséghiányból eredő magányérzet, a gyakran elégikusra hangolt beszédmodalitás.

Fenyvesi ebben a kötetében is működteti a régebbi kötetei (különösen A kollapszus és A káosz angyala) hosszúverseire jellemző versalakító eljárásokat, fontos hatóanyaga ezúttal is a montázs, az asszociáció, a metafora, a lírai minimalizálás. Igazat kell adnom a kötetet méltató Gerold Lászlónak, hogy néha átlépi a műnem határait, és szövegei - a versszerűség kritériumait megengedően értelmezve is - nem illeszthetőek a hagyományosabb értelemben vett lírai keretek közé. („Én nem minden verset érzek versnek, amely megérint", írja Gerold László. http://www.vajma.info/cikk.php?ar=porteka&id=20). Ám nem hiszem, hogy a költőnek feltétlenül oly módon kell megnyilatkoznia, ahogyan azt a kötet méltatója sugallja: „Verseskötet, amelynek sajátossága, hogy minden darabjának két személyről kell szólnia, a költőről és a versben idézett elhunytról. Nem mindig szól." Nem szól, a közvetlen vallomás hangján semmiképp, legfeljebb a szoros „talányfejtő olvasással" akadunk életnyomaira. (Pl. ennek a két szép verssor-

72

nak grammatikai formájában: „Szívünkben csend hurkolja a vérrögöket." - Csépé Imre; „Próbálok beléd képzelni vérnyomást, csontot, alvadt rögöket, mandulát, / nyirokcsomót, rekeszizmot, levegőt." - Laták István.) Igaz az is, hogy Fenyvesi kötete nem korokat, műfajokat összefogó kis magán-irodalomtörténet. Akik ezzel az elvárással látnak a könyv olvasásához, minden bizonnyal csalódni fognak. Ez igaz akkor is, ha e sajátos verseknek kétségtelenül vannak referenciális vonatkozásai (gondoljunk Csáthra, a morfinistára, akinek bizarr és pikáns bejegyzésekben gazdag naplóját sokan ismerik; Kosztolányi érettségi anyag, a „Fecskelány" nemcsak a szabadkai Dér Zoltán életrajzi regényét olvasóknak tűnhet ismerősnek; Debreczeni Hideg krematóriumát is emlegetjük magyarórákon, különösen azóta, hogy egy másik holokausztregény, a Sorstalanság írója Nobel-díjat kapott). Zavarba lehetnek azok is, akik még csak hallomásból sem ismerik a megidézett vajdaságiakat, az ő olvasatuk mindenképpen különbözni fog pl. az enyémtől, aki jól ismertem Podolszki Józsefet, hosszú, meghitt beszélgetéseket folytattam Herceg Jánossal, Juhász Erzsébettel.

Nyilvánvaló, különösebb bizonyítást nem igényel: a Halott vajdaságiakat olvasva mindenekelőtt, elsődlegesen verseskönyv (méghozzá a legjavából), nem olvasónapló, még csak nem is stílusimitációk sora, de ha valaki a kronológiához igazított ciklusrendet (azaz magát a kompozíciót) követve szeretné kezdeni az ismerkedést a régebbi és a közelmúlt délvidéki magyar irodalmával, annak számára maga a szerző és legújabb kötete is jó nyomjelzőnek bizonyulhat!

Kelé Fodor Ákos

Magát elkülöníteni

(Bajtai András: Betűember. Bp., JAK+PRAE.HU, 2009) „Egy este visszatértek az elveszett betűk a gát mögötti házba." „Beteg és mocskos, mint minden csavargó: köpenyébe varrva viszi a betűket."

Schein Gábor

Fiatal szerzők esetén a saját hang megtalálását emlegetik. Bajtai András a saját világát találta meg, mert hangját már a kezdetektől birtokolta. Az átlátszó váms címet viselő első verseskönyvének végén vagy fél tucat olyan vers olvasható, amelyek egyértelműen második kötete, a Betűember világa felé mutattak (a Kifordított álmok című darab akár a Betűember része is lehetne). Egy szikár, dallamos elégikumtól mentes, történettöredékeket mozgató prozódia volt a már meglévő hangütés, amelyet olyan motívumokkal töltött fel, amelyekből egy sötét túlzásokkal teli, plasztikus és groteszk univerzum épült fel, vált bejárhatóvá. Bejárhatóvá, de

73

belakhatóvá nem, mert Bajtai szokásosan ismerős, mégis idegen alakot öltő tárgyakkal és ismeretlen személyekkel népesítette be azt, amely ennélfogva kicsit sem otthonos tájék: „Kapaszkodom minden erőmmel, minden nap figyelem az elágazásokat, a rám leselkedő, olcsó és kiszámítható fordulatokat, hogy melyik sarkon merre forduljak, és miféle nyálkás és cuppogó élőlényeket cipelnek sötétedés után szatyraikban az öregek."

[A szatyrokért jöttünk) Bajtai elképesztően szuggesztív képzettársításaiban páratlanul jól keveri a szürreáliákat a morbid humorral. Az alapvető minőség, amellyel az olvasó találkozik, az a mármár röhögésre ingerlő, mégis csontig hatoló viszolygás - ezt képezik meg rendkívül intenzíven az ő sajátos motívumai. Bajtai az idegenségérzetet (ez későbbi pontosításra szorul) - és ami még különlegesebb, s ezáltal figyelemreméltóbb - a félelmet képes rendkívüli valósághűséggel megjeleníteni valószerűnek egyáltalán nem nevezhető képeivel. Költészete azért erős, mert nincs benne semmiféle hangulati szépelgés; az olvasó figyelme nem képes leülni, hiszen minden sorban, minden képben alaktalan fenyegetés lapul. így kezdi Túl című versét: „Mindenre felkészültem. Nem lepődnék meg, / ha egyik éjszaka elalvás után néger vendégmunkások / törnék rám az ajtót, és mindenféle magyarázat / nélkül elhurcolnának a határ menti zsákfalvakba".

Könyvének felütése nagyszerű, rá jellemző fekete mókával indít: kötetét Hajnóczy egyik szürreális figurájának, „Embólia kisasszonynak" ajánlja. De a felütés nem csupán ez; első négy, igen erős verse rögvest felfesti az összes verset belengő hangulatot: a paranoid beszélő hasadtságát, vagy még inkább: bizonytalan kilétét. És Bajtai költészetében az elbeszélő formája igazán érdekes.

A süket nő című kezdőciklus névadó figurájának prototípusa már felmerült Az átlátszó város kötet A félelem tart életben című záróversében is (Bajtai pontosan ott folytatja ahol abbahagyta): egy szellemként kísértő nőalak, aki csak táskájában lévő tárgyai alapján hozzáférhető. Ám e csomagmegőrzőben felejtett táska a beszélőre vonatkozó hasonlat is, így ez az egyébként körvonalazható figura reduplikálódik, és a beszélő oltványa lesz. Nos, ehhez fogható a Betűember süket nője is, aki mindenféle abszurd attribútummal rendelkezik, aki sosem képes megfelelően viszonyulni a dolgokhoz, történésekhez - és egyre jobban összemosódik a lírai alannyal. (Most csak felsorolásokba bocsátkozhatunk, mert az összefonódások összes pontját nem vehetjük számba.)

Ugyanilyen a Betűember is, aki - a kötet elején még megnevezetlenül - kísértő alakként szavakat, jelzőket verscímeket adományoz a verset író hangnak, ám ezért sötét fizetséget követel: az életére tör, de úgy, hogy ne elvegye, hanem élje azt - hogy a narrátor helyébe lépjen. Ez a figura is folyton a nyomában van, akárcsak a süket nő (Jó cím). De ugyanilyen mocskos nemi követelési vannak „a test árnyékos oldalának" [A másik oldal), amely épp olyan beszédképtelen, mint a házban lakó süket nő, s írástudatlan is, mint a Betűember: „És meg / kell majd tanítanom újra írni. Mert hallani, hogy / zsebében csörögnek a lemetszett ékezetek, amik / nélkül eddig nem értettük, mit mond a másik." Ez a kiválóan átgondolt és felépített megértési ellehetetlenítettség csak fokozódik, amikor kisebb szereplők is feltűnnek, s már végleg nem értjük, miként gondolkodik magáról a versbeszélő. Például amikor „a kislány" kapcsán azt mondja: „mintha mindent tudnék róla, csak / azt nem, hogy az apja vagyok-e, vagy a fia." {A kislány). Vagy ez a döbbenetesen felkavaró, frenetikus észrevé-

74

tel: „tévedésből ifjú pár vagyok" [Név és hazugság). Haladunk hát előre a személy totális elvesztéséig, miközben mindenki - mivel jól meg vannak rajzolva - oly világosan megragadhatónak látszik, például a szélsőséges vízióban, amikor a narrátort valaki meglátogatja: „Végül is bárki lehet. A postás, aki megtanít titokban horgonycsomót kötni, a virágárus, aki az újságban az összes kérdőjelet felkiáltójelre cseréli, vagy a délutáni alvás az óvodában, takaró alatti csönd, anyám szilveszteri kocsonyája." És még hosszan folytathatnánk a sort; a narrátor megfoghatatlan, alaktalan, bizonyos újonnan felbukkanó jellemzői a többi szereplőre is ráillenek. Kilétének megragadhatóságát elbizonytalanítja, vagy pontosabban: a sajátos attribútumok jelentésvándorlása révén folyton továbbutalja az olvasót a beszélő utáni hajszában. Ugyanolyan nyomon követésben és üldöztetésben vagyunk e versek olvastán, mint amelyet a paranoid megszólaló él át, aki tulajdonképpen - akárcsak az olvasó - maga után nyomoz. És egyedül maradunk ebben a hideglelős identitás-örvénylésben.

Ezt a működésmódot már Az átláiszó városban is expliciten megfogalmazta egy kép formájában: „És ismerős ez is, / mintha két életem volna, két arc, az egyik suttog, a másik / pedig mosolyog, mint egy frissen mosott gyerekfej / a homokozóban, de véletlenül sem néznek egymás szemébe, // nekem pedig fogalmam sincs, miféle ösvényen indultam / el valójában". (Mintha gyújtogotni indulnának) Szegő János a kötet hátoldalán olvasható ajánlószövegében említi, hogy Bajtai nézőpontja hasonlatos egy gyermekéhez (jóllehet a megszólalás nem imitál gyermetegséget). Nos, ez olyannyira igaz, hogy ebben található meg a narrátor rejtélyének a kulcsa. Ha a fentebb említett szereplőfúziókra gondolunk, felfedezhetjük, hogy a megszólaló lélektana hasonlatos a kisgyermekéhez, akinek ébredezik ugyan az éntudata, de nyelvileg harmadik személyben utal magára, mivel nem képes még tökéletesen elkülönülni a külvilágtól. Mintha Bajtai tanulsága az volna: korunk felnőttjének terhe az, hogy megrekedt ebben a stádiumban - ezért a világban való idegenségérzete. Az idegenségé, amely nem elidegenedettseg, hanem a distancia megtartásának hiánya.

A már fentebb is említett idegenségérzet nem elidegenedettséget takar, mert Bajtai elbeszélője túl van azon. A narrátort nem a kívülállás jellemzi, hanem éppen az, hogy valóságának objektumaival végzetesen összekeveredik. Kétségbeesetten rendet akar rakni a körülötte lévő világban, ám pont ezáltal zavarja össze azt: „elejtem a felcímkézett, rozsdás és görbe evőeszközöket.

A nagy kapkodásban pedig véletlenül hasba szúrom magam a kisollóval, figyelem, ahogy átvérzik a pólóm, és elvörösödik a vasalódeszka."

(A bizonytalanság [kiemelés tőlem. KFÁ]) Ha megengedjük magunknak, hogy e példába belebonyolódjunk, azt kell belátnunk, hogy a megszólaló egy ponton túl, amikor az ez idáig elkülönülő tárgyak összeakadnak, már képtelen világosan elkülöníteni hasát a vasalódeszkától; úgyszólván saját testén vasal. De hogy ez hogyan jön össze, azt nehéz belátni, mert az olvasó is belekeveredik a tárgyakkal való elkeveredésbe. E megszólalónak nincsenek meg a megszokott diszpozíciói: a dolgokhoz nem fűződnek funkciók szerint elkülönülő, sajátos viszonyai. Az evőeszközt nem evésre használja; mint ahogyan magukat a szavakat sem ren-

75

deltetésszerűen. Nem pusztán egy groteszk világban veszti el iránytűjét, de nyelvileg sem képes birtokolni azt - a nyelv kompromittálja itt önmagát: nem szolgálja az embert, mert nem képes kifogástalanul orientálni a világban. Ezért nem tudja, hol van (Séták, A hátsó szobákban, Elvesz), és hogy mit kellene mondania (Ketrecek, Megszólít úgyis), vagy mondatait mással mondatja, íratja maga helyett [Jó cím, A Betűember, Hang és vér); továbbá - ahogy azt fentebb láthattuk - a személyeket sem képes elkülöníteni (fogalmi) szerepük szerint. Ennek a vérfagyasztó élménynek a mestere Bajtai.

Ha ismeretlen funkciójában ismer rá egy tárgyra, úgy az legalább annyira saját maga, és nem objektum többé: a tárgy nem tárgy, hiszen az elbeszélővel való viszonyában az, ami. Ha „rozsdás és görbe csavarhúzókat" ültet az udvaron, akkor azokat tekinthetjük úgy, mint amik, a cselekvővel való összefonódásban többé nem szerelésre alkalmasak; ez a csavarhúzó csupán az, ami: egy dolog, amit Bajtai beszélője így és így nevez, s ami elültettetik. Bajtainál a „személy", a „személyiség" drámája éppen az, hogy nem tudja magát disztingválni világától - „ő" maga nem szubjektum.

Bajtai összességében kiváló kötetével szemben egyetlen komoly kifogással élhetünk.

Név és szín című ciklusának retorikája, mondatfűzése és motívumalkalmazási eljárása jelentősen elmozdul a többi alkotásétól: a Bajtaira jellemző képi plasztikussággal és történetszerűséggel szemben előtérbe helyeződik a tőmondatokban megjelenő absztraktabb fogalmi szóhasználat és a szinesztézikus kapcsolatokból képződő szimbolikus jelentés (pl.: „Egyetlen piros történetet / szerettem volna csak: színekből neveket, / hangból házakat." Hang és kerítés). Bajtai, itt már állíthatjuk, új megszólalási lehetőséget, új hangot keres. Pollágh Péternek ajánlja a Név és szín című verset, jogosan, hiszen tematikailag kapcsolódik hozzá, de sajnos túlmegy egy egyszerű hommage-on: az egész ciklus motívumhasználata és erőteljes megszólalási módja kísértetiesen hasonlít Pollághéra. A kötet többi részének motívumai természetesen itt is használatban vannak, ennélfogva a kötetvilág kontinuitása megmarad, de mégis a ciklus negyedik-ötödik darabjánál talál csak vissza saját világához, méghozzá úgy, hogy a kísérleti dikció jótékonyan háttérbe vonul Ezenfelül, noha e versek egységesek és egymást remekül megtámogatják, egyes darabjai kevésbé kimunkáltak. A jelkép-összefüggések láthatólag fontosabbá lettek a szerző számára, mint a szöveg dikciójának, szövegalkotási technikájának finomítása.

Egy következő, nagyságrendileg sokkal kisebb probléma is szemet szúr, ám ez már szerkesztési kérdés. Tekintve, hogy a Betűember szövegei oly igen markáns koncepcióról tesznek tanúságot, és hogy a könyv messze nem kompiláció, az Elvesz és az Indián, jóllehet erős versek - ez utóbbi különösen szép -, mondhatni, egyáltalán nem illeszkednek a kötetbe. Az Elvesz című versnek csak az első strófája idézi meg Bajtai világlátását (és némileg a szöveg vége); eztán teljesen kettétörik a szöveg, mert egy kötetidegen dikció lép elő: tematikája és a megszólított azonosságának töretlensége nyilvánvaló szerelmi költeményként leplezi le, ami természetesen csak a kötetegység szempontjából kifogásolható.

E vers árulkodó módon A süket nő ciklus végére van biggyesztve. Ezek persze apróságok, ám a kötet nagyszerű átgondoltságát látva fájóbbnak hatnak.

Feltétlenül meg kell említenünk, hogy nem volt még ilyen kiváló kötetborító, amely a könyvvel és ami még jelentőségteljesebb, korunk designkultúrájával ennyire összhangban lenne. Élmény kézbe venni.

Bajtai András kiforrott, teljesítményét látva már nem pályakezdő költő, aki összetéveszthetetlen univerzumot épít, s amelynek jegyei újszerű minőségeket rendelnek hozzá a mai magyar költészethez.

76

Rudas Jutka

A város poétikája

(Darvasi László: Virágzabálók. Magvető Kiadó, Bp., 2009)

„Mint minden városnak van égi mása, ami az ideák világából fénylik a valóság árnyékvilágára." A Virágzabálók lényegében egy térség kulturális tapasztalatának újraértelmezésére vállalkozik, és egy újfajta távlatba helyezi Szeged városának jelentéskörét. A könyv ebben az értelemben rendkívül összetett, több cselekményszálat egymásba szövő, tér- és időrétegeket egymásra vetítő alkotás. A város mint motívum itt valójában felidéz, életre hív egy sajátos térségi és történelmi jellegű értelmezést. Megidézi a bonyolult, több etnikumú világot, melynek kulisszái mögött az európai (magyar) és a személyes identitás válságának drámája zajlik. A szöveg a történeteken, legendákon, meséken keresztül viszi színre a kiábrándulást, az 1848-as forradalom és szabadságharc bonyolult körülményeit és következményeit, a lélek gyötrelmeit, az ösztönök, az érzések, a szenvedélyek és szenvedések kirobbanását, a tépelődések mozzanatait: egy érzelmi (belső) és egy külső világ összeomlását.

Darvasi László figuráin keresztül jól érzékelteti azokat a kulturális toposzokat, melyek a térség, konkrétan Szeged jelentésekkel és asszociációkkal rendelkező kereteit adják a 19. században. A kultúra által közvetített információkon, a kulturális reflexió szintjén, az implicit normák színrevitelén keresztül érezhetjük a valamikor multikulturális város összeomlását, homogenizálódását, ahol hajdan a társadalmi hovatartozás tudata, ha nem is zökkenőmentesen, de akkor is a közös tudás és emlékek megosztásán alapult. „És most mindenki úgy sétálgatott itt, mint a saját kertjében, egy végtelen kertben, amelyet a képzelet teremtett abból, ami létezik, és nem létezik, ami valaha volt, és többé nem tér vissza, ami sohasem volt, és nem is lesz soha" - olvassuk a könyv mottóját Ivo Andric Omer pasa Intos című befejezetlen remekművéből. Darvasi jól elsétáltatja az olvasót 19. századi kertjében, melyben felvázolja azt a szélesebb (kultúr)történeti perspektívát, amely hőseinek egyedi életét orientálja, melynek specifikus aspektusa olyan pluralizmus létrehozása, amely a személyek közötti kapcsolatokon nyugszik. Ez az átfogó szellemi horizont hozza továbbá létre a metaforákban „ a prezentálás formáját", amelyek A. Danto szerint azokkal a jelentésekkel és asszociációkkal rendelkeznek, amelyekkel a korszak kulturális kerete is: „A mi városunk évszázadokon át szigetből állt, s Felsővárost sem annyira az emberi szó vagy a szekerektől összeszabdalt utcák kapcsolták össze az alsóvárosi fuvarosok és halászok házaival, a szerbek, görögök és zsidók lakta Palánkkal vagy Rókussal, mint inkább a fű zenéje, a virágok vagy a rothadó avarral játszó szél illata. [...] Szeged felett a holdban magyarok táncolnak, a hokiban cigányok nyúzzák a hegedűt [...] újhold napján meg zsidók keringenek a templomuk udvarán. S ahogy az embereknek, úgy a városnak is van lelke, amit nem a tanácsosok, a városvédők, de nem is a hivatalos krónikaírók fognak lefesteni. S nem is az írók, az úgynevezett művészek [...]. A leikéről egy város maga dönt, titkosabb tanácsokon és rejtett összejöveteleken, ahol sem a résztvevők, sem pedig a döntnökök kiléte, származása, főképpen a célja nem írható pontosan körüL" (21. o.)

A Virágzabálók szellemi horizontja rávilágít arra, hogy a társadalmi hovatartozás tudata, illetve a „kollektív identitás" a közös tudásban és emlékekben való osztozáson alapul. „Ezekben a beszéd közvetítésével, pontosabban egy közös szimbólumrendszer

77

használata révén osztozunk: hisz nem csupán szavakról, mondatokról és szövegekről van szó, hanem rítusokról és táncokról, mintázatokról és díszítményekről, viseletekről és tetoválásokról, ételekről-italokról, emlékművekről, képekről, tájegységekről, útjelzőkről, mezsgyékről." 1 Darvasi szövegterében kiépül a kulturális reflexió metaszintje, ahol az implicit normák és axiómák kodifikált törvényekként lépnek színre. Egész szerzői mitológiája a 19. századi kis alföldi város, Szeged világának pluralitására épül: a lokális és nagyvilági dolgok mikro- és makrovilága ez.

A vér és a város metaforája mutatkozik itt erőteljesen. Az egyik az eredet, az etnikai hovatartozás és mindaz, amit ebből kicsikar a nacionalista ideológia, a történelem múltja és jelene. A szöveg bőven utal erre az attitűdre, hiszen itt a metaforikus eljárás az értelmezés asszociációs formáját igényli. Például Pelsőczy Klára apja mindjárt a mű elején kifejti, nem tartozhat abba a világba, ahol „atillás rokonai" ököllel verik az asztalt, s minden második szavuk, hogy magyar, magyar, magyar! Ekképpen az „attilás rokon" sajátos jelkép, amely társadalmi szimbólumként jelenik meg.) A másik pedig maga a város, amelyhez nem lehet etnikai címkét rakni, a város, amelyben saját sorsunk alakul, ahova származásunktól függetlenül beleszületünk. A kulturális jegyek, illetve a történeti matéria nagyszámú jelenléte a szövegben egyszerre rejtőzködő és feltárulkozó jellegű: „Ezek között, mutatott a város felé a vajda, amióta világ a világ, mindig békétlenség volt. A szerb megveri és kifosztja a magyart, a magyar megöli a szerbet, egymás házát akarják, elfoglalják. A zsidót kiseprűzik a városból, a házába németek és magyarok költöznek. A zsidó visszajön, megveszi a szerb házát, a görög házát, a tót házát. A magyar a német helyére hurcolkodik, a német a magyar helyére törekszik, így forognak ezek körbe-körbe, mióta világ a világ. De a cigány helyére nem vágyakozik senki!" (205. o.) A konkrét valóságvonatkozás módja tehát nem érdektelen számunkra, hiszen ezek értelemmel telített struktúrák.

A Virágzabálók cselekedetének láncolatai egy kultúra, történelmi múlt azonosítható mozzanataiként felismer (het)ő mintákba rendeződnek. A nyelvi allúziók, illúziók szeszélye sodor bennünket oldalról oldalra, amely Darvasi művészetéhez - egy valós/anekdotikus/mitikus/fiktív - világot köt. A szóban forgó könyv explicite megadott poétikája és metodológiája egyértelműen mutatja, hogy nyersanyagként a valóságot használja fel.

Ezért fontos, hogy a belső jelentést mennyire határozza meg a külső referencia, azok a történelmi koordináták, melyek lényeges szerepet töltenek be a regény struktúrájában.

Az úgynevezett igaz- és álreferenciáknak megvan a maguk irodalmi funkciója, működésük nagyon is paradoxon, azaz az irodalmi tényeket a történelmi anyag támasztja alá, és fordítva. Darvasi regényében történelmi anyagról van szó, olyan fabulákról, mikrotörténetekről, melyek igaz voltukról tanúskodnak. Ilyenek például Széchenyi látogatása 1833ban, majd Ferenc József császári és királyi őfelségének 1857-es látogatása a városba, amely igazi eufóriát vált ki, ugyanakkor a regényben a legterjedelmesebb társadalmi-történelmi világ ábrázolására szolgáló minta a szabadságharc körüli zűrzavar. Ennek ellenére a szöveg nem dokumentál, csupán a hamisság/igazság, fikció/imagináció/realitás paramétereinek segítségével viszi színre a dokumentációt: „A város volt vezetőit múltjuk tisztázására szólították fel, s az urak úgy ballagtak a városháza épületébe, mintha a kivégzésükre szólna az invitálás [...] Általános volt a rendőri megfigyelés, cenzúráztak minden leírt szót és előadást, tiltották a gyülekezést." (292. o.) ' Jan Assman, A kulturális emlékezet. írás, emlékezés és politikai Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 1999, 138. o., ford. Hidas Zoltán.

78

identitás a korai

magaskultúrákban.

A Vijágzabálók a magyar szellemi örökség, a politikai hagyomány jeleinek sokaságából is válogat, majd a fikcióképzésben az irónia által újraértékeli azokat. Az irónia és a humor egyaránt a kulturális különbségekre mutat rá: „Már az első napokban megállapította, hogy a magyarok a legbüszkébb foglyok, vagy inkább a legfölényesebbek. Gőgösek voltak a csehek is, de a magyarok túltettek rajtuk. A magyarokat a forradalmuk valószerűtlen szépsége igazolta, és megvolt az az előnyük a többiekkel szemben, hogy bár a harcuk elbukott, a küzdelem mindenestül az övék volt. [...] A magyarok tekintetéből azt lehetett kiolvasni, ha nincsenek az oroszok, Bécs térden csúszva kéri a bocsánatukat. [...] A kiválasztottság fölénye mozgatta őket, s még a maguk nációján belül is kasztosodtak, mert más volt a görög katolikusok, a lutheránusok, a reformátusok és a katolikusok társasága." (349. o.) Illetve: „Soha nem tudtak dűlőre jutni. Mert hol a Sacher-torta volt a finomabb, hol pedig a Demel-sütemény! Általában akkor volt jobb az illető édesség, amikor éppen falták, tehát Sacheréknél mindig a Sacher győzött, és Demeléknél a Demel." (614. o.)

Az irodalmi szöveg létét a kontextus garantálja, s így a szöveg jelentése a kontextus függvénye. Szép Imre „Virágzabálók" című előadásában mutatkozik meg azon axióma igazsága, miszerint a gyakorlati beállítódások az adott kultúra másságot illető etikai stratégiájáról árulkodnak: „Virágzabálók!, kiáltotta színpadiasán a bécsi úr, hát miféle értelmetlen rím ez, kérem?! A virágot öntözzük, nyessük, ültetjük, szaporítjuk, keresztezzük, de nem zabáljuk." (123. o.) E kijelentést követi a császári detektívfelügyelő kihallgatása, összeesküvés, lázadás, besúgás, kifigyelés: „Végül arra a következtetésre jutott, hogy így figyelik meg őket. A hívások után gyakran elbeszélgetett vele egy fiatal hadnagy, egy tisztviselő vagy az ízlésesen öltözött halk szavú, magát bécsinek mondó úr." (293. o.) Tehát egy „banalizált" fragmentum a legtelítettebb értelemmel felruházva adja vissza a szabadságharc korszakát, majd mutat rá a történelem ismétlődésére, a diktatúra korszakára is: „Hányan tüntettek az ostobaságukkal, és a fajankók azt hitték, bátrak! Az attilás urak, a tejfölösszájú ifjú emberek jártatták a szájukat, mondták, ami az eszükbe jutott, és neki, Kiglnek kellett finomítani a kijelentéseik otrombaságát. [...] Kigl Ede mindig képes volt a dolgok élét elsimogatni. Amit ő tett, művészet volt, poézis! [...] Ő, Kigl az, aki óvja a meggondolatlan barátait a letartóztatástól, a börtöntől! Ő az, aki óvja őket saját maguktól, szellemi hiányosságaiktól, jellemük torzulásaitól, miközben az oktalanok, akik nemzetszínű masnikkal kötözik át a szívüket, és könnybe lábadt szemmel suttogják, hogy magyar, nyilván a szemébe köpnének és a megvetésükkel sújtanák, ha egy nap a tudomásukra jutna, hogy rendszeresen találkozik a bécsi úrral." (300. o.)

Esetünkben az olvasó/értelmező nehéz feladata lesz felszínre hozni a sugalmazott szöveg lényegi jellegzetességét, azaz dokumentumanyagát, és összefüggésbe hozni a magyar kultúrával. Megállapítható, hogy Darvasi szövegében nagyon sok az olyan szimbolikus információforrás, amelyek a valóság modelljei, kulturális mintái. Ezek a kulturális minták jelentéseket biztosítanak, ugyanis viszonylag objektív fogalmakat igyekeznek alkotni a társadalmi valóságról. A várost, a tér játékát, a kanyargó labirintusokból álló Egész illúzióját reprezentáló jelminták sokszoros jelenléte, illetve megismétlése a Virágzabálókban némelykor sztereotípiává változnak. Ennek példájaként csak azt a leírást említem, amikor a cigányok kifigyelik, hogyan építenek házat a magyarok, németek, szerbek és a zsidók: „A zsidó házon csillag van, és ennyi csúcsa van annak a csillagnak, mutatta a hatot ujjaival a gyerek." (201. o.), „A szerbeknek hatalmas udvaruk van! Abba az udvarba sok szekér fér, azokról mindenféle holmikat, zsákokat, ládákat és hordókat pakolnak, fűszereket, borospalackokat, ruhákat." (202. o.), a magyarok házához

79

hosszú folyosó van építve, tornác, melyen fűzött paprika lóg, az udvaron sok állat él, a ház tetejét náddal fedték. [...] A németek háza olyan, mint egy palota." (203. o.)

Tulajdonképpen kiknek a története csordogál a Virágzabálókban és kiknek az élete száradt kóró benőtte partfal? A száraz, derűtlen, boldogtalan, magányos és kiszolgáltatott Pelsőczy Kláráé vagy a három virágzabálóé: Imréé, Péteré és Ádámé vagy akár Schütz bácsié, Mama Gyökéré, Féreg úré és Levél úré, netalán a magyaroké, szerbeké, zsidóké, cigányoké, a városé vagy a Tiszáé? Árad itt minden - és az áradás ellenállhatatlan: „Ide-oda cipelte őket a víz, a szenny sűrű volt, mocskos, szeméttel és hordalékkal teli, mert felkapott és a hátára emelt mindent, amit csak elbírt. Ez a víz nem a Tisza volt! Ez a katasztrófa sűrű és éhes mocska volt, folyékony massza, dögletes áradat!

Ez a víz ők voltak, a múltjuk, a sorsuk, a mindenük." (667. o.)

Darvasi Virágzabálók című sokféle, szövevényes, epizódhálózatos szövegvilágához egy olyan aprólékos olvasási mód kívánkozik, amely „nem befalni, nem elnyelni, hanem legelészni, alaposan lelegelni" akarja ezt a nagy konglomerátumot, „fellelni az egykori olvasási módok ráérősségét"2: arisztokratává avatva az olvasót.

Ferdinandy György

A fordító töprengései Az irodalmi életet, ami itt nálunk van, én az év nagyobbik felében messziről figyelem.

A világ balfeléről, ami az aprócska hazában irigylésre méltó állapotnak tűnik. Kétségtelen, hogy a távlat nemcsak ködösít, néha még hasznos is lehet. A baj csak az, hogy amit látok, nem lelkesítő. Érdemes-e körülírni egy ennyire lehangoló látleletet?

Munkám része, hogy fordításra alkalmas szépprózát keresek. Bizakodva, mert másképp nem lehet. Hogy mit találok? Felsorolom. Tömérdek olyasmit, ami se nem szép, se nem irodalom. Dilettánsokat reklámozunk. De ez talán természetes.

Folytatom. Sokféle-fajta siránkozást. Önsajnálatot. Akik ezt a műfajt művelik, nem tudják, hogy nincs olyan nép a világon, amelyiknél ne történt volna valami rettenetes. És ebben a nagy kórusban mi még az aránylag szerencsésebbek közé tartozunk. Például Amerika vagy Afrika ősrégi népeivel ellentétben kultúránk, anyanyelvünk mindmáig megmaradt Azt képzelni, hogy a siránkozás rokonszenvet ébreszt, ráadásul gyermeteg dolog.

Lefordíthatatlan az is, amit a rövidség kedvéért úgy hívok: Baedecker-irodalom. Elhiszem én, hogy utazni jó, és hogy mást ne mondjak, Robinson vagy Gulliver, Szindbád és Verne Gyula is boldogult úrfikorában utazott. Ámbár a legtöbb ilyen globe-trotter csak az íróasztala körül rótta a köröket. Egy szó, mint száz, korunk színes prospektusainak nem csinál konkurenciát a szépirodalom!

Jön azután a majomkodás. A tömérdek írás, ami újra felfedezi mindazt, ami odaát, a vadnyugaton már évtizedek óta a könyökén jön ki mindenkinek. Az ilyen irodalom itt nálunk talajtalan. Odaát érdektelen.

2

Roland Barthes: A szöveg öröme. In: A szöveg öröme. Budapest, Osiris, 1996, 81. o., ford. Mihancsik Zsófia.

80

Fordításban viccelni sem könnyű. Szellemeskedni pedig - állítom - nem lehet. A fordító kénytelen félretolni sok játékos, jobb sorsra érdemes kötetet. Persze itt is vannak kivételek. Az irónia, a groteszk például minden nyelvi közegben élvezetes.

Persze be lehet állni epigonnak, meglovagolni valami új áramlatot. De érdemes-e?

Elismerés helyett legfeljebb egy kis vállveregetésre számíthat Párizsban vagy Berlinben a jó epigon.

Lehangoló látlelet. Nem könnyű megtalálni a kivételeket. Az ember a régiektől indul el, Déry rövidprózájától, Füst Milántól, Mándytól. Az újabbak között biztos kapaszkodó Bodor Ádám, Tar Sándor vagy Gion. Mindez csak kapásból, természetesen.

Pedig van nekünk, közép-európaiaknak olyan európai mondanivalónk, amit senki sem tud helyettünk elmondani. Például a menekülések, az elvándorlások, a ki- és betelepítések témaköre, amiről egy angolnak vagy franciának fogalma sem lehet.

Vagyis hát valahogyan alulnézetben kellene megmutatnunk ezt a világot, amit, még ha észre is veszi, hurráoptimizmussal láttat a tőlünk nyugatabbra születő szépirodalom.

Persze lehet, hogy „betörni a világirodalomba" nem érdemes. De - tisztelet a kivételnek! - mai szépprózánk termésével nem is lehet.

81

Szerzőink Báger Gusztáv (Csörötnek, 1938): költő, közgazdász. Legutóbbi verseskönyve: Hidegfront (2009).

Bartha Ildikó (Szolnok, 1975): író, költő. A szolnoki Széchenyi Gimnázium tanára.

Báthori Csaba (Mohács, 1956): író, kritikus, műfordító, esszéista. Legutóbbi kötete: Egy kutya naplója (2009).

Dienes Eszter (Kunhegyes, 1949): költő. Törökszentmiklóson él. Legutóbbi kötete: Kinél az ítélet? (2009).

él, a Varga Katalin Gimnázium tanára. Legutóbbi kötete: Olvasólámpa (2003).

Petőcz András (Bp., 1959): költő, író. Legújabb könyve: Az idegen arc születése (2009).

Rékasy Ildikó (Bp., 1938): költő, könyvtáros.

Szolnokon él. Legutóbbi kötete: Volt-e a kert?

(2007).

Rentz Mátyás (Mezőtúr, 1963): író. Fegyverneken él. Legutóbbi könyve: Sajátidő (2001).

Fekete Vince (Kézdivásárhely, 1965): költő, író, a Csíkszeredán megjelenő Székelyföld szerkesztője. Legutóbbi kötete: Udvartér (2008).

Rudas Jutka (Karlsruhe, Németország, 1969): a Maribori Egyetem Magyar Tanszékének oktatója, Szlovéniában, Mariborban él. Legutóbbi könyve: A szellem finom játéka. A kortárs magyar irodalom interkulturális aspektusai (2006).

Ferdinandy György (Bp., 1935): író, kritikus.

Saád Katalin (Bp., 1944) író. Nagyréven éL

(2009).

(2000).

Hartay Csaba (Gyula, 1977): költő, író. Legutóbbi kötete: Nyúlzug (2008).

Sváby Lajos (Abádszalók, 1935): festőművész, a Magyar Képzőművészeti Főiskola nyugalmazott tanára, rektora.

Legutóbbi könyve: Az amerikai menekült

Jenéi Gyula (Abádszalók, 1962): költő, újságíró, az Eső főszerkesztője. Szolnokon él. Legutóbbi verseskönyve: Ha kérdenéd (2006).

Kántor Zsolt (Debrecen, 1958): költő. Legutóbbi kötete: Madarak, puha gépek (2007).

Kelé Fodor Ákos (Debrecen, 1983): költő, kritikus; filozófia-esztétika szakos hallgató az ELTÉ-n. Az Eső szerkesztőbizottsági tagja.

Karcagon él.

Keszthelyi Rezső (Szolnok, 1933): költő, műfordító, szerkesztő. Legutóbbi könyve: Önidőző (2000).

Legutóbbi könyve: Naplómmal

szemközt

Szabó T. Anna (Kolozsvár, 1972): költő, műfordító. Legutóbbi kötete: Elhagy (2006).

Szarka Klára (Bp., 1955): újságíró, kritikus, fotográfiai szakíró. Legutóbbi könyve: Egy évszázados ember. Tabák Lajos fotóművészről (2004).

Szutorisz Szabolcs Bence (Szolnok, 1990): költő. A Szegedi Egyetem hallgatója. Szolnokon él.

Tandori Dezső (Bp., 1938): író, műfordító, filozófiai grafikus. Legutóbbi kötete: A Rossz Reménység Foka (2009).

k.kabai lóránt (Miskolc, 1977): író, költő, kritikus, szerkesztő, performer. Legutóbbi kötete: hiba nincs (2006).

Vámos Miklós (Bp., 1950): író, dramaturg.

Legutóbbi könyve: Tiszta tűz (2009).

Kovács katáng Ferenc (Nyíregyháza, 1949): író, műfordító, képzőművész. Norvégiában él.

Legutóbbi kötete: Ajánlott versek (2009).

Verebes György (Zenta, 1965): festő- és grafikusművész, a Szolnoki Művésztelep vezetője.

Könyve: Alvó titánok (2009).

Mrena Julianna (Jászberény, 1979): költő, író. Sokáig Szolnokon élt, most Budapesten.

Verseskötete: Kilenc élet (2004).

Vörös István (Bp., 1964): költő, irodalomtörténész, esszéista. Legutóbbi kötete: Svejk gyóntatója (2007)

P. Nagy István (Székelykeve, 1961): költő, kritikus, lapunk olvasószerkesztője. Szolnokon

Zápor György (Z. Tóth György - Karcag, 1970): író, költő. Az Esőben publikált először.

82

365 Ft

7 7 1 4 1 9 "7 8 0

Az Eső megjelenését támogatja:

nka

Nemzeti Kulturális Alap

Nemzeti Kulturális Alapprogram

Jász-Nagykun-Szolnok Megye Önkormányzata

Szolnok Megyei Jogú Város Önkormányzata

Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár, Szolnok

Aba-Novák Kulturális Központ, Szolnok