hembe fogadtalak, és tudtam, hogy képes vagyok a hitem által magamban nevelgetni Téged. Veres püspök úrnak is üzenem mindezt. Bámulok magam elé és sírok. Örömkönnyek ezek. Mint egy évvel ezelőtt, a beültetés után két héttel. Amikor félelemmel vegyes várakozással csináltuk meg a terhességi tesztet. Nem is egyet, hármat. Apukád nézte az eredményt, én idegességemben csak tébláboltam a fürdőszoba kövén. Egy csíkot láttunk. És megint ugyanaz az érzés: ez kevés. Apukád nem keseredett el, kivárta a három percet, és lám, előjött a másik csík is. Határozott, erős csík volt. Nem lehetett eltéveszteni. Ott voltál. Megtapadtál. Belül, belém kapaszkodtál. Ó jaj, csak a véremben is kimutatható legyél! Csak az ultrahangon is láthassunk! Csak dobogjon a szíved! Csak ne legyen semmi komplikáció tizenkét hetesen! Csak maradna már abba a vérzés... Kilenc hónap várandósság - nekem terhesség volt inkább. „A terhesség nem betegség!” „A lombikos terhesség csak a megtermékenyítés módjában tér el a természetes várandósságtól.” „Az életkora miatt szükséges ez a vizsgálat is.” Sokszor kellett meghallgatunk ezeket a (félig) igaz, ám de cseppet sem együttérző mondatokat. De már vége, hisz itt szuszogsz előttem. Bámulok magam elé és sírok. Egy nehéz év telt el, de utólag mintha csak egy perc lett volna. Mögöttünk sok év küzdelem, fájdalom és megrázkódtatás. Sokmindenen mentünk keresztül mi együtt. A múltunk elválaszthatatlan kötelék, a jelenünk még mindig felfoghatatlan csoda. Úgysem érti ezt senki, csak aki járt hasonló cipőben. Sokan csak legyintenek ezekre a nehézségekre, egyesek úgy vannak
vele, sikerült, végülis tökmindegy az előzmény, mások azt mondják: «Biztos százszor is vállaltátok volna, ha netán ez nem sikerül.» Nem. Nem értik. Nem kellett vállalnunk többször. Nem bírtuk volna el. Ez az egy lehetőségünk volt, ezt az esélyt kaptuk, kegyelemből. Éltünk vele, megszenvedtük az utat, és ez örökre megváltoztatott bennünket. Épp ezért nem törődöm már azzal, hogy ki mit mond: hogy hogy kéne viselkednünk, hogy miként kéne neveljünk, hogy mit kéne éreznünk, hogy nem kéne így féltsünk, hogy vannak akik szerint császárral szülni semmiség, hogy felgyógyulni belőle sem nagy ügy, hogy többet kéne kimozdulnunk, hogy fel kéne vennem a telefont, hogy kendőben kéne hordoznunk, hogy nem kéne cumit adnunk a szádba, hogy az igény szerinti szoptatással túlságosan magamhoz kötlek, hogy nem kéne a mi ágyunkban aludnod délután, hogy kéne egy kistesó, hogy nem kéne foglalkoznunk a győri püspök szavaival... Nem érdekel. Senki nem törhet pálcát felettünk. Ösztönösen, legjobb tudásunk szerint és az Úrtól kapott szeretettel fogunk nevelni Téged. Soha nem fogom szégyellni Előtted a könnyeimet, hisz Te úgyis ismersz, belülről, és igazán. A sok szeretetet és imát pedig, ami életre hívásodat kísérte, nem feledjük a családnak és a barátoknak. Bámulok magam elé, már nem sírok. Ébredezel. Mosolyogsz. Összebújunk. Szelfizünk. Nemsoká apukád is hazaér. Fekszünk egymás mellett az egyforma kék pizsinkben és csak mi tudjuk, mennyire vártuk ezt az érzést. Összeállította: Korsós Brigitta Forrás: Gyöngyeim blog
27