VERS
Kőhalmi Ildikó versei
COMITATUS FOLYÓIRAT
III. évf. 1. szám
ráizzad tenyerük zöldek jönnek a tóról vizesen délutáni napsütés perzselte vad narancsok hajnali redőnyrés-lilák öt óra húszból simák fényesek vonulnak mint a holtak meddővé kövülnek egy ottfelejtett szempilla ívén
Szeptemberi verklidal
őszibarack íz párolog a térben
duplafenekű bőröndbe csomagolta magát az idő odafeküdt két napja kidobált reklámújságok mellé ezért nincs szíve senkinek összeszedni a szemetet
Hajnali capriccio
kiszolgáltatott szitakötők vergődnek a villamossínen víz nélkül nád nélkül egymás nélkül mit is keresnek imágólétük végső szakaszában valami őrületre vágyva
A készülődés megeszi a reggelt. Lebontja a finomabb részeket, mohó és fal, pedig csontsovány hétfő vagy kedd - ki tudja, melyik sötétben tapogatózom.
szagoktól megriadt augusztusi esték delirálnak idegen hónaljak alatt eltöltött nyárról és tömegesen hullanak alá az elektromos rovarirtók közelében ez nem az a bolygó ahol reggelente felkel a nap éppen csak világos lesz odakint léttorna indul három és csupán a verkli ugyanaz majom ül a tetején
Csorog a víz. Ízületes bambuszok között lefolyik talán a megtapadt idő, de a redőkből nem tűnik el a düh kipárolgása.
Napraforgók
Veszett egy nap ez – fagyott megint. Mocskos-barna buckákon egyensúlyoz a tegnapi este, ahol hagytalak.
ismerem minden gyengeségem de nem tapasztaltam ki a parlagon hagyott föld küszködését amivel gyomot nevel vagy hajdan volt vetések sarjadásán mereng
Ma csak a csúnyákat engedték utcára menni – lehetek tamburmajor, ha tetszik, fújjátok, húzzátok, doboljatok! Csak a jegyellenőrök szépek.
learatták Van Gogh szeme elől a táblát már akkor beleőrült a várakozásba és mikor lángolni kezdett a tarló nem pótolhatta napraforgói aranyizzását az egyre veszettebb elhagyatottságban
A piros csupán egy veszélyesebb zöld. Kit érdekel, hogy mennyit nem lehet, hogy megint jön majd egy pincér – nem nézek oda, mikor fizetek!
vagyok egyszerre festő és elvadult ugar egyik puszta kézzel irtaná a gazt másik vetné ki magából biztosan még mielőtt végleg lepereg a sárga de hová lett a Nap mégis hová
Egy újabb „miújság” okán friss „közöd?” - persze csak gondolatban, nehogy még összeférhetetlen legyek, pedig csak nem tartozik rá.
sejtszinten éhezem de megszokom a guargumi ízét
Emigráns ölelések ezen a legyalult földrészen szomorú sorokban megbocsátók a szenvedélyesekkel mennek a tétovák a meztelenek és a visszatartók létezésük relikviái apró dobozokban
Ha volna most az az ajtó, visszavonulnék a kilinccsel, de inkább minden mérget elteszek, úgysincs sok esély a folyton beszélőkkel szemben.
61