Hangadó 2. - szöveganyag - versek by Szinay Balázs

HANGADÓ 2. a tanítványi láncolat irodalmi műhely II. hangoskönyvének szöveganyaga

• VERSEK •

│Aladics Antalán

AMIK VAGYUNK „Átadni valamit abból, amik vagyunk. Onnan a legmélyebbről, akik valójában vagyunk. Onnan, amit mi sem ismerünk, de tudjuk, hogy lényegében azok vagyunk.” /José Saramago/ Kétkedések sivataga vársz-e még hajnali csillag utam fölött felhők vonulnak. Csak vissza tudnék nézni, még egyszer utolszor. A rózsalugas bokrokon áttűz a nap, szívünk átszúrva egy napsugárral. A földön minden érték egy és ugyanaz, minden pillanatot boldogan a helyén hagyunk, és átadunk valamit abból amik vagyunk.

│Bátai Tibor

ÖSSZEZAVAR, KIMERÍT (SIKERÜLT MEGÚSZNOM) Maga, igen, maga. A nevetséges esernyőjével a megállóban. Noha csak szemerkél. Hiába tekergeti a nyakát. Mióta tudja, hogy figyelem? Látom, nem köti le, ami odabent történik. Szerintem törvénytelen így fölhajtani a feketét. Nem lennék a helyében. Képtelen rá, hogy élvezze. Az életet. Bámulom, jobb híján. Most épp magát az üres járdaszigeten. Bár már baromira unom, ahogyan közönyt mímel. Végül is ki figyel? És kit? Fogadni mernék, fizetéskor bezzeg mindjárt megélénkül. Talán vissza is kérdez a számlára. Képes rá. Hogy a fenébe stírölhet egy ilyen alak? Jóval kezd, ha vesémbe akar látni. Roppant kényes vagyok személyiségi jogaimra. Meg arra is, hogy senki esernyője ne takarhasson ki semmit.

A valóságból. Vagy előlem. Ami bizonyos, hogy meneküléssel ér fel minden gesztusa. Egészen pontosan a hiányuk. Egyre jobban összezavar. Kimerít. A várakozás. Jöhetne már a pincérlány. Vagy a villamos, hogy véget vessen a képtelen helyzetnek. Kínos, amikor a fagylalt így visszanyal. Most szinte szimpatikus, hogy ennyire elanyátlanodott. Bolond lennék, ha hagynám lépre csalni magam. Még jó, hogy végre felszállhatok. Sikerült megúsznom. Ezt a kellemetlen kalandot inkább megspóroltam volna. Már egy tök üres presszóban/megállóban sem lehet megbízni. Végképp itt az ideje, hogy másikat keressek.

│Biró Erika

EGYEDÜL Senkinek Valami szép abban is, ha semmi sincs, valami örökkön építő furcsa kincs, tudatlan, bizarr erő teszi képpé belül, s mint kislány, ha gyakorlásképpen hegedül, akkor szép igazán, sohasem direkt, ha játszol a szíveddel, csak úgy, senkinek. S mikor akarod nagyon, de nem marad belül, akkor tudod, hogy nem leszel egyedül. Az igazi magányt a könny nem éri el, az igazi magányról beszélni kell. S ha hangtalan beszélni megkaptad a jogot, minden könnycseppeddel mások jogát lopod. Kívánság és papírhajó Neked ma nem jár visszanézés. egy szempillának mondtam el a kérést. Csak babonákat szolgál, már nem rebegtetem. Álmomban te is ott voltál, igaz, július volt és esett a hó, de pont így valószerű. Kívánság és papírhajó mindhiába: Jön a nyár én meg megyek. 6

Fodrosan, s talpig lilába’ vissza kellene nézzek, mint a filmben a lány, de nem vagy egy ingatag típus, én meg nem hordok fodros ruhát.

│Borcsik Kornélia

NAP-ÉJ HATÁRÁN Bársony kabátját álmosan, kéken, teríti ránk a fénylő Hold, csillagok morzsa, szeplő pettyein csupán csak egy-két felhő a folt. Aprócska kéz, tollpihe súlynyi, karomon simítva végre pihen, álmodni hív, a csend és az ágy, míg elveszti célját a végtelen. Oszlik a zaj, a tompa zúgás, mi nap-éj határán megterem, csak a szív nem alszik – a hű vérpumpa – szolgálja a gazdát türelmesen. Tinta-sötéten itatós papír, magába szívja az éj-kéket, sárga palásttal betakarózik, kedvesét várja, ki itt ébred. Rövid a pirkadat, csókokkal teljes, ölelés közben nem fázik, meleg fényárban, szűzi ruhában, lángvörös Napkorong szikrázik.

│Csongor Andrea

TARTOZÁS A NEVEM Nem vagyok több a nevemnél, és nem vagyok kevesebb sem. (pont) Apám már távozóban hagyta nekem, és elviseltem, idegenként, a nevet. Egyet azután ajándékba szereztem, Hordtam boldogan, míg viseltes nem lett. Tartoztam vele. Nem hozzá. Nem neki. A semmi lettem, és mégis volt nevem, Az apám adta volt velem, kicsi, és nagyon kevés voltam, és épp akkor a nevemen szólítottak. Hívott engem. Ő, aki mindig tudott hívni valahogy. És most ér a nevem, És hordjuk egymást végre, kedvesem, más a nevem, és más a te neved. Valaki zsákmányként hurcolta a tiédet, és én is ragaszkodom minden „enyémhez”. Névnyi távolságra vagy. Magamhoz hogyan is hívjalak? SZTORNO SZÁMLA

Teljesítési igazolás: mellékes Teljesítés ideje: ideig-óráig Fizetési határidő: végül nettó: intim szféra bruttó: azt körülvevő, láthatatlan külső búra mennyiségi egység: db. mennyiség: darabok tartozás: senkihez kamat: 0 megjegyzés: hitelesítés után törölve osztalék: megegyezés szerint a jóban project neve: házasság számla: sztornózva érdekeltek, beadvány, felperes, ajánlat, ellenjegyzés, kapcsolattartás, ingóságok...

│Fabók Endre

MEGÁLLÓ Kiüresednék, de tekintetem is befelé fordul. Levetkőzöm, és takargatom magam. Félek. a levelekhez simult nevetéstől, amit fel-fel kap a szél. Egyedül vagyok. Kinek hazudnék? Hajnalt várok, hogy elaludjak; levegőt is azért veszek, hogy kifújjam… Szeretlek, –lábad elé pergő vakolat, morgolódva sepersz; – a kezedhez görbült kanál, szidsz, hogy avítt; – a fényét vesztett ezüst, bedobozoltál; – az elfáradt szék, félretettél… Várok én is, hogy észrevegyél. 11

│Fehér Csaba

KŐ, PAPÍR, OLLÓ Páros lábbal ugranak az évek, Mint gyerekek az ugróiskolán, Megcsillannak messze-messze fények, Még nincs késő és sosem volt korán. Keringett egy gondolat az égen, Zaboláztam buzgón minden órát, Lábát törte pegazusom régen S ültettem jó deszkának diófát. Lyukas zsebbel, megfoltozott szívvel Túl könnyű hinni: mindent nem lehet. Láncainkat veszíthetjük így el, S én összeloptam újra perceket. Húsz esztendő nem a világ, mégsem? És álmodozni, mondják, nem szabad? Vállaltad, hát vállald fel egészen: Mert elbukik, ki kövek közt szalad. Gyertek, Párkák, s kacagjon a holló; De ne mutasson senki rossz utat! Vigyázzatok, kicsorbul az olló, Ha kezem nektek majd követ mutat!

│Garajszki Orsolya

ÉS RONDÓ mire itt szenvedélyes szerelem? szavaid zárt sűrűjébe vezetni? tavaszi hullám ragadt el engem, csöpögve jön: szenvedélyes szerelem, friss fű illatától orrnál vezetve, virágpor sárgájától, boldognak lenni, szenvedélyes szerelemmel szenvedve, szavaid sötét sűrűjébe fulladni, de eléd megy az ész, szenvedélyes szerelem! piros rózsa tövisét szavadba szúrni, magatartás: szadista érzelem, öltözz, sminkelj, szenvedélyes szerelem! kattintásra kapcsolat-lehetőség velem! dicsekvő „falakon”, sűrű szavaid miatt törni, riszálj, tettesd magad szenvedélyes szerelem… szavaid sűrű vesszői helyet, most, itt, pontot kell írni.

│G. Szabó Ferenc

MÚLIK AZ IDŐNK Újból egy fehér éjszaka visszatérő száraz köhögés rövidre látó szem keres egy nyugtató mosolyt a ködös holnap térfelénkirámolt évek, múltak foghelyek, tar koponyák berozsdázott izmok, vízeres combok ki-kihagyó szívverések tört testek, balzsam emlékek s az egyre gyorsuló zuhanás... villogó tekintetek lesnek be az ablakon, mi lesz ma: tor vagy egy könnyű vacsora?

│Heniger Istvánné

TÁVOLI SZÁMOK Mily távol vannak már azok a kis számok a létnek kezdetén, mikor még szép volt a horzsolás a térden, elég volt egy pendely, s a szeplőt sem szégyellte a gyermek-én. Látom néha a mezítlábas időt, megolvadt szurok lábamra tapadva, akkor volt nyármeleg, a pallón éppen átmegyek a patak fölött, saroglyában utazó gyerek – zökken a kerék... Kéményből felszálló elfüstölt emlék, mint párlat illan a térben ostobán tova, s a horzsolás nyoma még most is itt van, de azok a kis számok már nem jönnek vissza – soha.

│Ilyés András Zsolt

FELEDÉS kedves – ne törd magad nincs semmi veszve nem téged űzlek minduntalan csak kivetkeztem rossz szokásaimból és a jókat elfeledtem magamra gombolni

│Kardos M. Zsöte

ÖREGEK Elnézem néha vasárnap délelőtt, mint ágon a szürke, tikkadt verebek, gyülekeznek fehér templomok körül, csüggeteg, magányos, apró öregek. Félúton, Isten s ember között járva, bicegve, nyögve, meg-megállnak, botjuk a földbe furcsa jeleket ró, halk üzenet ez egy másik világnak. Hűs belsejében a néma falaknak, mint falu szélén a temetői fejfák, görnyednek ácsolt deszkapadjaikban, hervadt virágok, hulló őszi rózsák. Kiszolgált kéz, göcsörtös ujjaival rongyos biblia sorain bukdácsol, reszkető hangjuk leng a harangokkal, új házat a jövő nélkülük ácsol. Messzire néznek, oly közel a távol, könnyű sóhaj ring alá, mint őszi levél, hátukon terhük, rendben, útra készen, egy érintést vár, s táncol vélük a szél.

│Mészáros Domonkos

TEGNAP VOLT A JELEN Utált filmem vagy ajándék DVD-n, magaménak tudlak, pedig nem kéne. Még nem. Most minden jó, csendes. 23:57 perc, a macska még mindig éhes. A lépcső tövénél ülünk. A szék már unalmas. Egymás mellett ketten, csendben. Ez ritka. Akkor arra gondoltam, hogy erről majd fogok írni, most arra gondolok, hogy akkor, ott, tudtam volna nevetni. Nevetni a helyzeten, ami felzabált minket. Mert tehetetlenül vártuk, hogy a gyomra megteljen. Amikor a vita még meg sem történt, de te már a végkifejletet éled át. Ilyen ez. Most minden jó, csendes. Talán még öt percig az. Reggel ez fájni fog. Ez annyit tesz, hogy öt perc múlva, ez tavalyi lesz. Erre képes egy macska.

│Nagy Antal Róbert

VÉGLEG Lélegezz be! Idd ki az utolsó kortyom! Oldalbordám, belőlem kitépett csontom! Málnaszörp-múlt, én voltam benned a szóda. Feloldódtam, mint szemsarkadban az óda. Elszakadtam, akár köztünk minden kábel. Fogaim közt forog a szerelmi Bábel. Szétmaródtak nyálamban a szép szótagok. Kimerültem, adokból nem lesz már kapok. Mégis veled, nélküled semmi az élet. Adáshiba, műsoron nincs az enyészet. Nyálban úszunk, nyelvemen hullámzik nyelved. Vad viharban kedvem feltámasztja kedved. Végakarat küzd a végleg akarattal, ölelésem a közénk férkőző hoggyal. Oldalbordám, belőlem kitépett csontom! Lélegezz be! Idd ki az utolsó kortyom!

│Ország Balázs

AZ IGAZI KAMMASZ-SIRATÓ Nem mesélek, elhalt a medveének. Itt már csak én révülök, de mindig azt, ami nincsen. Hogy ami volt, addig se felejtsem. Ezért mondom: nincsen, nincsen, nincsen Ezt kell mondani. El kell mondani. Mi még elfér fejemben. Én Nem felejtek. Nem felejthetek. Mondom a Nap szót, a Hold szót. Az is sirám. Mondom az ég szót, a föld szót. Az is sirám. Mondom a harc szót, a béke szót. Az is sirám. Mondom a csók szót, a titok szót. Az is sirám. Most neveket mondok. Most helyeket mondok. Most ételeket mondok. Befelé látok. Kifelé nézek. Befelé szólok. Kifelé beszélek. Befelé hallok. 20

Kifelé nincs mit Amilyen a nevetés volt. Amilyen az ijedtség volt. Amilyen a szépség volt. Amilyen az álom volt. Sirámom hallik befelé Hangom el-el jut kifelé. Az anyám képe. A tavasz képe. Az igazság képe. A halál képe. Macskám- utolsó. Házam- utolsó. Arcom- utolsó Hitem- utolsó. A másmilyent nem kérem. Eredj idegen, ne hívjál bolondnak, ne vigyél el innen.

│Pivarnyik Anikó

HOMO LUDENS világméretű homokozóban ülve önző akaratára ráfeszülve homokot szór szemedbe nevetve s lapátot szorító kezedre nagyokat ütve ragad el tőled mindent mit birtokában tudni akar a Fel-Soha-Nem-Nőtt e pszeudo világban embernek hívják – általában világméretű csúszdán játszva taszítod magadtól parancsolod hátra s rúgsz belé ha előtted kívánna lecsúszni sikítva a társas magányba mindent elragadsz tőle miben lehetne reménye az enyém a világ varázslatában embernek hívnak – általában játszóteredet gondolataid alkották kerítést köré tetteid húztak gúzsba vágyaid kötöttek mégis van még remény hogy lásd a szivárványt fölötted még van remény mert volt egy pillanatod amikor rájöttél hogy egy ki üt s ki az ütést állja egy ki hallgatna s ki kiabálna 22

a másik szeméből te nézel önmagadra ha megölöd utánad ki maradna még van remény mert volt egy pillanatod az örökkévalóság mezsgyéjén állva egy dobbanásnyi létezés talált hozzád utat bolygód dalaként a föld melegéről a víz ízéről a levegő illatáról a tűz erejéről az olvasztótengelyből kilépőről gyermekcipőt hátrahagyó önmagadról még van remény mert volt egy pillanatod az illúzió ködös fátylát letépve egy dobbanásnyi létezés egy dobbanásnyi… egy… még van remény el nem siratlak embernek hívnak

│Szegő Judit

LENNÉK Lennék hajadban az első ősz hajszál. Óvó, figyelmeztető, aprócska jel. Lennék az első sóhaj, ami felszáll, Mely izzó reggelünk forró ajkán kel. Lennék felkelő nap, és lángoló fény! Kóc hajadra szerelmet simítanék. Lennék újságod friss híreiben tény! Asztalodon vadvirág, mely lila s kék. Lennék kávéd, izgatóan illatos! Megborzonganék, ha szád hozzám hajol. Lennék hajnal-zsúfolt hatos villamos, Észre sem venném, ha megáll valahol. Lennék köd, mely megtapad az arcodon. Csiklandoznék rá, kölykös-konok derűt. Lennék én már bármid, túl, múlt harcokon! Hisz` átéltünk már édeset, keserűt.

│Szoby Zsolt

IDŐSPIRÁL Langymeleg éjben rád talál ma álmom, s míg orgonaillat leng játszi szélben, lépteid halk neszét hallani vélem, de tudom, újfent csak hiába várom. Ámor lő nyilat az éj bársonyába, és csillagod, mit érinteni féltem, fényére lel most az űr hidegében, magányom űzve holdudvar-homályba. Ott ballagsz vágyak zsongító mezején, hol pulzárok közt időspirál moccan, s benne kísértesz még fátyol-feketén. Emléked olykor fénycsóvaként lobban, mely üstökösként ég el éltem egén porrá váltan, ónszürke hajnalokban… ám fénye ott ragyog a holnapokban.

│Szokolay Zoltán

M.T. 9.5., HAJNALBAN Amikor majd a nagy közösségi oldalon ismerősként visszajelöl engem az Isten, akkor, igen, akkor fogom megérteni, hogy éltem egyáltalán, addig valamelyikünk – vagy ő, vagy én – csak kamureg, de ha visszajelöl, Istenem, bár visszajelölne, akkor majd már mindent elhiszek neki, csetelünk éjszakákon át, míg el nem sötétül a képernyőm, mert kifogyott végleg az aksim. – Ugyan, te jámbor, még mindig úgy képzeled, hogy maga kezeli a profilját? Kelj föl és járj, Írástudó, keresd máshol a jeleket!

│Tóthárpád Ferenc

LEVÉL SZÍVRITMUSBAN (ASSZONYBŐRBEN II.) Jaj, kicsikém, kicsi kis bogaram! Már vásik az ujjam, görnyed a hátam, s nem kényeztet, nem jön az ihlet. Ám nem is értem, mért mondom, hisz’ kár nyavalyogni: egyszerüen csak jól meg kellene írni a verset. Éppen ezért, most hexametertől árad a mondat. Itt vagy a szívem alatt, s taktust moccansz pocakomban. Élned kell vele, s tán soha nem teheted le a lantot. Már várom születésed. Tudd, véredben a líra, s egyszer tán te is úgy írsz majd, ahogy én. Kicsi lányom, mondják: nem születik, hanem azzá válik a Költő! Mit számít? Az a lényeg, hogy bizony épül a lélek, és ha tanulsz is, felreppenhet majd a tehetség! Biztos’ lesz még új keletű költészeti verseny. Megmutatod majd, mennyire képes még a magyar nyelv, és mire képes a klasszikus asszonyi versben a lélek. Nos, kicsikém! Itt áll ez a pár mondat, teneked szól, s bár csak szószaporítás, visszadobogja a szíved. Hallod s érted, kéred a ritmust. Ez csuda érzés! Nézd! Belopódzik az alkony. Mára elég is a versből. Hála az égnek, jósággal takaródzik az éj is. Abbahagyom levelem, most térjünk hát nyugovóra! Jó éjt! Üdvözöl édesanyád és édesapád is.