ESSZÉ
COMITATUS FOLYÓIRAT
III. évf. 6. szám
34
▌Kertész Márton
AZ ÁRNYÉK Ebben az írásban nincs semmi, ami emberi volna. Nincsenek vágyak, nincs kalandos felmagasztosulás, friss, émelygős hazudozás, habcsók, virágok és zsongás, vigasztalódás halotti tort ülők számára, megkönnyebbülés törvényszéki vita után, nincs semmi, ami utat mutatna tanulni vágyóknak, igazságkeresőknek és isten káromlóknak, mert ami van, az iszony. Az a sárgászöld lepedék, ami öngyilkosok szája szélén jelentkezik, másnaposan, gyógyszertől elgyengült testük kitoloncolt, idegen anyagaként, az a színváltó semmi, ami méregként üli meg az agyat, szenvedésként bitorolja a test minden idegszálát, és a vér áramlásával vesz birtokba minden élő sejtet. Az iszony, mely csábosan mérgez, seszínű kotyvalékként csordogál az erekben, tompa egykedvűséget, latyakot. sarat és szömyképeket von felszínre a tudat legmélyéről, hogy a pokol százlábú szörnyeként gyilkoljon hűs tavaszi gondolatokat, morált és szabadságot, és önnön seszínű okádékában fetrengjen, mindent elborító feketeségként az agyban. Az iszony, mely élvezetek sötét halottvirágait szórja alig nyiladozó szemekbe, tompa kábulat, ájultság vízióival fűtött langymeleg légkörben éli ki sátáni szexualitását, hogy aztán az elnyűtt emberi értelmet a mindent felemésztő nihilbe taszítsa... Egy átforgolódott éjszaka után fáradtan ébredtem. A szemem még ki sem nyitottam, amikor éreztem, hogy valami furcsa, hűvös idegenség, távoli, derengő, hideg fény bénító jelenléte vesz körül. Kesernyés dohány émelygős, tegnapi íze aszalta érdesre a nyelvem, húgyhólyagomat vizelet feszítette. A füstmarta plafonról zsongó állatfigurák figyelték ébredező mozgásom. Tompa egykedvűséggel ültem fel az ágyban, hogy szendergő, álmos szemmel erőt vegyek magamon, és a kijárat felé csoszogjak dolgomat végezni. Már nyitottam volna ki az ajtót, amikor észrevettem, hogy valami furcsa, zöldessárga folyadék szivárog át alatta, és terül szét a lakásban lomhán, mint olajfolt csöpögő tartály körül. Hitetlenkedve bámultam a sesztnű foltra, mely bágyadt mozgással hömpölygött, utat keresve magának a parketta rései között, el eltűnt, majd odébb ismét felbukkant, és mint füst gomolygott a padló felszínén, ellentmondva a gravitáció folyadékra jellemző törvényének, miközben lassan osont a lakás belseje felé, és terjedt szét minden irányba. Ösztönösen lehajoltam, hogy ujjammal érintsem. Próbáltam rájönni, hogy mi lehet, de eddigi tapasztalataim szerint erre képtelen voltam. Mutató- és hüvelykujjam közt szétdörzsöltem, ujjaim nem lettek nyirkosak. Aztán leguggoltam, belemerítettem a tenyerem, és arcomhoz emeltem, hogy állagát jobban tudjam azonosítani. Súlytalan volt, és mintha nem lett volna anyaga. Egyszerre volt gáznemű és nyúlós, nyálkás folyadék. Ahogy tenyerem feljebb emeltem, a valami a kékes vénák barázdálta árkokban végigcsordogált csuklómon, de se a karom, se a ruhám kézelője nem lett nedves tőle. Kezemet összedörzsöltem, és mindkét tenyerem száraz maradt. Guggolás közben újból elhatalmasodott rajtam a vizelési inger, és felegyenesedtem, hogy másodszorra is nekilóduljak dolgomat végezni. Ahogy az ajtót