NOVELLA
COMITATUS FOLYÓIRAT
VII. évf. 3. szám
17
– Ezt kéri, ugye? Máris adom, egy feltétellel. Tudjuk, milyen fontos magának az a kongresszus. Csak néhány információt néha a rendtársairól… – Köszönöm, de már nem akarok utazni - mondta Ernő atya, felállt, és otthagyta az elképedt 3/3-as tisztet, kezében a nyomdaszagú útlevéllel. Később megvádolták, hogy besúgó volt. Persze, akit már megkörnyékeztek, arról vezettek aktát. A neve így szerepelhetett titkos iratokon, holott sose adta be a derekát. Annál sokkal nagyobb jellem volt. Számos tudományos gyűjtőútja egyikére minket is magával vitt két testvéremmel, Bulgáriába. 1975 július 27-én indultunk. Remekül beszélt bolgárul is, jól ismerte a szokásaikat, mentalitásukat, sokszor gyűjtött a bolgár hegyekben. Lelkesen gyűjtögettünk, mindegyik csigáról tudott valami izgalmasat mesélni. Egyszer talált egy különleges fajt, amit még nem ismert. Egészen tűzbe jött. Ezt ő határozta meg először, el is nevezték valamilyen pinteriensisnek, az ő neve alapján, a másik nevére már nem emlékszem. Nagyon kalandos utazás volt. Egyszer levitt minket egy elhagyatott kisvárosba, egészen az albán határhoz. Nem tudtunk visszajönni, nem volt már aznap busz. Így hát több órás gyaloglás után végre lestoppoltunk egy Vágóhídi áruk, élőállat-szállítás feliratú teherautót, a sofőr betessékelt minket a raktér kiürült belsejébe, ahol csúszkáltunk a zsíron, mint egy burleszk-filmben. Chaplin sem csinálta volna jobban. Volt egy picurka szellőzőnyílás az ajtón és alatta egy kampó, abban kapaszkodtunk mindnyájan, egy-egy ujjal, próbáltunk friss levegőhöz jutni, de a bűzért és a csúszkálásért kárpótolt az autósok elképedt arca, ahogy elolvasták a bolgár feliratot, és a mi vigyorgó képünket látták felváltva felbukkanni a szellőzőnyílásban… Egy túránk alatt egyszerű hegyi pásztorok meghívtak minket a tábortűzhöz, egy kis pálinkára. Egy üveg járt körbe, abból kellett inni nekünk is…Laci (akkor már Laciztuk, mint „kollégát”) remekül megtalálta velük a hangot, mert persze folyékonyan beszélt bolgárul is. Elmeséltek egy ősi legendát. Nagyon babonásak. Rendkívül érdekes volt figyelni a szokásaikat, gesztusaikat. Végtelenül barátságos nép, de nem lehetett visszautasítani a közös ivászatot, vérig sértődtek volna. Kolostorokat látogattunk végig. A Rilai Kolostor teljesen lenyűgözött. Laci persze kapásból mesélte az egész történetét, mikor, kik építették, periódusok, legenda, falfestés, gyógynövénykert, milyen gyógyszereket készítettek belőlük, mint egy lexikon, ahol felütjük a lapot, ott a válasz – minden tudott. Aztán ő maradt még gyűjteni, mi továbbmentünk Szófiából Burgasba egy olyan rozoga lélekvesztőn, ahol a stewardes közölte, nincs több ülőhely, szálljunk le. Volt jegyünk, nem hagytuk magunkat, némi közelharc után engedett, kituszkolt három egyenruhást, és leültünk a helyükre, bár, ha tudjuk, hogy ilyen hajmeresztő mutatványokat produkál a gép, inkább maradtunk volna vágóhídi áruk… Utunk végén Várnán át mentünk, csak pár percet állt a vonat. Ismerős arc mosolygott ránk az állomáson, egy doboz bonbonnal a kezében. Ilyen volt Laci. Odautazott elbúcsúzni. Zárkózottsága, szigorúsága miatt sokan ridegnek tartották, pedig végtelen szeretet volt benne, és sajátos, fanyar humor. Sőt önirónia, ami mindig kisegít a krízishelyzetből, ha az ember kívülről tudja látni magát, és madártávlatból szemléli a helyzetet, mindjárt nem tűnik olyan veszélyesnek, mintha beleragadna. Tartományfőnöksége, külföldi útjai, tudományos írásai egyre jobban lefoglalták, én is elindultam a pályámon, aztán házasság, három gyerek. Ritkuló levelek, képeslapok, meghívók. Egyre ritkábban találkoztunk, futott az idő, sose értük utol. Aztán egyszer csak hallottam, hogy elment. Alig hatvan évesen. Temetésén tudtam meg, hogy a halál szorításában még megírt két könyvet – római téma, hisz latintanár is volt – telis-tele humorral. Holott akkor már nem tudott enni, pedig mekkora szakács volt! A fűszerek, az ízlelés mágusa. Évekig vissza tudott emlékezni egy-egy ízre. Bezárkózott a szobájába, hogy be tudja fejezni a könyveket. Rendtársai csak a végén tudták meg, miért. Áradt belőlük a derű, mintha most kezdené. De hiszen valóban új út előtt állt. Derűs humorral készült az utolsó kalandra. Küldött volt, egyszeri, megismételhetetlen. Úgy ment, mint ahogy más érkezik. Mi hogy fogjuk csinálni?