TROTH ÉS DESZPEL
B
Barátok és ellenségek színeváltása
Este elhatározta, hogy vallatóra fogja a követ. Párnája
alá dugta, és megkérdezte, mit tegyenek? – Gyűjtsünk-e még aláírást? A kő hallgatott. Péter egyre mérgesebb lett, aztán majdnem elsírta magát. – Pont rajtunk nem segít egy jó tanáccsal az a rohadt kő – dühöngött. Álmatlanul forgolódott egész éjjel. – Ó, Deszpel, ha itt lennél... – gondolta, és nyugtalan álomba merült. Álmában látta a magas férfit, de nagyon különösen nézett ki. Valahogy tudta, hogy ez ő lehet, de most teljesen másmilyennek tűnt. Mintha a férfi apró fény lenne, melyet teljesen beborít, ural egy idegen tudat. Érezte az idegen tudatból áradó mohó rosszindulatot, és mintha azt monda volna: – Tűnés innen, ez az ember az enyém! Ez nem egy olyan füstsárkány volt, mint amilyet György testén látott. Ebből a lényből áradt a hideg, ellentmondást nem tűrő, kíméletlen, mindenen átgázoló céltudatosság. Érzékelhető volt, hogy nem ismer kegyelmet, sőt, hozzáférést sem enged ahhoz a kicsi fényhez, ami, úgy tűnt, a férfi eredeti lénye lehet. Az sem volt egyértelmű, hogy annak a kicsi fénynek van–e még
• 83