Page 1


Képtári történetek | 2017

Második alkalommal hirdette meg irodalmi pályázatát középiskolások számára a Magyar Nemzeti Galéria. A kiírás olyan szépirodalmi írásművek elkészítéséről szólt, amelyeknek ihletadó forrása a múzeum tíz kiemelt műalkotása. A pályázat célja az volt, hogy a Galéria a nagyközönség számára ismert – vagy épp kevésbé ismert – művei a fiatalok írásai által új értelmezést nyerjenek. Nem műelemzéseket vártunk, hanem kreatív fogalmazásokat, irodalmi parafrázisokat, amelyek a kiválasztott alkotásra rezonálnak. Nagy örömünkre szolgált, hogy ismét sok fiatalt mozgatott meg a feladat: több mint 130 pályamű érkezett a felhívásra, szerte az országból, de határainkon túlról is. Jelen kiadványban a zsűri által legjobbnak ítélt 35 mű – köztük az első három helyezett és a közönségdíjas szerző írása – olvasható.

A zsűri tagjai voltak 2017-ben: Bellák Gábor művészettörténész (MNG) Fenyő D. György középiskolai tanár, irodalomtörténész Halász Rita művészettörténész (MNG) Kemény Zsófi költő, író, slammer Schlett Anna, kommunikációs főosztályvezető (MNG)


Brodszky Sรกndor: Kilรกtรกs a Balatonra, 1870


Inges Dorottya | 18 év Deák Téri Evangélikus Gimnázium, Budapest

Ismét elsötétül

Itt az idő. Hátamon, hónom alatt a frissen elkészült stációk. Lerovom a tartozásom. Hiszek egy Istenben. Mindenható atyában. Hiszek a földek tápláló ölében. Hiszek egy Mindennapi Kenyérben. Hiszem a sebek gyógyulását. Hiszem, hogy a Keresztemnek helye van valahol. Valahol, egy sárgás dombtetőn. Egy útkereszteződésben. Egy tó fenekén. Egy hegycsúcson. Egy híd alatt. Az Úr lábánál. Tizenkettő. Szinte elveszek a két mély keréknyom között. Jobb lenne elfelejteni önmagam. Eltűnni a barázdákban. Letérdelni. Gyónom a Mindenható Istennek. És nektek, ti tölgyfák. És neked, te mélyszemű tó. Halld meg te is, vén Börzsöny! Úgyis tudod, tudsz te mindent rég! Sokszor és sokat… Gondolattal, szóval, cselekedettel… Hét. A karók átkerülnek jobb karomból a balba. Jobbom mintha sóhajtana egyet, végre megkönnyebbülhet egy időre. Hisz addig nem tudja, mit csinál a bal. Egyre meredekebb a földes út. Leszúrom a karót. Innenstől kezdve talán fogynak a terhek. A Nap bágyadtan simítja fedetlen üstököm, dísztelen ujjasom, a faragott rovátkákat a cölöpön. Megborzongok. Ez nem vezeklés. Ideje továbbindulnom. Én vétkem. Én vétkem. Én igen nagy vétkem. Kérlek ezért téged, kicsavart, vén szilfa, hogy imádkozz érettem… Négy. Meleg van. Víz fakad a testemből. Egy kéz letörli gyengéden. Talán a bal. Aztán újra munkához lát. Ügyes kéz. Hála érte. Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Én akarlak téged meglátogatni. Amott, egészen fent, a dombtetőn, ugye jó lesz? Három. Talán tényleg letehetem odafönt. Letehetek mindent. Talán megláthatom. Hiszen soha meg nem szűntem vágyakozni utána. Feltámad a szél, lejjebb sodorja vállamról az ujjast. Utánakapok, bal lábam elbotlik egy rögben. Megtántorodom, elejtem a megmaradt fákat.

7


Nevetnek rajtam a büszke felhők. Üzensz nekem, Uram? Hát vétek-e, ha a bűntől szabadulna az ember? Hát szégyen-e, ha felveszi a keresztjét? Falánk, gúnyos vihar jön. Istenem, Istenem, miért hagytál el engem? Kettő. Az ujjas ott marad a füvön. Elfáradtam. Megfoszttattam ruháimtól. Puszta, tökéletlen valómban görnyedek az utolsó, két fából összeácsolt cölöp fölé. Beteljesedik hát. Megfeszítem én is. Mielőtt a földbe verném, felnézek a világra. Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Egy. Hiszek egy Istenben.

8


Árvai Luca | 16 év Hámori Waldorf Iskola, Miskolc

Emlék

Egy nap. Vagy talán annyi se. Már az elején tudta, hogy nem lesz könnyű. Eddig mégse tűnt ilyen nehéznek. Elképzelte, hogy a Balaton partján áll. Épp olyan szép volt, mint amikor utoljára ott járt, vagy talán még annál is szebb. Sütött a nap, hófehér, pamacsos bárányfelhők úsztak át a mélykék égen. A víz mellett, az úton két öreg épp hazafelé tartott. Ahol lábuk a földet érte, sűrű porfelhő keletkezett és szállt tovább a széllel együtt. Apró bogarak nesze, madarak éneke tette még vidámabbá a tündöklő tájat. Lépteket hallott. Megfordult, hátha még megpillanthatja. Nem látott senkit, de a léptek zaja nem enyhült, csak egyre hangosodott. Kinyitotta a szemét. A hangok elhaltak, a szobában nem volt senki. Veszekedés, kiabálás törte meg a csendet. Az egyik hang ismerős volt, talán valami régi barát hangja, a másikra nem emlékezett. Talán sose hallotta. Lassan homályossá vált minden. Egyre fényesebb, fehérebb volt a kép, míg végül már vakított. Sose látta még ennyire szépnek a napot. Lenézett a vízre. Apró fodrozódások, kisebb hullámok törték meg az ég tökéletes tükörképét. Ha azok sem lettek volna ott, talán azt hiszi, még az is az éghez tartozik. Ahogy jobb felé nézett, sötét felhőket vett észre. Rohantak előre, tolva maguk előtt mindent: a napot, a meleget, a fehér felhőket, a fényt, az emlékeket… Halk morajlás hallatszott távolról, a sötétség felől. Majd egy hangos csattanás. Csak egy könyv volt az. Nagy és poros könyv. Többet is magával rántott. Hirtelen akkora porfelhő keletkezett, hogy alig lehetett levegőt kapni. Valaki gyorsan besietett és kinyitotta az ablakot. A széllökéstől belehasított a fájdalom a fejébe. Tudta, érezte: nem lesz még egy nap. Jó, ha néhány óra. A széltől zúgott az erdő, az állatok egyre hangosabbak lettek. Hatalmas,

9


fekete hullámok csapódtak a partnak. Előbb csak kisebb villanások látszódtak a horizont alatt, majd megjelentek a villámok, fehéren és élesen. Eltartott egy ideig, amíg a hangja elért idáig. De amilyen sok idő telt el, olyan hangos volt utána. Először csak a mély morajlás hallatszott, majd egyre erősödött, elsöpörve mindent, végül olyan hangossá nőtt, hogy már csak azt lehetett hallani. Abban a pillanatban csak az az egy hang létezett. Kezdett sötétedni, ahogy a felhő beborította az eget. A víz fekete lett. Már az út sem látszott. Sötétedett, sötétedett, amíg már csak a hegyek körvonalát lehetett kivenni. Majd az is eltűnt. Csend lett. Sötét volt, a szél nem zúgott már. Eltűntek a villámok és a hegyek. Nem volt többé víz. Se út, se emberek. Nem volt szoba, benne poros könyvek. Nem volt szél, hogy az ablakot kivágja. De ő még ott volt. Egy ösvényen. Amely kivezette az élők sorából. Nem látott, nem hallott, nem érzett semmit, csak azt tudta, hogy az ösvényen megy. Sötétség ölelte körül. Az út alig néhány percig tartott, hosszabbra számított. Hirtelen világosság váltotta fel. Vakító fényesség. Akár a nap. Nem volt többé sötét, se ösvény. Nem voltak emlékek. És nem volt már ő maga sem.

10


Derkovits Gyula: Halรกrus, 1930


Szentkirályi-Tóth Kata | 17 év Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium

A HALdokló monológja

Hé, ne bánts, hallod? Azért még egy kicsit szívesen élnék… De az a minimum, hogy – ha már leölsz – egy másik embernek adsz el. Komolyan, ez a rusnya kalapos?! Neki maximum teknőseledelnek kellenék, vagy pedig agyonlocsolna citromlével. Azt nem szeretem. Csíp. Fogadjunk, azt sem tudod, hogy még élek! De bizony, Aranyapus, nem vagy te már olyan erős, mint fiatalkorodban! Gyengült az aljasanhátulróltámadok-horgod! Úgy látszik, nemcsak a hajad hagyott el, hanem az erőd is… Na és azzal vajon tisztában vagy, hogy a mérleged helyesírási-hibás? A súly hosszú ú, te halszagú krumpliagy! De honnan is kéne tudnod, igaz? (Egyébként meséld már el, milyen érzés, hogy egy hal okosabb nálad?) Ó, és VADHAL, mi? Ezek szerint csak én lettem szenilis? Mert rémlik valami nagy akvárium, amiben úgy voltunk, mint a heringek… Tengert pedig még sosem láttam… De biztos tévedek – végül is csak egy hal vagyok, nem? Áruld csak a testemet, te strici! Vagyis, pardon – adj csak el, te inkompetens marha, aki annyit konyít a halakhoz, mint egy szalmabála! Komolyan, ha nem tudod, hogy melyik hal él és melyik hal, mit keresel itt egyáltalán? De ez már nem az én dolgom, ugye? Hát jó! De hallja meg halálsikolyomat a világ! Tudja meg mindenki, hogy nincs sanyarúbb lét a piaci halénál! Visszahangozzon a kirakatüvegek között, hogy egy zsarnok tart engem a kezében! Mikor pedig a bárd lesújt, íródjon be nevem halvérrel a krónikákba! És ti soha ne feledjétek – értetek leszek mártír! Ha pedig van igazság a Földön, akkor te, bőrfej nem kapsz utánam borravalót.

15


Kevevári Diána Édua | 16 év ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnázium, Budapest

Avagy a halhatatlan

A délutáni nap becserkészni készülte Óbudát. A Szentlélek téren kezdte, majd tovább, beljebb egyre csak, Üröm felé. A Kórház utca végében lévő kis halboltot sem kerülte el, végigsimogatta az összes árjegyzéket, minden halat, a tulajdonost és a férfi lányát, Adélkát is, aki nagyban szenvedett… Haza akart már menni. Utálta a boltot. A lány érezte, hogy fárad. Szemei kezdtek lecsukódni, tagjai elnehezedtek, és valahol belül fájt mindene. Ahogy ellepte az álom, szájában epret ízlelt és maga előtt látta a halottakból falatozó keselyűk csapatát, amik keserűen tekintettettek felé, szemükben a rothadás véres színeivel. Döglött csigák bűze töltötte meg orrlyukait. Újrakezdődött. A lány felriadt. Lassan körülnézett. Mellette vérben úszott a pult, halbél és fejek mindenhol. Ásított. A halárus ránézett, majd visszafordult a kirakat felé. – Szarul nézel ki… – morogta a bajsza alatt. Méretes karjai guillotineként jártak, minden csapásába beleremegett a bolt ajtaja. Az óbudai nyár bekúszott a küszöb alatt, megcirógatva mindkettejük izzadságtól terhes tarkóját. – Te is… – bökte ki a lány, majd fejét visszahajtotta karjára. Tovább nézte apját, majd felszisszent, mikor a cigarettájának hamuja az egyik harcsa szemébe hullott. Az állat üveges tekintettel meredt az örökkévalóságba, nem igazán zavartatva magát, de a lányt zavarta. Újra eszébe jutottak a keselyűk. Vijjogásuk betöltötte elméjét, érezni vélte, ahogy fülein keresztül kicsusszan a hangjuk a külvilágba, beszennyezve a halál ígéretével az amúgy is lélekbűztől terhes halárudát, majd tovább, ki, ki a Főtérre, be a gimnáziumba, át a rétesesen, míg el nem vesznek a lakótelepi sötétben. Vajon a halak mit éreznek ebből? Semmit. A láthatatlanban úszva beleütköznek a gyilkosukba, aki mit sem törődve tompa tátogásukkal csak egy újabb csikket hagy emlékükre… – Valljuk be, én mégiscsak szarabbul festek… – sóhajtott lemondóan a lány, majd mintha

16


a helyzetet próbálná menteni, megrázta kiégett színű haját, és megdörzsölte fájó szemhéját. Ahogy kezeit elemelte arcáról, azok véresek voltak, vagy talán könnyesek. Vagy mindkettő. Gyorsan behunyta szemét. Inkább választotta az éhező halálmadarakat, mint a valóságot. Mellette a férfi fáradhatatlanul aprította a halhullákat, bárdjai húsért könyörögtek, ő pedig örömmel ölte a halottakat. Semmi kegyetlenség nem volt a mozdulataiban, szinte szerette őket. – Ugyan, Adélka, túl szigorú vagy magaddal… – búgta a halas, mire a lány megint gyermeknek érezte magát, újra kiestek tejfogai, ismét magára hagyták a madarak. Csak az uszonyos dögök maradtak vele, még akkor is. A férfi keze megtorpant a levegőben. Cigarettája vége kialudt, légzése megbotlott, majd megállt. Tekintete kiüresedett, kísértetiesen hasonlított az előtte fekvő halra. Majd tagjaiba visszatért az élet, körbeficánkolta a megtermett testet. – Halhatatlan. Hallatlan. Hal – súgta kelletlenül, és lesújtott bárdjával. A csuka feje lebukfencezett a pultról, majd beleütközött a lány cipőjébe, véres nyomot hagyva maga után. – Az.

17


Fényes Adolf: Testvérek, 1906


Nagy Gabriella | 18 év Türr István Gimnázium és Kollégium, Pápa

Olvasni jó

Annácska már akkor tudta, hogy az öccse nemsokára megérkezik, mikor a fiú még csak az utcasarkon fordult be. Nem volt ebben nagy ördöngösség, hisz iskola után az egész falu a gyerekzsivajtól visszhangzott. A lány gyorsan elrejtette a papirost. Épp mielőtt még egy barna üstökű tornádó a szoknyájához szaladt volna. Matyus alig múlt el kilencéves, ami szerény véleménye szerint a felnőtté válás kapuja, és mint olyan, megkövetel bizonyos szabályokat. Így például bármennyire kényelmes is, nem csimpaszkodhat a nővére szoknyájába néhány másodpercnél tovább. Azt csak a kisgyerekek csinálják. Megengedett azonban férfias távolságban megállni – ami esetünkben nagyjából fél méter volt, de hát ki számolja –, és hagyni, hogy a gyenge fizikumú hölgyek helyet foglalhassanak. Eközben persze megtehetjük, hogy az aznapi történésekkel szórakoztassuk őket, hisz szegényeknek férfi nélkül oly kevés mulatságuk marad. Matyus pedig férfi volt a javából, így zokszó nélkül vállalta magára súlyos kötelességét, és tökéletesen leplezett mártírérzéssel fogott bele meséjébe: – Képzeld csak, húgocskám! Ma a tanár úr behozott egy rakat könyvet, és felolvasott nekünk egy részletet Séksz… Shakespí… na szóval Shakespeare egyik művéből. – Valóban? Biztos nagyon érdekes lehetett – álmélkodott Annácska szórakozottan. Igazából fogalma sem volt, kiről van szó, de röstellte volna bevallani. Az öccse azonban ebből nem vett észre semmit. – Az volt, bizony – bólogatott hevesen Matyus teljes mosollyal az arcán. – Mondjuk, nem sokat értettem belőle, de a tanár úr azt mondta, még idén megtanulhatunk olvasni, aztán pár év múlva már mi magunk olvashatjuk ezeket a regényeket. – Még idén megtanultok olvasni?! Ez fantasztikus. Akkor majd olvasol

21


nekem is, ugye? – érdeklődött tovább Annácska, hogy elterelje öccse figyelmét minden másról. Szerette azt a boldogságot, ami Matyus arcán látszott, valahányszor az iskola került szóba, így azt akarta, hogy minél tovább megőrizhesse ebben az állapotban. – Ez csak természetes – húzta ki magát büszkén a fiú. – Bármit elolvasok, amit csak szeretnél. Sőt, megtanítalak majd téged is. Annácska könnyekkel küszködve bólintott. De nem akarta elrontani testvére örömét azzal, hogy sír. Nem akarta elmondani, hogy sem ő, sem Matyus nem fognak soha olvasni. Végül aztán sikerült összeszednie a bátorságát, hogy kimondja: – Örülök, hogy ennyire tetszik az iskola. Holnap viszont segítened kell a ház körül. De utána majd mehetsz megint. És ezt mondta ezután minden nap. Egy éven át.

22


Magyar Boglárka | 17 év Nyíregyházi Vasvári Pál Gimnázium

Testvérek (Csak gyerek)

Nyelvtani szempontból csak egy egyszerű jelentéstömörítés, És inkább nevezném testvér helyett „Neidegesítsmárfolyamatosan!”-nak. Mert ha már az embernek születik egy testvére – akit nem tud megválogatni, hogy kéne egy aranyos kis öcsi szőke hajjal, kék szemekkel, és lehetőleg szarkasztikus humorral –, akkor minimum kijárna nekem, hogy ne kelljen minden egyes nap kiszednem a mosogatóból. – Te ezt nem értheted! – vágja ilyenkor a fejemhez. Hogy mi lesz belőle, nem tudom, de ha így halad, vakolhatja majd – ha felnő – minimálbérért a falat. De hiába magyarázom, mert a vakolt falnak, ha beszélek, sokszor az is sokkal értelmesebb, mint ez a kölyök. – Hozzátenném, fogalmam sincs, kire ütött, mert ilyen elfajzott gyereket a család se látott még. Ha sikerül leültetnem végre, akkor sem néz a szemembe, hanem felpattan, és nagyot kiált: – A sárkány a fejedre csinált! Persze én ezt nem érthetem.

23


Elolvastam mindent, amit csak lehetett! Az összes problémás gyerekről szóló könyvet, de a válasz egyikben se lapult ott, bezzeg a csokifoltot, azt már háromféle módszerrel tudom kiszedni a ruhából! Egyik nap a kisszoba padlóján üldögélt, ahol amúgy is mindig szokott. De a megszokott helyzetet szokatlan kérdés szakította meg: – Játszanál velem egy kicsit? Játszani? Velem? Hát ezt se nagyon értettem, De oké. Őszintén szólva furcsa volt a poros padló, meg az asztal alatti kuckó, és hogy esténként újra kisgyerek vagyok. Hogy az vagyok, aki akarok, hogy a padló nem is kő, hanem mély tenger, meg a sárkány megszelídíthető, csak tudni kell bánni vele. Hogy a testvérem nincs megkergülve, csak gyerek. Kezdem megérteni őt. Odajött hozzám az egyik este. Ölemre támaszkodott, és felnézett rám. A szája mosollyá kunkorodott, nevetett, és ennyit mondott: – Szeretlek! És megértettem. – Én is téged… Mi lenne velem nélküled?

24


Ferenczy Károly: Kavicsot dobáló fiúk, 1890


Bánszegi Bíborka | 18 év Táncsis Mihály Gimnázium, Kisbér

Duna-parti kavicsok

– A Józsi az hülye – mondta anyám, az asztalnál, ebéd közben. – De nem úgy hülye, mint ti ketten, hanem rendesen. Értitek? Nem játszani többet vele. Jó volt az ebéd. Bár nem volt elég szaft a pörköltön, de hús volt. Láttam a bátyámon, Péteren, hogy nem örül neki, hogy most már mindenki rájött, hogy a Józsi tényleg hülye. Én se örültem neki. Mert ha nincs Józsi, akkor megint én leszek megverve. Nem nézett fel Péter a tányérból, de láttam, hogy dühös, erősebben szorította a kanalat. Még kenyeret se kaptunk tunkolni. Hogy lássa anyám, én értem, kicsiket bólintottam és repetát kértem. Nem kaptam. Péter kapott. „Péter az én kősziklám” anyám mindig ezt mondogatta, és úgy pakolta neki az ételt, mintha még nem lenne elég nagydarab szikla a bátyám. Apám is Péter volt. Én meg Sándor. Hoztam a meleget. Valószínűleg anyám úgy gondolta, hogy az elég könnyű feladat ahhoz, hogy elvégezzem napi kétszeri étkezéssel. Ebéd után kiengedtek minket. Apám ilyenkor mindig lepihent egy kicsit, ilyenkor anyám neki mondogatta, hogy „Péter az én kősziklám”. Józsin ma sem volt cipő. Az anyja télen állandóan kergette kezében a csizmákkal, miközben a Józsi úgy visított, mint a kismalac, amit vágnak. De már május volt, már nem fázott senki talpa, és a fényes kék ég előttünk is felettünk is mögöttünk is körbezárta a valóságunkat. Mi pedig Józsit. Nem volt nehéz rávenni, hogy lejöjjön velünk a folyóhoz, ami szokásos, jól bevált helyünk volt nekünk. Levettem a felsőm, meleg volt. Lapos köveket kerestem, kacsázni. A túlsó part szikrázott. A gyárak üvegablakain megtört a délutáni napfény, és mind a mi szemünkben talált helyet. Péter elvett párat a köveimből és dobálni kezdte a vizet. Csattant a vízen a kavics, mint a pofon. Józsi visított, mint a kismalac. Eldobálta az addig összegyűjtött kavicsait, és

29


fülét befogva összekuporodott a parton. A bátyám nagyon ügyes gyerek volt, két nagyra táplált kőszikla kezébe kimerte a hideg vizet és megöntötte vele a malacot. Ismertem már az összes stációt. Én csak szerettem volna, ha az én kavicsom többet ugrik a vízen, mint három. Péter kövei már nem a vízen csattantak. Az anyai tiltás miatt az öröm még nagyobb volt, mint szokott. Józsi nem igazán tudott beszélni, szavainak határa elmosódott. Mint előttem a túlsó part. A megcsillanó fényeknek udvaruk lett, mint a teliholdnak, kivörösödött arcomnak pedig patakjai. – Csak nem sírsz? Elkapta a tarkómat. Úgy tartott, mint a kismacskát, amit földhöz kell vágni, mert így is túl sok szájat kell már etetni. A fejemet a víz alá nyomta. – Ugye nem sírsz? Ugye csak vizes az arcod? – vigyorgott, aztán üvöltött. Mindketten a vízbe estünk, rám dőlt. Nagyobb volt nálam, egy pillanatra azt hittem, mindketten belefulladunk, aztán kilöktem a partra. Józsi üvegdarabbal a kezében játszott nem messze. A bátyámnak piroslott az ingje. Nem lélegzett. Feküdt Péter, a kőszikla, a Duna kavicsai között.

30


Németh Krisztina | 18 év III. Béla Gimnázium, Művészeti Szakközépiskola és Alapfokú Művészeti Iskola, Zirc

Menekült

Az este csapott belém a gondolat, A barátaim közt ültem és bámultam Egy fiúcskát. – Aki mereven nézett S nem olyan ámultan, mint gondolod Inkább úgy, mint akinek a lelke vérzett. A tekintete ismerős volt. Ismerős. Ahogyan szemöldöke élesen Kidomborodott a homloka közén. Jobban szemügyre vettem, Láttam azt a heget a kezén Majd a saját kezem vizsgáltam. Barátaim, szerintem örültek, Hogy jó pár percig nem fárasztottam Őket, mert teljesen belém fagyott A szó. Oda léptem hát hozzá. Kérdeztem: Haragszol? A fiú csak bámult rám, szeme Alatt sötét karika húzódott. A bokáján halvány kék folt volt Még emlékszem mennyire megzúzódott, Amikor a lépcső élének vágtam, Mert Gabival és Andrissal menekültünk. Haragosan, megfogtam a fiú gallérját És kicibáltam a szórakozóhely elé. Miért néztél? – Kérdeztem s közben Utolsó szál cigarettámra gyújtottam. A fiú meg odadőlt a lámpaoszlop mellé És sírni kezdett. – Ez volt az álmod?

31


Szegezte fejemnek a kérdést. Itt ülsz, mint a nagymenők, látod. Ahelyett, hogy megváltanád a világot, Ahogyan régen akartad! Akartad. Úgy csengett vissza fülembe Az echó, hogy soha se feledjem, Mit akartam valaha… Próbáltam kontrázni, de bármi, Ami eszembe jutott jelentéktelen Próbálkozásnak tűnt és ha volt is Egy megfogható gondolatom, Mire mondtam volna, eltűnt A mondandóm végtelen vizében. Mert most bort ittam és majdnem Vizet… Prédikáljak? – Hogy is van ez? Ha kell hát elmagyarázom! Egyszerű. Álltam elé hetykén, hogy nekifogjak Közben azt sem tudtam, mi lesz A következő mondat. A fiú pedig csendben várta, Várta, hogy indokoljam, hová lett Minden, mit egykor mostanra már Beteljesíteni vágytam. Sétálni hívtam. Csendesen kullogott mellettem. Hajnalodott, mikor a partra értünk. Kezdtünk beletörődni abba, hogy A másikból egy szót sem értünk. Ő egy galambot kergetett, én Kacsázni próbáltam.

32


Takács Noémi | 17 év II. helyezett

Andrássy Gyula Gimnázium, Békéscsaba

Bizonyíték

Mindig erős akartam lenni. Ha erős vagy, az jó. Az erősek sose sírnak. Nem törik el a tányért vacsoránál. Nem vizelnek ágyba, ha rosszat álmodnak. Nem verik meg őket a testvéreik. Nem vágynak az anyjuk megnyugtató simogatására. Nem szégyelli őket az apjuk. Én gyenge vagyok. Sokszor van, hogy valami fáj, valami szomorúvá tesz és olyankor sírok, de mindig csak egyedül, magamban. Azon már nem kesergek, hogy gyenge vagyok, tudom, okkal lettem az. Ez pontosan így van rendjén. Édesapám erős ember, gyakran megüti édesanyámat. Látom. Ott van. Az erő bizonyítéka. Felszakadt ajkak. Monoklis szempár. Szürkészöld foltok az bordák mellett. Az ujjak nyoma a nyakon. És azok a félelmes férfikéznyomkarperecek anyám csuklóin. Ilyen ékszerekkel csak egy erős ember ajándékozza a feleségét. Tudom, nem mások előtt akarja fitogtatni erejét. Apám mindig kéri anyámat, hogy fedje el a bizonyítékokat. Nehéz az, ha egyszer ilyen sok van. Anyám a legkedvesebb nekem. Nem szeret, hiszen a gyengéket nem lehet úgy igazán, teljesen szeretni. De megtűr, mert ő is gyenge, ugyanazért jöttünk e világra. Így a közös feladat, hogy biztosítsuk az erős emberek számára a tudatot, hogy erősek, összeköt minket és ezért szeret. A fivéreim bátrak. Édesapa szerint remek, erős fiúk. Az ő bizonyítékaikat én hordom magamon. A felhorzsolt tenyér. A letört fog. A kicsavart kar. A fejbőrrel együtt kitépett haj. A hasfalon hagyott térdnyom. A testemen hordom és mutatom, hogy a testvéreim erősek. Azért vagyok, hogy ha rám néznek, ez mindig eszükbe jusson. Amikor édesanya meghalt, sírtam. Édesapánk nem vigyázott rá eléggé. Ő is sírt. Zokogott. Nyáladzott. Mindent összetört. Ordibált. Anyám magával vitt minden bizonyítékot. Apám csatlakozott hozzám. Többé nem lehetett erős, nem volt mivel igazolja. Már ahhoz sem volt elég ereje, hogy engem tegyen az új bizonyítékává. Gyenge ember lett.

33


Akkor délután nem maradtunk otthon a bátyáimmal. Lementünk a folyóhoz kacsázni. Én sose tudtam. Minden szürke. A könnyek fátylán keresztül minden homályosabb. A testvéreim csak álltak és nézték a folyót, nem mertem közel menni hozzájuk. De láttam. Éreztem. Félnek. Nem akarnak gyengévé válni, mint apám. Markomba fogom a köveket. Ahogy összeszorítom őket, megcsikordulnak. Ettől megfájdul a fogam. El akarom őket hajítani. Nem a vízbe. Oda minek? Csak elsüllyednének. Hozzá akarom őket vágni a fivéreim fejéhez. Be akarom törni a koponyáikat. Be akarom bizonyítani, hogy erős vagyok. Nem teszem. Nem sírok hangosan. A könnyeim bárcsak lemosnának az élet vásznáról. Én nem kellek ide. Eltűnnék. Mennék anyámhoz. Magára hagynék három gyenge embert. Itt minden túl szürke. Elhajítom a kavicsokat. Nem nézem, merre vagy hová repülnek.

34


Csáki Zsanett | 17 év Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium

Ezek a Pintérék!

– Fogadjunk, hogy az enyém többet pattan, mint a tiétek! – hajolt le a tóparton Jankó, hogy nagy, széles kavicsokat gyűjthessen a mutatványhoz. Pintérék erre máskor biztosan ugrottak volna: kimarták volna a kezéből a már összegyűjtött köveket, és gyengének és verébnek nevezték volna. De most meg sem nyikkantak. Jankó tovább kereste a megfelelő köveket, és várta, hogy két kéz a lábát, két kéz a karját ragadja meg, és a Pintér fivérek bedobják a sekély vízbe, a kagylóhéjak közé. – Eskü, most meglesz a tíz! Pista hallgat. Laci is. Mi lehet ezekkel? Jankó hajlott derékkal megvonta a vállát, és a lyukas zsebébe tömte a kavicsokat. – Mi van, nem mertek kiállni ellenem? Ez persze csak fricska volt, már hogyne mernének kiállni ellene? Idősebbek, jóval nagyobbak és erősebbek, mint ő, és amíg az ő köve csak ötöt pattant a víz fodrozódó felszínén, addig ők már tízig is eljutottak, a saját szemével látta, tavaly nyáron. – Janó, inkább gyakorolj egy kicsit! – szólt végre oda Pista. Ő maga ugyan csak forgatta a kövét, amely nem a legmegfelelőbb fajtából volt való, de nem baj, legalább több jut Jankónak. Jankó megtalálta a legszebb követ. A nem lyukas zsebébe csúsztatta, az lesz a legutolsó, ami majd olyan sokat fog csobbanni a vízen. Biztos volt benne. – Na gyertek már, nekem már van elég kövem! Már kezdte idegesíteni, hogy nem figyeltek rá. Még a cipőjüket sem vették le! Jankó csak állt, várt, és megpróbálta kivenni, hogy mit néznek a Pintérék olyan nagyon ott, jó pár méterre tőlük a parton.

35


Pár lány hevert ott, nem is lány, inkább hölgy. Jankó legalábbis inkább így nevezte volna őket. Nem olyanok voltak, mint a kishúga. Na, az még igazán csak lány: nyafogós, kicsi és taknyos, és nem ilyen idős és érett, mint azok ott a parton. A Pintérék ezeket a hölgyeket bámulták, és ezért nem figyeltek rá. Jankó elébük állt, úgy, hogy minél jobban eltakarja őket. – Hé, figyeltek? Kacsázzunk! – de se a Pista, se a Laci nem hederített rá, csak bámulta a hölgyeket, mintha még soha nem láttak volna ilyet. Jankó megelégelte a dolgot. Fogta a lyukas zsebe tartalmát, és dobálni kezdett, hátha megjön ettől a barátai kedve is a játékhoz. Az első csak kettőt pattant, aztán hatalmasat csobbant a vízbe. Pista ilyenkor mindig felröhögött, de most hallgatott. Ahogy Laci is. Jankó újra próbálkozott, most mát háromszor pattant a vízen a kő. De Pintérék még mindig nem moccantak. Pista csak szorongatta a kövét, Laci meg állt, mint a cövek, ing nélkül a testvére mellett. – Hé, figyeljetek már! – kiáltotta el magát, még az egyik hölgy is feléjük nézett. – Ne nézzétek már azokat a lányokat, még elcsöppen a nyálatok! Most már nem csak egy, hanem mind a négy hölgy feléjük fordult, kettő össze is kuncogott. Pista vöröslő fülekkel fordult Jankó felé. – Gebedj meg, Janó! Most mért mondtad ezt? Laci is elpirult rendesen, és jókorát vágott Jankó hátára. – Menj a fenébe, te... És elfutottak, messze a parttól, a lányoktól és Jankótól, aki furcsán nézett utánuk. – Hát ezeknek meg mi bajuk lehet?

36


Szmutku Bernadett | 16 év Eötvös József Gimnázium, Budapest

Szélcsend

A tavasz első napjai voltak ezek. Az időjárás ilyenkor még szeszélyes, kiszámíthatatlan, a napsütés egy pillanat alatt viharrá változhatott, csak úgy a semmiből. De azért mind éreztük, hogy a világunk ébredezik és hamarosan valami új kezdődik el. Aznap, mikor a fiúkkal megbeszéltük, hogy suli után lemegyünk a partra, a nap ragyogóan sütött, egy felhő sem volt az égen. Cangával mentünk, végig versenyezve az úton. A gyorsaságtól adrenalin kúszott fel a gerincünkön az agyunkig. Mire kiértünk a város egyetlen bányatavához, teljesen megrészegített minket a versenyszellem és a gyorsaság mámoros íze. Kurjongatva hajítottuk el a bicajainkat. A part szinte teljesen kihalt volt, a többi embert még nem vonzotta a tó ilyen hidegben, csak a szél zúgott a fás ligetben, ahogy mindig szokott. Egy pecabot lógott csak a stégről, rendületlenül. Néha csak azért ugrottunk le ide, hogy az öreg pecást idegesítsük. Nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget annak, hogy néhanapján eleszegettük a csalinak szánt kukoricát, vagy leloptuk a botjáról a bóját, de irtóra szerettük nézni, ahogy az öreg bepöccen ezeken. Kidülledt szemekkel kiabált ránk mindig, hogy legközelebb elkap és megfojt minket, egytől egyig. Volt egy őrült szokása, hogy nem dobta vissza a halakat, de nem is ölte meg őket. Hagyta, hadd szenvedjenek, csapkodjanak a parton, míg teljesen ki nem száradnak. Betegesen szerette végignézni, ahogy elszáll belőlük az élet, az erő. Kacsázni kezdtünk, egyedül Samu indult a stég felé. Látszott rajta, hogy ki van éhezve valami balhéra. Kiabálva biztattuk a partról. A hatalmas vödröt, amiben feltehetőleg még vergődött néhány hal, két markába fogta, úgy fordult, hogy a szemközti kocsmából jól rá lehessen látni, és lóbálni kezdte a víz felé. Közben üvöltött, hogy ,,Hinta, palinta”, mire az öreg pecás feje megjelent a kocsma ajtajában. Az arca lángba borult

37


a dühtől, bicegős futásba kezdett a stég felé. Az ,,ugorj a Dunába” sornál Samu egy utolsó nagyot lendített, majd ,,zsupsz”, a csapkodó halak már szálltak is a levegőben. Egy pillanatra kihagyott a szívem, azt éreztem, most el tudnának repülni, de aztán hirtelen zuhanva a vízbe csapódtak. Az öreg már a stég végében állt, onnan nézett farkasszemet Samuval. Veríték folyt végig a nyakán, a térdére támaszkodva lihegett, úgy állta el a menekülési utat Samu elől. Sarokba szorította, a víz minden oldalról körülvette. Tudtam, hogy nem lehet több 5 foknál. Többször feszegettük a határainkat azzal, hogy versenyeztünk, ki bír tovább a jéghideg vízben maradni. Az öreg még mindig ott állt, megrögzötten nézte a barátunkat, és nagyon nagyon lassan elmosolyodott. A legundorítóbb vigyor volt, amit valaha láttam. A levegő egy pillanatig teljesen mozdulatlanná dermedt, mintha az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelné, hogy mi lesz most. Aztán elindult felé. Samu nem mérlegelt, egyszerűen csak ugrott. ,,Zsupsz”. Percek teltek el, mire újra feltámadt a szél.

38


Somos Emma | 16 év Alternatív Közgazdasági Gimnázium, Budapest

A fiúk nem sírnak

’A fiúk nem sírnak.’ Ezt néha annyira nehéz betartani. Ma is, mikor az udvaron fociztunk, olyan cseleket csináltam, hogy megállt az ész, és aztán az a rúgás is, valami hihetetlen erejű volt, csak kár… csak kár, hogy a célzást még gyakorolnom kell, ugyanis nem a kaput, hanem az iskolaablakot találtam el a bombasztikus rúgásommal, aminek a tantó bácsi, vagyis bocsánat, Karvalits igazgató úr nem örült annyira. Pontosabban, nagyon nem örült. Annyira nem, hogy nagy léptekkel kivágtatott az udvarra, a szemével megkeresett engem, a többiek gyűrűjében álló, megdöbbent és félelmet érző fiút, megmarkolta az ingemet a nyakamnál, olyan erősen fogott, hogy szinte felemelt a földről, és olyan hangosan beszélt, hogy szinte nem is értettem, mit mond. Csak azt láttam, ahogy a szája és az arca úgy mozog, mint ahogy egy vulkán mozoghat a kitörés előtt, ha madártávlatból nézzük, az égen repülve. Mikor a keze csattant az arcomon, azt hittem, úgy elrepülök, hogy tényleg láthatom madártávlatból az arcát, de nemcsak az arcát, az egész udvart, az iskola épületét a kitörött ablakkal együtt, de még magasabbra szállnék a pofon lendületétől és a végén csak egy ici-pici porszem lenne az egész iskolaudvar és a röhögő osztálytársak. ’A fiúk nem sírnak.’ Mondták nevetve, szinte a könnyük kicsordult. Nem sírtam. Csak egy kicsit könnyezett a szemem. Nagyon erős pofon volt, amit a Karvalits igazgató úr adott. Nagyon. Csípett tőle az arcom. És a többi fiú nevetése marta a sebemet. Most már délután van. Itt vagyok a Duna partján, Tónival és Dezsővel kijöttünk kavicsot dobálni. Én nem tudom, hogy kell, de azt mondta a Dezső nekem és a Tóninak, hogy megtanít minket. Azt is mondta, hogy mivel ’a fiúk nem sírhatnak’, a fiúk követ dobálnak. De meg kell jól tanulni, hogy kell, különben semmit se ér az egész. Dezső volt az első fiú az osztályban, aki elsírta magát. Kb. egy évvel

39


ezelőtt, aznap halt meg az anyukája. Az apukája két évvel azután halt meg, hogy ő megszületett. Dezső kemény gyerek, most sincs rajta póló. Dezső árva. Dezső sírt, de mindenki kinevette, mert sose volt olyan jóban senkivel se az osztályban. Én is nevettem. Ha most visszagondolok erre, felfordul a gyomrom és fejen akarom magam verni. Normális ilyet érezni? Szerintem nem, de mindegy. Dezső azzal kezdi, hogy a lényeg a kő. Olyan követ találjunk, ami lapos, közepesen nehéz és éles. Azok csattannak a legnagyobbat a vízben. Azt is hozzáteszi, hogy higgyünk neki, hisz ő már csak tudja, mert mindennap kijár kavicsot dobálni. Ezt nem teszi hozzá, de én fejben mellémondom: mert sírni nem lehet. Tóni sokáig keresgél a kövek között. Ő volt a második, aki elsírta magát az osztályban. Tóni nagyon jó tanuló. Szerintem, ha felnő, professzor lesz belőle és ő lesz az egyetlen, akinek jó állása lesz és rendes fizetése. De lehet, hogy mégse lesz így, mert nem is olyan régen, körülbelül két héttel ezelőtt, kapott egy egyest. Amikor a tanár kiosztotta a dolgozatokat, csak annyit mondott: „Nem is értem, mi történt veled, Tóni. Csalódtam benned.” Először csak halk hüppögést hallottunk, de ez a hangos nevetés hatására patakokban folyó könnyzáporrá alakult. Tóni végigsírta, az osztály (kivétel Dezső) végignevette az egész napot. Dezső azt mondja, hogy fussunk neki és adjunk bele annyi erőt, amen�nyit csak tudunk. Egyszerre repül és süllyed el a három kavics. A folyó sír helyettünk, ahogy a kemény kavicsok átszakítják csendes felszínét.

40


Jedlovszky Krisztina | 18 év Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium

Játék

Hajókürt hangja rezgett a szürke csendben. Túl halkan. Ábel föl se tekintett, tudta, hogy a gőzös még jóval a fenti kanyar fölött jár, és több órába telik, mire elúszik majd előtte, hullámok tucatjait varázsolva a mozdulatlan víztükörre. Ismerte már a folyó minden rezdülését, nyári napok tucatjait töltötte ezen a parton, ahelyett, hogy nagyszüleinél „folyton láb alatt lett volna”. Bágyadt, augusztus végi délután volt. Megérkeztek már a felhők, az ősz első hírnökei, és a túlparti gyárkémény sűrű füstjével találkozva egyenletes szürke lepedőt borítottak a halványkék víz fölé. Ábel a kőhalom mellett ült, és egy keze ügyébe eső ágacskával vonalakat húzogatott lustán a porba. – Ez nagy és hegyes. Jó lesz, Barnabás?– hallotta hirtelen a háta mögül. Megfordult. Két idősebb fiú nevetgélve hordta el a köveket a rakásból, mintha Ábel ott sem lett volna. Hamarosan tompa puffanások jelezték, ahogy méterekkel elvétettek egy parton totyogó kiskacsát. Ábel szótlanul szemlélte őket. A fiúk már lassan továbbálltak, amikor összeszedte minden bátorságát, és halkan megkérdezte, játszhat-e velük. Az alacsonyabbik, rövid hajú szúrós szemmel méregette, majd Barnabás felé fordult. A fiú arcán különös mosoly játszott. – Előbb találd el a kacsát azzal a kővel! – mutatott egy jókora, éles darabra. Ábel két kézzel felemelte, dobásra készen tartotta, míg oda nem ért a madár, ám a megfelelő pillanatban a földre ejtette. – Én nem akarom ezt csinálni. Inkább játsszunk valamit – suttogott. – Találd el a kacsát – vont vállat Barnabás, és elindult felfelé a parton. Ábel újból felvette a követ, és sokáig szorongatta reszkető kezében. A fejében egymást kergető gondolatok közt hirtelen egy hangos hajókürt vágott üres ösvényt. A puffanás helyett egy csattanást hallott, ahogy

41


az elhajított kő a kacsa apró nyakán landolt, a földhöz szögezve azt. Ábel lába a földbe gyökerezett. Hirtelen elkapta a fejét, és tekintete összeakadt egy rémülten elkerekedett szemű kislányéval. Szájáról azonnal leolvasta a „kiskacsám” szót. A fiú mondani szeretett volna valamit, de nem jött ki hang a száján. Kapkodott a szavak után. Érezte, hogy közben a gombóc a torkában óriásira dagad, és mielőtt bármit is mondott volna, hátat fordított, elszaladt és elbújt egy halom uszadékfa mögött. Akkor szakadt ki belőle a sírás. Hosszú percekig kuporgott ott, két térdét átölelve, miközben rázta a zokogás. Már csak szipogott, amikor meghallotta a hangokat a rakás másik oldalán. Felállt, keze fejével gyorsan elmázolta a forró könnycseppeket arcán, összeszorította a száját, és ólomsúlyú lábait igyekezett egyenletesen és nagyfiúsan emelgetni. Elszántan megállt a két idősebb fiú előtt. – Barnabás, megint itt ez a gyerek. Nézd már, úgy bőg, mint egy dedós – jegyezte meg gúnyosan az alacsonyabb fiú. – Mit akarsz, anyukád szoknyáját? Az idősebbik oda se nézett, figyelmét már rég rabul ejtette az új szórakozás, egy elkorhadt fa feljebb a töltésen. – Mit állsz még itt, Feri? – türelmetlenkedett. – Gyere, találtam egy jobb játékot!

42


Besmart Viktória | 17 év Leövey Klára Gimnázium, Budapest

Hackers of Balaton

– Csak addig kellett nekem a világ, míg be nem kebeleztem. – Már megint mit eszel meg? Folyton csak eszel. – Mert boldoggá tesz. De nem ez a lényeg. Ez egy igen komoly filozófiai okfejtés. – Hagyj már a hülyeségeiddel. – Csak gondolj bele. A világ a kaja. Vagy nem is kaja. Máshogy is be lehet kebelezni. Én például arra gondolok, hogy volt az az idióta mese, amikor volt egy ilyen nagy cucc, és ment, mindent és mindenkit bekebelezett a faluban. Mindegy. Na úgy. – De azért meg akarod enni, nem? – Nem. Nem akarom. Ha megeszem, nem lesz világ. Meg amúgy se férne be a számba. – Nekem az öklöm befér a számba. – Az semmi. A könyököd meg tudod nyalni? – Azt senki sem tudja.  – Pedig de. Láttam a jutubon.  – Az szerintem meg volt hekkelve. – Hekkelve? – Hekkelve.  – Hő! – Te csináltál már olyat? – Nem. Soha. De hekket ettem már. Tavaly nyáron a Balcsin. Finom volt. – És nem fájt? – Miért fájt volna? – Az elég nagy, nem? Egészbe betömni a szádba, szálkástul. Azért az nehéz lehetett. – Nem egybe, te hülye. De kiírtam a fészbukra, hogy: „Belebelezemba

43


világot”. A hülye öcsém meg ellopta a telóm, és átírta arra, hogy: „Beleszerettem egy vidrába.” Most komolyan... egy vidra? Még csak nem is vicces. – Csak kár, hogy olyan idegesítő a hangjuk.  – Na az mondjuk igaz. – De azért megölelgetnék egyet. Ha megígérné, hogy nem visít a fülembe.  – És mi van, ha megharap? A vidrák harapnak. – Nem harap.  – Tegnap egész nap egy harapófogóval mászkáltam, mert a Barnabás belelopta az iskolatáskámba. Idióta. – Én egyszer véletlen elloptam az egyik barátnőméktől a TV kapcsolót.  – Na az ciki. – Bocsánatot kellett kérnem, de visszaadnom nem. Mikor meséltem nekik, nagyon nevettek.  – Nevet? – Kellene változtatnom.  – Mi a baj a mostanival? Nagyon szép neved van. – De nem ilyen művészes.  – Mert te nagyon művészes vagy.  – Én filozófus leszek. – Úgyis beleunnál. Azért nem érdemes ennyit tanulni. – Most miért mondod ezt? – Mert egy évnél többet nem adok neked. Ami a tiéd, az sose kell. Ha filozófus leszel, matematikus akarsz majd lenni.  – Nem is.  – Jó, akkor nem.  – Hát igazából lehet, hogy de. Tulajdonképpen teljesen igazad van. – Tűpontosan megmondtad, hogy vagyok. – Tű? Te a tűn? Miért vagy tűn? – Én ugyan nem vagyok tűkön, mi vagyok én? Fakír? – Na ez az, hogy én se értem mit magyarázol. De ez a fakír szó, ez tetszik. – Vicces.

44


45


Halmi Artúr: Vizsga után, 1890


Marton Angéla | 17 év Zalaegerszegi Kölcsey Ferenc Gimnázium

Kisasszonyok kávéháza

– Kaphatok egy kis cukrot a habos kávéhoz? – szólt csengő hangján egy copfos kislány barátnőjéhez, ünnepélyes karnyújtással. – De hát kávét inni csak a nagyoknak szabad! – nevette el magát a másik, majd komoly hanglejtéssel folytatta. – Ajánlhatok a kisasszonynak egy forrócsokoládét vagy limonádét? – De Lujza, te is vendég vagy! És nézd, új vendégek érkeztek! – Jé, egy idős házaspár! Milyen mókásak, állandóan civakodnak. De hogy lehet nevetve veszekedni? – És csak azt hajtogatják, hogy kár-kár! Szinte repdesnek, de nem a boldogságtól – állapította meg Vicus. – Már mennek is tovább. Nézd, a falon milyen szép képek vannak! – néztek körül. – Adjunk nekik címeket! Az lehetne ott a Búsuló vackor, az talán az Elsőbálozó cseresznyevirág, és itt, nézd! A Szarvasbogár-viadal! – Illetlenség egy cukrászdában csak így bámészkodni! A gardedámunk biztosan leszidna minket – nézett komolyan Vicus. Lujza gondolkodóba esett: – Fraulein legyen vagy mademoiselle? – Szerintem a franciakisasszonyok előkelőbbek. – Akkor madmazel Zsaklin fog minket kávéházakba kísérni és jó modorra tanítani! De hogyan értjük meg, amit mond? – Erre megint elnevették magukat. – Majd utánozzuk, hogy „sze manyifik”! – Nézd, milyen szép a selyem vállkendőm. A ruhám pedig búzavirágkék, csipkegallérral – nézett maga elé Lujza, a vadvirágokat szorongatva, vigasztalhatatlanul. – Az enyém pedig rózsaszín, piros cipellővel és pántlikával! Jé, már itt a krémes és az uzsonna – bökte oldalba Vicus –, majd később meges�szük, jó? Nézd, innen milyen szép a kilátás! Az ott a posta, az az operaház, és az ott a hercegkisasszony palotája! – mutatott a távolba olyan

49


elragadtatással, mint aki előtt dajkája tündérmeséje elevenedne meg. – És a távolban milyen szép zene szól, ugye hallod? – ocsúdott fel végre Lujza, a csalogányok dalversenyétől elámulva. – Csodálatos. Mintha csak a mi kedvünkért húzná az erdő prímása. – Jaj, már üt az óra, ez nekünk szól, ideje hazamenni! És tényleg ütött: kakukk-kakukk. S a két pór-kisasszony szép jövőjük varázsában elfutott; hátrahagyva az erdőt, őzgidák bölcsőjét, a tisztást. Megfeledkezve a vadkörtéről, rezgőnyárról, miknek árnyékában, helyükre frangipánit és liliomfát kívánnak. De visszatérnek, hisz’ annyit mesél – nem a bécsi erdő; hanem az itthoni juharszegélyes, hol zsályaés vadrózsaösvény verseng orgonaillatért; hová hazatér a gyurgyalag, és szentjánosbogár vezet lámpás gyanánt. Ezt, ki itt jár, soha el nem felejtheti.

50


Prőhle Janka | 16 év Deák Téri Evangélikus Gimnázium, Budapest

Zongoravizsga

Egy-két-há, egy-két-há, csak puhán halljon a mazurka ritmusa, ahogy a kalapács a húron koppan, és a szív majd kirobban a mellkas egyre feszítőbb ketrecéből. Mintha már egy éve itt lennél és a kezed a legelején is nedves volt az izzadtságtól, és a köhögőroham is úgy tör rád, mint egy fékevesztett folyam, próbálsz gátat szabni, sikertelenül. Január óta gyakorlod már ezt, március óta megvan az időpont, heti egy óra, kis lelkesedéssel, de a hideg és gyáva kézremegéssel tényleg nem számoltál. Mindenki itt van, nagymamák tengere önti el a termet, a kamerák felálltak, mintha programja lenne bárkinek, újrajátszani: szól a zongoraiskola 1 és a félig megtanult etűd. Még mielőtt elkezdenénk, azt a futamot meg a középrészt játszd el, jól van, többre nincs idő, kezdődik a gyötrődő gyerekek kínos és unalmas hangversenye.

51


Köszöntünk mindenkit, nagy szeretettel, a gyerekek persze nagyon várták már ezt, valaki sajnos eltörte lábujját, más az őseink útját járja osztályával, azért nem tud jönni. Persze te minden alkalommal pont kigyógyulsz, és az osztálykirándulásról is beestél tegnap, pedig a patakba is mezítláb bemásztál, és az intenzívről telefonáltál volna, ha összejön a tüdőgyulladás. Zongora előkészítő 1, majd sorban a többiek, a kicsiknek még minden unisono, és egyre szertehangzóbb, ahogy múlik az idő, már mindjárt te jössz, az az átkozott tüdő, tavaszi szünetben persze begyulladt. Semmire sem emlékszel már, hogy mit kéne játszanod, de ez így van mindenkinél állítólag, és nem lesz semmi baj, koncentrálj a billentésre, ne figyelj fel a telefoncsörgésre, ahogyan tavaly. Most már tényleg mindegy, kik ők egyáltalán, téged nem érdekel, hányan fognak kezet, nagymamától úgyis kapsz kis sütit, a bácsi pedig ma is behülyít, hogy ismeri a darabod, és jó volt. Szád sarkán a mosoly már a megkönnyebbülésé, kehelyből eszed az eper-citromot, és a lábad még néha-néha megremeg, eszedbe jut, hogy máris újrakezdheted, és mákszemnyi lesz a gyomrod.

52


Misz Anna | 17 év Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Baptista Gimnázium, Budapest

Uzsonna

A fény melegen ömlik be a cukrászda ablakán. Kanalak koccannak teáscsészéknek, beszélgetés foszlányai zsongnak végig a helyiségen. A dadus az asztalon könyökölve figyeli, ahogy Mari a kakaójába kortyol. – Bizonyára ügyesek voltatok. Tildi fészkelődik a székén. Csengő csendül, mikor új vevők lépnek a cukrászdába. A szomszéd asztalnál egy kislány a nyakát nyújtogatja, amíg a gardedámja rá nem szól: – Annácska, legyél szíves nem leenni az új ruhádat… És ne bámulj! Bámulni tiszteletlenség. Tildi füle hegye ég, és a mellkasa elszorul, alig kap levegőt. A szemközti asztaltól egy fiú rávigyorog. Tildi lesüti a szemét. – Én izgultam – szólal meg Mari. – Csomó volt a gyomromban, meg a torkomban, itt… – A száját kitátja. A dadus az ajkait helytelenítően préseli össze. – Csukd be a szád! Nem illik. Tildi szemét szúrják a könnyek. Nem illik. Semmit sem illik. Az sem illik, hogy egy jó házból való úrilány megnémuljon, amint vizsgabizottság elé lép. Ilyen csúfosan megbukni, azt sem illik. Mi lesz most vele? – De a Tildi megkukult… – kotyogja közbe Mari. – Hazudsz, te kis béka, nem is! – kiált rá Tildi. Az arca haragosvörös. Szemközt a fiú a tenyerébe nevet. – Matilda! A dadus rosszallóan vonja össze a szemöldökét. – Egy jó házból való úrilánynak nem illik így kiabálnia. Hát persze hogy nem.

53


Tildi összekulcsolja a kezét az ölében. Tönkre akarja tenni Mari játékait. Össze akarja törni a porcelánbabáit, amint hazaérnek. Sírni akar. Mert amint hazaérnek, Apuka szemébe kell nézni, és elmondani, hogy megbukott. És Anyuka talán sírni is fog, még akkor is, ha azt nem illik. A dadus az asztalra könyököl, és Mari a kakaójába szürcsöl. Egymásra mosolyognak. Marira biztosan még a vizsgabizottság is mosolygott, mert Marira mindenki mosolyog. Tildi ujjai megreszketnek az ölében. A fény melegen ömlik be a cukrászda ablakán.

54


Jendrassik Jenő: Nyomor, 1806


Farkas Réka | 19 év Ady Endre Elméleti Líceum, Nagyvárad

Ott a félhomályban

Ott a félhomályban Szemszűkületnyi tájban Lépdeltél karnyújtásnyira, Feledő Kendőzni pírom Nem megy, nem bírom Kiütközni látszik a férfierő. Mióta nem láttalak Merőben más alak Sétál utánad a déli kövön A felnőttkor jegyei Most már mint megannyi Pók, szövi arcod a tiszta öröm. Ruháid másak Szépek, elegánsak Régen nem hordtál ilyen kalapot A csúnya pulóver Ideje múlt el Emlékezetedből rég kikopott. A dohányfüst ára S a kávépára Lépett a fontosabb dolgok közé Régi az ének Miért is fecsérlek Felesleges zokszó e téma köré.

59


Húz a galád szív Ésszel csatát vív Létezik-e a tökéletes pont? Felém fordulnál Mint bús alagútnál Szememben a láng is új rügyet bont. Három éve annak Hogy pillantások vannak Egy fél szó, annyi se esett köztünk Hát tudd meg, hogy vártam Szívemet kitártam Hogy pohárban új vízben megfürödjünk. Az életadó szó Néha koporsó Hogy kérdezhetted, hogy mi újság? Ezernyi kérdés Nem volna sértés Néma maradtam, ez nem hiúság. Remény, te szánalmas Bárcsak lennél avas Szívem is nyugton maradna helyén Az első találkozás Emléke színpompás Látod, a gondolat sem fér belém? Emlékeztél, hála!... Más ember lányára Ki jó helyekre volt elvezető Ha síri dallam Elhangzik halkan Te mondtad ki, édes Feledő. Ki voltál te nékem? Szűzies szemérem Pilláin kecsesen elsuhanó 60


Hajamat borzoló Egyetlen tornádó Fékezhetetlen, vad csataló. Táncolni nem tudtam A lépést te sorban Egyenként mutattad, szép Feledő És az éji tangót Mikor már dal se volt Roptuk tovább, reccsent a tető. Igézett a hold is Citromfű és ánizs Nőtt a járda szélén a gaz között Bár hallgattam volna Csitító mondóka Néztük a holdat a város fölött. Jöttek volna szelek Hatalmas fellegek Eltakarva az ég csillagait Láttál volna engem Valódi életem Nem szedegetném Vak hamvait. S mi voltam én néked? Múzsád vagy feléget Az emlék így inkább eltakarod Csak nekem jelentett Bármit a képzelet? Kinőtted régi ágytakaród? Az Egynek neveztél Hústépő hideg tél Nem létezett ha a versed iszom Egyedül te voltál Ismerőm, tanultál Hibádból, lehull a gyenge szirom. 61


És magas hegyeknek Fűszála, keringek Holnap lelegel egy mormotapár Por a bakancson Csepp boroskancsón Gyűrődés vasalt ingujjaidnál. Fék nélküli autó Rossz tettre sugalló Pillanat száz évnyi élted alatt Rongybaba, nem kellek Felnőttél, kisgyermek Máshoz zúg most már a lelked, a lant. Szívem az asztalra Került ma hajnalba’ Nem veszi már, az ördög sem ígér Versed még kezemben Fejemet leejtem Lelkem mint szolga még téged kísér. Délben, a vonaton Holnap már, szombaton Vajon én láthatlak egyszer megint? Az ablakból bámulva Nem gondolsz titokba’ Se rám, se arra ki visszatekint. Csókomnak küldötte Búcsúzom örökre Támad a szél is, ó, kedvesem Múltamra lepedő Szépséges Feledő Nem kelek már fel kértedre sem.

62


Csáki Zsanett | 17 év Ceglédi Kossuth Lajos Gimnázium

Marcsa

Az ajtó feletti csengő érzéketlenül csilingelt bele a patika csendjébe. Walter bácsi, mindenki Walter bácsija abbahagyta kicsit a polcoknál a latin feliratos üvegcsék rendezgetését. – Jó napot! – Jó napot! – köszönt Walter bácsi is, és rögtön felismerte a lányt: a Kovácsék Marcsája. Letette az utolsó, kezében maradt üveget, és a magas pult fölé hajolt. – Megint beteg a Bori? És már kereste is elő az olcsóbb lázcsillapítót és hígított csukamájolajat. A szegény Kovácsné meg a lányai csak ilyet engedhettek meg maguknak, mióta Kovács meghalt. – Nem a Bori beteg – ömlött szét a fájdalom Marcsa porcelánarcán. – Teccik tudni, anyám a beteg. Walter bácsi hümmögött egyet a bajsza alatt, amire igen büszke volt, és a pultra dőlt. – Tudom, hogy anyád beteg, de ha nem megy orvoshoz, nem adhatok neki gyógyszert. A kislány bólintott, de nem mozdult. – Azért küldött, hogy adjak fel egy levelet a postán a nénjének, és jöjjek be ide szerért, mert aszongya, nem akar már szenvedni. Teccik tudni, nagyon csúnyán köhög. Keserű volt a hangja, de nyugodt – mint egy felnőni vágyó gyermeké. Walter bácsi végignézett a gyereken. – Mért vagy feketében? – biccentett Marcsi sötét, lógó ruhája felé. De azt Marcsi nem vette észre: a cipőjéhez hajolt, és a harisnyalyukból egy zsebkendőt varázsolt elő, abból pedig öt pengőforintot. – Anyám, teccik tudni, azt mondta, hogy ennyi elég lesz. Nyújtotta Walter felé, de az nem mozdult. – Mért vagy feketében? – kérdezte újból.

63


Marcsi szégyenlősen lehajtotta a fejét. – A Zsuzsié, csak temetésekre szoktunk felvenni, de teccik tudni, anyám azt mondta, hogy ez a ruha illik most, tehát ezt adta rám. Nekem nincsen fekete ruhám. Walter bácsi hümmögött megint, de nem nyúlt sem az üvegek, sem a pénz felé. – Nem is illik az a leányoknak – enyhült meg, és a szemébe szomorúság költözött. – Ülj csak le, keverek egy szert anyádnak. Marcsi megilletődve nézett a patikusra. Nem ült le rögtön: közelebb lépett a várakozók zsámolyához, megérintette a faragott lábát, végigsimított a piros plüssön, majd úgy ereszkedett le rá, mint egy szomorkás hercegkisasszony. A pénzt visszahajtotta a kendőbe, miközben Walter bácsi a legalsó polc veszélyes szereit pakolta ki a pultjára. Méregetett, öntögetett, néha rápillantott a kis, fekete halálmadárra, és sóhajtott. Lehet, hogy ő is örökölte az anyja tüdőbaját, gondolta. Aztán elkészült. Az üvegre gondosan rányomta a dugót, felcímkézte, és megköszörülte a torkát. – Meg is van. Vidd haza, anyádnak, vegye csak be és nem fog többé szenvedni. – Köszönjük, Walter bácsi! Marcsi boldogan átvette, csaknem elmarta az üveget, és előszedte az öt forintot. – Azt tedd csak vissza, oda, ahonnan elővetted. És nagyon vigyázz rá! – Igenis, ahogy teccik mondani – pirult el örömében Marcsi: arca porcelánjára rózsaszín fátyol került. – A viszontlátásra! Csókolom! Visszatömte a pénzt a helyére, és már ment, rohant is, kezében a gyógyszerrel, ami segít az anyján. Az ajtócsengő csak úgy zengett bele – mint a Mennyország ajtaja, egy tüdőbajos édesanya megérkezésekor.

64


Istoc Sára Borbála | 15 év Gödöllői Waldorf Iskola

Nyomor

Az eső lassan megeredt, némán dobálta rám ezer kis nyilát. A zivatart jégeső váltotta fel, de én csak anyára gondoltam és futottam. Az ég hangosan kiabált utánam: – Már késő, már késő! – dörögte, és ontotta magából keserű könnyeit. Nem figyeltem rá. A cipőmön felkapaszkodtak a nedves erecskék, az egészet behálózták, tapicskoltam a vízben, fröcsköltek az igazgyöngy szilánkok mindenfelé. Széthasadt az ég, kibuggyant Isten aranyteje, mely sárga repedésként üvöltözött a koromfekete felhőkkel. Az agyamban is háború dúlt, ezer hang ordított utánam. Befészkelték magukat a fülembe, már nem tudtam, mi igaz és mi hamis. – Meg fog halni… Istenem segíts… Anya! Elbotlottam egy kavicsban, a cipőm szétszakadt, spricceltek a belefulladt jégdarabok. A sárba zuhanva eszméltem rá, hogy már a faluban vagyok. A kezemet felhorzsolta a kemény kavicstörmelék, a vasárnapi ünneplőruhám bemocskolódott. Zihálva álltam fel, a térdem sajgott. De kit érdekel most ez? Az alvó házak között botladozva lassan tisztára mosott az eső. A korhadt deszkafalak fölém magasodtak, nem láttam az eget, nem láttam a csillagokat. A patikához érve megtorpantam. Az ég halálosat sikított, aztán a villámlás visszahúzódott a felhők mögé. Beléptem. A cseppek kopogását a patikus halk dudorászása nyomta el. Felnézett rám, apró szemeiben két pötty tükrözte a gyertyák tüzének csillanásait. – Miben segíthetek, kicsi lány? A fény megremegett egy láthatatlan szellő nyomán. – Az anyámnak… Eltemetett könnycseppek homályosították el látásom. A férfi arca

65


összefolyt az üvegek barnás színeivel. – Az anyámnak szeretnék gyógyszert venni – suttogtam, és a fájdalom apróvá préselte a szívem. – Anyának. A pultra vésett minták megmozdultak, a szemeimet könnyek árasztották el. – Milyen gyógyszert szeretnél? – tompította el a bennem zúgó kiáltásokat a férfi kedvesen csengő hangja. Válaszoltam, mire matatni kezdett. Figyeltem. Megcsapta az arcomat a frissen szárított gyógyfüvek vizes illata. Remegve nyúltam a zacskóért. – Köszönöm! – nyújtottam a három pengőt. Még egy picit álldogáltam a jóleső melegben. A férfi pakolászott, hallottam a tabletták koccanásait és megfordultam. – Jó éjszakát! – szólt még utánam, amikor kiléptem. Az eső már elállt, fuldokolva kapkodott levegő után az elázott falu. Futni kezdtem. A patika biztonsága elillant mögülem. A két cipőm hangosan dobogott a macskakő síkos arcán. Anya… anya. Az erdőbe érve csak a házunknál torpantam meg. Benyitottam. A széllökés eloltotta az asztalon álló gyertyát, sötétségbe borult a szoba. Imbolyogva az asztal mellé tolt ágyhoz lépkedtem. – Anya! Itt vagyok! Fölé hajoltam. A szeme nyitva volt, üres tekintettel nézett át rajtam. – Anya… – suttogtam. Semmi válasz. – Anya! – Lekaptam róla a takarót és a szívére helyeztem a kezem. A hálóingére csöpögtek a vízcseppek a hajamról. A kiáltások újrakezdték a fejemben. – Már késő! Nem érted? – Anya! – ordítottam. A ház beleremegett, s a nyomor ezer szemmel nézett vissza rám szánakozva. Magamhoz öleltem az élettelen testet, s úgy szorítottam, mintha sosem akarnám elengedni. – Ne... Anya… Ne… Ezt nem teheted! Ne hagyj itt! – ziháltam, és nyeltem az előbuggyanó könnyeimet. – Ne menj el! Ne hagyj itt, kérlek! – üvöltöttem. Ezer visszhang üvöltött velem együtt: – Kérlek! – Anya! Ne hagyj itt egyedül, ne hagyj itt a nyomorban! Kérlek!

66


Kocsis Imre: Szanálás, 1974–76


Posztós Csaba | 19 év Debreceni Fazekas Mihály Gimnázium

Szanálás

Türelmetlen pillantás a kopott kvarcórára. Sóhaj. Leereszkedő kéz, be a zsebbe. Halk, mutáló dünnyögés orr alatt. Lendülő tornacipő, koppanva guruló betondarab. Fölemelkedő fej. Viseltes homlokzat a látótérben. Szabályosan kialakított áltéglák unalmasan, szürkén. Örökkévalóság óta ugyanott, ugyanúgy éktelenkedő repedések, omlások, kopások. Ismerős, megszokott sebhelyek a házfalon, néhol felfedve az igazi, szintén kopott téglákat. Rozsdásodó ajtókeret. Alig látható 5-ös házszám. Ódon, nyikordulva nyíló ajtószárny. Finom lábak, libbenő szoknya. Barna tincsek. Vaníliaillat. Bocsi hogy késtem, szabadkozik egy mézédes hangocska. Meleg, szerető ölelés. Minden rendben van, kérdi a fiú. Sajnos nem, feleli a leány, mama nagyon ideges. Menjünk akkor legközelebb, javasolja az ifjú, legyél vele inkább, lesz még Skorpió koncert máskor is. Most nem az a baj, sóhajtja a leány, azaz, nem csak az, de inkább gyere be, nézd meg. Bólintás. Kéz a kézben. Halk tipegést kísérő határozott lépkedés, fel a lépcsőn. Kulcs zörög a zárban. Kinyílik az ajtó. Piciny lakás, otthonszag. Kék, virágmintás otthonka. Göndör, ősz fürtök. Vastag, kerek szemüveg. Kisírt ráncok a szemek körül. Tibikém, hát mit kerestek még itt, nyekergi rekedtes hangján, elkéstek a Skorpiókról. Nem megyünk, dédi, nyugtatja meg a lány, segíteni akarunk. Ó, gyöngyöm, sóhajt a néni, Isten sem tud ezen… Papír reszket az elaggott ujjak közt. Értesítés szanálásról. Át akarják költöztetni a szívszakadt özvegyet, pityergi elcsukló hangon a néni. Lebontják a Papa otthonát, folytatja sírdogálva, a fészkünket, hogy panelházat építsenek. Csakugyan, kérdi Tibi, majd elveszi a papírt. Tisztelt böböbö, olvassa fennhangon, Fővárosi Tanács, böböbö, szanálás hajtatik végre, böböbö, ezúton kérjük személyét, hogy szíveskedjék

71


a lenti cím alatti ideiglenes lakásba fáradni, amíg a böböbö, 5. szám alatti lakóépületen modernizáció okából kifolyólag nagyszabású átalakítás végeztetik… hm, honnan tetszik tudni, kérdezi a nénit. A Magdika mondta, a szomszéd, kesergi az özvegy, és hogy a szanálás is ezt jelenti. Azt hiszik, becsapják az oktondi nyugdíjast, azért a kusza szavak… másom sem maradt Gergelyből, csak ez a zsebkendőnyi lakás, és elveszik… az otthonunkat… zokogás. Egymásra pillantó fiatal szempár. Férfi bőrdzseki simul a virágos otthonkához és csipkés szoknya. Szerető ölelés. Na, szipogja az özvegy, ne késlekedjetek, várnak a barátok. Dédi, kezdi a leány, de a mama folytatja, ne aggódj miattam, kisbogaram, megleszek én Gergellyel. Siessetek, mert nem vár meg a mulatság. Néma bólintás. Két puszi, kedves mosolycsere. Kéz a kézben. Halk tipegést kísérő határozott lépkedés, lefele a lépcsőn. Kulcs zörög a zárban. Kinyílik az ajtó. Széles utca. Erős szél. Siető séta, át az úttesten, majd… Tompa puffanás. A pár sarkon fordul. A járdán vörös és kék, virágmintás otthonka. Göndör, ősz fürtök. Vastag, kerek szemüveg. Kisírt ráncok a szemek körül. A ‚sano’ latin szó jelentése ‚gyógyítok’. Eredeti értelmében helyreállítást, renoválást jelent.

72


Takács Noémi | 17 év Andrássy Gyula Gimnázium, Békéscsaba

Szanálás

Munkába menet mindig elsétálok egy haldokló bérház mellett. Szép ez az épület, csak éppen üres és élettelen. Pont, mint te. Vagyis, inkább mint mi. A kapcsolatunk. Vagy, hát tulajdonképp nem is a kapcsolatunk, mert olyan már nincs. Igazából abban is kételkedem, hogy egyáltalán volt. Na mindegy, most nem te vagy a lényeg, hanem a ház. Szóval ezt a bérházat fel kellene újítani, költöztetni bele új lakókat, megtölteni emberekkel. Elvileg pénz is van rá, már csak el kéne kezdeni. Mondjuk felőlem aztán le is bonthatnák, én azt se bánnám, igaz akkor egy darabig másfelől kéne megközelíteni a munkahelyem, annak meg nem örülnék. Szeretek erre jönni, tetszik ez a környék. Sokszor sétáltunk erre. Te meg én. Igaz, te annyira nem szeretted, mindig nyafogtál, hogy túl lepukkant és régi itt minden. Én meg mondtam, hogy képzeld azt, hogy ez egy másik világ, visszamész a múltba és…aztán leálltál velem vitatkozni a nyílt utcán, hogy miért viselkedem úgy, mint egy nagy gyerek, hogy téged se tudlak komolyan venni és még azt is elfelejtettem, hogy ma van a szülinapod, ráadásul reggel megint beszorultál a vécékagylóba, merthogy az a hülye ülőke meg én, és az a rémegyszerű mozdulat, amit már annyiszor demonstráltál a „fürdőszobavitáink” során…Egy idő után már oda se tudtam figyelni rá, hogy mit mondasz, csak az ajkaid mozgását figyeltem és belevesztem a dühtől kipirosodó arcod, a tágra nyitott szemeid és a homlokodon annak a fura helyen kitüremkedő erecskének a látványába. Igen, elfelejtettem a szülinapod, igen, gyerekes voltam és nem vettem, sőt szerintem még most sem veszek elég komolyan semmit, de azóta esküszöm, mindig lehajtom az ülőkét és pisálás után is rád gondolok. Arra is állandóan panaszkodtál, hogy nem vagyok elég romantikus. De azért szerettelek, annak ellenére is, hogy az egész kapcsolatunk olyan volt, mint egy Csehov-dráma: elbeszéltünk egymás mellett- aztán bőgtél. Talán vigyáznom kellett volna, és nem hagyni, hogy szépen lassan

73


eltűnj mellőlem. A legszörnyűbb, hogy akkor se figyeltem rád, akkor utoljára, amikor még lett volna esély megmenteni a halálra ítélt „Minket”… Csak az tűnik fel, még ma is, hogy a hajkefém már nincs tele szőke, göndör hajcsimbókokkal, a fogkrémes tubusra már nem kerül vissza magától a kupak, és hogy akadálymentesen jutok be a lakásba, mert eltűntek a cipőid. Szóval, igen, ennek így lett vége. De már nem is számít, te sem számítasz. Csak azt a rohadt bérházat akartam elmesélni, hogy men�nyire idegesített, hogy nyitva az ajtaja. Komolyan nem gondolt rá senki, mondjuk az utolsó lakó, aki kiköltözött, hogy becsukja azt a szerencsétlen ajtót? Szegény épület, ott áll, nyitva, és át van verve. Biztos azt hiszi, nem olyan sok időre veszett ki belőle az élet, hiszen nyitva hagyták, nem véletlenül, ez azt jelenti, bármelyik percben újra visszatérnek belé. De nem fognak. Veszélyes és kegyetlen dolog nem bezárni az olyan helyeket, ahová többé nem megy vissza az ember. Mit ne mondjak, te is jobban becsaphattad volna magad után az ajtót…

74


Raffay Sára | 16 év I. helyezett

Janus Pannonius Gimnázium, Pécs

Szanálás

Omlik a vakolat, sötéten ásít a kapu, túl sötéten ahhoz, hogy bizalomgerjesztő legyen, de piszkálja a fantáziámat. Egy rozoga utcai lámpa fényébe húzódom rágyújtani, és várok. Felhős az ég, a bakancsom talpa alatt zöld üvegszilánkok roppannak, de a közelben láttam barnákat is. Ezen a környéken több sör fogy, mint víz. A ház tipikus budapesti ház, helyenként kilógnak a téglák a festék alól, ahogy a térdek a farmernadrágokból szoktak. A házszám ötös. Ötödikén születtem. Erősen ver a szívem. A ház az oka, a málló vakolat, meg a véralkoholszintem. Minden kihalt, beosonok a kapun, elolvasom a neveket a postaládákon, beszívom az állott, péntekszagú levegőt. Síri csendben lépkedek a belső udvarra nyíló ajtó felé, az öngyújtómmal világítok, és automatikusan tájékozódom. Tipikus budapesti ház, tipikus budapesti éjszaka. Önmagának ellentmondó valóság. A kisudvart valaki teleültette tulipánnal. Befekszem közéjük, a csillagtalan égre meresztem a szemem, alakokat képzelek a felhők elmosódott körvonalaiba. Megtalálom a tükörképemet. Homályos és csúnya, mint a saját arcom minden alkalommal, amikor meglátom a leveseskanálban. Öngyújtó kattanását hallom, aztán meglátom a levegőben szálló füstöt is. Fütyülni kezdek egy lassú bluest. Kisvártatva megjelenik egy arc a gangon, lenéz rám, de nem látunk egymásból semmit. A másodikon van, parázslik a cigarettája, és még mindig néz. Tovább fütyülök, és azután is folytatom, hogy ő eltűnik és megnyikordul a lépcsőház ajtaja. Amikor az udvarra ér, még mindig van egy-két slukkja. Az alak mellém heveredik. – Te nem itt laksz – mondja. – De nem ám – válaszolom. – Részeg vagy? – kérdi. – Mint a csap – bólintok.

75


– Én is – bólint ő is. Korombeli lány, hasonlóan leharcolt állapotban van, mint én, kinyúlt pulóvert és kopott farmernadrágot hord, szőke tincsei kiszabadultak a postásgumi alól, amivel megpróbálta őket egy helyen tartani. Egy darabig csak fekszünk egymás mellett, szuszogunk, a falakat nézzük, és néha egymást. – Amúgy Orsi vagyok – szólal meg később. – Örülök, hogy megismertelek, Orsi – mondom, és kezet csókolok neki. – Csanád vagyok. – Részemről a szerencse, Csani. Van cigid? Adok neki. Nem kérdezem meg, miért tőlem kunyerál, amikor fönt még volt neki. Aztán azt mondja, szanálni akar: érzéseket, gondolatokat, emlékeket, amikre már nincs szüksége. Ülünk a tulipánágyásban, keserű emlékeket halászunk ki egymásból. Gondosan megformálunk mindent, értelmezzük, és komoly megfontolás után szortírozunk. A pusztulásra ítélt gondolatokat elvetjük, elfelejtjük. A szép dolgokat elcseréljük és megtartjuk. Így lesz egyik pillanatról a másikra egy hároméves öcsém, egy aláírt Doors-plakátom, a teljes Csáth Géza életművet tartalmazó könyvespolcom, és így kap Orsi Martens-bakancsot, limitált kiadású bakelitlemezeket, tetoválásokat és formás szemöldököt. Közben különböző drogok hatóanyagai, halott szülők, töribukták és elfelejtett barátok oszlanak szét a felhők alatt. Már nem léteznek. Kiszanáltuk őket. Feltápászkodom. Gyorsan, de bizonytalanul mozgok, szó nélkül csoszogok ki a sötétbe vezető ajtón, aztán az utcára nyílón is, a leomló vakolathoz és a zöld és barna szilánkokhoz. Ötös házszám. Holnap ötödike van, és én ötödikén születtem. A térdemre támaszkodva kihányom a bennem maradt többletvodkát. Végre tényleg megkönnyebbülök.

76


Soltész Luca Flóra | 18 év Magyar-Angol Tannyelvű Gimnázium és Kollégium, Balatonalmádi

Elmélkedés a XX. századi impresszionizmus problémáiról

Ez csak egy ház. Ez csak egy ház, valahol Pest egyik elfeledett kerületének megbúvó utcájában, ahova csak a lakosok és az eltévedt, a nyelvet nem beszélő, fényképezős, arcmaszkos turisták járnak. Ez csak egy ház, ami mellett csak közömbösen rotyog el a sárga kopott villamos, amire rozsdafoltok adtak csókot a hosszú évek alatt. Ez csak egy ház, ami előtt a virgonc gyerekek lábaikat kapkodva emelgetik fel izgalmukban, miközben azt suttogják egymásnak: „te menj be”. Ez csak egy ház, ami mellett az élére vasalt politikusok csak annyit mondanak „ezt is felújítjuk”. Ez csak egy ház, amiről a cekkerüket komótosan vonszoló nénik el is hiszik. Ez csak egy ház, ami előtt valahol egy zöld műanyag BKK-s kuka áll, emléket állítva a Kádár-korszak vívmányainak, és amire mostanára egy absztrakt, valós művészi értékekkel felruházott graffiti is került. Ez csak egy ház, ami több igaz szerelemmel átitatott köszönést élt át, mint egy átlagember egész élete során. Ez csak egy ház, amire az árnyékok szeretettel puhulnak rá, ezzel kihangsúlyozva a 19. század építészeti csodáit, és melyek hűségesen kapaszkodnak a falra télen-nyáron.

77


Ez csak egy ház, amelynek omladozó darabjai sosem esnek le igazán, mindig marad egy-két kisebb cafat, amit a buszra váró közönség unalomból lekapargathat. Ez csak egy ház, ami áprilisi szeles napokon biztonságot nyújt azoknak a hölgyeknek, akik úgy érezték reggel, az idő melegebb lesz, mint amit a meteorológia ígért. Ez csak egy ház, melynek ajtajában mindig lesz hely egy vörös alkoholrózsákkal teli arcnak, aki csak menedéket keres mínusz 10 fokban, hajlék híján. Ez csak egy ház, melynek ajtajában mindig lesz hely egyetemistáknak egy Sopronival a kezükben, miután megunták a Deákot. Ez csak egy ház, melynek ablaka alatt nyugodt szívvel, hangosan csobogva adhatod ki magadból azt az utolsó Sopronit. Ez csak egy ház, amelynek belül tipikus, nehéz pesti ház szaga van. Ez csak egy ház, ami megihlette Kocsis Imrét 1974 és 1976 között. Ez csak egy ház, ami megihletett engem is 2017. május 1-jén, miközben az impresszionizmusról kéne tanulnom. Ez csak egy ház?

78


Kovács Panna | 16 év Baár–Madas Református Gimnázium, Budapest

Sóhajt a ház

Azt hiszem, ki kéne dobnom az egészet. Rám fér már egy kis renoválás, vagy valami… Ha legalább a festék nem potyogna. De tudod te azt jól, minek mondom? Elsétálsz reggel mellettem, és odább rugdosol egy darabka vakolatot. Átnézel a kitört ablakokon, átsiklasz a szétszórt szemét felett. Szeretnélek behívni, de üres vagyok, romhalmaz, szemét, törött üveg. Azért nyitva hagyom az ajtót, hátha… Hátha egy reggelen eszedbe jut iskolába menet, hogy hogyan építettél fel kőről kőre, kifestettél kívül, belül, mosolygós rózsaablakokat adtál nekem, muskátlit az erkélyre, díszes korlátokat. Galambokat ültettél a tetőmre, meg egy cirmost a második emeleti gangra. Nyávogott és dorombolt néha. Aztán megtöltöttél lakókkal, beinvitáltad őket a lépcsőházba, aztán beköltöztek lassacskán. És te laktál a legfelső emeleten, te egyes egyedül. Aztán elköltöztél, építettél egy szebb, vékonyabb, darázsderekú házat magadnak. (Értesz ehhez.) És a lakók is kiköltöztek. Máshol olcsóbb

79


a fűtés, szebb a kilátás, jobb a környék. Te vagy a hibás. Lepotyog a festék, kitörtek a rózsaablakok, elhervadtak a virágok, pókhálós a korlát, a cica sem nyávog már. Csönd van, nézz belém, az ajtó nyitva. Van, aki csak a szemetét dobálja be ide, hiszen senkit nem érdekel egy romos ház. Még téged sem. Néha azt hiszem, hogy szerettél bennem lakni. Én szerettem, hogy hallom a lélegzeted, még azt is szerettem, mikor kiabáltál, és megütötted belülről a falaimat. Tőled még az se fájt. Otthon voltam neked? Valaha gondoltál rám úgy? Gyere haza, nyitva az ajtó.

80


Konecsni György: Maszkok, 1960–65


Kunos Anna Mária | 18 év Patrona Hungariae Gimnázium, Budapest

Maszkabál maszktalanul

– Hullócsillag! Gyorsan, kívánjunk valamit! Hirtelen nem jutott eszembe semmi, amit kívánni mernék. Csak egy verssor visszhangzott a fejemben. Mint Hans Castorp Madame Chauchat testén, hadd lássunk át magunkon itt ez estén… – Kívántál, ugye? – vont kérdőre szigorúan a legjobb barátnőm, Tália. Csak az jutott eszembe, hogy szép a szeme. Bizonytalanul bólintottam. – De ugye tényleg? Tudom, hogy nem hiszel az ilyesmikben. Ugye nem csak nem akarsz megbántani? – Eei… – jött ki a torkomon. Többre nem futotta. Tálián át ugyanis elkezdett láthatóvá válni a mögötte lévő barnás téglafal, aminek támaszkodott. Elkezdet átlátszóvá válni, majd végül csak a csontjai fehérlettek a terasz lámpájának fényében. Akár egy röntgenfelvétel… Velőtrázó sikoly hagyta el a száját, ahogy szemürege elé kapta ujjperceit. – Te jó ég, Vera, csontváz vagy! – Aztán rájött, hogy a kezén át is lát. Mikor felfogta, hogy ez azért van, mert magából is csak a csontot látja, nemes egyszerűséggel elájult. Én hátradőltem a fűben, mindig is csak így tudtam gondolkozni. Karjaimat csiklandozták a fűszálak, hátamat nyomták a göröngyök. – Tehát – kezdtem gondolkodni hangosan. Megtehettem, Tália tizennyolcadik születésnapjára azt kérte a szüleitől, hogy kijöhessen velem a tanyájukra. A legközelebbi szomszéd kilométerekre volt, nem hallhatta senki, hogy hülyét csinálok magamból. – Lássuk csak. Testérzeteim vannak, mozogni tudok, tehát normális vagyok… Csak nem így észlelem. Mint Hans Castorp Madame Chauchat testén… – Tudod, József Attila anno nem pont így értette – közöltem a csillagokkal. Hiába, a lehetetlen valósággá vált, felhúzott térdem makacsul csupasz térdkalácsnak látszott.

85


Az oldalamra fordultam, Tália felé. Óvatosan végigsimítottam tapintásra bőr, látványra csont arcán. Olyan védtelennek tűnt… Hirtelen megértettem Hans megigézettségét. Az égen felettünk elsuhant még egy üstökös – lassan megérkezett a Perseidák fő raja is. – Azt kívánom, hogy merjem neki bevallani – súgtam, amit elsőre kérni sem mertem. Percekig vártam. Tália egyenletesen szuszogott mellettem. Állt a világ, nem történt semmi. Keserűen felnevettem. – Lám, van, ami még az égi hatalmaknak is lehetetlen… Tália felébredt a hangomra, riadtan felült, rettenetesen picire összehúzva magát, mintha szégyellené a csontvázát. – Nyugi – mosolyogtam rá, és a barna tégláknak dőltem. – A csontvázad, az arcod maszkok nélkül, a létezésed leglényege… Gyönyörű vagy. Elakadt a lélegzetem, ahogy rájöttem, mit mondtam. Meglepetésemre szerelmem fehéres arccsontjai vöröses színezetet kaptak. És Tália megcsókolt – csont a csonthoz, mégis éreztem a puha szájat. Aztán hozzám bújt, és csak annyit mondott: – Eddig én sem hittem igazán a csodákban. Átöleltem, és mi, a két csontváz, csak néztük, ahogy hullanak a csillagok.

86


Oláh Enikő | 16 év közönségdíj

Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakgimnázium

Elmegyógyintézet ABC

Absztrakt, alantas arctakarók, amit agyam akaratlanul akar. Belsőm boldogsága bágyadt, bizonytalan bambaság. Bár betegségemet barátságos buta becézi. Csak, cicomája csalfán csalogat. Csókokkal cselez cikázó csapdáira. Dagadó daccal, dühösen, dünnyögve dadogok Eme eszeveszett, elfuserált észbontóknak. Embertelen elvekkel élek. Ébredés ezekkel elfelejthetetlen. Fáradtan félek furcsa fantáziámtól: fenevadak feléledésétől. Futnék. Fénysebesen. Gondolataim gátszakasztóak, garázdálkodnak gebe görbületeim. Görcsösen Hajkurászok hallucinogénért, – habár Illegális, itt ilyesmi ismeretlen, idegen, illetékteleneknek izzasztó – Jól jönne. Jövőbe jutnék. Jeleket Kutatva, kínom kaparászom, kéne kis környezetváltozás. Kedélyállapotomból kifolyólag kedveskedést kérnék. Kérhetek... Lehet, lelkem léptekben lapulva létezne, Mégis magamra mázolok – múzsám miatt – mutatós maszkokat minden Nap. Nyugtom nem nagy, nyamvadt nyomor. Néha Oktalan öröm őrködik, óh, önzően őrzöm Pár percig, puhányságomba pontosan pillantanak piszkos perszónák. Porlasztják, pusztítják pozitív pillanataimat. Paranoia? „Rém. Rémület. Rémálom. Rémkép. Rontás. Raboskodás. Rettegés. Rohanás.” – Sulykolják susogós sarlatánok szegényes személyemnek. Szerényen szidalmazok, szorgosabban szapulnak. Titkos tapasztalat: tétován tűrök. Tippelj: tépelődni tudok. Továbbra talán tombolni teljesen tárgytalan.

87


Újra uralkodik unhatatlan, űzhetetlen uzsora. Üres ünnepek. Utolsó utáni Vontatott várakozás: vigaszt várok. Várhatok... Zene. Zsongás. Zaj.

88


Lugosi Csenge Anna | 16 év Kisfaludy Sándor Gimnázium, Sümeg

Torzók

A régi színház épületébe menekült. A szíve vadul kalapált, nemcsak a futástól, de a félelemtől is. Rettegett, hogy a Másik megtalálja. Fázott. Miután kimászott az ablakon és menekült az utcán, egyszer elesett. A pizsamája egyik ujja belelógott egy pocsolyába, de nem törődött vele, csak rohant tovább. Ezt kellett tennie. Mindig egyedül hagyták, és olyankor visszajött. Nem bírta tovább! Most zihálva támaszkodott a falnak. Sikerült lehagynia? Körbenézett. A koszos, egykor talán vörös függönyök szakadtan lógtak a színpadra. Nem messze tőle a deszkák betörtek, és fekete lyuk tátongott a mélybe. A mennyezet barátságtalanul magasan volt, ernyedt pókhálók himbálóztak rajta. A nézőtér üres volt, de elgyötört, hiányzó ülésekkel, felhasadt huzatokkal, rengeteg porral. Egy széttört tükör szilánkjai hevertek lent. Itt biztos nem találnak rá. Mielőtt végre megnyugodott volna, szörnyű érzés futott végig rajta. Talán a legrosszabbat tette! Hiszen megint egyedül volt! Őt esetleg ott hagyhatta egy időre, bezárva. Ám a többiek jönni fognak, ő pedig nem tehet semmit ellenük! Ekkor a függönymaradványok mocorogni kezdtek. Először csak kicsit. Mintha valakinek a lélegzetvétele mozgatta volna őket. Valakié, aki a függöny mögött állt… Feltápászkodott, s a cafatos rongyokhoz lépett. Egyre biztosabban hallotta a mély, ütemes lélegzetvételeket. Mikor elég közel ért, az egyik lyukon már a leheletet, az apró hőhullámokat is érezte sápadt bőrén. Remegő kézzel nyúlt a függönyért. Bekukucskált az egyik résen. Egy fehér, koponyaszerű maszk nézett vele farkasszemet, s rögtön keresztülsuhant rajta! Kétségbeesetten kiáltott. A függönyök most már vadul táncoltak. Hideg kéz érintette a nyakát, aztán rögtön el is engedte, hogy a színpad réséből a lábát kapja el és lehúzza. Sikítozva kapálózott, nagy nehezen kiszabadította magát.

89


Összemosódtak előtte az ide-oda repkedő, darabos, fehér árnyak, amikben az egyetlen közös a szögletes csontmaszk volt. Akárhogy ellenkezett, érezte: itt a vég! És bárcsak már itt lenne! Milliószor érezte már ezt a földöntúli rettegést, nem akarta többször. Kést kellett szerezni, most, azonnal! A tükörszilánkokban megkettőzve látta magát. A Másik megjelent és beléköltözött. Szerette volna feladni a küzdelmet, hagy legyen teljesen az övé, de nem tehette. Az életösztöne nagyobb volt a marcangoló pániknál. Jobb keze már egy hegyes, hosszú üvegszilánkot tartott, bal keze igyekezett visszatartani. Az Idegen ezúttal erősebbnek tűnt, mint valaha. Minden alkalommal erősödött, ő pedig gyengült. Egy váratlan mozdulattal mégis sikerült a falba nyomnia a szilánkot, a Másik pedig visszavonult valahová, talán a nézőtérre. A monoton, fehérmaszkos torzókat hagyta itt, amik a haját, a ruháját tépték a sötétben, egyszerre suttogtak és visítottak a fülébe… Mikor az otthon ápolói megérkeztek, egy percig csak nézték a férfit, aki egyedül állt a színpadon, a csendben, kétségbeesetten üvöltve kapálózott, hadonászott a levegőben. Némán indultak felé.

90


Barta Alexandra | 18 év Szent Gellért Katolikus Általános Iskola és Gimnázium, Budapest

Hasadás

15:34 Vér van mindenhol. De nem. Vagyis... az a sok vér. Fáj a fejem. Mintha kalapáccsal vernék a szoba falát. A vér. Le kell mosnom. Előbb még el kell tüntetnem innen. Igen. Ezt fogom tenni. Előbb megszabadulok tőle, aztán a vértől is. Megragadom a lábát és elvonszolom. Feldarabolhatnám, de az még több vérrel jár. Egyszerűen csak itt hagyom, bezárom az ajtót és elmegyek. 09:12 Nem bírtam kikelni az ágyból. Csak feküdtem és bámultam kifelé az ablakon. Végül mégiscsak felálltam és kimentem a fürdőbe. Majd felöltöztem és lementem a konyhába. 15:28 Azt hiszem szédülök, széthasad a fejem, de ezt ő nem érti. Miért ordít? Nagyon fáj. Egyre csak a hibáimat sorolja. Törődhetnél mással is, undorító vagy, hánynom kell tőled, bárcsak meg sem születtél volna. Sikítok. De mintha észre sem venné. Az a zúgó hang. Véget kell vetnem ennek. Felemelem a karom, és már csak a tágra nyílt szempárban visszatükröződő kés élét látom. 15:00 Amint a szemébe néztem, összeszorult a szívem. Rettenetesen félek. A konyhapult már teljesen a hátamba nyomódik. Nincs tovább. Remeg az egész testem. Már a fejem is kezd fájni. Nem fogom kibírni. 15:42 A tükörbe nézek, és szinte gyomorszájon vág a felismerés. Megöltem

91


valakit. Mit tettem? A légzésem egyre szaporább. Semmire sem emlékszem. Már-már az ájulás környékez. Kimegyek a fürdőből. Abban a pillanatban a földre zuhanok. A kamra ajtaja előtt hatalmas tócsában áll a vér. A falon lévő véres kéznyomok gúnyosan kacagva nyúlnak felém. Négykézláb kúszok oda. A tócsától egészen a konyhapultig egy széles vércsík húzódik, mellette apró üvegszilánkokkal. Lassan felállok, és óvatosan kikerülve a tócsát lenyomom a kilincset. 14:57 Hangosan kivágta az ajtót. Összerezzentem. Mit tehetnék? Reménytelen. Itt vagyok a konyhában, egyedül. Mikor meglátott, a kezében szorongatott sörösüveget a falhoz vágta, pontosan a fejem mellett, mire az apró szilánkokra tört. 15:30 Egyenesen a mellkasába döföm a kést. Spriccelt a vér. A fejem. Szinte kettéhasad, miért nem hagyja abba a kiabálást? Hát nem érti, hogy felrobban a fejem? Most a hasába szúrom, többször is. Így talán abbahagyja az ordítást. Vér van az arcomon. De a fejem még mindig hasogat. A kés. És az a rengeteg vér. Megöltem. Nem. Csak elhallgattattam. Igen. Hisz folyamatosan kiabált velem. A késre pillantok. Csorog rajta a sűrű folyadék. Gyorsan eldobom. A szétroncsolt, vérben úszó testre tekintek. Már nem mozog. Sikerült. Csönd van. Végre. 15:45 Letérdelek. Tényleg én öltem meg. A vér még mindig szivárog elernyedt testéből. Soha nem tudtam volna embert ölni, de Ő. Skizofrén vagyok és a másik énem képes embert ölni. Sőt talán még élvezte is. Nem tudom elhinni. Nem vagyok szomorú. Ijesztő, de valahol a lelkem mélyén megnyugodtam. Lassan elsétáltam az asztalig, ahol a telefon volt. A még mindig véres kezemmel benyomtam a gombokat és a fülemhez emeltem a készüléket. Amint meghallottam a nő hangját, elmosolyodtam és így szóltam: – Gyilkosságot szeretnék bejelenteni. Megöltem a férjem.

92


Raffay Sára | 16 év Janus Pannonius Gimnázium, Pécs

Maszkok

Alakok libegtek át a szeme előtt, cirógatták a retináját, és úgy viselkedtek, mintha szépek lennének. Pedig nem voltak azok, csak a megtévesztés mesterei. A fiú nézte őket. Megpróbált nekik nevet adni. Az első kettőt Edgarnak és Allannek nevezte, Poe után – pont így képzelte el a maszkokat A vörös halál álarcában, kézenfekvő volt hát a választás. Aztán következett Rosencrantz és Guildenstern, két gúnyolódó, sápadt alak, akik őszintébbnek akartak tűnni annál, mint amilyenek voltak. Majd elnevezett egyet Elemérnek, mert gyűlölte ezt a nevet, és Elemér nagyon ráijesztett. A többiek már jelmezeket is viseltek, nem csak maszkot. Vicces kalapokat és tollakat, mintha nem is a halottak napját ünnepelnék a félelmetes, koponyás maszkjaikban, hanem farsangolni indulnának. A fiú felismerte a tollas kígyót, így őt könnyű volt Quetzalcoatl-nek keresztelni, de az utána kígyózó rengeteg emberrel (vagy szellemalakkal) már nem tudott mit kezdeni. És akkor hirtelen megragadták, a keze kicsúszott az anyjáéból, két vézna csontváz felkapta és a magasba emelte. A fiú felordított rémületében, sírva fakadt, Batmanné mázolt arcán csíkot húztak a krokodilkön�nyek. Nem látta az anyját, pedig egy fejjel magasabban volt az ünneplő tömegnél. Mindenki énekelt és éljenzett, egymásba fonódott mozdulataik egész utcahosszokon hullámzottak végig. A fiú sírt, és csak vitte magával a színes kavalkád. Egy sarki ház erkélyére tették le, ahonnan nem tudta, hova menjen. A lába alatt hömpölygött a tömeg, az anyját végleg elvesztette szem elől, a cukorkoponyát is elejtette valahol, amiért annyit könyörgött és végül megkapta. Már nem akart nevet adni a maszkoknak, csak hazamenni és elfelejteni ezt a rettegést.

93


Alkonyatig kuporgott az erkélyen, egészen az első tűzijátékig. Akkor az erkély tulajdonosai, egy idős házaspár (és egy angóramacska) kijöttek a lakásból, hogy lássák tűzijátékot, és így találtak rá a fiúra. – Ha egy gyerek elveszik a halottak napján, csak egyféleképpen juthat vissza a szüleihez – mondta a néni. – Úgy, ha ő is föltesz egy maszkot, és elindul a tömeggel szembe – folytatta a bácsi. A fiú túlságosan meg volt szeppenve ahhoz, hogy kérdezősködni vagy ellenkezni kezdjen. Elfogadta a feléje nyújtott, fekete-fehér maszkot, kissé dadogva megköszönte a segítséget, és az erkély rácsán átmászva távozott – vissza a tömegbe, ahonnan odakerült. A maszkból alig látott ki, mégis érezte, hogy merre megy. Vörösesen látta az arcokat, mintha vérbe mártogatta volna az ünneplőket, és érdekes módon mindannyiuknak érezte a szagát is. Egyesével. És azt is tudta, mire gondolnak, és ha ránéztek, látta az arcukon a félelmet. Kaján vigyorral az arcán rohant az árral szemben, és kacagott, ahogy utat nyitottak neki az álarcos emberek. Teli tüdőből, süvítve kacagott, amíg mindenki el nem menekült előle, és egy szökőkút szobrán ücsörögve meg nem találta kisebesedett arcú, holtsápadt anyját.

94


Gáspár Sára | 17 év III. helyezett

Szegedi Radnóti Miklós Kísérleti Gimnázium

(tömeg)síri csend

– Érted jöttünk. Csend. – Az életemért? – Igen. – Rendben, tessék. – Hű. – Mi az? – Valahogy jobban szoktak ragaszkodni az emberek az életükhöz. – Hát én nem. Vihetitek. Csend. – Így lehet, hogy nem is kell. – De tényleg, nekem mindegy. Csend. – Üdv itt. – Üdv. Ez a halál? – Olyasmi, de nem. – Értem. Furcsa. – Furcsa. – Igen. Csend. – Ti nagyon hasonlítotok egymásra. – Hogy érted, hogy mi? – Hát ti itt egy, kettő, három, négy… öten? – Ja, úgy. Hatan. – Hatan? – Igen. Magadat nem számoltad szerintem. – Mi van? – Semmi. Igazából egynek számítunk. De értem a logikád, aszerint hatan.

95


– Én nem vagyok senki. Ne számoljatok. – Mi sem vagyunk senkik. Vagy mi is senkik vagyunk. Azért számoltalak bele. – Kösz. – Ja, bocs, elfelejtettem. – Mit? – Hogy neked vannak még ilyesmi érzelmeid. Sértődés, ilyenek, érted. – Nincsenek. – Akkor senki vagy. Csend. – Lehet, hogy inkább most megyek. – Hova? – Haza. – Hova? – Haza. Csend. – Hát, sziasztok. Örültem. – Hah. Furcsa. – Mi? – Semmi. „Örültem”. Az érzelmek, megint. – Ez nem érzelem, csak megszokásból mondjuk. Na, hello. – Nem tudsz elmenni. Csend. – Hű. Tényleg nem. – Baj? – Nem tudom. Kicsit. Csend. – Nem tudtam, hogy ez ilyen. – Ez ilyen. – Nem mondtátok. – Nem kérdezted. – Aj. – Ha mondtuk volna, nem jöttél volna? – Nem. – Mindegy. Úgy is elhoztunk volna. – Az más. Csend.

96


– Feszült egy kicsit a hangulat. – Mert? – Hát… Olyan… Értitek. – Nem. Csend. – Mert amúgy odakint milyen? – Másmilyen. Egészen más. – Mesélj. – Hát… Mondjuk több a fény. – Tényleg. El is felejtettem már. Csend. – Mióta vagytok itt? – Hogy érted? – Mennyi ideje? – Ja, itt nincs idő. – Furcsa. – Felesleges a végtelent számolni. – Jogos. Mi is csak azért számoltuk az időt, mert volt? Csend. – De amúgy szerettek itt? – Mit? – Lenni. – Nem vagyunk itt. – Mert? – Nézőpont kérdése. – Mert? – Aki nem létezik, az nincs sehol. Csend. – Olyan negatív vagy. Nem bántásból. – Látom, nagyon nem jó itt neked. – Nem igazán. Olyan síri hangulat van. – Egy sírban vagyunk. – Tényleg? – Igen. Úgy rémlik. Csend. – Akkor ez tényleg a halál. – Nézőpont kérdése.

97


– Neked minden az? – Lehet. Csend. – Akkor csak ki lehet valahogy jutni, nem? – Nem tudom. – Nem próbáltátok még? – Nem. – Furcsa. Miért? – Nem jutott eszünkbe. – Ha nekem sikerül, jöttök? – Nem. Igen. – Most akkor nem vagy igen? – Nem. – Akkor miért mondtad, hogy igen? – Nagyon ritkán előfordul az ilyesmi. – Mármint mi? – Hogy valaki mást mond, mint a többiek. – Mi? Ti öten egyszerre beszéltek? – Mondtam már, hogy egyek vagyunk, csak nézőpont kérdése. – Ja. Csend. – Akkor nem is tudtok beszélgetni? – De. Veled. – De azelőtt? – Senkivel. – De rossz! – Nem. Úgy jobb. Csend. – Bocsi. Csend. – Beszélgetünk? – Jó. Csend. – Lehet, hogy tényleg haza kéne mennem. – Hova? – Haza. – Ja, igen, már mondtad. Hát menj.

98


– Megpróbálom még egyszer. Hát, Isten veletek. – Ja. Csend. – Nem sikerült. – Nem sikerült. – Nem sikerült. Sikoly. Csend.

99


Kiss Brigitta | 16 év Pécsi Művészeti Gimnázium és Szakgimnázium

Sötétség

Sötét volt és hideg. A fűtés egy ideje már nem tartozott a lakásának alapelemei közé, de nem is feltétlen érezte szükségét. Fázott, de nem foglalkozott vele. Kint tombolt a tél, csak úgy záporozott a hó, az emberek lábnyomai pedig abban a pillanatban, hogy megszülettek, máris a hó fogságába kerültek. Ő pedig az egésszel nem törődve csak feküdt a hideg padlón egy koszos trikóban. A szobában nem sok holmi volt, mégis képtelenség lett volna megtalálni benne bármit. A padlón mindenütt szemét, az ágynemű a földön hevert, állott szag terjengett mindenütt, a szekrény ajtaja pedig félbetörve lógott ki a helyéről. Arcára bárgyú mosoly fagyott, a pupillájától pedig szinte nem is látszott sötétkét írisze. Tekintete a semmibe révedt, a mosoly ellenére arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Elernyedt teste mellett kiürült injekciós tűk hevertek, karján pedig apró piros foltok éktelenkedtek. Nem sok élet volt már benne, és ami volt, már az is távozni készült. Azt mondják, mindennek oka van. Az ő életében mindig ezek az ideig-óráig tartó, bűnös élvezetek jelentették az öt percnyi örömöt. Apja elhagyta, anyja pedig nem törődött vele. Most utoljára döntött úgy, hogy bűnözni fog. A kórházból, ahol előző nap aludt, zsebre vágott egy tucatnyi teli injekciós tűt, és, habár nem tudta, mi van benne, szinte mindet magába szúrta otthon. Mikor az anyag hatni kezdett, megijedt. Remegve bámult kifelé az ablakon, amikor pedig megfordult, egy magas, vékony alakot látott a szobában. Minél többet pislogott, annál többen lettek. Szemük helyén csak fekete foltok virítottak, szájuk nem volt, viszont második pillantásra már egyáltalán nem tűntek félelmetesnek, sőt. Kifejezetten barátságosak

100


voltak. Óvatosan közelítették őt meg. Körbeállták és lágyan a sötétség felé tessékelték. Mintha a szél vitte volna előre. Fogalma sem volt arról, merre megy, de eszébe sem jutott volna megfordulni vagy menekülni. Élvezte az új társaságot és az utat az ismeretlenbe. Olyan szabad volt, mint még soha. Körülötte egyre többen lettek, egyre közelebb simultak hozzá és egyre gyorsabban zuhantak a semmibe. Szinte érezte, ahogy belekap hajába a szél. Az sem foglalkoztatta, hogy az alakok arca lassan elvált fejüktől és maszkként hullik a sötétségbe, ahogyan az sem, ahogy lassan teste köré fonták hosszú, hideg ujjaikat. Egyik pillanatról a másikra már mozdulni sem tudott, a kellemes utazás pedig inkább egy szorító, fojtogató érzéssé kezdett alakulni. Kelletlenül nevetgélni kezdett, és kisebb rántásokkal megpróbált szabadulni, ám egyre inkább tudatosult benne, hogy semmi esélye. A lények már a bőre alatt kapaszkodtak belé, képtelenség lett volna elválasztani őket. Olyan sebesen haladtak a feketeségbe, hogy a szél már fájdalmasan tépte dobhártyáit. A messzeségben egy apró, szürke folt jelent meg, a sebesség ellenére mégis hihetetlenül lassan közeledett felé. Hihetetlenül hosszúnak tűnt az az idő, amíg elért hozzá, de amikor felismerte, hogy ez is egy olyan maszk, ami a fekete alakokon volt, megértett mindent. Ő is egy lett közülük.

101


Besmart Viktória | 17 év Leövey Klára Gimnázium, Budapest

Tükör

Lassan felállt. Igyekezett minél halkabban megtenni a lépéseket a kis asztalkához, ahol ruhái már ki voltak készítve. Hátrapillantott. Alszik. Nincs semmi baj. Felvette a könnyű nyári blúzt, vékony ujjai fürgén szaladtak gombról gombra. Gyorsan belebújt apró virágmintás szoknyájába, és megfésülködött. Barna vászontáskáját vállára emelte, és megkön�nyebbülve indult az ajtó felé. Kezét a kilincsre tette, majd egy határozott mozdulattal lenyomta. Semmi. Újra lenyomta, ezúttal erősebben. Zárva. Hol lehet a kulcs? Eszébe jutott, hogy látta tegnap az asztalon. Visszament. Nincs. Talán az Ő zsebében. Nadrágja a földön volt. Odaosont, leguggolt, és óvatosan benyúlt a zsebbe. Belemarkolt, és kihúzott mindent. Egy koszos zsebkendő, egy toll, néhány óvszer. Másik zseb? Belemarkolt, kihúzta. Meg is van! Összefogta a kulcscsomót, de még így is megcsörrent. Odaszaladt az ajtóhoz, és már dugta is a zárba a kulcsot, mikor egy rekedt hang utánaszólt: – Hova, hova, hercegnőm? – Iskolába kell mennem. – Ráérsz még. Majd én igazolom. Na, gyere vissza, mellém. – Tényleg be kellene mennem. Dogát írok matekból. Fontos. – Látom… Már ott a gumim a kezedben. Jó gyerek – elkapta a szoknyáját, és magára rántotta. Hangos koppanást hallott, szédülni kezdett. Sötét. Mikor magához tért, egyedül volt a szobában. Fázott. Tekintetét a nyitott ablakra kapta. Meztelen bőrén, mint ezer apró tű szúrása, érezte a jeges januári szelet. Felállt, becsukta az ablakot. Megfürdött, felöltözött, és megfésülködött. A tükrén egy üzenet volt, egy pici sárga papíron: „Jó voltál ma. Kár, hogy mindig kiütöd magad. Haha. Ma este tízkor jövök. Puszi, APA”. Levette a cetlit a tükörről, összeszedte a szobában széthagyott sörösdobozokat és használt óvszereket. Vállára vette a kedvenc vászontáskáját.

102


Még utoljára belenézett a tükörbe. Egy elgyötört, fáradt, idegen nő nézett vissza rá. Elfordult. Vett egy nagy levegőt. Ajkai megfeszültek, az arca húzódott, a szemei összeszűkültek. Visszafordult, és megnyugtatta, amit lát. Ez már Blanka volt. Blanka, a 6.B osztályból. Tudod, az a szőke kislány, aki mindig olyan édesen nevet.

103


Munkรกcsy Mihรกly: Az agรกr, 1882


Irinyi Dóra | 16 év Debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziuma

A papagáj panasza

Jelentem alássan! Ma is éhes lakótársam Fene Egye! Tízórát ütött a falióra Leült gazdám féloldalra Etetni S szeretni Azt a hatalmas ebet, Akivel az élet megbüntetett Szánom Bánom Magamat, a gyönyörű trópusi madarat Ki e rémes társaságban lakhat Fájdalmával S gyilkosával! Ez a sors vár minden papagájra Dalolni, mint egy árva Igazságtalan Világban. A muzsikaszó sosem árthat Elkerül engem minden bánat Áriám Vidám!

107


Amikor csak dalra fakadok Válaszul leteremtést kapok Süket Fülek… Ellentétben az agár Recseg, mint a szamár Rettenetes Egy énekes! Hallgatni őt szakmai ártalom Belém hatol sokfajta fájdalom Keserű E remekmű… Célja az énekléssel korántsem nemes Rázendít a nótára mikor érzi – éhes Csontlopó E kopó. Dicséri őt a gazda ugatásáért Megvédi a házat szalonnáért Aladár Az agár. Bezzeg én, elhalkított tünemény Ha éjnek szelíd közepén Énekelek Csak kitesznek A házból, a komor szürkeségbe Bámulhatok a messzeségbe Tündöklő Szép jövő

108


Vár reám, de hiába, Itt ülök folyton kalitkámba Tétlenül S egyedül. Ez jár nekem, csalogánynak? Dalolni a ház urának Pisztáciáért S leszidásért? Effajta fizetség, hála nekem nem kell! Szívem dallamára a közönség így felel: Hallgassál, Te papagáj! Felhagyok hát megálmodott karrieremmel Helyettem az operában majd más énekel Az álmomon A színpadon Ahol illatos rózsák jelzik a közönség tetszését, Kivívhatja minden tehetség a nép elismerését Csodaszép Ez ünnepeltség… Talán a sztár nem lesz más, mint Aladár Az ünnepelt szamárhangú agár Bizalommal S mikrofonnal A mancsában, várja magában, A tapsok hihetetlen viharában Belemet S szegény fejemet!

109


Peske Géza: Nyaralón, 1890


Farkas Zsófia | 16 év Gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium

Esti mese

Nyáron figyeltünk fel a nyaralónk hátsó kertjében omladozó kis házra. Rögtön elkezdett szárnyalni a képzeletünk, hogy mi lehet benne. De nem úgy, mint a hűvös nyári estéken zümmögő szúnyogok, amiket egy jól irányzott legyintéssel elhessegethetünk, hanem mint az éjben sebesen cikázó denevérek, megállíthatatlanul. Csak szőttük a merészebbnél merészebb elméleteket. Elképzeltük, hogy trollok lakják, hogy vérfarkasok búvóhelye teliholdkor. Viktor elmélete az volt, hogy egy csődbe ment hajóskapitány építette a hajója darabjaiból, és ott húzza meg magát évtizedek óta. Ez a képzeletdenevér lett a leghosszabb életű, és már az egész históriánk megvolt a rejtélyes, iszákos kapitányunkról, aki éjjelente lép csak ki a hajó roncsaiból. Aprólékosan elterveztük, hogyan fogjuk kilesni az éjjeli portyáit. Ám minden naplemente után inába szállt a bátorságunk. Ahogyan azok a kerítéslécek álltak, mintha egy éhes száj fogai meredeztek volna felénk, néha a tenger őrjöngő hullámait véltük felfedezni bennük, ami még jobban eltántorított minket. Új tervre volt szükségünk. Nappali hadjáratra kellett indulnunk. Bezárkóztunk az emeleti dolgozószobába és régi hajósnaplókat olvasgattunk, szó mi szó, műveltük magunkat a találkozásra. A kapitány kedvére téve, a tenger színeibe burkoltuk magunkat. Én a zöldet javasoltam, hogy ne zaklassuk fel az öreget, mutassuk neki a megszokottat, amit úgyis lát mindenütt maga körül. De Viktor csak fel akarta idéztetni vele a múltat. Még a nagyapja kapitányi sapkáját is magára vette. Megbeszéltük, hogyan közelítjük meg a kunyhót. Viktor megy majd előre, én pedig addig hátulról fedezem őt. Fedezem… nem pedig a bokorban bujkálok, várva a fejleményeket. Viktor előreiramodott. Magabiztosan lépdelt, utat törve magának a bokáig érő fűben, én pedig egy bokor mellett gubbasztottam. Megállt egy méterre a kerítéstől, és

113


a megbeszéltek szerint hármat mutatott a háta mögött, ami azt jelentette, hogy… – Drágám, hagyd most már a gyerekeket aludni! – Jaj, ne már anyu! – Apu, ugye holnap befejezed? – De hát gyerekek, már kívülről fújjátok az egészet…

114


Tartalom

Inges Dorottya | Ismét elsötétül 7 Árvai Luca | Emlék9 Szentkirályi-Tóth Kata | A HALdokló monológja 15 Kevevári Diána Édua | Avagy a halhatatlan 16 Nagy Gabriella | Olvasni jó 21 Magyar Boglárka | Testvérek (Csak gyerek) 23 Bánszegi Bíborka | Duna-parti kavicsok 29 Németh Krisztina | Menekült31 Takács Noémi | Bizonyíték33 Csáki Zsanett | Ezek a Pintérék! 35 Szmutku Bernadett | Szélcsend37 Somos Emma | A fiúk nem sírnak 39 Jedlovszky Krisztina | Játék41 Besmart Viktória | Hackers of Balaton 43 Marton Angéla | Kisasszonyok kávéháza 49 Prőhle Janka | Zongoravizsga51 Misz Anna | Uzsonna53 Farkas Réka | Ott a félhomályban 59 Csáki Zsanett | Marcsa63 Istoc Sára Borbála | Nyomor 65 Posztós Csaba | Szanálás71 Takács Noémi | Szanálás73 Raffay Sára | Szanálás75 Soltész Luca Flóra | Elmélkedés a XX. századi impresszionizmus problémáiról 77 Kovács Panna | Sóhajt a ház 79 Kunos Anna Mária | Maszkabál maszktalanul 85 Oláh Enikő | Elmegyógyintézet ABC 87 Lugosi Csenge Anna | Torzók  89 Barta Alexandra | Hasadás91 Raffay Sára | Maszkok93 Gáspár Sára | (tömeg)síri csend  95 Kiss Brigitta | Sötétség100 Besmart Viktória | Tükör102 Irinyi Dóra | A papagáj panasza 107 Farkas Zsófia | Esti mese 113


A kiadvány grafikai terve: Czipor Adrienn Szerkesztő: Hessky Eszter keptaritortenetek.mng.hu Magyar Nemzeti Galéria, 2017


Képtári történetek 2017  

Második alkalommal hirdette meg irodalmi pályázatát középiskolások számára a Magyar Nemzeti Galéria. A kiírás olyan szépirodalmi írásművek e...

Képtári történetek 2017  

Második alkalommal hirdette meg irodalmi pályázatát középiskolások számára a Magyar Nemzeti Galéria. A kiírás olyan szépirodalmi írásművek e...