Az örökké változó szivárvány: színhasználat a nyugati festészetben

Az örökké változó szivárvány Színhasználat a nyugati festészetben Tettamanti Zsófia

A festészet szín. A szín pedig jelentés. A szín érzelem. A szín forma. A szín fény. A szín anyag. A szín technika. A festő színekhez való viszonyát ezek a szempontok határozzák meg. A festészet története során mindig más és más aspektus kerül előtérbe, válik hangsúlyossá. Miben különbözik két színes felület egymástól? Milyen színbeli különbségeket fedezhetünk fel egy 15. századi táblakép és egy impresszionista vászon között? A képtárban tett sétánkon kísérletet teszünk a különböző stíluskorszakok színhasználatának feltérképezésére. A színek tárháza azonban kimeríthetetlen, így rövid vizsgálódásunk során csak az európai festészet néhány legfontosabb mérföldkövét érintjük.

Látunk ismétlodést ˝ a színek használatában?

A kompozíció ritmusát a ragyogó színek dekoratív ismétlődése adja. Ötszáz évvel ezelőtt, a festmény keletkezésekor, ezek a színek még élénkebben, diadalmasabban ragyogtak, mint ma. Használatuk nem megfigyelésen alapszik, hanem szigorú előírásokat követ. A kéknek – minden bizonnyal ritka előfordulása és magas ára miatt – nagy jelentőséget tulajdonítottak a középkorban. Az oltárképeken Szűz Mária ruhája legtöbbször kék. A szintén nagy becsben tartott vöröset a hatalmasak hordták, és gyakran ilyen színű volt a szentek ruházata is. A keresztre feszítés történetét tehát színek is mesélik: a kék a mennyországot, a fehér a tisztaságot, a vörös pedig az isteni szeretetet és a szenvedést jelöli. Míg a fehérek, kékek és vörösek Krisztus követőit emelik ki a tömegből, addig a sárgát a gonoszok viselik. Az arany alap – amely a kép készítésének idején már nem volt divatban, így valószínűleg a megrendelő kérésére alkalmazta a festő – az isteni ragyogást jelképezi. Bár Albrecht Altdorfert a német reneszánsz egyik legfontosabb újítójaként tartják számon, ez az alkotás a középkori oltárképek csillogó színességét és ékszerszerű pompáját idézi.

47

Albrecht Altdorfer (Regensburg 1480 körül – 1538 Regensburg) Keresztre feszítés, 1520 körül olaj, fa, 75 x 57,5 cm, ltsz. 5892 © Szépművészeti Múzeum, Budapest

122 Az örökké változó szivárvány

A reneszánsz a festészet szerepének és jellegének gyökeres megváltozását hozta.

A középkorban a szín, a ragyogás az istenit testesítette meg, a reneszánsz mesterek viszont leginkább a valósághűség fokozására használták a színeket. Elszigetelt foltokban való alkalmazásuk helyett a színárnyalatok és a színek közötti kölcsönhatás került előtérbe. Ezt a forradalmi váltást egy új festészeti technika tette lehetővé. A középkorban használatos tojástemperát az olajfesték váltotta fel. Míg a temperát szigorúan egymás mellé helyezett, satírozó ecsetvonásokkal viszik fel a felületre, addig az olajjal létrehozható festői felületek változatossága végtelen.

Ez a festmény a szenvedélyekrol ˝ szól. Mennyire szenvedélyesek ezek az alakok?

A szenvedélyek ábrázolása modorossá válik a manierista Bronzino keze alatt: a téma nyakatekert pózok és márványszerű testek mentén bontakozik ki. A testrészek kacifántos egymásba fonódása, a mérnöki pontossággal kiszámított és beillesztett részletek hűvös fejjel átgondolt tervezésről árulkodnak. A kép inkább kiszínezett rajz, semmint ecsettel festett festmény. A visszafogott árnyalatok szigorú formákba zártan jelennek meg, az ecsetvonások egybeolvadnak a porcelán simaságú felületeken.

Hol a címben megemlített szenvedély? A festmény fő tónusát a hűvös hús sápadtsága adja. Perverz műviség fedi el az erotikát. Spontaneitásnak, zsigeri ösztönösségnek itt helye nincs: az értelem ural mindent. Az első értekezések a művészetről Firenzében születtek, és a tősgyökeres Bronzino intellektuális megközelítése ezt a vonalat viszi tovább.

Disegno vagy colore? Rajz vagy szín? A kérdés elsőre talán meghökkentő, hiszen a festészet nem más, mint forma és szín. A kérdés mégis lázas vitákat szított Firenze és Velence művészei között a 16. századtól kezdődően. Az ellentét valójában nem a szín és a vonal versenyeztetéséről szólt, hanem inkább az alkotás módszerével volt kapcsolatos. Disegnón az akkurátus tervezést és formákban gondolkodást értették, míg a colore szó a festés ösztönösebb formáját, például a kompozíciónak közvetlenül a vásznon történő kibontását jelölte. A két meghatározó festészeti hagyomány közötti versengést valójában tervezés és spontaneitás közötti ellentétnek is fordíthatjuk.

48

Agnolo Bronzino (Firenze 1503 – 1572 Firenze) Venus, Amor és a Féltékenység, 1550 körül olaj, fa, 192 x 142 cm, ltsz. 163 © Szépművészeti Múzeum, Budapest

Az örökké változó szivárvány 125

Egy biztos. Ezt az ellentétet a sokoldalúan megmunkálható olajfesték megjelenése hozta felszínre. Míg Bronzino a festéket porcelánosra simította, addig a következő művész vehemensen játszik és rögtönöz az anyaggal.

Ez egy kisméretu ˝ vázlat. Vajon mi vezeti a festot ˝ a tervezésben?

A kép a velencei festők ösztönös és spontán alkotásmódjáról árulkodik. A tervezés fő mozgatórugója a szín. A szín, amely egyszerre anyag, mozgás és fény. Strozzi szabadjára engedi ecsetjét: hideg-meleg, fény-árnyék, fenn és lenn között lüktet és cikázik a keze.

Néhány ösztönösen odavetett vonásból kipirult orca, habos felhő születik: ez a lezser és zsigeri vázlatosság az illékony természetet kelti életre. A velencei festészet a színek gazdag ragyogását, a festék bőséges rétegekben való alkalmazását hagyományozta a genovai származású Strozzira, aki mesteri tanítványnak bizonyult. Firenze tartózkodó modorosságával szemben Velence festészete maga az életre kelt szenvedély.

A reneszánsz utáni második nagy forradalom a 19. században következett be, és örökre megváltoztatta az európai festészetet. A kísérletezés fő színtere ezúttal a tájképfestészet volt.

49

Bernardo Strozzi, called Il Prete Genovese (Genova 1581 – 1644 Velence) Angyali üdvözlet, 1630-1644 körül olaj, vászon, 62,5 x 32 cm, ltsz. 612 © Szépművészeti Múzeum, Budapest

Az örökké változó szivárvány 127

Mire épül ez a kompozíció? A sötét-világos kontrasztjára vagy inkább a színek ellentétére?

Amikor festeni mész, felejtsd el, milyen tárgyakat, fát, házat, mezőt vagy más egyebet látsz. Csak arra gondolj: itt egy kis kék négyzet, ott egy rózsaszín hasáb, amott egy sárga csík, és fesd le pontosan úgy, ahogyan látod, hogy a végeredmény a saját naiv impressziód legyen a jelenetről.

Claude Monet

Ez a kép (lásd az egész képet a 79. oldalon) mintha nem is festmény, hanem egyenesen a festő palettája lenne. A vibráló színfoltok keveredés nélkül kerültek egymás mellé.

Közel hajolunk, és pöttyök és foltok zagyva egyvelegét látjuk, távolabb lépünk, és az egész lüktető tavaszi tájképpé áll össze. Monet elutasított minden, a festészetre vonatkozó akadémikus előírást, és festőállványát közvetlenül a látvány előtt állította fel.

A természetben megfigyelhető fényhatások és színek érdekelték. Az évszázadokon át alkalmazott lokális színek helyett – a fű zöld, az ég kék – a pillanatnyi fényviszonyok hatására változó színeket dokumentálta. A sötét-világos és a színátmenetek használata helyett a természetet színellentétekkel képezte le. Száműzte palettájáról a feketét, és keveretlen, tiszta színeket használt.

A lokális szín egy tárgy valódi színe, normál fényviszonyok között, tükröződés vagy más módosító hatás nélkül.

A színek újító használatát számos, színekről szóló elméleti tanulmány előzte meg, amelyek nagyrészt a komplementer színekkel foglalkoztak. A gyakorlatban pedig az előre kikevert és tubusban árusított festék megjelenése tette lehetővé a szabadban festést.

A komplementer színek a színkörön egymással szemben elhelyezkedő színpárok – mint például a narancs és az ibolya, a vörös és a zöld –, amelyek egymás mellett erőteljes hatást keltenek.

50

Claude Monet (Párizs 1840 – 1926 Giverny) Virágzó szilvafák, 1879 (részlet - lásd az egész képet a 79. oldalon) olaj, vászon, 64,3 x 81 cm, ltsz. 266.B © Szépművészeti Múzeum, Budapest

128 Az örökké változó szivárvány

Az impresszionizmus nemcsak a színhasználatot forradalmasította, hanem a kép felszínét is fellazította. Az impresszionista vásznon a festő kezét ecsetvonásról ecsetvonásra nyomon követhetjük. Ezután már csak egy lépés, hogy a festészet eszközei teljesen előtérbe kerüljenek. Ahelyett, hogy valaminek az illúzióját keltenék, saját magukat jelenítik meg.

˝ A festéken kívül milyen más anyagot használt még a festo?

Véssük emlékezetünkbe, hogy egy kép – mielőtt csataló, meztelen nő vagy valamilyen történet lesz belőle – lényegében nem egyéb, mint egy bizonyos csoportosítás szerint elrendezett, színekkel borított sík felület.

Maurice Denis

A magyar születésű Kepes György színekkel és anyagokkal kísérletezik. A moszatot, fakérget idéző sötétzöldre színezett homok éles ellentétet képez a tündöklően színes fényárral. A durva, szemcsés felületek elnyelik, a sima felületek viszont felerősítik a fényt. Fény és árnyék, organikus és geometrikus, véletlenszerű és szerkesztett: a kép ezeknek a tulajdonságoknak a párbeszéde. A 20. század elején a művészet felszabadult a témaábrázolás és a megjelenítés kényszere alól, és egy tisztán formai, mindenki számára érthető egyetemes nyelv jött létre. Az absztrakt festészetben a szín végleg önállósodott: ezentúl nemcsak a látható világ megjelenítésére használják, hanem önmagában is megállja a helyét.

A festői színhasználatra számos példát láttunk. Mindegyik megközelítés érvényes, a színek érzékelése azonban mindannyiunk számára végérvényesen zsigeri és személyes tapasztalat marad, ahol az értelemnek kevés szerep jut.

51

György Kepes (Selyp 1906 – 2001 Cambridge, Massachusetts) Vagabond tónusok (Föld), 1970 olaj és homok, vászon, 185 x 185 cm, ltsz. 70.20.B © HUNGART