– Szereted a házadat? – Igen. – Akkor mesélj még, mit látsz? – Az öreg diófánk is látszik a kert végében, ott ül alatta édesanyám. A fa lombjain keresztül foltokat fest arcára a nap. Valamit hímez, talán egy abroszt. Öreg, vékony ujjai kecsesen vetik a virágokat az anyagra. – Szereted az édesanyádat? – Igen. – Akkor mesélj még, mit látsz? – A távolban ott egy park, tele emberekkel. Idősek, szerelmesek, élvezik a nyár utolsó napjait. A gyerekek kavicsokat dobálnak a folyó vizébe, milyen boldogok, széles mosoly ül mindegyikük arcán. Abbahagyom a beszédet, nagyot nyelek. – Miért hallgattál el, fiú? – Semmi, csak kicsit meglepődtem. Hiszen ott vagyok én is, apám zakójának alját szorongatom. A szél elcsendesül, mi pedig megállunk. Egyhelyben lebegünk, mintha nem is léteznénk. – Az eget kémlelem. Milyen aprócska vagyok, milyen ártatlan. Nevetek. A holló hallgat. – Fagylalt a másik kezemben – ezek szerint szombat van. Innen fentről is látom, apám milyen hatalmas, milyen erős. Vaskos kezeivel az égbe mutat. Emlékszem már: a hőlégballont nézzük. Ismét szédülök, és hirtelen fáradtság kap el, nehezek a szemhéjaim. – „Ott egy hőlégballon” szinte hallom, ahogy ezt mondja. Meg azt is, hogy ha hazaér, elvisz repülni, ha jól sikerül a számtandolgozatom. Végül közepes lett – se jó, se rossz –, de ez nem is számít, mert apám nem jött haza többet. – Szereted az apádat? Bólintok. – Akkor ideje indulnunk. A szél ismét felkapja a hőlégballont. Lehunyom a szemem. Megremeg a szám széle. – Félek – mondom ki utoljára. A holló betakar szárnyaival. – Most már ne félj, fiú. Én majd vezetlek utadon.
89