Page 1


Képtári történetek | 2018

A Magyar Nemzeti Galéria harmadik alkalommal hirdette meg művészeti pályázatát középiskolások számára. A kiírás olyan szépirodalmi írásművek, illetve – 2018-ban új kategóriaként – rövidfilmek elkészítéséről szólt, amelyeknek ihletadó forrása a múzeum tíz kiemelt műalkotása. A pályázat célja az volt, hogy a Galéria a nagyközönség számára ismert – vagy épp kevésbé ismert – művei a fiatalok alkotásai által új értelmezést nyerjenek. Nem műelemzéseket vártunk, hanem kreatív, irodalmi és filmes parafrázisokat, amelyek a kiválasztott alkotásra rezonálnak. Nagy örömünkre szolgált, hogy ismét sok fiatalt mozgatott meg a feladat: közel száz pályamű érkezett a felhívásra, szerte az országból, de határainkon túlról is. Jelen kiadványba végül csak 8 festményhez született alkotást adunk közzé: a zsűri által legjobbnak ítélt 30 írásművet, illetve a 8 kisfilm megtekintéséhez szükséges QR kódokat, külön jelölve az első három helyezett és a közönségdíjas alkotást.

A zsűri tagjai voltak 2018-ben: Bellák Gábor művészettörténész (MNG) Fenyő D. György középiskolai tanár, irodalomtörténész Halász Rita művészettörténész (MNG) Kukorelly Endre író Schlett Anna, kommunikációs főosztályvezető (MNG) Szesztay Csanád fotográfus (MNG) Török Ferenc filmrendező


Ferenczy Károly: Napos délelőtt, 1905


Nagy Gabriella | 19 év Türr István Gimnázium és Kollégium, Pápa

Közöny

Erre vártak már egy hete, de végre rájuk mosolygott a szerencse. A nyár véglegesen is beköszöntött, elűzve minden komisz felhőt az égről. A stábnak pedig pont erre a verőfényes napsütésre volt szüksége. A kosztümös drámának azoknak a jeleneteiben, amiket forgattak, nem volt helye goromba időnek, vagy ne adj isten, esőnek. – Ha most leszakadna az ég, a kisasszony ruhája teljesen tönkremenne – jelentette ki ál-aggodalommal a főszereplő barátnőjét játszó színésznő. Gyuszi bácsi alakítója csak hümmögött. Ebben a melegben nem látta értelmét a fecsegésnek. – Mi van? Téged nem is aggaszt ez a változékony idő? – fordult felé mérgesen a nő, de csak egy pillanatra, aztán újra a hevesen gesztikuláló rendezőnek és a pirospozsgás arcú lánynak szentelte figyelmét. – A szövegkönyvet tanulom – felelte a bajsza alatt dünnyögve a férfi. – Mit tanulsz azon?! Egy sort kaptál! Az ilyen filmekben a kertész nem beszél. Csak mellékszereplő vagy. A Nap egyre erősebben tűzött, és a nő nehéz ruhái csak még fullasztóbbá tették. – Ha egy sor, akkor egy sor. Azért is fizetnek. – Neked csak ez számít, mi? Nem a dicsőség, a hírnév. Csakis a pénz. – Minek nekem a hírnév, ha úgyse kaphatom meg? – kérdezte nyugodtan a férfi, továbbra se szakítva el tekintetét a papírról. – Ha nem adják, hát szerezd meg. Úgy, mint ahogy az a kis fruska tette – nézett meredten a főszereplő felé. – Nekem ígérték a szerepet, érted? Nekem! De hát ő olyan fiatal és szép. Én meg már kiégtem, és csak a barátnő szerepére vagyok jó, ugye direktor úr? – Hagytad, hogy elvegyék a szereped és most engem bosszantasz – mondta unott hangon a Gyuszi bácsit játszó színész. – Ha annyira kell, szerezd vissza.

5


A nő eddig feszült testtartása ezekre a szavakra elernyedt. Szoros fűzője ellenére újra friss levegő áramlott a tüdejébe, és már a Nap se bántotta olyan kegyetlenül. – Milyen igaz – nevetett felszabadultan. – Mondd csak, nem tudod hova rakták a vaktöltényt, amit a következő jelenetben használunk? A férfi a szeme sarkából a nőre pillantott, majd vissza az egyetlen sorra. “Nekem itt nincs szavam, kérem alássan.”

6


Kónya Patrik | 18 év közönségdíj

Testnevelési Egyetem Gyakorló Sportiskolai Általános Iskola és Gimnázium, Budapest

A nap árnyékában

Idilli hangulat: a tűző nap, az árnyék és a látszat. Melegem van. A hűvös ösvénybe szököm, hogy végre önmagam lehessek és ne kelljen annak tettetnem magam, aki nem vagyok. Minél tovább megyek az ösvényen, annál szabadabbnak és gátlástalanabbnak érzem magam. Valami jobb fog várni. Valaki jobb. Kalandozásom során egy rétre bukkantam. Így váltam eggyé azzal, ami mindenkié. A földdel. Behunyom a szememet, és úgy érzem, a közelemben fekszik. Halk szuszogása, lágy csókjai még inkább biztatnak, hogy csukva hagyjam a szememet és gyengéd hanggal viszonozzam azt, amit Ő ad nekem. Ösztöneimre hallgatok, és bízom az ismeretlenben. Ahogy a blúzomat lassan kigombolja és lecsúsztatja a vállamról, puha érintései miatt úgy érzem, hogy élek. Mozdulatai ismeretlenek, kimértek és forrók. Megjelent egy kép előttem. Tudom, hogy csak képzelődtem, de a férjemet véltem látni a fák között. Talán utánam jött volna, az egyetlen felesége után, aki épp készül őt megcsalni? Menj csak vissza férjecském, ne tudj semmiről, élj tudatlan boldogságban! Mint akinek a természet a bölcsője és a melegágya, úgy fekszem, testem zilálását hallgatva. Csukott szemmel. Élettel tele. Rám esteledett. A csillagok nyújtózkodnak felettem, s mérhetetlenül nagy űr keletkezett bennem. Halk szenvedés színezi feketére az erdőt, de a holdfény segít hazajutni. Minden lépésem egyre nehezebb és mélyre hatolóbb, mire az uram mellett fekszem, már nyakig vagyok a fájdalom tavában. Sáros és piszkos lelkiismerettel fekszem az undorító, fülsiketítő szuszogás mellett.

7


Négy hónap eltelt, azóta az idő még melegebb lett, és én még hidegebb. Uram, az éltetőm még mindig úgy tesz, mintha olvasna. Még mindig úgy teszek, mintha szeretném. – Hogy vagy, drágám? Csak mert annyit gondolkozol mostanában… Jobban vagy a reggeli rosszullét óta? Tudom, hogy a legnehezebb időszakokon mész keresztül, de rám mindig számíthatsz. Öt hónap múlva is, amikor világra hozod a gyermekünket. – Szeme csillog az örömtől és a szeretettől. Hideg fut végig a hátamon a legmelegebb nyári délelőttön. Megfagyok, pedig tűz a nap. Szertefoszlok, pedig Ő összetart. Megbántam, amit tettem. Azt, hogy élveztem, amit egy rövid kaland adott. De vajon meg tudok egy olyan élményt bánni, amit élveztem? Elmerülök a gondolataimban, és óriási harcot vívok a bennem rejlő szörnyeteggel, aki már több hónapja emészt belülről. Néha a démon kerül fölénybe, néha én. Véres szavakkal dobálózunk a gyermekről, hogy mit tettem, és hogy mit teszek jelenleg. Nem tudok értelmes magyarázatot adni, egyszerűen csak szükségem volt kilépni a hétköznapokból. A démonjaimmal való harcok enyhülnek, izmaim viszont feszülnek a torkomban, hogy bevalljam, mi történt azon a különös délutánon. Összeszedem minden erőmet, és válaszolok: – Jól vagyok.

8


Csáki Zsanett | 18 év Kossuth Lajos Gimnázium, Cegléd

Házasok

– Lajos, te nem is figyelsz rám! Tarnóczyék a kertben ültek a kis asztalkánál, ami mindig billegett, akármivel is támasztották ki. Tarnóczynénak nagyon melege volt. A napsütéstől leterhelve csak bámult maga elé, és várta, hogy a férje mondjon valamit, hogy szóljon hozzá. De hiába várt: Tarnóczy belemerült egy verseskötetbe, amit a keresztfia küldött neki Párizsból, és olykor jólesően hümmögött egyet, amikor felfedezte a vers rejtett értelmét. – Lajos, hallasz egyáltalán? – szólt megint a férjéhez, de semmi válasz. A nő tenyerébe támasztotta a fejét. Persze ő is megszólalhatott volna, de már nem jutott semmi az eszébe. Bezzeg mikor még friss házasok voltak! Lajos nem tudott betelni vele: akármilyen badarságba is kezdett bele, a férjecskéje úgy hallgatta, mint a próféciát, vagy maga Tarnóczy próbálta fenntartani kis neje figyelmét egy mókásabb vagy pajzánabb történettel. De Lajost újabban csak a fák meg a költészet érdekli. Eddig nagyokat beszélgettek bent a házban, mostanában meg minden egyes napot a meleg kertben töltöttek, szinte szó nélkül. Mennyire hiányzott neki a házasságuk első pár éve! Amikor még mindent együtt csináltak! A költészet viszont magányos dolog. Az ember, vagy legalábbis a Lajos nem szerette hangosan felolvasni a verseket, főleg nem a szerelmeseket, főleg nem a nejének. Annak túl sok köze lett volna a valósághoz, vélte Tarnóczyné, és szegény Lajos olyan titokzatos, annyira nem tudja már kimutatni az érzéseit! Tarnóczy megsimította a bajszát, aztán az asztalra könyökölt, és tovább olvasott, zavartalanul, szinte egykedvűen. A neje már nem remélte, hogy a férj kizárólagosan neki szenteli a figyelmét, de a női hiúsága nem hagyhatta, hogy ne harcoljon ki magának egy kis odafigyelést.

9


– Lajos, ha nem figyelsz rám, levágom a rózsák fejét. Le én, nekem elhiheted. Tarnóczy morrant egyet, de észrevehetően nem vette komolyan a fenyegetést. Lassan lapozott egyet. Igazi természetbarátnak érezte magát itt, a kertben, költeményeket olvasva. Úgy érezte, ő most egy kifinomult úr, aki kifinomult dolgokban találja meg a szórakozást. De ezt a neje nem érezte át, ő csak azt akarta, hogy élete párja végre vele is foglalkozzon. – Lajos, ha nem figyelsz rám, ha nem szólsz hozzám legalább egy szót, szépen belekarolok a kertészbe, és letarolom vele az egész kertet. Hallod? Tarnóczyban, talán a fiatal kertész, talán a kertrombolás említésére, de végre megmozdult valami. A bajsza rándult egyet, és unottan a felesége felé fordult. – Szóljak? Hát szólok: kértem már önt, Jucika, hogy magázódjunk. Elvégre nemes emberek vagyunk, nem holmi állatok! – Magázódni? De hát kettesben vagyunk! – És ha nincs itt senki, már nem is viselkedhetünk értelmes ember módjára? Tarnóczynéban felment a pumpa. Legszívesebben megfojtotta volna Lajost, de aztán fújt egy nagyot, és újra a tenyerébe hajtotta az állát. Végül is, legalább megszólalt. És talán még féltékeny is. Mintha újból friss házasok lennének, nem?

10


Bodor Adrienn | 17 év Közgazdasági Politechnikum, Budapest

Napos délelőtt

Előfordul, hogy amit az ember élete legnagyszerűbb lehetőségének gondol, az okozza majd a legmélyebb szívfájdalmát. A magamfajta cselédlány nem dédelgethet hiú ábrándokat, hiába jegyezte meg már kisgyermekkoromban is minden rokon és ismerős, milyen kivételesen szép arccal áldott meg az Isten. Uram és úrnőm szerencsére művelt és jólelkű emberek, ha néhanapján szigorúak is, nem ugráltatnak kegyetlenül. Egyik nap fülembe ér a hír, hogy egy festő fiatal lányt keres készülő képéhez, és arra jutok, ugyan mit veszíthetnék, ha felajánlanám neki szép külsőmet és végtelen türelmemet. Vasárnap délelőtt, a park egy félreeső asztalánál fogad a művész, egy másik férfi társaságában. Csak remélni merem, hogy nem látszik rajtam zavarom, mikor kiderül, a képen ezzel a meglehetősen hercig fiatalúrral fogok szerepelni. Karlóczay Kálmánként mutatkozik be, én meg nagy hirtelen a Csuha Terkát Csuháry Teodórára úriasítom. Helyet foglalunk a fonott karosszékekben, ő könnyedén, míg én feszengve. Reménykedem, hogy talán kezdeményez valami beszélgetést, ellenben előhúz öltönyzsebéből egy könyvet, és rám sem hederítve olvasni kezd. Legyen így, vonom meg a vállam, és a lehető legkényelmesebb nőies pózba helyezkedem a festő instrukciói szerint. Ez az állapot sajnos hamar tarthatatlannak bizonyul. Habár a környező fák árnyat adnak nekünk, az áprilisi napsütés így is erősebb az elviselhetőnél, nem is beszélve a kellemetlenkedő darazsakról. Szomjam és éhem egyre növekszik, vágyakozva pillantgatok az asztalt díszítő gyümölcsök és vizeskancsó felé. Már épp jelezném, hogy egy kis szünetre lenne igényem, mikor Kálmán megszólít. Azt mondja, látja, hogy unatkozom, és szívesen felolvas nekem a könyvéből. Bátorkodom megjegyezni, milyen ügyes színész válna belőle, és magam mennyire kedvelem a színházat. Minő meglepetés, legszívesebben valóban színészettel keresné a kenyerét, de szigorú apja utasítására ügyvédnek tanul. Erre

11


azt találom mondani, hogy jó házból való úrilányként otthon ülök, férjjelöltekre várva, szórakozásul pedig kalandos és szerelmes történeteket vetek papírra. Társalgásunk innentől egyre oldottabbá válik, és szinte el is hiszem a kegyes kis füllentéseket, amiket magamról kitalálok. Észre sem vesszük, hogy elrepül a délelőtt, amíg a festmény formálódik a művész ecsetje alatt. Mikor elkészülünk, Kálmán megfogja a kezem, és megkérdezi, hazakísérhet-e. Forogni kezd velem a világ, és nem tudok mást tenni, mint kinyögni, igazából cselédlány vagyok! A férfi elkomorodik, majd azt suttogja, neki is van egy titka. „Biztosan menyasszonya van, mi?”, kiabálom, és már ott sem vagyok. Keserűségemben eszembe sem jut, hogy nem nekem kéne megsértődve lennem, elhamarkodottan vágtam ezt a fejéhez. Két héttel később, ahogy a piacra sétálok, esküdni mernék rá, hogy őt látom szemetet lapátolni az egyik sarkon. Egy pillanatig egymás szemébe nézünk, aztán lehajtja a fejét, én meg sietek tovább a dolgomra. De eltökélem, hogy ha visszafele még ott lesz, odamegyek hozzá.

Gulyás Ágnes Kitti | 17 év Kölcsey Ferenc Gimnázium, Nyíregyháza

Napos délelőtt volt… Mitsányi Zsolt | 15 év Vörösmarty Mihály Gimnázium, Budapest

A nagyi rémálma

12


Imre Mariann: Szent Cecília, 1997–2000


Király Csenge | 16 év Deák Téri Evangélikus Gimnázium, Budapest

Szent Cecília

A Forumon ismét kivégzés lesz. Hetedszer ebben a hónapban. Ami azt illeti eléggé unalmas; és kegyetlen. De a plebs örül neki. A plebsnek vétkesek kellenek, katarzis. Nem való nekik a megismerés felelőssége. Ehhh. Butaság a plebsen gondolkodni is. Célia el szeretne menni. Nagyon el szeretne menni. Ilyenkor könyörög és megdönti a fejét. Hátrahullik a hosszú mézszínű haja. Szicíliai. Rabnő. Valószínűleg kiviszem. Szeretném neki megmutatni Róma valódi természetét. Mostanában a consul a keresztényekre van rákattanva. Ehhh. Ellenségek mindig kellenek. Ha nem ők, akkor a germánok vagy a barbárok. Nem mondom, hogy nem irritál a sok tejképű szektás, de az ember valahogy szégyelli magát előttük. Egy barátom, Mercor esküszik, hogy látásra megmondja, ki a keresztény. Ma egy ,,özvegy” jön. A plebs kínhalált akar. Ez kicsit erős… Célia szőlőt töm a szájába. Puha ajkai kiszívják a levét. Érdeklődve nézi az arénát. El akarom takarni a szemét. Az arénába bevonszolják az özvegyet, fiatal még, szinte gyerek. A szeme ijesztő. Célia keze megremeg, ahogy ránéz. Megfogom a vállát. Nem akarom, hogy féljen. – Még mindig hazamehetünk – mondom rossz szájízzel. Tudom, hogy a mártír szemét már sosem fogjuk tudni elfelejteni. – Ne – mondja. Bólintok. Elkezdik égetni a lányt. Behunyom a szemem, és elképzelem, ahogy az a szoborszerű bőr ég. Először mindig a hajuk gyullad meg, azt még nézem, de utána már nem szoktam. Nem kellemes látvány. De ennek a haja sem gyullad meg, hiába perzseli a kövér carnifex. A plebsből egy férfi kiüvölti, hogy olajozzák! A consul visszakiabálja, hogy nincs olajuk. A plebsből kilép egy nő, és egy lámpa olajat ad. Ehhh. Ilyen a plebs. Kenyere sosincs elég, de keresztényt égetni mindig van olaja. A carnifex ráönti az olajat a lányra, és odatartja a fáklyát. Semmi. Célia félrenyel,

17


köhécsel. A carnifex odanyomja az égő fáklyát a lány bőréhez. Az kialszik. Alattunk felröhög egy fiatal prefektus. A plebs egyik sarka elkezd kiabálni. – KARD! – Lassan a patríciusokra is átterjed az üvöltés. Eldünnyögöm párszor, hogy kard, kard. Nem akarok holnap én a lány helyén állni. A consul utasítja a carnifexet, hogy rántson kardot. Ő már kelletlen. Ehhh. Nem is csodálom. Megfog egy sztígiai pengét és beledöfi a lány mellkasába, de az nem akar belemenni. Erre elkezdi nyiszálni a lány torkát. A plebs üvöltözik neki. Célia ujjaival az üres szőlőcsonk felé nyúl, de rájön, hogy üres. Megnyalja a száját, mint egy macska. A plebs lassan megunja. A nap már lebukott, és a mártír még mindig él. Igaz, erősen vérzik is. A carnifex arca eltorzul. Felemel egy bárdot. Mutatja a kezén, hogy három bárdütés. A negyediket már törvény tiltja. Célia elbóbiskolt. A fejét az ölembe hajtja, vigyázok rá. A plebs újabb üvöltésére felriad. – Eeegy! – üvöltik. A három ütés még mindig nem végzett a lánnyal, ezzel a plebs lehet, hogy megbocsát neki. Otthagyják, egyedül az arénában. A nyakából halkan szivárog a vér. Nem tudom, mi ütött belém. Bárki megláthat. Itt inalok egy sült fácánnal. Beköpnek majd a császárnak és égni fogok. De csak azt tudom, hogy menni akarok. A lányhoz. Azt beszélik, hogy még ott van. Hogy két napja vérzik és nem halott. Mozog. A mártír szótlan, de a szeme köszönt. Idegesít az állandóság, ami belőle süt. Az az érzésem, hogy ez a lány állandóbb, mint a templomok. Hogy mikor a csontjaimat kutyák fogják nyalogatni, ő még akkor is élni fog. El akarok menekülni, el akarom felejteni a szemét. Ehelyett csak annyit suttogok, hogy taníts. – Keresd Iót – Nevet. Az égre néz és sóhajt egyet. – Holnap meghalok – mondja, és mosolyog.

18


Takács Noémi | 18 év Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium, Békéscsaba

A 21 grammos doboz

Csend. Csontokat összetörő csendre vágyik a testem. Minden fehér. Hallom, ahogy az ablak üvegén megtörik a fény, és átszaggatja egyszerű, emberi húsom. A jó és a rossz sejtek elválnak egymástól. Csak itt, az emberi létben voltak összeegyeztethetők. Pehelykönnyűvé válik a világ, a lélegzetvétel is mámorító. A levegőnek olyan az illata, mint a feleségem hajának, belengi az egész helységet. A számban az anyatej ízét érzem, a kezemben mintha az újszülött fiamat tartanám. Látom magamat a tisztáson, az erdőben, a házamban, a családom körében. Félnem kéne. Talán félek is. Megrémít a tudat, hogy most el kell mennem. Lehet, mondanom kéne valamit. A szavak azonban itt már kevesek. A pillanatok egyre jobban összesűrűsödnek. Amikor megállsz egy festmény előtt és már nem nézed, szinte hallod és érzed. Amikor a zene a szemed előtt ölt valódi alakot. Amikor végre úgy érzed, eggyé válsz egy másik emberrel. Amikor a virágillat átjárja a tüdőd lebenyeit. Felszabadító érzés. Nem fáj. Nincs itt senki, csak Én vagyok és Ő. Nevezd, ahogy akarod. Azt mondja, csak a csomagomért jött. Ránézek az apró, pici dobozomra. Csodálkozom, hogy fér el ennyi szépség ilyen kis helyen. Egy utolsó kézszorítás, egy utolsó pillantás a feleségem arcára. Szeretem. Két utolsó mosoly. Végül átadom a csomagot. Ő kézen fog, és elsétálunk a csillagok közé. Mindenhol ezernyi lábnyom. Megkeresem a helyem, pontosan tudom, hová kell mennem. Ő elengedi a kezem. Nem szól, ahogy eddig sem tette soha, csak elmegy. Lenézek az életemre. Az utolsó gondolatom, amit becsomagoltam, hogy milyen jó érzés teli dobozzal távozni. Csend. Minden fehér, végre minden csendes…

19


Szegedi Myrtill | 19 év Radnóti Miklós Gimnázium, Dunakeszi

Lidércfény

Hideg nedvesség. Fémes szag. Akkora fájdalom, amiről azt gondolná az ember, hogy nem is létezik. Aztán sötétség. Csend. Magukba nyelnek. Hogy lehet egy nap kétszer is meghalni? *** Megszűnt az időérzékem. A sötétségben hirtelen egy fényfoszlány jelenik meg. Annyira pehelykönnyűnek érzem magam, ahogy elindulok felé. Nem fáj semmi. Melegség önt el, és furcsa, bizsergő, de jóleső érzés. Hívogat, csalogat, foszlányai­ val mámoros képeket sző elém. Hárfahangon a fülembe súg ígéreteket. Jegyet kínál az elíziumi mezőkre. Ahol minden csupa boldogság. Megfordulok. Belém villan a felismerés, ahogy megpillantom saját magamat a szilánkok között az úttesten, a felborult autóm vagy negyven méterrel odébb az árokban. A sötétkék aszfaltot ellepi a belőlem szivárgó vér, és megcsillan rajta a holdfény. Rengeteg. Soha nem láttam még ennyit. A fehér blúzomról már senki se mondaná meg, hogy milyen színű volt eredetileg. Egy férfi hisztérikusan ordibál a telefonba kicsit odébb, elfordulva tőlem. Megértem, hogy nem bír rám nézni. Én se bírok, ezért továbbra is a férfi irányába figyelek. Láthatólag megúszta nagyobb sérülések nélkül. Legalábbis fizikailag. Egy ilyen látványt nem fog egykönnyen kitörölni az emlékezetéből. És ekkor bevillan a kép nekem is. Róla, azzal a lánnyal. És a fény hirtelen olyan vakító lesz, és úgy szív magába, mintha ellentétes töltéssel

20


rendelkeznénk, és nincs akkora ellenálló erő, amivel én ezt meg tudnám akadályozni. Nem tudom, mennyi idő telik el, egyre távolodom a testemtől, a fény egyre fényesebb, a hárfaszavak egyre hangosabbak, a melegség egyre csak a tetőfokára hág, már alig látom magam, ahogy vérbe fagyva fekszem az úttesten. És ekkor valami hideg éri a kezemet. Rápillantok a szinte áttetsző valómra, de nincs rajta semmi. – Itt vagyok! – szól hirtelen egy mély, rekedtes hang. – Nem vagy egyedül, hallod? – Érzem a szorítást a kezemen. – Itt vagyok veled – folytatja, és hallom, ahogy próbálja visszatartani a sírást. A fényesség kicsit alábbhagy, és látom, hogy ez az előbb telefonáló férfi. Ott ül összegörnyedve mellettem, szorítja a jobb kezem, ami nem áll olyan természetellenesen, mint a másik, és beszél hozzám. Látom, hogy fekete haja vértől ragacsos. Mégiscsak megsérült. – Kérlek, csak egy kicsit tarts még ki. Oké? Oké – gondolom. – Nem a te hibád volt. Vagy lehet, de ez most nem számít. Csak túl kell élned, oké? – tör ki belőle a zokogás. Könnyek záporoznak a szeméből, összevegyülnek az aszfalton a belőlem szivárgó vérrel. A fény egyre intenzívebben ivódik bele a testembe, eláraszt az érzéssel, amit akkor éreztem, amikor megláttam őt azzal a másik lánnyal. Már hallom, ahogy a sziréna hangja betölti a környéket. Ha ideérnek, már nem én döntök, mert mindent megtesznek azért, hogy túléljem. De túl szeretném? – Itt vagyok – suttogja a férfi. Hirtelen megszűnik pehelykönnyűségem, és zuhanok. Eltűnik a fényesség egyszeriben, és csak a sötétség marad, nem látok semmit sem. Nincs hárfaszó. Nincs melegség. Csak a hideg. És a csend. Meg a férfi suttogó hangja. Itt vagyok.

21


Kovács Panna | 17 év Baár–Madas Református Gimnázium, Budapest

Elfolyósítás (Szent Cecília)

Szűrt fény porszemeiben lángoló kanapé. A cselló kikapcsolja a melltartóját. Csíkos szőnyegen fekve mosódnak el a reggelillatú májusi körvonalak. Színházi díszletté merevedve nézem a délutánná nyúlt árnyékok vizét. Az öcsém festéket csurgat rám, kövér szivárványpaca leszek. Azt mondja, szép vagyok. De némák az árnyékok, és a szomszéd bölcsészek is hallgatnak, csak a húgom mellsíkjára vetítenek jövőt a piros selyemfüggöny mögül. Kifeszül a kép. Becsukom a szemem, és a háj beleolvad a parketta réseibe. Végre úgy vagyok, ahogy. A rádió egy olasz számot pöfög: Un uomo onesto, un uomo probo, tralalalalla tralallaleru s’innamorò perdutamente d’una che non lo amava niente. Én szeretném. Szeretnék a színeim, a verseim, a dallamok, a mandalák, a kotyogó, a fűszerek, és az éneklő virágcserép.

22


Kit szeressenek? Kit szeressek? Még látom egy pillanatra, Ahogy a cselló azt mondja: Fiam, majd becsorgok a földszintre. Álmomban aztán újra testet öltök, és egy kanapén fekve idegennek tűnő férfi előtt kikapcsolom a melltartómat, míg a gyerekeink festéket öntenek a parkettán fekve egymásra. A piros selyemfüggöny betakar, édes ízű ködöt vet a testem a lepedőre pergő napsugarakba. Furcsa szonátát játszik rajtam, összemosódnak a tételek, de mind között tapsol a közönség a villanydrótokon ülve az ablakrács mögött. Kitágult tüdőkapu, kifeszült húrok alatt hajló hídra hajt vonóívbe tömörített lendület. Aztán felráz a méhemen átrobogó metró, Hogy eszembe juttassa, lefőtt a napi két csésze magány.

Karmacsi Orsolya | 17 év Leövey Klára Gimnázium, Budapest

Húrok

23


Ligeti Mikรณs: Szerelem (Csรณk), 1901


Misz Anna | 18 év Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Baptista Gimnázium, Budapest

A csók

– Akkor most hogy? – Így. – Szóval föléd hajolok… – Igen, leülsz és fölém hajolsz. Azt hittem, elég világosak voltak az instrukcióim. – De tudod, nekem ez az első… – Mindent el kell egyszer kezdeni. Támaszkodj meg, még a végén rám esel! És próbáld meg nyál nélkül. – Igyekszem, de az orvosok azt mondták, a túlzott nyáltermelés egy kondíció. – Már a sokadik. Komplexust nem akarsz? Vagy valami izmust? – Van az is. Akarod látni? – Jesszusom, nem! Koncentrálj! – Szóval hajolok. – Szóval hajolsz… Megálltál. – Kell… izé, na, cuppannia? Meg a hangok, szoktak lenni hangok, nem? – Úgy csinálod, ahogy tudod, ez nem az Animal Planet, nem kell szarvasbőgés… Bár azért örülnék, ha jó lenne. Nem nyálas, és legalább szép legyen. Légy szíves. – Rendben, akkor hajolok… … – Most mi van? – Tüsszentenem kell. Mi van, ha rád tüsszentek? – Akkor megsértődöm. Még valami? – Kiszáradt a szám. Zsírozhatom? Meg szeretnék bevenni egy Orbitot is, ha… lehet…

27


– Reggel óta rágod az Orbitot, már azt várom, mikor kezdesz Domestosszal fogat mosni. Jó, vegyél, meg zsírozzál, mit bánom én. De nehogy aztán a számba ejtsd a rágót! – Nem fogom. Köszi! – Azért igyekezhetnél, lassan felfekvést kapok itt. Kinek a mocskos fantáziája volt ez? – …Bocsánat. Most már hajolok. – Várj, viszketek. Tavaly tél óta elvileg poloskák vannak itt, remélem, nem azok csipkednek… – Poloskák? Ezt eddig nem mondtad! – Ne kezdd megint az izmusoddal! – Ez allergia! – Csak hajoljál! – De folyik az orrom! – Akkor fújd ki! Megőrülök. – Oké, kész vagyok! Mehet? – Végre! … – Megálltál. Miért álltál meg? – Éhes vagyok. Mikor tartunk szünetet? – Most. Menjél, tartsál szünetet, ne is érdekeljen, hogy itt vagyok. – Szuper, köszi! A lány felült, és két kézzel a hajába túrt. Hiba volt Lacikát megkérnie, hogy segítsen leforgatni a portfoliófilmjét; így sosem fog bejutni az egyetemre.

28


Istoc Sára Borbála | 16 év Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnázium, Budapest

Csillaghálóban

Verseket olvastál fel nekem. Igazság szerint ez volt az első alkalom, hogy ketten voltunk. Ültünk egymás mellett a bolyhos százszorszépmezőn és mohón ittuk egymás közelségét. A nap flegmán végighevert a mezőn, szikrázó ombre haját az arcunkba söpörte, hunyorogtunk a vakító sugárzásban. Pilinszky volt a kedvenc költőd. Órákat beszéltél róla, összefüggéstelen mondatokkal, én pedig szájtátva próbáltalak követni, próbáltam mindent fénysebességgel megérteni, és lassan hozzád szokott az agyam. Emlékszem, amikor megláttalak a könyvtár legeldugottabb sarkában. Annyira elmélyültél az olvasásban, hogy nyugodtan nézhettelek. Valami ronda, barna kötött pulcsiban és eszeveszettül gyűrött nadrágban ültél. Mezítláb voltál, és igazság szerint a lábad kegyetlenül vonzotta a szememet. Elővettem a rajzfüzetemet, és vagy 40 skiccet készítettem róla, majd kitéptem a lapot, és pirulva darabokra téptem. Amikor az egyik könyvet félredobva felpillantottál, megláttad, hogy nézlek. Szeplőkkel telespriccelt arcod egy másodperc alatt lobbant lángra, és olyan zavarba jöttél, hogy lecsúszott az orrodról a szemüveg, majd ügyetlenül rátenyereltél. Egy reccsenés volt csupán, de két szívet öntött csordultig tele, másodperc töredéke volt, hogy megnyerted szívemben a legüresebb helyet, és elhatároztam, nélküled mostantól nem megyek tovább. Odarohantam hozzád, szőke hajam kihullott az evőpálcika szorításából és a vállamra csorgott. Egy szigszalagot húztam elő kertésznadrágom zsebéből. Az idő pillanatokra esett szét. Szinte hallottam a zenét, amit az ilyen romantikus pillanatok alá játszanak. Aztán leguggoltam melléd, és a zene elhalt. – Tessék! – mondtam. Nem nyúltál a szalagért, mint valami kőszobor, merev szemekkel bámultál rám.

29


– Ezt …öööö… tekerd rá, jó? – mondtam, és éreztem, ahogy én is elpirulok. Aztán felálltam, és egy hősszerelmes alakjába álmodva magam, ellibbentem. Másnap megláttam a szigszalagot a szemüvegeden. Beszélgetni kezdtünk a könyvekről. Ebben éreztem, hogy otthon érzed magad. Aztán elhívtál a parkba. Pilinszkyt olvastál akkor is. Hasra feküdtem melletted, százszorszépek fehér kis szirmait tépkedtem kupacba, majd szívecskét formáztam belőlük, és szétfújtam őket. Egy felhő sem ficánkolt az égen, a színek egymásba fulladva hullottak a lassan közelgő éjszakába. Aztán egyszer csak elhallgattál. Felültem és a szemedbe néztem. Ilyen közel még sohasem voltam hozzád. A hasamban egymást lökdösték a klisékből fújt pillangók, a szívem pedig a torkomban dobogott, és acélbetétes bakancsával vad pogóba kezdett. Aztán felemelted a kezed és az enyémre tetted. Sosem éreztem még ilyet. A szerelem vad narkósa belőtte a cuccot, és nem tehettem ellene semmit. A kezed puha volt és vaníliaszínű. Összekulcsolódtak az ujjaink és felsóhajtottam. Éreztem, hogy végleg egymásé vagyunk. Összefolyt a lelkünk, és vad örvénylésbe kezdett. Lassan teljes sötétség borult a tájra. A hátunkon feküdtünk, a kezünk körül azonban valami megmagyarázhatatlan erő keletkezett. Az eget néztük, majd megszólaltál: „Csillaghálóban hányódunk, partra vont halak, szánk a semmiségbe tátong, száraz űrt harap.”

30


Somos Emma | 17 év Alternatív Közgazdasági Gimnázium, Budapest

A szerelem tudományosan megközelítve

Hősszerelmes főhősünk fejét vakarva ül a sziklán, erősen azon gondolkozva, hogy szerethetett bele első látásra egy sellőbe, akinek vízből kilógó csillogó uszonyát még látja, ha a horizontra szegezi szemét. A távolban, ott, ahol az ég és az óceán találkozik, szeme nemcsak a lebukó napot, de a közös jövő reményét is megcsillanni látja a fénysugarakkal. Bizony, hiszen mélységesen szerelmes, és nem fogja még fel: ez a lány csupán egy múló ajándék volt, amit kapott az élettől. A szenvedélyes szerelem az agynak ugyanahhoz a területéhez kötődik, mint ahol a jutalmazás gyökerezik – ugyanaz a terület, amely akkor aktív, amikor az emberek például kokaint szívnak. Így talán megérthetjük szegény, nyomorult főhősünket, aki kábult állapotában még nem tud tisztán gondolkodni és felfogni, hogy a másik fél, aki iránt szerelmet érez, már messze jár. 0,13 másodperc. Ennyi kellett főhősünknek, hogy agya eldöntse, vonzónak találja a sellőlányt, és utána csak pár másodperc, hogy 12 agyi régió minél több olyan neurotranszmittert szabadítson fel, amelyek boldogságot, eufóriát, vágyat, izgalmat és elköteleződést idéznek elő benne, egyszóval szerelmet. Kegyetlen az agy, az élet, az evolúció. Ugyanis testünk és agyunk, mielőtt mi arra tudatosan rájöhetnénk, már megérzi, ha a velünk szemben álló ember a mi génjeinkkel tökéletes párt alkotna és így életképes utódokat hoznánk létre. Az egymásértmeghalás, teazenyéménatied, együttörökélet mind olyan tévképzet, amit agyunk a megfelelő kémiai anyag felszabadításával szabadít rá elménkre, hogy biztosítsa az emberi faj fennmaradását. Manipulál az ösztön. Mi meg csak okoskodunk, szeretünk, ki vagyunk szolgáltatva limbikus agyunknak, ami ha elég erős genetikai párt talált, elveszi a kontrollt

31


agykérgünktől a mérlegelés, döntéshozás és megfontolás felett. Mi pedig állatokká leszünk, és ráugrunk áldozatunkra. Meglátta a lányt, és ereiben mintha folyékony, arany boldogság úszott volna szét. Mikor az rámosolygott, eszét vesztette, és agya olyan lassan működött, mintha mézédes cukormázzal próbálnák olajozni. Túl erős a vágy, dopamin kellett neki. Figyelmeztet bennünket, várjunk a díjunkra. A szerelem kialakulásáért felelős agyrendszer megegyezik az agy megjutalmazó rendszerével. Aztán jön az adrenalin, amitől reszketni kezdünk, igazi bolonddá válunk. Elveszítjük az étvágyunkat, és folyton izzad a tenyerünk. Kábítószer. Egyre jobb, minél inkább nem vagyunk magunknál. Nem tudunk leállni. Elcsattan a csók. Főszereplőnk a lány nedves hajába túr, úgy szorítja, hogy többé el sem akarja engedni. Ő az övé, mert csak ketten egészek. Már nem egy, hanem kettő perspektívából látja ezt a világot, és hirtelen minden jobban csillog, új értelmet nyer, mert ő ott van a karjában, ajkát ajkára nyomja, érzi illatát, ismeri nevetésének hangját, szemében a zöld kis pöttyöket, és ő most már nem egy, hanem kettő, és a kettő az stabil, az szép, az páros. Szinapszisaiban már zúdul az oxitocin, amely az ölelkezés és a csók mellékhatása, és a hosszú távú elköteleződést segít kialakítani. De szegény férfi, kinek oxitocinszintje lassan, randizás közben nő, de véletlenül sem orgazmuskor (ellentétben a szenvedélyes nőkkel), így véglegesen szerelembe esik amikor elköteleződik. Agya deaktiválja az amigdalát és gátolja a középső temporális kérget, nem tud félelmet, negatív érzelmeket érezni. Vak lesz, és észre sem veszi, hogy a sellőlány már kicsúszott kezei közül vissza a hűs, mély és végtelen óceánba, és ő már csak a levegőt szorongatja, mintha az élete múlna rajta.

32


Fancsali Kinga | 17 év Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Marosvásárhely (Románia)

Egy elszakadt harisnyáról és egy gyűrött ingről (Szerelem)

Combomra hajtod a fejed. Az inged gyűrött, mostanában már senki sem vasalja. Mintha végre otthon lennél, súgod, mintha megérkeztél volna. Kigombolom az inget, undorít minden gombja, lehúzom rólad, megtartom a kezemben. Fáradt homlokodat nézem, már nem érdekel, hol voltál eddig, miért nincsenek kivasalva soha a ruháid. A földre ejtem az ingedet. Megérzed talán a saját szagodat a harisnyámon, mert megfordulsz, és azt kérdezed, mióta nem mostam ki, megvonom a vállam. Egy ideje már, mert ez a kedvenced. Azt modod, vegyem le, arra számítok, hogy hozzám érsz, de fejed tovább pihen. A combom közepétől szétszakított anyag füled alá gyűrődik. Mesél. Irigykedem rá, mert mi már rég nem beszélünk. Jó lenne, ha ébren maradnál még, azt sem bánom, ha ezután már tényleg csak a harisnyáimnak hiszel. De perceken belül elalszol, és lábfejed reggelre nyomot hagy majd a párnahuzaton. Ki kell csúsznom súlyod alól: nem vagyok óvatos, bízom benne, hogy azért mégis felriadsz szaggatott mozdulataimra. De tovább alszol fejjel lefelé fordulva az ágyon, mikor végül letolom a megerőszakolt pamutot. Nyakad köré tekerem. Hirtelen úgy érzem, azért mégis éber vagy. Miközben szorítani kezdem, arra várok, hogy felülj, de nem történik semmi. Talán mégis alszol vagy ezzel beismersz mindent, már nem számít, mert elhagy minden erőm és melléd zuhanok, nézlek, aztán elalszom. Meg vagy velem elégedve, tudom, mert most te ülsz fel, a szakadt harisnyámat nézed a földön. Ismerem minden mozdulatod útját, még csak nyitva sem kell lennie a szememnek hozzá, hogy tudjam, felveszed a földről. Nézed, és azon gondolkodsz, hányszor fogjuk ezt még

33


megismételni. Tudod, hogy holnap újra rajtam lesz a földön heverő, piszkos harisnya, és te is újra gyűrött ingbe öltözöl. Megígéred, hogy holnapra kivasalod az inged, magadnak pedig helyettem teszel ígéretet: kimosom azt a harisnyát. Ezekből az ígéretekből táplálkozunk már évek óta. Még csak ébren sem kell lennem ahhoz, hogy tudjam, mi következik. De tévedek, nem a harisnyámat szakítod tovább. Megcsókolsz. Talán egy erősebb karú lányt kellett volna választanod, ha tényleg azt akarod, hogy valaki végre megfojtson.

Dezső Gizella | 17 év Deák Ferenc Gimnázium, Szeged

II. helyezett

Csók Pekár Éva | 15 év Leövey Klára Gimnázium, Budapest

Szerelem

34

közönségdíj


Méhes László: Langyos víz, 1970


Dávid Fruzsina Julianna | 18 év III. helyezett

Kosztolányi Dezső Gimnázium, Budapest

Langyos víz

„A rokonlátogatás nem a rokonokról szól, hanem Juli nénéd isteni tyúkhúsleveséről, Józsi bácsi pálinkáiról, és persze ott van még a Balaton is” – emlékszem, mindig így próbált meggyőzni édesanyám afelől, hogy miért utazzunk le Mátészalkáról a Siófoknak nevezett világvégére csak azért, hogy ott aztán olyan hozzátartozóinkkal találkozhassunk, akikről édesapám hosszas gondolkodás után sem tudta megmondani, hogy kicsodák. Éppen ezért az összes lehetséges alkalomkor igyekeztem jobbnál jobb ellenérveket felsorakoztatni a borzalmas túra előtt, de hát nem sok beleszólása van egy tizenhat éves gyereknek a családi programok szervezésébe. Mindenesetre legalább annyit mindig sikerült elérnem, hogy odafele vegyünk egy nagy gombóc fagyit. Édesanyám ilyenkor azt mondogatta: „A jégkrém normális esetben tízéves korban motiválja utoljára az embereket”, erre viszont sosem válaszoltam, hiszen láttam apám szemén, hogy ő is csak emiatt jön. Fülledt nyári meleg volt, a fehér Wartburgunk csak úgy nyelte magába az izzadságot és a legördülő homlokverejtékeket, mire négy óra szaunázás után végre begurultunk a már ismerős fehér ház, zöld kerítés elé. Még meg sem álltunk, de imádott hozzátartozóink már őrülten kopogtatták a kocsi ablakát. Most részletesen nem szeretném bemutatni őket, mert szerintem mindenki tudja, hogy milyenek ezek a tipikus távoli rokonok. Szeretik elmondani, hogy mennyit nőttem egy év alatt, kérdezgetnek arról, hogy van-e már barátnőm, finom ételekkel halmoznak el az ott töltött három nap alatt, és roppant jó programokat szerveznek, ironikusan szólva. Abban az évben is igyekeztek kitenni magukért, ezért a varrónőként dolgozó Juli néni az utolsó napra megoldotta, hogy munkatársnőivel és az ő férjeikkel együtt lemenjünk a Balatonhoz fürödni. Mit ne mondjak, elég kellemetlen volt közel három órát ücsörögni a langyos vízben két kupac ismeretlen emberrel körülöttem. Édesapám sem szórakozott valami jól, csak

39


anyámnak tetszett ez a véget nem érő női traccspartiskodás, miközben mi, férfiak azon gondolkodtunk, hogy mit is keresünk ott egyáltalán. A nap végét egy képpel koronáztuk meg. Mindenki igyekezett szépen behelyezkedni, Juli néniék édesanyámmal legelölre, míg édesapám és én az utolsó sorban álltunk. A fotó elkészítése rendkívül lassú folyamat volt. Meg kellett várni, míg mindenki odaér és felkészül a kattanásra. Ez körülbelül húsz percbe tellett, ami alatt én összehordtam a lábammal egy hatalmas buckát a tó fenekén. Felálltam rá, majd egy hatalmas villanás, elkészült a kép. Abban a pillanatban nagyon örültem, hisz ez azt jelentette, hogy hosszú búcsúzkodást követően végre elindulhattunk haza. Pár héttel később egy olajfestmény érkezett hozzánk, ajándékba Siófok­ ról, ugyanis rokonaink fia rendkívül tehetséges festő lévén egy farostlemezen újjáalkotta a balatoni fényképet. Akkor vettük észre, hogy a bucka miatt, amin álltam, a fejem sajnos lemaradt, de legalább a testem jól látszik, így Juli néni tudni fogja, hogy mennyit nőttem egy év alatt.

40


Misz Anna | 18 év Kőrösi Csoma Sándor Két Tanítási Nyelvű Baptista Gimnázium, Budapest

Nő keres férfit

167/65/71, Gizi keresi Bélát, megérdeklődni, emlékszik-e még arra a nyárra. Emlékszik-e még a képre, amit készített? Amin én elbújtam a Bözsi mögé, annyira zavarba jöttem attól, ahogy nézett, mert maga úgy tudott nézni… Villogott a szeme. Azt súgtam akkor a Bözsi fülébe, hogy én ehhez az emberhez még hozzámegyek. Aztán maga odajött hozzám a kertben, emlékszik? Azt kérdezte – én emlékszem –, azt kérdezte: „Miért tetszett úgy elbújni? Ilyen csinos arccal azt nem szabad.” És én akkor elpirultam, mert még rendben volt a vérkeringésem. Azóta tablettákat szedek rá, hogy rendben legyen. De akkor még fiatal voltam, és ezzel a pár szóval le lehetett venni a lábamról. De maga nem állt meg itt; emlékszik? Aznap délután, a Balatonban csak engem nézett, éreztem a tekintetét. Aztán odajött hozzám a kertben, este, már a tábortűznél, és megjegyezte, hogy egy szúnyog van az arcomon és leszedheti-e, én meg rábólintottam, majd egyik dolog követte a másikat, már ahogy az lenni szokott, hogyha egy férfi és egy nő jól megérti egymást.

41


Azt suttogta nekem, szeret. Emlékszik? Biztosan emlékszik, hisz szégyen lenne, ha nekem kéne erre emlékeztetnem magát. Azt suttogta, nálam gyönyörűbb lányt még nem hordott a hátán a Föld; hogy még Olaszországban sem látott ilyen szép lányokat, pedig maga körbeutazta a világot. Aznap este elolvadtam a karjai közt, tudja, ugye? Aztán másnap reggel elbúcsúzott anyuskáéktól, és elment; nem is írt, pedig kértem. Ó, hogy kértem, hogy írjon nekem. Azóta próbálom megtalálni magát, megmozgattam már minden követ, csak jöjjön vissza hozzám. Ha ezt olvassa, írjon nekem az alábbi címre. Jelige: langyos víz

42


Benda Orsolya | 18 év Óbudai Árpád Gimnázium, Budapest

Húsgombócleves

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Köszönöm, hogy ilyen sokan megtiszteltek jelenlétükkel. Önök az emberiség azon kiváltságos tagjai közé tartoznak, akik a mai napon részt vehetnek egy szenzációs, megismételhetetlen, és a világ működése szempontjából döntő jelentőségű kísérletben. A pontos kimenetel egyelőre ismeretlen, ám a pozitív eredmény százszázalékosan garantált. Mielőtt ismertetném a részleteket, szeretném leszögezni, hogy önök minden kényszer nélkül, saját elhatározásból vesznek részt a kísérletben. A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el. Tájékoztatjuk önöket, hogy a kísérlet során külső és belső értékeikért felelősséget nem vállalunk. Továbbá felhívjuk szíves figyelmüket, hogy az eseményről festmény-dokumentáció készülhet. Most pedig kérem, foglalják el helyüket ebben a Balaton méretű kicsi piros lábasban, melyet munkatársaink már megfelelően előkészítettek az önök számára. A helyfoglalás érkezési sorrendben történik. Csak tessék-tessék, érezzék otthon magukat! A páratartalom éppen ideális, a víz hőfoka kellemes, 89 fok. Az autentikus magyar ízélmény kedvéért az alaplébe néhány szem Rubik-kockát is tettünk. Az esetleges egyéb úszó hozzávalóktól, olajfoltoktól kérem, ne feszélyezzék magukat! Szíveskedjenek nyugodtan, egyenletesen emulgeálódni! Főleg a két napszemüveges urat kérném, hogy a harmonikusabb ízhatás kedvéért álljanak egymástól enyhén távolabb! Az emészthetetlen kiegészítőket, mint például kendő, szemüveg, kérem, feltétlenül tartsák a víz fölött! Nem szeretném, ha bármi bajuk esne. Drága hölgyeim, nem szükséges mindenkinek egy irányba néznie. Csak legyenek természetesek! Ja és maga, ott azzal a csinos fekete fogkefebajusszal… Legyen szíves kicsit hátrébb húzódni! Huhh… máris sokkal jobb. Köszönöm. Az igazat megvallva,

43


kicsivel nagyobb lelkesedésre számítottam önöktől… Merem remélni, hogy maradéktalanul meg vannak elégedve szolgáltatásunkkal. Kedves uram ott hátul középen, netán valami gondja akadt? Kérem, üljön vis�sza a helyére, mivel ha csak az alsó fertályával ér a vízbe, valószínűsíthetően továbbra is nyers marad. Köszönöm. Most tökéletes! Legyenek szívesek az elkövetkezendő 5-6 órában mozdulatlanok maradni, hogy az elszámoláshoz szükséges festmény-dokumentáció elkészülhessen. Köszönjük a részvételt! Szép munka volt! A fogyasztói társadalom bizonyára hálás lesz önöknek.

44


Ittzés Ambrus | 18 év Deák Téri Evangélikus Gimnázium, Budapest

Állóvíz

Nem kell aggódni, tisztelt hölgyeim és uraim, sőt, azt is mondhatnám, aggodalomra semmi ok! Higgyék el nekem, nem lesz baj. Mi egyedül az Önök érdekeit tartjuk szem előtt. Nem kérünk cserébe semmi mást, mint hogy ne aggódjanak! Hiszen ez csak víz! Látom, hogy mindenki száraz helyet keres magának, de kérem, ne tegyék ezt! Próbálják meg élvezni a dolgot! Tessék? Hogy miért tesszük mindezt? Kizárólag az Önök kényelme érdekében. Ne legyenek előítéletesek. Mi nagyon is jót akarunk Önöknek, mi, úgy is fogalmazhatunk, csak Önökért élünk. Hogy az értékek? Kérem, minek tudna ártani egy kis víz? Nem nagy dolog. Tessék megnézni, éppen csak bokáig áll. A bútoroknak semmi bajuk nem lesz. Látom, hogy azt akarják mondani, hogy ez a víz akadályozza Önöket a teendőik elvégzésében. Nem értem a problémát! Hiszen Önök folyton a mindennapos hajszára panaszkodnak, meg arra, hogy túl sok a tennivaló. Hát meg lehet nyugodni! Itt kérem, ahol térdig ér a víz, mert biztosan látják maguk is, a víz már térdig ér, nem nyomja az Önök vállát semmilyen teher. Most ünnepélyesen felszabadítom Önöket. Már hogy erkölcsileg. Hogy is lehetne Önöktől elvárni az aktivitást, a cselekvést, a társadalmi felelősségvállalást, ha egyszer áll a víz maguk körül. Nevetséges. Önöktől, kérem, senki nem kívánhat ilyesmit. Jól, jegyezzék meg, mától a boldog élet titka: nem küzdeni a víz ellen, hanem fürödni benne. Ennyi az egész. Nekem elhihetik, én valamelyest bennfentes vagyok, a víz az jönni fog, azt küldik a központból, az jön, az árad, az percről percre szivárog bele a kis életükbe, higgyék el, maguk ilyen szempontból teljesen tehetetlenek. De micsoda örömteli tehetetlenség ez! Látom, néhányan már értik. Nagyon helyes, vegyék csak át a fürdőruhájukat.

45


Hagyják ázni a dolgokat. Ugyan, ne mondják, hogy nem volt elegük az egészből! Biztos, hogy elegük volt. Hagyják maguk mögött az örökös tanácstalanságot és a milliónyi kérdést. Most nincs helye bizonytalanságnak, most víz van. Ne, kérem, maga ott ne próbálja menteni a múltja nevetséges maradékait! Tegye le azt a sok holmit. Úgy. Vegyen fürdőruhát, nézze, már mellig ér a víz. Ügyes, úgy látom, lassan mindenki megnyugszik. Helyes. Fölösleges pánikolni. Mostantól nem kell pánikolni. Mostantól nem kell kérdezni. Mostantól csak ázni kell. Egyet értsenek meg: a vízbe nem muszáj belefulladni. Csak az fullad bele, aki kapálódzik és ellenáll. Azt lehúzza az örvény. Bennfentes vagyok, tudom, hogy lesz örvény, ha lennie kell. Csinálunk. De ha Önök nem kényszerítenek rá minket, nem csinálunk. Mi nem akarjuk, hogy maguk megfulladjanak. Nem kell megfulladni. Ázni kell. Így ni, szép. És most nézzenek ide, kérem. A sajtónak lesz.

46


Molnár Blanka | 17 év Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium, Budapest

Langyos víz

Részeg, disznó testű férfiak állnak a vízben. Kövér izzadságcseppek csorognak le vörös homlokukról, nagyokat nyelnek a labdázó lányokra nézve. Kezükben sör. Keserű, mar, de azért leöntik a torkukon, böfögnek. Idős hölgyek melltartó nélkül barnulnak, ráncosak, gyűröttek, a sütőben felejtett száraz csirkékre emlékeztetnek. Csirkékre, akik a vérnyomásukról és a koleszterinszintjükről társalognak. Az egyik előrehajol, megnyomogatja visszeres lábait, mellei úgy csüngenek előre, mint két termetes tengeri uborka. Pucéran rohangáló gyerekek homokot zabálnak a parton, alacsony magnéziumszintes anyukák teljes torkukból üvöltenek, dagad az ér a homlokukon: „EZ A NYARALÁS EGY RÉMÁLOM!” Augusztus eleje van, ilyenkor mindig itt vagyunk, Lellén a fűzfa alatt: anyu, apu és én. Már a második könyvet olvasom. Ez szárazabb, mint az előző, időről időre azon kapom magam, hogy nem is figyelek a szavakra, a szemem csak megszokásból követi a sorokat. Mostanában érzékeny vagyok a zajra, ugatás, sírás, ordibálás, csobogás, susogás, nevetés – nem bírok koncentrálni. – Bemegyek a vízbe. Anyu motyog valamit, valószínűleg azt mondja, kenjem be magam naptejjel. Nem kenem, lázadok. Becsukom a könyvemet és a ruháim alá rejtem, nézem az elterülő víztömeget és a meghitten lubickoló polgárokat. A Balaton egy hatalmas fazék, amiben mindenki együtt ázik, pisil és örül. Idilli. Belegázolok a vízbe, a talpam alatt moha és iszap, nyálkás és selymes, belesüppedek. Percekig kell sétálnom, hogy a víz végre a mellkasomig érjen, a hullámok felcsapnak az államig. Tegnap este vihar volt, zavaros a Balaton, nem látni az alját. Elképzelem, ahogy a fenéken harcsák és vízihullák úsznak békésen, csöndesen – inkább felkapom a lábam,

47


a hátamon lebegek. Vakít a nap, érzem, ahogy én is barnulok, és közben nézem az eget. El sem hiszem, hogy valami lehet ennyire kék. Forró a levegő, párás, nehéz lélegezni. A víz langyos. Hagyom, hadd sodródjak. Kizökkent egy éles hang, a büfébódéból egy termetes asszony kiabál: – Elkészült a friss lángos! Kimászok, vízcsíkot húzok magam után a forró aszfalton. Veszek egy lángost, leülök a partra megenni, az úgy jó lesz, akárcsak egy képeslap. A híg tejföl végigfolyik az alkaromon, rácsöpög a kiégett fűre, hangyák gyűlnek köré. Érzem, ahogy az olajos tészta lassan eltelít, émelygés fog el. Túl nehéz, túl sok. Bárcsak otthon lehetnék.

48


Nagy Dániel | 16 év I. helyezett

Eötvös József Gimnázium, Budapest

A fürdő

A városi fürdő töretlen népszerűségnek örvend. A langyos vízben ázva töltik mindennapjaikat a formaldehidben lebegő tetemekhez hasonló nyugdíjasok, akik csak halottak napján hagyják el a vizet – ez az élet igen gyenge humorára vall –, hogy meglátogassák eltávozott rokonaikat. A fürdő összesen öt medencéből áll. Az első egészen undorító. Ez az a medence, amibe általánosan elfogadott belehugyozni. Jéghideg vizében csak néha fordul meg néhány kutyaúszásban küszködő öreg. A második igencsak népszerű. Gyógymedence. Kibírhatatlanul forró. A ráncos testek ott áznak órákig, mert ugye „meggyógyít minden sebet”. A harmadikban nincs semmi különös. Bár a babonásabbak olykor beleisznak. Ebben a vezetőség többszöri felhívása ellenére sincs semmi változás. A negyedik megyei szenzáció; kiterjedése, áramoltatása hihetetlen újdonság. Posványos vize azonban rejtély és nagy szomorúság. Az ötödik építészeti bravúr. Kilenc kanyarral jut el a fürdő bejáratától a középpontba. Pimaszul langyos vize miatt a legkedveltebb medence. A partján szokott ülni K. bácsi, a portás; Bozontos, mogorva vénember.

49


A kerítéshez láncolva ugat és mindenféle járókelők bőrébe vájja a karmát az igazgató piros szemű korcsa. Csak egyszer aludt el, mikor egy szomorú utcazenész erre játszotta dalait. A kasszásokról különös pletykák járnak. M. bácsi pedofil, A. bácsi látja a jövőt, R. bácsi pedig megölt egy embert (már ha az efféle mítoszoknak hinni lehet). A zsírosorrú H. bácsi nagyon magányos. A bátyjától kapta a fürdőt. (Aki egyébként nagyon nagy embernek számít.) Naphosszat ül a székében és büszkén néz végig a nyomasztó sötétben lebegő halottain.

Makaró Szilárd | 16 év Szent Mór Iskolaközpont, Pécs

Langyos víz

50


Molnár Sándor: Sárkányölő, 1966


Magyar Boglárka | 18 év Vasvári Pál Gimnázium, Nyíregyháza

Lázálom

37,8 Ma maradok. A világon semmi dolgom nincs, éneklek és lábat lógatok majd itthon, megúszom a törit, megúszom az ánégyzet plusz bénégyzet egyenlő cénégyzetet, megúszom a négyütemű fekvőt és a hajnali fáradtságot. Ma maradok. 38,3 Ma alszom. A világon semmi dolgom nincs, fekszem és betakarózom, teát iszom, hagyom, hogy hasson, hogy megnyugtasson. Hagyom, hogy az orvos kiírjon a hétre. Nézem, ahogy a ráncos keze belenyúl a táskába, néhány másodpercre elkalandozom, és visszajövök, mikor azt kívánja, hamar épüljek fel. Ma alszom. 38,8 Ma beteg vagyok. A világon semmi dolgom nincs, gyógyulok és gondolkodom, milyen lenne újra a hajnali kelés, a töri és az ánégyzet plusz bénégyzet, talán már el is felejtettek, talán már nem is hiányzom senkinek. Ma beteg vagyok, s ki tudja még, hogy meddig. 39,6 Ma nem tudom, mi vagyok. A világon semmi dolgom nincs, megpróbálok eszméletnél maradni és válaszolni, ha kérdeznek. Nem gondolkodom, milyen lenne a négyütemű, nem tudok gondolkodni, nem bírok teát inni, a fejemen egy vizes törölközővel várok… Nem bírom már sokáig nyitva tartani a szemem. Ma nem tudom, mi vagyok. 40,7 Ma utazom. A világon semmi dolgom nincs, bejárom a világot, Tün­ dér­országból a csillagos égbe kalandozom, vállamon egy tarisznyával és hamuba sült pogácsával a kezemben. Olyan lényekkel találkozom,

55


akikről el sem hinnéd már, hogy létezhetnek, de gyakran hazajárok még, amikor érzem a homlokomon a borogatás hűvösségét. Ma utazom. 41,5 Ma küzdök. A világon semmi dolgom nincs, ma összefolynak a szavak és összefolynak a színek előttem. Nem hallom, ha megszólítasz, nem látom, ha fölém hajolsz. Harcolnom kell, mert közeledik a fenevad, érzem, a nyakamban liheg. Jön a sárkány, felébresztettem, a színek elvakítanak, szédülök… nem tudom, hol vagyok. Ma küzdök. 42,7 Ma gyilkolok. A világon semmi dolgom nincs, egy darabka népmese vagyok, a legkisebb királyfi vagyok, ma előhúzom a kardom. A külvilág vibrál, a sárkány meg színes, már nyitja a száját, mindjárt rám fújja a tüzes leheletét, de mégsem, visszavonul még, felkészül rám, minden kék lesz a hideg törölközőtől, és minden egy csapásra átmelegszik tőlem… Ma gyilkolok. 43,5 Ma sárkányölővé válok. A világon semmi dolgom nincs, csak le kell győznöm. Színeim vannak, az egész elmém színes mindenütt, ma nem használ már a hideg rongy, egyedül kell sárkányt ölni. Felém repül, ez az én időm, tartom már a vasat, magasra emeli a gyengeség, az utolsó mozdulatom. Belenyomom a húsába, felordít, mert végre megöltem, szíven szúrtam. Egy kicsit talán mosolyog, én is mosolygok, mert sikerült. Az álom lassan szertefoszlik, látom, hogy a sárkány zuhan a mélybe, hatalmasat kiáltanék örömömben, de valami nem jó, mert én is vele zuhanok a szivárványon túlra. Ma sárkányölővé váltam. Megsemmisültem.

56


Mlynarik Júlia | 18 év Óbudai Árpád Gimnázium, Budapest

Sárkánykönny

Egy elhagyatott, keskeny utcában sétálok. Hallgatom, ahogy ritmusosan csöpög a víz a faágakról. Logikátlanul kerülgetem hol egyik, hol másik oldalukról a pocsolyákat, közben pedig azon gondolkozom, vajon becsuktam-e az erkélyajtót reggel a kinti kávézás után, vagy mostanra már a parketta is felpúposodott. Képzelgés közben észre sem veszem, hogy majdnem nekimegyek az autónak, ami éppen most áll ki a parkolóhelyéről. Megállok – de nem csak a kocsi miatt. Bökdösi valami a cipőorromat és arra kér, ne lépjek rá. Zománcos eleganciával huncutul csillogó olajfoltot pillantok meg az aszfalton. Sötétzöld, sárga, piros és kék. Lendületesen egymásba folyó színei áldozatul esnek az útrepedések csapdáinak. Leguggolok mellé, hogy megvizsgáljam, hogyan épül be foltságába a pontos vonalak mentén csordogáló színeinek bizonytalansága. Közelebbről nézve olyan, mintha egy térképet rajzolna ki. Tömegközlekedési térképet. Talán éppen Budapestét. Buszok, trolibuszok, villamosok és HÉV-ek cikáznak az utcákban. Ismerősszürkén nyüzsög a város. Eszembe jut gyerekkorom játékos csodája, majd a váratlanul össze­omló meggyőződés és a bátyám. A sárkányölő. Akkoriban – talán hatéves lehettem – egy mesekönyv olvasása után elvarázsoltak az elképzelt lények. Rendíthetetlenül hittem a sárkányokban, és egy teljes elméletet alkottam a fejemben a kapcsolatukról a tömegközlekedési eszközökkel, mivel az iskolából sokszor a bátyámmal mentem haza, át a városon. Teljes mértékben hittem abban, hogy a sárkányok valódiak és – bár láthatatlanul – segítenek az embereknek. A trolinak, villamosnak és HÉV-nek azért kell kapcsolódnia egy felsővezetékhez, hogy a sárkány belekapaszkodhasson a lábával és a vezeték mentén elhúzhassa a járművet a végállomásig. A trolik fölött repülő sárkányoknak mélypiros pikkelyük és kicsi szárny­ fesztávolságuk volt, hogy a szűkebb belvárosi utcákban is elférjenek.

57


A villamosok felett sárgás, elnyújtott testű, hosszú szárnyú egyedeket láttam. A HÉV-eket pedig tömzsi, de izmos lények vontatták. Egy délután meggondolatlanul részletesen elmeséltem a bátyámnak, hogyan néznek ki, mit csinálnak ezek az állatok. – És a buszok, autók, hajók? Azokkal mi a helyzet? – kérdezte kötözködve. Láttam a szemében, hogy nem hiszi. A hajóknál szerettem volna gyorsan közbevágni, hogy azokat víz alatti úszósárkányok mozgatják, de az autókon, buszokon elgondolkozva nyitva maradt a szám. Kétségbeesetten néztem a bátyámra. Többé nem láttam a sárkányokat. Kerestem őket mindenhol a városban, de úgy éreztem, örökre eltűntek. Most pedig, sok évvel később olyasmi érzés fog el, mintha megfejtettem volna egy ősi rejtélyt: olyan ez az olajfolt, mintha egy sárkány könny­ cseppje lenne. Szeretném felhívni a bátyámat, hogy elmondjam, bizonyítsam. Keresem a mobilom a zsebemben, ám ebben a pillanatban elered az eső – elrontja az olajfolt mintázatát, elhomályosodik a tekintetem. Felállok, indulok tovább, közben pedig azon gondolkozom, vajon az eső- és a könnycsepp ugyanúgy folyik-e végig az arcokon…

58


Takács Noémi | 18 év Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium, Békéscsaba

Borderline

A határon áll egy torony. A toronyban egy lány. A lányt egy rémes sárkány tartja fogva. A határ: én vagyok. A lány: én vagyok. A sárkány… én vagyok. A napjaim azonban egyáltalán nem hasonlatosak a tündérmesékhez. Csapongok a poklot és a mennyt összekötő folyosó kristályrácsain. Érzelemtől érzelemig sprintelek. A sebesség: 299 792 458 gondolat/s. A tükör egy skizofrén rovar. Ma pillangó, holnap már hernyó. Kinézek a koponyám ablakán. A világ üres, zajong. Inkább behúzom a függönyt. Emlékezve felejtek. A tűzhelyen a teaforraló sikít. Dühít, de hagyom. Kifut a lelkem. Mindenkit megperzselek. Előre szólok. Inkább ne jöjjenek közelebb. Kapcsolatok ember és ember között. Napsütés és kökény. A hús keserű, fanyar köpés. Biztonságot nyújtó kézfogások. A körömágynál felszakadt bőr. Nyáltól puhult, lerágott körmök. Élvezem a napsütést, a nyaralást. Aztán bevillan. Vajon hány ember fulladt már a tengerbe? Amikor hazafelé repülsz a nászutadról, és közlik, hogy ez most egy terrortámadás. Amikor felbuksz a diplomaosztón. Amikor a pasiddal hetek óta végre először találkoztok. Aztán azzal kezdi, hogy tegnap a srácokkal volt a bárban és összefutott az exével. (De ne legyél féltékeny!) Ezekben a köpönyegforgató, fogcsikorgató pillanatokban élek én. Belegondoltál már abba, hogy lehet, szomszédok vagyunk? A kör a gyógyulás síkidoma. Nincsen vége, se eleje.

59


Kör alakban elrendezett székek. Mindegyiken ül valaki. Elvileg „olyanok”, mint én… Kör alakú apró tabletták. A lány odadobja a sárkánynak. A sárkány elalszik. Végre átlépem a határt. Valahogy így félek és menekülök magam elől hozzám minden nap… Pont mint egy tündérmesében.

60


Rosch Emma Júlia | 16 év Illyés Gyula Gimnázium és Szakgimnázium, Budaörs

A Sárkányölő

A férfi észtveszejtő fejfájásra ébredt. Mintha milliónyi apró tüske szurkálná belülről a tudatát. Óvatosan felült, és lassan körbenézett. Az gyertyafénnyel bevilágított szoba apró volt, barátságos, és teljességgel ismeretlen. Hirtelen kinyílt az ajtó, és egy alacsony, sötétbőrű lány nézett be rajta. – Oh, hát felébredtél végre! – mondta egy barátságos mosollyal az arcán. – Ki vagy te? És mit keresek én itt? – kérdezte a férfi némi gyanakvással a hangjában. – Alina vagyok. Tegnap este találtam rád ájultan, egy árokban fekve. Hálás lehetsz, hogy megesett rajtad a szívem, és elhoztalak ide. Az egész napot átaludtad. Már kezdtem azt hinni, sosem kelsz fel többé. Pedig jobb, ha tudod, nem ingyen segítettem – felelte a lány. A férfi összeráncolta a homlokát. Nem emlékezett semmilyen árokra. Bár, ha jobban belegondolt, nem emlékezett semmire sem. Mintha minden emléke egyszerűen kitörlődött volna. A lány neve viszont ismerősen hangzott. A férfi egészen biztosra vette, hogy hallotta már. De minél inkább próbálta eltűnt emlékezetét visszavarázsolni, annál jobban fájt a feje. Feladta a erőfeszítést, megpróbált inkább a jelenre koncentrálni. – Értem – felelte hát bizonytalanul. – És mit tehetek érted? Mi tehetek a „megmentőmért”? – Csak egy apró kérés lenne. Tényleg nem nagy ügy. Csupán egy sárkányt kéne elintézned – mondta a lány. – Egy… egy sárkányt?! – A férfi nem hitt a fülének. Ez egyszerűen nem lehetett igaz. A sárkányok hatalmasak, erősek, és egyszerűen legyőzhetetlenek. Hogy gondolhatta ez a lány, hogy ő, egy senki, akit az árokból kellett összekaparni, le tudna győzni egyet? – Most miért vagy így meglepődve? – kérdezte Alina. – Hiszen te sárkány­ ölő vagy! Ne is próbáld tagadni, láttam, olyan fekete kardod van, mint

61


a Sárkányölő rend lovagjainak. A ti dolgotok, hogy elpusztítsátok azokat a rémes szörnyetegeket. És ha hiszed, ha nem, az én apró, szeretett kis falumat pont egy ilyen bestia fenyegeti. Úgyhogy jobb, ha összeszeded magad, és teszed a dolgodat, különben hamarosan mind meghalunk! A férfi nyugtalanul gondolkodott a hallottakon. Végül is, nem volt lehetetlen, hogy valaha ő sárkányölő lovag volt, de akkor is, így, hogy nem emlékezett semmire, nehezére esett elfogadni a gondolatot, hogy meg kéne küzdenie egy hús-vér szörnyeteggel. A biztos halál azonban még kevésbé tetszett a férfinak. Lenézett izmos testére. Ki tudja, talán van esélye a győzelemre. Lassan feltápászkodott az ágyról, és csak ennyit mondott: – Mutasd az utat! A lány arca felderült és egy fekete pengéjű katanával a kezében kiindult a szobából. Alina egy furcsa mezőre vezette a férfit. A föld vörös volt, és fekete pengéjű kardok álltak ki belőle. A férfi lassan körbenézett, de akárhogy kereste, nem találta a legyőzendő bestiát. – Hol van hát az a sárkány? – kérdezte zavartan a lányt. Alina gúnyos mosolyra húzta a száját. – Itt. Pont előttem – és ezzel a férfi mellkasába döfte a katanát.

Járai Anna | 17 év Óbudai Árpád Gimnázium, Budapest

Sárkányölő

62

III. helyezett


Paizs Goebel Jenő: Önarckép galambokkal, 1931


Király Csenge | 16 év Deák Téri Evangélikus Gimnázium, Budapest

Aranykor

A fiatal Paizs Jenő az ecsettel az üveg felé hajolt. – Festeni olyan, mint egy seb. Amint odaérinted az ecseted végét az üveghez és megcseppen, vége, megtörtént, nem tudsz rajta változtatni – jegyezte meg, és belemártotta a vérvörös ecsetet a terpentinbe. – Hát, ezért találta fel nekünk a Jóisten a radírt – szúrta közbe Hubik Ernő, vidéki bohém (költő, író, zeneszerző, filozóf és meszelősegéd). Jelenleg a Paizsnál lakott. Ketten éltek egy ösztöndíjon. – De az üveg más. Üveget radírozni olyan, mint kiengesztelni egy szerelmest – sóhajtott fel Paizs. – Menthetetlen. Erősen lángoló fiatal tehetségnek tartották, ezért úgy viselkedett, mint egy erősen lángoló fiatal tehetség. Sokan szerették. – Menthetetlen… – sóhajtott vissza válaszul Hubik. Az, hogy a társa ösztöndíján élt, még nem jelentette azt, hogy ne szabotálta volna sorra lírai kiszólásait. Paizs erre legszívesebben megint felsóhajtott volna, művészien, lemondón, aztán rájött, hogy ezt az eszközt már elhasználta, így hát csak némán figyelte a galambokat a téren. Totyogós kora óta félt tőlük. Most azt képzelte, hogy leányok. Vörös és homályos szemű leányok, akik dühösen markolják fehér rongyaikat. Egy légyott után. Nem! A templomba menve. Kulcscsontjuk kitüremkedik hátul, szinte már vadállatin, tollaik a csontjaikra simulnak. Csőrük olajos és kérlelhetetlen. A fúriáktól nemzette őket Zeusz, este a Styxben mossák fehérre tollaikat. Az egyik galamb hirtelen felszállt kitárt szárnyú ablakuk felé. Paizs pánikolva csapta be a keretbe a zsalukat.

67


– Hóóó! – kiáltott fel Hubik. Ha megijedt, mindig kiütközött paraszti származása. Csépáról jött fel Pestre, gyalog. – Mért csináltad ezt? – kérdezte, és kinyitotta a zsalukat. A galamb eltűnt. Valószínűleg felszállt a tetőre. – Megijedtem – válaszolta Paizs, és megvakarta a fejét. Vastag, barna haj göndörödött feje körül. Mint egy túlérett glória. Vagy egy alvadt vértócsa. (Hubik Ernő szerint enyhén páviános.) Most már a napot figyelte, a narancsszínű napot a királykék égen. A múzeumra gondolt, a kitömött csodákra, a megdermedt dicsőségre. Az ókori vázákra és szobrokra, a térképzöld pávákra és a formalinba tekert napsárga kanárikra. A vicsorgó medve- és kutyafejekre, a perzsaszőnyegekre, a zsibongó cukorszagra. Hubik beszélt hozzá, de ő csak a beszéd mozgását hallotta, ahogyan molylepkeként betöltik a szavak a szobát. A távolban egy vonat tülkölt. Vagy egy villamos. Paizs Jenő csöndben leszedte az üvegképet az állványról és egy vásznat vett elő.

68


Lugosi Csenge Anna | 17 év Kisfaludy Sándor Gimnázium, Sümeg

Amíg van madár…

Már megszoktam a vér ízét. Azt a máshoz nem hasonlítható folyadékot, amely éppúgy marta a torkomat, mint a pofám szélét. És megszoktam a nyers húst is. Rágós volt, és nehezen fértem hozzá a tollaktól. De volt benne valami ősi vonzalom, ami megszerettette velem. Tép és gyorsan eszik. Csak nem öl. Azt ő csinálta. Buták voltak, odamentek hozzá, és ő csak megölte őket. Mentek az üveges szemükkel, összevissza forgatták a fejüket. Lépkedtek, finnyásan belecsíptek a magokba, megrázogatták a tollaikat, és ha megijedtek, röppentek egy nagyot. Utáltam a szárnyak suhogását. Futásra késztetett, mégsem értem el őket. Ő bottal csapott rám, ha rájuk kaptam. Most meg itt fekszenek, már majdnem ki is hűltek. Ő ölte meg őket. Gyenge kis fejük nem forgolódik soha többé, és nem repülnek sehová. Aki csak szép. A madarak meghalnak. Mióta a nő elköltözött. Amikor jön a vonat, minden nap a harmadik vonat, akkor kiszórja a búzát a földre. Nem néz. Nem gondol. Nem érez. Megfogja, és kitöri az egyik nyakát. Fellógatja a falra. Nagyon más, mint régen. Aznap nem tudtam elbújni előle, de nem engem gyűlölt… amíg van kit ölnie… De úgysem menekülhetnék. Be vagyok zárva, csak a kert van odalent, és ott sem lehet megszökni. Nem lehet elbújni. Nem kell. Amíg vannak madarak… Éjszaka felkel, megdobálja őket maggal a falon, mintha etetné őket. Pedig döglöttek. A szeme ettől vörös. A haja is megnőtt. És más a szaga. Másnap ott vannak előttem, és megint megy a vonat. Még mindig szaladnak hozzá, nem tudnak semmit. Elviszem az előzőt, olyan messzire, amennyire tudom. Az ablakban nincs virág. Behúzott farokkal, kúszom a szög alatt, közben kicseppen a nyálam. Visszapillantok rájuk, ahogy gyanútlanul mennek hozzá. Az egyikük ott fog lógni. Sípol a vonat. Megnézem őt, ahogy a keze már görcsben áll, és a távolba, nagyon távolba mered. Látom… nemsokára meghal ő is.

69


Kovács Panna | 17 év Baár–Madas Református Gimnázium, Budapest

Impressziók /1-18./ (Önarckép galambokkal)

Galambok olajágai mutatják a világot 18 évesen hozzák a hírt, s én szűz szárnyaimba tűzöm őket.

70

1. Jajdetavasz, vagy inkább nyár, és sárga, és kék, és sokszínű és zöldillatú napocskaszoknya, égblúz, szivárványszoknya pörög a zümmögés fölött.

4. Neve Magic Muk Fredinald. Az összes kan beül legelőre. Arcot égető kávé reflektál Négerekre a filmvásznon a Könyvtárban.

2. Füvet vágó, kapáló rózsadombi kertész csiszorgása alatt morajló iskolában hosszú kések éjszakájában sújtó Wagner-opera a pad alatt.

5. Kortalan arcú emberek közt levegő után kapkodva sörszag ökonómiájának bébiszitterkedésbe álmodott magazinból kisóhajtott arcai.

3. Vadárvácskateás ábrándok szegélye dolgozat szamárfülén bölcsészek vonaton felejtett és szépkezű zenészek iparművészeti hányásának formatervezettsége között.

6. Esőlábú április franciaságában robogunk Lucca felé keresztülbucskázva bőrt égető kávés poharak hüvelykjein.


7. Mindig az esőillat után Repülnek a lepkehasú Lányok, de ma csak Nem akar leszakadni az Ég. 8. Bogyók hullámzanak Régi tévék mikroszkópjának Poharai szélén, mentatea Cseppjei pörögnek Atomerőműben Radioaktivitás. 9. Pezsgő hét óra után másfél liter teával táskában elzötykölve rohan 149 kerék után féleső ernyőjén. 10. Valóságba-ragadottabban karakán ember. 11. A tükörnek hátat fordítva Tetszik, amit látok. Mérlegelő hátcseppek Szőlőszemei mállanak A lefolyóba csúszva A frissen olvadt háj Mozgólépcsőin. 12. Reggeli kávékoffeint ráz nyirkos érfalakba buszon visító kisgyerek izzadt tenyerén szirénázó kukásautó exe. 13. Csaplangyos vízben ázó hibiszkusz teafelhője fortyog

fejem tetején zokniban. 14. Matekdolgozatról szökő tízforintos rosszul jár a kalauz orrára pattanó ételhordók lábszagát kendőző nénik piros szatyrainak bajszán, nem pontos az idő sem. 15. Vízhólyag szandáljának ragtapasza foszlik ahogy lélekfolyó felett sétál gordonkahídon. 16. Homokszemek óvodás cipők szájának váraiban, képernyők kék fényének csipogásába fulladt halpikkelyek angol akcentusában prezentálva drámai színen. 17. Nyújtózkodhatnék fut végig vég nélküli tagokon asztal alatt terülő világgazdaság kihűlt kávéjában ázott orchideák mezején lógó válságban.

71


18. Egyszer minden eltűnik, csak te maradsz meg a tested, mondta a biológiatanár 13 óra 11 perckor, mielőtt 15 kék kardigánjának idegrendszere kirepült az ablakon 6,5 pontnyi kettessel a hóna alatt. Mag mag búzamag. Ha benne aluszik a nap Repülj madár repülj Mert édesanyám mondta nékem Pimpimpáré retyerutya sejhaj Nem járok én sírva rajta Süss fel nap síppal dobbal Nádi hegedűvel Csipp-csepp beültettem kiskertemet Varázsolok, gyerek vagyok Pimpimpáré Pimpimpáré

72


Paizs László: A trónörökös párt meggyilkolták, 1970


Fancsali Kinga | 17 év II. helyezett

Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Marosvásárhely (Románia)

A trónörökös párt meggyilkolták

Gyermekkoromban mindig úgy hittem, a gesztenye télen terem. Persze csak a szelídgesztenye, hiszen a közönséges vadgesztenyéről mindenki tudta, hogy októberben hull a földre. A szelídgesztenye viszont teljesen más volt, az nem termett meg akárhol, azt venni kellett. Egy ideig azt gondoltam, a kettő egy és ugyanaz. Az udvarunkon ültetett vadgesztenyefát anyám a magvai miatt tartotta, melyeket kifőzve ruhamosásnál használt, vagy frissen összepépesítve a kéreggel és más növényekkel apám aranyerét kenegette vele. Egy őszi délutánon anyám mosni készült, én meg marokkal szedtem neki a hideg kőre hullt gesztenyéket. Néhányat tüskés burkából tapostam ki, nadrágom zsebébe gyűrve kis púpok rajzolódtak belőlük. Bevittem őket anyámnak, csak úgy zúdítottam a kopott fazékba. Egy azonban a zsebemben ragadt, pont a csücskébe szorult. Nehezen, de kilöktem, kezemben szorongatva leültem az udvaron. Úgy néztem, mintha sosem láttam volna a fényes, barna héját. Végigsimítottam világos köldökfoltján. Szerettem a téli sült gesztenyét, s azt gondoltam, az őszi sem lehet rosszabb. A bátyám kétszer hánytatott meg, mire a gyomorgörcsöm enyhült egy keveset. Ölbe kapott, bevitt a házba és az ágyra ültetett. Elfehéredett fejemet keze közé fogta, erősen összenyomta húsos arcomat, nem engedte eldőlni, a szemembe nézve magyarázta, hogy a téli gesztenye még csak rokonságban sem áll ezzel az őszi gesztenyével, ilyet többet ne csináljak, vesz majd ő nekem abból a sültből, majd ha árulni kezdik a temető előtt. A bátyám betartotta az ígéretét, lölkök napján, mikor este hazaért, a hidegtől kipirosodott kezében ott szorongatta a szinte teljesen kihűlt gesztenyét. Nagyon sietett vele, mert mégis melegen a legjobb az íze, miután kihűl, kissé rágós lesz a húsa, s bontani sem lehet olyan finoman már. Az arcát is kicsípte a hideg, füst szagát árasztotta ahogyan leguggolt elém és kedvesen felém nyújtotta a gesztenyét. Tölcsér alakú

77


újságpapírba volt csomagolva, ami összegyűrődött és hullámos lett kezének izzadtságától. Én akkor még nem tudtam olvasni, de a bátyám elmondta, hogy ez a tölcsér egy nagyon régi Pesti Hírlap oldalából készült, nem is érti, honnan kerülhetett elő. Mikor megkérdeztem, mik azok a vastag betűk középen, felolvasta: A trónörökös párt meggyilkolták. Fogalmam sem volt, ki az a Trónörököspárt, de fontos lehetett, ha minden tölcsérre ezt írták fel. Többé nem ettem vadgesztenyét, helyette gyűjteni kezdtem őket, ha a parkban voltam. Nem anyámnak, hanem csak úgy, vékony és hegyes ágakat szurkáltam beléjük, sündisznókat készítettem. De el kellett dobálnom mind, mikor a bátyám egyszer meglátott. Késő délután volt, én észre sem vettem őt, csak két ölelkező alakot láttam a tér másik végében. Mérges volt rám, mögötte egy nála alacsonyabb fiú jött, aki nem értette, miért kiabál velem a bátyám. Mindhárman elsétáltunk a temetőig, és kaptam egy adag újságpapírba göngyölt gesztenyét. Már majdnem teljesen besötétedett, de én félhangosan kiolvastam a Pesti Hírlap és A trónörökös párt meggyilkolták betűit. Hazafelé tartottunk, mikor a félhomályból idősebb fiúk szaladtak elő, és a bátyámra vetették magukat. Ütötték, rúgták, kiabáltak. Velem nem törődtek, így csak álltam a fagyos levegőtől bénultan, a forró gesztenyétől elégett ujjakkal. Néztem a bátyámat, aztán a földön heverő, kiszakadt tölcsért, melyből a kigurult szenes gesztenyék olyanok voltak pattogzott, égnek álló, szőrös héjukkal, mint valami kövér szarvasbogarak, akik rossz irányba menekülnek.

Pataki Nóra | 17 év Göllner Mária Regionális Waldorf Gimnázium, Budapest

A trónörökös párt meggyilkolták

78

I. helyezett


Szinyei Merse Pál: Léghajó, 1878


Marton Angéla | 18 év Kölcsey Ferenc Gimnázium, Zalaegerszeg

…repülni

Annyi mindenki szeretne repülni. Nemcsak gyakorlatban, hanem megröptetné a lelkét is, akár a postagalambot, melyet bátran kiengedhet, úgyis mindig visszajön… Már ha tud. Még a repülőgépek se tudnak mindig. Mondjuk a Wright-testvéreknek állítólag sikerült. Apám sokat mesélt róluk. Olyankor visszaszökött fiatalsága illanó villámfénye. Hogy mitől? Nem értem. Én leginkább féltem attól, hogy egyszer elrepülhetek. Mint Pán Péter. Csak úgy. Spontán. S hazaérve már nem találnám nyitva az ablakot… Ez, nem tudom, repülés-e. Pedig tényleg nem volt kedvem hazamenni. Talán zuhanás? Csak két órával értem később. Az ajtó nyitva. Már vártak. Leginkább a magyarázatokra. Nem volt. Meg cigarettám sem. Kérnem kellett. Az mondják, nehezíti a tüdőt. Nekem a lelkiismeretemet is. Hogy száll a füst! Dallamosan, mint a Messenger-üzenet csengőhangja, tartalma: Péntek? … Adom! … Tali a Gardenben! … LOL. Ajj, hol a kisfeketém??? Füstös smink rendben, platformos tűsarkú rendben, pénz van, dekoltázs – megoldjuk. Mi? Kikkel? Ja, csak néhány osztálytárs. Háromra… fél kettőre itt vagyok. Kulcs? Na slussz! Úgy érzem, repülök. Vagy zuhanok. Mindegy is. Tényleg eljött? Csitulj szívem! Ez már zuhanás? …igen, pluszharminchatharminc… tovább nem tudom… vodkanarancs?… majd legközelebb… jesszus, félkettő rég elmúlt… nem lesz nyitva az ablak… Csak a szélvédő. Ripityára törött. A szilánk egy prizma. Megtöri a fényt. Csak nem tudom, hogyan. Azt hiszem, a levegőhöz van köze. Mindennek ahhoz van köze. Hisz’ annyi mindenki szeretne…

83


Szigetvári Zsófia Petra | 15 év ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola, Budapest

Felhők fölött

– Világéletemben tériszonyom volt! – morogtam, miközben kinyitottam egy sört. Hála istennek a szabályzat megengedi, hogy néha leszálljak, és feltöltsem a készleteim. Spórolnom kell a következő landolásig. Amióta odaadtam azt a szakadt esernyőt annak a síró kis kölyöknek, minden mozdulatom figyelik, egy perc nyugtom sincs! Lassan cigarettát sem vehetek, és még ezt a diktátort isteníti minden szerencsétlen szegény. Meg sem érdemli ezt a sok jókívánságot, fenn ül a trónján, és ott kacag az embereken. Tudom, régen én is ott kuporogtam a sámlin, és együtt koccintottam vele. Most legszívesebben visszamennék az időben és jól felpofoznám magam. Múltkor még a focimeccsre sem engedett be, helyette leküldte hozzám Mihályt. Micsoda társaság! Vele a kocsmázás szóba sem jöhet. Maradt a B megoldás, csendkirályoztunk, nyert. Most is, a kis Abc-ben kit pillantottam meg? Gábrielt személyesen. Az a felfuvalkodott hólyag öltönyben és lakkcipőben vizsgálgatta a rágókat meg engem. Mázlista. Ha nem lenne az a hibátlan Colgate reklámos fogsora, sosem jutott volna ilyen magasra a ranglétrán. S volt pofája rám kacsintani, majd’ megfojtottam azt az arcátlan alakot! Kinéztem a kosárból. Párizs, már ezerszer láttam. Az első pár alkalommal még gyönyörködtem a városban, posztoltam egy-két képet az Eiffel-toronyról, Jezi like-olta őket. Egy ideje viszont azt sem tudom, milyen ország fölött repülök el, mindegyik ugyanolyan. Szmog borítja, büdös, és mindig legalább egy felhőkarcolóba beleütközöm. Jobban szeretem a mezőket, a gabonaföldeket vagy a folyóvölgyeket, ott nincsenek ostoba emberek, akik az utcán rohannak a buszmegálló felé, esetleg taxit próbálnak fogni, pedig pontosan tudják, egyik sofőr sem fog megállni, hogy felvegye őket. A táj unalmas és absztrakt, akár egy Picassofestmény. Bezzeg a régi képek… Rubens, da Vinci. Minden egyes részlet kidolgozott, a hölgy szájának vonásai, az úr palástjának gyűrődései…

84


Mostanában minden olyan egyszerű és elnagyolt, nem is értem az embereket, hogy élhetnek így?! Elegem van! Mától nem mosolygok rá senkire, és nem mondok hálát az Úrnak, nem dicsérem, hogy micsoda nagyszerű állást kaptam tőle. Egész nap csak a tájat bámulom, és csak néhány eltévedt lelkecskét kell eligazítanom. Annak idején tényleg örültem a munkámnak, kulcsaim tisztogattam, felhőkön ücsörögve lógáztam a lábam, beszélgettem a néhaiakkal, tőlem függött, hogy átléphetik-e az Úr küszöbét. Megbecsült rangom volt, mígnem szentté avatásom ezredik évfordulójára kaptam ezt a hőlégballont. Mostanra már itt-ott kiszakadt a textil, a sárga is inkább fehérre emlékeztet, s én várhatom a következő ajándékot az Atyától, ami legalább olyan messze, mint az utolsó ítélet vagy a rezsicsökkentés. Megfordult a fejemben, hogy hagyom az egészet a fenébe. Felmondok, és beállok Lucifer kaszinójába pultosnak, azonban ezt az ötletet mindig elvetem, mert ott az alkoholfogyasztás tilos, és ha rajtakapnak, miközben egy üveg vodkát iszogatok, páros lábbal rúgnak ki onnan. A hőlégballon alatt madársereg repült el. Fekete pöttyök az égen. Gondolkoztam, hogy megdobom a sereghajtót az üres sörösüveggel, de végül nem tettem, helyette inkább csak intettem feléjük fehér zsebkendőmmel. Örültem volna, ha az egyikük véletlen kilyukasztja csőrével a ballont, mert akkor kárpótlást kérhetnék. De az én szerencsém nem bőkezű. Be kell érnem a fehér felhőkkel, a zöld lombos fákkal és a tintakék éggel… s úgy gondoltam, ezt a pillanatot meg kell örökítenem az utókor számára, és csináltam egy selfie-t.

85


Csáki Zsanett | 18 év Kossuth Lajos Gimnázium, Cegléd

Csoda

Papucs már megint feleltetett. Az első padban ültem, az ablak mellett, nem is figyeltem oda soha a ma­ tekóráira. Csak bámultam ki az ablakon, és vártam, hogy történjen valami. Néztem az iskola melletti kis teret, ahova anyókák jártak pletykálni meg galambokat etetni, néztem a távolabb szálló madarakat, és arra gondoltam, hogy az én lelkem rossz testbe került. Hát nem igazságtalanság, hogy ők ott kint repkednek, én meg itt poshadok Papucs matek­ óráján, miközben lehet, hogy én sokkal jobban szeretnék repülni, mint ők? Lehet, hogy valamelyikük pont olyan kényszerűségből szállt a többiekkel, amilyennel én ültem Barnóci mellett az első padban. Bámultam kifelé, és teljesen elfelejtettem, hogy iskolában ülök. Olykor Papucs odaállt elém, és nagyot csapott a vonalzóval a padomra, hogy „Mi olyan különleges odakint, Kilicsek?”, én pedig belepirultam a zoknimba, és valami elnézést-félét motyogtam. Úgy vártam már, hogy egyszer igazi attrakcióról számolhassak be neki amikor odaáll elém, olyanról, amitől ő is zavarba jön, és elenged minket az óráról! Sokszor nevettük ki a háta mögött, meg párszor előtte is, és ezeknek mindig feleltetés volt a vége. Engem nem bántott: tudta, hogy rendes gyerek vagyok, és emellett túl közel ültem az ablakhoz, ami az ő figyelmét is csak elvonta volna. Bámultam a madarakat meg a messzi távolt, aztán valami bekúszott a látómezőmbe: egy óriási fehér-piros gömb kitakarta a távoli hegyeket. Megtörölgettem a szemem, hogy meggyőződjek arról, hogy biztos ott van-e, aztán, ahogy nem tűnt el, nem mertem többet pislogni. Erre vártam, nem? Hogy történjen valami különleges, amit be tudok mutatni Papucsnak – de most a magaménak akartam ezt a csodát.

86


Olyan izgatott lettem a léghajó látványától, hogy csak nagyon nehezen tudtam a helyemen maradni. Láttam, hogy egyre közelebb kerül hozzánk az óriási hőlégballon. Már láttam is a kicsi kosárban álló embert: egy cilinderes úr volt, fehér zsebkendővel integetett valakinek – az iskolaablakból úgy tűnt, mintha az alatta szálló madarakat köszöntené. Papucs megállt a padom előtt, lekoppantotta a vonalzóját, és gunyorosan mosolyogva megvárta, hogy végre ránézzek. – Mi a csoda olyan különleges odakint, Kilicsek? Be tudna számolni nekünk róla? Itt a pillanat, amit úgy vártam, de nem tudtam megszólalni. Nem pirultam el, csak nyeltem egy nagyot, és vállat vontam – de a szemem olyan eszelősen csillogott, hogy még Papucs is észrevett belőle valamit. Kipillantott az ablakon, aztán kicsit hosszabban nézett ki, összevonta a szemöldökét, végül rám nézett. Szinte hallottam a gondolatait: ha a többi is észreveszi a léghajót, mind az ablakhoz megy, és ő nem bírja visszaállítani a rendet. De ha csak én tudok róla továbbra is, úgy tarthatja az órát, ahogy eddig is mindig. Megköszörülte a torkát, jelentőségteljesen nézett rám, aztán visszalépett a katedrára, és kihívta Barnócit felelni. Én pedig visszatértem a léghajóból integető cilinder bámulásához, és többé nem madár akartam lenni az égen, hanem az az úr a hőlégballonban.

87


Molnár Blanka | 17 év Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium, Budapest

A léghajó

Érzem a hideg szelet az arcomon, imbolyog a lábam alatt a talaj. Lassan kinyitom a szememet, hátha attól enyhül a szédülésem, de a mélység látványától még jobban elvesztem az egyensúlyomat, kell egy pár perc, míg felfogom: repülök. Súlytalanul szállok egy hőlégballonban, és a felismeréstől nevetni kezdek, kacagni, akár egy kisgyerek. A szél felkapja a kalapomat és mes�sze repíti. Hagyom. Hadd vigye, ahova csak akarja. Mohón kapkodom a fejem, nézem az alattam elhaladó tájat, és próbálok mindent az emlékezetembe vésni. Ha leszállok, majd beleírom a barna noteszembe vagy annyiszor mesélem el, hogy aztán el se tudjam felejteni. Ezen gondolkodom, miközben szaladnak alattam a fák és a dombok. – Miért vagy olyan boldog, fiú? – egy fekete száll a kosaramra. – Mert végre repülök. – Tetszik a repülés? – Míg a válaszomra vár, tollászkodni kezd. Fenséges, fekete madár. – Persze. Hiszen innen mindent látni. Nicsak! Ott a városom. Látom a víztornyot a határában. – Szereted a városod? – Igen. – Akkor mesélj, mit látsz? A szél felkapja a hőlégballont, és egyenesen a város felé repít. – Itt az iskolám, öreg épület, fehérre meszelt falakkal. Belül is minden fehér, akár a gyerekkori emlékek. Most üres, nyári szünet van. – Szereted a nyarat? – Igen. – Akkor mesélj még, mit látsz? – A templom mellett meg ott a házunk. Csak a mi házunk fala sárga a városban, ezért különleges.

88


– Szereted a házadat? – Igen. – Akkor mesélj még, mit látsz? – Az öreg diófánk is látszik a kert végében, ott ül alatta édesanyám. A fa lombjain keresztül foltokat fest arcára a nap. Valamit hímez, talán egy abroszt. Öreg, vékony ujjai kecsesen vetik a virágokat az anyagra. – Szereted az édesanyádat? – Igen. – Akkor mesélj még, mit látsz? – A távolban ott egy park, tele emberekkel. Idősek, szerelmesek, élvezik a nyár utolsó napjait. A gyerekek kavicsokat dobálnak a folyó vizébe, milyen boldogok, széles mosoly ül mindegyikük arcán. Abbahagyom a beszédet, nagyot nyelek. – Miért hallgattál el, fiú? – Semmi, csak kicsit meglepődtem. Hiszen ott vagyok én is, apám zakójának alját szorongatom. A szél elcsendesül, mi pedig megállunk. Egyhelyben lebegünk, mintha nem is léteznénk. – Az eget kémlelem. Milyen aprócska vagyok, milyen ártatlan. Nevetek. A holló hallgat. – Fagylalt a másik kezemben – ezek szerint szombat van. Innen fentről is látom, apám milyen hatalmas, milyen erős. Vaskos kezeivel az égbe mutat. Emlékszem már: a hőlégballont nézzük. Ismét szédülök, és hirtelen fáradtság kap el, nehezek a szemhéjaim. – „Ott egy hőlégballon” szinte hallom, ahogy ezt mondja. Meg azt is, hogy ha hazaér, elvisz repülni, ha jól sikerül a számtandolgozatom. Végül közepes lett – se jó, se rossz –, de ez nem is számít, mert apám nem jött haza többet. – Szereted az apádat? Bólintok. – Akkor ideje indulnunk. A szél ismét felkapja a hőlégballont. Lehunyom a szemem. Megremeg a szám széle. – Félek – mondom ki utoljára. A holló betakar szárnyaival. – Most már ne félj, fiú. Én majd vezetlek utadon.

89


Tartalom

Nagy Gabriella | Közöny

5

Kónya Patrik | A nap árnyékában

7

Csáki Zsanett | Házasok

9

Bodor Adrienn | Napos délelőtt

11

Gulyás Ágnes Kitti | Napos délelőtt volt… (rövidfilm)

12

Mitsányi Zsolt | A nagyi rémálma (rövidfilm)

12

Király Csenge | Szent Cecília

17

Takács Noémi | A 21 grammos doboz

19

Szegedi Myrtill | Lidércfény

20

Kovács Panna | Elfolyósítás (Szent Cecília)

22

Karmacsi Orsolya | Húrok (rövidfilm)

23

Misz Anna | A csók

27

Istoc Sára Borbála | Csillaghálóban

29

Somos Emma | A szerelem tudományosan megközelítve

31

Fancsali Kinga | Egy elszakadt harisnyáról és egy gyűrött ingről (Szerelem)

33

Pekár Éva | Szerelem (rövidfilm)

34

Dezső Gizella | Csók (rövidfilm)

34

Dávid Fruzsina Julianna | Langyos víz

39

Misz Anna | Nő keres férfit

41


Benda Orsolya | Húsgombócleves

43

Ittzés Ambrus | Állóvíz

45

Molnár Blanka | Langyos víz

47

Nagy Dániel | A fürdő

49

Makaró Szilárd | Langyos víz (rövidfilm)

50

Magyar Boglárka | Lázálom

55

Mlynarik Júlia | Sárkánykönny

57

Takács Noémi | Borderline

59

Rosch Emma Júlia | A Sárkányölő

61

Járai Anna | Sárkányölő (rövidfilm)

62

Király Csenge | Aranykor

67

Lugosi Csenge Anna | Amíg van madár…

69

Kovács Panna | Impressziók /1-18./ (Önarckép galambokkal)

70

Fancsali Kinga | A trónörökös párt meggyilkolták

77

Pataki Nóra | A trónörökös párt meggyilkolták (rövidfilm)

78

Marton Angéla | …repülni

83

Szigetvári Zsófia Petra | Felhők fölött

84

Csáki Zsanett | Csoda

86

Molnár Blanka | A léghajó

88


A kiadvány grafikai terve: Czipor Adrienn Tördelés: Megyeri Ágnes Szerkesztő: Hessky Eszter keptaritortenetek.mng.hu Magyar Nemzeti Galéria, 2018


Képtári történetek 2018.  

A Magyar Nemzeti Galéria 2018-ban ismét pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára a múzeum 10 műalkotás-parafrázisának elkészítésére.

Képtári történetek 2018.  

A Magyar Nemzeti Galéria 2018-ban ismét pályázatot hirdetett középiskolás diákok számára a múzeum 10 műalkotás-parafrázisának elkészítésére.