Nagy Rajzolás 2015 - Minden kép mögött egy történet rejtőzik

Minden kép mögött egy történet rejtőzik

Victor Vasarely: Quivar, 1974 | kollázs, szerigráfia, karton rétegelt, lemezen 233 × 233 cm

BEVEZETŐ E digitális kiadvány célja, hogy rávilágítson a műalkotások részleteiben rejlő szépségekre.

Arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon hány történetet ihlet meg Victor Vasarely egy képe. Megkértük a látogatókat, hogy nézzék meg figyelmesen az állandó kiállításon szereplő Quivar kollázst, és írják meg nekünk, hogy milyen gondolatok jutnak eszükbe róla.

A 2015. évi pályázatra Magyarországról felnőttek, tinédzserek és gyerekek, illetve Kolozsvárról egy felnőtt küldött be egy-egy történetet vagy verset, amit vagy saját maguk illusztráltak, vagy valaki más, akit megkértek rá.

Nyolc pályázatot kiválasztottunk, és a budapesti Vasarely Múzeumban, az eredeti mű mellett kiállítottuk. Ezenkívül külön dicséretben részesítettük azt az illusztrációt, amit az alkotója azután rajzolt, hogy elment a Vasarely Múzeumba, és ott tanulmányozta a Quivar gyengénlátók részére készített famodelljét.

Ha többet szeretne tudni az állandó és ideiglenes kiállításokról, illetve a nagyközönség számára szervezett programokról, keresse fel a múzeum honlapját: www.vasarely.hu.

ร rta: Kovรกcs Rita (Budapest) | Illusztrรกtor: Laduczki Viktรณria (Budapest)

MÉG MA IS… Ez még a XX. század. Pár évvel fiatalabb vagyok.

Beteg. No nem nagyon, de azt hiszem, egy remek kis influenzát sikerült elkapnom. Lázam is lehet, ha jól gondolom 38,5 fok körüli. Reggel mikor mértem, fél fokkal több volt, akkor vettem be egy lázcsillapítót.

Most itt ülök a körzeti orvosi rendelőben. Bár jobban vagyok, még fáj a fejem, kissé kótyagos érzés... Nézem a falat... jó párszor ültem már ebben a rendelőben és mindig elgondolkoztatott: ezeket az apró színes csempéket hogyan tették fel a falra a munkások? Millió apró kis négyzet, mely egymás mellé, fölé van rakva, néhol mintába szedve.

Hihetetlen!

Most is ezen gondolkodva fürkészem a falakat, hol látok valami olyat, ami megcáfolja, hogy egyenként lennének felragasztva, de nem találok.

Egészen elmélyedve, majdhogynem belezuhanok a látványba, beszippantanak a falak. Mindenhol színes négyzetek vesznek körül. Jobbra is, balra is, fent és lent, én magam is egy vagyok közülük. S már nem csak a falak, de az ajtók, a székek, a táblák, a lépcsők is apró színes négyzetekké váltak…

– Kérem a következőt! – hangzik.

Ez pedig a jelen: XXI. század. 4-es metró, Kálvin tér.

Ma már tudom, hogy táblákba szedve kerülnek fel a falra ezek a kis négyzetes csempék, mégis elkápráztat a látványuk... annyira szépek!

Írta: Vadler Emma (Budapest) | Illusztrátor: Vadler Júlia (Budapest)

QUIVAR Quivar büntetés. Olyan, mint a purgatórium tudósoknak.

Aki valaha is kételkedett egy tudományos tényben, tévesen igazolta, vagy hibát vétett, ide kerül halálakor. Néhány kiválasztott belelát a működésébe, és képes ábrázolni. Én azonban csak akkor jöttem rá az értelmére, amikor veteránná váltam.

Rengetegen vagyunk itt. Nem értem, hogy férünk el, de valószínűleg Quivar folyton bővül a kárhozottak sokasodása során. Mindenki próbálja elfoglalni magát, de a legtöbben mégis Quivar értelmére próbálnak rájönni. Ők még nem értik, hogy nincs értelme. Aki lehúzott itt tíz-húsz évet, már érti, hogy ez a hely azért ilyen, hogy még most is foglalkoztassa a hitetlen elméket.

A legtöbben próbálnak meghúzódni egy négyzeten, hiszen ezek a négyzetek, amelyek az illúziót alkotják, akkorák, hogy egy ember kényelmesen elalhat rajta.

Mégis, van olyan, aki meg akarja változtatni Quivar működését. Ezek a lelkek festéket szereznek, ki tudja, honnan, és egy-egy négyzetet más színűre festenek, hátha így megváltozik az illúzió. Nem gondolnak arra, hogy bűnhődésük színhelye él. Ilyenkor elfestegetnek, majd dolgukat végezve elégedetten várják az illúzió változását. Ami soha nem történik meg. Quivar lerázza a festéket. Nem tűri a változást. És persze vannak azok, akik csendben olvasgatnak, filmet néznek, kísérleteznek, elvannak. Ők a veteránok,

beletörődtek már a sorsukba. Közéjük tartozom én is.

Mi már csak a személyes névmásokkal jellemezzük magunkat. Egyikünk sem emlékszik a nevére. Én Én vagyok, a szomszédom Te vagy esetleg Ő. A lakosok Mi vagy Ők.

Említettem már, hogy Quivar minden festéses próbálkozást enged? Na, van egy kivétel: nem engedi a fekete festéket. A fekete maga a semmi, így ezt nem tudja eltörölni. Az eredeti fekete négyzetek csak feketének tűnnek. Valójában csak illúzió, mint minden más itt.

Ja, igen. A lelkek fehérek. Mindenki fehér, kivétel nélkül, és nem részletes, hanem csak körvonalas alakok vagyunk. Valószínűleg ezért felejtjük el, kik vagyunk.

Vagy voltunk… A lényeg a fehér alak. A vérünk pedig fekete. Nem feketeség illúzióját keltő szürke, tényleg fekete. És a bonyodalom itt kezdődött, Quivarban töltött életem 23. évének első napját.

Sikoltás vert fel minket. A kettővel mellettem lakó Ő vérbe fagyva feküdt sötétkék négyzetén. Nem tudtuk ki ölte meg, amíg meg nem láttam a nyolccal mellette lakó Ő kezében a festékesvödröt. Sűrű fekete festékkel festette az egyik sötétkék négyzetet. Nem értettük, mit csinál, amikor észrevettem, hogy ahol feketére volt festve, fény csillog a semmi mélyén. Tízes Ő végzett a festéssel, letette a vödröt, és átlépett a semmibe. Mind követtük.

Csak egyszer néztem hátra.

Mögöttünk Quivar összeomlott. Szabadok voltunk.

Írta és illusztrálta: Melkó Stella (Baja)

PRÓBA Futottam a következő vár felé. Már csak pár perc, és vége ennek a szörnyű próbának. Aztán pár nap és újra kezdődik. Éppen beléptem volna, amikor egy kéz megfogta az én kezemet hátulról. Eddig azt hittem, senki sincs itt rajtam kívül, esetleg a mélységbe esettek, akikkel ki tudja, mi történt ott. Az idegen becsapta előttem a hatalmas vasajtót, én pedig reményvesztve dőltem próbám zárásának, amelyet elbuktam. Mi lesz most velem? Milyen büntetést kapok a vezetőktől? Innen nincs kiút, próbák sorozata, kiemelkedések, amelyekben és amelyeken kívül akadálypályák sokasága. A veszély bármely pillanatban lecsaphat rám a sarkokon túl, a falakon belül, a folyosókon. A terepen váltakozik a sötétség és a világosság, a pálya nehézségétől és a hely mélységétől függően. A lebegő testek igazából a vezetők kamerái, amelyekhez lehetetlen eljutni. Ezekkel a nap minden pillanatában figyelnek engem. Az életem egy nyitott könyv számukra. Ha mégis találnak egy-egy zárt részt, azt feltétlen igyekeznek feltárni. Ezen a helyen születtem, itt is fogok meghalni. Vagy a zuhanás nagy próbájában,

vagy az öregedés miatt. A lépcsőkön néha elbukok, de felállok. Mindig teljesen megújult erővel veszem az új akadályokat. Rengeteg próbát kell kiállnom, életemben eddig már több ezernek vettem kezdetét és fejeztem be. Minden pillanatban reménykedem abban, hogy kijuttatnak, eljönnek értem, esetleg kiutat találok. Pedig tudom, ez lehetetlen. A próbák és a felderítések után mindig felírom a bejárt utakat, hátha találok jeleket, új életjeleket. Eddig semmit sem találtam. A tornyok tetején térbeli hatású grafikonok tűnnek fel óránként, majd pár perc múlva semmivé lesznek. Mintha a rég itt élt emberek történetei lennének. Néhány ismerősnek tűnt, de beazonosítani nem lehetett. Mégis nagy segítséget nyújtanak a próbák megoldásakor, és bíztatnak, ha le vagyok törve. Remek érzés látni, hogy ők hogyan jutottak tovább. A várak oldalában néha feltűnnek délibábok, amelyek le akarnak törni, hátráltatni, vagy éppen azt akarják, hogy nekik menjek, elessek. Néha elesek.

Felállok, leporolom magam, és megyek tovább.

Mert az életem ebből áll.

Írta és illusztrálta: Németh Diána (Baja)

Jelige: Színkavalkád

SZÍNKAVALKÁD Egyszer volt, hol nem volt, Tündérország mezején élt egy fiatal virágtündér, Panka. Egyik nap, a legjobb barátja Petra, aki felhőtündér volt, nem bírt repülni.

Petra elhatározta, hogy megkéri Pankát, hogy fonja be helyette a szivárványt. Mivel Panka még életében ilyet nem csinált, megkérte a többi tapasztalt felhőtündért.

Megmutatták, de kicsit bonyolult volt neki. Kitartóan szőtte, fonta, színezte, csavarta, sodorta, amíg meg nem született a különleges szivárvány. A többi tündér megdicsérte, és kinevezték azt a napot Színkavalkádnak.

Tündérországban máig létezik ez a nap.

Írta és illusztrálta: Majoros Krisztina (Baja)

A KOCKA Élt egyszer egy legény Jankónak hívták. Úgy döntött, hogy világgá megy. Útja során betévedt egy erdőbe, meglátott egy kunyhót. Bement. Látszott, hogy nem ember, hanem boszorkány lakja. Ott meglátott egy varázskönyvet, és belenézett. Felolvasott egy varázslatot, amely így hangzott: „Csiribí-csiribá! Kocka ide, kocka, oda, legyek kockavárosba!” Egy szempillantás alatt oda került.

Ott minden kockából épült. Bármerre nézett csak kockákat látott, az épületek, utak, minden kockából volt.

Igen megéhezett a hosszú út során, betért egy kockavárosi boltba. Venni akart magának egy kocka kenyeret és egy kulacs vizet. A kasszánál, amikor fizetésre került a sor a pénztáros ezt mondta: – Fiam, tizenhárom kiskockát kérek.

Jankó csak ámult-bámult. Azt mondja: – Nekem nincs tizenhárom kiskockám, sőt semennyi sem.

Amikor meghallotta a pénztáros, kizavarta a kockaboltból, azt hitte lopni akar.

Jankó elkeseredett, mit kezdjen: nincs semennyi pénze, azaz kiskockája. Most mi tévő legyen? Ekkor véletlenül összefutott, egy rút boszorkánnyal. Kérdi a banya: – Mi járatban vagy te itt, édes fiam?

Jankó elmondta, hogy került ide. A boszorkány megdöbbent. Rájött, hogy az ő kunyhójában járt a fiú.

A boszorkány éktelen haragra gerjedt.

– Csak akkor varázsollak haza, ha elhozod nekem azt a drága kockát, amelyből az egész világon egy van.

Három órán belül legyen itt, vagy itt maradsz.

A boszorkány ráült a seprűjére és felrepült a fellegekbe.

Jankó elindult ki kockavárosból. Ahogy a kockás út mentén sétált, talált egy lepkehálóba akadt tündért. Jankó jólelkű fiú volt, segített rajt. A tündér megkérdezte, hogy mi járatban van. Jankó elmesélte. A tündér hálából azt mondta, hogy felel egy kérdésére. Jankónak ez jól jött. Megkérdezte a tündértől, hogy hol talál olyan kockát, amelyből a világon egy van. A tündér elmondta, hogy innen nem messze van egy hatalmas hegy és annak a közepébe találja, a drága kockát. A fiú sietve elindult a hegyhez. A hegy lábánál talált egy barlangot. A tündér említette, ha ide ér, mondja el a következő varázsigét: „Csiribí-csiribá!

Hegy belseje mutasd a drága kockát!” Ekkor egy fénycsóva jelenik meg és elvezeti a drága kockához. Így is lett. A fénycsóva megjelent és elvezette a drága kockához. Nagy örömére meglelte, és futott vele kockavárosba, éppen idejében, mert már a banya várta. Átadta a boszorkánynak a kockát. A banya ígéretét betartotta, haza varázsolta a fiút. Mikor hazaért Jankó, elmesélte, mi történt. Az apja azt hitte, hogy fia álmodott.

Írta és illusztrálta: Nievel Flóra (Baja)

Jelige: Hegedűszó

AZ ÉLET LÉPCSŐFOKAI Sok ember megéli, sok azonban nem azt a kort, hogy csecsemőből idős ember lesz. Amikor erre gondolok, először az jut eszembe, sokan nem élnek 100 évig, de ha közelebbről nézzük az ügyet, arról van szó: nem mindenkinek adatik meg, hogy megélje a gyönyörű kort, amikor a legtöbbet láthatja az életben. Én így képzelem el: Egy hatalmas színvilág közepén állok, s egy gyönyörű, varázslatos tündér-univerzum kopog az ablakomon.

Mit teszek? Hagyom, hogy e mesés élmény magával ragadjon, vagy ijedtemben elrohanok, mint egy gazella az oroszlán elől? A válasz sokszínű: ki-ki a maga választása szerint dönti el.

Például így: Én már eleget láttam! Nem kell több élmény, nem érdekel!

Van, aki így gondolja: Nem mindenki lehet olyan szerencsés, mint én! Ha elfutok, nem leszek gazdag az élményekben, ha megragadom, „élmény-gyáros”, „milliárdos” lehetek!

Ilyenkor, mintha labirintusba keverednénk: bármerre megyünk, egyetlen kijárat vár bennünket a végén.

Vagy kijutunk, vagy benn ragadunk örökre. Akár egy óriási kaleidoszkóp, egy különleges tükör, ami a sötétet

a világostól, a színeset a fekete-fehértől elválasztja.

Ez az ország egy óriási sakktábla. Aki játszott már ezzel a játékkal, az tudja, hogy a lóval csak „L” alakban lehet lépni, és kiütni. Vagy mint a Rubik kocka – amelyet Rubik Ernő talált fel – a világos és a sötét oldalak játéka.

De a zene is ilyen. Vannak, akik a klasszikus zenét szeretik, s vannak, akik a modernet. Van, aki szeret énekelni, s van, aki nem. Mindennek két oldala van.

Vagy ez a világ csak egy bejárat? Bejárat, amely a múltra épül, a jövőt mutatja, s a megoldást rejti?

Nem tudhatjuk, csak sejthetjük.

Vagy mégis! A jövő is csupa kérdőjel, hiszen senki sem tudja, mi lesz, hogyan lesz a végtelenben.

A „Vissza a jövőbe” című filmben is csak jósolnak: elképzelik, 2015-ben milyen világ lesz a Föld nevű bolygón.

Világunk nem tart örökké: mindig jönnek új felfedezések, a tudomány folyamatosan fejlődik. Mi is haladunk a korral.

A gyerekből felnőtt lesz, a felnőttnek ismét gyermeke, jönnek az unokák, és az unokáknak is születnek gyermekeik, és azoknak is, és azoknak is, és azoknak is. Egy végtelen sakkjátszma kezdődött. Adjuk a figurákat kézről kézre.

Vagy mi magunk vagyunk a figurák? Vagy mégse?

Írta és illusztrálta: Böbrönteyné Csáki Beáta (Baja)

Jelige: Qui vára

QUI VÁRA Qui már alig várta, hogy vége legyen az iskolának.

A fővárosba hívták vakációzni. Még sohasem járt távol a falutól.

Legmesszebb akkor, amikor Ivával elmentek a várromhoz. Aznap történt, amikor Ivá kék kockás szalvétába csomagolva elhozta hazulról az utolsó két sárga almát. A mezőre tartottak pillét hajkurászni.

Az almát a diófa árnyékában ették meg. Az utolsó harapásnál mozdult meg Qui egyik tejfoga. Akkor látták meg azt a gyönyörű égszínkék pillangót, amelynek sárga csipkeminta díszítette a szárnyai szélét, és nagyon gyorsan röppent tova előlük. Együtt eredtek nyomába, futottak egészen a hegy lábáig, amelynek tetejét a vár romjai koronázták. A pillangó odafönt pihent meg. A két gyerek hirtelen megtorpanva, a futástól zihálva csodálta a pillanatot, amíg a lepke tova nem szállt újra. Ivá megszólalt, még mielőtt Qui arcát elöntötte volna a szomorúság: – Tudod mit? Neked adom ezt a várat! – A kislány arca felragyogott – Az jó! És eljövünk ide újra megcsodálni az égszínkék pillangót! – Ebben megegyeztek, s elindultak lefelé.

Iváék azóta elköltöztek. Qui nagyon egyedül maradt.

Ivá volt a legjobb barátja. Ezért is várta úgy a vakációt.

Gondolta, a főváros csodái majd feledtetik vele a hiányt.

Egy ideig talán úgy is volt. Elkápráztatta a felhőkarcolók látványa, az utcák útvesztői, a színes reklámok sokasága. Élvezte a mozgólépcsőket, a lába alatt száguldó szerelvény

érzetét, valahányszor a rokonokkal a metrón utaztak.

Mígnem egy napon véletlen elengedték a kezét az egyik állomáson. A kislány elmélázott egy beérkező szerelvény láttán, ahogy annak ablakain visszatükröződött az állomás kék-sárga burkolatának mintázata. Az ajtónyitó csengő hangjára eszmélt, és egyedül állt a tömegben. Csak állt elveszetten a város torkában. Pár másodperc, egy örökkévalóság. Örökre megutálta a fővárost.

Este hosszasan üldögélt a fürdőszoba ismerős sárga-kék csempéi között, mire végre úgy döntött, talán mégis megmossa a fogát, és ágyba bújik a magány elől. Óvatosan fogott a művelethez, de hiába. A fogkefe kipöccentette helyéből a mozgó tejfogat. Markába rejtette, s még ott, behunyt szemmel rebegte el a kívánságot a fogtündérnek.

Az álom hirtelen ragadta magával. Az apró fogacska lepottyant a fürdőszoba kövezetére, s azt a fugák mentén megrepesztve, a szűk nyíláson át zuhant a mélybe.

A repedések mentén hatalmas falak emelkedtek fel feje fölé, lába előtt mélykék alagút nyílt, ami húzta, vonzotta az ismeretlenbe, mígnem zuhanni kezdett ő is.

Sokáig nem merte, aztán mégis kinyitotta a szemét. … Ott állt. Tündökölt az ég kékjében, a nap aranyló sárgájában. Állt a vár teljes pompájában, s boldog mosolyt csalt arcára az oromzat felirata:

QUI VÁRA

Írta: Pázmándi Péter (Gödöllő) | Illusztrátor: Várkonyi Rita (Gödöllő)

A KIÁLLÍTÁS KÉPEI Fényeket festett. Színeket és naputakat. Az évek alatt sok tucat vászonra, mígnem egy nap letette az ecsetet és úgy döntött, befejezte. Többé nem veszi kezébe, mert tökéletesebbet már nem festhet.

Kiválasztott tíz képet és a többit elégette. Addig egyetlen egyet sem adott el, sőt, munkáit senki sem láthatta. Most gondosan elrendezte a megtartott képeket és kinyitotta műterme ajtaját. A fények és színek becsalogatták az embereket, akik csodájára jártak az ismeretlen festő kiállításának.

A hetedik napon megjelent a Műgyűjtő. Megállt a terem közepén és lassan körbe forogva vizsgálta a festményeket, majd az ajtóhoz lépett és határozott mozdulattal becsukta.

Ketten maradtak a napút-képekkel. A Műgyűjtő gazdag volt és tudta, mit akar. A Festő szegény, de valamit ő is tudott, többé már nem tud festeni ilyen képeket.

A szerződésüknek két pontja volt, amelyet a Festő könnyed szívvel elfogadott. Nem dedikálja a vásznakat

és soha többé nem fest. A Műgyűjtő hatalmas összeget fizetett a képekért és egyben a műteremért.

A Festő húsz-egynéhány év múlva egy éjszaka tért vissza a városba. Egyenesen a műteremhez vezetett útja.

Megmaradt pótkulcsával kinyitotta az ajtót. Hátizsákjából kivette palettáját és csupa sötét színeket nyomott rá a festékkészletéből. Gyorsan dolgozott. Valamennyi képét kijavította. Árnyakat, árnyékokat, fellegeket festett. Árnyalta a naputakat, átszínezte a fényeket.

Kiegyenesítette a síkokat. Végül eltörte vonalzóját és mind aláírta. Munkáit befejezte. Jobbat már tényleg nem festhetett.

A városszéli tó hold világította ezüst útjába csobbant.

Csendesen siklott a sötétben tündöklő fényforrás irányába, mígnem teljesen ellepte a víz.

Reggel ajtónyitás után nem borult fénybe az utca. Az őrök egy levágott emberi fület találtak a terem egyik sarkában.

A másikban vonalzók darabjait.

Írta és illusztrálta: Mucsi Csillag Virág (Miskolc)

REJTETT VÁROS Egy térképet tartok a kezemben, Rá a szememet furán meresztem, Nézem, nézem a képet, s már most, Látom kirajzolódni a várost!

Térképen nézem az öt bérházat, Várok, nézek és pislogok párat.

Igen, megvan, hisz előttem állnak, A levegőben madarak szállnak.

Mögötte balra irodaház lesz, A kőműves egy téglát épp letesz.

A sarkon ott az a hatalmas bank, Még mindig probléma a svájci frank. Éppen egy pénzszállító kifordul, Elé nagy, hosszú sorompó borul.

A jobb sarkon áll a városháza, Lassan lekopik a halvány máza.

Két szobor áll a város közepén, Galambpár ül az egyik tetején.

Lent, a jobb sarkon van az állomás, Sok ember jön-megy, nagy a változás.

A térképen nincsenek emberek, Ellenben a városban hemzsegnek. És itt, ebben a városban élnek, Rejtett titkok, amik itt történnek.

Írta: Fejesné Móri Ágnes (Martonvásár) | Illusztrátor: Szöllősi Sándor (Budapest)

HIPNÓZIS A lány kilépett a házból. Arcát megcsapta a hűvös, nagyvárosi levegő. Tétova léptekkel elsétált a ház végéig, majd megállt. Arcát a felhők felé fordította, melyek szomorú-szürkére festették az eget, éppen olyanra, mint amilyennek érezte magát. Hosszú, lenszínű hajába belekapott a szél, tincseit az arca előtt táncoltatva. Egy lépéssel előrébb lépett, egészen a magas toronyház legszélére. Ekkor hirtelen előbukkant a nap, és fényével a lányt egy pillanatra elvakította. Lábai remegni kezdtek, pulzusa egyre gyorsult, a szíve vadul kalapált.

Zihálva nézett le a mélybe. Könnyei fátylán át csak az alatta elterülő nagyváros házainak kontúrjait látta, azokat is szokatlan kékségben, a nap szikrázó sárgájában.

Gyönyörű, vonzó volt a látvány, szinte hipnotizálta.

Lehunyta a szemét és lépett egyet. Előre.

Másnap reggel gőzölgő eszpresszóját kortyolgatta, miközben bekapcsolta kedvenc lemezét. Ceruzát vett a kezébe, hogy listát írjon a napi teendőiről, az előtte heverő notesz négyzetrácsos papírjára. Gondolkodás közben az egyik négyzetet kékre színezte, a mellette lévőt pedig sárgára. Ezt újabb kék követte, majd megint egy sárga. Ekkor felvillant előtte egy kép: kék és sárga négyzetek rendezett sokasága, melyek térbeli testekké formálódtak és szemet gyönyörködtető kollázst alkottak. Úgy érezte, látta már valahol ezt a képet. Vagy csak álmodta?

Írta és illusztrálta: Gáll Hanna (Mohács)

TALÁN tequila-mámoros hangulatban ültünk, egy romkocsma homályában csak te és én meg egy emlék: hogy egy másik kerthelyiségben nem is olyan rég langyos szellő hozta a frissen nyírt fű illatát és még valamit. így kezdődött nem a szavaké volt a főszerep pedig mennyi gondolat, mennyi késztetés és remény hogy majd most ott lebegett köztük száz és száz ki nem mondott szó egyszer talán belefulladok. fojtogató érzés a szád és a közhelyek egyre közelebb akkor hittem hittem azt a valamit, a mindenséget köztünk szinte megállt az idő nem volt több csak egy végeláthatatlan pillanat. most sincs más és ez így van jól őszre tél, sok színes levélre hó

egyszer azt mondtad jön még a tavasz, az arany kikelet de nem jött csak egy csomó összetört kirakat csak sötétség és a mélység a mélység ami benned nem volt meg én viszont elvesztem benne. nehéz volt nézni, ahogy elmész mégis talán nem láttam gyönyörűbbet és most te nézel egy távolodó alakot, egy őrültet ahogy magam mögött hagyom az összes romkocsmát és kerthelyiséget és a homályt, mert ezt akarom a füsttől zavaros égboltot nézem a betonból árad a hő. felettem villódzó fények táncolnak, sárgák és kékek nem számít a csend, a zaj nem számít már semmi az ég részévé válnak mint mi, annak idején az elmosódott sárgák és kékek elérnek a végtelenbe és eszembe jut egy Vasarely-kép amit talán sose láttam.

Írta: Müller János Milán (Baja) | Illusztrátor: Vincze László (Baja)

Jelige: Színes kockák másként

SZÍNVILÁG Papíron a festett ábra Különböző árnyakon, Fantázia kis világa Kockát rajzol szárnyakon.

Kék és sárga, fent az égen.

A zöld lent irigykedik, Türkiz áll lent a vidéken, Szárnyakról képzelődik.

Írta és illusztrálta: Szabó Diána (Szár)

CSILLAGSZEMMEL Már születésem óta ebben a világban éltem. Mindig is érdekelt, hogy mi van a sötét űrön túl, de bármilyen messzire is sodródtam, soha nem találtam semmi újat.

Egy fagyott apró kis kődarab vagyok egy olyan helyen, amiből hiányzik valami. Valami, ami a sötétség és a hideg ellentéte.

Egy pillanat, csak ennyi telt el, míg azon gondolkoztam, hogy mi lehet egy mindent felemésztő űr ellentéte. Amikor a szemem elé tárult a válasz. Csak egy villanást láttam, de már az is elkápráztatott. Ennyi viszont nem volt elég, közelebb akartam menni, meg szerettem volna nézni, hogy mi az, amitől talán örökre megváltozik az életem.

Három különböző méretű és színű égitest tárulkozott a szemem elé. A legnagyobb egy sárga csillag volt, meleget és fényt árasztott magából. A legkisebb egy kék bolygó, a középső pedig mintha az előző kettőnek a keveréke lett volna. Maga a bolygó sem kicsi, sem nagy nem volt, sárga és kék színben egyszerre pompázott, felszíne pedig hegyes völgyes. A három égitest neve Nap, Hold és a Föld. Én, meg mint egy, az űrben keringő üstökösként születtem újjá. Egy égi vándor vagyok, aki bejárja a galaxis minden kis zugát, de 76 évente visszatér ahhoz a 3 kis bolygóhoz, akik visszahozták az életbe. Ilyenkor pedig mindent elmesél, amit látott. A Földön élő emberek csak úgy hívják, hogy HALLEY.

Írta: Kovács Attila (Kerta) | Illusztrátor: Nyíri Péter Imre (Budapest)

SZONETT: À LA QUIVAR Talán „három dé” mesekönyvnek látnád.

De kubista Rorschach-teszt, nézd meg!

Aranymetszést, ha láttál: Nem Lego ez, rögtön megérted.

Itt láthatod Rubik Ernő álmát.

A látvány nem „ding an sich”, kérem!

Ez jobb száz Mondriannál: Fibonacci és fraktálok… értem!?

Falak és oszlopok: a kor, amiben élünk.

Ki lehet rajta igazodni?

Nincsen ellenünk és nincs értünk.

Oszlop, amire lehet támaszkodni, És fal, ami tornyosul előttünk.

Látva látunk a rejtvényben Victor Vasarely!

Írta és illusztrálta: Nagy Dorka Borbála (Etyek)

A BOLYGÓK ÁTVÁLTOZÁSA Réges-régen, a kezdet kezdetén az égitestek négyszög­ letűek voltak. A bolygók akkor váltak kerekké, amikor megszületett egy kis manó, aki rettentően unalmasnak találta a kockákat.

Az egész élete kockákról szólt: kockákról tanult az iskolában, kocka alakú ételeket evett, kockás ruhákat vettek neki, kocka alakú labdája volt, amivel még labdázni sem tudott rendesen. Amikor a manó felnőtt, találkozott a Testek tündérével, aki azzal a csodálatos tulajdonsággal ruházta fel, hogy képes volt gúlából gömböt csinálni, hengerből kockát teremteni. A manó elhatározta, hogy a kocka alakú bolygók feléből gömb alakú bolygókat fog teremteni. De ez sem volt jó. Ugyanis a kenyér fele például kocka alakú volt, a másik fele kerek. A labda fele kocka alakú volt a másik fele kerek. Így aztán végképp nem tudott labdázni. Emiatt az összes bolygót átváltoztatta gömb alakúra. És így már jó volt minden.

Írta és illusztrálta: Fedics Annamária (Etyek)

DIMENZIÓKUTYA Egyszer nagyon régen, a Föld megszületése előtt még a bolygók keletkezése előtt, dimenziók voltak. A dimen­ ziókban élt egy gonosz, aki a dimenziólakókat bezárta, mert nem szerette a verekedést. Egyszer azonban a kemény 2.0 dimenziót nem tudta bezárni, mert túl kemény a dimenziókapu. A dimenzióvadász dühösen hívta a kutyáját Bugliszt, hogy ölje meg a kutya a kemény 2.0-án élőket.

Azonban a kutya meglátott egy kisbabát, nem volt szíve megölni, ezért a kutya gazdáját ölte meg. A bezárt dimenziókból Galaxisokba helyezte bolygóként a gyereket.

Elnevezte Földnek. Talált egy olyan bolygót, ami úgy is néz ki, mint a fiú szeme.

A fiút elvitte erre a bolygóra egy lánnyal, és letette őket.

Lett két gyerekük, Ádám és Éva. A Földön állatok, vizek és Ádám és Éva utódai, az emberek szaporodtak el.

Írta és illusztrálta: Cserhalmi Szabó Hanna (Etyek)

VARÁZSLATOS LABIRINTUS Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy emberke, akit úgy hívtak, hogy Karola. Karola furcsamód már 1 hónapos korában kitűnően korcsolyázott, és ezzel bizonyította nem mindennapi egyensúlyérzékét.

Egy napon a világ legügyesebb műkorcsolyázója, Karlos Verk (aki egyébként gonosz ember hírében állott) meghívta őt egy különleges palotába. A palotában 1000 szoba volt, s azok közül 999 lakott volt; az utolsó szoba viszont a fél kastélyt elfoglalta. Miközben Karola azon gondolkodott, vajon mi lehet abban az utolsó szobában, Karlos már hívta is őt edzeni egy igen bonyolult gyakorlathoz, így nem volt sok ideje a töprengésre.

A lánynak kezdett gyanússá válni a fiú, így egyre tartózkodóbban viselkedett vele, és egyre többet gondolkodott az 1000. szoba rejtélyén. Már egy hete ott volt, és csak edzett, edzett és edzett. A 7. nap este Karlos hirtelen álmában megragadta, és bevitte oda. Amikor a lány felébredt, egy nagy labirintusban találta magát.

Az a labirintus nem egyszerűen egy útvesztő volt, hanem mágia szőtte át. A közepén egy üvegládában korcsolya és egy csodaszép korcsolyaruha volt; rajtuk átok: aki hozzájuk ér, elveszíti az összes erejét. Erre egy versben írott figyelmeztetés hívta fel a figyelmet: Figyelj vándor, vagy te rab, Ne érj hozzá, vagy kikapsz!

Varázslat e kincsek őre, Csak úgy vedd ezt kézbe, Ha őszinte szándék vezet téged kifele.

Ez a vers nagyon megrémítette azokat, akik csak kíván­ csi­ságból tévedtek be, mert azok soha nem juthattak már ki; de Karola, akit elraboltak és ide bezártak, kijut hatott. Csodálatos egyensúlyérzéke kivezette őt az útvesztőn át: ha a helyes irányt akarta megtudni, csak felugrott, körbenézett, majd tovább haladt. Egy óra múltán megérkezett, felhívta a rendőrséget, akik letartóztatták az emberrablót.

Írta és illusztrálta: Kovács Valéria (Etyek)

VÉGSŐ NYUGALOM Érdekes… Soha nem gondoltam volna, hogy ha az ember nem fél a haláltól, egy sokkal tágabb világban találja magát. Olyan dolgokat mer megtenni, ami egy épeszű társának soha nem jutna eszébe.

Ezért ültem én itt… egy tetőn… a tízemeletes panelház tetején. A felkelő nap sugarai cirógatták arcomat. A hűs szél belekapott a hajamba. Lehunytam szemeimet, élveztem a természet érintését. Elmosolyodtam.

Elképzeltem, milyen lenne, ha most éppen máshol lennék…

Nem a nagyváros kellős közepén, hanem egy szebb, természetesebb helyen. Ahol az ember egyensúlyban él a környezetével. Az óceán közepén, egy szigeten. Amerre a szem ellát, végtelen türkizkék víz, mely a horizontnál egybeolvad a tiszta éggel. Sós levegő, melyben nem érződik cigarettafüst. Lábam alatt apró, gömbölyded kavicsok, a hullámok lágyan simogatják lábfejemet, s ritmusos susogásukon kívül csak apró madárzajok hallatszanak.

Mögöttem zöldellő hegyek magasodnak, melyek tetején még soha nem járt ember. Néha felröppennek a fák közül kisebb madárrajok, vidám csivitelésük mosolygásra késztet.

Szent nyugalom, melyhez foghatót az ember soha nem esz képes előállítani.

Autódudálás szakította félbe képzelgéseimet.

Felpattantak a szemeim, s szinte azonnal könnyek buggyantak ki rajta. Nem voltam felkészülve, hogy ilyen hirtelen vége szakadjon az illúziómnak. Borzalmas volt újra látni ezt a szemétdombot, ami szétterül előttem.

Mindenhol fekete-fehér házak, hatalmas bevásárlóközpontok,

melyek szürkeségükből hatalmas neontáblákkal próbáltak kibújni. Innen fentről szinte láttam a szmogfelhőket…

Az autók tétlenül álldogáltak a piros lámpa előtt, míg a zöld lámpát kapottak úgy suhantak el előttük, mintha valami fontos dolguk lenne. Lenéztem az alattam húzódó járdára.

Az emberek ott is úgy kapkodták a lábukat, mintha semmire nem lenne idejük. Siettek, mind nagyon siettek. Egy csapat jól öltözött lány sétált el alattam, viháncolva mutogattak egy padon alvó hajléktalanra, majd hamarosan rácuppantak egy ruhabolt kirakatára. A fejem már zúgott a hangzavartól.

Röhögések, beszédfoszlányok, autók suhogása, dudálás…

Semmiben nem hasonlított az általam elképzelt tájra.

Leírhatatlan vágy ébredt bennem, hogy újra ott legyek, a végtelen víz közepén. Hogy nyugodt légkör vehessen körbe, hogy a hullámok érintsék a lábamat, hogy újra halljam a madarakat…!

Szememet újra lehunytam, ezzel kibuggyant a maradék könnyem is. Újra magam köré képzeltem azt a békés tájat.

Kavicsok, tenger, madarak, nyugalom… Ültömben lassan kijjebb toltam magam, s már az egész lábam a mélységbe lógott, csak a combom vége ült még szilárd talajon. A szívem a torkomban dobogott. Egy utolsót löktem magamon…

Már repültem is a türkizkék víz felé. Elképzeltem, hogy hamarosan elecsobbanok a sós óceánba, s mikor a felszínre úszok, és kinyitom a szememet, látni fogom az én kis szigetemet.

Igen… Már érzem magam körül a vizet.

Írta és illusztrálta: Kovács Eszter (Etyek)

ÉBREDÉS Képzeljük azt, hogy ezek nem tízemeletes épületek.

Nézzünk rájuk úgy, mintha nagy, színes téglatestek lennének. Képzeljük azt, hogy az nem füst. Legyen például tejszínhab. A nagy neontáblák pedig nem neontáblák, hanem gyertyafények. Ugye hogy nehéz így látni a dolgokat? Amikor megpróbáltam elmagyarázni egy embernek, hogy milyen szép is lenne, azt mondta, ez butaság, gondolkozzak inkább azon, mit szeretnék dolgozni. Azóta nem is találkoztunk. Vagy ő kerül engem, vagy én őt.

Persze, nem fogadtam meg a tanácsát. Kerestem egy helyet, ahova rajtam kívül nem jár más. Egy ilyen helyen jól tudnék gondolkodni.

A tó másik felén találtam rá. Innen jól látni az egész várost. Bár talán ez nem is olyan nagy előny. Így sem néz ki jobban, mintha az utcáin sétálnék.

A szél belekap a hajamba, magával hozva az alkony illatait. A nap a város mögé bújik, de fénye színesre festi az égboltot. Sárga, narancs, rózsaszín, lila, kék.

Ezek az ég színei. Szürke, fekete. A város. Magamban gúnyosan vigyorgok. Miért nem lehetett volna szebb színre festeni. Még az árnyékok is színesebbek ezeknél

a betontömböknél. Milyen szép is lenne, ha a házak mindenféle színben lennének. A repülőből talán úgy nézne ki, mintha egy nagy virágoskert lenne.

Akkor ma milyennek képzeljem el? Lehetne a város helyén egy gyönyörű erdő. Dimbes-dombos táj, a zöld minden árnyalatában. Friss levegő és madarak dala töltené be a levegőt. Én pedig nem egy régi kilátón ülnék, hanem egy hegy tetején. Milyen jó is lenne!

De hirtelen harag önt el belülről. A testemben szétárad egy sürgető és kellemes érzés, az izgatottság. Miért? Mert rájöttem egy fontos dologra. Mostanában szinte minden szabadidőmet álmodozással töltöm. Arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha, és szidom a világot, hogy miért nem olyan, amilyennek én szeretném látni. De ha nem teszek érte semmit, sohasem lesz olyan, nem? Senki nem fogja helyettem megcsinálni. Felpattanok, és leszaladok a roskatag kilátóról. Miért nem gondoltam sosem arra, hogy ezeket a vágyakat felhasználhatnám a munkámhoz.

A fenébe is! Annak az embernek igaza volt! Most már tudom, mivel fogok foglalkozni. Gyönyörű házakat, városokat, emlékműveket, tereket fogok tervezni. Építész leszek!

Írta és illusztrálta: Komlósi Szabolcs (Szolnok)

A LEHETETLEN KÜLDETÉS Nick és John sétált a pusztán és találtak egy barlangot, amire ki volt írva: Veszély! A két fiút nem érdekelte a figyelmeztetés, és bementek. Ahogy mentek a barlangban, találtak egy teleportot. A fiúk bátrak voltak, beleléptek a teleportba. Hirtelen fura világban találták magukat. Itt minden apró kockákból állt. Egyszer csak megjelent egy repülő csészealj, és kiszállt belőle egy kis ufó. Elkezdett hozzájuk beszélni, hogy 3 próbát kell kiállniuk. Ha sikerül a feladatokat teljesíteni, 10 kívánságuk lehet. Nagyon nehéz feladat volt, de a végén kiállták a próbákat.

Írta és illusztrálta: Farkas Csilla Katalin (Zagyuarékas)

A KOCKÁK JÁTÉKA Egyszer volt, hol nem volt, egy nem is olyan távoli egydimenziós világban éltek a Kockák. Bár napjaik ebben az egysíkú világban nem voltak valami kockásak, ők mégis nagyon boldog kockák voltak.

Történt egyszer, hogy az egyik izgő-mozgó kis kockás kocka ezt bátorkodta mondani, hogy oly kockátlan ez a kockás világ, hogy lassan minden kocka kifordul önmagából!

Nos, más sem kellett a többi kockának, rögtön rá is mordultak az ügyefogyott kis kockára.

– Miért kockulsz ennyire te kis esetlen kocka, tán azt gondolod, hogy másnak lenni sokkal jobb? – morgolódott az egysíkú kocka tömeg – Megvan nékünk itt mindenünk, lapos telkünk, egysíkú életünk mi másra vágyhatnánk?

A közelben ott lapult az öreg egyenes Vonalzó is.

Régóta élt már Kockaföldön, sok-sok kockát, négyzetet és téglalapot hozott már létre, természetesen mindent egy síkban ábrázolva.

– Egyszer mi is voltunk fiatal kockák, gyakran kockáztunk egymással, komám! – szólt közbe Kockaföld legöregebb kockája, Kocka úr. Az öreg kockának nagy tekintélye volt a kockák körében. Tudását, tapasztalatát mindenki tisztelte.

A búslakodó kockatömeg egyöntetűen, némán bólogatott.

– Látom lapos tétlenségetek rányomta sík bélyegét kocka lelketekre… – vette át a szót most már az öreg Vonalzó – Mi lenne, ha egy kis életet vinnék kockás kis életetekbe?

– Mire gondolsz Vonalzó bácsi? – kérdezte a legkisebb kocka kíváncsian.

– Hát – húzta az időt a Vonalzó, ezzel is csigázva a koca társaság kíváncsi kockás lelkét –, arra gondoltam, mi lenne, ha szólnék a barátomnak az Ősz Ceruzának és a fürgelábú Ollónak… Lehet, ha megkérném őket, lecsúsznának e sík térre, és így, hármasban összehoznánk néktek egy kis többlet képet… kapnátok egy háromdimenziós létet.

– Hurrá! – ujjongott a kocka tömeg. S a szó után tett következett.

Az öreg Vonalzó üzent az Ősz Ceruzának, az meg sebtében hívta a fürgelábú Ollót, s láss csodát a három jó barát kockát kocka után megreformált. Egyik vonalat tartott, a másik vonalat húzott, míg a harmadik, szaladgált ezüstös lábain és minden kockát körbe vágott, ezáltal háromdimenziós szabad kockává téve őket.

Az öreg Ceruza aztán így kiáltott: – Íme, itt van a családom, Fehér, Sárga, Narancs, Vörös, Zöld, Kék, Fekete és Szürke… ők is azt szeretnék, ha ti egyszerű kis kockák mostantól mind színesebbek lehetnétek. Rajta, rajta… ahány kocka, annyifajta.

Volt is öröm Kockaföldön. Ahány kocka annyi színű, ahány vonal annyi egyén, ujjongott ott minden legény és pironkodott minden leány, tőlük hangos most a világ. Ha az ujjam el nem fáradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Írta és illusztrálta: Kovács Krisztina (Szolnok)

ÖRÖKMOZGÓ ARÉNA A világ nagy része megsemmisült a hatalmas nukleáris támadás során.

A maradék túlélő földalatti barlangokban bujkált.

Hamarosan kiépítették első barlangvárosaikat. Ezen kívül pedig kiképző udvarokat építettek ki a tanoncoknak.

Akkor találták ki azt, hogy a gyerekek tanoncok, a tapasztalt felnőttek pedig mesterek legyenek.

A tanoncok élete egyhangú volt, bár naponta több teszten estek át. Mesterré avatásuk előtt egy halálos próbát is ki kellett állniuk. Ez volt a kockapróba.

Itt egy olyan arénába kerültek be, ahonnan csak az igazán erős, okos, tapasztalt fiatalok kerülhettek ki élve. E kegyetlen próbára azért volt szükség, hogy ne méltatlanok álljanak a Szent Mestererkélyre.

Ez az aréna lépőkövekből állt, amelyek hol eltűntek, hol előjöttek, utat képezve a célig.

Volt abban az időben egy leleményes, jó erejű fiú, akit Ezrának hívtak. Eljött a kockapróba ideje az ő életében is.

A barátja, Odul is eljutott a nagy megmérettetésig.

A játék kezdetét jelző hang után mindketten ráugrottak az első lépőkőre. Elszántan küzdöttek, de a vége felé már tudták: csak egyikük győzhet.

Odul félrelökte barátját és sietősen tovább futott.

Ezra megzavarodva felállt, értetlenül Odul után nézett, majd hihetetlen gyorsasággal utolérte. Ekkor Odul kezéből kiesett az irányítás és megcsúszott. Ezra gondolkodás nélkül megragadta Odul kezét és felhúzta. Neki fontosabb volt barátja élete, mint a győzelem.

Időközben bejelentették, hogy több győztes is lehet.

Ugyanabban a pillanatban léptek be a célba, egy másik tanuló, Sabine után.

A mesterré avatásuk megtörtént. Odul azóta is hálás Ezrának, amiért nem hagyta ott – örökre elveszni.

Írta és illusztrálta: Barna Eliza Petra (Szolnok)

KOCKAVILÁG Ebben a világban sárga színű kis szörnyek laktak.

Minden napjuk abból állt, hogy pici kockákat bányásztak.

Egyszer az egyik szörnyecske felháborodott, hogy minden nap annyit kell bányászni. Elege volt belőle.

Eldobta a csákányát és elindult a nagyvilágba. Egyszer csak megnyílt előtte egy portál. Kijött belőle egy érdekes lény – egy ember. A kis szörny megijedt tőle és elbújt előle. De az ember észrevette. A kis szörny pedig rettegett tőle. Az ember közeledett hozzá és hozzáért. A kis szörny ettől fogva nem félt már. Összebarátkoztak és az ember elvitte az otthonába.

Nagyon tetszett a kis szörnynek az új hely. Így aztán úgy döntött, hogy örökre ottmarad a barátjánál. Csak néha-néha vágyott vissza a kockavilágba.

Írta és illusztrálta: Tillmann Pentele (Szuhakálló)

A MŰ SZÜLETÉSE (képzeletem Victor Vasarely Quivar című képéről)

A fürdőszobában megcsúszva beverte fejét, majd húsz nap múlva is visszatérő álma a kék-sárga csempék, miként épp próbálnak leválni a falról, hogy őt felsegítsék.

E víziót unva, gondolta, megfesté.

Írta és illusztrálta: Doktor Tamás Zoltán (Baja)

ÁTÁROSZ, AZ IDŐISTEN 1.

ÁTÁROSZ, AZ IDŐISTEN 2. | VÉGIG AZ IDŐN

Egy szép napon, a füvön hirtelen végig fut az idő képe.

Hirtelen páncélos lovagok rontanak be, minden embert elkapnak. Hirtelen egy lény jelenik meg.

– Ki ön? – kérdezi a főnök.

– Átárosz az idő – felel az isten.

– Menjen el a király nevében.

– Állj, az idővel nem hadakozunk! Érted már itt az idő kardja.

– Nekünk is van kardunk megölni.

– Maradj.

Ezzel lesújt, és a sereg visszatér a várba.

Az isten meg így szól: – Ne feledjétek Átároszt, az idő istenét.

Túl az előzőn, a lovagok megint támadnak.

– Nézd a lovagok! – mondja Pátor Hálánának.

– Nem túl durvák már? – mondja Hálána.

Mikor a lovagok odaértek, rögtön támadtak. De ekkor mindent beborított egy éles fény. Egy páncélos jelent meg.

– Ki ön?

– Az idő – felelt Átárosz. Átárosz időcsövet képezve, megmenti a családot.

– Hol vagyunk?

– Nálam a házamban. Cukrot a kávéba?

– Igen, ha lehet, két teáskanálnyit.

– Itt a kávé. Most pedig visszamegyünk.

Amikor visszatértek, a lovagok támadtak.

– A kard?

– Élettelen.

Az isten ekkor időcsövet csinált és megint a várban termett.

Ezután Átárosz újra vendégül látta a családot.

Írta és illusztrálta ? : Csemer Magdolna (Bátonyterenye)

ÚT AZ USA-BA A művész a kollázs készítésekor New York-i útjára emlé­ kezett vissza, mert nagyon szeretett ott lenni. Leginkább a repülőről való kilátást szerette, hiszen New Yorkban hatalmas felhőkarcolók vannak és felülnézetből egészen máshogy néznek ki, főleg mikor megcsillan az épületeken a napfény. Erre visszaemlékezve alkotta ezt a játékos művet.

Mikor átrepült Floridába, akkor a pálmafák levelei ihlették őt.

Írta és illusztrálta: Szava Csanád (Cluj-Napoca/Kolozsvár)

QUIVAR Volt egy vonal. Elindult, hogy egyenesen megérkezzen az élő idomok világába, ahol majd találkozik veled, a képzelőerő birtoklójával. Eleinte csak a végtelenben érthető görbületekre gondolva haladt, előre, mint akinek nem számítasz, de aztán egyet gondolt és jobbra, balra, ide-oda fordult. Amikor először látta önmagát, észrevette, hogy négy oldalról körülfogott egy területet.

Te ezt még nem láthatod! – gondolta. Aztán eszébe jutott, hogy egy meleg szín láthatóvá tenné a síkban rajzolódó gondolatokat. Azzal a nap színe, az örökkévaló színű arany átcsorgott oda, mint egy kanál méz a gondolatébresztő teádba. Átfestette a négyzeteket, de jött máris a tengerek felől a kristályos hideg. Szín képében jött, találkozott a vonalakkal és anélkül, hogy tudta volna, mintegy megsejtette a quivart. Nem sokat hezitált, csapatban állt fel a társaival és felépítette a maradék dimenzióját. Te most is látod, amint a magas építmények mély gondolatokká horpadnak, miközben kidomborodik a képzelet színeinek idoma. Az idomok eleven mozgásában alig kivehető volt már a szellem rácsozata. A színek és gondolatok mint hulladékból újrahasznosított papírdarabok élték újabb és újabb életeiket. A sárga melege örök harcot vívott így a kék hűvös hullámzásával. A vöröset hiányolom, de erről csak a képzelt problémám tehet. A probléma nyitja nálad van: mikor megláttad a vonalat, akkor indult el a történetünk.

Írta és illusztrálta: Élő Sára Luca (Szada)

EGY MESEHÁZ A KÓRHÁZBAN Amióta az ember az eszét tudja, biztos nem történt olyan, hogy egyszer legalább ne fantáziált volna – például Varázslatos Lényekről. És azt is kitalálhatta, hogy ezek a fantázia lények hol fognak lakni, hová fognak betérni, ha vásárolnak, vagy ha valami gondjuk van. Azt hiszem, maga a Mesés Betegségeket Gyógyító Kórház is így jött létre.

Ezt a kórházat akkor ismertem meg, amikor eltört a farkam – csak hogy tudjátok, miért is kerültem ide.

Egyébként a nevem Lillidur és egy ötfejű sárkány vagyok.

Még soha nem feküdtem kórházban, így nagyon izgultam, amikor bevittek.

A mentőautó sötétjében féltem a legjobban, de amikor kiléptem, kissé megnyugodtam. A kórház külseje fehér színű volt, belül szintén fehér falakkal, kis szobákkal. Egész barátságosnak tűnt.

Villámgyorsan végig toltak a folyosókon a műtőbe, rendbe hozták a farkincám és utána bevittek az egyik kis szobába. Óvatosan felemelkedtem és bekukkantottam a mellettem lévő helyiségbe. Ott egy sellő feküdt. Uszonyát vízbe lógatva épp a tévét nézte. Megnéztem a mellettem lévő kis asztalt. Azon a kórház alaprajza feküdt. Zöld és kék színben vibrált, még miniatűr szobácskák is szépen ki voltak alakítva rajta.

Szabadidőmben ebbe az alaprajzba készítettem, vágtam, ragasztottam, hajtogattam kis figurákat. Mindegyiknek találtam nevet, személyiséget és barátot. Ezután jött az igazi kihívás: be kellett rendezni a szobákat. Az összes varázslénynek készítettem apró kórtermet, kis irodákat és

egy büfét is. Később, amikor már a kertben is járhattam, akkor az én birodalmamban is kialakítottam a picinyke padokat, és megfestettem a kis virágsorokat is.

Egy nap, amikor az egyik nővér bejött, elcsodálkozott.

– Ezt mind abból a táblácskából készítetted?

Megmutathatjuk a többi kis betegnek? – Jó ötletnek találtam, így a gyerekek játszótermébe átkerült a miniatűr babaház, és mivel egyre többen hittünk a varázsában, a hajtogatott bábuk lassan életre keltek a kezünkben.

Mindegyiknek lett saját élete, mert a gyerekek sokat játszottak velük.

Aztán eljött az a nap is, amikor hazaengedtek. Amikor bementem, hogy elbúcsúzzam a többiektől, a gyerkőcök között egy kislányt pillantottam meg. Nagy barna szemei voltak, hosszú selymes narancs haja, sárgás szárnyai és zöld ruhája.

Csodálkozva néztem rá. Hisz ezt a babát még én készítettem egyszer. Csak akkor még pirinyó volt, mint a kisujjam. Most nem szólt egy szót sem, csak nézett.

Amikor felé nyújtottam a mancsom, ő megsimogatta.

Már valódi élőlény volt. Valaki igazán hitt benne és ez életre keltette. És akkor láttam, hogy a többi báb is föléledt: repültek, csörtettek, botorkáltak, kúsztak, ki-ki a kedve szerint. És mi mind nagyon örültünk nekik.

Szerintem ennek a történetnek a tanulsága az, hogy ha valamit létre hozzunk, elsősorban az a fontos, hogy nekünk tetszik-e és hogy tudunk-e hinni benne.

Mert a dolgokat először úgyis meg kell álmodni.

Írta és illusztrálta: Papp Vencel (Pomáz)

A VÁRKAPU (kitalált történet)

Egyszer volt, hol nem volt, volt két király: Dávid és Vencel.

A két király szövetséget kötött, de Dávid felrúgta az egyez­ séget. Nemsokára lengyel csapatok özönlötték el az orszá­ got. Vencel király tudta, mi történt: Dávid, a lengyel király jött, hogy elfoglalja az ő gyönyörűséges országát. Bevonult Prága várába és várta a fenyegető támadást. Jöttek is a csapatok, százezer katonát hozott az ellenség. Egy évig ostromolták Prága várát, de végül elmentek örökre. Biztos elfogyott az élelmük. Miután kimentek a várból, hogy meg­ nézzék mi a helyzet, a vár kapuja úgy nézett ki, hogy tele volt nyílvesszőkkel, megrepedt az egész, tele volt égés­nyo­ mokkal. Vencel király ezt szólotta: – Ez a kapu mentett meg, rakjuk ki a város főterére! – így is tettek.

Írta és illusztrálta: Török Luca Kyra (Kunszentmiklós)

QUIVAR Szakad az eső, pont, mint tegnap délelőtt, szakad, mint könny a szememből, most éjfél előtt.

Várok, ha akarnám, se tudnám megmondani mire, valami olyanra, mire lelkem remegése alább hagyna lassan.

Azt akarom, hogy valakinek ezt is elmondhassam!

Elmondhassam valakinek mi jutott eszembe, kérhessem valakitől, hogy költözzön szívembe. Úgyis koszos már, üres, rég nem járt benne senki, tudom, hogy rendet kéne odabenn tenni.

Ecsetet ragadok, ő a semmiben is társam nekem. Újra meg újra megremeg kicsi lelkem. madárka ő, kinek elveszett a párja, madárka, ki hangját oly’ régen nem találja.

Tátja csőrét, énekelne, hogy mindenki hallja, de nem jön ki onnan semmi, valami marja.

Egy vonás, majd kettő, értsétek meg, hangom elveszett! Értsétek meg, mit mondanék, kérlek titeket!

Szavak kaparják torkomat, kérnélek, maradj, nehogy valahol szebb madárdalra akadj…

Amíg én küzdök nótámért rendületlen, ne legyél Kedves ilyen türelmetlen.

Ideges vagy már, hisz nem szólok, helyette millió ecsetvonás, remeg az ajkad… mondd, te a vásznamon mit látsz?

Írta: Pincés András (Siklós) | Illusztrátor: Papp Krisztina (Budapest)

Gyengénlátó tanulók felfedezik a makettet.

Szerkesztők: Borus Judit, Kardos Eszter és Kárai Petra