BART A ANDRÁS
NYÁRI BEMUTATÓK
A nyár úgylátszik serkenti a színházi emberek, főként a rendezők agyműködését, élénkíti fantáziájukat, meghozza kezdeményező kedvüket. Alighanem arról van szó, hogy megszabadulva a megszokott kőszínházi keretektől, az állandó társulat több nyire kötelező adottságaitól, rendezőink merészebben vágnak bele kockázatosnak tűnő vállalkozásokba is. És mint az idei nyár mutatja, sikerrel. Kazimir Károly Körszínháza túl az első évtizeden a főváros nyári kulturális prog ramjának immár nélkülözhetetlen velejárója. Túlélte a saját berkeiben jelentkező mű sortervi és előadásbeli bizonytalanságokat, a sajtóvitákat, a helyiség-gondokat és Ka zimir mondhatnánk, a megszállottak hitével elismert és népszerű színházi fórumot teremtett. Az idei vállalkozás minden eddiginél merészebbnek és kivihetetlenebbnek tűnt. A Kalevala színpadra állítását (mint ezt nyilatkozatából megtudjuk) még az elismerésreméltó és szakszerű munkát végző, átdolgozó Ortutay Gyula is meghökkentő ötletnek találta. De Kazimir ért ahhoz, hogy lázba hozza a körülötte tevékenykedőket: hatá rozott rendezői koncepciója mellett következetesen, olykor makacsul kitart, és a siker ezúttal őt igazolja. Koncepciójának lényege és sikerének titka fonák módon éppen az, hogy - okulva a korábbi kísérletek kudarcain - nem próbálta meg dramatizálni a finn nép naiv epo szát. Egyes részleteket Képes Gézával újra fordíttatva, arra ösztönözte az átdolgozót, hogy válogassa ki a színpadi előadásra legalkalmasabb részeket, és azokat lehetőség szerint Lönnrot Illés gyűjtésének publikálási sorrendjét megtartva, fűzze össze. Az eredmény? Koreografált mozgásokkal illusztrált előadóest. Inkább meseestet kel lene írnunk, hiszen az egyes epizódokat nem annyira előadják, mint inkább a fosztókák vagy székelyfonók hangulatára emlékeztető környezetben regélik el. A koreog ráfián pedig nem csupán a színészek gondosan megtervezett artisztikus mozgását, hanem a kellékek, a ruhák ötletes átalakulását, a játékban való részvételét is érte nünk kell. Mindez azonban csak üres játék és deklamálás lenne, ha a rendező a Kalevala egészében nem érezte volna meg és nem tudta volna tolmácsolni azokat a motívumo kat, amelyek az időben távoli rokonság ködös érzésén túl, a valóban rokonsors asz1127