SZENTENDREI TEATRUM Sajtófogadás 1967-68-ban merült fel az ötlet, hogy a szentendrei főtéren előadásokat kellene tartani. Akkoriban még igen centralizált volt a kultúra-irányítás, ezért bizonyos állami vagy pártszerű összeköttetések nélkül egy új színházi intézmény létrehozása szinte elképzelhetetlen volt. Nekem nem is voltak ilyen kapcsolataim, mégis nekivágtam, amolyan " k i s c s e r k é s z " módra. Ez volt az én életelemem. Talpaltam, kértem, kunyeráltam, hitegettem, elképesztően széles körben találtam szimpatizánsokra, később támogatókra. Hihetetlenül sokan igyekeztek az ügy segítségére lenni, nemcsak színházi, de a legszélesebb társadalmi körökben is. Természetesen volt egy " k ö z é l e t i s a n s z " is, - az említettek ellenére: valamelyes szabadságot kaptak akkor a
megyei
és
valamennyit
a
városi
tanácsok,
az
akkor
kezdődő
d e c e n t r a l i z á l á s érdekében. Így másfél évi lankadatlan fáradozás után - szinte " i l l e g á l i s a n " - megtartottuk az első nyolc előadást. Még azon a nyáron, a valóban kirobbanó hatás következményeképpen két pótelőadást kellett tartanunk. Vezető ambícióm mindenképpen az volt, hogy ezen a magyar barokk téren magyar színházat kell teremteni - felfedezni vagy újraalkotni régi magyar előadásokat, műveket. Így Békés István édesapám nagyszerű kutató és adaptáló munkájának a segítségével is megszületett a bemutatkozó programja: az azóta emlékezetessé lett: COMICO-TRAGOEDIA és a még elhíresültebb PIKKÓ HERTZEG és JUTKA PERZSI. Alapvető szándék volt, hogy népi színház, demokratikus színház, " b r e t t l i " színház legyünk, ahol az előadás és a szereplők, a nézőkkel erős, együtt érző kapcsolatot tudnak teremteni. Eszmém volt, hogy szabadtéri játékhoz nagyon erős kisugárzású jelentős vezető művészeket nyerjünk meg, ugyanakkor számtalan tehetséges, még ismeretlen fiatal művésznek adjunk lehetőséget. Létfontosságú volt, hogy az akkor uralomra szert tett technikai hangosítást ne alkalmazzuk, mert az élő emberi hangnál, beszédnél nincs fontosabb kapocs a közönség lelkével.