irat3

Krizbai Gergely „krizbo”: Az időn átívelő kézfogás Ma a Szentendrei Teátrum számára rajzoltam képeslapot. Nem akartam, hogy ez is csak egy legyen a számtalan karácsonyi kártyából, és valami, a magam számára is izgalmas dolgot szerettem volna csinálni. Az jutott eszembe, hogy átdolgozom a legelső, 1969-es teátrumi előadáshoz használt – de 1968-ban készült – Deim Pál-grafikát, és belerajzolom ebbe az ikonikus képbe a színház aktuális, öt éve általam tervezett madaras logóját. Összekötöm a jelent a színház ötvenéves történetével.

(Erősen aktuális ez a kapcsolat, hiszen tavaly volt 50 éves a Teátrum, nagyon klassz weboldalt készítettünk, itt tudjátok megnézni: www.teatrum50.hu) Mindenekelőtt természetesen kikértem a Deim-örökösök hozzájárulását a munkához – ezúton is köszönet érte, hogy lehetővé tették a rajz létrejöttét. Az ötlet teljes átdolgozást kívánt – újrarajzoltam az egész grafikát és hozzá a madarat, hogy közös grafikai egységet alkosson a kettő.

Valahol félúton jutott eszembe, hogy megnézzem, vajon hány éves volt Deim, mikor ezt a képet készítette – nos, éppen 36, vagyis kevesebb, mint négy évvel volt idősebb, mint most én. Aztán azokra a grafikusokra, művészekre, tervezőkre gondoltam, akik részt vettek a Teátrum – és Szentendre – vizuális identitásának történetében, majd arra, milyen megtisztelő, hogy egy csapatba tartozhatom velük, mivel ötödik éve én tervezem a városban megjelenő plakátokat, szórólapokat és logókat.

Vajon, hogy emlékeznek majd rám az utánam jövők? Emlékszik majd bárki ezekre a plakátokra?

Felfedezik a számomra fontos tipográfiai kalandokat, vagy csak a hibáim maradnak fenn? Egyáltalán, újabb 50 év távlatában lesz-e jelentősége a munkámnak? Lesz-e ötven év múlva egy másik, harmincas éveiben járó grafikus, aki az akkor talán már nem is élő Krizbo dolgait rajzolja át? Mi marad meg a munkámból? Mi marad meg belőlem?

Tudjátok, átrajzolni egy Deim-képet kicsit olyan érzés volt, mint egy kézfogás, egy időn átívelő párbeszéd az akkor harminchat éves művésszel. Már régóta izgat, hogy milyen megtisztelő szerepem lehet Szentendrén, hiszen azok közé a grafikusok közé tartozom, akik hozzáadtak valamit Szentendre vizuális identitásához – és csak remélni merem, hogy értelmes felszólalóként maradok meg ebben az évtizedeken átívelő művészeti párbeszédben. Szóval köszönöm. Köszönöm ezt a lehetőséget.

Köszönöm, hogy részese lehetek ennek a beszélgetésnek.