VIZSGA ÉS ELŐADÁS SHAKESPEARE: SZENTIVÁNÉJI
ÁLOM
Színház- és Filmművészeti Egyetem - Szentendrei Teátrum Máté Gábor harmad- (bár e sorok megjelenésekor már negyed-) éves osztálya a szélesebb nyilvánosság előtt az idei POSZT-on mutatta be az Ács János rendezte Szentivánéji álmot. Az előadásnak gyorsan híre kelt, s a szentendrei közönség egy része (velem egyetemben) feltehetően erős várakozásokkal indult a Malomba. Amikor azután az előadás végén tagadhatatlanul némiképp csalódottan hazafelé indultam, sokáig tűnődtem, hogy e csalódás mennyiben köszönhető a hírverés keltette felfokozott várakozásnak. Gyanítom: nagyban. Hiszen a Szentivánéji álom igen jól sikerült vizsgaelőadás. Vannak persze, akik vitatják, hogy e kategória létezik-e egyáltalán; szerintem e kérdésre egyértelműen igen a válasz. Merthogy a főiskolai színészvizsgák lényege mégiscsak az, hogy számot adjon az eljövendő aktorok képességeiről, tehetségéről, az osztályban folyó munkáról. Már az is öröm, ha az ember észrevesz, felfedez néhány kiragyogó képességű hallgatót, ám egy vizsgaelőadás értékét az adja, ha látszik: az osztály tagjai együtt, csapatként is tudnak gondolkodni, dolgozni, sokféle megtanulható készséget elsajátítottak, játékkedvet, lendületet mutatva dolgoznak, s persze mindezen túl minél nagyobb részük tehetségesnek is tűnik. A rendező ilyenkor olyan speciális játékmesterként működik, akinek a fiatalok alkotásba való bevonása, közös gondolkodásra késztetése is alapfeladata. Egy vizsgaelőadás alkalmával bármely izgalmas rendezői koncepció csak akkor megfelelő, ha egyúttal helyzetbe hozza (esetleg a szokottól eltérő helyzetbe) az ifjú színészt. Vagyis egy jó és a célnak megfelelő vizsgaelőadás nem feltétlenül találkozik jelentős, eredeti rendezői koncepcióval (jelentős vizsgaelőadás és jelentős előadás egybeesésére az utóbbi néhány évből magam csak egyre, a négy évvel ezelőtt végzett Zsámbéki-osztály játszotta, Zsótér Sándor rendezte Patkányokra emlékszem). Így aztán tárgyilagos recenzens, ha úgy érzi, sikerült vizsgaelőadást lát, nem firtatja a rendezői koncepció esetleges réseit vagy sablonjait - amit azért nagyban megkönnyít, ha az alkotók nem olyan nyílt szerkezetű, számos, szinte kényszerű értelmezési kérdést felvető, ugyanakkor számtalanszor játszott művet választanak, mint a Szentivánéji álom. S ha a recenzens csalódottnak érzi magát amiatt, hogy előzetes várakozásaival ellentétben sikerült színészvizsga és jelentős rendezői koncepció most sem esett egybe, ezt hajlamos magánügyként kezelni. Tartani akarván magam ehhez, de nem szabadulván néhány Pécsett elhangzott véleménytől (nagyra becsült - s Ácsot tudtommal sokra tartó - kollégám például az elmúlt másfél évtized legjobb Ács-rendezésének mondta az előadást), csupán röviden, néhány mondatban szeretném leírni, miért