Maszlobojscsikov A vihar KÉSZ

FŐOLDAL HÍREK ARCHÍVUM A LAP TÖRTÉNETE ELŐFIZETÉS IMPRESSZUM KAPCSOLAT PARTNEREK, TÁMOGATÓK OLVASÓI LEVELEK

DIALÓGUS EGYSZER VOLT? FESZTIVÁLNAPLÓ BLOG RESTANCIA

<< 2015/07-08. szám >>

SZERTESZÉT SZÁLLÓ KÖ N Y V LAPO K

A

VIHAR

A

VIII. SHAKESPEARE-FESZTIVÁLON, GYULÁN

Valahol Fényes és Bicere közt elbújt a nap és mind erősebben fújt a szél, engem pedig balsejtelmek kezdtek gyötörni. Aztán megérkeztem Gyulára, meghallottam a mennydörgést, s kisvártatva érkezett az égszakadás és a földindulás. Amikor vacsora közben mind reményvesztettebben bámultam a zuhogó esőt, erős kételyeim támadtak, hogy szerencsés ötlet-e szabadtéri színpadon Vihar-fesztivált szervezni.

Merthogy az idei gyulai Shakespeare-fesztivál gerincét A vihar című színmű adta. Három külföldi vendégjáték mellé a beregszászi színházzal közös saját bemutató is társult, s a négy produkcióból kettőnek a szabad ég alatt a Várszínház adott helyet. A négyből magam hármat láttam – igen, láttam, mert a viharos napon, amikor a beregszászi előadást néztem, az eső nem sokkal nyolc óra előtt abbamaradt, s alig valamivel a fél kilencre meghirdetett kezdés után végül is elfoglalhattuk helyeinket.

A dél-koreai vendégjátékot pedig nem is fenyegették az égiek. Le is vontam a következtetést: ha a gyulai fesztiválon ennyire nem fognak a babonák, jövőre akár fél tucat Macbethet is megnézhetnénk. Ha a színházi babonát leszámítjuk, talán könnyebb feladat is lenne, mint A vihar. Hiszen Shakespeare kései drámája (utolsó műveinek egyike) gondolatilag gazdag, összetett mű ugyan, ám kevéssé hálás színpadi nyersanyag. Filozófiai mélységei nem könnyen jeleníthetők meg a színen, maga a cselekmény viszont túlságosan is átlátható, kiszámítható, s nem könnyű olyan kulcsot, olyan koncepciót szervező metaforát találni, mely a szokottól eltérő, eredeti irányba mozdítja ki a mű színpadi értelmezésének tartományát. Ám éppen ebben az évadban láthattunk erre sikeres példát; Bagossy László Örkény színházi rendezése akár itt is vendégszerepelhetett volna (felteszem, kimaradásának nem esztétikai, hanem technikai/anyagi okai voltak). A három általam látott bemutató közös vonása, hogy a szokottól eltérő módon/formában értelmezi a művet – eltérő sikerrel.

A vihar – a dél-koreai Mokwha Repertory Compani előadása a gyulai Shakespeare-fesztiválon A dél-koreai Mokwha Repertory Company előadása keleti környezetbe (a színlap szerint pontosan az ötödik századi Koreába) helyezi a darab cselekményét. Megváltozik a szereplők, a helyszínek neve, s amúgy is sok a változás a külsőségekben; Caliban például kétfejű, torz lényként jár-kel, s két fejének (énjének?) legfőbb vágya, hogy szabaduljon a másiktól. Bár sem a koreai mese- és mondavilágban, sem a koreai színházi tradíciókban nem vagyok igazán jártas, valószínűnek érzem, hogy Oh Tae-Suk rendezése ismert mesetöredékekkel és egy sajátos színházi hagyomány elemeivel dúsítja a shakespeare-i történetet. Ehhez társulnak a gyönyörű, színes jelmezek, a tradicionális kellékek (például a boszorkányos ügyességgel forgatott legyezők) és a helyenként egészen lenyűgöző mozgástechnika. Szűnni nem akaró lendület jellemzi a játékot; valaki mindig mozgásban van, de nemegyszer érződik úgy, mintha az egész színpad mozogna – és a színes forgatag egy ideig kétségtelenül magával ragadja a nézőt. Ám egy idő után a forma már kevés meglepetést tartogat, a színészi játék sem mutat újabb színeket, s noha felettébb megnyerő az a harmónia, mely a színpadról a nézőtér felé árad, egyúttal súlytalanná is teszi a játékot. Merthogy a Mokwha

Keresés... keresés

Repertory Company előadásában jószerivel minden szereplő rokonszenvesnek, szerethetőnek tűnik, a megbocsájtás pedig teljesen természetes gesztusnak hat. Ami mondandóként szép ugyan, de kilúgozza a feszültséget a játékból. Így minden szépsége és a szereplők kétségtelen kvalitásai ellenére egy idő után az előadás igen közel kerül ahhoz, hogy ne egy autonóm színpadi jelrendszer megtestesüléseként vagy érvényes szöveginterpretációként, hanem sajátos formába és koreográfiába rendezett színpadi mutatványként hasson. S nem könnyű szabadulni attól az érzéstől sem, hogy hasonló eszközökkel csaknem bármely Shakespeare-darab (jelentésétől többé-kevésbé függetlenül) színpadra állítható lenne. Mindez nem jelenti azt, hogy a társulat meghívása haszontalan lett volna, hiszen markánsan mutatta fel egy a miénktől élesen eltérő színházi kultúra elemeit, s az a harmonikus életérzés, melyet megjelenített, legalább némi feloldásként szolgálhatott a korábbi előadások szkepsziséhez, világfájdalmához képest.

Noha Szergej Maszlobojscsikov és Silviu Purcărete más eszközökkel, más formákkal közelít a darabhoz (és eltérő sikerrel is járnak), az előadásokban közös, hogy a mű konszenzusos interpretációjára kérdeznek rá. A Gyulai Várszínház, a Szentendrei Teátrum, a debreceni Csokonai Színház és a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház közös produkciója Miranda kétségbeesett kérdésével kezdődik: „Ki vagyok én?” Ám később Miranda mégis az előadás azon kevés szereplőinek egyike lesz, akiről nagyjából tudhatni, kicsoda. A kérdés annyiban mégis emblematikus, hogy az identitás (mind a valós, mind a színpadi identitás) problémája végigvonul a játékon – más kérdés, hogy gyakran inkább a befogadó küszködik e kérdéssel, mintsem maguk a szereplők. A kérdés rögvest felvetődik Prosperóval kapcsolatban is.

Abban, hogy a szerepet ezúttal nem férfi, hanem nő játssza, a magam részéről semmi rendkívülit nem találnék (ha elfogadjuk azt a tézist, hogy egy szerepet igyekezni kell az adott társulaton belül a leginkább alkalmas színészre osztani, akkor természetesnek tűnik, hogy a bölcsesség és titokzatosság sajátos kombinációját igénylő szerep a beregszászi társulatból Szűcs Nellié kell, hogy legyen), de a rendezőnek valamiért fontos a nem, hiszen a színlapon nem Prospero, hanem Prospera szerepel. Ám számomra ennek jelentősége nem derül ki a játékból, vagyis nem érzem magának a nemi princípiumnak a fontosságát. Nem ez az egyetlen pont, ahol az izgalmas kiinduló ötlet nem tűnik következetesen végigvittnek. A vendégszövegeket nagy kedvvel alkalmazó előadásban Caliban III. Richárd monológjával lép színre. Vagyis az ösztönlény a tudatos aljasság ruháját ölti magára, ami kifejezetten izgalmas elképzelés, melyet részben ki is bont az előadás; Caliban (Trill Zsolt szuggesztív alakítása) remekül manipulálja Stephanóékat, s tereli az eseményeket az elkerülhetetlenül bekövetkezni látszó gyilkosság felé. Ám a szöveg utolsó fordulata nem támogatja ezt a koncepciót, hiszen Caliban képtelen megakadályozni, hogy „szövetségesei” ne ostoba rablással foglalatoskodjanak Prospera megölése helyett – erre viszont sem magyarázat, sem reflexió nincs a játékban. Látványos ötlet Ariel megsokszorozódása is, ami nem is annyira az interpretáció, mint inkább a látvány síkján hat; érzéki testet ölt így a szellemvilág, melynek Prospera valóban ura és mozgatója lehet.

A vihar a beregszásziak koprodukciós előadásában (fotó: Kiss Zoltán) Prospera alakját egyértelműen a művészet, az irodalom, a mágia világához kapcsolja a játék. Ezek nem egymásnak ellentmondó fogalmak; a művészet és a varázslat Maszlobojscsikov értelmezésében egy tőről fakad. Mind több papírlap teríti be a színt, nemegyszer maga Prospera is ezekből olvas – nem csupán a teremtés aktusára, hanem a színházi helyzetre is utalva. Valóság és teatralitás azonban

legfortélyosabban a szerepcseréknél gabalyodik egymásba. Kristán Attila és Ivaskovics Viktor játssza a Stephano‒Trinculo és az Antonio‒ Sebastian kettőst is; „ki-be járnak” a szerepek közt. A játék egy-egy hangsúlyos pillanatában azonban azzal szembesülnek, hogy nem tudnak visszabújni a szerepükbe, mert azt mások már elfoglalták (s persze a játék velük is zökkenőmentesen haladt tovább). Kitűnő teátrális ötlet lehetne ez, mely egy jól megfogalmazott színházi paradoxont tesz érzékletessé, ha a ki-be lépéssel nem változna a játék menete is. Ám Maszlobojscsikov rendezésében Antonio és Sebastian először mégiscsak megölik a királyt és Gonzalót (Macbethtől és a Ladytől kapván vendégszövegeket), s csak ezt követően, a szerepcseréknek is köszönhetően áll vissza az eredeti helyzet (vagyis Alonso megmenekül).

Azt hiszem, ez így egyszerűen sok. Elvben persze el tudok képzelni egy olyan előadást, mely színházi paradoxont a művészet teremtő értelmezésével és alapvető filozófiai kérdésekkel párosít, s amelyben az ilyen, fent leírt, hangsúlyos jeleneteknek nem is ambivalens értelme, hanem több, egymásba kapcsolódó jelentése van – de ahhoz nemcsak Prospera, hanem a rendező részéről is szükségeltetne némi mágia. Olyan rendezői vízió, mely ezeket a jelentéseket magától értetődően forrasztja össze; mely olyan érzéki erővel, atmoszférával bír, ami megindokolja (vagy legalábbis elfogadtatja) azt, hogy a játék egyes szeleteit inkább átérezni, mintsem érteni kell, s amely megfelelően könnyed, elegáns ahhoz, hogy a tartalom zsúfoltságát ellensúlyozni tudja. Ennek híján viszont minden szempontból túlzsúfoltnak, ugyanakkor szakadozottnak hat a játék, az értelmezési lehetőségek gyakran nem összekapcsolódnak, hanem ellentmondanak egymásnak, s számtalan kérdés marad válasz nélkül. Aminek oka lehet az is, hogy az előadás nem készült el teljesen a bemutatóra, de az is, hogy Szergej Maszlobojscsikov kezében ezúttal nem volt varázspálca.

Silviu Purcărete kezében viszont volt. A Craiovai Nemzeti Színház bemutatója olyan előadás, melynek kapcsán a recenzens tényleg hajlamos mágiát emlegetni. Ami alighanem félrevezető: Purcărete rendezése nem csak kivételesen erős atmoszférájával és vizuális erejével nyűgöz le; következetesen megvalósított értelmezéssel is bír. Nem csupán érzékiségében, vizualitásában ragadható meg, hanem intellektuálisan is – noha a különlegesen gazdag alkotói képzelet nélkül nyilvánvalóan nem fejtene ki hasonlóan erős hatást. Purcărete a történetet Prospero álmaként, alighanem halála előtti utolsó, lázas álmaként értelmezi. Vagyis amit látunk, a művész képzeletében játszódik ugyan, ám az elmúlás sajátos kontextusba helyezi. Az elmúlás nem pusztán az ember fizikai elmúlása, hanem egy régi, értékcentrikus világé is. A játék egyetlen helyszíne egy valaha alighanem gyönyörű, mára foszladozó, málló falú, szétesőben lévő (kastély)szoba. Itt kucorog Prospero, s ide nyitnak be időnként idétlen mosolyú, csiricsáré öltözéket viselő figurák (akik mintha egy kosztümös francia vagy olasz darabból érkeznének). Van, hogy keresik is Prosperót, de hiába, észre nem veszik.

A szoba közepén egy szekrény áll; igazi varázsszekrény, innen lépnek színre a Prospero képzeletét benépesítő szereplők. Elsőként egy csaknem meztelen, atletikus fiatalember érkezik; ő mindenestül Prospero teremtménye. Sorin Leoveanu alakítja Miranda és Caliban szerepét is. Úgy kell beöltöztetni mindkettőhöz; bábuként vonaglik a teremtő kezek közt, s csak fokozatosan veszi fel a különböző szerepeket. Maga a teremtmény még innen van jón és rosszon, a mirandai és a calibani én is most, a szemünk láttára fejlődik ki. (Az egyik különlegesen emlékezetes jelenetben Caliban anyja csontvázát is megtalálja, s vele próbál kapcsolatba lépni.) A szekrényből lép ki Ariel is, aki nem a szokott légies szellem, hanem inkább lassan mozduló szolga, akinek orra bohócorr (akárcsak az őt követő szellemcsapaté). Valentin Mihali játéka hajszálpontosan egyesíti a két archetípust: a kicsit rejtélyes, mindenről tudó, mindig szolgálatkész inasét és az életből kifelé tartó, keserű bohócét. Tükörképe ezzel kicsit magának Prosperónak is, aki majd csak az utolsó jelenetek egyikében húzza magára a bohócorrot.

A vihar a Craiovai Nemzeti Színház előadásában (fotó: Szkárossy Zsuzsa) Miranda/Caliban ruhája nem hagyományos ruha; papírból készült.

Mintha mindaz az emberi tudás, amely a hosszú évek során felhalmozódott, így alakulna át. Kavarja a papírokat a szél, kosz és por keveredik közéjük, a könyv szétszálló lapjai már nem érnek többet a csomagolópapírnál. A vihar elvisz mindent, tisztít, de pusztít is. S noha ki sem mozdulunk a szobából, átsüvít szinte az összes jeleneten. Hol kísértetiesen suttogó hang teremti meg, hol a világítás és az akusztikus effektek, hol a színpadot felkavaró szél, mely fújja, fújja a papírlapokat.

Közben a szobában is mozgásban van minden; helyet cserélnek a bútorok, de tovább mállanak a falak is, néha úgy érezzük, mindjárt összedől a szoba. Így múlik, foszlik el minden – az emberi élet, a tudás, de még az álom is – Purcărete rendezése erről a fájdalmas és visszavonhatatlan elmúlásról szól. Ami legfeljebb így, leírva hat közhelyesnek, hiszen a rendező képekben mesél, s maguk a képek lenyűgözőek. De a hatás titka nemcsak a különlegesen szép világításban, az ehhez mesterien társított akusztikai eszközökben vagy Dragoş Buhagiar rafináltan kifinomult díszletében rejlik (mellesleg: a gyulai művelődési ház színpadára ezúttal még egy kis forgószínpad is befért), hanem a színészek lefegyverzően természetes, ugyanakkor szuggesztív színpadi jelenlétében is. Furcsa kettősség ez: a színészek maguk is részei a képekben megjelenített víziónak, akár műtárgyaknak is mondhatjuk őket, de az előadás hatásához nélkülözhetetlen emóció mégis az ő játékuk folyománya. Igaz ez a néhány szavas szerepeket alakítókra is, de elsősorban természetesen a két főszereplőre: Sorin Leoveanura, aki bámulatos részletgazdagsággal egyesíti és választja szét Miranda és Caliban alakját, s Ilie Gheorghéra, aki igen szűk regiszteren játszva, minden teátrális eszköztől tartózkodva is elképesztően sok színt mutat Prosperóból: megközelíthetetlen bölcset, gyöngéd zsarnokot, nyughatatlan kujont, s legfőképp: a halállal szembenéző öregembert. Aki már talán nem fogja látni világának végső szétesését. Mi viszont napról napra szembesülünk vele.

URBÁN BALÁZS

szerkesztoseg@criticailapok.hu · 1085 Budapest, József körút 29. · +36 1 315 2408

Powered by