Építész Szakkollégium: Club Aliga by Építész Szakkollégium

Építész Szakkollégium:

club aligapartraszállás Fehér partok alján – Heinrich Pál

Partraszállás - alternatíva – Kolossváry Detti

Fóliyacht

Aligadás

Káderek fürdőnadrágban – Szilágyi Adrienn

Közöd? Alig(a)!

Graffiti

Aliga egy mítosz – Török Ferenc

Tömegbeton

Com-e un bun comunist? – András Gedeon

Stop privatizáció!

A balatoni építészet története – Wettstein Domonkos

Szauna

Privát köztér

Szabad Európa TV

Szocmodern - a jövő építészete – Kovács Dániel

Transbalaton Exchange

Fotólabor

Sólymok keleten és nyugaton – Winkler Márk

Ellenkalendárium

Szigetépítés

Köszönet

fehér partok alján Heinrich Pál gépészmérnök, helytörténet kutató a Fehér partok alján – Balatonvilágos évszázados története és polgárainak visszaemlékezései című kötet társszerzője

[Az előadás a táborban hangzott el, Heinrich Pál elbeszélését az Aligadás szerkesztősége örökítette meg. Pálnak szereztünk egy kerti műanyagszéket a szörfklubból, míg mi a sörpadokon ülve ittuk a szavait. A leírt részletek ebből az előadásból származnak.]

ra, itt csinált a löszfalban egy lakást magának és 47 évig lakott itt az öreg. Őt felkeresték a korabeli kutatók, Jankó János, Orczy Lajos, a sok pesti tudósító: az öreg nagy mesélő volt, kiváló halászlét főzött. Mondhatni, ő tette országos hírűvé Aliga nevét.”

„Heinrich Pálnak hívnak, 1949. január 10-én születtem itt, Aligán. Még meg is van az épület, ahol világra jöttem, és azóta lakom Balatonvilágoson. Gépészmérnök vagyok, teljesen véletlenül kerültem a helytörténet kutatásba, én a Balaton költészetét kutatom mostmár húsz éve. Nem mindenki adott ki verses kötetet, valakinek nem volt pénze, valaki már meghalt, és korabeli újságokat kellett tanulmányoznom. A korabeli újságokból derült ki ennek a területnek a története. Ugyanis az oroszok a levéltárban a háború alatt Veszprémben a polgári részt elégették, tehát onnan nem lehetett volna elhozni. A nyaralósok emigráltak, elzavarták őket, helyi lakosok szintén nem voltak. A Fehér partok alján című könyvem ezért rendhagyó, mert az egész a korabeli újságoknak a tudósításából jött létre.”

aligha

Simon István „Az első ismert tény, amikor Simon István, aki egy főkajári halászember volt, a 48-49-es forradalom és szabadságharc hős katonája, a megtorlástól való félelmében lejött ide Aligá-

„Hogy előre menjek, Aliga a nevét egy ma már nem létező csárdáról kapta. Hogy ez most miért Aliga? Alig állt már a csárda? Vagy aki már nagyon fáradt volt, mondta, hogy »Álljunk már meg! Alig állok a lábamon!«? Még Szent Istvánra is visszavezetik, aki rossz irányba ment volna egy vadászatról Veszprémbe és mondták neki, hogy »Királyom, aligha ebbe az irányba kéne menni...«.” vasút „1861-ben megépül az a vasútvonal, amit még Széchenyi jelölt ki, a Budapest-Székesfehérvár-Nagykanizsa-Trieszt. Osztrák cég csinálta a vasutat, itt a hegyoldalba vágták, majd Siófoktól a túloldalra építették. 1862-ben elvitte a jég a vasutat, és akkor jöttek rá, hogy a Siónak a csatornáját szabályozni kellene. Amikor a szabályozás megtörtént, ez a terület akkor került szárazra.”

Mészöly Géza: Balatoni halásztanya. 1877, Magyar Nemzeti Galéria

Mészöly Géza „1871-ben Mészöly Géza hazajön Párizsból, mert az édesapja meghalt, és a temetés után a nagybácsikája, Mészöly Gyula, aki bozsoki földbirtokos volt, meghívja az özvegyet és őt egy hétre. Egy pár nap múlva Gyula bácsi, aki 102 évet élt, szólt az öccsének, hogy »Őcsi, most mutatok neked egy olyan területet, amit soha az életben nem is láttál!« Ez az élmény annyira magával ragadta Gézát, hogy haláláig nem csak Aligát, de az egész Balatont festette. Aligának köszönhetjük, hogy a Balaton szerelmese lett.” Simaházi Tóth Ede „Eljön 1902, amikor Simaházi Tóth Ede (főkajári földbirtokos,hozzá tartozott ez a terület), úgy gondolja, hogy fel kell parcellázni ezt a részt. A következőt írják róla: »1902. évben Simaházi Tóth Ede, balatonfőkajári földbirtokos a tulajdonában levő vízparti területet 64 db villatelekre osztja, lejáró utat, vendéglőt épít,

fürdőházat állít a vízbe, s ezzel megalapítja az aligai fürdőtelepet.« Ahogy egy későbbi írásában közli: »Szolgálatot tenni óhajtván a Balaton-kultusznak, a Vármegyének és a magyar hazának«.” vitorlázás „A balatoni vitorlázás ekkor nagyon egy helyben topog, csak a Magyar Királyi Yacht Club működik, arisztokraták járnak vitorlázni. 1912-ben döntenek úgy a balatonvilágosi lakosok, hogy megalapítják a Balatoni Yacht Clubot. Ennek az volt a célja, hogy a fiataloknak lehetőséget adjon a vitorlázásra, és elinduljanak a vitorlaversenyeken. A mottója az volt, hogy »Edződjetek a szelek szárnyán!«. 1949-ig működött, nagyon sok verseny volt. A mai napig is tart a Kenese-Keszthely távolsági verseny.”

fürdőegyesület „Megalakul a Balatonaligai Fürdőegyesület. Pénzük nem sok van, de bevezetik az acetilén világítást, megcsinálják Aliga II. felé a sétányokat, próbálnak parkosítani. Érdekes, hogy megcsinálják a strandot is, de a főkajári közbirtokosságnak továbbra is joga van a disznókat és a marhákat lehajtani ide itatni. Ugyanis gémeskutat nem lehet olyan helyen csinálni, ahol 50 méter mélyen van a víz. Aliga feljődése elég magas szintre jutott, de azt nem tudták megoldani, hogy naponta a marhacsordák ne jöjjenek le, ne álljanak be a vízbe, végezzék a dolgukat... A mai közegészségügyet nézve ez döbbenetes! Csak a 30-as évek végén épült meg egy mélyfúrású kút Főkajáron, amiből lehetett a marhákat itatni.” Latinák, a csaló „Trianon után megalakul egy részvénytársaság, ami egy Latinák Jenő nevű gengszter, kőbányai szerszámgyáros tulajdona, és hárommillió koronáért megvásárolja Aligát Tóth Ede bácsi két lányával a részvényesek között. »Latinák Jenő tervei szerint Balatonvilágost a városunkhoz, vagyis Székesfehérvárhoz legközelebb eső balatoni fürdőtelepet a mai kor és igényeinek megfelelően modernné, minden hiányt kiküszöbölve teljesen újszerűvé akarja emelni. Elsősorban a középosztály érdekeit tartja szem előtt, nemes szívében a tisztviselők, iparosok, munkások üdülését, a fáradtságos munka kipihenését igyekszik lehetővé tenni. Az új tulajdonos szállodákat építtet külföldi mintára, újszerűséget hoz, amikor a nyári lakásoknak megfelelő fürdőbarakkokat létesít közvetlenül a Balaton partjára. Mindezeken kívül, hogy a nyaralás a lehető legolcsóbb legyen, saját konyhakertészetet biztosít. Saját villanytelep világítja a jövőben Aligát, és hisszük, hogy az itt felsorolt tervek keresztülvitele után Latinák Jenő érdemeit a közönség teljes hálája és megelégedése honorálja.« A Latinák azonban átveri a két lányt, úgyhogy ezekből a tervekből végül semmi nem lett.” Punczi Kálmán bandája Ahogy meséltem, épülnek az éttermek, kávézók, cukrászdák, és itt, a világosi kapunál

megépült egy nagyvendéglő, ami később nagyon híressé vált az ott játszó cigányzenekarról. Hadd olvassam fel egy hirdetésüket: »Fővárosi neves színészek nívós előadásokat fognak tartani. Tűzijáték, lampionos estély, úszóverseny, szépségverseny, csónakpartik, tombola, szerpentin-és konfetticsata. Állandóan bérautó áll a nagyérdemű közönség rendelkezésére. Újonnan átalakított helyiségek! Első rangú házikoszt! Menü és penziórendszer. Kiránduló társaságnak kedvezmény. Délben, délután és este a közkedvelt Punczi Kálmán cigánybandája zenél. Zene, tánc, ételek, italok kitűnőek. Figyelmes kiszolgálás.« Punczi Kálmán fia, Gyuszi bácsi aztán még az én fiatalkoromban is játszott a világosi mulatókban. Olgyai fívérek A háború végére részvénytársaság alakul: Balatonaligai Fürdő és Gazdasági Társaság 30 millió pengővel. Ők idehozzák az újvidéki követ és elhatározzák, hogy itt egy szuper nyaralóhelyet építenek. Megbízzák Olgyai Aladárt és Viktort, hogy készítsék el a Balatonaligai Fürdő és Gazdasági Rt. számára ezt az új tervet. A háború után az USA-ba emigrálnak, ahol nagy karriert futnak be. Ha ez megépült volt volna, az egy csoda lett volna itt, Aligán, de ‘44-ben az oroszok megszállták Magyarországot és lefoglalták az anyagokat. A két szálloda közül az egyik azért megépül. spontán privatizáció ‘44 decemberében az oroszok eljutnak a Balatonig. A Balatoni csata több hónapig tart. A támadás Aliga és Főkajár között zajlik, kilóméterenként 1200 löveget hoznak ide. Mivel a magasparton zajlik a csata, Aliga nagyjából ‚ épen megmarad, ezért 46-’47-ben elindulhat egy úgynevezett spontán privatizáció. Úgy történt, hogy lejöttek ide, láttak egy nyaralót; lejön Rákosi, Gerő, elcsónakázgatnak, mindenki kijelöl itt magának egy területet… A Demokrácia c. újság ‘46-ban a következőket írja: »Van itt egy villa, amelyik az idők viharaiban gazdátlanul maradt. Tulajdonosait részben deportálták, részben a bőven leselkedő halál más fajtája végzett velük, és a villa azóta szabadon áll. Aztán egy kora júliusi hétvégén megjelent

egyik ifjúsági szervezetünk, s lefoglalta a kifosztott házat és vidámat üdült. Ám az egyik alkalommal nem jelentek meg a fiatalok. Hanem az egyik üzemi bizottság hozta le a maga dolgozóit, és velük népedítette be az elhagyott szobákat. A negyedik hétvégén azonban összetalálkozott a két csoport. S a villa birtoklásáért megindult a küzdelem. Hatóságoktól jönnek egyre-másra gyakran ellentmondó végzések. Az elhagyott ház sorsáról a két csoport szinte nekikeseredett párbajt vív a hulló cserepű tető alatt. Közben egyébként az elhagyott ház egyre pusztul: egyszer egy mosdó tűnik el belőle, egyszer egy ajtót raknak a teherautóra, és lassan csak a négy puszta fal marad belőle, használhatatlanul, téglarakásként.«” nem láttam semmit A magasparton éjszakai reflektorok álltak. Innentől ez a hely, ahol mi állunk, zárt terület volt. Erre vitorlázni, vagy csónakázni nem lehetett. Ennek az életéről, hogy itt mi történt 42 év alatt, pár éve kérdeztem egy hölgyet, aki főpincér volt itt az étteremben, hogy meséljen,

kik jártak ide? »Palikám, én nem láttam semmit, nem hallottam semmit, nem tudok semmiről.« -mondta. Úgyhogy ez egy fehér folt. Monte Carlo A rendszerváltás után az akkori polgármester próbált valamit visszaszerezni a pártvagyonból, óriási tüntetések voltak. Az állam adott egy részt ekkor a településnek a partból, a nagy része azonban nem került hozzá. Az Egészségügyi minisztérium továbbképző központját tervezték ide, ebből se lett semmi. A Gyurcsány-kormány alatt pedig eladásra került ez a terület. Két izraeli család vette meg, és elkészítették egy kis Monte Carlo tervét. Naponta 5000 ember nyaraltatására készültek. 5 csillagos szállodák, télen korcsolyacsarnok, olyan tervek voltak, hogy csak néztünk… A Latinák és az Olgyay után jött az izraeli terv. De mivel Aligán átok ül, meg az önkormányzatnak sok minden nem tetszett, addig húzták a dolgokat, míg bejött a gazdasági válság 2008-ban. A Latinák-terv és az Olgyai-terv után az izraeliek terve is feledésbe merült.

Mészöly Géza: A Balaton öble az akarattyai partokkal. 1885, Magyar Nemzeti Galéria

partraszállás alternatíva Kolossváry Detti építészmérnök, szakkollégiumi tag az EASA magyarországi képviselője, a Club Aliga – Partraszállás összművészeti tábor főszervezője

Az építészképzés jelentős hányada a műszaki és művészeti oktatás kiegyensúlyozott arányát igyekszik megcélozni, amelynek dilemmája, hogy a kettő más-más oktatási formát, teret követel, amely szükségképp okoz feszültséget, rugalmatlanságot a képzésen belül. Az egyetemi curriculum kötöttsége végett kialakult hiányérzetet különböző kezdeményezések próbálják világszerte orvosolni. 1981-ben rendezték meg az első EASA-találkozót Liverpoolban, azzal a céllal, hogy hiánypótló szerepet vállaljon az építészoktatásban. A szervezet európai építészhallgatók önszerveződő hálózatává nőtte ki magát. A mozgalom ambíciója egy olyan nemzetközi fórum megteremtése volt, ahol a különböző kultúrák építészhallgatói megosztják tapasztalataikat oktatási rendszerükkel kapcsolatban, továbbá közösen gondolkodnak aktuális, a szakmát érintő témákról. A hálózat olyan szemléletmódot képvisel, melynek központjában az alkotó tevékenység mellett, a társadalmi valósághoz való kötődés, a realitás igénye áll. A szervezet legmeghatározóbb eseménye a nyári találkozó, az EASA. Minden évben más és más nemzeti csapat szervezi az összejövetelt egy általuk meghatározott globális problémakörrel foglalkozó, releváns téma mentén. Az összejövetelek tapasztalati úton tanítanak kapcsolatot teremtve a helyszínen élő közösségekkel. Az országok delegáltjai változatos elméleti vagy

gyakorlati, a tematikára reagáló workshopokon dolgoznak együtt két héten keresztül. Az elmúlt években több ország esetében az EASA közösség segítette egy-egy szervezet alapítását, mely helyben honosította az építészoktatás ezen formáját. Az Építész Szakkollégium a műegyetemi képzés kiegészítése céljából jött létre 1996-ban. A szervezet alapítása óta komplex, nemzetközi színvonalú oktatási formát kíván megvalósítani, melynek alapvetése az egymástól tanulás, a műtermi munka, valamint a kritikai szemléletmód kialakítása. Az önképzésen alapuló szervezet saját szakmai igényből és hiányérzetből adódó kurzusok megszervezésére törekszik, emellett fontosnak tartja a határterületekkel való kommunikációt. A műterem központi helyet foglal el a szakkollégium mindennapjaiban, mely állandó stúdiómunkának ad teret. Az EASA nemzetközi építésztalálkozón való részvételnek sok évre visszanyúló hagyománya van a Szakkollégium életében. 2006-ban Budapesten tartották az EASA találkozót, a résztvevők a „Common Place” fogalmához kötődően alkottak. A szervezők később beléptek a Szakkollégiumba, és mint az EASA magyar képviselő szervezete vitték tovább a megtapasztalt szellemiséget. 2020 nyarán Észtország következett, EASA találkozót szerveztek, azonban, mint sok más

hasonló esemény ebben az évben, az 500 fős nemzetközi tábor a járványhelyzetre való tekintettel szintúgy meghiúsult. A nemzeti csapatok az EASA működését reprezentálva országhatáron belül kisebb léptékben kísérleteztek nemzeti táborok szervezésével. A club aligai Partraszállás – összművészeti alkotótábor ennek a kezdeményezésnek a hazai eseménye, melyet az Építész Szakkollégium tagjaival készítettünk elő. Az alkotótábornak Balatonaliga strandja, a Club Aliga adott otthont. A terület már a 19. században az előkelő réteg kedvelt nyaralóhelyének számított, majd a Rákosi-rendszer térnyerése után a pártelit üdülőhelye volt, hosszú éveken át kizárva innen az átlagembert. Az elmúlt évszázadban számos magas építészeti minőséggel bíró modernista házat építettek[1], ugyanakkor ezeknek sorsa mostanra kilátástalanná vált. A rendszerváltás óta nem használt villák, középületek egy része helyi védettséget élvez, azonban mára állapotuk lepusztult, átvette a természet felettük az uralmat. Az épületek vélhetően az éppen előkészítés alatt álló nagyberuházások áldozatai lesznek. A tábor szervezőivel úgy véltük, a

Club Aliga még ebben a leáldozott állapotban is rengeteg potenciált hordoz magában. Így történt, hogy az Építész Szakkollégium és az EASA Magyarország közös táborában különböző területekről vártunk jelentkezőket, hogy együtt gondolkozzunk az aligai örökség múltés jövőképéről. A helyszín természeti, történeti és építészeti szempontból egyaránt inspiráló teret jelentett az agilis fiatalok számára. Mindemelett a téma és hely, történelmi kontextusán keresztül vizsgálva, aktuális kérdések megvitatására is hívta a résztvevőket. Az egyhetes együttlét alatt több, mint 100 résztvevő párhuzamosan 13 workshopon, különböző eszközökkel dolgozta fel a Club Aliga történetét. A brigádvezetők workshop programmal pályáztak a táborra. Munkálataik a témához és a helyszínhez kötődő meghívott tanárok, szakértők által tartott előadások, filmvetítések, majd azt követő beszélgetések kíséretében zajlottak. A táborban a rádióbrigád aligadásaival összekötötte a különböző helyszínen tevékenykedő résztvevőket, illetve élő közvetítésével előadásokkal, eszmecserékkel, kívánságműsorral szórakoztatta az otthonmaradt érdeklődőket is.

Az alternatív tevékenységeket hasonló munkamódszer és szemléletmód jellemzi. A 2019ben készült TDK dolgozatomban ezt a felvetést részleteiben vizsgáltam.[2] A kezdeményezésekben olyan közös sajátosságokat lehet felfedezni, mint a tapasztalás, kritikai szemléletmód, interdiszciplináris gondolkodás, kreativitás, horizontalitás, holisztikus szemléletmód, kísérletezés, társadalmi szerepvállalás, elméleti háttér, személyes elhivatottság, motiváció. Tapasztalás Az építészeti tervezés a téma-helyszín megismerésével kezdődik. A digitális kultúra fejlődésével háttérbe szorul a személyes interakció élménye. A probléma mélyebb megértésének az eszköze, hogy huzamosabb időt töltünk a tervezési területen, illetve személyes interakcióba lépünk a helyiekkel. Ezek az élmények egyrészről belső indíttatásunkat erősítik, másrészről releváns, komplex válaszlehetőségek keresésére ösztönöznek. A tábor szervezésénél fontos volt számunkra, hogy a brigádvezetők is megtapasztalják a hely auráját, így már a workshop pályázatot helyszínbejárás előzte meg. A résztvevők egy egész héten keresztül együtt éltek az elfeledett örökséggel, megtapasztalva annak minden vonatkozását. Kritikai szemléletmód Az analízis után a személyes vélemény kialakítása és megfogalmazása a következő lépés. A kritikai gondolkodás egy olyan képesség, amelynek során objektíven szemlélve az információkat, összefüggéseket megvizsgálva és mérlegelve, az elfogultságot észlelve vonunk le következeteseket az adott felvetéssel kapcsolatban. Ezek alapján a kritikai gondolkodás, mint készség fejleszthető. Az Építész Szakkollégium tagjai szeretik megkérdőjelezni az alapfelvetéseket, a kételyekkel diskurzust előidézve. A mások megközelítése és a saját hozzáállásunk ütköztetése mentén kialakult viták tudnak közelíteni legjobban egy árnyalt állásponthoz. A kiscsoportos feladatok folyamán trenírozzuk magunkat a kritikai szemléletmód fejlesztésére, mely a csapatban dolgozás feltétele.

Interdiszciplináris gondolkodás, határterületek Az építészszakma komplexitása révén, tévesen azt a képzetet keltheti az építészekben, hogy képesek minden területen kompetens módon viselkedni. Más szakmák bevonásával azonban új megközelítések kerülnek terítékre, melyek ugyancsak építő eszmecseréhez vezetnek. A határterületekhez való kapcsolódást elősegíti, ha foglalkozunk azok gyakorlatával is, a mélyebb szintű megértés érdekében. A Partraszálláson ennélfogva nem csupán építészhallgatók jelentkezésére számítottunk. Az alkotótábor megszólította más szakmák diákjait, és azok fiatal gyakorlóit egyaránt. Az építészek mellett jelen voltak fotósok, színészek, drámainstruktorok, képzőművészek, társadalomtudósok, művészettörténészek, de még orvostanhallgató vagy éppen jogász is csatlakozott a munkához. A workshopok ezek alapján legkülönfélébb módszerekkel járták körbe a témát, aminek az eredménye az építéstől kezdve - a fotózáson, színészkedésen keresztül - az elméleti megközelítésig terjedt. Kreativitás A diskurzussal párhuzamosan az alkotási folyamat megkezdése következik. „Picasso egyszer azt mondta: minden gyerek művésznek születik. A probléma művésznek maradni, miközben felnövünk. Szenvedélyesen hiszem: nem felnövünk a kreativitáshoz, kinövünk belőle. Vagy inkább kioktatnak belőle.”[3] – mondja Ken Robinson TEDx előadásában. Minden ember a kreativitás lehetőségével születik, azonban az alap- és középfokú frontális oktatási rendszer korlátozza ennek fejlődését.

„A workshop az alkotás folyamatára koncentrál, és nem az eredmény tökéletességére.”

Az építészképzés során ennek legfőbb terepe a projektalapú tanulásban keresendő – e módszert testesítik meg e kezdeményezések, az egyetemi, hivatalos kereteken kívül. A projektmunkák a csapatmunkára alapoznak, kiszakítanak a mindennapi egyetemi környezetből, ezáltal inspirációt nyerve az alkotómunkára. Az aligai tábor résztvevői nyitottsággal közelítettek egymáshoz, létrehozva a projektek megvalósulásához szükséges bizalmas, ösztönző légkört. Horizontalitás A hiánypótló programokat hallgatók szervezik saját szakmai igények mentén. A munkák számos esetben tanárok vagy gyakorló építészek mentorálásával jönnek létre, mindazonáltal nagyrészt egymástól tanulnak a résztvevők. A Szakkollégium tagjai olyan fogékony hallgatók, akiket egymást motiválva hajt a tudásvágy, hogy minél jobban megismerjék a világot. „A Szakkollégium attól válik érdekessé, hogy odamész, azt látod, hogy körülötted mindenki sokkal okosabb nálad, és te is olyan okos akarsz lenni. És nyilván a többiek is ugyanezt érzik.” – említi Bőczén Árpád, volt szakkollégista[4]. A horizontalitás fogalmával, mint az EASA elemi értékével az INCM-en, nemzetközi kapcsolattartók találkozóján ismerkedtem meg. Lényegében ez is azt jelöli, hogy a tanulási folyamatban nincsen alá-fölérendeltség. Minden évben többségében hallgatók vagy fiatal irodák pályáznak koncepciókkal a workshopok szervezésre. A tutorok a munkálatok alatt moderátorszerepbe helyezkednek, alapvetően a résztvevőkkel együtt dolgoznak. A Partraszállást is ennek mintájára alakítottuk. Holisztikus szemléletmód, fenntarthatóság A holisztikus szemlélet szerint nem tudjuk elkülöníteni az építészeti tervezést a szociális, gazdasági vagy ökológiai környezetétől. A fenntarthatóság ennek az egyik alappillére, mely az önszerveződő nonprofit szervezetek kiemelt értékeként jelenik meg. A Club Aliga esetében a fenntarthatóság kérdése, mint alap témafelvetés jelent meg. Több brigád azon elmélkedett, hogy férhet meg ez a szemlélet a

Kádár-kori villák lepusztult állapota és a tervezett nagyberuházások ellentmondásában. Kísérletezés J.P. Guilford amerikai pszichiógus szerint a kreativitás azt a képességet jelenti, hogy egy problémakört különböző irányokból képesek vagyunk megvizsgálni, több megoldási lehetőséget keresve. Más szóval a kreativitás a problémamegoldó képességet jelenti, ennélfogva feltétele a hibalehetőség, hiszen több válasz megvizsgálása során jutunk el a jó megoldáshoz. A workshop az alkotás folyamatára koncentrál, és nem az eredmény tökéletességére. E tanulási forma tehát a kísérletezésen alapul. A kísérletezés gyakorlása révén egy olyan tervezési metódust sajátítunk el, ami képes jó minőségű eredményt létrehozni. A „learning by doing” tanulási módszer során lehetőség nyílik a gyakorlatra, azonban egyetemi keretek között tér-, eszköz-, idő- és létszámkorlátok miatt az anyagismeretek és építési technikák elsajátítására nincsen lehetőség. Az építészetoktatatásban, a makettek készítése közben kerültek elő olyan kivitelezési kérdések, amelyekről papíron nem kezd el a diák gondolkodni. „Volt az az időszak, amikor minél vadabb maketteket próbált mindenki csinálni, mert ugye az volt maga a termék és nem a ház.” – meséli Szemerey Samu, a Szakkollégium alumni tagja interjújában[5]. Az elmúlt évek építőtáborai különféle megközelíté-

sekkel igyekeznek betölteni a kialakult űrt. A nyáron például két brigád is a fólia anyagával kísérletezett. A tábor résztvevői felépítettek egy működő szaunát fóliából, mely a Balaton négy évszakos használatának felvetését reprezentálta. Mások fóliahajó építésébe fogtak, mely szintén sikeresen szállt vízre. Társadalmi szerepvállalás A hiánypótló mozgalmak célja a problémák globális szintű vizsgálata, majd a lokális válaszkeresés a társadalmat érintő kérdésekre. A táborok során meghatározó a helyiekkel való kapcsolódás, miközben a résztvevők valós élethelyzeteket megismerve törekszenek reflektálni a problémákra az építészet, művészetek eszköztárával. A társadalmi interakció erősen összefügg a horizontalitás fogalmával. Nem csak egymástól tanulunk, de a meglátogatott terület lakosaival is kapcsolatba lépve fejlesztjük egymás gondolkodását. A Partraszálláson többek között a Közöd Alig(a) drámainstruktorok csapata személyes interjúkon keresztül térképezte fel a strand és a magaspart lakóinak viszonyát. A megszerzett ismereteket az érdeklődőknek bemutatott performanszban fogalmazták meg.

Elméleti háttér Az egyetemi képzés hiányossága mutatkozik a művészet-, illetve építészetelmélet megismerése. A Szakkollégium tagjai különböző módokon törekednek ennek pótlására, így olvasóköröket tartanak, elméleti kurzusokat szerveznek. A Kádár-korszak megismerése a helyi történetek alapján éppolyan fontos része volt a téma előkészítésének, mint a modernépítészet elmélete, vagy éppen az aktuális beruházási folyamatok feltérképezése. A múltbeli történések megértését szakértők előadásai, filmvetítések, szövegek olvasása segítette. A Társadalomelméleti Kollégium (TEK) workshopja szintúgy a témával releváns szövegek feldolgozásával foglalkozott az egyhetes együttlét folyamán. Személyes motiváció, elhivatottság „Van egy egészen megfoghatatlan fogalom, ami végigkíséri egy építészhallgató életét az egyetemi felvételitől az első átrajzolt éjszakán át a diplomáig: a motiváció. Egy szakkollégistának pedig ebből az átlagosnál több jutott, hiszen mi másért vágyna mindig többre: többet olvasni, többet írni, többet látni, több helyre eljutni.” – olvasható a Szakkollégium kiadványának bevezetőjében[4]. Az önszerveződő mozgalmak saját motivációjukból és elhivatottságukból merítkezve tevékenykednek, így történt ez Aligánál is.A Szakkollégiumban és hasonló kezdeményezésekben részt vállaló hallgatók érdeklődése jóval túlmutat a kötelezettségeken, egyetemi feladataik mellett, időt-energiát nem spórolva hajtja őket szakmai kíváncsiságuk. Rendkívüli élmény volt számunkra, hogy a Partraszálláson ennyi impulzív erő találkozott. Köszönet illeti a 13 brigád vezetőjét, akik keretet adtak a gondolkodásnak, illetve mind a több mint 100 résztvevőt, akik nyitottsággal dolgoztak együtt. Nélkülük sem a tábor, sem az azt követő kiállítás a Fuga Építészeti Központban, sem ez a kiadvány nem jöhetett volna létre. A fenti készségek fejlesztését az alkotómunka módszertani tanulságai kapcsolják össze. A Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán a 90-es években kezdeményezték az úgynevezett alkotóhét bevezetését. Balázs

„Rendkívüli élmény volt számunkra, hogy a Partraszálláson ennyi impulzív erő találkozott.” Mihály DLA az Alkotóhét 25 éves évfordulójának alkalmából adott interjújában hangsúlyozta „az Alkotóhetek azért fontosak, mert horizontális jellegű, hierarchiától mentes együttlétet biztosítanak - hiszen itt nem is a szokásos oktatásról, képzésről beszélhetünk - sokkal jobb kereteket ad az új ismeretek megosztásának. Tevékenységünk nem elsősorban a tudásátadásra, hanem szemléletmódok közvetítésére épül, amely lehetőséget jelent az építészhallgató számára, hogy bekapcsolódjon ebbe az új, átformálódó világba.”[6] Mindazonáltal, ahogyan az Építész Szakkollégium 87,7 m3 kiadványában említették „Az alkotóhét fogalma önmagában ellentmondásos egy olyan karon, mint az Építészkar, ahol természetesen a mérnöki ismeretek elsajátítása mellett kreatív, alkotóit tevékenység a képzés alappillére kellene, hogy legyen, ráadásul annak teljes időtartama alatt. A szándék megvan arra, hogy a hallgatókat kirázzák az egyetemi feladatok monotóniájából, az eszközök azonban korántsem olyan sikeresek...”[4] Sajnálatosan azóta ez a tanulási forma meg is szűnt. Az elmúlt években a tanszékek láthatóan törekszenek előremutató változtatásokat létrehozni az alternatívák keresését illetően. (A Térkompozíció tantárgy egy új keretrendszert vázolt fel két éve, a tervezési tanszékek műtermeket alakítottak ki, valamint órákon kívüli előadássorozatok szervezését is meg kell említeni, ilyen a Középülettervezési Tanszék által szervezett Szinapszis Műhely előadássorozat, amely különböző témák felvetésével kötetlen beszélgetésre hívja a hallgatókat).

Összegzésül, a műhelymunka megtestesíti a kreatív alkotótevékenység módszertanát, mely jelenleg az egyetemi kötöttségek miatt korlátozottan tud megjelenni az Építészmérnöki Karon. Ebben a törekvésben az Építész Szakkollégium közösségét kulcsfontosságúnak látom. Az egyetemi évek alatt egy olyan tervezői mentalitás kialakítása a cél, amely képviseli az alternatív kezdeményezések szellemiségét. Ez a szellemiség a horizontális tervezési metódussal a kreatív alkotómunkát támogatja, melynek legfőbb jellemzője a tapasztalat útján való tanulás és a kísérletezés. A közösségek munkájukkal felelőséget vállalnak a környezetért és társadalmukért egyaránt. Az építészetelméleti háttér feltérképezésével perspektívájukat kitágítva, a határterületek bevonásával dolgoznak. Törekednek a kreativitás és kritikai gondolkodás fejlesztésére. A club aligai tábor szervezőivel örömmel gondolunk a Partraszállás – összművészeti alkotótábor eredményére, mely magával hordozza az írásban felvázolt mentalitást.

Források: [1] Hurták Gabriella, Egy elveszett világ, A Club Aliga építészeti emlékei, BME Építőművészeti Doktori Iskola tanulmány, 2018, https://epiteszforum.hu/uploads/ files/2018/01/05-hurtakgabriella.pdf [2] Kolossváry Bernadett, Alternatíva, Az egyetemi építészoktatást kiegészítő hallgatói kezdeményezések módszertani sajátosságai, TDK dolgozat, 2019, https:// tdk.bme.hu/EPK/KozepKritika1/Alternativa-Hianypotlo-kezdemenyezesek-az [3] Ken Robinson, Do schools kill creativity?, TED Talks, 2006, https://www.ted.com/talks/ken_robinson_says_ schools_kill_creativity?language=hu [4] 87,7m3, Építész Szakkollégium, Budapest, Budapest Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, 2013 [5] Alumni beszélgetések, Építész Szakkollégium honlap, 2013, http://www.eszak.org.hu/hu/blog/alumni-beszelgetesek-szemerey-samu [6] Interjú Balázs Mihály egyetemi tanárral, 25 éves az Alkotóhét, 2015, https://www.bme.hu/hirek/20150922/ Ugy_szervezodik_ez_a_par_nap_mint_maga_az_epiteszet_hivatasa

Fóliyacht brigádvezetők Álmosdi Donát, Mohás András résztvevők András Gedeon, Baranyai Kata, Czigány Lilla, Hulzebos Dorina, Lipótzy Kristóf, Révai Marci, Szabó Karina, Szelevényi Oszkár

„A „Fóliyacht” munkacím [...] önmagát beteljesítő jóslattá vált.”

A Fóliyacht projekt keretében az brigádvezetők azt tűzték ki célul, hogy egy hét alatt egy működőképes vitorláshajót építsenek. Valójában a Partraszállás csak jó ürügy volt egy régóta dédelgetett álmuk megvalósítására. A vitorlázást általában úri sportnak tekintik, azonban egyiküknek sem volt semmilyen vitorlás tapasztalata eddig, és a projektre szánt anyagi keret is igen szűkös volt. Az elkészült hajón látni megrepedt léceket, elnyalt és szétflexelt facsavarokat, ízléstelenül kibuggyanó szilikonos tömítést és persze a sufnituning legfontosabb anyagát: az ezüstszínű ragasztószalagot. A csapat felhívja továbbá a figyelmet a – tévedésből – fordítva felhelyezett kormánylapátra. Tulajdonképpen az a tény is, hogy a hajó végül sztreccsfóliával lett körbetekerve, egy utolsó pillanatbeli, spontán döntés eredménye. Egyszerűen nem maradt volna idő az eredeti terv szerinti, erősebb ponyva felhasználásával befejezni a művet. A „Fóliyacht” munkacím így egy még igazabb, önmagát beteljesítő jóslattá vált. A hajó az utolsó nap délutánján készült el és került vízre. Mindeddig összesen néhány órát töltött csak a Balatonon, ami az építésébe fektetett munkaórákhoz viszonyítva nagyon kevés. De az építők ezt egyáltalán nem bánják (és nem csak azért, mert tervben van a vitorlás továbbfejlesztése és tartóssá tétele). Az építés folyamán megismert emberek, megoldott műszaki problémák, átélt drámák adják a Fóliyacht igazi értékét.

aligadás brigádvezetők Laukó András, Vass Péter résztvevők Kaczián Bertalan, Kaló Dorottya, Lenzsér Noémi, Révai Marci, Velinsky Dóra

„Marconi [a drótnélküli távíró feltalálója] után száz évvel a rádió jobb sorsot érdemel, mint az államérdek hamis frázisait és a mosóporos vigécek csábításait.” - Péterfi Ferenc, Civil Rádiózásért Alapítvány alapító elnöke A múlt századi korszellem meghatározó öröksége, a mindenkori hatalom szeszélyeinek és ellentmondásainak kitett médium, baráti vagy ellenséges – módszeresen megzavart – adások színtere. Tiltott, tűrt vagy épp támogatott szerzők és zenészek, cenzúrázott és tollba mondott jelentések hullámoztak láthatatlan rezgéseken az ország minden szegletébe. Egészen a mai napig, bár egyre csendesebben, de kitartóan szól a rádió műhelyekben, konyhákban, autókban, építkezéseken. A rádiósok a tábor teljes ideje alatt – a kereskedelmi rádiózás századfordulójának évében – a korábban felvetett témakörökhöz kapcsolódó problémák és kérdések megvitatására, a rádiózással kapcsolatos egyéb ötletek kibontakoztatására biztosítottak – elektromágneses – teret egy saját, tábori rádióállomás üzemeltetésével. A hasonlóan lokális, egy kisebb közösség különös érdekeit szolgáló, nem profitorientált állomások az ún. ,,kisközösségi” adók, melyekből napjainkban sajnos egyre kevesebb van. E folyamat talán érdekes párhuzamot mutat néhány Balaton körüli történéssel. A workshop tevékenysége a tartalom megalkotására irányult. Az adások tartalmát, a műsortervet, a rádió arculatát a résztvevők közös kreatív munkájuk során határozták meg, és mivel a rádiózás műfaja meglehetősen gazdag, természetesen a napvilágot látott műsorok típusai is sokszínűek: egy-egy műfajt vagy korszakot feldolgozó tematikus zenés műsorok, kötetlen beszélgetések egyenesen a Balatonból, a fürdőzők bevonásával (ún. talk-show), kerekasztal beszélgetések más workshopokkal (Stop! Privatizáció!, Tömegbeton), a többi workshop munkásságát bemutató interjúk, a meghívottak szakmai előadásainak közvetítései, élő helyszínbejárás (a Szabad Európa TV közreműködésével), vers felolvasások és a tábor résztvevőit bevonó zenés kívánságműsorok. Természetesen a rádió olyan közszolgálati feladatokat is ellátott, mint a szervezők és más workshopok közleményeinek továbbítása, illetve a táborozók ébresztése. A workshop során a műsorok mellett egy jó hangulatú és minden bizonnyal szabadnak mondható munkaközösség alakult ki, melyben mindenki megtalálhatta érdeklődése szerinti helyét és lehetőségét az önkifejezésre.

mixcloud.com/AlighaRadio/

káderek fürdőnadrágban Szilágyi Adrienn történész a Hosszúlépés. Járunk? sétavezetője

A kiváló természeti adottságokkal bíró „aligai Monte Carlo” egyaránt vonzotta a politikusokat, tudósokat és művészeket. Persze országszerte hoztak létre pártüdülőket, de az aligai üdülő kitüntetett szereppel bírt és különleges történeti emléket képvisel(t). Rákosi Mátyás 1948-ban rendelte el a terület kisajátítását és ekkortól kezdődött el egy külvilágtól elzárt, kiváltságokat és szívességeket őrző különleges világ kialakulása. Az immár kettéosztott és szigorúan elkülönített üdülőrészekben (Aliga I. és II.) töltötték a szabadságukat a párt vezetői és az alacsonyabb rangú funkcionáriusok. A párton belül lévő hierarchia az üdülő épületeiben és ahhoz kapcsolódó szolgálatásokban is megfigyelhető volt: a villáktól az erkélyes szobákon át a komfort nélküli fabungalókig kaphattak szállást az itt nyaralók, amely pontosan kifejezte a rendszeren belüli helyüket és fontosságukat. Aliga kiemelt helye Kádár János idején is megmaradt, sőt igazi nagyüzemmé nőtte ki magát és több száz ember szolgálta ki az ide érkezőket. Az itt dolgozók nem fizetésben, hanem különféle kiváltságokban élvezhették munkahelyük előnyeit, hiszen a nehezen beszerezhető presztízsjavakhoz – a banántól a színes tévén át a Trabantig – könnyebben és gyorsabban hozzájuthattak, mint mások. Baráti társaságok azonban ritkán alakultak

ki, hiszen az üdülőben kiterjedt megfigyelő hálózat működött. A kiváltság megmutatkozott abban is, hogy a kertmoziban „tiltott” filmek is foroghattak, úgymint a Van, aki forrón szereti, a Riói kaland vagy a Volt egyszer egy vadnyugat. Mi több a Traubisodát is Aligán tesztelték először és miután az elvtársaknak ízlett, így ezt követően már az egész ország kortyolhatta. Az egykori pártüdülőben fontos történeti emléket jelent Kádár János 100 négyzetméteres, Bauhaus stílusú villája, amit ajándékba kapott a párt első embere. Ahogyan a villától nem messze lévő horgászszigetet is, ahol egyszer állítólag egy 70 kilós harcsát fogott, amit az Aliga II. éttermében állítottak ki. Bár a rossz-

„Az üdülő területén lévő épületek, a hozzájuk kötődő történetek a pártállam működését mutatják.”

Kádár János és Fidel Castro közös balatoni hajóútja a kubai elnök 1972-es látogatásán

nyelvek szerint az is elképzelhető, hogy a kormányőrök fogták ki vagy ők segítettek harcsa kifogásában. Kádár sakkozott, úszott, horgászott és kifejezetten kerülte, hogy munkaügyben keressék fel az elv- és párttársak. Ahogyan mondogathatta: „Az a maguk baja, hogy amikor dolgozni kell, pihengetnek, amikor pedig pihenni kellene, akkor dolgozgatnak.” Az üdülő másik leghíresebb épülete az elnöki villa, amelynek nyitott, külső terasz páratlan kilátást kínált különleges vendégeinek. Az Aliga-kultuszhoz nagyban hozzájárult, hogy az egykori kubai diktátor, Fidel Castro is töltött itt néhány napot. Az üdülő területén lévő épületek, a hozzájuk kötődő történetek a pártállam működését mutatják, mutatták meg és annak a történeti emlékét őrzik, akkor is, ha nagyon különbözően éljük meg, értékeljük, emlékezzünk rá,

beszélünk róla a korszak összes ellenmondásával, feldolgozatlanságával. Nem véletlen, hogy nagyon kevesen osztanak meg személyes emléket, nincsenek fotótárak vagy interjúgyűjtemények, amely az egykori pártüdülő hétköznapjaiba engednének betekintést. Kádár Jánosról is mindösszesen egyetlen kép készült egy villa teraszán. Zárt világa némileg magyarázhatja, hogy a pártállami időszakemblematikus helyszíne nem lett történeti park, nem alakítottak ki valamelyik villájában történeti emlékeit sorokoztató kiállítást és az épületei jórészt konzerválódtak, az enyészetté váltak vagy lerombolásra ítéltettek. Pedig a történeti feldolgozás, a szembenézés, a kibeszélés és megőrzés olyan történetek, helyszínek esetében is lényeges, mint egy egykori pártüdülő esetében.

közöd? alig(a)! brigádvezetők Fahn Rebeka, Unger Judit résztvevők Gyöngyösi Eszter, Varga Lilla Luca

„Számít bármit is, hogy mi történt akkor, amikor mi még nem is éltünk?”

„Mi közünk van az országunk múltjához? Kit érdekel, mi volt a 70-es években Aligán vagy Pesten vagy akárhol? Nem mindegy, hogy milyen volt a gyerekkora a szüleinknek, a nagyszüleinknek, a dédszüleinknek meg pláne!? Számít bármit is, hogy mi történt akkor, amikor mi még nem is éltünk? Talán igen, talán nem, vagy alig?” A workshop indító kérdései arról szóltak, hogyan kapcsolódik a brigád a város, az ország múltjához. A nagyszüleik, szüleik történeteit kezdték el mesélni, és azon gondolkodtak, mi lehet a kedvenc történelmi eseményük. Hogyan tudnak a régi történetekhez kapcsolódni? Milyen hatással van a múlt a jelenre és kifejezetten a ő hétköznapi életükre? Érdekel-e bárkit is a Balaton-parton, hogy párszáz méterre ott áll egy romos épület, ahol néhány generációval ezelőtt a magyar történelem egy egészen abszurd ellentmondása játszódott le? Zavarja-e az üdülőket, hogy a Balatont újra elkezdi kisajátítani magának a hatalom? Ezekhez hasonló kérdéseket tettek fel maguknak és az aligaiaknak. Strandolóknak, járókelőknek, eladóknak, kocsmárosoknak. A tábor alatt három interjú született. Az első egy idősebb úrral, aki mindenkit ismer Aligán és Világoson, és azonnal felajánlotta segítségét. Két percen belül ott is termett egy úr, aki már a 70-es években is Aligán dolgozott, és bejárása volt a Club Aligába. Itt lehetett venni banánt, meg Speedo fürdőgatyát – mesélte. Másodikként a jelenlegi aligai helyzet két kulcsszereplőjét, a tulajdonos cég ügyvezetőjét és egy építész munkatársát ismerhették meg. A magaspartra felsétálva pedig egy idős házaspárral találkoztak, akik - mint tulajdonosok érintettek a jelenlegi helyzetben. Meséltek a régi Club Aligáról, a saját hétköznapi életükről, de legfőképp a jelenlegi helyzetről. A Balaton-part beépítéséről, a helyiek esetleges kiszorításáról. Bár az eredeti cél a múlthoz való kötődés feltérképezése volt, az interjúk során sokkal inkább a jelenről esett szó, ami érthető, hiszen nagyon aktuális konfliktus van jelen. Eleinte próbálták visszaterelni a szót a múltra, de hiába – valószínűleg őket is jobban érdekelte a jelenlegi helyzet és az ezzel kapcsolatos különböző nézőpontok. Persze valószínűleg ez az egész összefügg. Az alapkérdés pedig továbbra is nyitva maradt, miszerint közöd?

A táborzáró majálisra egy közösségi kórus, majd a kiállításra egy közösségi hangjáték is készült. Ezt válaszolták a résztvevők a párbeszéd hiányára, így pár percre szimbolikusan megszüntetve azt.

F E N N K E L L T A R T A N I G

O Y T J C B S Ö U L D Ü M R B B

E N O T S R M N A I T R W D M E

fenn kell tartani beletörődtünk bontás miért aliga club aliga izraeli befektető beúsztunk kinyalhatják közöd

Á L I Á S D J L Z G H L A I Ü L

S B V B Q C H Q B A G K G D Ő E

T Á R Z A T I T S I D I E M R T

J B E Ú S Z T U N K N N Y I E Ö

E O Ü E Ü G Ö I Á T E Y R É H R

H N B W Á L A Z E C R A S R R Ő

K T I L S Ö E I S H R L Ö T S D

L Á Y C L U B A L I G H R A B T

N S J E T I T G Ü K G A Z K I Ü

S N K K Ö Z Ö D Q N R T I E Ö N

K H Z Q I Á L J Y D B J M D A K

B Q K Ü C R N K W T A Á R A G D

I Z R A E L I B E F E K T E T Ő

soundcloud.com/epiteszszakkollegium/kozod-aliga-hangjatek

Graffiti brigádvezetők Táncos Anna, Gwizdala Dáriusz résztvevők Baksa Zsófia, Feltser Adrián, Komáromi Dóra, Kovács Bence

„A kingek és a toyok tagükkel hirdetik az alkotás erejét...”

A cél karakteres, elhagyatott épületek felfedezése, falfestményekkel történő kiegészítése volt. A funkcióját vesztett, elhagyatott épületeken az emberi hanyagság következményeként, előrehaladott természeti erózió látható. Ezeknek a helyeknek ismerjük a történetét, aprólékosan megtervezett műszaki komplexumok, dicső múltú házak ezek, amiket valamiért félresöpört az élet. Természetes környezetükben megoldásra váró problémaként vannak jelen. Egy ilyen környezetbe lép bele a graffiti művész, aki frissen festett felirataival hívja fel a figyelmet az idő viszontagságait drámaian tűrő környezetre. Az épület és a műalkotás kompozíciója érzékelteti, hogy egy időtlen hangulatú, elveszett helyen történik valami új. A kingek és a toyok tagükkel hirdetik az alkotás erejét, és az alkotás a természet részévé válik. Aligán ebben a szemléletben kísérletezett a graffitis csapatt. Saját graff-neveket alkottunk, tageket, és bevetettük magunkat a pusztuló falak közé. A fotókon látható graffitik minden esetben személyesek, felhasználva az iróniát, az absztrakciót és a belső, ösztönös alkotási energiákat.

Aliga egy mítosz Török Ferenc Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró az Alig (2001) című dokumentumfilm és a Szezon (2004) című nagyjátékfilm rendezője

Azt vettük észre, hogy a szüleink generációjából sokan nem is tudják, hogy mi volt a Club Aliga, mert annyira nem volt a köztudatban, hogy nem is vágytak oda. Nem tudták, hogy létezik. Te hogy találtál rá? Török Ferenc: Teljesen véletlenül keveredtem oda, miután megcsináltam az első filmemet, a Moszkva tér című diplomafilmet, megkértek, hogy menjek le egy pár interjút, fotókat csinálni a Club Aligáról. Bolyongtam, néztem a helyszíneket, amik vegetáltak már akkoriban is. Nem volt jelen a korábbi funkciója, az egész már más volt. Amikor megcsináltam az első fotósorozatot, akkor a dokumentumfilmes tanárom a Schiffer Pál volt. Schiffer ismerte Aligát, mondta, hogy szerinte jó ötlet lenne, ha lemennék és csinálnék egy dokumentumfilmet. Pályáztam és az NKA-tól kaptam pénzt erre. Elkezdtem nyomozgatni és csinálni ezt a filmet (az Alig című dokumentumfilmet - a szerk.). A költségvetés kb. 2,2 millió forint volt, ami már akkor is viszonylag kevés volt, a Moszkva tér sikere miatt kaptam meg. Ebből forgattuk le a filmet. A forgatás nem volt olyan egyszerű, mint elsőre gondoltam. Volt nagyon jó kis kameracsapatom meg hangcsapatom. Lementünk először öt napra, elkezdtünk ott nézelődni. Interjúztam a régi melósokkal, akik így vagy úgy ott dolgoztak. Aztán megtaláltam azt az öreget, aki a kapunál ült. Ő elkezdett mesélni nagyon durva dolgokat. Akkor

jöttünk rá, hogy hol vagyunk, hogy mi ez az egész. Aztán felmentünk a munkásszállóra és megkérdeztük a gyerekeket. Ekkor találtuk ki a későbbi Szezon című film sztoriját meg a hőseit, mert ott vegetáltak, el akartak menni, disszidálni akartak meg pornófilmben szerepelni. Tök hülyék voltak, de nagyon örültek, hogy mi jöttünk, mert amúgy nem történt semmi. Jött egy stáb, négy-öt fiatal, ők is voltak négyen-öten fiatalok. Teljesen más nézőpontot adott, hogy nálam fiatalabb vidéki fiúk vannak itt a munkásszállón. Az Alig szerintem nem lett egy kifejezetten jó dokumentumfilm, ezt inkább hívjuk esszé-, vagy tanulmányfilmnek. De az kijelenthető, hogy Aliga egy mítosz. Aligára nem juthatott be bárki. Aligáról mindenki mindig mindent látni akart. Mindenkit érdekel. Olyan volt, mint a Tito szigete. Az Alig azt vizsgálja, hogy 2001-re mi lett vele, kik vannak itt, mivé vált ez az egész mítosz. Ezek a fiatal srácok voltak az inspirációk a Szezonhoz, vagy a helyszín is nagyon meghatározó volt? TF: Először a helyszínfotók voltak, meg a dokumentumfilm. Hazamentünk és utána jött a történet, írtunk a Podmaniczky Szilárddal közösen egy szinte irodalmi értékű forgatókönyvet. Nekem minden forgatásnál a történet a fontos, persze nagyon fontosak a színészek, a látvány, a zene, de mind a történetet szol-

Részlet a Szezon (2004) című filmből

gálják. Ebben az esetben akkor döntöttem el, hogy jó lesz ez egy játékfilmre, amikor láttam a dokumentumfilmben a szetteket, az épületeket. Akkor tudtam, hogy ezt meg kell csinálni, mert jövőre nem ilyen lesz. Tudtam, hogy nemsokára el fogják lopni a piros bútorokat a büféből, vagy valamit mindenképpen szét fognak szedni. Ezt megtanultam az évek alatt. Megtanultam azt, hogy eltűnnek a városból a dolgok, de megvannak a filmekben. A Moszkva teret is úgy forgattam, hogy tudtam, ez el fog tűnni és később nem lehet majd megmutatni. Volt benne egyfajta mentés, hogy basszus, nem tudjuk majd megcsinálni a 80-as éveket rendesen egy történetben, mert ez nem lesz,

„Aligára nem juthatott be bárki. Aligáról mindenki mindig mindent látni akart.”

már akkor sem volt meg teljesen. Aligában ugyanígy megvolt ez az inspiráció is, egy szellemvilág volt, amit akkor még el lehetett csípni, és a Club Aliga történetébe bele lehetett rakni az akkori politikusokat. Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy egy film ne az újsághírek szintjén politizáljon, hanem egy másik régióban. Mesélnél pár szót arról, hogy hogy zajlott a Szezon forgatása? Üzemelt akkor az üdülő? TF: Nem, mi mindent vittünk, nekünk jobb is volt, mert nem kellett kiváltani a virágzó éttermi forgalmat: ha működött volna, nem tudtunk volna bemenni. Úgy forgattunk ott, hogy senkit nem zavartunk. Nem voltak vendégek egyáltalán. Aztán megtudtam, hogy a Castro-villában az államtitkár asszony ott bulizik néha. Ilyenkor kiveszik a házat, lemegy Pestről a csapat, és akkor mindent lehet, ami csak belefér. Ilyenkor van itt még élet, felfűtik a szaunát. Eközben a helyiek mindig azt mondták, hogy úgyis el fogják venni újra, és minden nap lejöttek, hogy megmutassák: még nem vették el.

„...ülnek a hatalmon lévő emberek ugyanazokban a villákban, a vidéki szerencsétlen fiatalok pedig kiszolgálják őket.” Ennél a filmnél mi érdekelt titeket jobban: az, hogy mi történt a szocializmusban vagy ez a téma, a fiatal srácok, amit végül feldolgoztatok? TF: Akkor sokkal jobban kezdett érdekelni, hogy mi a viszonyunk a jelenben ehhez a kommunista pártüdülőhöz. Hogy ahhoz képest, hogy élünk mi 2002-ben a nagy kapitalizmusban, amikorra minden háromszor fordult, az épület az még ott van. Ezzel szemben a dokumentumfilm azt vizsgálja, hogy 2001-re mi lett vele, kik vannak itt, mivé vált ez az egész mítosz. Éreztetek egyfajta csalódást a rendszerváltás után, amit Aliga akkori helyzete visszaigazolt? TF: Csalódásból csalódásba! A kommunizmusban kialakult egy rendszer egy olyan elittel, aminek a legmenőbb partszakasz le volt zárva, mindenféle biztonságiakkal. Az egész 70-es, 80-as évek magyar kapitalizálódó gulyásszocializmusa benne van Aligában. A Skála Áruház, a Herendi porcelán, az uszoda, minden. Tudatosan írtunk egy olyan forgatókönyvet, ami az akkori vidéki gyerekekről szól, akik belerohannak a Balatonba és keresik a szabadságot, a megélhetést, a kapcsolódást a társadalomhoz, és ez nagyon nehezen megy nekik. Nem azt mondom, hogy egy reménytelen film, de majdnem az. Van humora, meg néha pozitív erő benne, de alapvetően egy de-

pressziós film. A csalódottság ad egyfajta alap, kesernyés ízt a történetnek, azt dolgozza fel, hogy elindult újra a nagy, szabad kapitalizmus, ülnek a hatalmon lévő emberek ugyanazokban a villákban, a vidéki szerencsétlen fiatalok pedig kiszolgálják őket. Ez az olló pedig egyre inkább szétnyílik, ami egyre nyilvánvalóbb. Nem mintha olyan nagyon sok illúziónk lett volna a 90-es években, de nagyon bizakodónak tűntünk, pláne a kétezres évekből visszatekintve. ’96-’97 szerintem a nagyon izgalmas és pozitív volt, utána jött egy kiábrándulás, a 2000-es évekig. Egy kis kádári nosztalgiát is látunk a dokumentumfilmben, megmutatod, hogy a Kádár kiment a néphez... TF: Én nem tudom a Kádárt gyűlölni, tudom, hogy a barátaim is pofán rúgnának ezért. Egy borzalmas, szörnyű, véreskezű gyilkos volt, de nagyon izgalmas sztorival. Nem tudok igazán nosztalgiázni sem Kádár felé, nem vagyok abban a korban. Mi is mindig röhögtünk rajta, főleg ahogy a Hofi parodizálta. Egy öreg bácsi volt, akinek elég hamar elmentek otthonról, a 80-as évek elejétől már biztosan nem is fogta, hogy mi történik. De a Kádár-sztorival kapcsolatos titkos kíváncsiság az természetesen mindenkiben volt. Hogy mit csinált a Kádár, hogy csinálta. Minden évben lent volt két hónapot és minden nap kiment, leült, sakkozott és megkérdezte, hogy mi van a megyei járásokban, hogy áll a hal, hogy áll a búza és beszélgetett mindenkivel a szakterületéről. Nyilván ezt nem láthattam, de rengeteget meséltek róla. Az Aczéllal sakkoztak, mindig egyszere foglaltak. A sakknak és az ultinak a kultusza volt. A Kádár tényleg kiment a nép közé minden nap. Úgy tűnik, hogy a ti generációtoknál mind a rendszerváltásból való kiábrándulás, mind a kádári nosztalgia meghatározó, hiszen a rendszereknek a határán voltatok egyetemisták... TF: Igen-igen, de nem a kapitalizmusból ábrándultunk ki, és visszasírtuk a szocializmust, hanem meg akartuk érteni. Egyiket sem értettük, de nem nagyon lehetett ezt az egészet

nem észrevenni és álnaiv módon azt mondani, hogy nincs hatása az életünkre. Rájöttünk, hogy alakítanunk kell annyira az életünket és történetünket, hogy rendbe rakjuk ezeket magunkban. Ez a generáció – ahogy a Moszkva térben benne is van – nem tudta komolyan venni a dolgokat, soha. Mindent kinevettünk. Mikor voltál utoljára Aligán? TF: Én utoljára a Szezon kapcsán voltam Aligán, mert a Nemzeti Filmintézet újradigitalizálja a filmet és megkértek, hogy az extrákhoz menjünk le forgatni. Ott adtam egy interjút, de ennek két éve. Ekkor láttam, hogy hogy áll a helyzet, ezenkívül persze értesültem a sajtóból. Igazából az épületekkel kapcsolatban ’90 óta folyamatosan ment a huza-vona, hogy ki fogja ezt privatizálni és milyen módon lehet ezt egyáltalán privatizálni. Én a forgatások alatt ismertem meg a helyszínt alaposabban, az akkori viszonyokat ismertem jobban, 2001 és 2003 között voltunk lenn. Az sem volt érdektelen időszak, mert már akkor is szét

akarták szedni, meg lopni, illetve folyamatos tiltakozások voltak a világosi lakosság részéről, hiszen szerették volna, hogy a lejárhassanak a vízhez, és azt is, hogy az akarattyai kaput nyissák ki az átjárhatóság érdekében. Mutattunk neked képeket arról, hogy mi volt most 2020 nyarán. Mit mondanál ezekről, például az étteremről készült képekről? TF: Ó, basszák meg! Az egy szuper hely volt! Ott ebédelt a Kádár meg az Aczél és ott nézték a filmeket. Régen ott folyt a reggeliztetés meg az ebédeltetés. Itt a bálteremben nagyon sokat forgattunk, például amikor a Péterffy Bori énekel a filmben, és azt a jelenetet is, amiben Anger összeverekedik Nagy Zsolttal – a csúcsjelenetek egyike. Hihetetlen, hogy azon kívül, hogy az ablakai nincsenek mindenhol betörve, teljesen szét van kapva meg rohadva. Úgy látszik, ezer parti volt benne, meg forgatás, meg homeless tanya. De még mindig egy nagyon izgalmas épület.

Részlet a Szezon (2004) című filmből

tömegbeton brigádvezetők Kicsiny Martha, Zsoldos Anna résztvevők Ramocsai Kata, Czigány Lilla, Gránásy Sára, Kammermann Lilla, Veres Zsuzsi

„A múltunk utópisztikus, a jelenünk nem az.”

- jegyzi meg Radnóti Sándor, csak úgy mellékesen az egyik művészetelméleti írásában. Valahogy a jelenünk nem bővelkedik idealisztikus utópiákban, a múltunk pedig annál inkább. A táborba tervezett workshop során a résztvevők áttekintették a történelem fontosabb utópiáit, majd megalkották a sajátjukat. A két nap során azt vizsgálták meg, mind elméleti és mind gyakorlati szinten is, hogy az épített környezetben hogyan jelent meg az utópiák irodalma, egyes társadalomelméleti tézisek és szociálutópiák. Eredeti elképzeléseik szerint azt kutatták, hogy egy utópisztikus víziót hogyan tudnának vizuális eszközökkel, helyspecifikusan leképezni a tábor helyszínén. Ennek első kísérlete a tábor nyitóestéjén Kicsiny Martha Operatív tekintet című videóinstallációjának 6 csatornás változatának vetítése volt a Castro-villában. A romos terek omló tapétái, a felhalmozott tárgyak rendetlensége, a terek egymásból nyíló zeg-zugai adták a keretet Martha munkájának, mind vizuálisan, mind elméleti értelmezésben. A videómunka szintén hatalmi helyzetek, rendszerek társadalmát és abban az egyén helyzetét strukturálja építészetileg, 3D modellezve emberi testekből állva. Az egyén láthatóságát, megfigyelését és az ebből fakadó szabadságvesztést képezi le. A videómunka egyszerre szól a szocialista Magyarország besúgóhálózatáról, hatalmi berendezkedéséről, a mai adatszolgáltatásnak és megfigyelő kamerarendszereknek való kiszolgáltatottságról. A helyszíni vetítés egy új értelmezést adott a videómunkának. Másnap ezeket az értelmezéseket tárták fel közösen. Beszélgettek különböző társadalmi utópiákról és a hozzájuk tartozó urbanisztikai, építészeti elképzelésekről, a klasszikus utópiák irodalmáról Campanella Napvárosától, Morus és Bacon könyvein át, a reneszánsz citta idealeról, majd kronologikusan haladva Charles Fourier falanszterelméletig jutva, a 19. századi garden citykhez érve, William Morris utópista szocialista nézeteihez, majd Kommunista kiállítvány az utópistákról szóló kritikájáig. A 20. század nagy urbanisztikai terveitől azok posztmodern bukásáig vizsgálták az ideák építészeti formáit. Végül egy saját utópisztikus állam szerkezetét hozták létre.

Az utópisztikus állam négy részre oszlik fel: kapitalista, kommunista, anarchista és nemzetiszocialista. Az állam közepén egy semleges zóna áll, egy sziget, amit a négy állam lakói közösen használnak, egyfajta emlékhelyként. A négy különböző terület a legszélsőségesebb és legkülönbözőbb politikai, gazdasági és társadalmi berendezkedést hozza magával, melyek között az átjárás kötelező. Az állam minden polgárának kötelező minimum 5 évet töltenie minden struktúrában.

A n arc hia

Ennyit fektettek le szabályként, majd ebből kiindulva megannyi problémát rágva át, a társadalmi, gazdasági szerkezetekig elképzelték rendszerük működését, majd elképzelték mindegyik államberendezkedés főterét, a hozzájuk társított építészeti formanyelven. A kísérlet során belenéztek az utópiák természetébe és abba, hogy mi határozza meg a kortárs szemlélet velük szembeni percepcióját. Kísérletük után megállapították, hogy jelenünk valóban nem utópisztikus, hanem inkább disztópikus.

Mo na rch ia

us izm n u mm Ko

Nemzetiszocializmus A béke szigete

us izm l a pit Ka A sziget komplexum

Cum-e un bun comunist? András Gedeon erdélyi színművész a Vadász Esélye színházi alkotóközösség tagja

„Nem igaz fontos, hogy român vagy maghiar, Bucureşti vagj Budapest, lenni vagy nem lenni, langoşt mititeiel enni. Jó kommunistanak kell lenni!” Hogyan kell kezet fogni? Hogyan kell fogadni a vendégeket? Mit jelent az, hogy: „elvtárs”? Mi köze a tónak és a városnak a román elvtárshoz? Hogyan kell tanulatlan emberként hatalomra lépni? Hogyan kell a nyugatnak tetszeni? Hogyan tarthat bemutatót Bolo szekuritátés Ceaușescuról? Hogyan bomlik le a hazugság állarca? Mi van most? Bolo úr, a román kommunista titkosszolgálat ügynöke, felvételeket mutat, be próbálja bizonyitani, hogy Nicolae Ceaușescu valóban a Kárpátok géniusza, az aligai régi betonmoziban. Kivetítve a nagy vezér, a hátulsó nagy falon szemmel tart. Tapsolni kell! Muszáj! Sok a vicc, sok a hülyéskedés, ami mögött mély bűntudat és gyűlölet lakozik. Informatív, de sok a fake-news. Laza, koordinálatlan, de a tények szíven ütnek, amik egymás után, mint egy történelem órán, de büszkén, elhangzanak. Erősnek mutatkozó Bolo úr felvilágosítani próbál, de mögötte ott van a teljes tudatlanság. Úgy, ahogyan a rendszer is, végül lerombolódik a figura is és ott a kérdőjel: Mi köze ennek az embernek a kommunizmushoz, úgy hogy nem élt benne, Erdélyben, ahol tilos volt magyarul beszélni? Mi közöm nekem hozzá most? Ezzel a hagyatékkal kezdeni kell valamit és a „Cum e un bun communist?” mono-dokudráma megpróbálkozik ezzel a közös feldolgozással, amelynek közös gondolkódója a színész, aztán a mögötte lévő ember és ti.

stop privatizáció! brigádvezetők Társadalomelméleti Kollégium (Antonovics Marcell, Kósa Levente, Kőszegi Nándor, Nikl Csenge, Ruff Borbála) résztvevők Bagyula Dóri, Feiner Janka, Gácsi Zsuzsi, Gátfalvi Eszter, Jagudits Enikő, Mohay Klára, Peitl Péter, Peszlen Réka

„A cél az volt, hogy a médiában olvasható és hallható szempontok mellett a helyiek hangja is helyet kapjon.”

A Stop privatizáció! workshop fókuszában a tábor helyszíne, a volt aligai pártüdülő területe és Balatonaliga település múltja, jelene és jövője állt. A workshop első elméleti részében a résztvevők a kérdést több nézőpontból is megvizsgálták. Bár a terület természetesen aktualitások miatt is érintett, a beszélgetések során tágabb, jelen és múltbeli társadalmi, gazdasági és politikai perspektívából is elemezték a témát. A workshop alapját annak feltárása képezte, hogy a milyen társadalmi változások, politikai és gazdasági szándékok mentén vált a Balatonpart olyan üdülő és turisztikai célponttá, ami ma is látható, és hogy a ma tapasztalható nagymértékű további beépítések és fejlesztések milyen támogatások mentén, milyen tulajdonosi háttérrel valósulnak meg, és ez pontosan mit okoz a tó hazai és külföldi látogatottságában. Megvizsgálták a létezett szocializmus és a tulajdon kapcsolatát, amely szintén nagy mértékben alakította nem csupán a balatonaligai helyzetet, de a Balaton-partot szinte teljes hosszában. Ennél még inkább fontos volt a jelenlegi gazdasági és politikai berendezkedés feltárása, mert ebből tudtak következtetni arra, hogy számos megosztó téma hátterében pontosan milyen törekvések és szándékok állnak, ez hosszútávon kiknek kedvez és kiknek nem. A workshop második szakasza a téma gyakorlati feldolgozását segítette. A helyiekkel készítettek interjút, ahol arra voltak kíváncsiak, mit gondolnak a várható nagymértékű beavatkozásokról a volt pártüdülő és strand területén, és számukra, mint a helyi lakosság és állandó nyaralóközönség, mit is fog ez jelenteni. Az interjúkat feldolgozták, a tábor végén egy performansz keretében mutatták be őket. A cél az volt, hogy a médiában olvasható és hallható szempontok mellett a helyiek hangja is helyet kapjon. A beszélgetések nem csupán újabb szempontokat nyitottak meg a résztvevőknek, hanem előremutatók voltak abból a szempontból is, hogy a közös gondolkodás hogyan alakulhat már tágabb közeget is érintő cselekvéssé.

„Mindent csináltak a helyiek, nem volt megszabva semmi.”

„Mi itt éltünk lent, a Club Aligán.” „Itt minden lehet.” „Minden nap egy öröm, amíg ide járhatunk.”

„Leginkább Pestről jönnek ide az emberek, meg a környező helyekről.”

„Hát, ez a Lőrincen múlik…” „Ez ellen országosan nem lehet fellépni.” „Ezt ti is tudjátok; ez ellen nem lehet semmit csinálni.”

„Megvettek kilóra minket.”

„...és hogy reggel dolgoztunk, napközben pedig itten csavarogtunk, fürödtünk, stb. Délután meg dolgoztunk, ugye.” „Élet volt itt, nyugodt élet, szép élet volt.”

„Mindenkinek megfizethető volt, ez a lényeg.”

„Le volt zárva az a rész. Tabu volt. Oda nem mehetett senki, csak a párttagok és a beavatottak.” „Azt nem is értem, ezt miért engedték meg anno.” „Benne van a pakliban, hogy lezárják az egészet és privát lesz.”

„Én már csak a kádban fürdök.”

„Hogy fizetős a strand vagy ingyenes, az másodlagos. Csak legyen!” „Az lenne a legjobb, ha a lehető legnagyobb luxus lenne, ingyen.” „Hogy őszinte legyek, én annyira utálom a pestieket, hogy jobb, ha inkább ott maradnak, mint idejönnek.”

„Nekem mindegy, hogy ki veszi meg, csak magyar legyen.” „Mindenki örül a változásnak.” „Elég lerobbant, szóval nem tudom, hogy mit várunk.”

„Vannak, akik csak ezért jönnek le, ilyen kis katasztrófaturizmus.”

„Az a baj, hogy nagyon halott ez a hely.”

„Körbebetonozzák a partot. Én azt nem szeretem.” „De most azért van, ami pozitív… De hát az minket nem érint.” „Szabad az úgyse lesz soha már ebből.”

A balatoni építészet története

a huszadik századi örökség narratív térképei Wettstein Domonkos PhD építész, egyetemi adjunktus a balatoni régió kulturális és építészeti örökségének kutatója

A Balaton-part huszadik századi építészettörténetét kutatva a közösségi narratívák eltérő térképei rajzolódnak ki. Van térkép, melyet soha nem rajzoltak le, és van olyan is, amelyet több nagy terv keretében is megrajzoltak, mégsem valósult meg teljes egészében.[1] Mintha párhuzamos valóságokat néznénk, eltérő perspektívákból tárul fel a Balaton-part. [Az előadás keretében egy közös térképet rajzoltunk fel a Club Aliga kertmozijában. A tópart fejlesztésének sokszereplős történetét modelleztük. A helyszín történelmi rétegzettsége autentikus hátteret adott az előadás témájának. Bár a Club Aliga terei ma már romosak, Török Ferenc Szezon című filmjében megelevenednek a hely eltérő perspektívái. A film realizmusa kíméletlen pontossággal fordítja ki a turizmus kulisszáit, és a vendégek elől elrejtett backstage szereplői is reflektorfénybe kerülnek. Az idénymunkások és helyi emberek nézőpontjából nem a képeslapokról ismert a Balaton-part jelenik meg… A film forgatásakor, a kétezres évek elején még eredeti állapotukban tárulnak fel az aligai épületek. A képeken a modern építészet eltérő korszakait reprezentálva az egykori aligai fürdőtelep épületei, a két háború közti kora modern hotelek, illetve a hatvanas, hetvenes évek elzárt világának modern épületei jelennek meg. A részletek a szezonális közösségek eltérő narratíváiról tudósítanak.] A régió építészettörténetének különböző narratívái közül előadásomban két térképet emelek ki. Ezek a narratívák nem köthetőek kizárólag csak egyetlen korszakhoz és ma is meghatározó értelmezési szempontokat adnak a régió építészetének alakulásához. Az egyik a Balaton-part szezonális civil társadalmának alulról építkező perspektívájából, a másik a központi fejlesztések régiót egységben szemlélő nézőpontjából rajzolódik ki. A térképeken sok az átfedés, a közös elem és a konfliktus zóna is. De hogyan is rajzolódnak ki ezek a narratív térképek regionális léptékben?

[1] Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979): BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018. [2] Wettstein Domonkos: A Balaton-parti nyaralók építészete a rekreáció 20. századi életformáinak tükrében Építés-Építészettudomány 48:1 1 pp. 49-74. (2020) [3] Wettstein Domonkos: Regionális törekvések a Balaton-parti üdülőterületek építéstörténetében a két világháború között. Építés-Építészettudomány 45:1-2, pp. 139-171. (2017) [4] Wettstein Domonkos: Deformations of the vacationscape: The Mechanism of Changing Effects on the Balaton Landscape after 1968. Architektura And Urbanizmus 50:1-2 pp. 39-55. (2016)

A Balaton-part fejlődésének megindulásában kezdettől fogva meghatározó szerepet játszott a fürdőtelepek parcelláin saját villákat és nyaralókat építő civil társadalom.[2] A nyaranta szezonális jelleggel kialakuló társadalom a tóparti települések fejlesztésében szabadidős tevékenységként, önkéntes jelleggel vett részt. A nyaraló értelmiség hétköznapi szakmai pozícióit, hivatali kapcsolatait kihasználva próbálta meg kezdeményezni, előre mozdítani az egyre problémásabb összképet mutató Balaton-part ügyének rendezését. A fürdőtelepeken civil szervezeteket, fürdőegyesületeket alapítottak és ezek a szervezetek – az üzleti alapon működő parcellázó és ingatlanközvetítő társaságok mellett - aktívan részt vettek a településkép rendezésében, a parkok, közterületek kialakításában és a kulturális élet felpezsdítésében. Bár ez a nyári társadalom csak szezonális jelleggel a fürdőtelep világában létezett, szervezeti tevékenységük az ősközségek állandó lakóival való együttműködésben is megjelent. A civil kezdeményezések hamar túlléptek a helyi fürdőtelepek problémáin és a tópart álta-

lános, regionális kérdéseivel kezdtek el alulról szerveződő formában gondolkozni. A tóparti civil szervezeteknek, fürdőegyesületeknek különböző szövetségei alakultak ki, sokféle elképzelést dolgoztak ki, hogyan lehet esetlegesen a Balaton régiónak autonóm területté válnia. A vármegye gondolattól a nemzeti parkig többféle státuszt kidolgoztak, végül a törekvésekre válaszul állami kezdeményezésre jött létre a M. Kir. Balatoni Intéző Bizottság (BIB) 1929-ben. Ezen a ponton az állami sze-

„A civil kezdeményezések [...] a tópart általános, regionális kérdéseivel kezdtek el alulról szerveződő formában gondolkozni.” 45

repvállalás és a civil kezdeményezések összeértek, ami az építésügyben és a tópart építészetének a kérdésében is megmutatkozott. A Balaton-part építészeti kérdéseivel több fiatal építész is foglalkozott a két háború közti időszakban, köztük Kotsis Iván is, aki boglári nyaralóként szembesült az egyre zavarosabb tóparti építkezésekkel. Kotsis alulról építkező, additív módszertant dolgozott ki. A fiatal egyetemi tanár a civil építészeti mozgalmak megszervezésében vett részt, tervpályázatokat, kiállításokat szervezett, mintaterveket dolgozott ki [3], majd a BIB munkájában is kulcsszereplővé vált. Tevékenységének nagy szerepe volt a két háború közti nyaraló építkezések színvonalának emelésében. Gondolkodásmódja azért is érdekes, mert a korabeli alulról építkező civil törekvésekkel összhangban a régió összképét nem egy nagy egységes tájképi vízió vagy fejlesztési terv felől közelítette meg, hanem kiinduláspontja az apró kis nyaraló volt. Felfogásában az egymás

mellé kerülő nyaralóknak additív módon kellene egységes településképet eredményezniük. Mindezt azonban nem merev, uniformizált típustervek kidolgozásával, hanem egy egyszerű, széles körben követhető tervezési eszköztár kidolgozásával kívánta elérni. Olyan, a táji adottságokhoz és az üdülés életformájához alkalmazkodó elveket dolgozott ki, amelyeket a korszak nyaralóit sok esetben nem csak kivitelező, de tervező kőművesek vagy építőmesterek is követni tudtak. Ez a regionális módszertan eredményesnek bizonyult és a déli parti fürdőtelepek összképében hamar megmutatkozott. Az additív logikával a telepekre is ki lehetett dolgozni egy településrendezési módszertant és ebből adódóan hamar megjelent az egységes regionális szintű rendezési terv iránti igény is. Az első kísérlet az egységes Balaton tervre egy a településekre és a helyi civil szervezetekre épülő, alulról felfelé haladó metodikával indult, de a háborús évek elsodorták. Ez lehetett volna a

szezonális civil társadalom Balaton térképe, amely végül nem készült el, de a törekvések, szervezetek és építészeti elképzelések a mai napig jelen vannak a régióban. A másik perspektíva a régiót eleve egységben szemléli és elsősorban a turisztikai fejlesztésekhez kötődik. Bár célközönségét tekintve változó komplexitású, elsősorban a tömegturizmus problémájára próbált megoldásokat keresni. Előzménye a két háború közt létrejövő BIB, amelyet még az alulról jövő kezdeményezések alakítottak, de ezt a szervezetet a háborút követően a tóparti civil szervezetekkel együtt megszűntették, majd az ötvenes években az államszocialista társadalompolitikai célokkal összhangban szervezték újjá. A központi hatalom a Balatonhoz is más perspektívában közelített: az alulról jövő kezdeményezések helyett fentről lefelé szervezte meg működését és az egyre szélesebb társadalmi rétegeket kiszolgáló tömegturizmus igényeire összpontosítva koordinálta a forradalom leverését követően meginduló konszolidációs program balatoni fejlesztéseit. A fejlesztéseket a technika fejlődése révén már légifotókkal dokumentálták. Az új perspektívából pedig már „térkép e táj”. A fejlesztéshez egységes terv is rendelkezésre állt. A Balaton-környék Regionális Terve 1958-ban készült el és több léptékszintet átfogó módszertana a nemzetközi tervezéstörténetben is új megoldást jelentett, amiért 1965-ben elnyerte az UIA Abercrombie-díját[4]. A terv pragmatikus mottója „nagyból a kicsi felé” jól szemlélteti a megváltozó társadalmi és szakmai berendezkedést. Ennek ellenére a tervezők a táji és települési adottságokra nagyon érzékenyen alakították ki a koncepciót, a helyi szereplőket, valamint az egyes településeken önkéntes segítséget nyújtó MÉSZ patronáló építészeit is bevonták, ez a lokális alkalmazkodó képesség szintén hozzájárult a sikerhez. A 4 méter hosszú tervlapon különböző szimbólumokkal jelölték a települési szerepköröket a kiránduló- és gyógyhelyektől az általános üdülőhelyekig, korabeli szóhasználattal „tömeglecsapoló helyekig”… Mindez jól mutatja a korábbi fürdőtelepek megváltozó státuszát és szezonális társadalmi működését.

A tervet Farkas Tibor főépítész vezetésével a VÁTERV-ben készítették el és a fejlesztésben a háború után színre lépő fiatal építészgeneráció vett részt. A forradalmat követően meginduló tóparti építkezési hullám a szocreál időszakát felváltó modern építészet rehabilitálásával esett egyidőbe, ami az építészek számára is inspiráló kihívást jelentett. A hatvanas évek első felében megvalósuló épületek egyszerű, de invenciózus építészetükkel mind a Balaton-part identitásához, mind a nemzetközi elismeréshez jelentősen hozzájárultak. Ugyanakkor a tervet nem sikerült végig vinni, a megváltozó politikai szándékok a korábbi tájvédelmi intézkedéseket újra és újra felülírták. Az egyre nagyobb léptékű fejlesztések a tópart egyre erősebb urbanizációját eredményezték. A főépítész lemondott, majd újabb és újabb tervek készültek, a hetvenes évek végén már nem a modernizáció, hanem a rehabilitáció került előtérbe. A modernitás globális válsága a tópart ökológiai válságával esett egyidőbe, a központi fejlesztés későmodern építészetét pedig felváltotta a lokális eseti építkezések posztmodern karaktere. Eltérő korszakok, eltérő perspektívák. A táj urbanizációja révén idővel egyre komplexebbé váló tóparti társadalomban egyre többféle nézőpont jelenik meg. Még számtalan különböző térképet meg lehetne rajzolni a tópart életében részt vevők pozícióiból. A felvázolt kettőből a civil bázisról építkező térkép soha nem állt össze egy képpé. És bár a Regionális Terv látványos tervlapjai bejárták a nemzetközi fórumokat, néhány év tervszerű megvalósítást követően már megmutatkoztak a torzulások. Bár a narratívák erősen köthetőek egy-egy korszakhoz, a koncepciók a rendszerváltás után újjászerveződő helyi közösségekben, kortárs fejlesztésekben is megmutatkoznak, konfrontálódnak. Mégis, az eltérő pozíciók és koncepciók ellenére, megtalálhatjuk-e a közös tájképünket? Mindez az egyre inkább pusztuló építészeti örökség védelme szempontjából is egyre sürgetőbb lenne…

Fényképek: 77039 Fortepan / Fortepan 177481 Fortepan / Bojár Sándor

szauna brigádvezetők Cselényi István Bence, Fárizs András résztvevők Bogáthy Zsolt, Hegedűs Benedek Bence, Holecz Gál Ágoston, Iván Zoltán Bertalan, Kovács Bence, Móró Johanna, Véghelyi Borbála, (segített még Kaczián Bertalan, Kammermann Lilla, Válics Péter)

„Olyan eszközökre van szükség, amivel kialakulhat a Balaton-part egész éves használata”

A Balaton partján egyre többen laknak egész évben, de a meglévő infrastruktúra és a hagyományok még mindig elsősorban a nyári használatot szolgálják. A növekvő népességet és a régió gazdaságát is erősítené, ha a hétköznapokhoz és a turizmushoz kötődő szolgáltatások egész évben működni tudnának. Olyan eszközökre van szükség, amivel kialakulhat a Balaton-part egész éves használata – ez tovább növelné az állandó lakosok számát, akik a „szezonon kívül” is kihasználnák a már kiépült infrastuktúrát, és a helyi identitást is erősítené. A téli sportok, a befagyott tó látványa ugyanúgy nagyszerű „téli szezont” adhat a Balatonnak, ahogy a svéd, vagy a finn turizmus gerincét adó szaunakultúra meghonosítása. A fedett fürdőhelyek is nagy szerepet játszhatnak ebben, így a 60-as évekbeli uszodaépület hasznosításának lehetőségei is felmerülnek. Az egész éves gondolkozás azt feltételezi, hogy az év többi részében is visszatérnénk a helyszínre, hogy a tó hasznosításának az adott évszakhoz kapcsolódó megoldásain gondolkozzunk. Így a projekt hosszabb távú perspektívákat kap, amihez számítunk a tulajdonosokkal, a helyi lakosokkal és képviselőkkel való együttműködésre is. Egy csapat diák egy hét alatt nem tudja megoldani a balatoni régió szezonalitásával kapcsolatos problémákat, így inkább arra vállalkoztak, kreatívan reflektálnak a felmerülő gondolatokra. A Szauna egy építős workshop volt. A ház téglából épül, az oktatás mégis az elméleti tudásra helyezi a hangsúlyt, a diákoknak kevés lehetősége van az egyetem keretein belül anyaggal találkozni, foglalkozni. Az építős workshop formátuma lehetőséget ad elsajátítani szerszámok használatát, hogyan dolgozzunk fémmel, fával. A tervezéssel párhuzamosan elkezdődött az építés is, mely során folyamatosan új kérdések merültek fel, lehetőséget adva a csoportos feladatmegoldásra. A tervezés és az építés így folyamatos, élő kapcsolatban maradt.

Minden szauna működésének két legfontosabb eleme az emberi hőérzetet meghatározó megfelelő hőmérséklet és páratartalom. Ehhez szükség van az eszközre, ami a hőt és a párát létrehozza, illetve a burokra, ami ezeket képes bent tartani. Egy hagyományos szauna elkészítése az anyagi, illetve időbeli keretekre való tekintettel nem volt reális, ezért a készítők minden, a nyári működéshez nem elengedhetetlen elemet elhagytak. Minél olcsóbb anyagokat válogattak ki, ezekből a lehető legkevesebbet használták fel. A szűk keretek miatt emiatt már a tábort megelőzően megtervezték a szauna lényegi struktúráját, nyitva hagyva a megvalósulás során törvényszerűen felmerülő kérdéseket. Az építmény vázát gyalulatlan fenyőlécekből állították össze, a kapcsolatokhoz pedig, a többszöri összeszerelést segítve metrikus csavarokat használtak. A szauna alján lévő padlót párhuzamosan fektetett maradék lécekből, a párazáráshoz szükséges falakat önmagához remekül tapadó, áttetsző sztreccsfóliából készítették el. A bent elvárt magas hőmérsékletet finn szaunakövekkel biztosították. Ezek felfűtéséhez a szaunán kívül felállított, szintén a workshop részeként elkészített olajoshordó-kályhát használták, ami másodlagosan grillként is funkcionált. A szerkezetet mobilra tervezték. A váz rúdelemei csavaros kapcsolattal rögzülnek egymáshoz, így a struktúra könnyen szétszerelhető, szállítható és felállítható más helyszínen. A Partraszállás után továbbvitték a szaunát a Kővágóörsi Alkotótáborba, ahol kiegészítették egy a helyszínen talált öntöttvas kályhával. A jövőbeli tervek között más helyszínek is szerepelnek, mint a Gellért Fürdő kifolyója, esetleg a Római-part. Az egyszerű kis 2x2x2 méteres kocka megoldásait az idő és a pénz kötöttsége eredményezte, de végül egy nagyon jó közösségi hely alakult ki belőle, egy parányi luxust elhozva a táborozók életébe.

privát köztér brigádvezetők Bakó Bettina, Berkeszi Balázs, Kiss Luca, Novák Sándor résztvevők Keller Valentin, Kubinyi Hanna, Müller Hédi, Pápai Virgínia, Tisóczki Patrícia, Wentzel Panna

„Az installáció a privát és publikus tér közti érzékeny kapcsolatra épül, az egyéni döntéseink közösségre gyakorolt hatásait szimbolizálja.”

Balatonaliga üdülőhelyül szolgált az egykori pártelitnek és a párthoz közeli, felsőbb osztályba tartozó embereknek. Figyelmen kívül hagyva a helyiek érdekeit és igényeit, létrehoztak maguknak egy saját kis világot, melynek emlékei felett a természet vette át az uralmat mára. Kérdés, hogy meddig áll fenn ez a különös és romantikus állapot, hogyan formálódik a jövőben az épített környezet és a természet közötti egyensúly. A régi kommunista rendszer és a mostani illiberális demokrácia között számos párhuzamot lehet vonni, annak ellenére, hogy két teljesen eltérő gazdasági és ideológiai berendezkedésről beszélünk. Ez az új berendezkedés írhatja a Club Aliga következő fejezetét, legyenek ezek új szállodák, luxus apartmanok, kisajátított partszakaszok. Az installáció a privát és publikus tér közti érzékeny kapcsolatra épül, az egyéni döntéseink közösségre gyakorolt hatásait szimbolizálja. Ha ez a finom egyensúly felborul az egész rendszer értelmét veszti, megszűnik annak lenni amire létrehozták. Téri élmény szempontjából ez egy olyan funkcionális tér létrehozását jelenti, amely alkalmatlan az eredeti funkciójának betöltésére, így adva át a kívánt többlettartalmat.

„Az öltöző egyetlen szándékos hibája a függöny kialakításában rejlett.” Balaton-part, nyár, víz, strand. A Club Aliga az elfeledett épületei ellenére bármely balatoni város strandjához hasonlóan működik. Az egykori pártelit hatása mára észrevétlenül bújik meg a sűrű növényzetben, a mostanié még nem érzékelhető. Erre a helyzetre fogalmazódott meg az installáció. A privát köztér vagy a közös privát tér balaton-parti asszociációja jelen esetben egy öltözőkabin. Ez egy olyan tér, amelyet mindenki használhat, mégis mindenki a magáénak érezheti használat során. Zárt, rejtett, privát, funkcionális. Amint ez a védettség eltűnik, a tiszta funkcionalitás megszűnik és értelmét veszti a tér. Ezt a vékony határt feszegették a három napos workshop ideje alatt. A cél egy olyan „tárgy” létrehozása volt, mely egy rejtett privát tér érzetét kelti, de amint egy lépéssel közelebb kerülünk és használni próbáljuk, ez az érzet megszűnik, így kelt zavart ez a funkciótlan funkcionalitás. A workshop egy aligai sétával kezdődött, hogy mindenki megismerhesse az itt felejtett emlékeket. Egy olyan partszakaszt kerestek az installációnak, ahol sokan megfordulnak, de nem akadályozza a konkrét vízbejutást, a partról is és a vízből is jól látható. Felmerült az egyes meglévő épületek közelébe helyezés is, de a fő cél, hogy az emberek megtalálják, használni próbálják, érdeklődjenek. Így egy kisebb strandon helyezték el, a tábor közelében. A legegyszerűbb eszközöket és anyagokat használták, hogy egy letisztult, egyszerű, könnyen értelmezhető és esztétikus tárgyat hozzanak létre. Az installációt ezért gyalulatlan fenyőből és lenvászonból állították össze. A fából készült szerkezet jelölte ki az építmény befoglaló formáját, a textil, mint térelhatárolás, a privát tér kereteit szabta meg. Az építésen a résztvevőkkel közösen fejtették meg az apróbb részleteket, amelyek a végső megjelenéshez sokat tettek hozzá. Az építés gyorsan zajlott a szerkezet egyszerűségének köszönhetően, így hamar felépült a keret és tető, összeállt a textilekkel határolt konkrét belső tér. A végső összeállításra a parton került sor, ahol mindenki birtokba is vehette a köznek szánt építményt. Az öltöző egyetlen szándékos hibája a függöny kialakításában rejlett. A használó akárhogyan is próbálja a több darabból álló textilt mozgatni a körsínen, mindig marad egy sáv, amelyen bárki belát, a privát tér adta védettség nem jön létre. A Balaton melletti helyszín egy kellemetlen környezeti adottsággal, a széllel egészíti ki az installációt, amely végképp ellehetetleníti a funkcionális használatot.

szabad európa tv brigád Berecz Zsuzsa, Bőczén Árpád, File Csilla, Hódi Csilla, Lutz Boglárka, Salamon Júlia, Sarah Günther, Szabados Luca

„Művészetet csinálni szabad, de: a strandolás, mint művészeti akció tilos.”

A Szabad Európa TV médiabrigádja egy napot töltött a Club Aligában, hogy kiderítse: hol van a 30%-nyi Aligha Szabad Part. Mérőeszközök, kréta és TTT táblák segítségével kutatták, mi esik ma a Kádár-kori zsinórmértéknek számító TŰRT, TILTOTT és TÁMOGATOTT kategóriákba. A Kádár-kor jövőjéből érkezve, az alig létező szocializmus minőségellenőreiként, szabad művészeti munkásokként kutatták, hol történik állami feladatellátás és hol kerül konfliktusba a szabadparttal? A strand előtti aszfalton krétával SZABADVERSET kezdtünk írni. Szabad asszociációkkal és a történések krétatévés rögzítésével igyekeztünk kideríteni, mi a szabad. Az alig elkezdett krétavers-folyamot a tulajdonos képviselői leállították, és felszólítottak minket, hogy mossuk le. A tulajdonos képviselőjével folytatott beszélgetésből megtudták:

Fogyasztani szabad. Krétával az aszfaltra írni nem szabad. Videófelvételt készíteni nem szabad - engedélyt kérni a tulajtól szabad ugyan, de nem fogunk kapni. A krétarajz zavarja a strandolókat. Csak apolitikus strandolás engedélyezett. Művészetet csinálni szabad, de: a strandolás, mint művészeti akció tilos.

A nap során megtudták még:

A Club Aligában található Kádár-kori villák és épületek többsége rémesen lepusztult állapotban van. Az új rendelet értelmében ezeket az örökségi épületeket és a természeti örökséget nem kell megóvni. Mostantól hatemeletes épületek építésére van lehetőség a partszakaszon. Szabad országban minden szabad, amit szabad. Kádár szellemét többen is látták itt.

„A rendszerváltáskor az egykori pártüdülő elvben az állampolgárok tulajdonába került. Mégis, Balatonvilágos lakói és nyaralótulajdonosai 30 éve küzdenek azért, hogy a Club Aligaként ismert terület ténylegesen hozzáférhetővé váljon. 2000-ben megalkották az ún. Balaton-törvény-t (2000. évi CXII. törvény), amely kimondta: »20. § (1) Az üdülőkörzet valamennyi parti településén a belterülethez csatlakozó parthossz legkevesebb 30%-án 5-30 méter széles közhasználatú parti sétány alakítandó ki, figyelemmel a természetes vegetáció megtartására.« Ezzel a 30%-kal a kezükben küzdöttek az Aligai Fürdőegyesület tagjai a szabad partjukért. A terület 2007-ben magántulajdonba került, de a partszakasz egy része továbbra is állami tulajdonban maradt, és közterületként használható volt. A Balaton-törvényt 2018-ban módosították, a 30%-os kitétel így változott: »74. § (3) A Balaton Kiemelt Üdülőkörzet valamennyi parti településén a belterülethez csatlakozó partszakasz legkevesebb 30%-án legalább 5 m szélességű közhasználatú parti sétány helye biztosítandó a településrendezési eszközökben, kivéve, ha a kijelölés természetvédelmi érdeket sért, vagy állami feladatellátást akadályoz.« 2020-ban megkezdődött az egykori pártüdülő visszavételele az állampolgároktól. Áprilisban 1 milliárd állami forintot kapott a Club Aliga elektromos kikötő fejlesztésére, májusban pedig további 7,4 milliárdot a Kisfaludy program keretében »Balatonvilágos Club Aliga hotel és élményközpont« megvalósítására. 2020 augusztus 8-án egy rendelettel nemzetgazdaságilag kiemelt területté minősítették a Club Aligát. Az új rendelet felülírja a tulajdonosnak az önkormányzattal kötött szerződését is. A rendelet értelmében nem lehet közhasználatú strand, sétány, közpark a Club Aliga területén.”

Aligha Szabad Part - tévéakció / Club Aliga 11:37 TV Free Europe, 2020. augusztus youtu.be/bKhA-Kgp7Cg

A Szabad Európa TV kollaboratív művészeti kutatás, közös tévékészítés színházi és multimediális eszközökkel, játék a TV-vel a TV-ről. Közös gondolkodás arról, mit jelent szabad művésznek lenni. A projektet a Pneuma Szöv. / Mókusok művészcsoport és a KÖME (Kulturális Örökség Menedzserek Egyesülete) kezdeményezte öt országból jövő művészek, művészeti oktatással foglalkozók, diákok és a folyamatba csatlakozók részvételével.

Szocmodern – a jövő építészete Kovács Dániel újságíró, művészettörténész a 2021. évi Velencei Biennálé magyar pavilonjának kurátora

A minap egy beszélgetés keretében arról értekeztem, miért is támogatom a „socialist modernism” kifejezés használatát. Ennek ellenzői jellemzően azzal érvelnek, hogy az építészetet nem érdemes társadalmi keretek alapján kategorizálni; nincs olyan sem, hogy kapitalista modernizmus, mondják. Szerintem viszont mind a kettő létezik, és a szocialista modernizmust részben épp olyan, a társadalmi berendezkedésből fakadó adottságok definiálják, mint az anyaghiány, a technológiai fejletlenség, a szokásból vagy írottakról eredő politikai keretek, valamint az ebből fakadó innovációs kényszer – lásd Szabó István beton béléstestből falazott, szükségbrutalista farkasréti templomát. Részben pedig az utólagos percepció fogja szükségszerűen egy csoportba ezeket a házakat, magyarán, hogy az emberek utálják ennek a korszaknak az épületeit – szögeztem le. A beszélgetésben szintén résztvevő Sonja Leboš erre élénken tiltakozott, mondván, a jugoszláv korszak építészeti öröksége a posztjugoszláv államok lakóinak jelentős része számára a mai napig a progressziót és a prosperitást jelképezi, nem is beszélve a közös identitás meghatározó emlékéről. Természetesen vannak országok, ahol ennek a korszaknak az építészeti a diktatúra időszakát, a politikai elnyomást idézi fel, de ne mossuk egybe a régió országait egy ilyen általános kijelentéssel -

figyelmeztetett a Zágrábban élő kiváló építész és oktató. Teljes joggal. Az én ügyetlen megfogalmazásom elsősorban Magyarországra vonatkozott ugyan, de Sonja helyesbítése még egy fontos dologra rávilágít: amennyire sokszínű egy állam polgárainak kollektív emlékezete, ugyanúgy nem vehetőek egy kalap alá a közép- és kelet-európai országok történeti tapasztalatai sem. Az alap persze mindenütt ugyanaz: egy korszak, ami a múlté, az elmúltából fakadó trauma pedig, így vagy úgy, de jelen van. És kifejezésre juthat az elégtételben, amelyet az elmúlt rendszer elnyomottai éreznek, éppúgy, mint a szomorúságban, amelyet a személyes emlékekhez kötődő terek: a gyár, az iskola, a klub, a művház, apu, anyu vagy a nagymamáék mindennapjaihoz kötődő egykorvolt téri keretek megszűnése, széthordása, lebontása miatt érzünk. A lényeg valószínűleg épp az ebből az ezerféle tapasztalatból összeálló közös történeti kollázs, aminek szövete valahol a vasfüggöny geográfiai és történeti mezsgyéjén ér véget. Másképp fogalmazva: minket, kelet-közép-európaiakat köt össze, akik itt élünk, azzal az építészettel, ami itt jött létre, akkor. Ezt azért is érdemes fejben tartanunk, mert egyre határozottabb az igény egy specifikus narratívára: a patchwork egyik foltja szép

Ez utóbbi egyébként, mármint hogy az alkotó elme minden korszakban az előző generáció megcáfolására tör, közhelyszámba menő hipotézis, igazságtartalmáról pedig csendben emlékezzünk meg a legközelebbi vasárnapi ebédnél, amikor apánk már megint tesz egy hülye megjegyzést.

Haludovo Hotel Palace, Boris Magaš Krk, Horvátország

lassan felfalja a többit. Ez a folt azt állítja: az épület el nem évülő tulajdonsága, hogy saját korát és társadalmi berendezkedését reprezentálja. És ha egy korszak elbukik, vele buknak az épületei is. Ezt a meglehetősen kegyetlen és pragmatikus gondolatmenet sok irányból támadható, alaptézisével azonban nehéz vitatkozni – épp az előbb írtam le, hogy a korszak adottságai mennyire meghatározzák az építészi munka eredményességét. Ráadásul épp az általam előcitált adottságok következménye ennek az épületállománynak a fokozott ütemű avulása. Anyagában, technológiájában, de nemegyszer funkciójában (lásd a pártházak vagy a művelődési házak esetét), és azt kell mondjuk, esztétikájában is.

„Valóban az lenne a hosszú távú szándék, hogy minden korszak élje fel saját szellemi tartalékait, és építse újjá, porból és sárból, saját magát?”

Hogy mi a bajom akkor ezzel a narratívával? A szűk látókörűsége, a kizárólagossága. (Majdnem) minden kizárólagosság ostoba, és ez bizony a legostobábbak egyike. Az elbontás (Virág Csaba Teherelosztójának és balatonfüredi jachtkikötőjének, Ferencz István újpesti művelődési házának, Pázmándi Margit munkásőrség-székházának, Hofer Miklós kollégiumának satöbbi, satöbbi – ezek az aktuális ügyek az elmúlt hónapokból, 2021 februárjában) nem adhat történelmi elégtételt, épp ellenkezőleg: generációs hiányként fog jelentkezni a szakmai, sőt, a kollektív téri emlékezetben. És milyen alapon jelenti ki bárki, hogy övé az egyetlen, teljes igazság? Mi történik majd, ha a következő generáció ugyanezt az ostoba indokot használja az előző törlésére? Valóban az lenne a hosszú távú szándék, hogy minden korszak élje fel saját szellemi tartalékait, és építse újjá, porból és sárból, saját magát? Nem lesz ez fárasztó egy kicsit? Ami igazán fals ebben a narratívában, az az, hogy az ezeket a házakat létrehozó tudás és tapasztalat (elhalványítható ugyan, de) nem

Lepencei strandfürdő, Zsuffa András fotó: Németh Róbert

a társadalom bukásával az alkotó gondolat nem bukik el, de új kontextust kap, amelyben újra kell vizsgálni érvényességét. Mit tud adni a ma emberének a hatvanas-hetvenes évek építészete? Tud-e adni funkcionális tereket? Képes-e befogadni működtethető infrastruktúrát? Hordozhat-e olyan esztétikai élményt, amelyet a tegnap után a ma is maradandónak ítél? Lehet-e annyira fontos és jelentős, hogy a kedvéért mi magunk is lejjebb engedjük a magasra tartott lécet, például a fenntarthatóság vagy a hozzáférhetőség kérdéseiben, vagy épp az örökségvédelemmel kapcsolatos elvárásainkban? Használhatóak, élhetőek, szerethetőek lehetnek-e ezek az épületek valamilyen módon a jelen használóinak – egyéneknek és közösségeknek egyaránt? MSZMP pártszékház, Pázmándi Margit fotó: Kis Ádám / Lechner Tudásközpont

irtható ki; ha fizikalitását gyengíteni lehet is ugyan, de szellemiségében velünk marad. Ez a rövidlátás teszi az eltüntetésére irányuló szándékokat végképp szánandóvá. Virág Csaba, Pázmándi Margit, Hofer Miklós nem törölhető ki a magyar építészettörténetből, akkor sem, amikor az utolsó házuk is eltűnik majd az utcáinkról; ezzel csak annyit érünk el, hogy soha többé nem lesz lehetőségünk megítélni, mennyire voltak érvényesek a gondolataik a maguk téri valóságában. És valahol épp ebben lenne a lehetséges megoldás kulcsa. Vagyunk, akik azt állítjuk:

„Használhatóak, élhetőek, szerethetőek lehetnek-e ezek az épületek valamilyen módon a jelen használóinak[...]?” 64

Mert ha igen – és meggyőződésem: igen –, akkor a közelmúlt építészetének igenis van létjogosultsága. Csak nem biztos, hogy éppolyan formában, ahogy annak idején. Lehet, hogy ehhez az épületek megjelenésén érdemes változtatni, így megoldás lehet egy alapos felújítás és újragondolás is (erre remek példát kínált a közelmúltban Berecz Tamás a vizafogói templommal vagy Szabó Levente a Gombával). De lehet, hogy ehhez elsősorban az épület használóival kell foglalkozni, velük megértetni és elfogadtatni annak adottságait. És az is lehet, hogy egy-egy házból alapvetően inkább egy gondolat, egy építészi megfigyelés, következtetés örökíthető át. Meg az is, hogy fontossága elvárja a mai értelemben vett „műemléki” megőrzést, kiterjedve a legapróbb részletekre. Nagy gesztusok helyett minden esetben egy egész skála áll a rendelkezésre, amelyen az érintett felek érzékenységének megfelelően tologathatjuk a beavatkozás csúszkáját. A szocialista modernizmus építészete nem egyszerűen csak a múltunk része. A mai napig meghatározza mindennapjaink téri kereteit, azt, ahogyan kultúráról, formáról, anyagról gondolkodunk, amit látunk és érzékelünk – és persze mindezek hiányosságait is. Ahelyett, hogy elpusztítjuk, a belőle szerzett közös tapasztalatot kellene alapként használnunk a továbblépéshez; azt, ami közös, ami mai, azt, ami a valódi értéke lehetne. Ami csak a miénk.

Transbalaton ExChange brigádvezetők Borenich Levente, Farkas Flóra, Kopacz Hanna résztvevők Czigány Lilla, Komáromi Dóra, Komáromi Zsófia, Lázár Boglárka Kincső, Madácsi Flóra, Ramocsai Kata, Surján Botond, Veres Zsuzsi

„Abban a pillanatban, hogy a tábor egyik része [...] a tetőteteraszra lépett, a tábor másik fele megszállta a Balaton partját."

Transatlantic exchange-nek nevezi az építészetelmélet azt a gyümölcsöző folyamatot, mely során az európai város formai érettsége az amerikai kultúrával találkozik és kölcsönösen megtermékenyíti egymást. A Transbalaton Exchange workshop azzal az ambícióval került megszervezésre, hogy kontrasztba állítsuk Club Aliga elzárt építészetét – modernista örökségünket, mely olvasatunk szerint máig strukturálisan meghatározza a magyar építészeti diskurzust – és a Kádár-korszakkal egy időben kibontakozó nyugati neoavantgárd építészeti kísérleteket. Vagyis képletesen: partra szálljanak a Balaton partján ezek a felszabadító gondolatok. A tábor ideje alatt olyan kritikus építészeti praxisok munkájában mélyedtünk el, melyek a modern építészet ellenpontjaiként, vagy legalábbis átirataiként képzeltek el új világokat. Kimondott célunk volt még, hogy fiatal építésztársainkkal közösséget építsünk a tábor alatt, mely a közös gondolkodás kezdetét jelentette számunkra. Az elméleti diskurzus után a csoporttagokkal közösen képzeltük el, találtuk ki, hogyan tudnánk a tábor szellemiségét egy alkotásba összesűríteni. Így született meg egy performansszal összekötött térinstalláció a Majálisra, mely a neoavantgárd impulzusokból merítve egyszerre sűrítette össze a tábor mítoszát (partraszállás) és értelmezte újra Club Aliga egyik elhagyatott terét.

Az első két nap folyamán – Magyarországon kevésbé előtérben lévő – teoretikus és esztétikai témájú diskurzust kezdeményeztünk csapattagjainkkal. Előadások és beszélgetések során Robert Somol – amerikai építészeti teoretikus – gondolatai alapján boncoltuk fel a modern építészet formai és ideológia alapjait. Le Corbusier szövegét (Új építészet felé) és építészeti modelljét (fókuszban a Villa Steinnel) vizsgálva rámutattunk a modern építészet híres szlogenjének: „a forma követi a funkciót” felszínességére, ellentmondásosságára. Ezután részletesen megismerkedtünk a neoavantgárd kánon szabadon gondolkodó építészteoretikusaival, akik bár nem mondanak le konkrét házak építéséről, de munkásságukban kiemelt szerepet kap a rajzzal való formai kísérletezés, illetve elméletek és ideológiák legyártása. Gondolkozásuk és tervezésük fő eszközévé a szöveg és a rajz összemosása, a diagram vált. Forma és funkció (ideológia) oppozíciója mentén két felé osztottuk a neoavantgárd kánont, melynek szellemi alapjait Colin Rowe – forma mellett érvelő – és Rayner Banham – ideológiát előtérbe helyező – gondolkodásával írtuk le. Közelebbről megvizsgáltuk John Hejduk – Rowe teoretikus munkáját kiegészítő – rajzi kísérleteit és Cedric Price – Banham világát idéző – pop-artban feloldódó kibernetikus projektjeit. Foglalkoztunk többek között Aldo Rossi városi típusaival, valamint Robert Venturi és Denise Scott Brown szemiotikai felfedezéseivel. Megismerkedtünk Peter Eisenman absztrakt formai kísérleteivel és Rem Koolhaas kontraintuitív technikáival. Azt is elemeztük, hogyan lett digitalizálva és felhigítva a neoavantgárd projekt az olyan kortárs praxisok által, mint a parametrikus és a diagrammatikus építészet. Kitekintésként pedig megvitattuk, napjainkban milyen nemzetközi és hazai kritikus praxisok léteznek, amik kísérletek mentén dekonstruálják-okosítják-vegyítik a klasszikus modernista építészeti eszméket ’68 szellemi vívmányaival. A tudásmegosztó szemináriumok után a csapattal közösen kezdünk ötletelni arról, hogyan tudnánk a tábor szellemét egy alkotásba összesűríteni. A neoavantgárd építészek egyik projektje Le Corbusier építészeti promenádjának újbóli felfedezése volt, ami a mi térinstallációnkat is ihlette. Bernard Tschumihoz hasonlóan – aki az Advertisement for Architecture című protomémjében az elpusztult modernista épületek szépségére hívja fel a figyelmet – minket is egy elhagyatott betonszerkezet inspirált. A pártétterem romos épületében seprűvel alakítottunk ki egy promenádot, és talált tárgyakból hoztunk létre szituációkat a pusztulást dokumentálva és narrálva. A Majális napján a résztvevők egyik fele élőben tekinthette meg a térinstallációt. A csoport másik részét pedig egy performanszra invitáltuk. Abban a pillanatban, hogy a tábor egyik része végigért a pártétterem épületének belsején haladó útvonalon és a tetőteteraszra lépett, a tábor másik fele megszállta a Balaton partját. Aliga építészetét egy forgatókönyvszerű eseménnyel töltöttük fel. Maszkokat gyártottunk neoavantgárd építészek arcából, Dalí paranoid kritikus metódusának jelét rajzoltuk zászlajunkra és így szálltuk meg jelképesen Club Aligát. A koreográfia részét képezte, hogy Corbusier a parton szaunájában fogadott minket, mint a modern építészet ikonikus alakja – és a posztmodern építészet előfutára. Ezzel reményeink szerint a neo-avantgárd gondolatok megérkeztek nem csak Club Aligára, de partraszálltak Kelet-Közép-Európában is.

fotólabor brigádvezető Fodor Dániel János résztvevők Ackermann Ádám, Czigány Lilla, Edvy Atina, Érsek Máté, Gombos Tamás, Kajcsa Roland, Kammermann Lilla, Komáromi Dóra, Kovács Bence, Papp Virág, Ramocsai Kata, Soós Zsófia, Veres Zsuzsanna

„A labor volt az a hely, ahol mindig zajlott az élet...”

A Partraszállás tábor idejére a kertmozi helyszínén megnyitotta kapuit a méltán hírhedt aligai fotólabor. A workshop résztvevői egy felejthetetlen hetet töltöttek a Metol, Hidrokinon, Szulfit és Borax bűvöletében. A tábor első napján a Brigád megismerkedett a tábor koncepciójához igazodó korhű eszközökkel, úgymint a Zenith, Fed, Zorkij és a Csajka szovjet fényképezőgépek. A tagoknak a legnagyobb fejtörést a fénymérő működési elve okozta, ám a Brigádvezetőnek hála hamarosan minden Brigádtag számára kezelhetővé váltak a régi eszközök. Miután minden fényképezőgéppel megismerkedtek, elérkezett a gépválasztás pillanata, de szerencsére mindenféle hajcihő nélkül megegyeztek. Az első nap legfontosabb feladata a workshop koncepciójának megalkotása volt, ehhez inspirációul szolgáltak a rendszerváltásig havi rendszerességgel megjelent FOTO Magazin különböző lapszámai. A gyűlés végén a Brigád úgy határozott, hogy megfigyeli, s fotózni kezdi a többi Brigádot, mintha csak riportot készítenének róluk. A következő napon a legények, valamint a vezető a mozigépész szobából mindössze néhány óra leforgása alatt fotólabort varázsoltak, ettől kezdve ez lett a bázis. A labor volt az a hely, ahol mindig zajlott az élet, nem egyszer megesett, hogy az egész Brigád éjszakába nyúlóan hívta elő és nagyította az aznap készült képeket. A kísérletezések színtere szintén a labor volt, a Brigádvezető segítségével készültek objektív nélküli fényképezőgépek (ún. lyukkamerák) és „fénylenyomatok”, fotogramok is. A hét második felében a Brigád izgalma egyre nőtt, ugyanis egyre közeledett a szombati majális, amin minden brigád bemutatta egész hetes munkáját. A fotósok labort választották helyszínül, mert így nem csak az elkészült fényképeket és fotogramokat, hanem a Brigád munkájához nélkülözhetetlen eszközöket is be tudták mutatni a nagyközönségnek.

Sólymok keleten és nyugaton Winkler Márk építész, újságíró az Építész Szakkollégium filmkubjának szervezője

Az 1960-as és 1970-es évek fordulója talán a világtörténelem hozzánk legközelebb eső vízválasztója. A háború utáni évek rohamos ütemű fejlődését és a 60-as évek kulturális forradalmát a 70-es évek gazdasági visszaesése követte. Azonban míg Magyarországon ez az időszak a kádári államszocializmus konszolidáció utáni megerősödésével és a „gondoskodó diktatúra” kiteljesedésével jellemezhető, addig Nagy-Britanniában a szintén szocialista alapokon nyugvó jóléti állam megingásával és későbbi kudarcával azonosítják. Az országok között áthidalhatatlannak tűnő szakadék tátongott. Európa két oldalán a szocializmus kifejezése teljesen ellentétesen csengett. Nálunk a központi hatalom elnyomását, a szigetországban viszont a munkaalapú társadalom és a munkásosztály kizsákmányolása elleni tiltakozást jelentette. Értelemszerűen a művészet és így a film is teljesen más keretek között mozgott Nagy-Britanniában és Magyarországon. Míg a szigetországban a kultúrpolitika szinte teljes szabadságot és bőkezű állami támogatásokat nyújtott, addig hazánkban a jól ismert TTT (Tiltott – Tűrt – Támogatott) rendszer érvényesült. Vajon milyen lehetőségeket rejt a korszak nyugaton és keleten készült filmjeinek összehasonlító elemzése? A kézenfekvő kapcsolat az előbbi hatása az utóbbira. Mint ahogy ez minden más területen is tapasztalható volt, Nyugat-Európa országai „előrébb jártak”. Így a filmművészeti stílusváltozások és filmtechnikai újítások is csak rövid késéssel jutottak el hozzánk, és sokszor igazodtak a helyi rendszer és életkép sajátosságaihoz. Az elemzés azonban nem csak történeti, hatástörténeti úton lehetséges. A balatonaligai Szakkoli Filmklub sem erre vállalkozott. Ellenkezőleg: két olyan filmet vetítettünk és elemeztünk a csodálatos aligai kertmoziban, melyeknek filmtörténeti szempontból nincs sok közük egymáshoz. Ken Loach 1969-es, Kes című mesterműve és Gaál István 1970-ben bemutatott remeke, a Magasiskola hatástörténeti szempont-

Kes angol filmdráma 1969. rendezte: Ken Loach Magasiskola magyar filmdráma 1970. rendezte: Gaál István

ból egyáltalán nem kapcsolódnak egymáshoz. Akkor mégis miért e két filmre esett a választás? Először is nyilvánvaló párhuzam, hogy a két alkotás ugyanakkor készült, a 60-as és 70-es évek fordulóján. Másrészt a tematika szempontjából sok kapcsolódási pontot felfedezhetünk, mivel mindkét film a szabadság, szabályozottság, rendszerszintű elnyomás kérdéseit feszegeti. Nem utolsó sorban mind a Kesben, mind a Magasiskolában központi szerepet kapnak a sólymok és metaforikus jelentéssel bír a reptetésük. Ezek a párhuzamok már bőven nyújtanak fogódzókat a két film elemzéséhez. Az 1969-ben bemutatott Kes a rendező, Ken Loach mai napig legismertebb és legelismertebb filmje, és egyben a brit szociális realizmus műfajának egyik korszakos jelentőségű darabja. A szociális realizmus nem összekeverendő a szocialista realizmussal/szocreállal. Előbbi olyan alkotásokat jelent, melyek a társadalom marginalizált rétegeivel realista stílusban foglalkoznak. A Kes egy észak-angliai bányavárosban, Barnsley-ben játszódik.

„...míg Kes (a sólyom) tényleg szabad, [...] addig Billy szabadsága csak ideiglenes és illuzórikus...” Főszereplője a 15 éves Billy, aki egyedülálló anyjával és felnőtt bátyjával él együtt egy munkástelepen. Billy csatangol a városban, iskolába jár, sportol stb. – mindennapjai e tekintetben kevéssé különböznek kortársai életétől. Azonban élethelyzete és a közeg, melyben az idejét tölti, ritkán szerepel filmvásznon. Billy egy lepukkant lakásban bátyjával egy ágyon osztozkodik, és minden nap hajnalban kel, hogy az iskola előtt még dolgozhasson (újságkihordó egy jómódúbb környéken). Bár

még iskolába jár, ez már nem lesz így sokáig. Hamarosan választania kell, hogy továbbtanul vagy munkásnak áll, és bányász lesz, épp úgy, mint bátyja. Ken Loach filmjének lényege, hogy a fiú mindennapjainak részletes és érzékeny bemutatásán keresztül rávilágít a fenti döntés illúziójára. A Kes egy olyan szociális, társadalmi és közigazgatási rendszert ábrázol, melyben Billy számára semmilyen alternatíva nem lehetséges. Nincsenek más kilátásai, mint testvérének voltak, és a rendszer is így kezeli őt. A film az élet minden területére kiterjedő, rendszerszintű elnyomást ábrázolja. Otthon Billynek egy perc nyugalma sincs. A munkahelyén – bár apáskodóan, de – megbélyegzik. Az iskolában megbüntetik és megszégyenítik, hol azért, mert édesanyjának nincs pénze tornaruhára, hol azért, mert a reggeli munkája miatt elkésik. A film mégsem fullad bele a totális kilátástalanságba. Billy ugyanis, ha csak egy rövid időre is, de megtalálja azt a hobbit, ami elfeledteti vele a mindennapok viszontagságát.

Fejébe veszi, hogy befog egy fiatal sólymot és megtanulja reptetni. Mindezt teljesen önerőből és önszorgalomból. A történet ezen szálát bemutató epizódok tanúbizonyságot adnak a fiú elszántságáról, intelligenciájáról és tehetségéről, melyeket az őt körülvevő rendszer csírájában fojt el. A sólyomreptetés káprázatos jelenetei a felhőtlen öröm megtestesülései, a madár a boldogság és szabadság szimbólumává válik. Persze ne feledjük, hogy míg Kes (a sólyom) tényleg szabad, és csak önszántából repül vissza gazdájához, addig Billy szabadsága csak ideiglenes és illuzórikus, hiszen a rendszer ezeket az individuális próbálkozásokat ritkán tolerálja.

„A Magasiskola pontos látlelet a vízfejű Kádár-rendszer elnyomó működéséről”

Gaál István Magasiskola című filmje, melyet bemutatásakor a Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri díjával ismertek el, teljesen más környezetben és témában, de nagyon hasonlóan épít a sólymok motívumára. A Magasiskola a hazai kommunista diktatúra időszakára jellemző filmműfaj, a parabola egyik különleges példája. A hazai kultúrpolitika puha cenzúrájának sajátosságaira vezethető vissza, hogy a rendezők gyakran nyúltak a parabolisztikus elbeszéléshez. Ennek legismertebb példája Jancsó Miklós Szegénylegények című mesterműve, mely az egyetemes filmtörténet nagy hatású darabja. A parabola annyit tesz, hogy ezek a filmek olyan módon dolgoznak föl társadalomvagy rendszerkritikus témákat, hogy közben egyértelműen elemelik őket az adott közegtől; a legtöbb esetben úgy, hogy a múltba helyezik történetüket. A Magasiskola ebből a szempontból is különleges, hiszen a magyar filmtörténet egyetlen jelen idejű parabolája. Gaál István filmjének így más eszközökkel kell élnie a parabolisztikusság megteremtésének (és a cenzúra kijátszásának) érdekében. Ilyen eszközök többek között az archetipikus, kidolgozatlan karakterek és világtól teljesen elzárt, a legtöbb ember által ismeretlen környezet. A történet szerint Gábor a városból egy pusztai sólymásztelepre érkezik nyári gyakorlatra. Eleinte nehezen találja a helyét a furcsa, izolált közegben, de a reptetés és a madarak szépsége hamar lenyűgözi. Ahogy azonban jobban megismeri a telep és lakóinak működését, egyre kritikusabban szemléli a történteket. Fokozatosan kibontakozik előtte a telepvezető Lilik basáskodó személyisége és a közösség diktatórikus berendezkedése. Mivel kénytelen beletörődni, hogy a helyzeten változtatni nem tud, idő előtt visszautazik a városba. A Magasiskola pontos látlelet a vízfejű Kádár-rendszer elnyomó működéséről, melyben a hatalom természetét ismerő, de azzal lepaktáló kiváltságosoktól, egészen a rendszer által önkényesen fel- és kihasznált apródokig (sólymok) vezet a társadalmi ranglétra. Az egyes interakciók és szituációk így mögöttes tartalommal telítődnek, melyben az aktuálpoliti-

kán túl a hatalom, az elnyomás és a szabadság általános kérdései is megjelennek. A film talán legerősebb analógiája a sólymásztelep funkció nélküli, pontosabban funkcióját be nem teljesítő, pusztán önfenntartó mivolta (kiderül, hogy a telep feladata a környező ökoszisztéma fenntartása és megőrzése lenne, azonban közeli tavak mindegyike már rég kiszáradt). A rendszerszintű elnyomás bemutatásának hasonlóságán túl a két film legegyértelműbb kapcsolódás pontja a sólymok szerepeltetése. A Magasiskolában a madarak a Keshez hasonlóan először a szépség és a szabadság megtestesüléseként értelmezhetők, azonban hamar kiderül, hogy szabadságuk milyen mértékben korlátozott és kiszolgáltatott (a lábukat lekötő láncok olyannyira rövidek, hogy egy árvíz esetén képtelenek rá, hogy a saját erejükből biztonságba húzódjanak). Bár potenciálisan megszökhetnek, de ebben az esetben kegyvesztett és otthontalan élet vár rájuk, az egyre elhaló pusztaságban. Ezen rövid elemzésből is egyértelműen láthatóak a két film közötti tematikai párhuzamok, melyeknek azonban nagy mértékben eltérő színezetet ad keletkezésük teljesen eltérő szituációja. Míg Gaál István Magasiskolája a kádári szocializmus diktatúrájának metsző kritikája – minden bizonnyal baloldali vagy legalábbis liberális szemszögből –, addig Ken Loach Kes című filmje a második világháború után formálódó kapitalista berendezkedés árnyoldalaira, a szociális ellátórendszer és a közszolgáltatások korlátozottságára és elavultságára hívja fel a figyelmet, egyértelműen baloldali, szocialista indíttatásból. Fontos tanulság, hogy míg a vasfüggöny egyik oldalán a szocializmus (a mai napig) egy elnyomó rezsim pejoratív megnevezése, addig nyugaton egy jobb, egyenlőbb és empatikusabb világ, a jóléti állam néhány évtized erejéig valóra vált, majd a 70-es évek neoliberális fordulatával elsüllyesztett ígérete.

ellenkalendárium ‘70 brigádvezetők Nyári Pál, Csernai Mihály résztvevők Berzsák Barna, Gránásy Sára, Gulyás Eszter, Kosztya Csilla

„Mi van, ha ezek nem a propaganda eszközei, hanem saját családi emlékek lenyomatai?”

A Kádár-korszak jelentős propagandaanyagai voltak az évről évre évkönyvszerűen elkészülő Kincses Kalendáriumok. A workshop célja az volt, hogy résztvevőivel közösen elkészítsék a saját kalendáriumukat – mik kerülhetnének bele? Mi van, ha ezek nem a propaganda eszközei, hanem saját családi emlékek lenyomatai? Mi van, ha olyan dolgok is belekerülhetnek ebbe a kalendáriumba, amelyek teljesen ellentmondanak az uralkodó hatalom törekvéseinek? Milyen részei lehetnek egy ilyen ellenkalendáriumnak? A résztvevőkkel való három napos közös gondolkodás végén egy interaktív színházi kiállítást hoztak létre, egy kiállításmegnyitót – emlékekből, jelenetekből, képekből. Gondolkodásuk kétirányú volt: egyrészt olyan helyzeteket kerestek állóképeken, improvizációkon keresztül, amelyek ennek az elképzelt „ellenkalendáriumnak” az elemei lehetnek. Így született meg a Kádár belép az ajtón jelenet, amely a hatalom és a kisember találkozását tematizálja abszurd módon. Itt a kiinduló kép szereplőinek (pincér, szék, krumplileves) adtak hangot egy-egy monológban a résztvevők. A behozott 1970-es Kincses Kalendáriumból olyan részleteket kerestek, amelyek arra inspiráltak őket, hogy kitalálják egy-egy fotó vagy hír olyan fiktív háttértörténetét, ami nem mehetett át a cenzorokon. A korszakhoz személyes családtörténeteken keresztül is kerestek a kapcsolatot. Ezekhez fordítva, a kalendáriumból keresték a passzoló vagy éppen az ellenpontozó részleteket. Másfelől: különböző talált terekben játszottak, kísérleteztek, keresve a helyét az elképzelt kiállításuknak, hiszen fontos cél volt, hogy megvizsgálják, a múltnak ezek a lenyomatai hogyan hatnak ránk, vagy éppen hogyan kelthetőek életre. Így megfordultak a Kádár-villában, az uszodában, az étteremben. Írtak kritikákat az uszoda teréről, s kitaláltak egy fiktív kiállításmegnyitót. Végül a megszületett jeleneteket, szövegeket egy szövegkönyvbe rögzítették, amelyet vetítéssel egybekötött felolvasószínház formájában prezentáltak, s amely mellékletként a kiadványban is olvasható.

szigetépítés brigádvezetők Partizan Architecture (Hory Gergely, Major Zoltán, Müllner Péter), Kovács Károly résztvevők Balogh Eszter, Bánszegi Bíborka, Botka Fanni, Engel Ágnes, Gunther Ágota, Kovács Orsolya

„...a sziget egy rövid időre a Balaton-élmény részévé vált.” A Club Aliga egykor a pártelit szigorúan őrzött üdülője volt, ahol a külvilágtól elzárva, olyan kiváltságokban lehetett része a legfelsőbb vezetésnek, amelyek az emberek többségének elérhetetlenek voltak. Az államszocializmus titkos „szigete” volt ez, amire nem vonatkoztak a hétköznapokban uralkodó szabályok. A sziget nemcsak mint metafora, hanem mint fizikai valóság is megjelent: Kádár Jánosnak saját, különbejáratú horgászszigetet építettek, ahol a főtitkárnak az elzárt területen belül is lehetősége volt az „elszigetelődésre”. A Club Aligában a sziget a kiváltság szimbóluma: egy saját tér saját szabályokkal, kivonulás egy másik világba, bezártság és szabadság, egyszerre autonómia és függőség. A Brigád a workshop során megtapasztalhatóvá akarta tenni a szigeten való lét összetett élményét. Ehhez építettek egy úszó szigetet a Balatonra: létrehoztak egy talpalatnyi szárazföldet a víz felszínén, ahol bárki szabadon partra szállhatott, és megtelepedhetett. A sziget építése során azokat a tulajdonságokat keresték, amelyek valóban „szigetté” tesznek egy tárgyat. Egy szigetet minden oldalról víz vesz körül, messziről tekintve úgy tűnik, mintha lebegne. A lebegés hatását úgy akarták előidézni, hogy az építéshez hőszigetelést használtak. Mivel a polisztirolhab sűrűsége kicsi, ezáltal viszonylag kis vastagság mellett is jelentős teherbírást tudtak elérni. Ez lehetővé tette, hogy a sziget megmászható legyen. Zárt formát kerestek, ezért választottuk a kör alakot. A sziget felületét pedig élő gyepszőnyeggel borították, így annak tapintása természetes terep hatását idézte. Bár fizikai méreteit tekintve a sziget kiterjedése alig volt több mint három négyzetméter, mégis alkalmasnak bizonyult arra, hogy átélhető legyen egy új és ismeretlen terület felfedezésének és ideiglenes kisajátításának élménye. Az elfoglalás után az alkalmi szigetlakó teljes kontrollal rendelkezett a sziget felett, meghatározhatta helyét és használatát. Teljeskörű birtokossá vált, de csupán addig, amíg a szigeten tartózkodott, a következő tulajdonos érkezésével a folyamat újfent megismétlődött. Ennek köszönhetően a szigetet senki sem sajátíthatta ki hosszútávon, a birtoklás általi szabadságot bárki megtapasztalhatta. A program nem csak az objektum megépítéséről szólt, a vízre helyezés után a sziget beépült az aligai partszakasz életébe. A strandolók hamar birtokba vették és természetes adottságként kezelték: a sziget egy rövid időre a Balaton-élmény részévé vált.

Kiss Luca Ruff Borbála Pápai Virgínia ndrás Varga Lilla Luca ts Enikő Pápai Virgínia sváry Detti Semjén Álmos Detti p appaí rp- íírró- ísrzóes rz e r Semjén Álmos Papp Virág Kolossváry ncső Boglárka Vass Péter nrromi Bertalan Papp Virág Dóra Sipos Kornél Dániel Köszönjük a segítséget: Németh Kristóf Komáromi Dóra Sipos Kornél Peitl Péter Budafoki út 5. Budafoki út 5. Köszönjük a segítséget: Noémi Véghelyi Borbála Roland Gedeon Peitl Péter romi Zsófia Réka Soós Zsófia Köszönjük a segítséget: dűs Benedek Bence Nikl Csenge Komáromi Zsófia Réka Soós Zsófia Ábel Velinsky Dóra szKristóf Peti Proszenyék Ábel zProszenyék Hanna Sörényi Zsófi Gál ÁgostonKopacz Hanna Novák Sándor Sörényi Zsófi Pszota Dalma Veres Zsuzsanna ermann Pszota Dalma ai Flóra Petra Lilla Surján Borka Gergely Nyáry Pál Korosa Petra Surján Borka Ramocsai Kata oltán Vincze Krisztian Valentin Ramocsai Kata Levente Surján Botond bos Dorina Anna Offra Flóra Kósa Levente Surján Botond Révai Márton os Gergely Wentzel Panna Martha Révai Márton gi Nándor Szabó Karina its Enikő Pápai Virgínia Szabó Karina BorbálaKőszegi Nándor gnes Winkler Márk caRuff Ruff Borbála ya Csilla Szabolcs Kira an Bertalan Papp Virág papír-írószer Kosztya Csilla Szabolcs Kira Semjén Álmos András Zacher Bendegúz váry DettiGedeon Semjén Álmos s Bence Szelevényi Oszkàr a Roland Peitl Péter ence Szelevényi Oszkàr Budafoki út 5. KornélKovács Bence Klára Zétényi Lina omi Dóra Sipos Kornél saSipos Károly Tánczos Anna Balatonvilágos Önkormányzata cs Peti Proszenyék Ábel segítséget: Kovács Károly Tánczos Anna Soós Zsófia Csenge Zsoldos Anna omi Zsófia Réka Soós Zsófia s Orsolya Teiter Sára mermann Lilla Kovács Orsolya Pszota Dalma Teiter Sára Sörényi Zsófi Fanny zsrtz Hanna Sörényi Zsófi Réka Krisztina Tisóczki Patrícia Valentin Ramocsai Kata Kovács Réka Krisztina Tisóczki Patrícia Surján ohanna Surján yi HannaBorkaKubinyi Hanna Unger Juci yPetra Martha Révai Borka Márton Unger Juci Surján Botond Hédi evente Surján Botond Ágnes Válics Péter uca Ruff Borbála László Ágnes Válics Péter PRO-MOT Szabó Karina iPéter Nándor Szabó Karina András Varga Lilla Luca sváry Detti Laukó András Semjén Álmos Varga Lilla Luca Hungária Kft. Szabolcs Kira klós aromi Csilla Szabolcs Kira Kincső Boglárka Vass Péter papír-írószer Dóra Sipos Kornél papír-írószer Lázár Kincső Boglárka Vass Péter Szelevényi Oszkàr ilárd Bence Szelevényi Oszkàr ér Noémi Véghelyi Borbála Budafoki út 5. romi Zsófia Réka Soós ZsófiaÖnkormányzata Lenzsér Noémi Véghelyi Borbála Budafoki út 5. Balatonvilágos Önkormányzata Balatonvilágos Tánczos Anna Károly Tánczos Anna y Kristóf Velinsky Dóra cz Hanna Sörényi Zsófi Lipótzy Kristóf Velinsky Dóra Teiter Teiter csi FlóraSára Madácsi Flóra Veres Zsuzsanna aOrsolya Petra SurjánSára Borka Veres Zsuzsanna Tisóczki Patrícia Réka Krisztina Tisóczki Patrícia Zoltán Vincze Krisztian Levente Surján Botond PRO-MOT Vincze Krisztian Unger Juci Major Zoltán igiHanna Unger Juci áros Gergely Wentzel Panna Hungária Kft. Nándor Szabó Karina Wentzel Panna Válics Péter Mészáros Gergely PRO-MOT PRO-MOT Ágnes Válics Péter Winkler Márk ya Csilla Mező ÁgnesSzabolcs Kira Winkler Márk papír-írószer Lilla Luca Hungária Kft. Hungária Kft. András Varga Lilla Luca ss Varga András Zacher Bendegúz Bence Szelevényi p appaí rp - íírrOszkàr ó- ísrzóes rz e r Mohás András Zacher Bendegúz Foldout Péter Budafoki útút 5. 5. Budafoki Kincső Boglárka Vass Péter yrs Vass Klára Zétényi Lina Balatonvilágos Önkormányzata Károly Tánczos Anna Budapest Mohay Klára Zétényi Lina Budafoki út 5. Budafoki út 5. Borbála rsr Véghelyi Noémi Véghelyi Borbála Csenge Zsoldos Anna Orsolya Teiter Sára Molnár Csenge Zsoldos Anna Velinsky Dóra Kristóf Velinsky Dóra mertz Fanny s Réka Krisztina Tisóczki Patrícia tra Mommertz Fanny Veres Zsuzsanna si Flóra Veres Johanna yi Hanna UngerZsuzsanna Juci Móró Johanna Vincze Krisztian Zoltán Vincze Krisztian r Ágnes Hédi Müller HédiVálics Péter PRO-MOT Wentzel Panna os Gergely Wentzel Panna er Péter András Varga Lilla Luca Müllner Péter Hungária Kft. Winkler Márk Ágnes Winkler Márk Miklós Kincső Boglárka Vass Péter Nagy Miklós Zacher Bendegúz papír-írószer András Zacher Bendegúz Szilárd ér Noémi Nagy SzilárdVéghelyi Borbála Zétényi Lina Budafoki út 5. Balatonvilágos Önkormányzata Zétényi Lina Balatonvilágos Önkormányzata yKlára Kristóf Velinsky Dóra Zsoldos Anna Csenge Zsoldos Anna csi Flóra Veres Zsuzsanna ertz Fanny Zoltán Vincze Krisztian ohanna áros Gergely Wentzel Panna Hédi PRO-MOT Ágnes Építész Szakkollégium: Winkler Márk Club Aliga PRO-MOT rs Péter Hungária Kft. András Zacher Bendegúz Hungária Kft. Miklós y Klára Zétényi Lina Balatonvilágos Önkormányzata zilárd Készült az Építész Szakkollégium és az EASA Magyarország Balatonvilágos Önkormányzata r Csenge Zsoldos Anna Balatonvilágos Önkormányzata 2020. augusztusi Club Aliga – Partraszállás tábora alapján mertz Fanny Johanna Felelős szerkesztő, tördelés: Győrfi Dániel r Hédi PRO-MOT er PéterSzerkesztők: Edvy Athina, Kammermann PRO-MOT PRO-MOTLilla, Kolossváry Detti, Hungária Kft. Miklós Varga Lilla Luca, Winkler Márk, Hungária Kft. Zsoldos Anna Hungária Kft. Szilárd

köszönet:

Képek: Császár Szabolcs, Márkus Lőrinc, Révai Márton, Balatonvilágos Önkormányzata a Fotólabor brigádja 2021. május

PRO-MOT Hungária Kft.

papír-írós

Budafoki ú

Balatonvilágos Önk

PRO-M Hungária