SÁRKÁNYBESZÉD Írta: Tom Dowd
– Egy sárkány látni kíván. – mondtam lassan. Lezseren fellpillantott a kávézóasztalán heverő papírokból vagy a tetején lévő kijelzőről; nem tudom, melyikbe volt belemélyedve. A kezében tartott pizzaszeletről zsír csepegett a halomra. – Oh – kérdezte – Melyik? – Honnan az istenből kéne tudnom? – válaszoltam. Néha nagyon fárasztó tud lenni. – Ezt még nem tanítottad meg nekem. Elmosolyodott, majd lerakta a pizzaszeletet az asztalra. – Természetesen, kedvesem - mondta, miközben felállt. – Hamarosan, hamarosan. – Igen? – kérdeztem csípőre tett kézzel. Felhúzta a szemöldökét. – Igen? – Egy sárkány látni kíván, a fenébe is! Lustán lenyalogatta a zsírt az ujjairól – Igen, az imént mondtad már. Egyszer már megígértem magamnak, hogy visszafogom magam, és soha nem próbálom megütni, de olykor... – Azt akarod, hogy egyszerűen kint ácsorogjon? – Nem, természetesen nem! – mondta. – Hogyan gondolhatsz ilyesmire. Az illetlenség volna. Küldd be. – Nem gondolod, hogy egy kicsit nagy az ajtónkhoz képest? – mikor kimondtam, már tudtam, hogy ez egy oltári hülye kérdés volt. Az alatt a rövid idő alatt, mióta vele voltam, már megtanulhattam volna, hogy semmi sem az, aminek látszik, aminek nyilvánvalóan és normálisan lennie kellene. Oldalra döntötte a fejét, és gúnyosan elmosolyodott. – Sok olyan dolgot tudok, amit te nem. Nézd, miért nem hagyjuk, hogy ezt ő döntse el? Vállat vontam – Legyen, miért ne. Te fizeted a javítást. Megfordultam és már azon voltam, hogy elhagyom a szobát, mikor hirtelen eszembe jutott valami. Megálltam és visszanéztem. Ő épp a pizzaszeletért hajolt le. – Öm, nem tudom, a sárkányok hogyan vélekednek erről – mondtam, – de szerintem felvehetnél valami ruhát, mielőtt őurasága bejön. Felnézett rám, majd végigmérte magát. – Igen, valószínűleg – mondta – De honnan tudod, hogy hím? Egyszer úgy megütöm, hogy... Kifelé megálltam és megigazítottam a ruhámat, majd kisiettem a kertbe. Ott ült, ahova leszállt, kíváncsian figyelve a halacskát, ami a közeli szökőkútban körözött. Zafír és ezüst pikkelyei visszatükrözték a késő délutáni napsugarakat, egy Maxfield Parish festménnyé változtatva ezzel a kertet. Úgy tűnt, a sárkány tud a jelenlétemről, de inkább az aranyhal mozgását figyelte. Nem akartam... szóval nem akartam megzavarni... még a végén nekemjön, és... – Itthon van? – kérdezte. Készen álltam a hangjára, hallottam akkor is, mikor leszállt, de most... Tisztán hal-
lottam, de ő nem mozdult. Semmi sem mozdult rajta. Megijedtem, hátraléptem egyet a járdáig. – I-... Igen, mármint, igen, itthon van. – Nem akartam megijeszteni. – Hatalmas feje lassan felém fordult. Fény csillant valahol mélyen a szemében. Egészben képes volna lenyelni, itt és most, és még csak észre sem venném. – Megértem... – Bemehetek? Elég fárasztó így az ég felé tartani a farkamat, de ez egy gyönyörű kert. Felnéztem a farkára, ami több emelet magasságba emelkedett felettem. Tüskék voltak a végén. Hatalmas tüskék, amik... hirtelen eltűntek. – Akkor bemehetek? Igen? – érkezett egy különös hang. Lenéztem. A sárkány sehol sem volt, eltűnt. Egy fiatal férfi állt a helyén, fiatalabb még nálam is, talán húsz lehetett. A legfinomabb kék selyemből készült arab ruhába volt öltözve, amit valaha is láttam. A bőre sápadt volt, és egész kinézetében Michelangelo Dávid szobrára hasonlított. A szemei ezüstösek voltak, kék csillogással. Ostobán felnevettem. Elmosolyodott. – Oh kedvesem, megint megijesztettelek. Sajnálom. Én is próbáltam kicsit mosolyogni. – Nem tudtam, hogy a sárkányok képesek ilyesmire – mondtam maflán, miközben észrevettem, hogy további lépéseket tettem hátra a járda felé. Felém sétált, és közben ujját a szája elé tette. – Kérlek ne mondd el senkinek, ez titok! Még több titok, gondoltam. Nem gond. Ez legalább sokkal izgalmasabb volt, mint a Missouri. Úgy tűnt érdekli a ház modern díszítése. Minden műalkotás készítőjét megkérdezte tőlem, amit látott, de csak egyszer állt meg, hogy közelebbről is szemügyre vegyen egy Warholt, ki tudja, miért. Felvezettem az emeletre, széttártam a dolgozószoba grandiózus ajtajait, ő pedig belépett. Elvigyorodott, miközben elsétált mellettem – Ha bemutatkozhatom, Dunkelzahn vagyok – mondta, miközben belépett. A férfi, akit látni kívánt, felállt, miközben beléptünk. Nem rakódott össze; büdös kolbász és paprikaszag terjengett, de legalább felöltözött, fekete csizmába és ugyanolyan színű vászonnadrágba, meg abba a fehér pamutingbe, amit tegnap vett. Most nem festette ki az arcát. – Rég találkoztunk, nem igaz? – mondta, miközben bal keze ujjaival megérintette a mellkasát, a szíve alatt. Láttam már párszor tőle ezt, de sosem magyarázta el, mit jelent. Bár szerintem azt jelentheti, hogy egyenlő félnek tekinti az érkezőt, hála a jó istennek. – Úgy bizony, Harlequin – mondta a sárkány, megismétlve a mozdulatot. – Örülök, hogy láthatom a chal'han-od eredményét. Dunkelzahn nem fordult meg, de egy pillanatra ma-