Galaktika - Degree 2010

242

www.galaktika.hu • intergalaktika.hu • galaktikabolt.hu • egalaktika.wikia.com • metropolis.freeblog.hu

XXXI. évfolyam • 2010. május • Ára: 870 Ft (5.13 €, 18 Lei) • Előfizetőknek 695 Ft

a hónap témája

A jövő építészete 3D forradalom Alakváltó torony Az elitképzés jövője interjú

Andreas Eschbach

OLVASS A JÖVŐBE! • ALDISS • GALÁNTAI • ballard • regényi • SOSIO • baxter •

cikk cĂ­me

Az első szó jogán Érdekesen kezdődött ez az év. Jó is, rossz is.

Jól indult az év, mert évek óta először téli idő van télen. Az évszaknak megfelelő.

XXXI. évfolyam, 242. szám

Ez jó, mert talán nem bolondult még meg

1024 Budapest, Fény u. 2., I. em.

Telefon: 457 02 50 Nyitva ∙ H–P 10–16 óra között Szerkesztői fogadóórák előzetes egyeztetéssel

teljesen az időjárás. Jó, mert nem kell szomszéd országba mennem, ha meg akarom szánkóztatni a fiam. Rosszul indult az év, mert magas lesz a fűtésszámla.

Jól indult az év, mert volt egy részleges holdfogyatkozás, egy részleges napfogyatkozás, és egy teljes napfogyatkozás. Rosszul indult az év, mert a zárt felhőzet miatt nem látszott sem a nap-, sem a holdfogyatkozás. Az évezred leghosszabb teljes napfogyatkozása pedig a Föld túlsó felén volt látható.

Rosszul indult az év, mert megint nagyon közel elsuhant a Föld mellett egy aszteroida. Jól indult az év, mert ez sem csapódott be, pedig megint már csak távoztában vettük észre. Lehet, hogy megint igaza lesz Arthur C. Clarke-nak, csupán akkor lesz normális űrfigyelő hálózatunk, ha előbb egy meteorit megöl pár tízezer embert.

Jól indult az év, mert kiadónk az eddigi legnagyobb könyvkínálattal készül az évre. Jól indul az év, mert a könyvpiacon ebben az évben a mi könyvünk (a Kívánságok Háza Rudyard Kiplingtől) volt az első megjelent SF. És jól indul az év, mert elindult az egyik legrégebben tervezett projektünk: szponzorok segítségével honlapunkról letölthetőek a régi Galaktika első számai e-book formában, ingyenesen. Reméljük, a folytatáshoz is sikerül partnereket találnunk. dult rosszul az év.

Kovács „Tücsi” Mihály tudományos szerkesztő

Média

Kommunikációs tanácsadó ∙ Svelta Zsóka Média tanácsadó ∙ Kuba Ilona Telefon: 06 70 215 8700 kuba@galaktika.hu Kommunikációs vezető ∙ Csordás Attila Telefon: 06 70 948 4802 kommunikacio@galaktika.hu

Tanácsadó testület

Dr. Lukács Béla ∙ fizikus, a KFKI Részecske- és Magfizikai Kutatóintézetének tudományos tanácsadója Dr. Juhász Árpád ∙ geológus, a TV2 tanácsadója Dr. Almár Iván ∙ csillagász, űrkutató, a Nemzetközi Asztronautikai Akadémia SETI munkacsoportjának tagja, a nemzetközi SETI bizottság korábbi alelnöke Réz András ∙ esztéta Lőrinc L. László ∙ Zsoldos Péter-díjas író S. Sárdi Margit ∙ irodalomtörténész, egyetemi docens, a Magyar Scifitörténeti Társaság elnöke Alföldi István ∙ ügyvezető igazgató, Neumann János Számítógép-tudományi Társaság Dr. Juhász Árpád ∙ geológus, a TV2 tanácsadója

Kiadó

Metropolis Media Group Kft. Felelős kiadó ∙ a Kft. ügyvezető igazgatója Terjeszti országosan a Lapker Rt. Nyomdai munkák ∙ Radin Print Kft. Felelős vezető ∙ Antun Bašić

Előfizetés

Kedvezményesen egy évre ∙ 8.340 Ft Kedvezményesen fél évre ∙ 5.220 Ft szerkesztoseg@galaktika.hu Átutalással ∙ Duna Takarékszövetkezet 58600551–11050607 Rózsaszín postautalványon ∙ Metropolis Media Group Kft. 1535 Budapest, Pf. 746 A megjegyzés rovatba kérjük beírni a kedvezményezett nevét és postázási címét.

impresszum

Tehát ami a legfontosabb, nálunk nem in-

Szerkesztők

Tiszteletbeli főszerkesztő ∙ Kuczka Péter Főszerkesztő ∙ Burger István irodalom@galaktika.hu Tudományos szerkesztő ∙ Kovács „Tücsi” Mihály tudomany@galaktika.hu Olvasószerkesztő ∙ Athén Melitta Terjesztésvezető ∙ Schittler Farkas terjesztes@galaktika.hu Szerkesztőségvezető ∙ Pásztor Alíz szerkesztoseg@galaktika.hu Lapterv/grafika ∙ Farkas Milán Online munkatársak ∙ Oláh Péter, Répássy László

Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza!

HU–ISSN 0133–2430

3

Partnereink:

Novella

7

Stephen Baxter • Az utolsó kapcsolatfelvétel Regényi Huba • Az Egyetértés kora James Graham Ballard • Billenium Silvio Sosio • Ketama Galántai Zoltán • Békével jöttünk Brian W. Aldiss • Tu Fu kövecskéi

8 16 24 34 46 56

Megvalósult Sci-fi

63

Forgó felhőkarcoló Repülő autó

64 66

Ajánló

73

Játék • Dead Space Film • 3D forradalom

74 76

Gondolatébresztő

81

A jövő építészete • A városok jövője A szükséges elitizmus

82 88

Interjú

91

Andreas Eschbach

92

Számunk hirdetői: Filmvilág TelnetWork IT-Business Hammer Üzlettárs NEtdepo Magazinunk szerepel a GFK Hungária-Szonda Ipsos Nemzeti Média-analízisében.

Lapunk újrahasznosított papírra készül.

szerzőink

Brian Wilson Aldiss Angol író, szerkesztő, kritikus.

1925-ben született, magániskolákban tanult, majd 1943 után katonaként szolgált Ázsia több országában.

Első SF elbeszélése 1954-ben jelent meg. Négy évvel később egy regénye: az Amíg világ a világ azóta igazi klasszikussá vált. Ez 1970-re jutott el Magyarországra, első elbeszélésével pedig egy esztendő múlva, a Fiúk Évkönyve 1971-es kiadásában találkozhattak a hazai olvasók.

A Galaktika is számos novelláját leközölte, sőt 60. számát teljes egészében neki szentelte.

• Európai SF Nagymester • Hugo díj • Nebula díj • John W. Campbell emlékdíj • Locus Közönségdíj • Brit SF-díj

Galántai Zoltán 1964-ben született informatikus, jövőkutató, író. Tudományos publikációi mellett 1992-ben jelentkezett első ízben irodalmi művel, az Adalbert Pseudo-Stifter néven jegyzett, Nyárutó címűkísérletező fantasyvel. A továbbiakban is szívesen játszott a történelemmel, két legismertebb (szintén álnéven írt) regénye, a Mars 1910 és a Negyedik birodalom cselekményét is alternatív világokba helyezte.

Az érdeklődők számos művét elolvashatják elektronikus formában is, az interneten.

James Graham Ballard Az 1930-ban született angol szerző a ’60-70-es évek újhullámos mozgalmának emblematikus figurája. Magyarul először 1975-ben olvashattunk novellát tőle (Prima Belladonna), a Galaktika 14. számában. Később még körülbelül tucatnyi írásával ismerkedhetett meg a hazai közönség, majd 1990ben egy regény következett, a Vízbe fúlt világ, öt év múltán pedig egy nagyrészt az ő elbeszéléseiből ös�szeállított, újabb Galaktika-szám, a 172. Természetesen az önéletrajzi ihletésű A Nap birodalma is olvasható magyarul. 2009-ben hunyt el.

• Brit SF-díj Regényi Huba Budapesten született, 1973-ban.

Magyar-történelem szakos tanári diplomát szerzett, jelenleg újságíróként dolgozik. Könyv- és filmrecenziói korábban rendszeresen szerepeltek az Átjáró magazinban, később a Galaktikában is publikált ajánlókat. Versei jelentek már meg a Mozaik című antológiában, első novelláját pedig a Holmi irodalmi folyóirat közölte. SF íróként lapunk 191. számában mutatkozott be, a Kihagyhatatlan ajánlat-tal.

Silvio Sosio Olasz író, újságíró, szerkesztő, programozó, szakfordító. 1963ban született, és már iskoláskorában kiadóvállalkozásba kezdett: barátaival képregényeket rajzoltak és sokszorosítottak. Később vonzani kezdte az informatika, ennek kapcsán kezdett újságokba írni, majd az internetre is. 1994ben létrehozta a Delos online magazint, majd a hozzá kapcsolódó könyvkiadót. Csak alig néhány elbeszélést írt, ezek közül a legismertebb a díjnyertes, több nyelvre lefordított Ketama.

Stephen Baxter Angol író, sokak szerint Arthur C. Clarke méltó utódja. 1957ben született, és 20 éves kora óta rendszeresen publikál. Hard SFet ír, de vesszőparipája még az alternatív történelem is. 1997-ben közös munkába kezdett Arthur C. Clarke-kal, melynek eredményei közül eddig egy elbeszélés és két regény jelent meg magyarul. Az Időodisszeia-trilógia befejező kötete, az Elsőszülöttek is megjelent már a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatában.

• John W. Campbell emlékdíj • Philip K. Dick-díj • Locus Közönségdíj • Brit SF-díj • Sidewise-díj

5

novella

Stephen Baxter

Március 15.

Caitlin a garázsfeljáróról a kertbe sétált egy kis kapun át.

Maureen a pázsiton matatott.

Pontosan ebben a pillanatban Maureen telefonja csipogni kezdett. Levette a kerti kesztyűjét, kihúzta a telefont az öreg steppelt kabátja zsebéből, és megnézte a kijelzőt.

– Egy újabb kapcsolatfelvétel – szólt oda lányának.

Ú

gy tűnt, Caitlin fázik a vékony dzsekijében, mert maga köré kulcsolta karját.

– Egy újabb szupercivilizáció az űrben. Érdekes időket élünk, anya.

– Ez a tizenötödik az idén. És én is hozzájárultam a felfedezéshez.

Jó nekem – mosolygott Maureen. – Szervusz, kicsim! – mondta, aztán előrehajolt egy pusziért.

Tudta, Caitlin miért van itt. A lánya már többször is ejtett el megjegyzéseket arról, hogy majd mindenképp személyesen fog eljönni és beszámolni a Nagy Hasadásról. Maureen kitalálta, miféle híreket hozott: elég volt fáradt, beesett szemére nézni. De Caitlin a kertet vizslatta, és Maureen úgy döntött, hadd mondja majd el akkor, ha úgy érzi, itt az ideje.

– Hogy vannak a gyerekek? – kérdezte.

– Remekül. Iskolában vannak. Bill pedig otthon, és kenyeret süt. – Caitlin elmosolyodott. – Miért süt minden egyes otthon maradó apuka kenyeret?

De jövő hónapban már kezd Websterék cégénél.

– A mérnökök Oxfordban?

– Pontosan. Nem mintha számítana most már. Nem fogunk kifutni a pénzből, míg… míg már úgyis mindegy lesz. – Caitlin a kertet mustrálta.

Csak egy darab pázsit volt, nagyon szépen körbenyírt szegéllyel, a több mint száz éves kis ház mögött, itt, az egyik Oxford mellett fekvő kis faluban. – Életemben először nézem meg ezt a gyepet jó alaposan.

– Ez az első szép nap idén. Az első tavaszom itt. – Körülsétáltak a pázsiton. – Nem is annyira rossz. Mrs. Murdoch egy kicsit elhanyagolta ugyan. Ő is egy magányos özvegy volt – tette hozzá Maureen.

– Nem lenne szabad így gondolkodnod.

– De ha egyszer igaz. Ez a kis ház olyasvalakinek való, aki egyedül él benne, mint például én. Gondolom, majd ha lejárt az időm, én is olyanra hagyom, akivel egy cipőben járunk.

Körülsétálták a szegélyt, megnézték a növényeket, a gazokat, az őszi leveleket, amiket senki nem söpört össze, és így most ott helyben rothadtak.

– Ma este leszek a rádióban – mondta Caitlin. – BBC Rádió, 4–es csatorna. Lesz egy kormánybejelentés a Hasadásról, én meg az azt követő beszélgetésben veszek részt. A műsor kilenckor kezdődik, körülbelül fél tízkor kerülök sorra.

– Majd meghallgatom. Akarod, hogy felvegyem?

– Nem, köszönöm, Bill megteszi. Különben meg manapság úgyis meg lehet hallgatni minden effélét az interneten.

– Ezt úgy értelmezem, a várakozásaid beigazolódtak.

– Meglehetősen. A hawaii megfigyelőállások is megerősítették. Láttam az új Hubble képeket a világegyetem távoli vidékeiről. Üresek, leszámítva az előtér objektumait. A miénken kívül eltűnt az összes galaxis. Furcsa, amikor az ember látja, hogy a jóslatai ennyire bebizonyosodnak. Ez itt tarack, nem?

– De az. Beleszúrtam egy vasvillával. Csupa gyökér alul. Pokoli lesz kiszedni. Megpróbálom egyszer, aztán ráhúzok egy nejlonzsákot, hátha az elintézi. Aztán itt vannak a rózsák, amiket már meg kellett volna metsze-

novell a

Caitlin nem válaszolt, elnémult a jövő említésétől.

Maureen megmutatta a foltokat, ahol tavaly nyáron kiszáradt a gyep, ezért újra kell füvesíteni. Aztán ott volt a kis bronz tábla a házfalon, amely a Temze két évvel azelőtti vízállását mutatta.

– A gyeppel minden rendben. Szeretem az évnek ezt az időszakát, mikor az ember felébred a télből. A füvet persze gereblyézni kell és, fellazítani. Majd újrafüvesítem némely helyen, és meglátjuk, hogy növekszik a nyár folyamán.

Arra is gondoltam, hogy egy részen új gyeptéglákat kéne lefektetni. Ennyire más időjárás mellett a fű már nem biztos, hogy bírja.

– Jó érzés visszaülni a nyeregbe, igaz, anya?

Maureen megvonta a vállát.

– Hát, az elmúlt pár év nem volt valami szórakoztató. Ápolni apádat, aztán megszabadulni a háztól. Jó, hogy végre van ez a kis hely nekem. – Kitárta karját, és végignézett a steppelt kabátján.

Caitlin az orrát ráncolta.

– Mindig is utáltam ezt az öreg, hülye kabátot.

Tényleg szerezned kéne valami jobbat, anya.

Ezek a modern anyagok nagyon kényelmesek.

– Ez a kabát már végigkíséri az életem – felelt Maureen határozottan.

9

10

A miénken kívül eltűnt az összes galaxis.

nem. Arra gondoltam, hogy ebbe a sarokba pedig kardvirágot ültetek…

– Anya, októberben történik – bukott ki Caitlinből. Vékonynak, sápadtnak és feszültnek tűnt, egy igazi irodai dolgozó, és Maureen mindig is úgy gondolta, hogy lánya túl keményen dolgozik. Harmincöt éves volt, szolidan csinos arcán pedig már megjelentek a ráncok a szeme és a szája körül, az öregedés első jeleként. – Október 14-én, körülbelül délután négykor. Azt mondom, „körülbelül”, pedig meg tudom mondani neked kvintilliomod másodperc pontossággal, ha akarod.

Maureen kézen fogta lányát.

– Rendben van, kicsim. Körülbelül te is így gondoltad, nem?

– Nem mintha jó lenne nekünk, hogy tudjuk.

Nem tehetünk ellene semmit.

Tovább sétáltak, és elérkeztek a kis kert déli csücskébe.

– Nagyon szépen szokott idesütni a nap – mesélte Maureen. – Arra gondoltam, teszek ide egy kerti széket. Vagy akár egy pergolát.

Valamit, ahová le lehet ülni. Aztán majd meglátjuk, merre mozog a nap az év további részében.

– Apa örült volna a pergolának – fűzte tovább Caitlin. – Mindig azt mondogatta, a kert arra való, hogy kiüljünk, nem arra, hogy dolgozzunk benne.

– Tudom. Annyira fura, hogy apád ilyen hamar meghalt. Szerettem volna, ha ö is átél mindent. Annyira pocsékolásnak tűnik a halála.

Caitlin felnézett az égre.

– Furcsa dolog ez, anya. Még mindig nem lehet szabad szemmel látni. Megfigyelhető ugyan az Androméda-galaxis, de az a gravitáció miatt kötődik a Tejúthoz. Tehát a kiterjedés még mindig nem érte el a látható állapotot, még nem. Továbbra is csak a különböző szerkezetek és teleszkópok észlelik.

De ennek ellenére tényleg valódi.

– Gondolom, ezt mind el fogod mesélni a 4-es csatornán.

– Azért megyek. Talán most majd ismételgetnünk kell újra és újra, megpróbálni úgy elmagyarázni, hogy az emberek megértsék. Te érted, ugye, anya? Mindenről a sötét energia tehet. Olyan ez, mint egy antigravitációs mező, ami keresztülhatol az univerzumon. Ahogy a gravitáció mindent összetart, ez az energia

– Kíváncsi vagyok, vajon megfejtjük–e a jeleket még időben.

Maureen a telefonnal játszadozott.

– Nem rajtunk fog múlni, dolgozunk rajta, én és a sok millió, otthon szabadidőben ET után kutató lelkes egyén is. Szeretnél egy teát, kicsim?

– Nem, köszönöm. Folytasd csak a munkát!

Megígértem Bilinek, hogy bevásárolok, mielőtt visszamegyek az oxfordi stúdióba ma este.

A ház hátsó ajtaja felé bandukoltak, nézegették a növényeket és a kicsi pázsitot.

Június 5.

Ebédidő lehetett, mikor Caitlin megérkezett a barkácsboltból a pergola darabjaival. Maureen segített neki lepakolni a fehér kisteherautóról, aztán becipelték a felhajtón és a kapun keresztül a kertbe. Többnyire csak előregyártott fagerendák voltak, meg kisebb fadarabok, amiket be lehet közéjük illeszteni. De a nagy vascövekek, amiket a földbe kell verni, hogy tartsák a támasztógerendákat, azok azért nehezek voltak. A darabokat aztán felhalmozták a füvön.

– Magam kell hogy összerakjam – morfondírozott Maureen. – Bár a szomszéd Joe azt mondta, megcsinálja nekem a betonalapozást, és segít megemelni a tetejét. Marad tehát némi szögelés és lakkozás, dehát azt tényleg megoldom én is.

– Joe, mi? – vigyorgott Caitlin.

– Jaj, fogd be, csak egy szomszéd! Honnan szerezted ezt a kisteherautót? Ki kellett bérelned?

– Nem, a barkácsbolt adta kölcsön, mert nem tudnak házhoz szállítani, ugyanis épp töltik fel a raktárt, és az embereikben nem lehet bízni.

Csak úgy egy szó nélkül lelépnek. Mintha magától eljutna a megrendelőkhőz az áru.

– Igazán nem róhatod fel nekik, hogy otthon akarnak lenni!

– Nem is okolom őket. Akartam mondani, hogy Bill is abbahagyta. Be se fejezte az adatelemzést Websteréknél. Bár a projekt, amin dolgozott, úgysem készült volna el már soha.

– Gondolom a gyerekek boldogok, hogy otthon van velük…

– Nos, ők még befejezik ezt az iskolaévet.

Legalábbis úgy hiszem, mert a tanárok még mindig szívesen haladnak az anyaggal.

– Talán ez a legjobb, amit tehetnek.

– Szerintem is. Aztán még mindig eldönthetjük, mit csináljunk nyár végén, ha újra kinyit az iskola.

novell a

mindent széthúz, egyre több részét viszi olyan távolra, hogy a fényük már nem érhet ide soha többé. Minden a nagy struktúrájú galaxisokkal kezdődött, az óriási galaxishalmazokon. De a végén a legkisebb részletre is kiterjed majd. Az összes kötött struktúra szétválik. Még az atomok és a szubatomi részecskék is. A Nagy Hasadás. Már évek óta tudunk erről. Amire viszont nem számítottunk az az, hogy a tágulás ennyire fel fog gyorsulni. Azt hittük, még sok milliárd évünk van. Aztán az előjelzés szerint már csak milliók voltak, most meg…

– Hát igen.

– Annyira furcsa, hogy benne vagyok ebben a dologban, anya. Hogy a rádióban szerepelek. Sose voltam közösségi ember. Asztrofizikus lettem, az isten szerelmére! Mindig is úgy gondoltam, hogy az, amit tanulok, soha senki életét nem fogja befolyásolni. Mekkorát tévedtem! Egyébként heves viták folynak arról, hogy egyáltalán bejelentsük-e, vagy sem.

– Szerintem az emberek jól fogják viselni – mondta Maureen. – Általában így történik.

A vége felé lesznek majd problémák, úgy vélem. De mindenkinek joga van tudni, nem gondolod?

– Este kilenc után tűzték műsorra, így még el lehet dönteni, mennyit tudjanak meg a gyerekek. – A családi tévéprogramok után… tapintatos ötlet. Te elmondod a tieidnek?

– Szerintem el kéne. Mindenki tudni fogja az iskolában. A végén még kicsúfolják őket, ha tájékozatlanok. Gondolj csak bele! Különben is, a kis csirkefogók biztos rákeresnek a mobiljukon már kilenc után egy perccel.

Maureen nevetett.

– Ez már csak így van.

– Olyan lesz, mint mikor elmondtam nekik, hogy apa meghalt – folytatta Caitlin. – Vagy mikor Billy elkezdett kérdezősködni a Mikulásról.

– Nincs több karácsony – szólt közbe hirtelen Maureen –, ha mindennek vége októberben.

– A két gyereknek már szülinapja sem lesz – tette hozzá Caitlin.

– November és január…

– Igen. Furcsa, mikor a laboratóriumban megtudtuk a pontos dátumot, ez jutott először eszembe.

Maureen telefonja újra csipogott.

– Még egy jelzés! De másféle, mint az előző, úgy tűnik.

11

stephen ba xter

•

a z u t o l s ó k a p c s o l at f e lv é t e l

Maureen kihozta a szendvicseket, amiket készített, meg némi jeges bodzaszörpöt. Leültek a ház tövébe, ettek és a kertet szemlélték.

– Jól néz ki a gyep – jegyzete meg Caitlin.

– Igen, egész jól nő. És még mindig fontolgatom a gyeptéglákat.

– Látom, zöldségeket is ültettél a kert végébe.

– Így éreztem helyesnek. Ültettem cukkinit, zöldbabot, répát és paradicsomot. Jól jönne egy üvegház, de nincs hely hozzá. Jobb ötletnek tűntek a zöldségek, mint a virágok.

– Hát igen, a boltok már nem megbízhatóak. Tulajdonképpen minden ment a maga kerékvágásában, amíg az emberek ragaszkodtak a munkájukhoz. De már alkalomadtán voltak üresedések az áruházak polcain, ahogy a szállító cégek tönkrementek. Már beszéltek arról, hogy néhány alapvető élelmiszert jegyre kéne adni, és a benzinnél már be is vezették ezt.

– Nem tetszik nekem, hogy az utcákat men�nyire elhanyagolják a városban – mondta Maureen komolyan.

Caitlin felsóhajtott.

– Nem hinném, hogy elfogadhatatlan lenne az, hogy az emberek abbahagynak olyan munkákat, mint az utcaseprés. Egyébként tényleg egyre nehezebb végigmanőverezni a városon. Kellene szerezni egy ácsot, hogy rendbe hozza a tetőmet, hiányzik néhány cserép. Bár úgysem kell túlélnünk még egy telet – tette hozzá sötéten. – De már sehol, semmi pénzért nem találni munkást.

– Amúgy se tudtál soha.

Mindketten nevettek.

– Mondtam neked, hogy az emberek majd kezelni tudják az új körülményeket – folytatta Maureen. – Általában mindennel jól elboldogulnak.

– Még nem vagyunk túl a végjátékon – mesélte Caitlin. – A minap Londonba utaztam.

Hát, nem valami barátságos hely, anya, még csak nem is hasonlít a mi városunkra.

Maureen telefonja csipogott.

– Most már naponta négy-öt üzenet érkezik – mondta, miközben megnézte a kijezőt. – Új kapcsolatok gyúlnak ki körbe az égen.

12

– De ez most már kevesebb, mint volt, nem?

– Ó, egykor meg volt napi egy tucat is. De mostanra már elvesztettük a csillagok felét, nem?

– Így van, amióta a Hasadás a galaxisban garázdálkodik. Nem igazán követtem mostanában, anya. Senki sem tudja megfejteni az üzeneteket, ugye?

– De némelyik nem is olyan jel, amit bárhogy is dekódolni lehetne. Egyik esetben mesterséges anyagot mutattak ki egy csillag színképében. Olyasmit, amit valaki elkészített, aztán belehajított a napba, hogy fáklyaként elégjen.

Caitlin végiggondolta ezt.

– llyesmi nem jelenthet sok mindent azon túl, hogy „itt vagyunk”, gondolom.

– Talán ennyi éppen elég.

– Bizony.

Igazából Harryt érdekelték leginkább az idegen életformákról szőtt vad találgatások.

Csatlakozni az otthoni ET-figyelők telefonhálózatához, több millió emberrel együtt segíteni elemezni a lehetséges jeleket, amik a csillagokból érkeztek, ez Harry hobbija volt, nem Maureené. De ez a dolog egyike volt azoknak, amiket Harry halála után meg tartott, szintúgy mint az időjárásfigyelést és a totózást. Olyan furcsának hatott volna, hogyha teljesen felhagy mindennel.

Azt azonban megértette azért, mennyire jelentős, hogy az égbolt egyszer csak üzenektől kezdett ragyogni, akár egy karácsonyfa, több mint fél évszázadnyi kitartó, eredménytelen, frusztráló várakozás után. Harry imádta volna ezt a mostani állapotot.

– Caitlin, én nem igazán értem, hogy érkezhetnek pont most ezek a jelzések. Mármint évekbe kerül a fénynek, hogy elérjen egyik csillagról a másikra, nem? Csak pár hónapja tudunk a fantomenergiáról…

– De mások felfedezhették már réges-rég, ha fejlettebb technológiájuk van, mint nekünk.

Akkor az időbe telhetett, míg elküldték az üzeneteket. Vagy csupán időzÍtették őket, hogy ideérjenek még pont a vég előtt, csakis hozzánk.

– Szép gondolat.

A nap egyre gyorsabban távolodott, magába szippantva az összes fényt.

Október 14.

Aznap reggel Maureen korán felkelt. Örült, hogy szép, derült reggel van ez elmúlt napok esői után. Csodálatos őszi nap volt. Reggeli közben meghallgatta egy hangjátéksorozat legeslegutolsó adását, de a rádió eleme lemerült még a vége előtt.

Aztán kiment a kertbe tenni-venni, és remélte, mindennel végez, mielőtt eltűnnének a fények. Rengeteg dolga volt: leveleket összegereblyézni, megmetszeni a rózsákat és az iszalagot. Úgy döntött, ültet egy sor nárciszhagymát a pergola tövébe. Észrevett egy csapat csízt, ahogy egy őszirózsabokrot fosztogattak, magok után kutatva. Maureen a sarkára ült, és figyelt. Ezek a színes kis madarak mindig is a kedvencei voltak.

Aztán hirtelen eltűnt minden fény, mintha valaki letekerte volna a világítást. Maureen felnézett. A nap egyre gyorsabban távolodott, magába szippantva az összes fényt. Hihetetlen látvány volt, és Maureen azt kívánta, bár le tudná filmezni. Ahogy az ég először szürkévé, majd szénfeketévé, aztán még annál is feketébbé vált, hallotta, ahogy a csízek nagy csipogás közepette, összezavarodva elszállnak. Csak pár perc volt az egész.

Maureen felkészült. Előhalászott egy kis zseblámpát a steppelt kabátja zsebéből. Már egy ideje gyűjtögette az elemeket, ugyanis pár hete nem is Iehetett kapni belőlük egyáltalán.

A zseblámpával elment a pergoláig, ott pedig meggyújtott pár rendes fáklyát, amiket a tartóoszlopokhoz rögzített.

Aztán beült a pergola alá a sötétbe, bár a kertjét kivilágították a fáklyák, és várt. Azt kívánta, bárcsak eszébe jutott volna kihozni a könyvét, amit olvasott. Persze nem gondolta, hogy lenne ideje befejezni. Különben is, a tűz táncoló fénye nem tenne jót a szemének.

– Anya?

A halk hang hallatán felugrott. Caitlin volt az, aki saját zseblámpája segítségével verekedte át magát a kerten.

– Itt vagyok, kicsim.

A lány leült anyja mellé a pergola alá, a fapadra, a vékony párnákra, amiket Maureen vett, aztán kikapcsolta a lámpáját, hogy az elem tovább tartson.

– A nap végszóra lement – mesélte Maureen.

– Ó, minden pont akkor történik, amikor kell neki.

novell a

– Néhányan remélték, hogy ezekben az üzenetekben lesz a válasz a sötét energia kérdéseire.

– Miféle válasz lehetne?

Caitlin a vállát vonogatta.

– Ha nem tudjuk megfejteni az üzeneteket, sosem jövünk rá. És gondolom, ha lehetett volna tenni valamit, azt már rég megtették volna.

– Nem hiszem, hogy meg kéne fejteni az üzeneteket – vélekedett Maureen.

Caitlin kíváncsian nézett rá, de nem erőltette a magyarázatot.

– Figyelj, anya! Néhányan majd megpróbálunk tenni valamit. Egyértelmű, hogy a Hasadás egyre közeledik, és hogy a nagyobb struktúrák bomlanak szét először. A galaxis, a naprendszer, aztán az olyan bolygók, mint a Föld.

Aztán az emberi test.

Maureen elgondolkodott.

– Tehát az emberek túlélik a Földet.

– Elképzelhető. Körülbelül fél órával, amíg az atomstruktúrák felbomlanak. Szó van róla, hogy építenek egy óvóhelyet Oxfordban, ami kibírná a Föld végéig. Akár egy tengeralattjáró. És ha nyomáskiegyenlítő ruhát viselnénk, talán még ennél tovább is bírnánk. Az elképzelt cél az, hogy a legutolsó milliomod másodpercig élhessünk. így még félórányi adatot összegyűjthetnénk. Megkértek, hogy én is legyek ott.

– És ott leszel?

– Még nem döntöttem el. A gyerekektől függ, tudod…

– Azt kell tenned, ami boldoggá tesz – javasolta Maureen.

– Tudom. De nehéz rájönni, mi is az, nem? – Caitlin felnézett az égre. – Ma meleg napunk lesz.

– Igen, és hosszú. Azt hiszem, örülök neki.

Olyan furcsa az éjszakai égbolt a Tejút nélkül.

– És a csillagok is egyesével zuhannak le – mormogta Caitlin. – A csillagképek furán fognak kinézni ősszel.

– Kérsz még szendvicset?

– Inkább a szörpből. Nagyon ízlik, anya.

– Bodzából van. Az út végi bokorról gyűjtöm a virágokat. Odaadom a receptet, ha gondolod.

– Nem kérdezzük meg inkább a Joe-dat, hogy nem akarna esetleg betonozni ma délután?

Szívesen találkoznék az új pasiddal.

– Csend legyen! – szólt rá Maureen, majd bement a házba egy újabb kancsó szörpért.

13

stephen ba xter

•

a z u t o l s ó k a p c s o l at f e lv é t e l

Valahol kiabáltak, ordítottak, törött üveg csörömpölése hallatszott.

– Valaki jól érzi magát – vélte Maureen.

– Kicsit olyan, mint a napfogyatkozás. Mint Cornwallban, anya, emlékszel? Az ég felhős volt, semmit sem láttunk a fogyatkozásból. De abban a pillanatban, ahogy elsötétült az ég, mindenki izgatott lett. Valami ősi ösztön lehet.

– Kérsz inni? Van egy termosz teám. A tej, azt hiszem, megromlott.

– Nem kérek, köszönöm.

– Korán keltem, és sikerült elültetnem a virághagymákat. Nem volt időm viszont megmetszeni az iszalagot. Azt hiszem, már a télre készültem.

– Örülök.

– Jobban érzem magam itt kint, mint bent.

Hát te?

– Én is.

– Gondolkodtam, hogy hozzak-e ki takarókat.

Nem tudtam, mennyire lesz hideg.

– Nem nagyon. A levegő megőrzi egy kicsit a meleget. Nem lesz idő arra, hogy nagyon kihűljön.

– Akartam lámpákat tenni ide kintre, de már napok óta nincs áram.

– A fáklyák jobbak is. Már korábban át akartam jönni, de a templomnál dugó volt. Gondolom, minden templom dugig van. Aztán kifogyott a benzinem pár mérföldnyire innen.

Hetek óta nem tudtunk tankolni.

– Semmi baj. Örülök, hogy itt vagy, nem is vártalak. Nem tudtam telefonálni… – Már a telefonvonalak sem működtek. A vége felé minden leállt, ahogy az emberek egész egyszerűen abbahagyták a munkájukat, és hazamentek. Maureen óvatosan megkérdezte: – Mi van Bill-lel és a gyerekekkel?

– Tartottunk egy korai karácsonyt – mondta Caitlin. – Mindketten lemaradnak a születésnapjukról, de nem gondoltuk, hogy a karácsonytól is meg kellene fosztani őket. Ma reggel rendeztük meg. Harisnyák, fa, díszek és égők lógtak a galériáról, és volt sok ajándék.

Aztán egy nagy ebéd. Pulykát már nem kaptam, de régebben eltettem egy csirkét. Ebéd után a gyerekek elmentek szundikálni. Bill beletette a tablettákat az italukba.

Maureen tudta, lánya a kis kék tablettákról beszél, amiket az orvosok osztottak ki minden háztartásnak.

– Bill is lefeküdt velük. Azt mondta, ad-

14

dig marad velük, míg biztos nem lesz benne, hogy… érted. Legalább nem élik át a rettegést.

Aztán majd ő is beveszi a saját tablettáját.

Maureen megfogta lánya kezét.

– Nem akartál velük maradni?

– Nem akartam a tablettát – mondta keserű hangon. – Végig akartam nézni ezt az egészet.

Talán a tudós beszél belőlem. Vitatkoztunk is.

Inkább veszekedtünk, úgy mondanám.

De megegyeztünk, hogy így lesz a legjobb.

Maureen megértette, Caitlin nem igazán tudja elfogadni, hogy a gyerekei már nincsenek, vagy egyáltalán, élni nem tudott így.

– Nos, én örülök, hogy itt vagy. És nekem sem volt kedvem a tablettákhoz. Habár… fájni fog?

– Csak rövid ideig. Ahogy a földkéreg feladja.

Olyan lesz, mint egy kitörő vulkán tetején ülni.

– Nektek korai karácsonyotok volt, nekünk pedig korai tűzijátékos ünnepségünk.

– Nagyon úgy fest. Végig akartam nézni – ismételte Caitlin önmagát. – Végül is már kezdettől benne vagyok, a szupernóvák tanulmányozása óta.

– Nem szabad azt hinned, hogy a te hibád.

– Pedig kicsit úgy érzem – vallotta be a lány. – Hülyeség, nem?

– És úgy döntöttél, nem mész el az óvóhelyre Oxfordba a többiekkel?

– Inkább itt szeretnék lenni. Veled. Jut eszembe, hoztam valamit. – Belenyúlt a kabátzsebébe, és elővett egy teniszlabda nagyságú gömböt.

Maureen elvette. Nehéz volt, sima, fekete felületű.

– Ebből az anyagból csinálják az űrhajók hővédő pajzsát – magyarázta. – Rengeteg hőt képes magába szívni.

– Tehát túléli a Földet.

– Ez az elképzelés.

– Van benne valami szerkezet?

– Igen. Tovább fog működni, és felvételeket készíteni, míg a Hasadás eléri a centiméternyi nagyságú tárgyakat, és szétrobbantja a gömböt is. Akkor az majd annál is kisebb szenzorfelhőket bocsát ki, szemcséket, ahogy mi hívjuk őket. Nanotechnológia. anya, molekula nagyságú gépek. Addig fognak adatot gyűjteni, míg végül a molekuláris szintet is eléri a pusztulás.

– Ez a gömb szétrobbanásánál mennyivel később következik be?

– Körülbelül egy milliomod másodperccel, vagy valahogy így. Nem volt semmi

más, amit ki tudtunk volna találni a további adatgyüjtésre.

Maureen kezébe vette a kis szerkezetet.

– Micsoda csodálatos kis kütyü! Szégyen, hogy senki sem fogja használni az adatait.

– Sosem lehet tudni – mondta Caitlin. – Néhány kozmológus szerint ez csak egy átmenet, nem a vég. Az univerzum már korábban is megélt átmeneteket, például egy sugárzás dominálta világból lett egy, amit az anyag dominál: a mi korunk. Talán lesz valamiféle új korszak, amiben a sötét energia dominál.

– De nem olyan világ, mint a miénk.

– Attól tartok, nem.

Maureen felállt, és a gyep közepére tette a gömböt. A fű éppen csak nedves volt a harmattól, ahogy hűlt a levegő.

– Jó helyen lesz itt?

– Szerintem igen.

A föld megremegett, aztán olyan hang hallatszott, mintha becsaptak volna egy ajtót a mélyben. Felbőgtek a szirénák, autókon és házakon, távoli üvöltések hangzottak. Maureen visszaszaladt a pergolához. Ott ültek egymást átölelve. Caitlin felemelte a kezét, hogy ránézzen az órájára, aztán feladta.

– Nem hinném, hogy szükségünk lenne vis�szaszámlálásra.

A föld egyre erőszakosabban remegett, aztán egy furcsa hang következett, mintha hullámok nyaldosnák a kavicsokat a tengerparton. Maureen kinézett a pergola alól. A ház egyik fala már feladta, a téglák egy halomba zuhantak.

– Hát, most már kőmüvest sem találsz – mondta Caitlin, de a hangja idegesen csengett.

– Jobb lenne, ha kimennénk innen.

– Rendben.

Kimentek a pergola alól, és ott álltak a füvön, a kis gömb fölött, egymásba kapaszkodva. Újabb morajlás hallatszott, aztán megindultak a tetőcserepek, és földet érve, csörömpölve összetörtek.

– Anya, van valami…

– Igen, kicsim?

– Azt mondtad, nem kell megfejteni azokat az idegen jeleket.

– Hát nem. Mindig is úgy gondoltam, egyértelmű, miről szólnak a jelzések.

– Miről?

Maureen felelni próbált.

A föld felhasadt. A kis, harmatos gyepdarab felrepült az égbe, és Maureen arccal a földre esett. Szeme sarkából házakat, fákat és embereket látott repülni a levegőben, alulról megvilágítva valami kályhatűzszerű fénnyel.

Még mindig fogta Caitlint. A lánya szeme szorosan be volt csukva.

––Elköszöntek – kiáltotta Maureen.

– Csak elköszöntek.

De azt már nem tudta volna megmondani, hogy Caitlin hallotta-e.

Bándi Eszter fordítása

novell a

15

Regényi Huba

Az Országgyűlés nemzetbiztonsági bizottságának tagjai ugyan észrevették, hogy az NBH összekötőjén túl egy „civil” – egy magas, szemlátomást szorongó alak – is a teremben tartózkodik, de nem igazán törődtek vele.

A titkosszolgálat nyilván ellenőrizte, és megfigyelőként, esetleg tanácsadói minőségben vesz részt a most következő, rendkívüli ülésen. Inkább az volt számukra a kérdés, mi lehet olyan fontos, hogy soron kívül kellett összehívni a testületet.

– Jó napot, uraim! -üdvözölte őket Vadász, a bizottság elnöke. – Sajnos nem volt rá időnk, hogy a szokott ügymenet szerint mindenkinek kiküldjük a meghívót s a napirendet, így néhány képviselőtársunkhoz nem juthatott el a mai ülés híre. De úgy látom, így is határozatképesek vagyunk, és ez a legfontosabb. Ugyanis olyan helyzet állt elő, amely mindenképpen indokolta a bizottság összehívását. A részleteket a Hivatal összekötőjétől fogják hallani. Át is adom a szót.

Ezzel az NBH tisztje – egy negyvenes éveinek -közepén járó, hátrafésült hajú, frissen borotvált alak – felé pillantott, akin látszott, hogy nem csak ünnepi alkalmakkor visel sötét öltönyt. Korábban is volt már rá példa, hogy megjelent a bizottság ülésén, de még sosem szólalt meg, így a bizottsági tagok nem vették maguknak a fáradságot, hogy megjegyezzék a nevét. Pedig az NBH tisztje ezúttal mellőzte a bemutatkozást, s rögtön a tárgyra tért: – A helyzet, amelyről az elnök úr beszélt, igen csak komoly – szögezte le.

Amerika jelezte…

– Mi a csuda, Amerika végre viszonozza valamivel, hogy újabb és újabb katonákat küldünk Irakba? – fortyant fel Sipos, egy kövérkés, dülledt szemű kormánypárti képviselő, aki még az előző rendszerben szocializálódott, így erősen Amerika-ellenes érzelmeket táplált. Hámori, a bizottság alelnöke leintette.

– Röviden arról van szó – folytatta az NBH összekötője –, hogy a NASA egyik, messze a Naprendszer határain túl cirkáló szondája hatalmas, nagy sebességgel közeledő égitestet észlelt.

több külföldi egyetem vendégoktatója…

– Tudományos kérdésekben többször is a segítségünkre volt már – szúrta közbe az NBH tisztje.

– Ezért őt kértük fel, hogy világítsa meg a bizottság előtt, milyen következményekkel jár, ha a kisbolygó eléri Magyarországot – fejezte be az elnök.

– Kértük? – húzta fel a szemöldökét Sipos.

Mi nem hoztunk ilyen döntést! Ahogy elnézem, az elnök úr viszont megtette, pedig előzőleg a jóváhagyásunkat kellett volna kérnie!

– Egyetértek! – csatlakozott Forgách. – Ez a bizottság hatáskörének csorbítása!

– Örülök, hogy megtudta, meddig terjed a bizottság hatásköre. Az előbb még sejtelme sem volt róla! – vágott vissza Vadász, majd megadta a professzornak a szót.

– Köszönöm, elnök úr – kezdte Závodi. – Először is, megkérdöjelezhetetlen tény, hogy egy óriási égitest a Föld felé száguld: a NASA Space Traveller nevű szondája világosan észlelte. Az orosz és kínai műholdak csak akkor fognak rá felfigyelni, amikor az Egyetértés megközelíti a Naprendszer határát, vagyis jóval közelebb ér a bolygónkhoz. Ha megvárjuk, amíg azok is jelzik, értékes időt veszítünk, amelyet pedig a felkészülésre fordíthatnánk.

– Mennyit? – szólt közbe Forgách. – Meddig tart, amíg ez a kisbolygó vagy meteorit, vagy micsoda megközelíti a Naprendszert?

– Két hét.

– Értem. Csak azért kérdeztem, mert ha valóban elérné Magyarországot is, akkor olyan széleskörű, átfogó intézkedéseket kell kidolgozni és életbe léptetni, melyekhez a bizottságnak nincsenek meg a jogosítványai.

– Arra céloz, képviselő úr, hogy továbbadhatjuk a feladatot anélkül, hogy úgy tűnne, ki akarunk térni előle? – szegezte neki a kérdést Vadász.

– Én ilyet nem mondtam! De ha jobban belegondolunk…

– Egyetértek! – szúrta közbe Hámori.

Többen bólogattak.

– Ez esetben javaslom – húzta ki magát Forgách –, hogy a parlament alakítson különbizottságot a katasztrófa elhárítására és kezelésére.

– Legyen! – csatlakozott Sipos.

Ugyanakkor javaslom, hogy a témával kapcsolatos valamennyi kérdést utaljuk a későbbiekben felálló bizottság hatáskörébe.

novell a

Egy kisbolygó méretü meteoritról van szó, uraim. Bemérték a pályáját, és kiderült, hogy az Egyetértés…

– Egyetértés? – kérdezte valaki.

– Igen, a NASA-nál így nevezték el, mármint nem hivatalosan… tehát, ez az égitest be fog csapódni a Földbe.

– Hová? – akarta tudni a kopaszodó, hosszú bajszú Forgách, a bizottság ellenzéki tagja.

– Egyelőre nem lehet pontosan megmondani, csak annyi biztos, hogy valahol Magyarországon. – Az NBH tisztje végignézett a jelenlevőkön. – Nos, emiatt gyűltünk össze, uraim. Hogy elhárítsuk a katasztrófát.

Meghökkent, értetlen arcok fordultak a tiszt felé.

– Ez biztos? – kérdezte Forgách.

– Abszolút.

– Úgy értem, biztos, hogy a mi bizottságunk hatáskörébe tartozik? Nem lehet, hogy valaki más az illetékes?

Minden szem az elnökre meredt.

– Azt hiszem, nem. De talán utána kéne nézni valahol. Mondjuk a házszabályban. – Vadász nem tünt igazán határozottnak. – És ez az egész… mennyiben tekinthető megerősített információnak? – érdeklődött Sipos.

Az NBH-s tiszt szeme elkerekedett: – Nézze, ez nem olyan dolog, amivel bárki is viccelni merne. És nem is olyan, amit félvállról vehetnénk, még akkor sem, ha…

– Csak arra vagyok kíváncsi – vágott közbe Sipos –, hogy másoktól is érkezett-e magukhoz hasonló információ, vagy már megint arról van szó, hogy Amerika úgy viselkedik, mintha…

– Nem – felelte az NBH-s tiszt, megakasztva a szóáradatot –, nem érkezett!

Sipos diadalmasan előredőlt.

– Akkor talán várjuk meg, amíg mások is szólnak nekünk! Ekkora munkát nem lehet egyetlen, meg nem erősített információra alapozva elkezdeni.

– Pedig az volna a legjobb. Méghozzá sürgősen. – A képviselők többsége megütközve nézett a magas, szorongó alakra, aki az imént megszólalt.

– Az elnök úr nem adott szót! – feddte meg Hámori.

– Elnézést – eszmélt Vadász –, az úr Závodi professzor, csillagász és planetológus, az MTA tagja, számos szakcikk szerzője,

17

– De, de…– a professzor izgalmában hirtelen nem találta a szavakat – a testület felállítása napokat vesz igénybe! Arról nem is beszélve, hogy az újkori demokrácia törtértetében egyetlen parlamenti különbizottság sem oldott meg semmit! Ezt maguk is jól tudják!

Egy pillanatra fagyos csönd támadt.

– Nos, ha nincs egyéb észrevétel vagy javaslat – szólalt meg végül Vadász –, szavazzunk!

Két javaslat született a mai rendkívüli ülésen.

Ki támogatja az elsőt? S ki a másodikat?

A képviselők mind a kettőt megszavazták.

– Akkor ezt a két indítványt terjesztjük a Ház elé – foglalta össze az elnök. – A mai ülést bezárom.

– Várjanak! – kiáltott a professzor. Húszperces tájékoztatóval készültem! Ezért hívtak ide!

Nem is kíváncsiak rá?

– Szavaztunk, professzor – nézett rá Hámori. Ha az újabb bizottság szintén önt választja tudományos főtanácsadónak, elmondhatja.

De csak akkor és ott.

– Addig akad egyéb dolgunk is – így Sipos.

– Soha nem látott kataklizma készülődik, nem értik? Semmi sem lehet ennél fontosabb!

– Dehogynem! – nézett az órájára a képviselő. – Én például Csalánszegletbe utazom, a

körzetembe. Délután beszédet mondok a locsolóbálon, úgyhogy mindenképpen el kell érnem a vonatot.

II. – Jó napot, uraim! Valamennyiüket üdvözlöm az Egyetértés ügyének kezelésére létrehozott különbizottság alakuló ülésén.

Závodi alig bírt magával. Türelmetlenség feszítette, s ha lehet, még idegesebb volt, mint a múltkor. Ha akkor el tudták volna kezdeni az érdemi munkát! Így viszont tíz napot elvesztegettek, gyakorlatilag a semmiért: ugyanabban a teremben ültek, mint akkor; ugyanaz az NBH-s tiszt volt jelen, mint akkor, ő maga pedig változatlanul a testület tudományos főtanácsadójaként kapott meghívót, mint akkor. Sőt a testület tagságának jó része is ismerős volt számára a nemzetbiztonsági bizottságból, csupán annyi különbséggel, hogy Hámori itt elnökként, s nem alelnökként szerepel.

Bár ami azt illeti, az elmúlt napokban eltöltött pár órát az Országgyűlés honlapján, s különböző internetes portálok archívumaiban kutakodva, így néhány honatyáról azért többet tudott, mint korábban. Például Siposról, aki

novell a

korábban a honvédelmi bizottság alelnöke volt.

Még akkor is birtokolta e tisztséget, mikor a sajtó megszellőztette: csodálatos villára tett szert egy budai zöldövezetben. Az épület alig néhány hónap alatt nőtt ki a földből, s mindössze két probléma adódott vele: az egyik, hogy egy természetvédelmi terület kellős közepén emelkedett, s elméletileg nem is kaphatott volna építési engedélyt. A másik: a villa s a hozzá tartozó telek értéke annyi volt, amennyit Sipos körülbelül huszonöt év alatt tudott volna előteremteni – mármint a képviselői alapbérét s a hozzá társuló juttatásokat alapul véve. Miből épült tehát a vityilló? Csak nem a külföldi konzorcium szerény ajándéka volt, amelyik győztesként ért célba a honvédség haditechnikai eszközeinek felújítására hirdetett tenderen?

Forgáchról kiderült, hogy korábban az akkori miniszterelnök kabinetfőnökeként tevékenykedett, s nevelőapja egy bánya tulajdonosa. Ez idáig persze magánügy, csakhogy az autópálya építésének megkezdése előtt valahogy éppen a szóban forgó bányatársaság lett a nagy összegű állami megrendelés egyetlen címzettje, s a kivitelezők kizárólagos szállítója.

Az ügy állítólag azért nem szúrt szemet senki-

nek, mert a cégtulajdonos nem a Forgách nevet viselte – legalábbis így szólt hivatalos magyarázat. És persze Hámori, akinek a fiát kábítószer birtoklásáért tartóztatta le a rendőrség.

Később napvilágot látott, hogy a fiatalember terjesztette is a drogot, méghozzá az általa vezetett vidéki zenés mulatóhelyen. A politikus sietett közzétenni: semmi köze fia viselt dolgaihoz. Azt azonban elmulasztotta megemlíteni, hogy a mulatóhelyet üzemeltető cég székhelye csak újabban szerepel ugyanazon a címen, mint a fia lakása. Annak idején, amikor a vizsgált bűncselekményeket elkövették, még a képviselő saját otthona volt a székhely! És így tovább. Ahogy a professzor végignézett az arcokon. csaknem valamennyi felidézett benne egy-egy hasonló ügyet. Csupán egyetlen képviselő akadt, aki nem szerepelt eddig a hírekben: egy középkorú, festett hajú hölgy. Rövidesen nyilvánvaló lett, hogy a többiek sem tudják hová tenni. Erre elárulta, hogy az emberi jogi, vallási és kisebbségi bizottság delegáltja. S hogy mit keres itt?

A hölgy felállt.

– Az egyházak és kisebbségek számára az egyetértés feltétele… ööö… a kölcsönös párbeszéd, a folyamatos diskurzus – vágta ki, majd visszaült a helyére.

Jó ég! A tisztelt Házat alighanem félrevezette az Egyetértés elnevezés, állapította meg magában Závodi, s hallotta, amint egy képviselő odasúgja a társának: – Odaát ezek az idióták azt sem tudták, mit szavaznak meg!

Hámori, a bizottság elnöke nem zavartatta magát: felvilágosította a kissé elárvultnak tűnő vendégművésznőt, miért is van itt, majd megnyitotta az ülést.

Az NBH összekötője kért szót.

– Immár az orosz és a kínai műholdak is észlelték az égitestet, és ezek az országok is egyetértenek abban, hogy az Egyetértés csakugyan Magyarországon fog becsapódni.

– Tessék, most elégedett? – fordult Forgách Sipos felé.

– Remélem, nem gondolja, hogy ez nekem öröm! – csattant fel az.

– Erre most nincs időnk! -vágott közbe Závodi. – A bizottság valamennyi tagjához eljuttattam a múltkor elmaradt beszámolóm írásos változatát. Ismertettem benne a becsa-

19

regényi huba

pódás várható következményeit, s a katasztrófa elkerülésének lehetséges módozatait.

Mindannyian megkapták a dokumentumot?

Határozott, buzgó bólintások.

– És mit gondolnak róla?

A vállak meggörnyedtek, a szemekbe bizonytalanság költözött. A kérdezettek lopva egymásra bámultak, de senki sem szólt.

– Csak van véleményük! – unszolta őket a professzor, majd balsejtelem fogta el: – Ugye nem azt akarják mondani, hogy nem olvasták?

Néma csend. Az ujjak dobolni kezdtek az asztalon; mások előhúzták táskájukból a dokumentumot, és álmélkodva forgatták.

Arcukra volt írva, hogy most látják először.

– Néhány nap, és egy katasztrófa a fél országot letörölheti a térképről, s maguk még csak bele sem néztek az anyagba! De hát miért?

A rutinosabb képviselők még idejében rájöttek, hogy nem muszáj válaszolniuk, de akadt néhány, aki nem tudta idejében visszafogni magát: – Kissé vastag volt. Meg volt benne néhány mondat, amiben… tudja.

– Huszonöt oldal, másfeles sorközzel, ráadásul a fele fénykép és ábra… plusz néhány idegen szó, azaz tudományos szakkifejezés!

Ennyin múlott?

A professzor nem akart hinni a fülének.

Lehajtotta a fejét, székébe süppedt. Legszívesebben hazament volna, de tudta, azzal nem oldana meg semmit.

– Nem tenné meg, professzor úr – szólalt meg akadozva Hámori –, hogy, hm, szóban összefoglalja a lényeget?

– Van más választásom? – És Závodi másfél órán keresztül sorolta mindazt, amit a dokumentumban megfogalmazott. Ismertette az óriási meteor becsült méretét, tömegét, sebességét; beszélt a becsapódást megelőző lökés-, majd az azt követő rengéshullámról; a felszabaduló porról s kőzettörmelékről; a medrükből kilépő folyókról, a leomló épületekről, a gyufásskatulyákként öszszelapuló autókról, az emberi áldozatok számáról. – És ami a legfontosabb – nézett a többiekre –, az Egyetértés nem sokkal Debrecen fölött fog földet érni, és nyugat felé tartva végigszáguld a fél országon, míg

•

a z egy e t é r t é s ko r a

20

le nem lassul, s meg nem áll, valahol az osztrák határ előtt. Addig viszont mindent letarol, ami az útjába kerül. Többek között Budapestet is.

A főváros, az ország középpontja megsemmisül, s az agglomerációból sem marad túl sok.

A képviselők percekig emésztették a hallottakat.

– Hát, a főpolgármester nem örülne, ha ezt hallaná – törte meg valaki a csendet az asztal végén.

– Pedig a város már most is úgy néz ki, mint egy katasztrófa sújtotta övezet! A főpolgármester népszerűsége meg mélyebbre süllyedt, mint az új metró! – fortyant fel Forgách, de ezúttal neki sem volt kedve többet mondani.

Hámori az NBH tisztjére pillantott, majd a professzorra: – Mit tehetünk?

– A tiszt sóhajtott. A lehetőségeink olyannyira korlátozottak – mondta aztán –, hogy csak egyet: megkérjük a szövetségeseinket, hogy még az űrben lőjék szét azt a meteort.

– Pont úgy, mint az Armaggeddonban! Jaj, de izgi! – kiáltott fel a festett hajú nő.

– Ha van kedvük hozzá, megteszik, ha nincs, akkor fújhatjuk. Ennyi – fejezte be az összekötő.

– Rendben! – horkantott Forgách. – Akkor udvaroljuk szépen körbe az amerikaiakat, hogy küldjék meg néhány rakétával.

– Hogy megint a megmentő szerepében tetszelegjenek? És elfelejtsük nekik, hogy Irakban lábbal tapossák az emberi jogokat azért a nyomorult olajért? Vagy hogy már megint nem hajlandók vízummentességet adni nekünk? Soha! – fortyant fel Sipos.

–Akkor inkább az oroszok! Ők is el tudják intézni, ráadásul sokkal kevesebbe kerülne nekünk.

– Persze! Épp csak bele kéne mennünk, hogy pusziért-pacsiért megkapják a MOL-t, vagy köteleznünk kellene magunkat, hogy tőlük vásároljuk a földgázt! Nem, ki van zárva! Éppen elég volt, hogy negyven évig itt ültek a nyakunkon! – üvöltötte Forgách. – A Varsói Szerződés amúgy is felbomlott!

– Ezért a NATO szégyenei vagyunk! – szúrt vissza Sipos.

Pont úgy, mint az Armageddonban!

Jaj, de izgi!

meg az elnök, majd befejezettnek nyilvánította az ülést.

Závodi nem értett egyet, de ez egyik jelenlévő számára sem volt újdonság.

III. Eltelt egy nap, de nem történt semmi.

Eltelt még egy – még mindig semmi. Harmadnapra Závodi kis híján idegrohamot kapott; negyedóránként hívogatta a bizottság titkárságát, hogy megérkezett-e a válasz, de rendre ugyanazt a feleletet kapta: Brüsszel még nem reagált.

– Hogy-hogy nem reagál?! Van fogalmuk, mekkora a tét? – üvöltötte.

Végül – négy nappal azután, hogy a meteor belépett a Naprendszerbe – mégiscsak összeült a bizottság. Hámori arca nyúzott volt, látszott, hogy legszívesebben valaki másra hagyná az ülés vezetését.

– Megkaptuk a választ – közölte tompa hangon.

– És? Elutasították?

– Nem igazán.

– Kötélnek álltak?

– Azt sem.

– Akkor?

– Nos, úgy mondanám, értetlenségüknek adtak hangot. Rámutattak, hogy az Uniónak sem intézménye, sem technikai felszerelése az ilyen jellegű feladatok végrehajtásához. Azt is megjegyezték, hogy az Unió sosem avatkozott be tagországainak belügyeibe…

– Idióta eurokraták! – sziszegte Forgách. – Jó dolgukban már azt sem tudják, mit tegyenek!

– Inkább mi nem tudtuk.– jegyezte meg halkan Závodi. – Elvégre nekünk kellett volna tisztában lennünk azzal, milyenek az Unió intézményi keretei, és…

– Mindegy. Megint rajtunk röhögnek odakint! – összegezte Forgách.

– Utólag könnyű okosnak lenni! – torkolta le Sipos, mire az ellenzéki képviselő nekitámadt: – Maga mondja? Maga tehet az egészről!

– Én?! Ki vétózta meg, hogy Amerikához forduljunk? Ezért kellett ezt a lehetetlen kompromiszszumot megkötni!

– Maga el van tájolva! Éppenséggel én tettem a lehető legjobb javaslatot a megoldásra, hogy forduljunk az oroszokhoz! Maga állt ellen, maga miatt fordultunk Brüsszelhez!

– Egy pillanat! – szólt közbe az NBH össze-

novell a

– Jó, de akkor ki marad? – kérdezte a festett hajú nő.

– Az EU! bökte ki Hámori. – Talán Brüszszelhez is fordulhatnánk.

A két civakodó fél megszelídült. Részükről semmi akadálya, közölték.

– Professzor, mennyi időnk van még? – kérdezte az elnök.

– Három nap, amíg az Egyetértés eléri a Naprendszert. Aztán még négy, s itt van a fejünk felett.

– Jó, akkor sürgősséggel terjesztjük elő a kérést – döntött Hámori.

– És ha nem kapunk időben választ?

– Mi akkor is mindent megtettünk.

– Ó, értem! Ha egy meteor nem tartja be a diplomácia szabályait, az a meteor baja?

Az elnök legyintett, majd a többiekre nézett.

– Egyéb javaslat? Valami érdemi?

A professzor jelezte, hogy még nem fejezte be, majd sorolni kezdte: – Válságstábot kell létrehozni a Miniszterelnöki Hivatal, a Katasztrófavédelem, a rendvédelmi erők bevonásával. Elkészíteni a főváros és az érintett területek kiürítési tervét. Számba venni, hogyan lehet ennyi embert elhelyezni, s hová. Gondoskodni kell az ellátásukról, és tervet kidolgozni arra az esetre…

– Ezek gyakorlati kérdések! Miért foglalkozik ilyesmivel? – értetlenkedett Sipos.

– Talán a politikusokra kéne hagynom?

– Dehogy! Mi is csak javaslatokat teszünk, aztán felkérjük a szakértőket, hogy vizsgálják meg az intézkedések tervezetét, fogalmazzák meg az ajánlásaikat, aztán…

– Még több embert akar bevonni? Még inkább le akarja lassítani az ügymenetet? – kiabálta Závodi. – Amíg mi itt szaporít juk a szót, az Egyetértés egyre közelít!

Sértődött, megbántott csend támadt.

– Akkor hajlandók megfontolni a javaslataimat, vagy sem? – kérdezte végül a professzor.

– A micsodáit? – fújtatott Sipos. – Maga nem is bizottsági tag, magának itt nincs javaslattételi joga!

– Eddig csupán egyetlen javaslat született, hogy forduljunk az EU-hoz! – vette vissza a szót Hámori, majd szavazásra szólította fel a képviselőket. A bizottság tagjai egyhangúlag támogatták, hogy Magyarország Brüsszeltől kérje a probléma megoldását.

– Ma is igen produktívak voltunk – állapította

21

regényi huba

kötője. – Mind az orosz, mind az amerikai felet megkerestük. A vitatkozók egy emberként fordultak a tiszt felé: – És? Mit feleltek? Mondja már, ember!

– Az oroszok hosszan csűrték-csavarták, aztán kibökték: nincs megfelelő felszerelésük ahhoz, hogy az űrben leszedjék az Egyetértést.

– Micsoda? Nekik ne volna? – bődült el Simon.

– Mármint van, csak nincs üzemképes állapotban. Azt mondták, nem indul be.

Sipos erre csak tátogott, akár a partra vetett hal. Forgách arról kezdte faggatni az ös�szekötőt, mit mondtak az amerikaiak.

– Közölték, hogy szívesen megtették volna, ha időben szólunk, de csak a Naprendszer határain kívül, és kizárólag akkor, ha nemzetközi jóváhagyást kapnak az akcióhoz.

– Most kezdik játszani a jófiút? Mióta kellett nekik nemzetközi jóváhagyás bármihez is? – jött meg Sipos hangja.

– És földközelben? – érdeklődött Závodi.

– Földközelben nem hajlandóak kilőni, mert a szétszóródó és lezuhanó darabok, úgymond, veszélyhelyzetet idéznek elő.

– És most? Mi legyen? – kérdezte Hámori.

– Talán hívjuk fel Bruce Willist! – motyogta a festett hajú nő.

Závodi a tenyerébe temette a kezét.

– Kifutottunk az időből. Úgy tűnik, itt a vége, uraim.

Egy darabig csend volt, aztán Forgách hirtelen előrehajolt, és ököllel Sipos arcába vágott: – Kozmopolita barom!

– Magyarkodó seggfej!

•

a z egy e t é r t é s ko r a

22

Sipos nemcsak a szidalmat, de az ütleget is viszonozta, így a két képviselő pillanatok alatt egymásnak esett: – Liberálbolsevik patkány!

– Rohadék náci!

A többiek némán nézték és hallgatták őket, egyedül Závodi igyekezett oltani a tüzet: – Uraim, uraim, itt most nem erről van szó!

Nincs jobb-, vagy baloldali égitest, ahogy nem léteznek jobb- vagy baloldali áldozatok sem.

Kizárólag egy óriási meteorit, és több millió halott, akiket…

– Most meg mit magyaráz? Maga nem is politikus! – tolta félre Hámori, majd a küzdő felekhez lépett. Úgy tűnt, azért, hogy szétválassza őket. Aztán mégis meggondolta magát, és Sipos oldalán beszállt a verekedésbe. Erre persze többen is Forgách segítségére siettek; az általános zűrzavarban csak az NBH összekötője, és a professzor tudott parancsolni magának.

A tiszt zsebében ekkor megszólalt a csipogó. Elővette, s leolvasta a kijelzőn megjelenő üzenetet.

– Itt az Egyetértés – tudatta, de csak a professzor értette. A többiek nem figyeltek rá, a zűrzavarban talán meg sem hallották.

r o v at

23

James Graham Ballard

Egész nap, sokszor kora reggelig hallani lehetett a lábak fel-le dobogását a Ward hálófülkéje előtti lépcsőkön.

A negyedik és ötödik emelet közötti lépcsősor kanyarulatába épített keskeny alkóv furnérlemez falai minden lépésre úgy hajladoztak és nyikorogtak, mint egy korhadó szélmalom falábai. Több mint száz ember élt az öreg bérház felső három emeletén, és Ward néha hajnali kettőig-háromig ébren feküdt keskeny priccsén, gépiesen számolva, míg az utolsó lakó is hazaér a fél mérföldnyire fekvő stadion egész éjszakai mozivetítéséről.

A

z ablakon keresztül gigászi töredékek jutottak el füléhez a háztetők között dörgő kihangosított párbeszédekből. A stadion sosem volt üres.

Nappal darura húzták a hatalmas, négyoldalú vásznat, közben folyamatosan atlétikai versenyek, futballmeccsek zajlottak. A stadionnal határos házak lakói számára a zaj elviselhetetlen lehetett.

Wardnak legalább bizonyos szintű egyedüllét megadatott. Két hónappal azelőtt, hogy a lépcsőre jött volna lakni, hét társával osztozott egy szobán egy 755. utcai lakás földszintjén, és krónikus kimerültségbe süllyedt az ablak alatt lökdösődő emberek végeérhetetlen nyomakodásától.

Az utca mindig tele volt: beszédhangok és csoszogó léptek végtelen kavalkádja. Ward fél hétkor kelt, hogy gyorsan beálljon a fürdőszobai sorba – a tömeg addigra járdától járdáig eldugaszolta az utcát, a lármát félpercenként meg-megszakította a szemközti oldalon, az üzletek felett futó magasvasút bömbölése. Rögtön lelépett, amint meglátta a lépcsősori hálófülkéről szóló hirdetést (mint mindenki más, legtöbb szabadidejét az újságok apróhirdetéseinek böngészésével töltötte, szállását átlagosan

novell a

kéthavonta váltogatta) – a magasabb bérleti díj ellenére. Szinte biztos, hogy egy lépcsősori hálófülkének nincsenek szomszédai.

Azonban megvoltak a maga hátrányai.

A legtöbb estén bekéredzkedtek barátai a könyvtárból, akik alig várták, hogy könyökük megpihenjen a nyilvános olvasóterem fájdalmas tolongása után. A hálófülke alapterülete hajszállal több volt, mint négy és fél négyzetméter, alig féllel nagyobb, mint az egy személyre előírt törvényi maximum.

Az asztalosok illegálisan kihasználtak egy bemélyedést a közeli kéményfal mögött, ezért Ward be tudott rakni egy kis támlás széket az ágy és az ajtó közötti térbe úgy, hogy egyszerre csak egy embernek kellett az ágyon ülnie – a legtöbb egyszemélyes hálófülkében vendégnek és vendéglátónak egymás mellett kellett ülnie az ágyon, a válluk felett beszélgettek, s hogy a nyakfájást elkerüljék, rendszeresen helyet cseréltek.

– Szerencséd, hogy rátaláltál erre a helyre. – Rossiter, a legkitartóbb vendég ezt sosem felejtette el szóvá tenni. Hátradőlt az ágyon, körbemutatott a hálófülkén. – Hatalmas, a perspektívák szinte megszédítenek. Meg lennék lepve, ha nem lenne itt neked öt négyzetmétered, talán hat is.

Ward kategorikusan megrázta a fejét.

Rossiter volt a legközelebbi barátja, de az élőhely utáni hajsza acélosra kovácsolta reflexeit.

– Alig több mint négy és fél, gondosan lemértem. Kétség sem fér hozzá.

Rossiter felhúzta a szemöldökét.

– Meg vagyok döbbenve. Akkor biztos a plafon teszi.

A plafon manipulálása a lelkiismeretlen háziurak kedvenc trükkje volt – a legtöbb légtérfelmérést egyszerűségből a plafon alapján végezték, s a furnérlemez válaszfal hátrébb döntésével a hálófülke mért légtere növelhető volt a majdani bérlő előnyére (sok házaspárt szedtek így rá, hogy egyszemélyes fülkét vegyenek), vagy ideiglenesen csökkenthető a lakfelügyelők látogatásakor. A plafonon ceruzával rótt jelek jelölték ki a válaszfal két oldalán lakók rivális igényeit. Ha valaki nem képviselte erélyesen a jogait, azt szó szerint kiszoríthatták a létezésből – mi több, a hirdetésekben szereplő „csendes ügyfélkör” általában hallgatólagos felhívás volt az ilyesfajta kalózkodásra.

– A fal lejt picit – vallotta be Ward. – Igazából kábé négy fokkal kint van… függőónnal mértem le. De így is elég hely marad azoknak, akik a lépcsőn járnak.

Rossiter elvigyorodott.

– Hát persze, John. Irigykedem, ennyi az egész.

A szobám az őrületbe kerget. – Mint mindenki más, ő is a „szoba” kifejezést használta apró hálófülkéjének leírására; ez a szokás ötven évvel ezelőttről maradt meg, amikor emberek valóban egyedül laktak szobákban, sőt (bármily hihetetlen) lakásokban, házakban is.

A könyvtár építészeti részlegének mikrofilmjein múzeumok, koncerttermek, más középületek képei voltak láthatók, ránézésre hétköznapi környezetben, gyakran jóformán üresen, amint két-három ember sétált lefelé egy hatalmas karzaton vagy lépcsősoron. Szabad volt a közlekedés az utak mentén, a csendesebb kerületekben a járda bizonyos részei elhagyatottan álltak ötven vagy annál is több méteren.

Mára a régebbi épületeket persze lebontották, és lakótelepekkel pótolták, vagy lakótömbbé alakították át. A korábbi Városháza nagy fogadótermét vízszintesen négy hajóra osztották, és mind a négyet száz meg száz hálófülkére szabdalták fel.

Ami az utcákat illeti, a közlekedés már rég nem rajtuk zajlott. Eltekintve a hajnal előtti pár órától, amikor csak a járdák voltak zsúfoltak, az összes főútvonal folyton telítődött

25

james gr aham ball ard

a gyalogosok csoszogó tömegével, akik csak azért is figyelmen kívül hagyták a fejük fölé függesztett számtalan „Balra tarts!” táblát, egymást lökdösve araszoltak hazafelé vagy az irodába, ruhájuk koszos és formátlan. Gyakran jöttek létre „torlaszok”, amikor is hatalmas, mozgásképtelen tömeg ragadt be egy útkereszteződésbe. Ezek a torlaszok néha napokig tartottak. Két éve Ward bekerült egy ilyenbe a stadion előtt, és negyvennyolc órát töltött beragadva húszezer másik emberrel egy óriási gyalogos dugóba, amelyet a stadionból távozó tömeg táplált az egyik oldalon, és az érkezők a másikon. Egy teljes négyzetkilométeren megbénult a környék, Ward pedig élénken emlékezett a rémálomra, ahogy tehetetlenül hintázott lábán, miközben a dugó mozgott és hullámzott, s attól rettegett, hogy egyensúlyát veszti, elesik, és eltapossák.

Mikor a rendőrség végre lezárta a stadiont, és feloszlatta a dugót, Ward visszavonult a hálófülkéjébe, és zúzódásoktól lila testtel egy hétig aludt.

•

billenium

26

– Úgy hallom, leviszik a fejadagot három és fél méterre – jegyezte meg Rossiter.

Ward szünetet tartott, s amíg egy csapat hatodik emeleti lakó lejött a lépcsősoron, fogta az ajtót, nehogy leessen a reteszéről.

– Mindig ezt mondják – fűzte hozzá. – Emlékszem a tíz évvel ezelőtti pletykákra.

– Ez nem pletyka – figyelmeztette Rossiter. – Hamarosan szükség lehet rá. Ebben a városban most harmincmillió ember van összezsúfolva, egymilliós növekedés alig egy év alatt.

Elég komoly tárgyalások folynak a Lakásminisztériumban.

Ward megrázta a fejét.

– Egy ilyen drasztikus átértékelést szinte lehetetlen véghezvinni. Minden egyes válaszfalat le kell szedni és újra felszögelni, önmagában az adminisztrációs munka akkora, hogy elképzelni is nehéz. Millió és millió hálófülkét újratervezni és jóváhagyni, engedélyeket kibocsátani, plusz valamennyi lakót mindenestül áttelepíteni. A legtöbb olyan épületet, amelyet a múltkori újraértékelés óta húz-

– Nem mehetnénk máshova? – kérdezte Rossiter, és elfintorodott az ételbár gondolatára. Nem elég, hogy tele lesz, és félórába telik, mire kiszolgálják őket, de az étel is unalmas volt és nem éppen étvágygerjesztő. Rossiter négy tömbnyit utazott a könyvtártól idáig, és ettől megjött az étvágya.

Ward vállat vont.

– Van egy hely a sarkon, de kétlem, hogy eljutnánk odáig. – Kétszáz méterre volt árral szemben; egész úton a tömeggel kellene harcolniuk.

– Talán igazad van. – Rossiter Ward vállára tette kezét. – Tudod, John, az a te bajod, hogy nem jársz sehova, túlságosan elszigetelődsz, észre sem veszed, milyen rosszul alakulnak a dolgok.

Ward bólintott, Rossiternek igaza volt. Reggel, mikor a könyvtárba indult, a gyalogosforgalom vele együtt mozgott a belvárosi irodák felé; este, mikor hazajött, az ellentétes irányba hömpölygött. Szinte sosem változtatott a napirendjén. Tízéves kora óta egy önkormányzati diákszállón nevelkedett, fokról fokra elvesztette a kapcsolatot a szüleivel, akik a város keleti oldalán éltek, és azóta képtelen volt vagy nem akart útra kelni, hogy meglátogassa őket. Kezdeményezőképességét feláldozta a város dinamikájának oltárán, s már nem is akarta visszaszerezni, akár egy csésze finomabb kávé kedvéért sem. Könyvtárbeli munkája szerencsére hasonló érdeklődésű ifjak széles palettájával hozta össze. Előbb-utóbb megnősül, keres egy dupla hálófülkét a könyvtár közelében, és letelepedik. Ha elég gyerekük lesz (három volt az előírt minimum), egy nap talán lesz egy kis szabad szobájuk.

Kiléptek a gyalogosáradatba, amely tíz-húsz méterre sodorta őket, aztán megszaporázták lépteiket, és a tömegben szlalomozva lassan átkeltek a túloldalra. Ott megálltak az üzletfrontok árnyékában, és – vállukat a számtalan kisebb ütközésnek nekigyűrve – lassan visszajutottak az ételbárhoz.

– Mik a népesség legutóbbi becsült adatai? – kérdezte Ward, miközben körbejártak egy cigarettás kioszkot, mindig lépve egyet, mikor űr támadt előttük.

Rossiter elmosolyodott.

– Ne haragudj, John, elmondanám, de lehet, hogy ámokfutásba kezdenél. Amúgy meg el sem hinnéd.

novell a

tak fel, a négyméteres modulus szerint tervezték… nem vághatsz le csak úgy minden egyes hálófülke végéből fél métert azzal, hogy ez majd ennyi meg ennyi új hálófülkét eredményez. Talán ha tizenöt centi szélesek lennének. – Felnevetett. – Amúgy meg: hogyan élhetnénk három és fél méteren?

Rossiter elmosolyodott.

– Ez a legvégső érv, nem igaz? A múltkori újraértékelésnél is ezzel jöttek, mikor a minimumot ötről négyre csökkentették. Azt harsogták, lehetetlen, senki sem bírna négy négyzetméteren élni, az ágynak meg egy táskának elég a hely, de az ajtót már nem tudod kinyitni, hogy bemehess. – Rossiter halkan kuncogott. – Mindnyájan tévedtek. Elég volt eldönteni, hogy onnantól minden ajtó kifelé nyílik. És a négy négyzetméter a nyakunkon maradt.

Ward az órájára pillantott. Fél nyolc volt.

– Ideje enni. Nézzük meg, bejutunk-e a szemközti ételbárba!

Rossiter a kilátásaikon morgolódva lehúzódott az ágyról. Otthagyták a hálófülkét, és lementek a lépcsőn. Zsúfolva volt csomagokkal és dobozokkal, csak egy keskeny folyosó maradt szabadon a korlát mentén. Az alsóbb szinteken a torlódás még elkeserítőbbnek látszott. A folyosók elég szélesek voltak ahhoz, hogy egyszemélyes hálófülkékre szabdalják fel őket. A levegő áporodott, a kartonpapír falak között dohos mosott holmik és hevenyészett éléskamrák. Mind az öt emeleti szobában egy tucat bérlő lakott, hangjuk visszhangzott a válaszfalak között.

A második emelet feletti lépcsőkön emberek ültek, nem hivatalos társalgóként használva a lépcsőházat, bár ez ellenkezett a tűzrendészeti előírásokkal. Nők csacsogtak a nyilvános vécénél ingujjban sorban álló férfiakkal, lábuk körül gyerekek szaladgáltak. Mire a bejárathoz értek, Wardnak és Rossiternek át kellett küzdenie magát a lépcsőfordulókban ös�szezsúfolódott, a hirdetőtábláknál lebzselő és lent az utcáról benyomakodó lakókon.

Ward szusszant egyet a lépcső tetején, és az utca túloldalán álló ételbárra mutatott. Harmincméternyire volt mindössze, de az utcai csődület úgy ömlött el előttük, mint folyó áradáskor, jobbról balra keresztezve őket. A stadionban kilenckor kezdődött az első vetítés, és az emberek máris elindultak, hogy biztos helyhez jussanak.

27

james gr aham ball ard

Rossiter a Városháza Biztosítási Részlegénél dolgozott, és nem hivatalosan hozzáfért a népszámlálási adatokhoz. Az elmúlt tíz évben ezek titkos információnak számítottak, részben mert pontatlannak tartották őket, de főleg azért, mert félő volt, hogy tömeges pánikrohamot váltanak ki. Kisebb zendülésekre már így is került sor, s a hivatalos változat szerint a népesség nyugvópontra jutott, és kb. húszmilliárdnál megállt. Ezt egy percig sem hitte el senki, Ward feltételezése szerint a hatvanas évek óta tartó 3%-os éves növekedés ma is folytatódott.

Hogy meddig mehet ez így tovább, azt lehetetlen volt megbecsülni. A neomalthusiánusok legsötétebb jövendölései ellenére a világ mezőgazdaságának sikerült lépést tartania a népességnövekedéssel, habár az intenzív megművelés azt jelentette, hogy a népesség 95%-a végtelen nagyvárosokban ragadt örökre. A városok terebélyesedését végre megállították, sőt a korábbi kertvárosi kerületeket az egész világon visszaadták a földművelésnek, a gyarapodó lakosságot pedig a meglévő nagyvárosi gettókba szorították vissza. A vidék mint olyan nem létezett többé. Minden egyes négyzetméternyi földön ilyen-olyan termés sarjadzott. Bolygónk hajdani mezői, legelői ma lényegében gyártósorok voltak, éppoly gépesítettek és zártak a külvilág előtt, mint akármelyik ipartelep.

A gazdasági, ideológiai versengés rég háttérbe szorult egy mindennél égetőbb kérdés: a város belső gyarmatosítása mellett.

Ahogy elérték az ételbárt, begyűrték magukat a bejáraton, és csatlakoztak a pulthoz nyomuló vásárlók viadalához.

– Ami a legrosszabb a népesség-problémában – avatta be Ward Rossitert –, hogy mindenki a szőnyeg alá söpri. Ötven évvel ezelőtt a rövidlátó nacionalizmus és ipari fejlődés kívánatosnak tartotta a népességgörbe emelését, s még ma is az a kimondatlan elvárás, hogy ha egy kis magányra vágysz, ahhoz nagy család kell.

Az egyedü1állókat megbüntetik pusztán azért, mert többen vannak, és egy dupla vagy tripla hálófülkében nem férnek el kényelmesen.

•

billenium

28

De valójában a nagycsalád az igazi ellenség a maga kompakt, helytakarékos elrendezésével.

Rossiter bólintott, és a pulthoz furakodott, készen arra, hogy bekiabálja rendelését.

– De még mennyire! Mindnyájan a házasságot várjuk, csak hogy meglegyen a hat méterünk.

Közvetlenül előttük két lány megfordult, és rájuk mosolygott.

– Hat négyzetméter – ismételte meg egyikük, egy fekete hajú, csinosan ovális arcú leány. – Olyasféle fiatalembernek látszol, akivel érdemes megismerkednem. Átnyergelsz az ingatlanüzletre, Peter?

Rossiter elvigyorodott, és megszorította a lány karját.

– Helló, Judith. Komolyan gondolkodom rajta. Szeretnél csatlakozni a magánvállalkozásomhoz?

A lány nekidőlt, ahogy a pulthoz értek.

– Nos, meglehet. Persze csak ha legális.

A másik lány, Helen Waring asszisztens volt a könyvtárban. Megragadta Ward ingujját.

– Hallottad a hírt, John? Judithtal kidobtak minket a szobánkból. Most az utcán élünk.

– Micsoda? – kiáltott fel Rossiter. Felmarkolták a levest meg a kávét, és vissza furakodtak a bár hátuljába.

– Mi történt?

Helen elmagyarázta.

– Emlékszel arra a kis tisztítószeres szekrényre a hálófülkénk előtt? Judithtal amolyan tanulószobának használtuk, bejárkáltunk olvasgatni. Csendes és nyugalmas, ha hozzá tudsz szokni, hogy ne lélegezz. Na hát az öreglány rájött, és nagy balhét csapott, hogy megszegtük a törvényt és így tovább. Röviden, kirúgott minket. – Helen szünetet tartott. – Most meg halljuk, hogy kiadja egyszemélyesnek.

Rossiter rácsapott öklével a pult szegélyére.

– Tisztítószeres szekrény? Abban fog lakni valaki? Arra ugyan nem kap engedélyt az öreglány.

Judith megcsóválta a fejét.

– Már meg is kapta. A fivére a Lakásminisztériumban dolgozik. Ward beleröhögött a levesébe.

Nyolcszázmillió plusz ember egy év alatt…

– Duplát adsz ki, Louie?

A menedzser elhessegette a férfit, és behívta Wardot a szobába. Becsukta mögötte az ajtót.

– Névlegesen öt – mondta Wardnak. – Új szabály, most jött ki. Négy egész öt felett most már minden duplának számít. – Gonoszul méregette Wardot. – Miért, mégis mit akarsz? Jó kis szoba ez, sok itt a hely, szinte olyan, mint egy tripla. Használhatod a lépcsőt, van ablaknyílásod…

– Abbahagyta, mikor Ward leroskadt az ágyra, és nevetésben tört ki. – Most meg mi van?

Ide figyelj,ha ilyen nagy szobát akarsz, fizetned kell érte. Másfélszeres bért akarok, vagy fel is út, le is út.

Ward megtörölte a szemét, aztán fáradtan felállt, és a polcok felé nyúlt.

– Nyugi, már megyek is. Egy tisztítószeres szekrényben fogok lakni. „Használhatod a lépcsőt…”, ez aztán pompás. Mondd csak, Louis, van élet az Uránuszon?

Ideiglenesen társult Rossiterrel, és kibérelt egy dupla fülkét egy félig elhagyott házban, száz méterre a könyvtártól. Elhanyagolt, sivár környék volt, a lakóházak zsúfolva bérlőkkel.

A legtöbb egy távollévő főbérlő vagy a városi vállalat tulajdonában állt, az ott dolgozó menedzserek a legalacsonyabb rendűek, szimpla bérbegyűjtők, akiket hidegen hagyott, hogyan osztják fel bérlőik az életteret, és sosem merészkedtek az első emeleten túlra.

A folyosókat üvegek és üres konzervdobozok lepték, a mosdók pöcegödrökre emlékeztettek. Sok volt az öreg és beteges bérlő, közömbösen üldögéltek keskeny fülkéikben, egymásnak vetett háttal kunyerálgattak a vékony válaszfalon keresztül.

Wardék dupla fülkéje a harmadik emeleten helyezkedett el, az épületet körülölelő folyosó végén. A ház szerkezete kiismerhetetlennek tűnt, a szobák furcsa szögekben dőltek, a folyosó szerencsére zsákutca volt.

A dobozkupac egy méterrel a hátsó fal előtt ért véget, fal választotta le a fülkét, épp elég két ágynak. Egy ablak a magasban a szemközti épület alagsori lejárataira nézett.

Ward hanyatt feküdt az ágyon – holmijai összezsúfolva a feje fölötti polcon –, és a délutáni párában kedvetlenül vizslatta a könyvtár tetejét.

novell a

– De hogyan adhatja ki? Senki sem fog egy szekrényben élni!

Judith komoran bámult rá.

– Tényleg azt hiszed, John?

Ward elejtette a kanalát.

– Nem, valószínűleg igazad van. Az emberek eIéInek bárhol. Jesszus, nem tudom kit sajnáljak jobban, titeket vagy azt a szegény ördögöt, aki a szekrényben lakik majd. Most mihez kezdtek?

– Két háztömbnyire nyugatra egy pár kiadja albérletbe a hálófülkéjük felét. Felakasztottak középre egy lepedőt, mi pedig Helennel felváltva alszunk majd egy tábori ágyon. Nem viccelek, a szobánk kábé hatvan centi széles.

Mondtam is Helennek, hogy ezt is ketté kéne osztanunk, és a bérleti díjunk kétszereséért kiadni albérletbe az egyik felét.

Ezen jót nevettek. Ward jó éjt kívánt a többieknek, és visszament a társasházba.

Ahol hasonló problémákkal találkozott.

A menedzser a gyenge ajtónak támaszkodott, szájában kialudt szivarvéget forgatott, borotválatlan arcán mogorva unalom.

– Négy egész hetvenkét század métered van – mondta Wardnak, aki nem tudván bejutni szobájába, odakint maradt a lépcsőn. Más lakók is nyüzsögtek, járkáltak a lépcsőfordulóban, ahol két hajcsavarós, pongyolás asszony vitatkozott egymással, dühösen küszködve a bőröndök és dobozok falánál. A menedzser néha idegesen rájuk pillantott. –Négy hét kettő. Kétszer is lemértem. – Úgy mondta, mintha ezzel lezárna minden lehetséges vitát.

– Plafon vagy padló? – kérdezte Ward.

– Plafon! Mégis mit képzelsz? Hogy mérjem le a padlót ennyi szemét közt? – Belerúgott egy könyves rekeszbe, amely kikandikált az ágy alól.

Ward nem izgatta magát.

– Eléggé lejt a plafon – mutatott rá. – Akár három-négy fokot is.

A menedzser tétován bólintott.

– Az biztos, hogy túllépted a négyet. Jócskán. – Wardhoz fordult, aki lejjebb lépett pár lépcsővel, hogy utat adjon egy áthaladó párnak. – Bérbe adhatom duplaként.

– Micsoda, mindössze négy és felet? – kérdezte Ward hitetlenkedve. – Mégis hogyan?

A férfi, aki elhaladt mellette, belekapaszkodott a menedzser vállába, beszimatolt a szobába, és egy szempillantás alatt felmért minden részletet.

29

– Nem rossz itt – mondta neki Rossiter, kicsomagolva dobozait.

Tudom, hogy nincs igazi magánélet, és egy héten belül őrületbe kergetjük egymást, de legalább nincs itt hat másik ember, akik fél méterről a fülünkbe szuszognának.

A legközelebbi fülke, egy egyszemélyes, a dobozhalom közepén, fél tucat lépésnyire a folyosón állt, de lakója, egy hetvenéves férfi süket volt és ágyhoz kötött.

– Nem rossz – visszhangozta Ward némi habozás után. – Mondd csak, mik a legújabb növekedési adatok? Talán megnyugtatnak.

Rossiter szünetet tartott, lehalkította a hangját.

– Négy százalék. Nyolcszázmillió plusz ember egy év alatt… majdnem annyi, mint a Föld teljes lakosságának fele az ötvenes években.

Ward lassan füttyentett egyet.

– Tehát újramérik. Mekkorára? Három és félre?

– Háromra. Jövő év elsejétől.

– Három négyzetméter! – Ward felült, és körbepillantott. – Hihetetlen! Megőrült a világ, Rossiter. Az ég szerelmére, mikor kezdenek

már vele valamit? Felfogod, hogy hamarosan leülni sem lesz hely, nemhogy lefeküdni?

Elkeseredésében belebokszolt a háta mögötti falba. A második ütés kiszakította helyéből az egyik kis, gyengén rögzített fa panelt.

– Hé! – kiáltott Rossiter. – Szétvered a szobát. – Átbújt az ágyhoz, hogy helyre tegye a lecsüngő panelt, amelyet egy papírcsík tartott.

Ward becsúsztatta kezét a sötét közbe, és gondosan visszaemelte a faldarabot az ágyra.

– Ki lakik a túloldalon? – suttogta Rossiter. – Meghallották?

Ward átbámult a közön, szoktatva szemét a félhomályhoz. Hirtelen a földre ejtette a panelt, megragadta Rossiter vállát, és visszarántotta a férfit az ágyra.

– Henry! Nézd csak!

Rossiter kiszabadította magát, a nyíláshoz szorította az arcát, lassan fókuszált, aztán elakadt a lélegzete.

Közvetlenül előttük – egy koszos tetőablaktól gyengén megvilágítva –közepes méretű szoba terült el, nagyjából tizenöt négyzetméter, a falak mentén összegyűlt portóI eltekint-

ve üres. A padló csupasz volt, néhány kopott linóleumcsík futott keresztül rajta, a falon drapp virágmintás tapéta. Helyenként lehámlott, a szegély egyes részei pedig elrohadtak, a szoba egyébként lakható állapotúnak tűnt.

Ward lassan lélegezve becsukta lábával a hálófülke nyitott ajtaját, aztán Rossiterhez fordult.

– Henry, felfogtad, mit találtunk? Felfogtad, haver?

– Pofa be! Az ég szerelmére, halkabban! – Rossiter alaposan felmérte a szobát. – Fantasztikus. Próbálok rájönni, használta-e mostanában valaki.

– Naná, hogy senki – mutatott rá Ward. – Egyértelmű. Nincs bejárati ajtó. Épp azon nézünk át. Biztos még évekkel ezelőtt beburkolták az ajtót, aztán elfeledkeztek róla. Látod, milyen kosz van mindenütt.

Rossiter a szobát bámulta. Óriási mérete sokkolta az elméjét.

– Igazad van – mormogta. – Akkor hát mikor költözünk be? Panelenként felfeszítették az ajtó alsó fertályát, rászögezték egy fakeretre, hogy az álrész egy pillanat alatt visszatehető legyen. Aztán kiválasztottak egy délutánt, amikor a ház félig üresen állt, a menedzser meg a pinceirodájában aludt, és először merészkedtek be a szobába. Ward egyedül ment, míg Rossiter őrködött a hálófülkében.

Egy órán keresztül cserélgették a helyüket, némán járkáltak fel-alá a poros szobában, kinyújtották karjukat, hogy érezzék határtalan ürességét. Elállt a lélegzetük az abszolút térbeli szabadság érzésétől. Ugyan kisebb volt ez a szoba, mint sok olyan felosztott helyiség, amelyben korábban éltek, mégis végtelenül nagyobbnak látszott, falai óriási sziklafalak, melyek feltörtek egészen a tetőablakig.

Végül két-három nappal később beköltöztek.

Rossiter ötlete volt, hogy megkérik a két lányt, lakjanak velük a szobában.

– Megint kirúgták őket, s tán szét is kell válniuk – mondta Wardnak. Nyilván aggódott, hogy Judith rossz társaságba keveredik. – Újraértékelés után mindig befagyasztják a bérleti díjakat, de minden főbérlő tud róla, így hát nincs újra-bérbeadás. Baromi nehéz most már bármit is találni.

Ward bólintott, miközben hátát a kör alakú, vörös faasztalnak döntötte. Az arzénzöld lámpaernyő rojtjaival játszott, s egy percre viktoriánus tudornak érezte magát, aki túlzsúfolt bútorai között kiterjedt, nyugalmas életet él.

– Benne vagyok – egyezett bele, az üres sarkokra mutatva. – Van itt hely bőven. De biztosra kell mennünk, hogy nem pletykálják el.

Gondos előkészületek után beavatták a titokba a két lányt, jót derültek döbbenetükön, hogy egy ilyen saját világegyetemre bukkantak.

– Teszünk középre egy válaszfalat – magyarázta Rossiter –, amit majd minden reggel leveszünk. Pár napon belül beköltözhettek. Mit szóltok?

– Csodás! – A szekrény tükrét bámulták bandzsán, a végtelen visszatükröződést.

Nem jelentett nehézséget a házba be- és onnan kijuttatni őket. A bérlők forgalma folyamatos volt, a számlákat a postaládákba dobták. Senkit sem érdekelt a lányok kiléte, senkinek sem tűnt fel, hogy rendszeresen látogatják a hálófülkét.

novell a

Az első héten Rossiter egyedül aludt a szobában, Ward odakint a fülkében, napközben mindketten bent. Lépésről lépésre becsempésztek néhány bútordarabot: két karosszéket, egy asztalt, egy lámpát, melyet a fülke konnektora táplált. A bútorzat nehéz volt és viktoriánus, a lehető legolcsóbb, mérete kihangsúlyozta a szoba ürességét. A főhelyen egy hatalmas, faragott angyalokkal és kastélytükrökkel díszített mahagóni szekrény állt. Kényszerűségből szétszerelték, és a tás-

kájukban hordták be a házba. Ahogy föléjük tornyosult, Wardot a mikrofilmek gótikus katedrálisaira emlékeztette, a széles templomhajót átszelő masszív orgonakarzatokra.

Három hét múlva a hálófülkét elviselhetetlenül kényelmetlennek találták, és immár mindketten a szobában aludtak. Egy japán vászon-utánzat szépen kettészelte a szobát, és a méretein mit sem csökkentett. Ahogy ott ült esténként, könyvei és lemezei között, Ward készségesen elfeledte a kinti várost. Szerencsére talált egy sikátort a könyvtárhoz, kerülte a zsúfolt utcákat. Kezdett úgy tűnni, hogy igazából csak ketten laknak a világon: Rossiter és ő, mindenki más csak értelmetlen mellékterméke létezésüknek, az identitás véletlenszerű, irányíthatatlanná vált reprodukciói.

31

james gr aham ball ard

Mégis félórával azután, hogy megérkeztek, még egyikük sem csomagolt ki.

– Mi a baj, Judith? – kérdezte Ward, miközben a lányok ágya mellett befurakodott az asztal és a szekrény közti keskeny térbe.

Judith habozott, Wardról Rossiterre pillantott, aki az ágyán ült, épp befejezte a furnér válaszfalat.

– John, csak annyi, hogy…

Helen Waring, a tárgyilagosabb átvette a szót. Ujjaival az ágy takarót egyengette.

– Judith azt akarja mondani, hogy a helyzetünk itt kicsit kínos. A válaszfal…

Rossiter felállt.

– Az ég szerelmére, ne aggódj, Helen – biztosította azzal a hangos suttogással, amelyet önkéntelenül mind magukévá tettek. – Nem vágunk át, bízhatsz bennünk. Ez a válaszfal sziklaszilárd.

A két lány bólintott.

– Nem az a gond – magyarázta Helen –, hanem hogy nincs mindig fenn. Szerintünk ha valaki idősebb is lenne itt, például Judith nénje… alig foglalna helyet, nem okozna gondot, tényleg szörnyen aranyos néni… akkor nem kéne aggódnunk a válaszfal miatt… kivéve este – tette hozzá gyorsan.

Ward Rossiterre pillantott, aki vállat vont, és a padlót kezdte vizslatni.

– Hát, ötletnek nem rossz – mondta Rossiter.

– Johnnal mi megértjük. Miért is ne?

– Naná – egyezett bele Ward. A lányok ágya és az asztal közti térre mutatott. – Eggyel több vagy kevesebb, az mindegy.

A lányok ujjongtak. Judith odament Rossiterhez, és arcon csókolta.

– Bocsánat a kellemetlenségért, Henry. – Rámosolygott a férfira. – Isteni válaszfalat készítettél. Nem csinálnál egyet a Néninek is… csak egy kicsit? Nagyon aranyos, de már benne van a korban.

– Hogyne – mondta Rossiter. – Értem. Egy csomó fa maradt.

Ward az órájára pillantott.

– 7:30, Judith. Jobb, ha szólsz a nénédnek. Lehet, hogy ma éjjel már nem ér ide.

Judith begombolta a kabátját.

– Jaj, dehogynem – biztosította Wardot. – Egy perc, és itt vagyok. A néni öt perc múlva megérkezett, három nehéz táskája gondosan becsomagolva.

– Elképesztő – jegyezte meg Ward Rossiternek

•

billenium

32

három hónappal később. – A szoba mérete még most is meghökkent. Mintha minden nappal csak nőne.

Rossiter készséggel egyetértett. Szemét elfordította az egyik lányról, aki a középső válaszfal mögött öltözködött. Ezt most már a helyén hagyták, mert a mindennapi szétszedés fárasztóvá vált: Másrészt a néni segédválaszfalát is nekidöntötték, és ő nem viselte jól az állandó zaklatást. Azt is épp elég bonyolult volt elérni nála, hogy betartsa az álcaajtó és a hálófülke be- és kijárási szabályait.

Ennek ellenére úgy tűnt, kicsi az esély, hogy leleplezik őket. A szobát a jelek szerint utólag toldották hozzá a ház központi gangjához, és a környező folyosókon felhalmozott poggyászok elnyomtak minden zajt. Közvetlenül alattuk volt egy kis hálóterem, amelyben számos idősebb asszony lakott, és Judith nénje, aki szomszédolt náluk, esküdött rá, hogy egy hang sem szűrődött át a vastag plafonon. Felettük a lámpafény a tetőablakon át távozott, fényét nem lehetett megkülönböztetni a ház ablakaiban pislákoló száz másik villanykörtétől.

Rossiter végzett az új válaszfallal, amin dolgozott, felállította, és beillesztette a horonyba, amit a Ward és a saját ágya közti falhoz szögelt. Egyetértettek abban, hogy ezzel egy kis plusz magánélethez jutnak.

– Semmi kétség, Judith és Helen részére is kell egyet csinálnom – közölte bizalmasan Warddal.

Ward megigazította a párnáját. A két karosszéket visszacsempészték a bútorboltba, mert túl sok helyet foglaltak. Az ágy ugyanakkor kényelmesebb volt. Ward nem is tudott teljesen hozzászokni a finom kárpitozáshoz.

– Nem rossz ötlet. És ha néhány polcot szerelnénk a falra? Nem tudom hova tenni a dolgaimat.

A polcok felszerelése rendet vágott a szobában, nagy területek szabadultak fel a padlón.

Az öt, válaszfallal elkerített ágy a hátsó fallal párhuzamosan állt, velük szemben a mahagóni szekrény. A kettő között volt egy egy-másfél méteres szabad terület, és további két-két méter a szekrény két oldalán.

Elbűvölte Wardot, mikor a sok üres helyre pillantott. Rossiter felvetésére, hogy Helen anyja beteg, és sürgős ápolásra szorul, Ward rögtön kitalálta, hova férne a hálófülkéje – az ágya végéhez, a szekrény és az oldalfal közé.

A lány túlcsordult az örömtől.

– Ez hihetetlenül szép tőled, John – mondta –, de nem lenne gond, ha anya mögöttem aludna?

Van elég hely, hogy beférjen egy plusz ágy. Így hát Rossiter szétszerelte a válaszfalakat, és közelebb illesztette őket egymáshoz. Immár hat ágy helyezkedett el a fallal párhuzamosan. Mindnyájuknak hetvenöt centiméternyi tér jutott, pont annyi, hogy az ágyukat beszuszakolják. Ward hátul, egészen a szélen feküdt, fél méterrel a feje fölött a polc, a szekrényt alig látta, de az üres hely előtte, teljes két méter a falig, zavartalanul megvolt.

Aztán összeszedte magát.

Gyönyörű szekrény volt, semmi kétség, de ha eltűnik, a szoba majd még nagyobbnak látszik tőle.

Köbli Norbert fordítása

novell a

Aztán megjött Helen apja.

Ward bekopogott a hálófülke ajtaján. Judith nénjére mosolygott, mikor az ajtót nyitott neki.

Segített az asszonynak odébb tolni a vetett ágyat, mely az ajtót őrizte, aztán megkocogtatta a fa panelt. A következő pillanatban Helen apja bukkant elő, egy apró, ősz hajú férfi trikóban, zsinórból készült nadrágtartóban.

Ward bólintott neki, és átlépte az ágyak lábánál, a padlón felhalmozott csomagokat.

Helen az anyja hálófülkéjében volt, segített az öregasszonynak meginni az esti húslevesét.

Rossiter erőteljesen izzadva térdelt a mahagóni szekrény előtt, egy feszítővassal szétszedegette a középső tükör keretét. A szekrény darabjai feküdtek az ágyán és végig a padlón.

– Ezeket holnap el kell kezdenünk kihordani – mondta Wardnak. Amaz megvárta, míg Helen apja elcsoszog mellette, és belép a hálófülkéjébe. Az öreg korábban felszerelt egy kis kartonajtót, és most egy kezdetleges drótkampóval bezárta maga mögött.

Rossiter nézte az öreget, s rosszallóan ráncolta a homlokát.

– Egyesek boldogan élnek. Ez a szekrény megéri a pénzét. Mégis mi a fenének vettük meg?

Ward leült az ágyára.

A válaszfal neki nyomódott a térdének, alig tudott megmozdulni. Felpillantott, míg Rossiter dolgozott, és látta, hogy a válaszvonalat, amit ceruzával berajzolt, most elfedi egy benyomuló fal. Hátát nekivetve megpróbálta visszatenni a helyére, de Rossiter a jelek szerint odaszögelte az alját a padlóhoz.

Heves kopogás hallatszott a kinti hálófülke ajtaja felől – Judith megjött az irodából. Ward elkezdett felállni, aztán visszaült.

– Waring úr – mondta halkan. Ma éjjel az öreg volt szolgálatban.

Waring odacsoszogott hálófülkéje ajtajához, és magában kotyogva, mogorván kinyitotta.

– Fel-le, fel-Ie – morogta. Belebotlott Rossiter szerszámosládájába, hangosan káromkodott, aztán hátrafordulva jelentőségteljesen hozzátette: Ha engem kérdez, túl sokan vagyunk itt.

Alattunk csak hatan laknak, mi heten, pedig ugyanakkora a szobánk.

Ward tétován bólintott, és kinyújtóztatta hátát a keskeny ágyon, ügyelve, hogy ne vágja be fejét a polcba. Nem Waring volt az első, aki arra célozgatott, hogy költözzön ki. Judith nénje két nappal ezelőtt valami hasonlót javasolt. Mivel otthagyta a könyvtári állását (a kis bérleti díj, amelyre megvámoita a többieket, elegendő volt arra a kevés élelemre, ami kellett neki), ideje nagyját a szobában töltötte, és a kívánatosnál sokkal többször látta az öregembert. De megtanulta elviselni.

Ahogy elhelyezkedett, észrevette, hogy a szekrény jobb oldali csúcsát, azaz mindazt, amit a szekrényből látott az elmúlt két hónapban, mostanra leszerelték.

Gyönyörű bútordarab volt, valahogy a teljes magánéletet jelképezte. Az eladó a boltban azt mondta, kevés ilyen maradt fenn. Ward egy pillanatig heveny, szívszaggató megbánást érzett, mint gyermekkorában, mikor apja elkeseredésében elvett tőle valamit, s tudta, hogy sosem látja viszont.

33

Silvio Sosio

Azonnal láttam, hogy az érkező nem egy lángelme.

Kopogtatás nélkül rontott be, majd a titkárnőm, Rachel asztalára dobta mágneses névjegyét. A rejtett kamerán át figyeltem az irodámból. Háromezer dollár a ruhája, fél lepedő a cipője. Silány nyakkendő, pocsék ízlésre vall.

Tele van pénzzel, de mocskos. Belülről mocskos.

V

novell a

áltott pár szót Rachellel, és én közben elemeztem: olyan ember, aki másoknak osztogat utasítást, azok pedig nem kérdezősködhetnek, de ha nem megy minden a parancs szerint, akkor túráztatja a pofáját. Amitől az ember rohadtul érzi magát, mert erre a pimaszságra a méltó válasz egy ütés lenne.

Ehelyett az ember lesüti a szemét, és engedelmeskedik. Ha tovább akar játszani. Az első gondolatom az volt, hogy kirúgom. Nem tűröm, hogy komiszkodjanak Rachellel. De lenyeltem a békát, és átmentem a B szintre: ügyfél volt, az pedig szent, míg fizetni kell az irodáért, míg szükség van egy fedélre, ami alatt alhatok, és míg életben akarok maradni.

Természetesen halvány fogalmam sem volt, másként honnan kerítsek elegendő pénzt.

Rákapcsolódtam Rachel számítógépére, és lehívtam a névjegykártya adatait.

Fernando Ryuichi, az egyik nagykutya a szoftver-üzletben. Hallottam hírét: csőbe húzta a Thinsoft alelnökét, régi barátomat, James Oxnardot. Kinyitottam egy dobozt, kivettem egy eukaliptuszos karamellát. Nyugodtan kicsomagoltam, a számba dugtam, egy darabig szopogattam, azután jeleztem Rachelnek, hogy beengedheti.

Belépett, és megtöltötte a szobát a tekintélyével. Körül se nézve robogott oda hozzám.

Ahogy leült, a szék megnyekkent a tehertől.

Ránéztem az íróasztal fölött, és az a pillanatnyi benyomásom támadt, hogy ő fogad engem, nem én őt. Igyekeztem tartani a kellő távolságot. Ryuichi előkapott egy doboz amerikai cigarettát, és rágyújtott. A szoba azonnal megtelt büdös dohányfüsttel.

– Látta az adataimat, tehát fölösleges az időt bemutatkozásra vesztegetni. Van egy munkám az ön számára, de diszkréten kell kezelni. És sürgős.

– Itt tilos a dohányzás, Ryuichi úr.

Nevetett, és az arcomba fújta a füstöt.

Belenéztem disznószemébe, és vártam, hogy folytassa. Ugyancsak pofátlanul viselkedett. A szokások viszonylag sokat megengednek, de neki sikerült minden mértéket túllépnie. Ösztönös tehetsége volt hozzá, hogy feldühítsen másokat: a külsejéből, a hangjából, a viselkedéséből kotyvasztott koktél fölgerjesztette a harag hormonjait.

– Ki adta meg a nevem? – kérdeztem, gondosan tagolva a szavakat, hogy megtartsam

35

s i lv i o s o s i o

a kellő távolságot. Mint amikor az ember valami hülye géppel beszél, amely nem képes fölismerni a gyorsan elmondott szavakat. Láttam, hogy Ryuichi szemében felvillan a sértettség, és alig tudtam elnyomni a gúnymosolyt.

Nem válaszolt a kérdésre. Egy másik adattárolót kapott elő a zsebéből, és az asztalra dobta. Két ujjal fölvettem, és bedugtam a számítógép nyílásába.

– Mi ez? – kérdeztem, miközben a gép jelezte, hogy működésbe lépett. A monitoron futni kezdtek az adatok.

– Ezen a lapon minden rajta van. Egy szintetikát kell megtalálnia. Összevontam a szemöldököm.

– Ez mit jelent?

Undorodva nézett rám.

– Azt jelenti, hogy eltűnt! – vakkantotta.

Igyekeztem a lehető legközömbösebb arcot mutatni, miközben a képernyőn levő számokat néztem. Próbáltam magamba vésni a tároló adatait.

– Megesik. Jól tudja, hogy a szoftveren nehezen igazodik ki az ember. Csak néha sikerül.

– Ne leckéztessen, Ketama! Nem ezért vagyok itt. Elfogadja a munkát, vagy sem?

Némán bámultam a monitort. Úgy huszonöt éves lehetett, a szeme zöld, a haja világosbarna. Jó kis dög. De hát mindegyik az.

– Nem értem, miért engem keresett meg.

Forduljon a gyártóhoz, vegyen egy másikat!

Garanciális volt?

Választ vártam, erre Ryuichi fölpattant, és járkálni kezdett a szobában. Idegesnek látszott. Azután megállt előttem. A pillantása metsző volt, kerek szeme résnyire szűkült.

– Nem kell másik. A kiadásaira napi ötven dollárt fizetek. A többi a maga dolga.

Vállat vontam.

– Az én tarifám egy kicsit magasabb, Ryuichi úr. Philip Marlowe talán megcsinálná magának ennyiért, én nem. Kétszáz a költségeken felül.

Kihúzta magát, vaskos karját felém nyújtotta.

– Adja vissza a lemezt! A kollégája nyilván jobban tiszteli a pénzt. Majd elmegyek hozzá.

Elhűltem. Nem tudtam, hogy a képébe vigyorogjak vagy köpjek egyet. Ez az ember egy óra alatt legalább százszor annyit keres, mint amennyit nem hajlandó megadni nekem egy napra, és egy centet sem akar engedni.

Kivettem egy szem karamellát, és bekaptam, hogy lecsillapodjak.

•

k e ta m a

36

– Philip Marlowe ez alkalommal nem fogja vállalni a megbízatást, Ryuichi úr. Elfogadom az ötven dollárt.

– Akkor máris fogjon hozzá! Minden mást tegyen félre, halasszon későbbre! Gyors eredményt akarok.

A következő percben már ott sem volt.

Dugja fel magának az ügyfeleimet, Ryuichi úr, mondtam a csukott ajtónak. Senkit sem vettem volna előre napi ötven istenverte dollárért. Ha lettek volna ügyfeleim.

Lemásoltam a winchesterre az adattároló tartalmát, és munkához láttam.

Néhány óra múlva a karamellásdoboz csaknem kiürült. Az ablakhoz léptem. Felhúztam a rolót, beengedtem az alkonyfényt a szobába.

Melbourne békésnek tűnt a mélyben: az utak hatvan méter magasból megtisztultak, az emberek mind egyformák lettek. A huszonkettedik emeletről szebb a világ.

Az asztal felé fordultam, és az eltűnt lányt bámultam. Christinának hívták, Új Matsushita volt, személyre szabott. Kaptam egy másolatot az adásvételi szerződésről és a szavatossági levélről. Három évre szólt, még egy hónap volt hátra. Ez mindig így van, gondoltam.

Elég magas volt, a járása elegáns. A filmeken, amelyeket Ryuichi készített róla, kezesnek tűnt a gazdájához és udvariasnak másokhoz. Igazi úrinő. Túlságosan tökéletes ahhoz, hogy ember legyen.

Megvolt a viszonteladó címe: egy nagy bemutatóterem a központban. Ismertem, az árak felől is érdeklődtem, amikor titkárnőt kerestem. Később használtan vettem Rachelt egy barátomtól, aki becsukta a boltot, és vidékre költözött. Az Isten áldja meg, gondoltam valahányszor Rachelre esett a pillantásom. És ez gyakran megtörtént.

Ez az első lépés. Nem először kerestem szintetikát. Tudtam, hova menjek: kinyomtattam egy fényképet Christináról, följegyeztem a kereskedő nevét, aki eladta, mozgósítottam kopóösztönömet, amelyre az évek során tettem szert. A kalapomért nyúltam. Ha sikerrel járok, még záróra előtt viszszaérek.

Megmondtam Racheinek, hova megyek, és megkértem, tartsa a frontot a távollétemben.

– Mit gondol, mikorra ér vissza?

– Azt hiszem, nem sokáig leszek távol. – Rátámaszkodtam az asztalára, és gunyorosan mosolyogtam.

– Van valami dolgod ma este? Azt gondoltam, eszünk valamit egy jó kis helyen, azután felmegyünk hozzám, és iszunk valamit…

– Jó ötlet, uram – felelte hivatalos hangon. – Kellemes estét kívánok. Pofát vágtam.

– Azt mondtam, hogy ketten vacsorázzunk va1ahol.

– Ha úgy gondolja, uram, hogy szüksége van rám, örömmel elkísérem.

– Ne törődj velem, Rachel – mondtam, és a fejembe nyomtam a kalapot. Reménytelen vállalkozás elcsábítani egy kizárólag hivatali munkára beprogramozott szintetikát. De azért egyszeregyszer… egyébként is, ki tud ellenállni a varázsomnak?

Kimentem anélkül, hogy válaszoltam volna saját néma kérdésemre.

A város odalent sokkal kevésbé volt tiszta.

A szmog a bomló szerves anyagok bűzével keveredett, a kínai bodegák pultjáról gomolygó szagfelhő gyomron vert, hányingerrel küszködtem. A forgalom dübörgése fülsiketítő volt. A nyolcsávos autópálya a nappal és az éjszaka minden órájában beállt. A luxusautókban volt légkondicionálás, a szegényebbek silány autói poklot jelentettek a tüdőnek.

Az ilyenekben a meleg és a légszennyezés pár óra alatt képes megölni egy embert. A tuktukok1 veszedelmesen szlalomoztak a kocsik között. Bementem a garázsba, kihoztam öreg, rozoga motoromat, és az autókkal mit sem törődve belevetettem magam a forgalomba.

novell a

Steve Honshu negyedrészt kínai volt, a tarkóját kiborotváltatta, a nyakkendőjén rózsaszín és fehér csíkok húzódtak. Fuldoklott a melegtől, de inkább meghalt volna, mint hogy a nyakkendőt levegye. Ha a homlokán neoncégér villog, akkor sem lehetett volna nyilvánvalóbb a foglalkozása. Kereskedő volt. A legsíkosabb és legsimlisebb termék, amit az emberiség valaha is kitermelt a bőrápoló krémeken kívül.

Egy kis szobába vezetett, kikerülve két japánt, akik éppen egy multimédiás rendszerről tárgyaltak egy feltűnően fiatal kollégával.

A kolléga láthatóan ideges volt: szinte éreztem, ahogy az agyába épített mikroáramkörök kiszámolják a jutalékot a szerződés aláírásának perceiben.

– Körülbelül három éve adták el. Matsushita.

MT601-es modell. A vevő nevét nem árulha-

tom el, mert bizalmas – mondtam tudatos lassúsággal, hogy szekáljam egy kicsit. Steve hunyorgott.

– Matsushita? Adtunk el néhányat, de háromszor annyiba kerül, mint egy másik típus. Az MT60l háztartási szintetika, barátnő funkciókkal. Jó vétel. Mit akar tudni? Rendszerint az ügyfél kívánságainak megfelelőre szabjuk. Ez megszokott ennél az árfekvésnél. Érdeklődve bólintottam.

– Hogy megy egy ilyen személyre szabás?

Honshu hivatalosabb külsőt öltött. Elővigyázatos nemtörődömséggel mondta föl a litániát.

– A gond az, hogy a gépnek kulturális hátteret kell adni, mert úgy emberibbnek tűnik.

Múltat kap, hogy az adásvétel után folytathassa az életét.

– Hamis emlékek – vágtam közbe.

– Többé-kevésbé. Az utóbbi pár évben fölszereljük velük a modelleket. A személyiséget a vevő hozzájárulásával alakítjuk ki, sajátos, egyedi részletekkel gazdagítjuk a vevő igényei szerint.

– Például?

– Az ügyfél összeállít egy modult, meghatározza a fajt, a nemzetiséget, a társadalmi osztályt: olykor még olyan különleges igényeket is feltüntet, hogy a szintetika legyen árva. Ezeknek az infornlációknak az alapján feltöltjük a szoftvert, extrapoláljuk a jellemet, és ha szükséges, elvégezzük a kellő genetikai változtatásokat.

– Maguk végzik el ezeket a beavatkozásokat, vagy közvetlenül a Matsushita?

Most Honshu arcára ült ki az idegesség. Az „adatletöltés”-program befejeződött; elkezdődött „a további tárgyalás csak időpocsékolás”program. Vagyis az emberek működése nem nagyon tér el a gépekétől. De hát számítottam rá. Kihalásztam a zsebemből egy karamellát.

– Nem, az ilyen szolgáltatásokra különleges laboratóriumaink vannak – hadarta. – Akkoriban az ilyen dolgokat mindig a BeauMont A. L Software céggel végeztettük. – Könyörögve nézett rám. – Leírjam a címet?

– Köszönöm, hálás lennék érte – mondtam, és fölálltam. Fogtam a sárga cédulát, dünnyögve elköszöntem, és kimentem a japánok mellett.

Az üzlet nem esett túl messze a laboratóriumtól, ugyanakkor bizonyos szempontból nagyon messze esett tőle. Pár saroknyira a központ villogóan színes kavargásától a szmog

37

s i lv i o s o s i o

szennye ülepedett a vén, düledező házakra; a ragyogó márvány sárgás, fénytelen betonná csúfult, a komor gyárnegyedet ellepték a falfirkák. Ó, Melbourne csodái!

Lementem egy lépcsőn a hideg neonfényekkel megvilágított, alagsori nagy terembe. Asztalok álltak benne hosszú sorokban, amelyeknek vége eltűnt a sötétben. Mindenfelé számítógépek, szétszerelt szintetikák, integrált áramkörök boglyáinak zűrzavara.

– Zárva vagyunk – mondta mögöttem egy hang. Megfordultam, és a szemem tágra nyílt.

Az első, ami feltűnt, a lába volt. Vonzotta a tekintetet, mint a tiszta ing a pecsétet. Hihetetlenül hosszú, bronzbarna, karcsú lábak, fölöttük feketete bőr miniszoknya, amely csak annyit takart, amennyit okvetlenül szükséges. Zubbonya is fekete volt, éppúgy, mint átható pillantású szeme, amely kíváncsian kémlelt.

– Isabelle BeauMont vagyok, a cég tulajdonosa.

Miben segíthetek?

Bemutatkoztam.

– Egy eltűnt szintetika után nyomozok – tettem hozzá. Hogy összeszedjem magam, inkább a laboratóriumra sandítottam, majd visszafordultam a nőhöz, noha a mosolya elbátortalanított.

Keresztbe fonta a karját.

– És én miben segíthetek? Egyik lábamról a másikra álltam.

– Ebben a laboratóriumban szabták személyre úgy három éve. Egy MT601 Matsushita modellről van szó.

A nő a szemembe nézett. Olyan volt, mint akinek nem szokása pislogni.

– Meg tudja adni nekem a sorozatszámot vagy az ügyfél nevét? Álltam a pillantását.

– Nem. Bizalmas nyomozásról van szó.

Vállat vont.

– Akkor nem tudom, miben segíthetnék.

Felsóhajtottam. Nem hibáztattam. Összeszedtem azt a keveset, amit az ügyről tudtam.

– Az emlékek, amelyeket beültetnek… nincsen valamilyen alap, amelyen nem változtat-

•

k e ta m a

38

nak akkor sem, ha egyéni vonásokkal ruházzák föl?

– Az alapvető emlékeket nem módosítják. A gyártás során táplálják be őket a ROM-ba.

Mi csak hozzáteszünk ezt-azt. Érdekli a kulturális mag?

Bólintottam.

– Köszönöm a segítséget.

– Várjon egy pillanatot!

Egy percre távozott. Igyekezett riszálás nélkül járni, de azért ugyanolyan hatással volt rám. Vastag mappávai tért vissza.

– Ez az – mondta, és kinyitotta az iratgyűjtőt.

– A legfontosabb adatok összegzése, nyomtatott formában. Ezt a dokumentációt adjuk oda az ügyfeleknek. De van egy mágneskártya is, amely ugyanezeket rögzíti, ha számítógépen akar vizsgálódni. – Megmutatta az eszközt, azután betette az irattartóba, és ös�szecsukta a mappát. Átadta, és közben egy pillanatra sem vette le rólam hipnotikus tekintetét.

– Köszönöm a dokumentációt. Hamarosan visszaadom.

– Tartsa meg, van belőle elég másolat. Most pedig, ha nem haragszik, zárnék.

– Később esetleg föltehetek még néhány kérdést? – kockáztattam meg.

– Természetesen. De el kell árulnia még pár részletet erről a szintetikáról, ha további információkra van szüksége. Tekintete szinte átfúrta a koponyámat, mintha ki akarná üríteni az agyamat, így gyorsan távoztam. Ahogy kiléptem az utcára, mélyet sóhajtottam megkönnyebbülésemben.

Nem akartam pocsékolni az időt: igazán nem szerettem volna, hogy ügyfelem többet költsön a szükségesnél. Így hát elhatároztam, hogy az estét a Christina dossziéjával töltöm. Átfutom a BeauMonttól kapott papírköteg első lapjait. Geelong. Orrfacsaró bűz. Átértem az öböl másik oldalára, ahol egy útszakasz fuldoklik a büdösségben. Megborzongtam a nyeregben, bekaptam két eukaliptuszos karamellát, megigazítottam a szűrő-

Ha szimatolsz, meghalsz.

Csak az marad életben, aki nem szimatol.

mikor hazamennek. De ezek az idők már elvesztek a múlt mélyén, hasonlóan az élet minden szépségéhez. Ma senki nem lakik Geelongban, akiben maradt egy kis önérzet.

Itt csak silány emlék az emberi méltóság.

Geelong az a negyed, ahol Christina született. A családja spanyol származású, az apja földbirtokos volt, de mindenét eljátszotta.

Az anyja készítette a legjobb tortillát.

Nem voltak testvérei, szerető szülei nevelték föl, és áldozatkészségüknek köszönhetően a városban tanulhatott, ahol diplomát szerzett, és így tovább.

Zöldség volt az egész.

A szintetikákat teletömik emlékekkel, hogy emberibbek legyenek. Testileg tökéletesek, a „társ” változat még menstruál is, ha nő, és a férfi modellek ejakulációra is képesek.

A beléjük ültetett emlékek is emberiek, és néha, amikor megbolondulnak, elmenekülnek, s visszatérnek gyermekkoruk színhelyeire, hogy megkeressék szüleiket vagy a barátaikat. De semmit nem találnak. Gyakran valami elektromos ócskásnál kötnek ki, aki szétszereli és alkatrészként eladja őket.

Reménykedtem, hogy Christinát egyben találom meg. Ennek egyetlen oka az volt, hogy a szintetikákat nem egykönnyen lehet megkülönböztetni az emberektől.

Mármint amíg meg nem szólalnak.

A számítógép és a szintetikák beszédelemző képessége a tagolt, jól elválasztott szavak felismerésére korlátozódik. Az emberek már évtizedek óta így beszélnek, mert megszokták, hogy mindenfelé találkoznák szintetikákkal, autóbuszvezetőként, postásként, prostituáltként, fodrászként. Végül egymás között is így kezdtek társalogni. Olyanok voltak, mint a régi sci-fi filmek, a szótagoló robotjaikkal. Csak itt épp az ellenkezője történik. A robotok beszélnek folyékonyan, az emberek meg szótagolva, hogy a robotok megértsék őket.

A világ megérett egy szép kis resetre.

Kétlem, hogy sokáig kellene várni rá.

Faggattam az embereket, akik arrafelé laktak, ahol Christina szüleinek kellett volna.

Szóba elegyedtem a környéken uralkodó banda néhány talpasával is. Elköltöttem harminc dollár jattpénzt, de senki sem látta Christinát.

Bedugtam az orrom, teletömtem a számat karamellával, és elindultam vissza a városba.

novell a

maszkot az orrom és a szám előtt, becsatoltam a sisakot, és elindultam dél felé.

A Port Phillip-öböl hídja is őrület volt.

A pokol egyik bugyra.

Gyér volt a forgalom, az a néhány autós, aki arra járt, furcsállón nézett légkondicionált, légszigetelt japán autójának sötét üvege mögül. Csak egy bolond vág át motorbiciklivel ezen a bűzlő hídon, és ez a bolond én voltam.

A legenda szerint a híd alatt valaha a tenger hullámzott. Azután feltöltötte a kikötő szemete. A hulladékon bűzlő alga nőtt, amely elpusztult, megrohadt, és a maradványain egy még büdösebb alga fejlődött ki. A szag nem csökkent. Éreztem, hogyan ostromolja alulról a hidat, amelyen haladok. Áthatolt a sisakon, a maszkon, a vízhatlan zubbonyon és a vastag gyapjúnadrágon. Még a pórusaimban is éreztem.

A kínzás akkor ért véget, amikor már kezdtem volna meggyőzni magam, hogy ez az örök büntetés a bűneim miatt. Ahova tartottam, ott senkit nem zavart a posványszag. Geelongban már nincs szerepe a szaglásnak. A darwinizmus újabb bizonyítéka. Ha szimatolsz, meghalsz. Csak az marad életben, aki nem szimatol.

Az aszfalt kilométerekkel előbb véget ért.

Valaha talán itt is volt, de évtizedek teltek el azóta, hogy a világ megfeledkezett erről a negyedről. A motorom megfarolt az egyenetlen terepen, amikor lefékeztem egy bár előtt. Innom kellett valamit, mielőtt elkezdem a nyomozást.

Roppant önkényes elnevezésnek tűnt erre az épületre a „bár” szó. Sufni volt, amelynek a padlójára deszkákat fektettek. A székek és asztalok is deszkaládákból álltak. Nem érdekelt. Leültem.

Odajött egy kínai, akinek arcát égési seb csúfította el. Rendeltem egy Coca Colát.

Reméltem, hogy legalább ez ugyanolyan mindenütt, de a kínai eleve nyitott üveggel érkezett. Barna, zavaros, meleg lötty volt benne, buborékok nélkül. Ha az ember szomjas, bármit megiszik, de Krisztusra mondom, ehhez bátorság kellett.

Odanyújtottam negyed dollárt, és megmutattam Christina fényképét. Figyelmesen megnézte, azután megrázta a fejét. Elment.

Egy szót sem szólt. Geelong lakói ilyen szívélyes emberek.

Valaha gazdag, békés polgárok lakták ezt a helyet, akik egy kis nyugalmat akartak,

39

s i lv i o s o s i o

A zsírdisznó másnap reggel telefonált.

Ha azt egyáltalán reggelnek lehet nevezni.

A nap kikukkantott, hogy eldöntse, előbújjon-e, de habozni látszott. Megértettem.

Nehéz itt érdekeset látni, hiába világítja meg ezt a szaros várost.

– Ryuichi úr, alig néhány órája kezdtem el a nyomozást. Nem gondolnám, hogy…

– Nincs abban a helyzetben, hogy gondolkodjon, nyomozó úr. Azonnali eredményt akarok.

Ha meg akarja tartani a pénzt és az engedélyét.

– Hogyan jön…

– Bizonyos személyeket, akiket leköteleztem, meggyőzhetek arról, hogy mások hatékonyabbak magánál, jobban lehet használni őket. – Cigarettájának bűze mintha áthatolt volna a kagylón. – Ma kérem a jelentést – mondta, jól megnyomva a szavakat, azután letette a telefont. Egy letolás direkt jól jön kávé előtt ahhoz, hogy lendületesen induljon a nap.

A délelőtti programom azzal kezdődött, hogy fölhívtam a Matsushitát, mert információkat akartam a termékről. Isabelle nem ért rá, ám ha már egyszer beindultam (és letoltak), úgy gondoltam, beugrok Polandhoz.

Tudtam, hogy semmi hasznosat nem szedhetek ki belőle, de azért megérte.

Az őrszoba tiszta és csöndes volt, mint egy magánklinika. Ismerősömhöz, Poland örmesterhez tartottam, és mondhatni, lábujjhegyen osontam, hogy ne csapjak zajt.

– Lám, itt van kedvenc magánnyomozóm! – kiáltotta, ahogy meglátott. Poland apró, vékony emberke volt, nagy szemüvege szinte betöltötte az arcát. Kicsi, de rendes irodájában fogadott. Az asztalon nem állt más, mint egy számítógép és egy telefon. A monitoron színes és pszichedelikus fraktálok keringtek.

– Ülj le! – mutatott a székre. Leültem, és ösztönszerűen a zsebembe nyúltam.

– Még mindig karamella, mi? – ugratott kedélyesen. – Adnál egyet? Kelletlenül odanyújtottam az egyik utolsót. Pót1ást kell beszereznem.

– Mike, szeretnék beszélni veled a mostani ügyemmel kapcsolatban.

Kinyújtotta a kezét, megérintette a billentyűzetet. A képernyőkímélő eltűnt, a helyén eluralkodott a zűrzavar.

– Egy szökött szintetikát keresek. – Megadtam minden adatot, és arra kértem, nézze meg, van-e valami BeauMontról. Nem volt semmi.

•

k e ta m a

40

– Sajnálom, hogy nem segíthettem, barátom – mondta végül.

– Türelem. Abban reménykedtem, hogy beszélgetünk a rendőrségi dolgokról, és közben esetleg kiderül valami.

Poland elmosolyodott.

– Elhiszem, hogy élveznél egy őrszobát, tele goromba rendőrökkel, akik a nyakuknál fogva hurcolják be a gyilkosokat és drogosokat. De manapság a bűnözők informatikával foglalkoznak. És a rendőrségnek úgy kell összekalapoznia a havi fizetséget.

– Bizony – mondtam, és fölálltam.

– Igazán jó ez a karamella. Hozzál nekem is, jó?

– Majd hozok egy csomaggal – ígértem, és elmentem. Ideje volt benéznem az irodába. Érkezésem után megkértem Rachelt, hozzon reggelit és két tasak eukaliptuszos karamellát. Komótosan megittam a kávét, megettem egy piskótát. Vetettem egy pillantást az újságba. Igyekeztem kellemesen tölteni a perceket, amelyek hátravoltak a hivatali órák kezdetéig. Nem jött össze. Lenéztem az íróasztal alá, ahol a térdem táncot járt az idegességtől. Lehordtam magamat mindennek, ami csak eszembe jutott, mégsem tudtam leállni. Reggelenként nem vagyok kreatív, még gorombáskodásban sem.

Végre kilenc óra lett. Megkértem Rachelt, hogy hívja föl a Matsushitát. Egy központos vette föl. Megkértem, hadd beszéljek egy technikussal. Belekezdtem egy mesébe, amelyből alig három szót hallgatott meg, azután rám akart tukmálni egy legfrissebb gyártmányú szintetikát. Sikerült félbeszakítanom, és elmagyaráznom, hogy nem ügyfél vagyok, hanem nyomozó, mire azt felelte, hogy akkor beszéljek valaki mással. Vártam. Miután öt percen át őrjített egy unalmas szintetika, letettem a telefont.

Ismét tárcsáztam. Ez alkalommal elértem a technikus irodáját. A serény hivatalnok végighallgatott, nem szakított félbe, így elmondhattam, hogy a szervízzel akarok beszélni. Várnom kellett. Újabb perceket töltöttem hosszas magyarázkodással. Dühöngtem. Átkapcsoltak egy hölgyhöz, aki megkérdezte, kivel akarok beszélni. Újból elmondtam mindent. Azt mondta, várjak.

Végre beleszólt egy mély hang, hogy az illetékes egész nap házon kívül van. Ha akarom,

fölhívhatom a központot Japánban. Elküldtem a fenébe.

Hasztalanul pocsékoltam el a délelőttöt.

Elhatároztam, hogy készítek egy összefoglalást a megszerzett infókról, és arra a következtetésre jutottam, hogy szart se tudok.

Lószart se. Így hát elölről kellett kezdenem.

A gondolat, hogy ismét fölkeressem BeauMont kisasszonyt, egyszerre tűnt ijesztőnek és bosszantónak. De legalább ha Ryuichi fölhív, nem fog itt találni. Fütyörészve beszüntettem a telefonálást a Matsushitához. Ha egy ilyen gondolat belefészkeli magát az ember agyába, dugóhúzóval sem lehet kipiszkálni.

novell a

Nagyobb élénkségre számított am ebben az órában a BeauMont A.I. Software-nél, de csak néhány informatikust láttam, akik a kasztjukra jellemző lófarkat viselték, és néhány technikust. Senkit sem zavart a megjelenésem, amíg Isabelle fel nem tűnt. Keresztülvágott a termen.

Csípője ma határozottan agresszíven ringott.

– Örülök, hogy látom – köszöntöttem mosolyogva. Tekintete mintha keresett volna valamit az enyémben, talán nem bízott bennem, vagy valamit rejtegetett.

Gondolatban nyitottam egy dossziét a nevével.

– Újból itt vagyok – mondtam.

– Gondolom, nem találta meg az MT60 l-et.

– Nem találtam. Újabb információkra van szükségem.

– Jöjjön az irodámba, ott nyugodtabban beszélgethetünk.

Követtem. Az iroda még az enyémnél is rendetlenebb és elhanyagoltabb volt, rögtön otthon éreztem magam, de ez nem tartott sokáig.

Helyet foglaltam egy forgószékben, ő pedig az asztalra ült mellettem. Gyönyörű lába közvetlenül az orrom előtt volt, beszívtam bőre illatát, éreztem, hogy a vér zúg a fülemben. A karamella megnyugtató ízéhez menekültem.

– Maga igazán elbűvölő ember. Romantikus egyéniség, igazi magánnyomozó. Mondja, gyakran kerül veszélyes helyzetbe?

Olykor igen. A veszély sokféle alakban jelentkezhet – feleltem elővigyázatosan. – Ha már szóba hozta a nyomozást…

– Ó, igen – felelte, és odahajolt hozzám.

Dekoltázsa veszedelmesen közelített. Ahogy mondtam, a veszély sokféle alakban jelent-

41

s i lv i o s o s i o

kezik. – Tegyen meg nekem valamit, ha azt akarja, hogy segítsek!

Bután néztem rá.

– Mit? Fölállt, mire a levegő némileg frissebb lett.

– Adja meg a sorozatszámát annak a szintetikának, amelyet keres! E nélkül az információ nélkül nem tudom megmondani, milyen változtatásokat hajtottunk végre.

Mindent összevéve igaza volt. Ezen a ponton választania kell a baromarcú Ryuichinek.

Vagy diszkréció, vagy információ. Választottam helyette.

– Rendben – mondtam óvatosan –, de ez az adat szigorúan titkos. Számítok a diszkréciójára.

Odaadtam neki a tárolót, amelyet a zsírdisznótól kaptam.

Fölállt, és az asztal felé fordult.

– Nagyon jó. Először meg kéne néznem az adatokat a számítógépben, de az ebben a pillanatban nem lehetséges. Egy óra múlva ebédidő. Mi lenne, ha délután visszajönne?

Addigra minden adatot összeszedek. Mielőtt kibocsátanánk egy szintetikát, mindig végzünk egy tükrözést az optikai lemezén, ilyen módon helyreállíthatjuk a hibás memóriát.

A saját szervizeinkben végezzük a javítást.

Ránéztem. Nem igazán győzött meg.

– Rendben -mondtam.

– Délután találkozunk.

Fölálltam, kimentem. Az épülettel szemben beültem egy bárba, kértem egy adag tésztát és egy kávét. A lehető legjobb hely volt. Egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a laboratóriumot. Két perccel később BeauMont is kijött. A nyomába eredtem.

Kocsiba szállt, és a kikötő felé indult.

Olyan távolságból követtem, hogy még egy műholdas letapogatás se mutathasson ki.

Megállt egy lepusztult palota előtt, amely valaha egy kereskedelmi cég székháza volt, de ma indokínai és dél-amerikai bevándorlók lakták.

Követtem. A lift az első emeleten állt meg.

Alig villant meg a jelzés, máris elindultam fölfelé a lépcsőn.

Piszkos folyosóra értem, amely mentén deszkaajtók tucatjai sorakoztak. Nem voltam egyedüL A sarokból futball-labda méretű patkány meredt rám gyanakodva. Nem törődtem vele, egy pillantást sem vetettem rá, ahogy elhaladtam mellette. A patkány nem zavartat-

•

k e ta m a

42

ta magát udvariatlanságom miatt: hátat fordított, és elinalt.

El sem tudtam képzelni, hova mehetett BeauMont; az egyik ajtó félig nyitva volt, én pedig odaóvakodtam. Öregember hevert a földön. A bűzből ítélve legalább két napja halhatott meg. Azonnal becsuktam az ajtót. Kiáltást hallottam a folyosó másik végéből.

Futva indultam arrafelé. Berúgtam az ajtót, és abban a pillanatban jöttem rá, hogy nincs nálam pisztoly. BeauMontnál viszont volt.

Mielőtt bármi értelmes az eszembe jutott volna, ott termettem mellette. Egyik kezemmel elkaptam a csuklóját, így a pisztoly a mennyezetre irányult, másik kezemmel hegyes körmei ellen védekeztem, amelyek veszedelmesen közel jártak az arcomhoz.

A földre zuhantunk. Igyekeztem megfékezni, rátérdeltem a mellkasára, de fölhagytam ezzel, amikor behúzott egyet. Egy pillanatra elsötétedett a világ. Azután belém lőttek. Az idő mintha megállt volna.

Milyen hülye vagy, gondoltam. Egymaga volt, mégis meg tudott lőni.

Lelökött magáról, fölpattant, elrohant. Föl akartam állni, hogy a nyomába eredjek, de rájöttem, hogy nem fog menni. Megnéztenl a sebet. A térdemnek annyi. Nevetnem kellett.

A zsebkendőmmel bekötöztem, amennyire tudtam, hogy elállítsam a vérzést, azután föltápászkodtam, közben igyekeztem nem ordítani a fájdalomtól. A sarokban ott állt Christina.

Piszkos és karcos volt, de épnek tűnt. Meztelen lábán három centiméteres svábbogár mászott. Észre sem vette, mozdulatlanul állt, meg sem kísérelte elkergetni. Ez a leggusztustalanabb módja annak, hogy meg lehessen különböztetni a szintetikát az emberektől.

Odamentem hozzá, közben a fogamat csikorgattam, annyira fájt a térdem. Megfordítottam, hátrabilincseltem a kezét. A szintetika le volt blokkolva. Összenyaklott, mintha elájult volna. Balszerencsémet átkozva vonszoltam a szoba közepén álló ágyig. Mindenekelőtt fel kellett hívnom Ryuichit, hogy jöjjön ide, vigye a játékszerét. Ha akarja, programozza újra, takarítsa le. Amíg várok, nincs más dolgom, mint megtalálni a vezérlőpanelt, és kikapcsolni.

Ebben a szobában természetesen nem volt telefon. Volt viszont az öregében. Már kezdtem megszokni a bűzt. Valóságos második bőrömmé vált.

és olyan gyengédséget meg szenvedélyt mímel, amilyenre a modellt programozzák, amikor kefélnie kell. Egy mélyről jött lánynak megéri.

Lesütötte a szemét.

– Egy idő után meg lehet szokni. Kezdi elhinni magáról, hogy az, aminek tartják. Úgy viselkedik, úgy gondolkozik, mint egy szintetika, felhagy a kérdezősködéssel, a reménnyel, a félelemmel, nem várja a boldogságot. De most borzalmasnak tűnik.

Le kellett ülnöm az ágyra. A térdembe hasító fájdalomtól elszédültem.

– És miért menekültél el? – kérdeztem, mert tudni akartam, hova lyukad ki. Nem válaszolt.

Egy idő után türelmetlen lettem.

– Na! – Olyasmi történt, amire nem számítottam. Ő… komolyan belém szeretett.

Nem értettem.

– És?

Undorral nézett rám, mintha a Föld legostobább embere lennék.

– Hát nem érti? Azt el lehet viselni, hogy az embert használják, rákényszerítik a szexre. A testtől el lehet idegenedni. De ezt… ezt már nem.

– Azaz ilyen funkcióra nem számítottak az MT60 l-esnél -mondtam. Fölnevettem. Elegem volt.

Ismét megfordítottam, és kivettem a bicskámat a zsebemből. Megvágtam a bőrét.

Christina felsikoltott.

Nem volt a bőr alatt semmiféle resetgomb.

– Most már hisz nekem? – kérdezte sírva. Végigsimítottam az arcát, hogy letöröljem a könnyeket. A számba vettem az ujjaimat. Sós, emberi könnyek voltak.

Ryuichi megérkezett. Körülnézett, azután olyan pillantást vetett rám, amely Superman alsógatyáját is átfúrta volna.

– Ha megviccelt, akkor magának vége. Hol van Christina?

Szánakozva néztem rá. Az ágy lábánál ültem, és nem tudtam megmozdulni. Térdtől lefelé nem éreztem a lábam. Csak azt vártam, hogy megérkezzen a mentő.

– Elengedtem.

Rám meredt. Úgy tűnt, nem tudja eldönteni, most azonnal megöljön, vagy lassan kínozzon halálra. Öszintén elmagyaráztam neki a helyzetet, semmilyen részletet sem hagytam ki.

– BeauMont viccelte meg, Ryuichi úr – fejeztem be. -Nem androidot vásárolt, hanem egy

novell a

Ryuichi nem sokat fecsegett.

– Azonnal indulok. – Csak ennyit mondott.

Mindössze két szó telt a zsírdisznótól.

Jól van: remélhetőleg gyorsan lezárul az ügy. Összeadtam a költségeimet, hátha keresek valamit ezen a pocsék munkán. Rachelt is felhívtam, és megkértem, küldjön mentőt.

Visszamentem a szobába. Addigra az újraindítás már lezajlott, Christina magánál volt.

– Mit csinál? – kérdezte élesen.

– Kikapcsollak, azután megvárom a tulajdonosodat – feleltem.

– Várjon! Nem kíváncsi rá, mit akart Isabelle BeauMont?

– Nem érdekel. Befejeztem a nyomozást.

Most már csak a munkám ellenértéke érdekel – feleltem, és hanyatt fordítottam. Közvetlenül az első gerinccsigolyánál kell felvágni a bőrt. Ott van a resetgomb.

A fenébe! Megint meggondoltam magam.

– Jó, tudni szeretném, mit akart az a nő. De fogd rövidre!

Christina lehunyta a szemét, és sírni kezdett.

A szoftverje a végét járhatta.

– BeauMont hazudott a szintetikáról – mondta Christina. Hirtelen abbahagyta a sírást, én pedig gyanakodva hallgattam.

– Azt akarod mondani, hogy használt vagy, vagy igazából tajvani márkát adott el?

– Nem. Azt akarom mondani, hogy ember vagyok. Nő.

Egy pillanatig értetlenül néztem rá, azután észbe kaptam. Nem tudják. Azt hiszik, hogy emberek. A meghibásodott szoftver a szokásostól eltérő paranoiát okoz.

– Az üzlet a következőképpen zajlik – folytatta. – Szegény családokból származunk.

BeauMont megveszi az új szintetikákat, hogy személyre szabja őket, szétszerelteti, azután az értékes alkatrészeket eladja a feketepiacon.

Utána emberi lányokat vásárol pár száz dollárért. Ennyiből a szegénynegyedekben évekig megélnek az emberek. Fel tudják nevelni a gyerekeiket, ha feláldozzák a legszebbet.

– Ez hülyeség – mondtam.

– A rabszolgaélet elviselhető – beszélt tovább. – A barátnő funkciójú szintetikák esznek, isznak, alszanak, pontosan úgy, mint az emberek. Néha úgy tesznek, mintha nem értenék, amit a gazdájuk gyorsan mond. Ha az ember ad magára, akkor mindig olyan szép marad, mint amikor megvették. Befogja az orrát

43

s i lv i o s o s i o

embert. Elvileg vádat lehetne emelni maga ellen nemi erőszak, rabszolgatartás vagy emberrablás miatt.

Ryuichi közelebb lépett. Attól tartottam, hogy megüt. Nem éreztem olyan jól magam, hogy védekezni tudjak. Vérem tócsában állt a padlón, alig tudtam annyira összeszedni magam, hogy el ne ájuljak.

Ehelyett leült az ágyra, és tágra nyílt szemmel bámulta a falat. Zsírtól elnehezedett válla mintha még jobban megroskadt volna.

– Rá kellett volna jönnöm. Nem lehetett gép. Éreztem – mondta. Nem tudtam, kinek mondja. Az biztos, hogy nem nekem. – Amikor megvettem, már hét szintetikám volt. De végül mindet eladtam. Őt nem. Élettel töltött el.

Az egyetlen tiszta dolog volt ebben a rohadt életben.

Ránéztem, és kis híján ugrottam egyet.

Ha nem figyeltem volna minden mozdulatát, nem mertem volna megesküdni, hogy ez ugyanaz az ember. Az arca is teljesen megváltozott. Ott előttem ebben a pillanatban egy ember ült.

– Szerettem – mondta.

•

k e ta m a

44

– Maga csinálta, nem tudtam megakadályozni – mondtam, és a lábam mellett heverő tetemre néztem. Holtan kevésbé tűnt zsírosnak. A homlokán levő lyuk, amit maga ütött magán, olyan volt, mint a piros kör indiai nőkön. Elmeséltem Polandnak a történetet, miközben Rachel ellátta a sebemet.

– Értem – mondta végül a nyomozó, de hiányzott a hangjából a meggyőződés. – Keress meg a központban, amikor jobban leszel, hivatalos jelentést kell írnom.

– Mért ne? – Rachel segített fölállnom. Vetettem egy utolsó pillantást a szobára. A térdem sajgott, de néhány belső szervem még jobban fájt.

– Hé, mielőtt elmennél! – szólalt meg Poland. – Nincs egy karamellád?

A zakóm zsebébe nyúltam.

– Vedd el! – mondtam, miközben rágyújtottam egy cigarettára Ryuichi dobozából.

– Én leszoktam.

Egy órával később Rachel is befutott a rendőrséggel. No lám, gondoltam.

– Poland, te meg mit csinálsz itt?

– Bűnügyi informatikus vagyok, barátom.

Ryuichi nagykutya a szoftverüzletben. Te ölted meg?

1: Személyszállításra használt motoros tricikli a Távol-Keleten.

Bihari György fordítása

r o v at

45

Galántai Zoltán

Persze értelmes lények ők is, csakúgy, mint mi; kell tehát valami közösnek lenni bennünk. Ki tudja, nem fogjuk-e végül mégis megérteni egymást?

– Egészen másfajta lények ezek, mint mi – jegyeztem meg.

– Sokkal jobban különböznek tőlünk, mint a legfurcsább földi állatok.

(H. G. Wells: Emberek a Holdban. Mikes Lajos fordítása)

T

örténetünk kezdetén egy férfit látunk. Negyvenöt-ötven év körüli lehet, erősen őszül, szemüveges. Szürke zakót, fehér inget és mintás nyakkendőt visel. Éppen most száll ki a kocsiból, megfordul, körülnéz.

Egyedül van. Jellegtelen amerikai táj. A poros út túloldalán szántóföld, de nem művelik, felverte a gyom: átoktüske, bürök, muhar. Távolabb egy elhagyott farm: a ház falai düledeznek, és ha közelebb mennénk, akkor látnánk, hogy minden ablaka betört. A csűrben egy rozsdás aratógép: talán a Nagy Gazdasági Válság óta ott van, talán még régebben.

Mellette, a beszakadt tető alatt hobók tábortüzeinek fekete foltjai, de az is régen lehetett. Közvetlenül a ház fölött pedig ott lebeg a reggeli nap: izzóan fehér, óriási, már-már rémületes. Afféle tudományos-fantasztikus magazinok címlapjára rajzoltak ilyet a 40-es években,mint az Astounding vagy a Thrilling Wonder Stories, ha az volt a cél, hogy a látvány minél idegenebb legyen, de hát ez itt maga a valóság: a repedezett betonút és a majdnem teljes csend, amikor az egyetlen zaj az, hogy a motor pattogva hűl.

A kocsi jobb első ülésén egy Aviation Week and Space Technology, a dátuma 1961. május 11., a címlapján két fénykép: Gagarin (képaláírás: az első ember az űrben) és Al Shepard (képaláírás: az első amerikai az űrben). Mindkét űrhajós mosolyog. Lejjebb, egészen a lap alján: Tudomány-e egyáltalán? Kérdőjelek az exopolitika körül.

Az Aviaton Week alatt egy egy puha fedelű könyv, a borítója kék, rajta rikító, vörös betűkkel a cím: A Hold-összeesküvés. A szerző neve nem látszik. A grafikus a lehető legélethűbben ábrázolta a leszálló egységet hosszú, periszkópos lábaival. Még a szegecsek is látszanak rajta, de az, hogy van-e benne valaki, nem derül ki.

holdfelvételeiket nézegetik – áll fel egy tiszt az ajtó mellett lévő, viaszosvászonnal borított íróasztal mögül. Kialvatlannak látszik, nem visel fegyvernemi jelzést és borostás az arca.

Az asztalon tábori telefon, szürke vászonkötésű írómappa, piros és kék ceruzák. A háta mögött egy falióra a mutatójáról helyenként lepattogzott festékkel, meg a légierő toborzó plakátja. Mi vagyunk azok, akik megvédjük az Amerikai Egyesült Államokat. A rajzon lévő vadászpilóta arcáról optimizmus sugárzik. Bal kezében a pilótasisak, jobbal a győzelem jeIét mutatja. Egy sugárhajtású gép előtt áll, és egy szakértő azt is meg tudná mondani, hogy ezt atomrobbanófejek befogadására is alkalmassá alakították, még közvetlenül a koreai háború után. És azt is, hogy egy ilyen géppel végrehajtott bevetés után senki sem számított volna rá, hogy a pilóta visszatér.

De hát nem is az lett volna a cél.

– Azok a nyavalyás műholdak… vagy szputnyikok, ahogyan ők nevezik, olyanok, mint Isten szeme – mondja eközben a tiszt. Mindent látnak, vagy majdnem mindent. Naponta kétszer elrepülnek felettünk – felfelé int a kezével –, hamarosan itt is van a következő. Még az előjegyzési naptárunkba is beleírtuk, hogy mikor, olyan szabályosan jönnek. Mint az óra számlapján a mutatók. És valójában mégsem mennek vele semmire, hiszen… hiszen érti.

– Igen. Az pedig szerintem kimondottan találó megfogalmazás, hogy Isten szeme. – A férfi plasztik lapocskát húz elő a zakója zsebéből, és a tiszt felé nyújtja. – Itt az azonosítóm. Amúgy… tudja, én tényleg hiszek abban, hogy vannak felsőbb hatalmak. Még ha nem is olyanok, mint amilyenekről a vasárnapi iskolában tanultunk.

A tiszt hallgat egy pillanatig.

– Értem. Már vártuk önt, uram – mondja végül –, és ez természetesen puszta formaság csupán.

Elveszi a kártyát, rajta mindössze egy azonosító szám van meg egy telefonszám, amit a felület nagy részét kitöltő figyelmeztetés szerint az esetleges megtalálónak haladéktalanul fel kell hívnia, ha nem akar nemzetbiztonság elleni bűncselekményt elkövetni.

– Egy pillanat az egész. Milyen volt az útja?

– Nos, hogy őszinte legyek, nem túl kellemes, és egyszer majdnem el is tévedtem még valahol az után, hogy lekanyarodtam a főút-

novell a

A férfi bezárja az kocsi ajtaját. Már most érezni, hogy napközben hőség lesz, pedig a nyár még nem kezdődött el.

Az út másik oldalán néhány jellegtelen, lapos betonépület, körülöttük drótkerítés a tetején szögesdróttal, egy sárga Caterpillar traktor – a színe túlságosan élénknek, szinte harsánynak hat –, magtárak, egy kiszáradt kút, kiégett gyep, kavicscsal felszórt gyalogutak. Egy helyütt olajtócsán csillan meg a nap. Egy csavarkulcs hever mellette a földön. A disznóólak üresek. A deszkából ácsolt kapu félig nyitva, mellette hirdetőtábla, a rajta lévő szöveg ennyi idő alatt szinte olvashatatlanná vált.

Talán valamilyen választási plakát lehetett.

Vagy mégsem az. Még ki lehet venni néhány szótöredéket. A férfi odaér hozzá, vet rá egy pillantást, összehúzza a szemét, gondolkodik.

– Micsoda zagyvaság! – mormogja végül maga elé. Még hogy bolyintelligencia mint a jövő uralkodó formája… meg az individuális intelligencia végnapjai… Ugyan! Valami önjelölt próféta, aki egy világvégi egyetemen elvégzett néhány szemesztert természettudományból, most azt képzeli, tudja, hogyan működnek a dolgok.

Felsóhajt, és folytatja útját az alacsony betonépületek felé. A feje felszegve, egyenletesen lépked, így kívülről nézve magabiztosnak látszik. De ha történetesen megfelelő műszerekkel vizsgálnánk, akkor az izomtónusa meg a bőrelektromosságának apró változásai és néhány más dolog biztosan elárulnák, hogy nagyon is feszült.

Valahol a közelében egy fekete-sárga méh döng, egy ideig mozdulatlanul függ a levegőben, mintha láthatatlan szál tartaná, aztán függőlegesen emelkedni kezd, egy szempillantás, és már el is tűnt a magasban, odafent, a háztető fölött.

– Szóval a szovjetek azt hiszik, hogy itt robbanófejeket tárolunk – mondja a férfi köszönés helyett, amikor belép az első betonépület ajtaján. Megáll, hunyorog. A kinti fényhez képest egészen sötét van itt. – Mindenesetre meggyőzően van megcsinálva. Mert azt pontosan látják, hogy nem a földet műveljük meg.

Mindenesetre tökéletes makett. Élethűen van megcsinálva.

– Igen, uram, valóban élethű. A szovjeteknek pedig valamit hinniük kell, miközben a mű-

47

g a l á n ta i z o ltá n

ról. Aztán megálltam egy kisvárosban meginni egy kávét. A nevére már nem emlékszem.

– Megvonja a vállát.

Bromley talán? Mindegy. De van benne egy emlékmű a világháborús hősi halottaknak.

Gondolom, a második világháború, de persze az is lehet, hogy az első. Azoknak, akik önként áldozták fel az életüket egy mindennél fontosabb cél érdekében, ahogy a felirata mondja. Nem valami jó ómen ilyesmit látni kora reggel, miközben az ember a túlságosan forró löttyöt szürcsölve kibámul egy névtelen kisváros névtelen csehójának az ablakán, mögötte, a falon régen halott filmszínészek képei, és arra gondol, hogyan tovább. Időnként különben is olyan érzésem szokott lenni, mintha minden csak díszlet volna, és valami nagyon nyilvánvaló elkerülné a figyelmemet. A férfi kesernyésen felnevet, aztán rögtön el is komorodik.

De szerintem minden tudományos kutató így van ezzel. A táj viszont itt… mintha csak a Holdon lennénk. Minden tökéletesen kihalt.

Nem is gondoltam volna, hogy vannak még ilyen helyek. Mintha valamiféle büntetés sújtott volna le rá.

Beszéd közben figyeli, ahogyan a tiszt kihúzza a fiókot, és egy írógépszerű berendezés leolvasójába helyezi a plasztik lapot. Leüt néhány billentyűt, a berendezés műszerfalán sárga és piros fények gyulladnak fel látszólag szabálytalan sorrendben egymás után. A kijelző panelt kivéve az egész feketére van festve. Olyannak látszik, mintha tömör fémből lenne.

•

békével jöttünk

48

– Már kész is vagyunk, uram. Itt az azonosítója. Kérem, tegye el! És még valami. Meg kell kérnem, hogy ezt is írja alá. Egy másik fiókból lapot húz elő: rajta gépelt szöveg. Titoktartási nyilatkozat. A lap alján hosszú felsorolás arról, milyen törvényeket sértene meg azzal, ha később bárkinek bármit elmondana arról, amit most látni, hallani, tapasztalni fog.

– Rendben. – A férfi töltőtollat vesz elő a zakója belső zsebéből. Odaírja a nevét. – Így jó lesz?

– Természetesen. Most pedig kérem, jöjjön velem! – Rápillant a faliórára. – Ha jól számolom, éppen időben fogunk odaérni.

Gabonászsákok meg kerti szerszámok között mennek hátra, az épület belseje felé.

A zsákokon ott a Mezőgazdasági Felügyelet piros pecsétje a kalásszal; lépteik nyomán felkavarodik a por, és az ablakokon behulló fénypászmák megvilágítják a szemcséket: megannyi örvénylő, kaotikus, parányi kis világegyetem, egy töredék-szempillantás alatt megsemmisülő, mikroszkopikus multiverzum részei. Aztán újból a majdnem teljes sötétség, és utána újabb fénysáv következik, miközben még mindig gereblyék, boronák, rászáradt földtől nehéz ásók meg lapátok között haladnak. Az egyik helyen a kihullott magvak már csírázni kezdtek.

Apró, majdnem áttetsző, halványzöld hajtások: egy öntudatlan és vegetatív élet jelei.

Odakint egy autó hajt el, a hangja egyre halkul, ahogyan távolodik: most zümmögésnek hallatszik, aztán már annyinak sem. Az út mintha nagyon messze lenne tőlük.

Egy lefelé vezető vaslépcsőhöz érnek.

nehézséget, de nekem összességében kissé felületesnek tűnt. Amúgy pedig számára a siker mindennél fontosabb. Akár a saját életénél is.

Amúgy arra a következtetésre jut, hogy…

– Igen, én is olvastam a cikket. Bár szerintem egyáltalán nem egyszerű problémáról van szó, amit majd ugyanúgy megoldunk, mint az atombombát, ha lesz az űrkutatás mögött egy új Manhattan-terv.

– De azért érdekes javaslat. A férfi leveszi, és a zsebkendőjével megtörölgeti a szemüvegét. A lencse egy pillanatra lekicsinyítve és eltorzítva, valamiféle görbült geometriájú térben tükrözi vissza a folyosót a lámpákkal, melyek mindegyike önálló tartalék áramforrással is fel van szerelve: egy-egy parányi atomelem, a hüvelykujj körménél nem nagyobb. Ha hirtelen történne valami a személyzettel, és megszűnne a központi áramellátás, akkor a tartalék automatikusan bekapcsolna, és itt még évtizedek múlva is ugyanolyan világos lenne, mint most.

Látszólag semmi sem változna. Az alagút fala mögött pedig ugyanúgy ott húzódnának az újabb, még ennél is rejtettebb alagútrendszerek minden irányban, akár a hangyajáratok; és persze raktárak is ugyanúgy ott lennének, akár egy hangyaboly kamrái. Bennük speciális gázálarcok; légüres térben is használható robbanóanyagok; magas kalóriatartalmú, íztelen, a II. világháború elején a hadsereg által kifejlesztett táblás csokoládé impregnált kartondobozokban; a szavatosságát egy örökkévalóságon át megőrző, törhetetlen üvegpalackban tárolt víz; lőszerek; antibiotikum; űrhajósok számára kifejlesztett tubusos élelmiszer és minden egyéb, amire egy újabb világégés túlélőjének szüksége lehet.

Hosszú ideje nem járt itt senki. Az egyik távolabbi melléképületen keresztül megközelíthető ajtókat leplombálták, és az ellenőrzésre csak több évtizedenként kerül sor, mert a katonaság meg van róla győződve, hogy ennél gyakrabban fölösleges lenne. Az egész rendszer teljesen automatizált.

De élettelennek azért nem nevezhető: a sötét levegőben spórák és virágporszemcsék sodródnak. Mindegyikük egy-egy kis potenciálisan önfenntartó, miniatűr ökoszisztéma, aminek némi fényen és egy kevéske vízen meg levegőn kívül nem lenne szüksége másra. És vannak itt egyéb élőlények is.

A többszörös fertőtlenítés, a kihelyezett ro-

novell a

– Vigyázzon, hogy hova lép! – mondja a tiszt.

– Könnyen megbotolhat. Akár egy kút.

– Hát… tényleg nincs valami világos.

A lépcsőfordulóban egy 40 wattos izzó sárga fénye hullik az arcukba, a levegő hidegebb és nyirkosabb, mint odafönt. Már csak néhány perc: már csak néhány percnyi ereszkedés, a fém lépcsőfokok döndülése a lépteik alatt, a míniummal vörösre festett korlátok, a tenger alatti félhomály, aztán egy vízszintesen haladó alagút a végén fémajtóval. Az ajtó felszíne tökéletesen sima. A rajta olvasható, csupa nagybetűs felirat szerint belépés kizárólag megfelelő engedéllyel. Katonai terület.

– Ilyet fogunk a holdi bázisainkon is használni. Mármint majd ha megépítettük őket – mondja a tiszt, és megáll a zsilipkapu előtt.

A tenyerével végigsimít ja a felületét. – Ez az ötvözet nemcsak könnyű és erős, de a sugárzást sem ereszti át. Ha jól emlékszem, az MIT-n fejlesztették ki még az 50-es évek közepén. Nemcsak a Hold felszínén jöhet jól, hanem… tesz egy mozdulatot a kezével.

– Nagyon is jól el tudom képzelni – válaszolja a férfi. – Gondolom, ilyen borítja az elnöki bunker falait is. Mintha még olvastam is volna erről. Talán a Time-ban… talán amikor Wernher von Braunt választották az év emberévé. Igen, biztosan akkor. Az ember, aki elhozza az amerikai népnek a csillagokat.

– Pontosan. Egyelőre még csak itt tartunk.

Még csupán a külső héj van meg, és az életfeltételek hiányoznak. De később majd lesz benne minden egy kompakt atomreaktortól meg kicsiny hidroponikus kertektől kezdve a recirkuláltató rendszerig meg a jól felszerelt könyvtárig bezárólag. Már csak idő kérdése. Aztán tíz évig… ötvenig vagy százig… akár egy egész örökkévalóságig is működőképes marad.

– Vagyis mint amilyen a hadsereg űrhajóin lesz valamikor. Az Aviaton Week éppen mostanában közölt le erről egy cikket. Tudja, nekem mindenről az jut az eszembe, hogy hol és mit olvastam róla. Hogy mekkorák lesznek a költségei és milyen problémák merülhetnek fel, ha a Marsig vagy egészen a Szaturnuszig akarunk eljutni vele. Meg még tovább.

A szerzője, személyesen is ismerem, eredetinek éppen eredeti elme, de időnként nagyon is vad, inkább science-fictionbe illő ötletei szoktak lenni. Részletesen tárgyal egy csomó

49

g a l á n ta i z o ltá n

varmérgek, elektromos rovarcsapdák és hasonlók ellenére éppen mostanában találta meg az utat lefelé egy apró és legfeljebb a mirmekológusok l által számon tartott hangyafaj is: egy nem tökéletesen körülbetonozott elektromos kábelt követett.

Azóta pedig elveszítette a látását, mert az állandó sötétben nem volt rá szüksége, és tökéletesen alkalmazkodott a körülményekhez. A katonaságnál rendszeresített éjjellátókkal felszerelkezve nem is kellene nagyon közel hajolni, hogy pontosan lássák őket, amint kivájják a cementet, és elhurcolják a morzsalékot; állandó hőt és megfelelő tápanyagokat biztosítanak a hangyatojásoknak; specializálódott őröket állítanak a boly bejárataihoz; és hasonlóképpen specializálódott felderítőket küldenek ki, hogy azok egyenként feltérképezzék a számukra különös és értelmetlen tárgyakat, melyek mindegyike azonosító számmal van ellátva.

De ezekről az azonosító számokról a hangyák persze éppúgy nem tudnak semmit, mint ahogyan a tiszt sem róluk. Meg persze a férfi sem.

Az egyik faj jelenleg mintha nem is létezne a másik számára.

– De talán nem is ez a fontos – mondja éppen a férfi. Felveszi a szemüvegét. – És én nem is erről akartam beszélni. Nem arról, hogy mennyire lesz drága a világűr meghódítása.

Hanem arról, hogy lényegében talán nem csinálunk mást, mint hogy akárhová is megyünk, visszük magunkkal a saját külvilágunkat. Egy zárt ökoszisztémát, egy világbuborékot, hogy a mostanában divatos kifejezéssel éljek, és ettől kezdve mindegy, hogy ezer lábbal a föld felszíne alatt vagyunk-e, vagy ezer mérfölddel felette. Vagy valahol máshol. Érdekes eljátszani a gondolattal, hogy ha léteznek más civilizációk, akkor ők is ilyen burkokban vándorolnak-e csillagtól csillagig. Vagy pedig…

– Miért – vág közbe a tiszt –, ön szerint léteznek ilyenek?

– Igen. Szerintem feltétlenül, és az egész exopolitika is, tudja, ez a szakterületem, azon a meggyőződésen alapul, hogy nagyon is komoly bonyodalmakhoz vezethet, ha bekövetkezik egy találkozás. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy széles körben elfogadott álláspontot képviselek, de hát ez van.

– Nos, ha őszinte akarok lenni, akkor a had-

•

békével jöttünk

50

seregben sem számít annak. De ez semmit sem jelent. – A tiszt végre beüti a számkódot, az ajtó két szárnya oldalra csúszik. Kattanás.

Aztán még egy kattanás, és a zsilip túloldalán újabb folyosó fogadja őket. A falakat a kapunál is használt fém borítja. A mindent megvilágító fény hideg, éles, fehér. Csővezetékek futnak végig a mennyezeten.

– Márpedig innentől kezdve az is kérdés – folytatja a férfi némi hallgatás után, a fémpadlót bámulva maga előtt –, hogy nekik is megvolt-e a saját Szovjetuniójuk, akivel versenyeztek. Vagy a saját Amerikájuk, ha a másik oldalról nézzük. Hogy ők is katonai versenyfutássá alakították-e az egészet.

– Érdekes probléma. Sőt, több annál. Mi pedig erre a versenyfutásra költjük a védelmi költségvetés jelentős hányadát. Mert nehogy azt higgye, hogy a NASA olcsó mulatság. És hol van ez a világűr Manhattan-tervéhez képest!

– Közben pedig, bár beletelik némi időbe, el fogunk jutni arra a pontra, ahol már nincs megállás. Ugyanis az exopolitika következtetéseiből… hogy is fogalmazzak… szükségszerűen következik, hogy nem is tehetnénk rosszabbat, mint hogy így folytatjuk. Ugyanis odakint szükségképpen beléjük fogunk ütközni.

– Ön szerint.

– Igen. És ismét csak szerintem akkor már nem lesz választásunk, és azonnal cselekednünk kell. Innentől kezdve pedig a hagyományos űrpolitika helyét egy új veszi át, amelyben már… nevezzük talán úgy, hogy velük… igen, velük is számolni kell. Amire persze még rögtön a világháború után megpróbáltam mindenféle forgatókönyveket kidolgozni.

Munka közben sok emelet magasságból, az egyetemi szobám ablakából ráláttam az órára igyekvő diákokra, és úgy tűnt, mintha nem értelem, hanem csak statisztikai szabályok mozgatnák őket. Mint a porszemeket vagy a levegőben sodródó pollent. Mondhatom, furcsa élmény volt… de nem erről akartam beszélni. És nem is arról, hogy akkoriban valamiért senkit sem érdekelt, miket mondok ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban. Akkoriban még nem voltam kormányszakértő.

Senki sem figyelt oda rám. Senki. Afféle csendes őrültnek tartottak, de legalább nem gondolták azt, hogy közveszélyes vagyok, és tulajdonképpen az is valami.

– És azok a forgatókönyvek…

káztathatjuk meg, hogy egy amerikai űrhajós a nézők millióinak szeme láttára haljon meg, csak mert elromlott valami az oxigénadagolójában. Úgyhogy van időnk, és addigra majd…

De ha jól gondolom, mindjárt megérkezünk.

– Igen, már itt is vagyunk.

Egy újabb ajtóhoz érnek, újabb számkód.

A zaj szinte letaglózó a folyosó csendje után.

A hangárszerű, hatalmas teremben több tucat egyenruhás ember dolgozik vezérlőpultok előtt: leginkább még egy repülésirányító központra hasonlít a látvány. Sárga, fehér és piros fények villannak fel, egy távíró kattog, elektromos csengő szólal meg, aztán egy másik is. A háttérben generátor zúg, szófoszlányok, fehéren sercegő, fülbántó, sztatikus zaj.

Az egyik oldalon embermagasságú számítógép. Fémburkolat borítja. Karvastagságú kábeleken kapja az áramot. A két mágneses adatrögzítő dob szemmel követhetetlenül gyorsan forog: két elmosódott, fénylő folt csupán. Kék és piros burkolatú vezetékek futnak a terem másik vége felé, amit monitorok töltenek ki. Mindegyiken ugyanaz a fekete-fehér, mozdulatlan, nagy felbontású kép: a nappal is

novell a

– Elkeveredtek valahol. A napokban forgattam fel utánuk az egész házat. Pontosan emlékszem, hová tettem a paksamétát, illetve inkább csak emlékezni vélek, de képtelen vagyok megtalálni. Pedig éppen a jövő kedden fogok részt venni egy szenátusi meghallgatáson, ahol azt fogják tárgyalni, hogy miután már nekünk is van emberünk az űrben… de ismét nem ez a lényeg. Hanem az, hogy amikor eszembe jut, mi várna ránk odakint, akkor, tudja… – a férfi hirtelen megtorpan, de aztán ugyanolyan hirtelen tovább is indul megint –, akkor hálát adok az égnek, amiért egyelőre nem elég fejlett a technikánk ahhoz, hogy ne csak a Föld körül keringjünk körbe-körbe, éppen csak túl a légkör határán.

Hogy még a Hold is túlságosan messze van.

Hogy még legalább ötven év, ha nem több, mondjuk a jövő évezred eleje. Egyszerűen túl bonyolult. A rakéta, az üzemanyag biztosítása a visszatérő egységnek, amit odafelé magunkkal kell vinni, és még sorolhatnám.

S akkor a bioszféra-építés problémáit még nem is említettem, pedig egy hosszabb útra anélkül el sem indulhatunk. Elvégre nem koc-

51

g a l á n ta i z o ltá n

sötét égbolt csillagai alatt sziklák és kráterek.

Az egyik szélen fémrúd látszik. A valóságban talán ezüstszürke lehet. A talajjal érintkező része korongban végződik. Csillog rajta a rátapadt, végtelenül finom por. Az idő malmai őrölték ilyenné évmilliárdok alatt.

– Úristen! – mondja a férfi hátrahőkölve. – Úristen, de hiszen ez a Hold! Hogyan sikerült egy szondát…?

– Ez nem szonda. Az a fémrúd, ott, balra, a leszállóegység lába. A monitoron látható része több mint hét yard hosszú.

– Vagyis azt akarja mondani, hogy… nem, ezt nem hiszem el. Egyszerűen nem lehettünk képesek rá.

– Igaza van, uram, valóban nem voltunk.

Tehát más megoldást választottunk. – A tiszt lesüti a szemét. – Abból indultunk ki, hogy a két alapprobléma: életben tartani és visszahozni. És abból, hogy ha ezeket elhagyjuk, akkor megoldódik minden egyéb gond is. Meglepődne, ha tudná, hányan jelentkeztek, és… és engem is csak azért utasítottak el, mert már házas ember vagyok, sőt gyerekeim is vannak.

Az ötlet egyébként az ön egyik kollégájától származott. Attól, akit éppen néhány perccel ezelőtt nevezett eredeti elmének. El kell ismernem, hogy valóban nagyon szellemes megoldás.

Azt remélte, őt fogjuk küldeni, de nem volt elég jó hozzá az egészségi állapota.

– Akkor… most hogyan tovább? És különben is… hiszen ez közönséges gyilkosság: a biztos halálba küldték, még akkor is, ha önként vállalta. – A férfi halkan, majdnem motyogva beszél. – Ráadásul még veszélyes is lehet ránk nézve, hiszen…

– Nos, ez jogi szempontból nem ilyen egyszerű, uram, nem gyilkosság, és nem is azért vagyunk itt, hogy ezt megvitassuk. Erre vonatkozóan a tábornok úr tud önnek felvilágosítást adni, ha tényleg szükségesnek tartja – int a tiszt egy feléjük közeledő férfi felé a fejével. Az meglehetősen testes és kissé zihálva veszi a levegőt: legalább hatvan éves lehet.

Határozottak a mozdulatai.

•

békével jöttünk

52

– Azt hiszem, nem emlékszik rám, professzor, de már találkoztunk – mondja, és kezet nyújt.

Annak idején meghallgattam néhány előadását Washingtonban, és ott voltam az űrtevékenység lehetséges veszélyeit vizsgáló kongresszusi meghallgatáson is, még valamikor 1957 tavaszán.

– Lehet – mondja a férfi. – Tényleg nem emlékszem. Sajnálom.

– Természetesen nem is gondoltam, hogy emlékezni fog, hiszen csupán egy voltam a hallgatóságból. De most, ha megengedi, rögtön a lényegre is térek. – Rápillant a tisztre, aki szalutál, majd megfordul, és visszafelé indul.

– Ami azt illeti, ez az egész holdutazás…

– Hagyjuk most ezt, ha kérhetem. Amen�nyiben gondolja, majd visszatérünk rá később. Most elég annyit tudnunk, hogy a vis�szasugárzott jeleket mindvégig tisztán fogtuk, egyetlen adat sem veszett el, a rádiókapcsolat végig megvolt, és… igen, sikerült, és valóban mi lettünk az elsők. Büszke vagyok rá. Maga a helyszínen lévő berendezés és benne az űrhajós teste a bizonyíték rá, hogy elsőnek amerikai állampolgár jutott el egy idegen égitestre.

Nem egy szovjet, egy amerikai. Tulajdonképpen meg vagyok lepődve, hogy nekik nem jutott eszükbe ez a megoldás, de…

– Vagy csak még nem jutottak oda, hogy megvalósítsák…

– …de most nem ezzel kell foglalkoznunk. És azzal sem, hogy ha eszükbe jutott, akkor nem csinálták meg. Hanem azzal, hogy – az órájára pillant –…nos, mindjárt a saját szemével is láthatja majd. Figyeljen csak!

– Figyelem! – hallatszik ugyanekkor a hangszóróból. – Eseményig tíz másodperc. Kilenc, nyolc… A számítógép kontrollpaneljén felvillan egy lámpa. Egy technikus elfordít egy kapcsolót. Hét, hat öt. A teremben mindenki elnémul, csak a fehér zaj zubog a háttérben.

Mindenki a kivetítőket nézi. Senki sem mozdul. Négy. Három. Valaki köhint. A tábornok teste megfeszül. Kettő. Egy. Most.

Még mielőtt azt mondaná, holdrengés, közölnöm kell, hogy bizonyíthatóan nem az.

– Pontosan. És még mielőtt rákérdezne: az is kizárható, hogy a szovjetek szórakoznának velünk, bármennyire is egyszerűbbé tenné az a dolgot. Ahhoz ugyanis előbb el kellett volna jutniuk a Holdig, és akkor is láttuk volna őket, ha egy mikrometeoritnál csak valamivel nagyobb rakétával utaznak. Hacsak nincsenek ott már évek óta, de az még inkább kizárható, mert ahhoz ugye bázis kell: épületek, víz, önfenntartó ökoszisztéma és így tovább. Máskülönben most már minden bizonnyal ők is tudnak… vagy legalábbis sejtenek valamit, és azon töprengenek, hogy most mi legyen. Valószínűleg ebben a pillanatban is ott ülnek egy bunkerben, ezer lábnyira az Urál gyomrában. De tudja, mit? Folytassuk inkább a szobámban!

– Rendben – feleli a férfi, és néhány perc múlva már a tábornokkal szemben, egy fotelben ül. Az asztalon egy fehér telefon, egy üres kerámia hamutartó, egy fából készült papírvágó kés. A falon bekeretezett fotó, meglehetősen szemcsés és rossz minőségű: a tábornok és Kennedy elnök, meg Wernhervon Braun.

Az alatta olvasható felirat szerint a felvétel 1961. január l-jén készült, annak az évnek az első napján, amikor az Amerikai Egyesült Államok ténylegesen is belépett az űrkorszakba.

A háttérben elmosódott arcok: nem igazán lehet kivenni őket, mindenesetre komoly, idősebb férfiak. A kép mellett egy West Point-i oklevél az 1920-as évekből.

– Nos – mondja a tábornok hátradőlve –, tehát lássuk a megoldást!

Tarkója mögött összekulcsolja a kezét.

– Nem hinném, hogy egy ilyen helyzetben van jó megoldás, tábornok úr, és azt sem hinném, hogy megtehetjük, hogy nem értesítjük a szovjeteket. Viszont abban sem vagyok biztos, hogy a teljes igazságot el kellene mondanunk nekik. Valószínűleg elég lenne annyi is, hogy nekünk sikerült, és bizonyítékaink vannak rá.

– De miért ne mondanánk meg nekik a teljes igazságot? Nem mintha én azt szeretném, de tőlem is ezt fogják kérdezni az idealista politikusok. Különösen az idealista elnökünk. Tudja, milyen.

– Mert az csak fölöslegesen bonyolítaná a helyzetet, ha már azzal is számolnunk kellene, hogy mi van akkor, ha a szovjetek meg elkezdenének kapcsolatot keresni azzal… – a férfi

novell a

És akkor a kép megbillen, inogni kezd, és már újra meg is nyugodott. Ennyi az egész.

A kamera pedig már más sziklákra és más mikrokráterekre irányul, de a holdfelszín itt is ugyanolyan, mint az előbb.

– Még mielőtt azt mondaná, holdrengés, közölnöm kell, hogy bizonyíthatóan nem az. – A tábornok megdörzsöli a homlokát. – Ez így megy már jó egy napja: valamivel több mint ötven percenként. Nem tudjuk, hogy miért éppen ennyi időnként ismétlődik. És ön azért van most itt, mert nincs olyan természeti jelenség… vagy legalábbis nem ismerünk olyat, ami ezt okozhatná. Már teljes 360 fokban képet kaptunk a leszállóegység környékéről: ez a második kör.

– Értem. A férfi körbehordozza pillantását a teremben, aztán visszafordul a tábornokhoz.

Most veszi csak észre, hogy a monitorok mellett a falra szerelt elektromos órának csupán egyetlen mutatója van. Az éppen most hagyta el a nullát, és kezdte meg a következő kört.

– És mást is bevontak már? Esetleg valakit, aki a CETI-vel 2 foglalkozik. Mondjuk azt a fiatal, rádióteleszkópos fickót. Valami Drake3 , ha jól emlékszem.

– Lehet, hogy majd megkérdezünk egy olyat is. Majd. Előbb-utóbb mindenki sorra kerül, de nem most. Nem az érdekel, hogy mi ez, hanem az, hogy mi legyen a következő lépésünk.

Az egész science-fiction… Nincs azzal semmi baj, ha el tudjuk választani a valóságot a fikciótól…

– Én is valahogy így gondolom. Az viszont mindig is bosszantott, hogy az egész tele van azzal, mi lesz, ha sikerül a kapcsolatfelvétel, azzal viszont édeskeveset szoktak foglalkozni a különböző, a valóságtól helyenként igencsak elrugaszkodó történetek kiagyalói, hogy eközben létezik olyan is, hogy reálpolitika. Itt és most. Lent a Földön. Valós időben. Hogy nem az az érdekes a számunkra, békével jöttek-e vagy sem, hiszen az majd úgyis kiderül, hanem az, hogy mit fog reagálni a Fehér Ház, a kínaiak, a szovjetek meg úgy általában mindenki, akinek elég hatalom van a kezében.

Hogy ad absurdum: elrendeljünk-e riadókészültséget, és ezzel megelőzzük valamelyikük nem kívánt lépéseit. Vagy puhatolózzunk náluk, vagy… de hiszen érti.

– Értem, és ezek szerint erre kellene válaszolnom.

53

g a l á n ta i z o ltá n

egy pillanatig a szavakat keresgéli –… azzal a harmadik féllel, odakint, hogy esetleg azzal szövetkezzenek. Kiszámíthatatlan következményei lennének. A helyzet végképp kezelhetetlenné válna, tábornok úr, pedig már így sem egyszerű. De valószínűleg fel lehetne ajánlani a szovjeteknek, hogy nem hozzuk nyilvánosságra, mennyire magunk mögé utasítottuk őket az űrversenyfutásban, ha mondjuk…

– Igen. Majd kitalálunk valamit, hogy mit kérjünk érte, ami hitelessé teszi a dolgot.

Hadd higgyék azt, hogy az egésznek az volt a célja, hogy megzsaroljuk őket. Eddig elfogadhatónak tűnnek az elképzelései.

– Utána pedig… ki kell derítenünk, hogy mi is az ott, aHoldon.

– Szerintem maradjunk egyelőre az exopolitikánál! – mondja a tábornok. Ez már egy másik történet. Engem csak és kizárólag a realitás érdekel. Hagyjuk a science-fictiont!

– Éppen arról beszélek. A realitásról. Arról, hogy a következő lépésben ki kell derítenünk, azok ott micsodák. Ha barátságosak, akkor fel kell vennünk velük a kapcsolatot, és meg kell próbálnunk a magunk oldalára állítani őket, még mielőtt a szovjetek tennék ugyanezt.

Ha pedig nem azok, akkor még mindig ráérünk tájékoztatni a szovjeteket. Arról pedig majd csak meggyőzzük őket, hogy nekünk el kellett mennünk a Holdra úgy is, hogy a nyilvánosság tud a dologról. De arra persze semmi szükség, hogy egy igazi holdra szállást lássanak. Helyette majd össze kell nekik állítanunk valamit. Itthon pedig hivatkozhatnánk az új Manhattan-tervre a Kongres�szus előtt. Hogy nekünk kell megcsinálnunk, függetlenül attól, mennyibe kerül. Hogy nem maradhatunk ki és nem maradhatunk le, ha továbbra is az elsők akarunk lenni… meg hasonlók.

– Tehát, ha jól értem – a tábornok felveszi a papírvágó kést az asztalról, és végighúzza az élén az ujját –, akkor itt az ideje, hogy…

– Még egy pillanat, tábornok úr. A szovjeteknek talán választást kellene felajánlanunk, hogy mit jelentsen be az elnökünk… mondjuk úgy két héten belül, hogy azért legyen idejük gondolkodni is. Azt-e, hogy megyünk a Holdra, vagy pedig azt, hogy már jártunk is ott. Szerintem nem kétséges, mit választanak. Hogy melyik a kisebb megszégyenülés nekik. Mi pedig elkezdhetünk készülni arra, hogy visszatér-

•

békével jöttünk

54

jünk a Holdra. Nem felkészületlenül. Nem olcsón. És nem ötven, hanem legfeljebb tíz éven belül. És arra gondolt már, hogy azok ott a Holdon… talán nem is lehet szövetséget kötni velük, és nem lehet alkalmazni velük kapcsolatban a szokásos politikai fogalmakat sem.

Mert talán annyira mások. Olvastam egyszer egy H. G. Wells-könyvet, majd újból előkeresem. Emberek a Holdban. Arról szólt, hogy amikor eljutunk a Holdra, akkor ott egy, a miénktől teljesen eltérő civilizációt találunk…

Wells úgy írja le őket, mintha valamiféle hangyatársadalom lenne.

– Igen, emlékszem rá. De nem teljesen világos, ez hogyan kapcsolódik ide.

– Teljesen elképzelhetetlen lenne, hogy egy ilyen hangyatársadalommal szövetséget kössünk. Ugyanis teljesen elképzelhetetlen, hogy náluk is lenne olyan, hogy politika. Elvégre a világ hangyáival sem tud szövetséget kötni, bármennyire értelmesnek tűnő módon… mert értelmesnek azért nem nevezném… tevékenykednek is.

– Elképzelhető, tábornok úr, hogy igaza van.

Ez, őszintén szólva, eszembe sem jutott. Pedig… – A férfi megvonja a vállát. – De akárhogyan is legyen, az esetleges szerepükkel azért mindenképpen számolnunk kell. Nem tehetünk mást.

– Akkor induljunk ki ebből – a tábornok vis�szateszi a papírvágó kést az asztalra –, és először is próbáljunk arra megoldást találni, hogy kizárólag mi lehessünk azok, akik majd eljutnak a Holdra. Megtiltani nem tudjuk, hogy mások is kísérletezzenek, de… ha mondjuk lenne egy olyan nemzetközi egyezmény, amit mindenki aláír, és aminek az a következménye, hogy értelmét veszíti az egész… mármint azok számára, akik nem tudják, hogy van odakint valami… nos, az sokat segítene.

Remélem, érthetően fogalmaztam. 4 Mi pedig majd eldöntjük, hogy mit tegyünk.

– Mármint? kérdezi a férfi.

– Mármint első lépésben visszatérünk. És ha nem találunk semmit… márpedig ez legalábbis elképzelhető, akkor szépen leállítjuk a holdprogramot. Onnantól kezdve úgyis csak kidobott pénz.

– De hát valaminek kell ott lennie, ami – a férfi kört ír le a levegőben a kezével – ezt csinálja a leszállóegységgel. Én még azt is biztosra veszem, hogy ez valamiféle jel vagy üze-

net. Valami, ami nekünk szól. Csak meg kellene fejtenünk.

– Igen, a mi logikánk szerint biztosan. De mi van, ha nem a mi logikánk szerint működik az egész?

A két férfi némán ül egymással szemben néhány pillanatig.

– Akkor most telefonálok az elnöknek – mondja végül a tábornok, de még nem mozdul. Odakint, a teremben egy technikus éppen mágnesszalagot cserél a számítógépben; a régit külön futár fogja elvinni a hadsereg marylandi labortóriumába, ahol olyan, speciális fémötvözetből készült lemezekre írják át, amelyek gyakorlatilag elpusztítha-

tatlanok és örökkévalók. Útközben pedig elhalad a folyosó azon pontja mellett, ahol a hangyák majd évtizedek múlva kijutnak a fénybe, hogy végre felfedezze őket a karbantartó személyzet.

De akkorra mindaz, ami ezekben a pillanatokban még a megvalósulatlan jövő, régmúlttá válik. Addigra Kennedy elnök már megtartja híres, 1961. május 25-i beszédét, amelyben bejelenti, hogy az Amerikai Egyesült Államok még az évtized vége előtt „embert küld a Holdra, és biztonságosan vissza is hozza”, és minden bizonnyal csak nagyon kevesen érzékelik az ebben a mondatban rejlő iróniát. De hát nagyon kevesen ismerik az előzményeket is.

És 1969-ben valóban le is szállnak majd az amerikai űrhajósok a Mare Tranquillitatisban, a Nyugalom Tengerén, és a világsajtót bejárja annak a táblának a képe, amelyet a leszállóhelyen hagytak, és amelyen az olvasható, hogy „az egész emberiség nevében békével jöttünk”. És a maga módján persze ez is meglehetősen ironikus megfogalmazás, és amikor 1972-ben az Amerikai Egyesült Államok anélkül állítja le a holdprogramot, hogy az utolsó, az eredeti tervekben szereplő utakra sor került volna, akkor már tudni lehet majd, hogy a tábornoknak volt igaza azon a régi, májusi napon.

novell a

l: hangyatanász 2: Communication with Extraterrestrial Intelligence. Eleinte ezt a kifejezést használták a földönkívüliek utáni kutatásra, a SETI (Search for Extraterrestrial Intelligence) csak a kezdeti, 1960-as évekbeli optimizmus semmivé olvadása után jelent meg.

3: Frank Drake: az első mesterséges rádiójel-keresés végrehajtója 4: Az USA által az 1960-as évek közepétől kidolgozott és a legtöbb ország által aláírt Outer Space Treaty azt mondja ki, hogy egyetlen állam sem birtokolhat Földön kívüli területeket. Innentől kezdve viszont nincs értelme az egyik vagy másik Földön kívüli terület megszerzésért folytatott versenyfutásnak sem.

55

Brian Wilson Aldiss

A Ta-li ötödik éve (mely a régi keresztény naptár szerint Krisztus után 770-et jelentene) – ötödik havának 20. napján éppen a Jangce folyón utazgattam Tu Fuval, a korosodó költővel.

T

u Fu már akkor is összeaszott emberke volt. Szavainak, és a szavai közti csöndeknek azonban nem árthat a kor. Mellesleg életemben nem találkoztam még nála civilizáltabb és szórakoztatóbb személyiséggel, ami meg is magyarázza, miért töltöttem el oly hosszú időt abban a korszakban. Azóta is egyre azon töprengek, talán a másokat szórakoztatás tulajdonsága, mely természetszerűleg eltávolítja az embert saját magától, a civilizáció egyik leginkább alábecsült velejárója.

Sok korszakban szórakoztatónak lenni egyet jelentett a közönségességgel. Az emberi faj csak igen ritkán ébredt tudatára a valóban lényeges dolgoknak; Tu Fu persze mindent megértett.

A bölcs, bár betegeskedett, csont és bőr volt már, semmi más, ragaszkodott hozzá, hogy halála előtt még egyszer ellátogasson a Fehér Császár városába.

– Csak attól félek – mondta –, csontos testemnek puszta látványa egy olyan helyen, mint Fehér Császár, elég lesz ahhoz, hogy az a fantazmagória, a Fehér Hadúr megtegye utolsó lépését ellenem.

Igaz, a kínaiaknál a fehér a gyász színe, de kételkedtem benne, hogy egy efféle tréfa cselekvésre ösztökélheti a szellemeket. Vajon valóban ilyen érzékenyek a szavakra?

– Ugyan mivel táplálkozhatna egy szellem, ha nem szavakkal? – vágott vissza Tu Fu. – Jómagam nem rokonszenvezem az ötlettel, miszerint ezek az elkárhozott lelkek képesek lennének enni-inni, habár nyöszörögni halljuk őket olykor a kulcslyukak előtt. Életük, kényszerből, csupán a szellemi létre korlátozódik. – Fölkuncogott.

Tu Fu még ezt is egyfajta szójátéknak szánta, hisz nemrég történt, hogy föl kellett hagynia az ivással. Mikor fölemlegettem neki a szellem és a palack közti kapcsolatot, így felelt:

rint egy nagy király állította a köveket annak emlékezetére, hogy a Jangce keletre folyik.

Ezt az ostobaságot semmiféle más módon nem tudtam gondolataim közül száműzni, így végül verset kerekítettem belőle.

Fölnevettem, ő pedig kotorászni kezdett emlékezetében. Nekem jutott előbb eszembe, hát idézni kezdtem: Nincsen csomó köntösöm sarkán, Li asszony csókját mégsem feledem; Ám a király, ki folyónak emelt Emlékművet, maga rég köddé lett.

– A költészet igazi örömöt ad – jelentette ki Tu Fu –, ha ilyen gyönyörűen és találóan idézik. De azért sarkallni kellett.

– Nem mondhatja, hogy sokat késlekedtem.

Tovább sétáltunk a sziklák alatt, figyeltük az örvénylő, kavargó vizet, amint a köves partok közt végighabzik zúgóin az óceán felé.

Tu Fu elmondta, szerinte a sziklákat Csu-Ko Liang állította egy nevezetes stratégiai húzás emlékéül, mely többször is győzelemre segítette a Három Királyság háborúiban.

– Talán mély gondolatok foglalkoztatnak éppen? – kérdezte rövid hallgatás után, és én eltöprengtem, milyen ritka az olyan ember, akár öreg, akár fiatal, akit őszintén érdekelnek mások gondolatai.

– E kövek állandósága és a víz szakadatlan mozgása valóban mély gondolatokat kellene szüljenek bennem. Ehelyett azonban tudatom megátalkodottan üres.

– Ugyan, ugyan mondta dorgálón –, a folyó túl sebesen áramlik, magával sodor minden gondolatot, miként a tükörképedet is. Ellenben ha állóvíz lenne…

– Ha sebesen áramlik is, attól még víz marad, uram.

– Ebben igazat kell adjak neked. De kérlek, nézd meg ezeket a kavicsokat, és mondd, mit látsz!

Módfelett érdekel, vajon ugyanazt érzékeljük-e.

Valami a viselkedésében azt súgta, többet vár egyszerű tréfálkozásnál. Végignéztem a part mentén, ahol a kövek minden megjelenési formájukban előfordultak, a homokszemcséktől a kavicsokon át az emberfej nagyságú sziklákig, a folyó csiszolómunkájának eredményeként.

– Bevallom, nem látok semmi különöset. A hely ismerősnek tűnik, bár még sosem jártam

novell a

– Igen, az élet erkélyének párkányán egyensúlyozom, betegen és magányosan, s mivel félek, hogy le találok zuhanni, hát nem ihatok.

Ismét úgy tűnt, hogy megjegyzése inkább távolságtartásról árulkodik, semmint önsajnálatról, amivel azt esetleg mások magyarázták volna. Együttérzése mindenkinek szólt, aki megöregedett, de mégis idő előtt szembesült a halállal. Egyébként Tu Fu maga így vélekedett erről: – Ha nem kényszerülnénk idő előtt eltávozni, a világot elárasztanák a még fölkészületlenek. – Megjegyzésén muszáj volt nevetnem.

Amikor a Jangcén úszó hajónk kikötött Fehér Császár mólójánál, partra segítettem az öregembert. Ezt akartuk hát látni: a hatalmas fehér sziklákat, melyek mintha az örvénylő folyóból meneteltek volna elő; a sor utolsó darabja egy szántóföld közepén magasodott méltóságteljesen.

Csodáltam a Tu Fuból sugárzó életerőt.

Az utasok legtöbbje egy frissítőárus körül csoportosult, aki a parton táborozott le, mások egy kilátótorony lépcsőit mászták meg, hogy zavartalanul gyönyörködhessenek a tájban. Az idős poéta azonban ragaszkodott egy sétához a monolitok között.

– Amikor ifjúként először látogattam el erre a vidékre, sok-sok évvel ezelőtt – szólt Tu Fu, miközben egy fölibénk tornyosuló sziklát nézegettünk –, természetesen kíváncsi lettem, hogyan is keletkezhettek ezek a kövek. Fölkerestem hát a tartományi biztost, és megkérdeztem. Ő azt felelte: „A Nagy Íjásznak nevezett isten lőtte le őket az égből. Ez az egyik magyarázat. Egy hatalmas király állította őket annak emlékezetére, hogy a Jangce keletre folyik. Ez egy másik magyarázat. És van egy harmadik is, hogy az egész pusztán a véletlen műve.” Ekkor megkérdeztem, a három közül ő személy szerint melyikben hisz, mire ő ezt válaszolta: „Tudja, fiatalember, én mindháromban hiszek, és ezt mindaddig meg nem másítom, míg valaki elő nem áll egy elfogadhatóbb magyarázattal.” El tud képzelni ennél gyönyörűbb esetet, amikor az óvatosság és a hiszékenység ilyen kivételes szkepticizmussal párosul? – Mindketten jót nevettünk.

– Meggyőződésem, hogy a tartományi biztosa azóta sokra vitte.

– Semmi kétség. Még el sem hagytam az irodáját, máris átköltözött a szomszéd szobába.

Sokáig töprengtem azon a változaton, misze-

57

brian wilson aldiss

itt. Talán minden folyótorkolatban találhatók ilyen kis kavicsos partszakaszok, vagy végig a Sárga-tenger mentén.

Zavarodottan pillantottam rá. Ő a folyó túlpartjára meredt, noha előzőleg beismerte már, hogy egy ideje nemigen lát a távolba. Éreztem a benne születő bölcsesség mocorgását, ezért újra felöltöttem magamra a naiv közönség szerepét.

– Sok ezer ember látogat el ide évről évre – szólt. – Azért jönnek, hogy megcsodálják Csu-Ko Liang óriás szikláit, melyeket mellesleg közkedvelten „A Nyolc Formációnak” neveznek. Persze a nagy dolgok valóban csodálatosak, és megbámulásuk ezért tökéletesen érthető, amennyiben az ember nem túl gyakran teszi. Én azonban az első alkalomtól kezdve, hogy itt jártam, valami egész mást csodálok. A part kavicsait.

Langy szellő kélt, és orromat egy pillanatra valami ínycsiklandó illat töltötte meg, talán gyömbéres ráklevesé, mely lejjebb főhetett a folyó mentén, valamelyik pecsenyesütő tűzhelyén, a kikötőben. Föltámadt bennem a mohóság keltette türelmetlenség, és arra gondoltam, hogy az embernek addig kéne élkényeztetnie szegény, törődött testét, amíg lehet, mert az anyag a szellemnél rövidebb életű. Elképzeltem, hogy pontosan tudom már előre, Tu Fu mit fog mondani. Lenézőn mosolyodtam el magamban: most mindjárt bevallja, hogy a nagy számok őt is csodálatba ejtik. Következő szavai meglepetésként értek hát.

– Azért csodáljuk a nagy köveket, mert megmagyarázhatatlanok. Pedig inkább a kisebbeket kellene csodálnunk, épp azért, mert megmagyarázhatók. Menjünk csak oda!

– Egyetértően bólintottam, és utána mentem: először egy nagyobb kövekkel teleszórt részen vergődtünk át – a darabok a tengerhez közeledve egyre nőttek. Aztán egy csupasz homoksávon. Végül pedig kavicsok egész tömege következett, mind nagyobbak és nagyobbak, egy idő után már akkorák, hogy Tu Fut is megállásra késztették. Rakásukat megkerülve ismét homokra értünk, aztán

•

t u fu köv ec s k é i

58

öklömnyi nagyságú, szépen lekerekített kavicsokon sétáltunk tovább. Ezeket egy idő után újabb kőtenger váltotta fel. A járás egyre kényelmetlenebbé vált rajtuk. Tu Fu a maga részéről azzal tette könnyebbé a dolgát, hogy fél kézzel a karomba kapaszkodott. Hamarosan kiderült, hogy ezek a köves sávok nem csak a parttal párhuzamosan húzódnak, de arra merőlegesen is, mely utóbbiak vonalát kiszáradt hínárdarabok és fehér kagylóhéjak tarkítják.

– Elég, már ha nem több is, mint elég – szólalt meg Tu Fu. – Látod már, mi olyan szokatlan ebben a partszakaszban?

– Bevallom, lehangolóan mindennaposnak találom – feleltem, elrejtve valódi gondolataimat.

– Figyeld meg, hogy a kövek méretüknek megfelelően vannak elrendezve!

– Ebben sincs semmi rendkívüli, uram. Legközelebb talán azt akarja majd megcsodáltatni velem, hogy a tanulók is többé-kevésbé magasságuk szerint sorolódnak az iskola évfolyamaiba?

– Hahh! – Megállt, fölsandított rám, közben mosolygott és hosszú fehér szakállát simogatta. – De abban csak egyetértünk, hogy a tanulókat a tanítók kívánságára sorolják be? Nos akkor kinek a kívánságára rendeződött így ez a sok-sok milliónyi kavics?

– Senkiére. Elegendő volt hozzá az árapály szüntelen, véletlenszerű tevékenysége. Hogy úgy mondjam, egy organizáló orgona játéka.

Tu Fu köhögni kezdett, aztán letörölte a nyálat keskeny ajkáról.

– Bár azt állítod, hogy a távoli jövőben születtél, ami számomra, bevallom, eléggé képtelenségnek tűnik, mégis jól ismered a természet rendjét. Mint a legtöbb ember, te sem látsz semmi különöset ezekben a kavicsokban. Ha mondjuk a… – itt szünetet tartott, körülnézett, aztán föl, olyan messzire, amennyire csak gyenge szeme engedte – mondjuk a holdban születtél volna, amelyet a bölcsek halott világnak tartanak, élettől, nőktől és jó bortól mentesnek… Tehát ha onnan iderepülnél, és látnád, hogy a kövek a parto-

Ön még nem tudhatja, de ezt a kavicsot kiemelte a tér és az idő kötelékéből.

Visszasétáltunk a parton, igyekezve nem háborgatni a kövek rendjét. Tu Fu közben időnként felköhögött.

– Szóval úgy gondolod, amit a földet kísértő Értelemről mondtam, semmi másra nem érdemes, mint hogy költeményt írjanak belőle? – kérdezte. Lassan lehajolt, fölemelt egy követ, másik kezét pedig csípőre tette, hogy megkönnyítse a fölegyenesedést. Mindketten a tenyerében tartott kavicsra meredtünk.

Alakjára nem volt emberi meghatározás, sőt krémszínű, fekete és fehér foltokból összeálló felszínére sem, mely megkülönböztette szomszédaitól. Tu Fu csak nézte, és közben egy epigrammát improvizált.

A kezemben tartott kő A természet titkairól mesél, Klímáról, ősidőkről, Rég elfolyt vizekről.

Kinyújtottam a kezem.

– Ön még nem tudhatja, de ezt a kavicsot kiemelte a tér és az idő kötelékéből. Megtarthatom? Átadta a követ, miközben megindultunk a frissítőárus standja felé. Tu Fu most már vidámabban szólalt meg: – Visszataszító gyógyszereket szedünk, hogy javítsunk egészségünkön, tehát időnként vis�szataszító gondolatokat is meg kell forgatnunk fejünkben, hogy növelhessük bölcsességünket. Te nem vagy képes hinni az általam leírt Értelemben, (te, aki állítólag a távoli jövőben születtél), mely kedveli a köveket, de viszolyog az emberiségtől? Talán túl sokat kérek, ha azt mondom, tételezd föl egy pillanatra elméletem helyességét…? – Kis időre elvándorolhattak a gondolatai, mert rövid hallgatás után folytatta csak: – Vajon hatalmában állhat-e az embernek kiismerni a természet titkos mozgatórugóit, vagy már egy erre irányuló önző gondolat is maga után vonja büntetésül a Fehér Hadúr látogatását?

– Engedje meg, uram, hogy egy tálka levest hozzak önnek!

Az árus két szőnyeget is adott, hogy leterítsük a kavicsos partra. Kigöngyöltük őket, és leülve inni kezdtük gyömbéres ráklevesünket.

Miközben öregemberhez illőn hangosan szürcsölt, a bölcs a távolba meredt, le a nyugtalan folyó mentén, ahol szögletes vitorlák táncoltak

novell a

kon mindenütt méretük szerint rendeződnek, mint itt, és bármerre utaznál is, ugyanezt tapasztalnád, mit gondolnál?

Tétováztam – Tu Fu túl közel járt az igazsághoz.

– Azt hiszem, uram, arra gondolnék, milyen jól is esne egy kis gyömbéres rákleves.

– Nem, egyáltalán nem, különösen mivel a holdból jöttél, ahol nincsen gyömbéres rákleves, már ha a bölcseknek hinni lehet.

Sokkal inkább arra a következtetésre jutnál, arra az elkerülhetetlen következtetésre, miszerint ennek a világnak a köveit, mint az iskolásokat, egy felsőbbrendű értelem szedi rendbe. – Bélelt kabátjának gallérját fölhajtotta, hogy így védekezzen a szél ellen, mely kissé fölélénkült az utóbbi percekben. – És azt kéne hinned, hogy ez az Értelem megszállottan viselkedik, mert szörnyű elméjét nem gondolatok, csupán embertelen számok népesítik be. Mintegy büntetésként járja a világot, válogatja át kövek miriádjait, és rendezi el méreteik szerint. S teszi mindezt értelmetlenül, még meg sem szépítve vele a tájat.

Minél távolabb utazol, annál több kőrakást látsz, milliárdnyi kőrakást, mindegyikben milliárdnyi kővel, és egyre riadtabban szemléled az egészet. S legvégül milyen következtetést vonsz le?

Mérgemet leplezve fölnevettem.

– Azt, hogy jobb lett volna otthon maradni.

– Lehetséges. De azt is, hogy nem lett volna haszna otthon maradni. Mert az Értelmet, mely az egész földet bejárta, csak a kövek érdeklik. Ebből pedig az következik, hogy minden más iránt ellenséges, különösen ha az megzavarja a munkáját.

– Mint az emberiség?

– Pontosan. – Fölfelé mutatott a part mentén, arra, ahol utastársaink üldögéltek a köveken, a gyerekek pedig halmokba hordták a kisebb darabokat, vagy kacsáztatták őket a Jangce vizén. – Az Értelem, ez a szorgos, megszállott és módszeres lény, rövid idő alatt megelégeli az emberiség kotnyeleskedését, melynek során a rendből igyekszik káoszt teremteni.

Eszembe jutott, hogy előbb-utóbb maga is megrémül önnön gondolatmenetétől, ezért igyekeztem oldani a feszültséget: – Jó témája lehetne ez egy versnek, de másnak aligha. Térjünk vissza a hajóhoz! Látom, a matrózok már gyülekeznek.

59

brian wilson aldiss

a tenger felé, sárgán az ég sárga hátterében.

Iménti vidám, sőt már-már játékos hangulata ismét elszállt. Megértettem, hogy a sárga horizont egyszerre biztató és fájdalmas gondolatokat ébreszthet benne arról, hogy hamarosan ő is hosszú útra indul. Magamban elszavaltam epigrammájának két sorát: „KIímáról, ősidőkről, / Rég elfolyt vizekről.”

Körülöttünk gyermekek játszottak. Szüleik, akik lassan araszoltak föl a hajópallón a fedélzetre, hívón kiáltoztak nekik.

– Tetszettek neked az óriás kövek, tiszteletre méltó mester? – kérdezte az egyik fiú Tu Fut szemtelenül.

– Mindenesetre jobban, mint a csaták, amikről megemlékeznek – felelte a bölcs. Papírvékony kezét kinyújtva megveregette a fiú vállát. Az szégyenlősen rámosolygott, aztán elszaladt az

•

t u fu köv ec s k é i

60

apja után. Már korábban megfigyeltem, men�nyire szívesen érint meg egy öreg egy fiatalt.

Mi is fölkapaszkodtunk a pallón. Tu Fu számára ez szemmel látható erőfeszítésbe tellett.

A szárazföld belseje felől sötét felhők közeledtek, vándorló árnyékokkal hintve tele a tájat. Levittem Tu Fut a kis kabinba, melyet az utazás idejére bérbe vettünk, hadd pihenje ki magát. Leült a puszta priccsre, érzelemmentes arccal meredt maga elé, és reszketve szedte a levegőt. Én közben visszaidéztem emlékezetembe a csatát, melyet megemIített, ugyanis nemrég megálltam néhány évszázaddal korábban, hogy végignézzem. Jelentéktelen csetepaté volt csupán.

Fejünk fölött a legénység lábai tapodták a fedélzet deszkáit. Hosszas recsegés-ropogás közepette behúzták a pallót, majd a kibomló

vitorlák csattogása következett. A szél fölkapta a kis hajót – erre minden ereszték sóhajjal válaszolt –, és elindította lefelé, a Jangce kőformáló folyása mentén, a tenger irányába. A mozgás harmóniája az egész járművet mintegy életre keltette, minden egyes alkotóeleme a másiknak súrlódott, akár az ember belső részei futás közben.

Tu Fu felé fordultam. Tekintete üressé vált, állkapcsa leesett. Egyik keze a szakálla után kapott, aztán visszahullott. Az öregember előrezuhant, de nekem még sikerült elkapnom, mielőtt padlót ért volna. Mikor karomban tartottam, súlytalannak tűnt. Egy halk, elmormolt szó tört még elő ajkán, aztán egy súlyos, remegő sóhaj.

A Fehér Hadúr eljött érte, Tu Fu lelke elszállt. Lefektettem a priccsre, együttérzéssel pillantva végig nagyra becsült alakján. Aztán fölkapaszkodtam a fedélzetre.

Az utasok tömege a jobb oldalra tódult, az elsuhanó, homokszínű partot figyelte, és sorai közül időnként izgatott kiáltások törtek fel. Amikor azonban odakiáltottam nekik, elcsöndesedtek, és figyelmesen felém fordultak.

– Barátaim – mondtam –, nagy és szeretett költőnk, Tu Fu eltávozott.

Nyugat felől megérkeztek az első esőcseppek, és felhők takarták el a napot.

lakója közül őt éreztem legközelebb hozzám, még most is – és tudtam, bármikor visszamehetek meglátogatni, amikor csak akarom –, mert ő jutott legközelebb lényem megértéséhez, puszta sejtések útján. És még az ő felfogóképessége is kudarcot vallott. Egy fokkal tovább kellett volna lépnie, hogy meglássa: ugyanazok a természeti erők, melyek a köveket alkotják, hozzák létre az embert is. A földet bejáró Értelem nem ellenséges vele szemben. Ellenkezőleg – ugyanolyan vonzalmat érzek az emberek iránt is, mint a legapróbb kavics iránt.

Vegyük például ezt itt, mellettem! Sose láttam még ehhez hasonló kavicsot. A színezése például, nem egyedi?

Van számára egy külön partom, valahol a világ másik végén.

Csupán Tu Fu kis kövecskéjét nem sorolom be sehová. Ahogy az a király egy folyónak emelt emlékművet, ez a kő Tu Fu gondolatainak halhatatlan folyamáról emlékezik meg majd mindörökre.

Németh Attila fordítása

novell a

Miközben visszafelé úsztam afelé a távoli jövőnek nevezett bölcs felé, alakom nyúlni, változni kezdett az idő nyomásának megfelelően. Néha gőzfelhőre hasonlítottam, máskor heggyé szilárdultam. De a Tu Futól kapott kavicsot nem eresztettem.

Otthon. Végre hazaértem. Végtelen tér vett körül, mégis barátságos zugnak éreztem a dimenziók közt. Az emberiség régen eltávozott már. Az életnek minden nyoma eltűnt. Csak a hatalmas, organizáló orgona játéka nem szűnt. Itt nyugodtan elüldögélhettem az egész világot körülölelő tengerparton, vég nélkül rendezgetve és osztályozva a kavicsokat. A finom homokszemektől a nagyobb kövekig mind nekem engedelmeskedtek.

Foglalatosságommal beteljesítettem végtelenség utáni vágyakozásomat, mert ennek valóban soha nem érhettem a végére.

Tu Fu kövecskéjét azonban nem kevertem a többi közé. E valaha népes világ valamennyi

61

megvalósult

SCI•FI

Dubaj alig pár évtizede csak egy forró sivatag volt, amely hatalmas olajkészletet rejtett. A kincs kitermelésével ömleni kezdett az országba a pénz. Az uralkodó azonban előrelátó ember, nem élte föl a hirtelen jött gazdagságot.

Tudta, hogy néhány évtizedig tart csak a bőség, utána elfogy az olaj, elfogy a pénz. Ezért a bevételeket arra fordította, hogy megteremtse vele hazája jövőjét.

A tengerparton, ahol néhány éve még csak pár ház és homokdűnék sora volt látható, felépült a legek városa. Dubaj a turizmusban találta meg jövőjét, és ennek sok mindent alárendelt. Felépült a világ első hétcsillagos szállodája, a pálma formájú mesterséges sziget. És jönnek az újabb legek. A világ legnagyobb fedett sípályája a sivatagban, a legnagyobb szökőkút, és épül a legmagasabb ház is.

Hamarosan pedig elkészül minden idők egyik legizgalmasabb épülete.

A 80 emelet magas felhőkarcoló arról nevezetes, hogy nem fog kétszer ugyanúgy kinézni, mivel változtatja az alakját. A Dynamic Tower – újabb nevén Rotating Skyscraper a világ első mozgó épülete, melynek emeletei egymástól függetlenül forgathatók. Ennek köszönhetően a felhőkarcolónak végtelen számú

m e g v a l ó s u lt s c i - f i

megjelenési formája lehet, függően az emeletek elfordulási helyzetétől. A nyolcvan szint egyetlen hatalmas központi oszlopra lesz felfűzve, ezen a tengelyen fordulhatnak el. l-3 óra alatt lehetséges egy teljes kör megtétele, élvezve ezáltal a város 360 fokos panorámáját.

A szintek alaprajza egy lekerekített, megdagadt háromszögre, vagy egy háromfogú fogaskerékre emlékeztet, a három sarok határozott élt ad az épületnek. A szintek rendezett forgatásával elérhető, hogy a házon végigfutó hullámokként érzékeljük a mozgást. Az első húsz emeleten irodák lesznek, a következő 15 egy hatcsillagos szállodáé, a hetvenedik emeletig alakítják ki az apartmanokat. A legfelső tíz szinten 10 villalakás kap helyet.

A torony mozgása energia szempontjából önellátó lesz, 79 szélturbina biztosítja.

A különleges élményért mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk a leendő tulajdonosoknak: a lakások harmincezer dolláros négyzetméteráron kerülnek eladásra, így egy-egy közülük 3,7-36 millió dollár közötti áron vásárolható meg. Az érdeklődés óriási, néhány nap alatt 600 foglalás érkezett.

A megnyitás t 2010-re tervezik. A David Fisher tervezte épület nem lesz sokáig egyedülálló, hamarosan Moszkvában és New Yorkban is épül egy-egy.

65

Alighogy lábunk helyett valami mást kezdtünk el használni a gyorsabb haladásért, már elégedetlenek voltunk, és rögtön reptetni is akartunk. Pegazusról, repülő kocsikról álmodtunk, és – valljuk be – ide tartozik a Mikulás szánja is.

P

ersze az igény érthető. A repülés egyrészt a tökéletes szabadságot nyújtja, másrészt nem kell követnünk az utak vonalát, nyílegyenesen elrepülhetünk célunkhoz. És ami a legfontosabb, el tudunk röppenni azon földi gondok elől, amelyeket utazásunk közben tapasztalunk.

Legyen az forgalmi akadály, gyatra minőségű út, időjárási probléma, mindegy, csak egy gombnyomás, szárnyaink kinyílnak, és mi máris hasítjuk az eget.

Legalábbis ezt szeretnénk. Ám reménytelen álomnak tűnt mindaddig, míg meg nem jelentek a benzinmotoros gépek. Megszületett az autó, megszületett a repülőgép, és hamar elértünk a fejlődésnek arra a pontjára, amikor megszületett a repülő autó gondolata. Példát szép számmal láthatunk erre az SF-filmekben. A gonosz Fantomas úgy menekült el Juve felügyelő és Fandor elől, hogy az üldözött Citroën alul kibocsátott két szárnyat, az autó a levegőbe emelkedett, és eltűnt a horizonton túl. Ez még igazi repülőként viselkedett, nem úgy, mint a Vissza a jövőbe DMC időautója, a Szárnyas fejvadász repülő autói vagy éppen Korben Dallas taxija. Ezek már képesek voltak a levegőben is megállni, egy helyben lebegni és helyből felszállni. Ez az igazi utazási szabadság. De vajon tudnánk-e ilyen autókat építeni?

A lehetőségek A probléma sokkal összetettebb, mint ahogy azt az átlagember elképzeli. Csak két szárny kell, a gázra lépünk, és irány a levegő.

A filmekben azonban soha nem derül ki, hogy az autó, ha fel is emelkedne, rögtön vis�sza is pottyanna, mert a kerékmeghajtás nem igazán működik a levegőben. A kerekek elforgatásával sem lehet repülőgépet irányítani. Ez a feladat sokkal bonyolultabb.

Egy repülőgépnek szárnya van, a szárnyakon lapátok, amelyek a függőleges irányítást szolgálják. A farok vezérsíkjai a fordulást és orsózást teszik lehetővé. Ezeknek az irányítása egy komoly hidraulikus rendszer segítségével lehetséges a pilótafülkéből. A meghajtáshoz szükség van légcsavaros motorokra vagy modernebb hajtóművekre. Alternatívaként szóba jöhet a forgószárny, vagyis a helikopter rotorja. Ennek irányítása bonyolultabb, mert a rotorlapátok és a farokrotor állításával kell kormányoznunk a járművet.

Hogy repülő autónk legyen, ezt mind bele kellene préselnünk a kaszniba. Hogy közúti forgalomra is alkalmas maradjon, az eszközöknek kihajthatóknak kell lenniük. Szükségünk van még a kihajtogató rendszerre, ha ez

automatikus, akkor pedig a rendszert működtető hidraulikára. Be kell látnunk, ha sikerülne is, utasnak már nemigen marad hely.

Természetesen ennek ellenére voltak próbálkozások repülő autó építésére. Több tervező is előállt olyan modellel, ahol egy hagyományos autóra lehet rácsatolni egy repülőgépet. Az autó kihajtott a repülőtérre, ott rákapcsolták a repülőtestet, bekötötték az irányítórendszert, és húsz perc múlva indulhatott a repülő, amelynek vezetőfülkéje és futóműve az autó volt. A célrepülőtéren ezt újabb 20 perces munkával lecsatolták, és az autó mehetett tovább. Érthető, hogy ezek a modellek nem lettek túl népszerűek.

Más esetekben olyan repülőgépet terveztek, amely egy autóra emlékeztetett. A szárnyakat be lehetett hajtani, a vezérsíkok és a hajtóművek úgy kaptak helyet, hogy ne zavarják az autó közúti forgalmát. Vagyis ez egy olyan repülő volt, amit alkalmassá tettek a közúti közlekedésre. De ezeknek a típusoknak a legnagyobb hibája: repülőgépnek se jók, és autónak se. Az áruk pedig magasabb, mint egy autóé és egy kisrepülőgépé együtt.

A legújabb típusokban hatalmas forgó propellerek biztosítják a haladást, és a fel-leszál-

Moller M200

m e g v a l ó s u lt s c i - f i

Kerek, csészealj formájú, repül és nem ufonauták ülnek benne? Akkor ez a Moller M200.

A kaliforniai cég járműve a klasszikus korong formát követi, de ezen körben nyolc hatalmas lyuk tátong, amelyek a meghajtást biztosító motorokat és légcsavarokat rejtik. Nem tekinthető igazi repülő autónak, ugyanis közúti forgalomra alkalmatlan. Működése leginkább a légpárnás járművekére emlékeztet, de hiányzik az ott megszokott gumiszoknya. VTOL rendszere miatt helyből felszállásra is alkalmas.

A Moller járműve negyven év fejlesztőmunkájának eredménye. Átmérője több mint 3 méter, magasra emelkedve 80 kilométeres sebességgel képes repülni. Bárki megvásárolhatja majd, bár az amerikai légügyi szabályok szerint csak pilóta emelkedhet három méter feletti magasságba.

Az M200 inkább játékszer, mint közlekedési eszköz, de a cég keresi a katonai alkalmazás lehetőségeit. Fantáziát látnak benne a mentési és felderítési területen is. A jármű ára százharmincezer dollár, de a tulajdonsosok szerint ez százezer alá csökkenhet, ha az érdeklődés hatására a gyártás felfut az évi 250 darabra, ami a cég teljes kapacitása.

67

lást. Ezeknek az irányítása azonban jobban hasonlít egy helikopteréhez, mint egy repülőéhez, ami közismertebben nehezebben uralható.

Ki venné?

A műszaki megoldások helyett inkább nézzük meg, mennyi realitása lenne világunkban egy repülő autónak. Kik vennék és hol használnák?

Először is, repülni nem repülhet akárki: csak pilótajogosítvánnyal rendelkezők. Ez vonatkozna a repüő autóra is. A pilótaengedély nem olcsó mulatság, hazánkban egy tanfolyam vizsgával milliós nagyságrendű összeg. Vagyis már az anyagi helyzet rendesen megszűrné a használók táborát.

Nem egyszerűsíti a kérdést az egészségügyi állapot. Egy pilótának remek kondícióban kell lennie ahhoz, hogy ne veszítse el az engedélyét. Ezt évente meg kell újítani. Vajon hányan buknánk el már ezen a lépcsőfokon?

Szintén érdekes probléma a repülő autó felépítése. A légi közlekedésben csak speciális, a légügyi hatóság által jóváhagyott, minőségi alapanyagok használhatóak fel. A szereléseket csak szakszerelők végezhetik, gondosan naplózva minden egyes javítást. Ezek jelentősen megdobják a szervizelési költségeket.

Repülni sem lehet akárhogy, a légügyi hatóságok nagyon szigorúak, repülési engedélyek, útvonaltervek, bejelentési kötelezettségek keserítik meg a pilóta életét, viszont ez garantálja a biztonságot is a levegőben. Senki nem dönthet úgy a forgalomban, hogy akkor most mégis felröppenek.

Ha valaki piacra is dobna egy modellt, nem tudnánk használni, ugyanis nincs meg hozzá a szükséges infrastruktúra. Előbb ki kellene alakítani a légi úthálózatot, a szükséges irányítási rendszerekkel. Ennyi jármű nem repkedhet összevissza, amikor az autóvezetők egy jelentős részének az is problémát okoz, hogy a forgalmat figyelje a kétszer kétsávos úton. Például ezért van mindennap baleset az M0-ás úton is. És ami a legfontosabb, nem tartozik minden lakáshoz privát repülőtér. Pedig valahol fel és le kell szállni. Persze ha van egy elég hosszú egyenes szakasz, onnan el lehetne röppenni. Jelenleg azonban a repülőgépek felszállási sebessége meghaladja még az autó-

Sky Commuter Nem csak a kis független cégek láttak fantáziát a repülő autóban. A Boeing is elindított egy fejlesztési programot a nyolcvanas évek közepén. A kilencvenes évek elejére elkészült pár prototípus.

A jármű szénszálas anyagokból készült, a súlya kevesebb mint 250 kilogramm. A vezérlése teljesen elektronikus, a vezető két pedállal és botkormán�nyal irányította. Az Egyesült Államokban repülési engedélyt is kapott.

Vagyis repülhetett volna. Pontosabban erre a bemutatókon tettek is kísérleteket, de ezek csak kísérletek maradtak, mert a földet érések nem merítették ki a leszállás fogalmát. Vagyis szorgalmasan lepotyogtak. Érthető módon nem volt iránta kereslet, ezért a Boeing a példányokat bezúzta. Egyetlen jármű létezik még, ez pusztán azért úszta meg, mert nem is tudott volna felszállni.

2008 elején az eBay-en elárverezték ezt az utolsó létező példányt. Az autó ára sokáig negyvenötezer dollár körül állt, de az utolsó egy óra licitje az egekbe szállt. A nyertes százharmincegyezer dollárért lehetett a boldog új tulajdonos.

SkyCar Az M400 SkyCar kicsit az angol Harrier helyből felszálló repülőgépre, kicsit a Jetson család járgányára emlékeztet. De a legtöbb hasonlóságot az Osprey szállítógépekkel mutatja.

A felszállást és a haladást nyolc darab, 55 lóerős Freedom motor biztosítja, amelyek kilencven fokkal elforgathatóak a tengelyük körül, ezért a gép helyből felszállásra is alkalmas. Elméleti végsebessége 600 kilométer per óra. Két fedélzeti számítógép és 24 processzor vezérli a szerkezetet.

A tervek szerint a jármű majd akkor lesz piacképes, ha megváltoznak a légügyi szabályok, és százával repkedhetnek az autók. Ekkor is komputerek fogják irányítani GPS segítségével. Négy személyt szállíthat 100 kilométeres távolságra.

A Moller cég fejlesztése potom egymillió dolláros áron vásárolható meg. A gyártó szerint a jármű csendes, károsanyag-kibocsátása alacsony, keze-

pályák sebességi korlátozását is. Törvényesen egyetlen útról sem lehet felszállni. És gondoljunk bele abba is: élnénk a kellemes kertvárosi életünket, a gyerek odakint görkorcsolyázik az utcán… ahol a szomszéd landol mindjárt 150 kilométeres sebességgel. Kicsit veszélyes jövőkép.

jük el könnyen a hangját, pedig azok fel sem emelkednek.

2. Nem okozhat kárt a környezetében. Itt nem pusztán a környezetvédelemre kell gondolni. Levegőáramlatok nem boríthatják fel a gyalogosokat és bármilyen más tárgyat, a hajtóművek nem égethetik szét mögöttük a füvet vagy az aszfaltot.

3. Alkalmasnak kell lennie a helyből felszállásra és a lebegésre. Nincs annyi hely a világon, hogy mindenhova felszállópályákat építsünk.

Hogy a repülő autó napjaink járműveihez hasonlóan mindennapi közlekedési eszköz legyen, alkalmasnak kell lennie rövid és hos�szabb távolságok megtételére is. Nem lehet vele elugrani kenyérért, ha a kifutópálya vége messzebb van, mint a bolt.

Amennyiben az eget elözönlik a városokban a repülő autók, akkor valamilyen forgalomirányításra is szükség lesz. Ehhez azonban az autónak is alkalmasnak kell lennie arra, hogy lebegve megálljon, ha az irányítórendszer ezt parancsolja. Mint a piros lámpánál.

4. Automata rendszerirányítás. A repülő autók vezetését a lakott területeken kívül még rá lehetne bízni az emberekre, de a városok

m e g v a l ó s u lt s c i - f i

Milyen lenne az igazi?

Milyen az igazi repülő autó? Melyik az, amit valóban használni lehetne biztonságosan a városi forgalomban? Ami a vágyaink tárgya lehetne? A repülő autó 4 feltételnek kell megfeleljen: 1. Nem lehet hangosabb egy mai autónál.

Az emberek valahogy mindig elfelejtik, hogy ez mennyire hangos. Hiába, a bemutatófilmek alatt kellemes zene, és nem a hajtómű szól. Nincs ember, aki elviselné, ha reggelente turbinák visítására, sugárhajtóművek dübörgésére vagy propellerek lármájára kellene ébrednie. Aki már látott közelről felszállást, pontosan tudja milyen hangos egy repülőgép vagy helikopter. Ezt a zajterhelést nem lehet tartósan elviselni. Hiszen egyszerű fűnyírónak vagy lombszívónak se visel-

lése pofonegyszerű. Már csak az a kérdés, mihez képest…

A géppel kapcsolatban még a gyártó is szkeptikus: „Nem hiszem, hogy az úttestről való felszállás lehetséges lenne. A műveelt akkora szelet keltene, hogy az kisöpörné az utcákat, sőt, még a szomszédok kertjeit is.”

69

repülő autó

X-Hawk Az izraeli Urban Aeronautics cég is megtervezte a maga repülő autóját. Az X-Hawk a hagyományos és már kipróbált VTOL elven működik. Képességei megfelelnek egy helikopterének, azonban a veszélyes rotorok a jármű elejében és végében vannak elrejtve, és nem a rotorlapátok szögének változtatásával lehet irányítani, hanem a légcsavarok alatt és felett elhelyezkedő terelőlapátokkal.

Hossza 8,1 méter, szélessége 4,2 méter, magassága 3,5 méter. Maximális sebessége 260 km/h, maximális repülési magassága 3650 méter.

Egy tankolással körülbelül 3 órát tud a levegőben tartózkodni. A hajtóművek a szükségesnél lényegesen nagyobb teljesítménnyel rendelkeznek, ez a teljesítménytartalék a biztosíték, ha a jármű terhelésében hirtelen változás áll be. Moduláris felépítésű raktérrel rendelkezik, így mindig az adott feladatnak megfelelően lehet felszerelni.

Másfél millió dollárba, azaz 240 millió forintba kerül majd az X-Hawk, amit a cég 2010-ben szándékozik forgalomba hozni. Létezik tízszemélyes légitaxi változat, amelynek várható ára 3,5 millió dollár. Terveztek egy katonai változatot is, amelynek ára 6 millió dollár.

70

felett aligha. Egy egészségügyi problémánál nem lehet csak úgy félreállni. Nem lehet csak úgy hirtelen leparkolni. Képzeljük el, ahogy a belvárosban több rétegben repülnek az autók, és egyszer csak valaki hirtelen félrekapja a kormányt, hogy megálljon venni egy doboz cigit. A katasztrófa elkerülhetetlen lenne. És arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy a lezuhanó autó elsöpri az alatta repülőket is.

Jelenleg nincs olyan technológia, amel�lyel ezeket a problémákat meg lehetne oldani.

Meghajtásként az ideális – vagy talán az egyetlen lehetséges – megoldás az antigravitáció lenne, de mint tudjuk… Addig elvileg csak a hagyományos megoldások maradnak.

Az emberi tényező Jöjjön még egy utolsó gondolatkísérlet. Tételezzük fel az ideális állapotot. A repülő autók olcsók, pilótaengedély könnyen szerezhető, egészségi állapotunk kitűnő. Ki mernénk repülni a forgalomba? Mert ez több mint életveszélyes.

Nézzük meg a mai autósokat. Nincs olyan, aki legalább indulás előtt pusztán a lámpáit ellenőrizné. Komolyan azt hisszük, a repülő autónál végigcsinálnánk a felszállás előtti tételes ellenőrzést? Ugye nem? És a kormány mögött sem jobbak. Nézzünk meg egy átlagos forgalmas utat. Az autósok cikáznak, előznek, sávot váltogatnak, tolakodnak és dudálnak. Bele mernénk ebbe menni három dimenzióban? Ráadásul az országút aszfaltja még összetartja a forgalmat. De a levegőben, amikor dugó lesz, összevissza próbálnának a pilóták újabb és privát „légifolyosókat” nyitni maguknak. De csak egyetlen jelenetet képzeljünk magunk elé: hogy festene az a helyzet, amikor a piás pilóta megpróbál meglépni a rendőrök elől… És akkor még nem beszéltünk a tuningmániásokról, akiknek a haverjuk „felspécizte” a járgányt, vagy az okostónik, akik mindig jobban tudnak vezetni, mint a robotpilóta, és majd ők megmutatják, hogy kell ezt csinálni. Összegezve: ez több mint veszélyes.

A levegőben nem lehet tévedni vagy hibázni.

Repülés közben nem lehet csak úgy megállni, ha koccantunk. Mert a legerősebb közlekedési szabály továbbra is a gravitáció marad.

Kovács „Tücsi” Mihály

r o v at

71

aj谩nl贸

A

sen megcsonkított tagjai lebegnek a súlytalanságban. De nem halottak, egy ősi, idegen járvány fertőzte meg őket. És kezdetét veszi a rémálom…

A játékosoknak Clarke bőrébe bújva a javítás helyett immár csakis a túléléssel kell törődniük – ám nem csupán saját magukat kell megóvniuk, de a történtekért felelős idegen tárgyat is vissza kell juttatniuk az eddig ismeretlen bolygóra… bármi áron!

A Dead Space vérfagyasztó interaktív horror története a legkorszerűbb grafikával, effektekkel és idegborzoló hanghatásokkal teremti meg az ólálkodó halál és a parttalan kétségbeesés atmoszféráját. A könyörtelen ellenfelekkel való csatározások mellett a játékosoknak fejtörőket is meg kell oldaniuk, melyek teljesen új értelmet adnak a túlélő horror fogalmának!

A Dead Space új szintre emeli a Sci-Fi horror játékok műfaját! A merész, s gyakran véres Dead Space egy harmadik személy nézetű akciójáték, melyben a játékosok hátborzongató és rémisztő élményeket élnek át, miközben a szimpla túlélésért küzdenek.

ajánló

távoli jövőben az emberiség energiaéhsége a mostani sokszorosára növekszik. A Föld lakossága rohamos léptékű fejlődésének köszönhetően felélte a biztonságos otthont nyújtó Föld energiakészleteit. Ha életben szeretne maradni fajunk, új planéták felkutatása és kolonizálása a cél. Hajók százai és ezrei járják a végtelen világűrt, hogy a különböző bolygók készleteit felhalmozva további életet biztosítsanak a megmaradt emberiség számára. Azonban váratlanul homokszem kerül a hosszú ideje olajozottan működő gépezetbe, mivel az egyik planéta valami olyat rejtett magában, amit sosem lett volna szabad megtalálni.

Az USG Ishimura vészjelzést ad le, amit a Concordance Extraction Corporation (C.E.C.) főhadiszállásán egyszerű mechanikai hibára vezetnek vissza, így a helyszínre küldik Isaac Clarke mérnököt és két munkatársát.

A csapatra megérkezésekor a rutinfeladatnak tűnő, egyszerű munka helyett egy valóságos rémálom vár: a sodródó hajón vérfürdő zajlott, a legénység szörnyűsége-

75

2009 év végén az Avatar bemutatójával robbant a 3D bomba. Bár a térhatású mozi már évtizedek óta, több mint 50 éve létezik, nem tudott igazán komoly sikereket elérni. Egészen mostanáig.

A

3D filmek legnagyobb akadályait a jóval nagyobb gyártási költség, a speciális kamerák alkalmazása és az egyedi utómunka jelentették. James Cameron azonban kollégájával és barátjával, Vince Pace operatőr-mérnökkel kifejlesztette és tökéletesítette a Fusion Camera System (FCS) nevű új kamerarendszert. Ezzel készültek első kísérleti IMAX munkáik, és végül az Avatar is. A digitális kamera két optikán keresztül rögzíti a jeleket. Nem nehezebb már, mint a hagyományos filmes kamerák, ugyanúgy lehet vele bánni, mint hagyományos társaival. Az Avatar bizonyította, a rendszer kiforrott és munkára kész.

Azonban nem csak így készülhetnek térhatású filmek. Lehetőség van arra, hogy digitális kópiákat speciális szoftveres eljárással konvertáljanak át. Amerikában fél tucat cég vállalkozik celluloid filmekről digitális, és utána 3D kópia készítésére. Egy film konvertálása négy-hat hónapig tart, költsége hat-tízmillió dollár. A munka óriási, hatalmas számítógépparkot és petabyte-os háttérkapacitást igényel.

aj谩nl贸

77

Természetesen a pornóipar figyelmét sem kerülte el az Avatar sikere. Köztudomású, hogy az „iparág” legendás gyorsasággal reagál a technikai újdonságokra. A nyolcvanas években ráharapott a VHS-re, azután jöttek a műholdas csatornák, a DVD, végül az internet.

Az első 3D szexfilm, a The Stewardesses még 1969-ben jelent meg.

Az utolsó Las Vegas-i kiállításon a Bad Girls In 3D vállalat már be is mutatta 4000 dolláros 3D rendszerét, amely egy 152 centiméteres plazmatévéből, a hozzá tartozó szerverből és egy 3D szemüvegből áll, amelyhez egy havi, húszdolláros előfizetésű internetes videokönyvtár is csatlakozik.

Nem csak az Avatar tervezett második és harmadik részének jövője múlott a bemutatón. A világ filmipara figyelte izgatottan az eladási adatokat, hogy eljött-e az áttörés pillanata. A hollywood-i stúdiók arra készülnek,

hogy az Avatar világsikere után korábbi nagy alkotások háromdimenziós változatait készíttessék el.

Peter Jackson már korábban bejelentette, siker esetén 2012 karácsonyán a mozikban lesz a Gyűrűk Ura - A Gyűrű Szövetsége 3D változata. George Lucas is készül a Csillagok háborúja térhatású változatával, amelynek konvertálása kb. tízmillió dollárba fog kerülni. És utána érkezik a két trilógia többi darabja is. A stúdiók a leglátványosabb filmek feldolgozását tervezik, felmerült a Mátrix, a Top Gun, a Pearl Harbor és sok-sok további nagy kasszasiker átalakítása. Pletykálnak arról is, hogy a Karib-tenger kalózainak negyedik része és a Beatles Sárga tengeralattjárójának új verziója is 3D lesz. Ridley Scott már további nyolcmillió dollárt kért a befektetőktől, hogy készülő Robin Hood filmje kilóghasson a vászonról.

3D napszemüveg

Kovács „Tücsi” Mihály

ajánló

Az eufória már akkora, hogy a jóslatok szerint öt éven belül a háromdimenziós technológia válik uralkodóvá a multiplex mozikban. Ez akkora mértékben változtatja meg a mozit, mint amikor a némafilmet felváltotta a hangosfilm.

A 3D hullám azonban az otthonainkat is eléri. A BlueRay lemezek elterjedésének jövője függ ettől, hiszen csak ez a formátum képes ennyi adatot tárolni. 2010 már a 3D tévék jegyében fog eltelni, a gyártók sorban mutatják be ilyen készülékeiket. Több tévétársaság is bejelntette, idén elindítják 3D tévécsatornájukat. Bárhogy is nézzük, néhány éven belül egyeduralkodóvá válhat a technológia.

A 3D napszemüvegek polarizált lencsével készülnek. Ilyen napszemüvegek már évek óta léteznek, csak azokban a lencsék polaritása egyforma.

Az idei CES kiállításon a Microvision Optical vállalat bemutatta Microvision 3ality napszemüveg-kollekcióját. A hagyományosnak tűnő, divatos keretek annyiban különböznek társaiktól, hogy olyan polarizált lencsék kerülnek beépítésre, amilyeneket a mozikban is használnak. Ezzel a szemüveggel a gyártó bejelentése szerint bármelyik 3D moziban élvezhetjük a filmet. Sőt a Microvision információi szerint a legtöbb otthoni 3D tévérendszerhez is alkalmazható. Ez utóbbi kijelentés kétségekre ad okot, mert az eddig megismert rendszerek java része aktív szemüveget használ, vagyis akkumulátorról elektromos energiára van szüksége.

A szemüveg árát nem befolyásolják új tulajdonságai, hat-nyolcezer forintnak megfelelő dollárért lesz megvásárolható. Természetesen egyelőre csak az Egyesült Államokban.

79

gondolat Êbresztő

A huszonegyedik század építészete nagy kihívások elé néz. Sok – akár egymásnak ellentmondó – feltételnek kell megfelelnie, miközben változik a divat, válságok jönnek, és meg kell küzdeni az energiahiánnyal, sőt az éghajlatváltozással is.

A

g o n d o l at é b r e s z t ő

mikor SF-filmeket nézünk, hatalmas, gyönyörű városokat láthatunk, égig érő házakkal és tornyokkal, embertömegekkel, függővasutakkal, repülő autókkal. Vagy épp ellenkezőleg, elembertelenedett, színek és vidámság nélküli, szürke, lélektelen metropoliszokat, amelyekben inkább az ember szolgálja a várost, mint a város az embert. A látványtervezők mindkét esetben kiélhetik legvadabb fantáziájukat.

De valóban ilyen lesz? Ilyen lehet. Igen is meg nem is. A jövő városai egy dologban nem fognak különbözni: ott is emberek élnek majd, gazdagok és szegények. A gazdagoknak jut a fény, a csillogás, a luxus, a szegényeknek a nyomor, a lepusztultság, a nélkülözés. A középosztályok pedig keresik a helyüket a kettő között.

A mondás szerint kétféle ember él: aki szereti a várost, és aki gyűlöli. De ha így folytatódnak a trendek, hamarosan csak egyféle lesz. A világ lakosainak fele jelenleg városokban él. Az előzetes becslések alapján ez az arány 50 év múlva eléri a hetvenöt százalékot.

Az Egyesült Államok 300 millió lakosának fele él városokban vagy az agglomerációban.

2050-re az amerikai nagyvárosok össze fognak érni, és létrejönnek a megavárosok.

A tendencia a világ többi régiójában is megfigyelhető. De hogyan maradhatnak életben ezek a városgigászok? Milyen lesz az élettér, hogyan működhet, milyen lesz benne élni.

Az eddigi számÍtások szerint ha nem találunk hatékonyabb módszereket a nyersanyag- és energiafelhasználásra, a szállításra, kaotikus állapotok fognak kialakulni. Épp ezért századunk építészetét a városok építése fogja meghatározni. A belvárosok terjeszkednek a kertvárosok felé, a kertvárosok szerepét az agglomeráció veszi át. Nagyon sok olyan város van azonban, amelyek képtelenek fogadni az odaérkezőket. Már jelenleg is a világ nagy városaiban a beköltözők többsége nem a tényleges városba költözik, hanem az azokat övező nyomornegyedekbe, a bádogés deszkavárosokba.

Leglátványosabban a belvárosok fejlődnek, mert ide özönlik a tőke, itt lehet érdekes épületeket felhúzni, itt divatos élni és dolgozni, ezért sok pénzt lehet elkérni. Az irdatlan telekárak miatt itt nyúlnak az égig a házak, minden négyzetcentiméter beépítésre kerül.

Ez a tendencia évtizedek óta fennáll, és nem

83

a j övő é píté s z e te , a vá ro s o k j övő j e

84

látszik jele változásnak. Menő dolog minél magasabban élni.

Hogy milyen magasra nyújtózhatunk az ég felé, azt két dolog határozza meg: az építőanyagok tulajdonságai és a mérnöki szaktudás.

A világ legmagasabb épülete, a Burj Dubai már magán viseli ezeket a jegyeket, kétségtelenül felismerhető az összefüggés az épület szerkezete és az afrikai termeszvárak felépítése között.

Az elmúlt években a tervezők a természettől lesték el azokat az ötleteket, amelyekkel egyre nagyobb és magasabb épületeket lehet felhúzni. A trópusi esőerdők faóriásainak támszerkezetét már kielemezték és használják.

Ugyanígy figyelembe veszik ma a csontoktól ellesett csöves, vagy épp térhálós szerkezetet, amely a felépítmény tömegéből adódónál többszörös terhelést képes elviselni. Azok az egyetemisták, akik néhány éve spagettiből és gumicukorból építgették az egyre nagyobb és nagyobb, teherbíró építményeket, ma már a legjobb tervezőirodáknál dolgoznak. Miért nem törik el a kalász a szélben? Miért nem dönti ki a vihar a mamutfenyőt? Hogyan épül fel a korall, a csigaház? Ezeket ma már mind figyelembe veszik az építészek.

A legnagyobb épület 2010. január 4-én átadták a világ legnagyobb épületét, a Burj Dubai felhőkarcolót. A monstrum 828 méter magas, amit csak a megnyitón árultak el az építők. Az eddigi csúcstartó a Taipei 101 épület volt Tajvanon 505 méteres magasságával.

A tornyot 2004-ben kezdték el építeni, és a költségek immár négy és fél milliárd dollárra rúgnak.

A 95 kilométerről látható tornyon 75 ezer munkás dolgozott.

Az épület adatai önmagukért beszélnek. A 160 emeletes toronyban tízenkétezer ember fog élni vagy dolgozni. Itt található a világ legmagasabban elhelyezkedő lakószintje és nyitott kilátója. Természetesen itt található a legmagasabb lift is, amely az embereket szállítja az 5 szállodához, a 49 emeletnyi luxusirodához vagy az 1044 luxuslakáshoz.

De található itt egy pláza, 150 étterem, 1200 további üzlet, valamint a 43., a 76. és a 123. emeleten találkozóhelyek, uszodák és fitnesztermek.

Utóbbitól már csak egy ugrás a 124. emeleti nyitott kilátó. De van egy hatalmas korcsolyapálya is, valamint a világ egyik legnagyobb akváriuma.

Természetesen itt is komoly trükközés folyt a magassággal, hiszen az épület tetejéről egy 200 méteres acéltüske mered az ég felé. És azt sem szabad elfelejteni, hogy hiába van itt a világ legmagasabb kilátója, ha onnan nem lehet mást látni, mint az épület tövénél elterülő várost, az egyik oldalon a végtelen sivatagot, a másik oldalon a tengert.

Az égbe jutni Sokaknak eszükbe sem jut, hogy a toronyházak és felhőkarcolók születése egyetlen találmányon múlott: a liften. Ez a fémkaszni, amelyben annyian szoronganak, rosszul lesznek, mégis a függőleges közlekedés legbiztosabb módja.

Azonban az egyre magasabb felhőkarcolók komoly kihívások elé állították a liftek építőit.

Egy bizonyos magasság fölé a fülkék már nem emelkedhetnek, ugyanis a drótkötelek nem bírnák el a saját súlyukat.

Nagy probléma a sebesség, ismerjük egy átlagos liftét. Ilyen tempóban akár fél óráig is tarthatna az út. A világon már nem egy olyan felhőkarcoló épült, amelyekben kiszámolták, ha az összes utast hagyományos, a földszinttől a legfelső emeletig járó liftekkel akarják szállítani, a liftaknák alapterülete nagyobb lenne, mint az épületeké. Ezért fejlesztették ki az expresszlifteket, amelyek csak minden harmincadik vagy ötvenedik emeleten állnak meg, innen kell átszállni kisebb, helyi liftekre. Azonban az expresszlifteknél is oda kell figyelni a gyorsulásra, hogy az utasok ne legyenek rosszul.

Már folyik a jövő liftjeinek fejlesztése, amelyek valójában sokkal inkább zártpályás vasútnak tekinthetők. A fülkét nem kötelek tartják, hanem önmaga kapaszkodik, saját meghajtással rendelkezik, távolról felügyelik számítógépekkel, és képes vízszintesen is közlekedni, hogy másik liftaknában folytathassa útját.

g o n d o l at é b r e s z t ő

Az alapanyagok is sokat változtak. Egyre több és jobb minőségű acélt használunk fel, egyre nagyobb szerepet kapnak az üvegszál, a műanyagok, az alumínium. Ma már a tartószerkezetekben is alkalmaznak ragasztókat, nem csak a csempe vagy a tapéta alatt. Léteznek olyanok, amelyek a hegesztést is kiválthatják. Ez az autóiparban már mindennapos.

Egy dokumentumfilmben két fémlapot ragasztottak össze egy csepp ragasztóval.

Két autó sem tudta széttépni.

Most adták át a Burj Dubai 828 méteres épületét, amely egyelőre sikeresen utasította maga mögé két épülő társát. De a tervezők már ennél is magasabbra törnek.

Kuvaitvárosban egy 1001 méteres torony épül, a Bahreinben tervezett Murjan Tower 1022 méter magas lesz 200 emelettel, szintén dubaji terv az Al Burj, egy 1000-1400 méter magas felhőkarcoló, és végül a Szaúd Arábia-i Dzsidda városában egy „mérföldes” tornyot tervez felépíteni egy rijádi vállalat. Jól látható, hogy ezeket a felhőkarcolókat olyan helyeken akarják felépíteni, ahol bőven van olajpénz, de hely is bőven akad, tehát nem lenne rájuk szükség. A világ egyéb tájain ezeknél kisebb tornyokban gondolkoznak, de a grandiózus terveknek alaposan bekavart a világgazdasági válság. Építkezések állnak le, házak lesznek kisebbek, aDubajban megcsodált ingatlanbumm a csőd szélén áll.

Ezek az óriási házak már önálló városok a városban. Készültek olyan tervek is, melyek egy óriás épületet álmodtak meg, ahol minden megtalálható. Az emberek ott élnek, dolgoznak, vásárolnak, szórakoznak. Semmi okuk nincs rá, hogy elhagyják az épületüket.

A terjeszkedésre a másik lehetőség a víz.

A világ megavárosainak többsége a tengerparton fekszik. Ezért mesterséges szigetekkel próbálják bővíteni a szárazföldet. (Például Japánban Kóbe város repülőtere épült egy mesterséges szigetre.) Emellett megjelentek a koncepciók a jövő úszó városnegyedeire.

A tengeren hatalmas pontonokat horgonyoznának le, amelyekre felépítenék a házakat, sőt egész kerületeket.

Szintén a tervezőasztalon van már egy úszó város terve. Az egy kilométer hosszú hajó mellett eltörpülnek az óriási tankerek is. Elsősorban gazdag nyugdíjasokra számítanak, akik apartmant vásárolnak itt; minden megtalálha-

85

A nagyváros összenyom A zsúfolt nagyvárosokban élni nem egyszerű, egyszerűen túl drága a hely. Tokióban, a világ legnépesebb metropoliszában 35 millió ember él, és egyes körzetekben egy négyzetkilométeren akár 20 ezren is összezsúfolódhatnak, ami London népsűrűségének háromszorosa. Tokióban az átlagos otthon 60 négyzetméteres – háromszor kisebb a tipikus új amerikai otthonnál. De a kicsi akár tágasnak is tűnhet, hála az illúziót keltő fénytrükköknek, az okosan elrejtett tárolóhelyeknek, és a rendkívül hatékony alaprajzoknak. Tokióban minden ötödik lakásban élő embernek nincs elég helye saját fürdőszoba kialakításához, ezért ők felkeresnek egyet a város 1100 nyilvános fürdője közül. Millióknak nincs helyük, hogy állatot tartsanak a lakásban, ezért ők felkeresnek egy fedett kisállat-simogatót ahol remekül eltölthetik az időt több megszokott,

mégis kifejezetten elkényeztetett macskaféle társaságában. Azoknak az üzletembereknek pedig, akik lekésték az utolsó vonatot, és efyedül szeretnének aludni, Tokió ún. „kabinszállói” kínálják a város minden élőhelye közül a legkisebbet: telefonfülke méretű alvókabinokat, természetesen tévével, amelyek olcsóbbak, mintha hazataxiznának.

tó lenne a fedélzeten, ami egy kisvárosban elérhető. A hajó folyamatosan járja a világtengereket, mindig más és más városoknál lehorgonyozva hosszabb-rövidebb időkre. A jármű olyan nagy, hogy a tengeri időjárás nincs is rá igazán hatással, de ezért nem tud beállni a kikötőkbe sem, 5-10 kilométerre horgonyoz le a parttól, ahonnan kishajóval szállítják partra az utasokat.

De a jövő szupervárosaira is átalakulás vár.

Hiába préselnek be egyre több és több embert egy egységnyi területre, gondoskodni kell az ő ellátásukról, szállításukról. Gondot jelent a víz-és energiaszolgáltatás, az élelmiszer-szállítás is. A városok rákényszerülnek arra, hogy ezek a házak bizonyos mértékben önellátóak legyenek, amely – valljuk be – kifejezetten jó hatást gyakorolhatnak a környezetre.

Dickson Despommier, a Columbia Egyetem kutatója szerint a városokban üvegház-tornyokat kellene építeni, amelyek biztosítanák a környék élelmiszer-ellátását. Számításai szerint egy harmincemeletes üvegházban elég élelmet lehet termelni ahhoz, hogy egy évig ellásson ötvenezer embert. New Yorkban például 165 „magas farm” kellene ahhoz, hogy az egész települést elláthassák élelmiszerrel.

Azt várják el a jövő toronyházától, hogy ne legyen energiafaló, használja ki a környezet adta lehetőségeket. Például a tetőre lehulló és a házfalakról lecsorgó esővizet összegyűjtik, s a szükséges tisztítás után felhasználják.

A tetőkön szélkerekek termelnek áramot, amelyet a ház használ fel. De a lapostetőket napelemtáblákkal fogják borítani, sőt a falakat borító üvegtáblák egy részét is ezekre cserélik. Az igazi álom egy átlátszó napelemtábla, amely az ablakok helyén termelné az áramot. A házaknak meg kell oldaniuk a nyersanyagok visszanyerését, az éghető hulladékot a kazánban égetnék el, a szennyvíz a tisztítás után visszatérne a rendszerbe. Érdekes koncepciót nyújt energianyerésre a Powerleap. A módszer szerint piezoelekt romos burkolattal kellene borítani az utcákat, járdákat, közterületeket és az épületek forgalmas részeit. Az ilyen burkolatra rálépve elektromos áram termelődik. Egy személy 1 óra gyaloglás alatt 50 Watt energiát termel.

Képzeljünk el egy forgalmas repülőteret, pályaudvart, metromegállót, ahol naponta emberek tíz- és százezrei gyalogolnak végig.

Canary Wharf A városok vezetőinek nagyban és hosszú távon kell gondolkozniuk. Egész negyedeket kell újratervezniük, tönkrement városrészeket rehabilitálniuk. Erre az egyik legjobb példa Canary Wharf, London új, nagy üzleti negyede.

A Kutyák Szigetén (Isle of Dogs) csaknem két évszázadon át, 1802-től 1980-ig a világ egyik legforgalmasabb kikötője működött. Nevét a Kanári-szigetekkel folytatott tengeri kereskedelemről kapta. A kikötő megszűnt, a hatalmas terület az enyészeté lett, London városképét csúfította el a pusztuló dokkok és raktárak látványa. A város vezetése a terület rehabilitációja mellett döntött 1981-ben. Alig több mint két évtized alatt toronyházak nőttek ki a földből, itt épült meg a London jelképévé vált Millenium Csarnok is. Itt található Anglia három legmagasabb épülete: a One Canada Square (235,1 m), a HSBC Tower és a Citigroup Centre (mindkettő 199,5 m magas). A terület London új üzleti és kulturális központjává vált. A hajdani lakatlan területen most kb. százezer ember él, várhatóan 2025-re ez a szám megduplázódik.

Budapesten is hasonló beruházások indultak.

Megújult és folyamatosan fejlődik a Pesti rakpart a Petőfi hídtól délre, a nyolcadik kerület romos negyedéből is hatalmas rész újul meg napjainkban.

A legdinamikusabb fejlődés a Csepel-szigetre vár, ahova felhőkarcolókat terveznek a beruházók.

g o n d o l at é b r e s z t ő

Amilyen nem lesz Sok olyan tervet, ötletet, elképzelést láttunk, amelyek nagy valószínűséggel nem fognak megvalósulni. Gyermekkorunk kedvenc rajzfilmhőse, Mézga Aladár ük-ükük-ükunokája nem fog pezsgőskehely formájú, egy lábon álló felhőkarcolóban lakni. Egy ilyen konstrukció minden tervező rémálma, a magas súlypont miatt képtelen lenne ellenállni a legkisebb földrengésnek, de egy komolyabb szél is leborítaná. Nem várható, hogy a hatalmas épületek között függővasutak közlekednének, mert ez már napjainkban sem működő konstrukció: zajos, bonyolult az építése, az alatta lévő ingatlanok elértéktelenednek a zaj és az árnyékolás miatt. Szépen mutat egy gótikus képregényben, de élni mellette…

Nem számíthatunk víz alatti városokra, különösen kupolavárosokra nem. A víz roppant veszélyes, sőt halálos közeg, a legkisebb hiba is végzetes lehet. Míg a szárazföldön az élet bizonyos alapvető feltételei adottak, ezeket a víz alatt meg kell teremteni és fenn kell tartani. A felszín alatt 10 méterenként egy atmoszférával nő a nyomás, amellyel az épület szerkezetének, az ablakoknak meg kell küzdeniük. Ennél százszor könnyebb az űrben építeni, hiszen ott nem sok atmoszféra nyomásnak kell ellenállni, hanem az egy atmoszférás nyomást kell benn tartani.

Nem várható, bár sajnos nem annyira valószínűtlen, hogy a föld alá terjeszkednénk.

Sokkal kényelmesebb közeg, jól tudunk benne dolgozni, de az ember ragaszkodik az ablakokhoz, a szabad kilátáshoz, a nyílt térhez.

Ezért odalent inkább a gépészeti eszközök kapnak helyet. Sajnos nem elképzelhetetlen azonban, hogy ennek ellenére lesznek, akik olyan olcsó lakásokat fognak kialakítani a föld alatt, amelyek az áruk miatt lesznek kényszerű választásai a szegényeknek. Sőt lehet, hogy kialakulhat egy olyan városi réteg is, amelynek a lakás csak alvóhelyet jelent, és mindegy, hogy van-e ablak vagy nincs. Éjszaka úgysem látszik.

Kovács „Tücsi” Mihály

87

Az oktatás egyik legnagyobb problémája és feladata a tudásátadás mellett, hogy miként bánjon a legjobbakkal és a leggyengébbekkel. Vagyis milyen mértékben tud felzárkózást biztosítani a hátrányos helyzetűeknek, és milyen módon tudja kihasználni a legkiválóbbak veleszületett képességeit.

E

gy gyermek jövője gyakran abban a pillanatban eldől, amikor megszületik.

Milyen családba, milyen anyagi körülmények közé kerül, milyen kulturális-intellektuális légkör veszi körül, de még az is döntő lehet, milyen településen született. Egy ember egész hátralévő életét meghatározza az, hogy az első 12-18 hónapban mennyi külső inger éri, mennyi törődést, odafigyelést, szeretetet kap, mennyire foglalkoztatják őt.

Ezek a meghatározó élmények egész életére meghatározzák kapcsolatát a világhoz.

A világban elterjedt tömegoktatás legnagyobb hátránya, hogy nem tud foglalkozni a lemaradókkal és a kiemelkedően tehetségesekkel. Ők elsikkadhatnak az átlaggal együtt. Az elitképzés rendszerének az lenne a lényege, hogy időben felismerjék az egyes tanulók tehetségét, képességeit, és támogatásokkal igyekezzenek segíteni azok kibontakozását. Erre a hagyományos modelleken belül azonban nem igazán van lehetőség, idő és főleg pénz.

Egy országnak mindenképpen megéri az elitképzés. Ez nem olcsó mulatság, a rendszerre nyilván költeni kell, viszont kifizetődik, mert nem kell megfizetni a tehetségek elkallódásának veszteségét, az egyes pozíciókra a jelenleginél felkészültebb emberek kerülhetnek. A sikeres elitképzés olyan szakembereket indít el pályáikon, akik képességeik legjobbját tudják adni, felkészültek, és a szakmájukhoz szükséges tudással rendelkeznek. Ez azonban nem egy egyszeri döntés kérdése, hanem egy hosszú folyamat, ahol évtizedekre előre kell tervezni, hogy kiépülhessen az elitképzés rendszere.

Milyennek kellene lennie elméletileg az elitképzésnek ötven vagy száz év múlva? A feladat sokrétű és rendkívül bonyolult. Az ideális képzés a születéstől a munkába állásig tart.

A gyermekekre már világra jöttüktől kezdve oda kellene figyelni, hogy megkapják a fejlődésükhöz szükséges feltételeket. Biztosítani az egészséges környezetet, a testüknek szükséges táplálékot és a szellemi fejlődésüket meghatározó külső ingereket. A rendszernek meg kellene teremtenie azokat

a feltételeket, amelyekkel a szülőket erre ösztönözni lehet. Meg kellene akadályozni azt, hogy a szülők pusztán nemtörődömségből, érdektelenségből vagy lustaságból akadályozzák gyermekük képességeinek kibontakozását. Erre a mai védőnői hálózathoz hasonló, de sokkal komplexebb feladatot ellátó szervezetre lenne szükség, amelyben a felügyelő személyek sokkal kevesebb gyerekkel foglalkoznak, de folyamatosan és sokkal mélyrehatóbban. Össze kell a gyermekről állnia egy olyan tudásbázisnak, amely az óvodai pedagógusoknak nyújtana segítséget.

Az óvodának és az általános iskolának a feladata az lenne, hogy a nevelés, az átadandó tudás és az elvégzett feladatok segítségével felmérje a gyerekek lehetőségeit, képességeit, érdeklődési körét. A nevelés és képzés következő lépcsőfoka a hasznos általános tudás megszerzése lenne. Meg kellene szűnnie a mai értelmetlen gyakorlatnak, amelynek egyetlen célja a minél több információ betöltése a fejekbe. Első lépésként meg kellene a gyerekeket tanítani, hogyan kell tanulni.

Ezután egy olyan hasznos általános tudást kell átadni, amely lehetőséget biztosít arra, hogy az életben megállja a helyét, biztos alapot ad ahhoz, hogy a választott foglalkozásának tudása használhatóan beépülhessen.

Racionalizálni kell a tananyagot, ne kelljen többször ugyanazt átvenni, és valóban felhasználható, értékes tudást kapjon.

Az évek alatt folyamatosan bővítve létre kellene jönnie egy olyan információs bázisnak a tanulóról, amely segíti a tanárok munkáját, információkat nyújt a gyerekkel foglalkozó szakembereknek, segítséget nyújt a pályaválasztásban.

Szintén fontos szempont, hogy olyan és annyi szakembert kell képeznI, amilyenre és

amennyire társadalomnak szüksége van.

A végső képzést adó iskoláknak együtt kell működniük a munkáltatókkal, hogy előre tudják tervezni, mikor milyen szakemberek kellenek majd. Ennek révén sokat javulhat a foglalkoztatottság, hiszen már akár az iskolában eldőlhet, ki hol fog tovább dolgozni.

Az abszolút ideális elitképzés első lépcsőfoka az lehetne, ha a genetikai vizsgálatok segítségével már a születéskor felderíthetővé válnának azok az öröklött tényezők, amelyek a későbbiekben befolyásolnák az ember pályaválasztását. Amennyiben lehet, ezeket ki kell küszöbölni, vagy a későbbiek folyamán figyelembe venni.

Azonban nagyon fontos időben gondoskodni róla, nehogy egy ilyen elit képző rendszer negatívumai előtérbe helyeződjenek. A rendszer nem telepedhet rá erővel a rábízott életekre.

Nem alakulhat ki oktatási diktatúra. A képzésen belül meg kell maradnia a tanuló szabad akaratának és döntéshozatalának. Mert hiába bizonyítja be a rendszer, hogy erre vagy arra a feladatra lenne a legalkalmasabb, ha az a fiatal teljesen más pályán képzeli el a jövőjét. A társadalom és a társadalmi érdek nem kényszerítheti arra, hogy a képességeinek legmegfelelőbb szakmát válassza akarata ellenére. Ugyanígy meg kell akadályozni azt, hogy kialakuljon akár egy genetikai alapú, akár egy tudásalapú szegregált társadalom, amely a születése, genetikai állománya vagy a későbbiekben megszerzett tudása alapján állapítja meg az egyén „értékét”, és sorolja be erőszakosan a társadalomha a hatalom által megállapított helyére. Nincs szükségünk egy megvalósuló Gattacára, ne szülessen meg a filmben látható embertelenül emberi társadalom!

Bálint László

interjĂş

Hazájában igazi sztárként kezelik Andreas Eschbach német szerzőt. Nálunk egyelőre kevésbé ismert, de remélhetőleg ezen változtat majd a nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent regénye, a meglehetősen egyedi felépítésű Hajszőnyegszövők. Eschbach kompromisszummentes hozzáállásából, magas követelményeiből és önmagával szemben is tartott szigorából egyaránt sokat tanulhatnak a kezdő és gyakorló írók, de még az olvasók is.

93

andre as eschbach

94

Mindenekelőtt érdemes a regény címével kezdeni, a Hajszőnyegszövők igen érdekes címválasztás. Mi született meg előbb, a cím vagy az ötlet?

Az ötlet. Olyan emberekről szerettem volna írni, akik valami különösen extrém munkával töltik egész életüket, amiről ráadásul igencsak kétséges, hogy van-e értelme egyáltalán egy életen át csinálni. Aztán valahogy megjelent előttem az emberi hajból szőnyeget készítő emberek képe, egy olyan áldozatot kívánó munkáé, amelynek során egyetlen szőnyeg elkészítése a legjobb esetben is egy egész emberöltőt vesz igénybe.

A regény struktúrája rendhagyó, engem leginkább Luis Bunuel A szabadság fantomja című filmjére emlékeztetett, ahol minden újonnan megjelenő karakter külön cselekményszálat kap, ami nem feltétlenül áll kapcsolatban az e1őzővel. A különbség az, hogy az ön szereplőinek mozaikja végül kiad egy nagyobb, összefüggő és megdöbbentő történetet.

Miért döntött e mellett a megoldás mellett?

A kezdetek kezdetén csak egy novelIám volt, amiből később az első fejezet lett és az ötlet, hogy írjak egy újabb történetet, ami kiegészíti az előzőt; hogy az egész képtelenségét más nézőpontból mutassam be: ez végül az utolsó előtti fejezet lett, az, amelyik megoldást kínál a rejtélyre.

Aztán mikor megírtam, úgy éreztem, hogy a két történet nagyon távol áll egymástól és össze kellene kötnöm őket, néhány lépcsőt iktatva az első és a jóval átfogóbb utolsó közé.

Ez adta az ötletet, hogy próbáljam ki, tudok-e írni egymástól független nóvelIákat, amik megfelelő sorrendben olvasva egy egészen más, nagyobb történetet adnak.

Az első novelláját 1975-ben publikálta, az oIvasóknak mégis 20 évet kellett várniuk az első regényére. Miért? A Hajszőnyegszövőket olvasva az embemek egyáltalán nem az az érzése, hogy első regényről van szó.

Mennyi ideig dolgozott rajta?

Nem ez az első regényem – csak az első, amit azzal a szándékkal írtam, hogy megjelenjen.

A 20 évben, mely az első publikált novellám – egyáltalán nem volt jó, olyan, amilyenre egy 15 éves tanulótól számíthat az ember – és a Hajszőnyegszövők megjelenése között eltelt, rengeteget írtam, többek között legalább tíz – nagyobbrészt befejezetlen – regényt. Még mindig megvannak, de sosem fogom megjelentetni őket, mert egyszerűn nem jók. Szükségem volt erre a 20 évre, hogy írói képességeimet megfelelő szintre hozzam és hogy élettapasztalatot szerezzek, ami legalább olyan fontos egy író esetében, mint az írástechnika.

Igazából kb. másfél év alatt írtam meg a Hajszőnyegszövőket. Nagyon egyenetlen „gyártási idő” volt, egyes szereplők egy nap alatt születtek, mások kidolgozása hónapokba tellett. Emellett minden egyes fejezetet kipróbáltam abból a nézőpontból is, hogy működik-e önmagában egy olyan olvasó számára, akinek fogalma sincs a nagyobb összefüggésekről, mert azt akartam, hogy mind önálló novella legyen. Ez a tesztelés és finomítás is eltartott jó ideig.

Én értem ezt a legkevésbé, de azt hiszem, a regény szokatlan formája, ami addig ismeretlen élményt nyújt az olvasónak, biztosan az okok között szerepel. És talán maga a történet is: nem merném azt mondani, hogy bármelyik jövőbeli olvasónak tetszeni fog – de azt nagy biztonsággal megjósolhatom, hogy nem lesz olyan olvasó, aki valaha elfelejti majd.

2001-ben megjelentetett egy folytatást Quest címmel. Ha jól tudom, ez valójában inkább egy előzmény. Tudna pár szót mondani róla, illetve megindokolná miért kapott angol címet a könyv?

A Quest előzmény, de függetlenül is olvasható; sokan így is tettek, mert ez a regény még a Hajszőnyegszövőknél is sikeresebb lett. A cím angol szó is, meg nem is – ugyanis a regény egy Eftalan Quest nevű űrhajóparancsnok történetét meséli el, aki minden idők legvakmerőbb küldetésére indul. De persze szerettem volna játszani a szavakkal is, hiszen az angol quest szó azt is jelenti, hogy mitikus utazás egy meghatározott cél felé, ami nagyon is passzol a történethez.

Valójában a két regényt összekötő szál igen vékony. A Quest 80.000 évvel a Hajszőnyegszövők előtt játszódik ugyanabban az univerzumban, így mindkét könyv erősíti a másik megértését.

Tervezi a Hajszőnyegszövők történetének trilógiává bővítését valamikor a jövőben?

Igen, valójában számos további, ebben az univerzumban játszódó regényhez van ötletem – formailag mind meglehetősen rendhagyó, de ami a science-fictiont illeti, egy másik tervem foglalt le az utóbbi években, az ötrészes Marsprojekt sorozatom, egy kalandos történet fiatal olvasóknak. Ez utóbbi ahogyan azt az eladások is mutatják elég hamar belopta magát a felnőttek szívébe is. A sorozatot most már befejeztem, és épp azt mérlegelem, milyen új történetet írjak a hajszőnyegszövőkről.

Mondhatni, az utóbbi könyveiben elfordult az SF-től, de szinte mindegyik tartalmaz fantasztikus elemeket. Miért van ez?

Az igazat megvallva a legkevésbé sem érdekel, hogy egy regényem beleillik-e egy tematikába, vagy sem -ez legyen a kiadók gondja, ne az enyém. Az én dolgom az, hogy egy ötletből a mindenkori képességeimhez mérten megírjam a legjobb könyvet. {gy nem tagadom, de nem is erősítem meg, hogy elfordultam volna az SF -től, ha így érzi, biztosan megvan rá az oka. Annyit mondhatok, hogy szerintem nem a fantasztikum jelenti az SF lényegét, hanem a tudományos elemek, ezek pedig mindegyik regényében szerepelnek. Akárcsak a filozófiai kérdések, amik legalább annyira fontosak hát nem az emberi lét alapvető kérdéseivel fog-

interjú

A Hajszőnyegszövők az első regénye, mégis az egyik legsikeresebb, már hét nyelven megjelent. Ön szerint mi az oka ennek?

95

andre as eschbach

96

lalkozik minden SFregény? Így az, hogy egy történet fantasztikus környezetben játszódik vagy a mai, jól ismert világunkban, sokkal inkább formai, mint tartalmi kérdés.

2004-ben szerkesztett egy SF antológiát. Ön szerint mitől jó egy Sci-Fi-történet?

Szerintem akkor jó, ha kiterjeszti a képzeletemet, és elmagyaráz nekem egy különös „mi lenne, ha…” -ötletet – méghozzá szórakoztató módon. Elismerem, ez három igen kemény elvárás.

Olvas még SF-et? Vannak kedvenc írói, akik hatással voltak a munkáira?

Őszintén megvallva, nem igazán vagyok elégedett a mai SF-fel. A legtöbb – még a legelismertebb regények is – csak elcsépelt történeteket ismétel századszorra anélkül, hogy valami újat adna hozzá. Nem is igen emlékszem olyan SF-regényre a közelmúltból, ami igazán lázba hozott volna. Az utóbbi kb. 10 évben inkább a szépirodalmi könyvek keltették fel az érdeklődésemet.

Ugyanakkor azt is be kell valljam, hogy igen ritkán akad olyan könyv, amit igazán értékelhetőnek találok. Az utóbbi években nullán áll az „élmény-számlálóm”. Egy év már jónak számít, ha egynél több jó regényt olvasok benne. Az írók talán hajlamosabbak az ilyen erős kritikára az átlagolvasónál.

Tervezi, hogy valaha is visszatér majd a vegytiszta Sci-Fi-hez?

Szerintem a vegytiszta SF kifejezés értelmetlen. Mi az? Amilyen valaha volt? Az SF ne fejlődjön? Ha az a kérdés, hogy tervezek-e olyan Sci-Fi regényeket írni, mint a 30 évvel ezelőttiek, a válaszom egyértelműen nem. A célom, hogy az előttünk álló századnak írjak regényeket. Egyáltalán nem érdekel, hogy valaki az SF polcra helyezi a könyveimet, vagy máshová – amíg legalább felteszik őket a polcra… az interjút Csordás Attila készítette

r o v at

97

98

Hugo-díj Az angolszász SF egyik legfőbb díja, rajongók és profik közösen ítélik oda szavazással, évente több kategóriában – a WorldConon adják át.

Nebula-díj Az Amerikai SF és Fantasy Írók Szövetségének díja, a tagok szavazással ítélik oda, évente több kategóriában – külön banketten adják át.

SFWA Nagymester Az Amerikai SF és Fantasy Írók Szövetségének életműdíja, a szövetség tisztségviselői ítélik oda évente egy szerzőnek – a Nebulabanketten adják át.

Brit SF-díj A Brit SF Szövetség díja, szavazással ítélik oda évente több kategóriában – az EasterCon találkozókon adják át.

J. W. Campbell emlékdíj Harry Harrison és Brian Aldiss által az Astounding egykori szerkesztőjének emlékére alapított díj; zsűri ítéli oda az év legjobb Amerikában kiadott regényének – a Kansasi Egyetemen adják át.

Philip K. Dick-díj Az író emlékére Thomas M. Disch által alapított díj, zsűri ítéli oda évente a legjobb Amerikában megjelent puha-fedeles regény szerzőjének – a Norwesconon adják át.

Locus Közönségdíj A Locus magazin olvasói által szavazással évente odaítélt díj – külön banketten adják át.

Sidewise-díj Az alternatív történelem témájában írt legjobb regénynek és elbeszélésnek ítéli oda a zsűri évente – a WorldConon adják át.

Európai SF Nagymester Az Eurocon szervezői által odaítélt életműdíj – az évente megrendezett Eurocon találkozókon adják át.

Következő számunk tartalmából Júniusi számunkban Lucius Shepard 2008-ban Hugo-díjat nyert kisregényeinek közlését kezdjük el. Központi témánkban azt járjuk körbe, hogy az SF egyik kedvenc témája, a mutáció hogyan jelentkezik a tudomány világában, és hogyan befolyásolhatja majd életünket a jövőben.

Ehhez kapcsolódik Suzy McKee Charnass novellája is, a mutáció egy jól ismert fajtájáról. Henry Kuttner veszedelmes albérlőkről ír, Jean-Claude Dunyach űrutazásról és mesterséges intelligenciákról, Kánai András pedig egy forradalmian újfajta szuperhősről. Terveink szerint megemlékezünk még a nemrég elhunyt Fekete Gyuláról, havi retrónk pedig ezúttal egy igazán gyönyörű Theodore Sturgeon-novella lesz. Következő számunkat keresse az újságosoknál június 1-jétől!

Last Contact © 2007 by Stephen Baxter (The Solaris Book of New Science Fiction) • Az Egyetértés kora © 2010 by Huba Regényi • Billenium © 1961 by James Graham Ballard (New Worlds) • Ketama © 1996 by Silvio Sosio (Terzo millenio) • Békével jöttünk © 2008 by Zoltán Galántai • The Small Stones of Tu Fu © 1978

by Brian Wilson Aldiss (IASFM) Borítókép: Farkas Milán - Sugar Galaxy 36 • Belső illusztrációk: „Sugar Galaxy” sorozat

Farkas Milán © 2010 Diploma • Készült 3 példányban • Nyugat-magyarországi Egyetem • Alkalmazott Művészeti Intézet

r o v at

99

olvass a jövőbe havonta • • • •