Somogy, Hird ÉS Vasas közösségi lapja • 2020. június • XIV. évfolyam 6. szám
Gondolatok a nemzeti összetartozásról a trianoni békediktátum 100. évfordulóján Tisztelt Olvasó! A „történelmi” jelzős kifejezés mind annyiunkban olyan asszociációkat kelt, mintha az valami régmúlt időszaknak a tankönyvízű, kötelező évszámokhoz kötött, homályos emlékezetünkre tá maszkodó kérdése volna, amiben nem érezzük magunkat igazán jártasnak. „Történelmi időként” családi és baráti beszélgetésekben felsejlik az államala pítás dicső kora Szent Istvánnal, aztán a nagy törökverő Hunyadi, akiért a ha rang szól, vagy Mátyás király, az „igaz ságos” népköltészeti emlékezetben is megmaradt alakja. Baranyában különö sen hangsúlyos a mohácsi vész korsza kos tragédiája, Zrínyi hősies áldozata, a Habsburgok elleni szabadságharcaink, Rákóczi a kurucokkal, majd Kossuth, meg Petőfi a 48-as ifjakkal. Aztán a min den magyar települést érintő első világ háború, utána az 1990 előtti iskolás évek ben agyon tanított Tanácsköztársaság mára már lelepleződött mindennapi ter rorja, no meg az 1990 előtt elhallgatott, a Nagy Háborút lezáró béke, a Trianoni Békediktátum 1920. június 4-én. Ezek azok a „történelmi” események, amelyeket 100 éve meghaladtunk már. Minden, ami ezután történt, a történel münk része, de még vannak élő tanúi, mint a minden magyar családot érintő második világháború, a tragikus em berveszteséget okozó holocaust, a „fel szabadulásként” ünnepeltetett szovjet megszállás, majd az államosítás, a pad láslesöprés, a téeszesítés, a kulákosítás, a besúgó hálózatok és az internálások kora, azaz a Rákosi-rendszer, az erre válaszul érkezett, nagyapáink nemzeti önbecsü lését visszaadó 1956 forradalma és sza badságharca, amit követett a vérbefojtók 33 éves úgynevezett „konszolidációja”, a Kádár-korszak. Végül a mi életünk ben már a diktatúra megszűnését hozó, de csalódásokkal teli, 30 évvel ezelőtti rendszerváltoztatás mind-mind abba a kategóriába esnek, amelyekhez szemé
lyes családi anekdoták is kapcsolódnak, sőt iránymutatást adnak, és nem csupán a történelemkönyvek száraz tényadatai. De mi a helyzet Trianonnal? Az utol só „történelmi esemény”, amely meg változtatta egész elkövetkező történel münket, benne mai lehetőségeinket is, mennyiben saját történetünk ma 100 év elteltével? Családi beszélgetésekben, bo rospincék mélyén, bányásztalálkozókon vagy egyházi közösségekben mindig is meghatározta magyar identitásunkat a tudat, hogy valakik ott 1920-ban a fran ciáknál, Versailles-ban igaztalan, galád, aljas módon megbüntették az ezer éves Magyarországot. Mintha mi lettünk volna okozói az első világháborúnak. A tényeket tudjuk. Elvették országunk 2/3ad részét és más országokhoz csatolták, a lakosságszám 20,9 millióról így 7,6 mil lióra csökkent. Ami ennél is szörnyűbb, hogy az akkori soknemzetiségű Magyar országot úgy szabdalták fel, hogy az egy tömbben élő magyarok 1/3-ad részét is odadobták a bosszúszomjas utódálla moknak, akik kisebb jogokat biztosítot tak az új országaik területére átrajzolt magyar kisebbségnek, mint amit az ő anyanemzetük megkapott a történelmi Magyarországon. Nyolc-tíz év múlva ne ves európai történészek és államférfiak ki merték mondani, hogy ez a határren dezés és ez a békerendszer mérhetetlenül igazságtalan és újabb konfliktusokhoz vezet, változtatni kell rajta. Igen, 1938 és 1941 között a bécsi döntések etnikai határok mentén a 93 ezer km2 Kis-Ma gyarországhoz visszacsatoltak ugyan kb. 66 ezer km2 korábban elcsatolt területet. Ezt a szomszéd utódállamok nagyrészt elfogadták, de a döntőbírák, a németek és olaszok 1945-re a háború vesztesei lettek, így az akkori igazságosabb hatá rokat nyomban visszaállították a párizsi békeszerződésben lényegében a trianoni csonka határokhoz. Nekünk, mai utódoknak három fel adat adatott. Egyrészt a száz év szét
szakítással dacoló 15 milliós nyelvikulturális-közjogi egységünket fenn kell tartanunk. Ennek különlegesen szép ki fejeződése az Országgyűlés 2010-es dön tése, amelyben 100 év után visszaadtuk a magyar állampolgárságot az elcsatolt magyarok mai utódainak. Másrészt erő sítenünk kell a kulturális és gazdasági együttműködést a magyar-magyar kap csolatokban. Az erre irányuló kormány zati programoknak is vannak komoly eredményei, amelyekből minden ma gyar profitál. Harmadrészt a mai fiatal generációnak élményszerűen meg kell mutatni, amit tőlünk még megtagad tak, hogy igenis ott élnek a szomszéd országokban velünk azonos identitású magyar testvéreink milliói. Tapasztalják meg, hogy jó érzés Székelyudvarhelyre utazni 700 km-t, ott átélni, hogy minden felirat magyar, mindenki magyarul be szél a boltokban, az utcán, a fagyizóban. Átmenni Kopácsra, Lendvára, Sza badkára, Dunaszerdahelyre, Kassára, Beregszászra, Munkácsra, Szatmárné metibe, Nagyváradra, Szalontára, vagy beutazni Kalotaszegre, Székelyföldre osztálykirándulásokkal, családi-baráti kirándulásokkal, hogy lássák, hallják gyermekeink: nagyobbak és erősebbek vagyunk, mint amit a térkép mutat. Hogy átéljék nagyapáink könnyeit: „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!”, hogy énekeljék összekarolkozva: „Történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk, mi egy vérből valók vagyunk.” – Így válik a távolinak tűnő, száz éves „történelmi örökség” a 21. században is mindnyá junk élményévé, identitásává és felelős ségévé, hogy szívünkben és elménkben ott dübörögjön az 1920-as magyarokkal és mai utódaikkal az anyaországban és szerte a Kárpát-Hazában: „Hiszek Ma gyarország feltámadásában!” Pécs, 2020. június 4. Dr. Hoppál Péter országgyűlési képviselő, miniszteri biztos