Dunántúli híres betyárok faragott mézeskalács ütőfákon
A mézeskalács készítés, mintázás eszközei több évszázadon keresztül a negatív vésetű fa formák, az ún. mézeskalács ütőfák, verőfák voltak. A változatos mintákat ábrázoló faragott formákat ügyes kezű mézesbábos mesterek vagy segédeik, illetve erre szakosodott vésnökök készítették dió vagy körtefából.
A magyar múzeumok gazdag néprajzi gyűjteményeiben több ezer faragott mézeskalács ütőfa található. Kézműves foglalkozásokon, bemutatókon népi kézművesként célunk a gazdag mintakincs bemutatása, tovább örökítése, a régi minták életre keltése kortárs fafaragó művészek által készített múzeumi ütőfa másolatok és egyéb hagyományos népművészeti motívumokat ábrázoló kézzel faragott formák segítségével.
A faragott formák mintáikat tekintve igen változatosak, az idők során a megjelenített témák, minták változtak, gazdagodtak. A középkori egyházi ábrázolások mellett a XVIII.-XIX. századtól megjelentek és elterjedtek a profánabb ábrázolású ütőfák, a mézeskalácsok vallási szerepét ajándékozási szerep váltotta fel, a mézesbábok szimbolikus jelentéssel bíró, népszerű vásári ajándéktárgyakká váltak.
A leggyakoribb formák: a baba, szív, kard, ló, huszár mellett igen változatos mintákat találunk a múzeumi gyűjteményekben, ezek közül szeretném most kiemelni s pár példán keresztül bemutatni a betyár zsánerfigurákat ábrázoló mézesbáb ütőfákat. A betyárokkal kapcsolatos folklór a szabadságharc után virágzott, a magyar betyárok népballadákat, népdalokat, népi motívumokat ihlettek, népművészeti tárgyak, köztük mézesbáb ütőfák is őrzik a betyáraink romantikus emlékét. A Rákóczi-szabadságharcot követően nincstelen parasztok, szabados életformájú pásztorok, csavargók, foglalkozás nélkül maradt katonák, a társadalom perifériájára szorultak felcsaptak útonállóknak, vagy bandákba tömörültek és többedmagukkal fosztogattak, raboltak. A betyárkodás főként az Alföldön és a Bakony és Somogy lankáin volt jellemző. Az üldöztetés életük részévé vált, erdő mélyén, lápokban vertek tanyát, sokszor megfordultak csárdákban. A betyárok fénykora a XIX. század (egybeesik a mézesbáb formafaragásának fénykorával), a Habsburg-ellenes hangulat hősőkké avatta a hatalommal szembeszegülő betyárokat. Az alföldi Rózsa Sándor után a leghíresebb magyar betyár Sobri (Zsubri) Jóska (1810-1837) volt, aki Pap József néven született Vas megyében. Apja a Sopron vármegyei Sobor faluból származott, innen jöhetett a Sobri ragadványnév. A legendák szerint csinos termetű és arcú legény volt, imádták a nők, fiatal korában, szinte gyerekként disznólopásba keveredett, ami miatt a szombathelyi börtönben ült két évet, itt tanult meg írni és olvasni, modora, öltözködése is megváltozott. Szabadulás után kirabolt társával egy juhászt, eztán bujkálásra kényszerült, hasonló sorsú szegénylegények betyárvezére lett a Dunántúlon.