SZALON
www.ujszo.com
19
2016. AUGUSZTUS 13.
Kínai tartózkodásunk utolsó szakaszára viszszatértünk Lijiangba.
A festői Tigrisugrás-kanyon (A szerző fotótárából)
M
ielőtt elutaztunk Hongkongba, meghívtam vendéglátóinkat egy igazi magyaros csirkepaprikásra. Szinte mindent sikerült beszerezni hozzá, csak a tejszínnel volt egy kis gond, mivel a naxik semmilyen tejterméket nem fogyasztanak. Végül egy kis kávétejszín megoldotta a problémát. Most, visszatérésünk alkalmából a család várt ünnepi vacsorával: baobaóval (ezt mi knédlinek hívjuk, pontosan úgy is készül, olyan az íze és az állaga is) fekete tyúkkal, babával (ezt meg lángosnak hívjuk, szintén ugyanúgy készül, még a mérete is egyezik, csak errefelé csilikrémmel vagy ízletes erjesztett szójával eszik). Rögtön a következő napon nekifogtunk a programunk végére tervezett művészeti találkozó szervezésének és a performanszok előkészítésének. Napokat töltöttünk Lijiangban kőfaragót, üvegest, bádogost, nyomdát keresve. Közben egy eldugott kis utcában találtunk egy halas kő-hotpot vendéglőt. Az aznapi ajánlatuk helyi hal volt. Az asztalon lévő kőedényben előkészítették a halat, a zöldségeket, a fűszereket (a hozzávalókat mi válogathattuk össze), majd forrásvizet adtak hozzá. Letakarták valamilyen növényből készült kalappal, és a kőedény aljára szerelt csövön keresztül erős, sistergő gőzsugárban 10-15 perc alatt megpárolták. Rendkívül ízletes volt, soha nem ettem ennél finomabbat. A meglepetés otthon várt, amikor utánanéztünk, mit is ettünk. Földünk egyik legősibb halfajtája, a kínai tok (acipenser sinensis) egy fiatal példányát szolgálták fel nekünk. Ez a hal akár nyolcméteresre is megnő, több ezer kilométert úszik a tengerből a Jangce folyó felső folyásáig, hogy világra hozza utódait. Mivel rengeteg gátat építettek ide, már nem tud felúszni az ívóhelyére. Több programot is indítottak a faj megmentésére. Ma a pandával együtt Kína legveszélyeztetettebb állata. Tilos halászni, és még a mesterségesen tenyésztett példányait is csak különleges engedéllyel rendelkező vendéglők szolgálhatják fel. Jó étvágyat a lelkifurdaláshoz… A Lijiang Stúdió tulajdonosa, Jay és egy újabb amerikai művész, Madeline is megérkezett, s miután egyeztettük velük a tervezett programot, ők is beszálltak a találkozó szervezésébe. Jay ráadásul bejelentette, hogy a kiállítás és a találkozó produkciós költségeit is állja. Először egy négynaposra tervezett performanszon kezdtünk dolgozni. Sokáig gondolkodtunk, hogy a megoldatlan szemétszállítás miatt szinte mindenhol előforduló szemétlerakatok, a tonnaszám használt peszticidek és műtrágyák vagy az emiatt az őszibarackfákon egyenként speciális papírzacskóba csomagolt gyümölcsök látványával kezdjünk-e valamit. Ráadásul a környéken egy cég óriásplakátokon hirdette és joghurthoz hasonlította (sic!) iható műtrágyáját (és ez nem túlzás). Az ivóvíz szinte mindenütt szennyezett. A talajvíz 80 cm-es mélységben elérhető, és a kutakat nem fúrják mélyebbre.
Dongbák, kövek és a dühöngő Jangce
Megvalósult a művészeti találkozó: elfogadta a meghívást a helyi naxi zenekar és az egyik legismertebb vallási vezető is.
Végül azonban az ötletet a környék ma már betiltott kőfejtői, a tó hozzánk közeli mesterséges gátja (amely megakadályozza, hogy a víz a hegyekből a folyóba szivárogjon) és a rengeteg megsebzett hegy látványa adta. Több helyi szakembert és a környéken használt vicces traktorok egyikét is bevontunk a performanszba. Er Ge (a név jelentése két testvér; az én
KÍNA Lijiang
Juhász R. József kínai útinaplója (6.)
kínai becenevem 2014 óta Liu Ge, azaz hat testvér), a házigazdánk ragaszkodott hozzá, hogy ő vezesse a traktort. Az első napon nekivágtunk, hogy megtaláljuk a performanszhoz megfelelő követ. Még aznap meglett, a közelben lévő kővágónál méretre szabattuk és hazaszállítottuk. Másnap egy helyi kőfaragó kínai nyelven belevéste a kőbe a következő szöveget: Árnyékot csak az idő vet. Következett a hosszadalmas kézi csiszolás. Er
Ge közben megegyezett egy helyi halásszal, aki kölcsönözte a csónakját a performanszhoz. Nanxi pedig egy üvegest talált, aki elkészítette a kővel azonos méretű és formájú üvegedényt. Ezek után mindketten magunkhoz vettük tárgyainkat, és traktorral elindultunk a közeli tóhoz. A követ a csónak elejére helyeztem. Nanxi a csónak hátuljába ült a jókora üvegedényével. Egyetlen bambuszrúddal, gyakorlat hiányában komoly erőfeszítések
árán sikerült beevickélni a tó mélyebb részére. Itt a követ a tóba löktem, Nanxi pedig megtöltötte az üvegedényét vízzel, lezárta és a hátára kötözte. Elindultunk vissza a traktorhoz. Az én kövem sem volt könnyű, de ő is roskadozott a vízzel teli üvegedény súlya alatt. Hosszú út várt rá a kőfejtőig, ahol pontosan ugyanarra a helyre vitte a vizet, ahol a követ találtuk. Pár napunk maradt a kiállításig és a találkozóig. A 14 tagú helyi naxi zenekar is elfogadta a meghívásunkat. Ráadásul pár nap gondolkodás után elfogadta felkérésünket az egyik legismertebb és legműveltebb dongba (vallási vezető, sámán), aki a hieroglifikus írást is ismeri, és egy nappal a többiek előtt meg is érkezett. Mivel a találkozó egyik programpontja egy időkapszula elkészítése volt, egy idővel kapcsolatos szertartás elvégzésére kértük meg. Végül is 18 művész érkezett a kétnapos találkozóra. Az első napon egyéni performanszok, közös performansz (ún. csoportszituáció), egy jó hangulatú koncert (különleges naxi hangszerekkel, 40–90 éves zenészekkel), valamint magyaros csirkepaprikás várta az érdeklődőket. Lassan megtelt az időkapszula is. Gyermekvállalási engedélytől kezdve az évek óta gyűjtött hajig mindenféle idővel kapcsolatos tárgy került a borítékokba és a vízálló fémdobozba. A dongba egy különlegesen csiszolt, gyűrű alakú követ hozott. Másnap kora reggel megérkezett a kőfaragó, hogy a dátumot és az időkapszula szót rávésse az előre elkészített kőkockára. Amíg ő dolgozott, a dongba elkezdte a csaknem háromórás szertartást. Délután 3 óra körül az időkapszula 10 évre a Lijiang Stúdió udvarának közepére került. 2026. július 10én itt találkozunk újra. A tartózkodásunk végéig hátralévő négy napban felkerestük a világ egyik legmélyebb kanyonját, a 3800 méter mély Tigrisugrás-kanyont (Tiger Leaping Gorge) a naxik szent helyét, a Baishuitaiban levő forrást, amely Kína egyik legnagyobb mészkőteraszát táplálja vízzel és ásványi anyagokkal. Fantasztikus látvány tárult elénk. A Jangce felső folyását a két hete megérkezett esős időszak (július– szeptember) bőségesen felduzzasztotta. Félelmetes érzés volt ott állni egy hatalmas sziklán, a dühöngő Jangce közepén, az 5600 méteres Jade Dragon és az 5400 méteres Haba hegycsúcs között. Az út a kanyon aljába és vissza kb. 6 órát vett igénybe meredek létrákon, alagutakon, csúszós sziklákon és függőhidakon keresztül. Az éjszakát egy vendégházban töltöttük a kanyon közepén, majd másnap továbbmentünk Baishuitaiba, ahol a szent forrást éjjel-nappal őrző dongbával elszívtunk egy cigarettát, füstölőt gyújtottunk és készítettünk egy selfit. Hazafelé még megkóstoltuk a yaktúróval töltött pásztorbatyut, egy helyi yi specialitást. Ahogy az hosszabb utazások során történni szokott, már az otthoni ízekre gondoltam, különösen a zsíros kenyérre. Bárhol jártam is, bármit ettem is, ennél furcsább ételt sehol sem találtam. Kínai útinaplómnak ezzel vége. Az írás pillanatában a Fülöp-szigetek egyik legnyugatibb szigetén, Palawanon dolgozom. Készül az Opus nyári száma és az új verseskötetem...
A mellékletet szerkeszti: Lakatos Krisztina. Telefon: 02/59233 427. E-mail: szalon@ujszo.com. Levélcím: Szalon, Lazaretská 12, 814 64 Bratislava 1.