Issuu on Google+


4


4


illusztráció: Sirály Dóri

Vida Gábor

HAZAFELÉ

„A tévé olyan ablak, amely zárt világra nyí.lik” (U. E.)

Azt hiszem, másoknak sokkal könnyebben ment az azonosításom. Egészen a kezdetektől bolondnak tartottak. Hogy mi a búbánatos francot akarok én tulajdonképpen, amikor nem akartam semmit, és miért nem akarok valamit, amikor pedig a mindent akartam. Nem könnyű dolog ez egy űrbázison, amelyik egyfolytában száguld, amióta csak van és pályára állították. Létezik egy egészen összetett szakkollégium, ahol éveken át csak azt tanítják, hogy merre és hogyan száguld. Engem azért rúgtak ki ebből az elitképzőből, mert megkérdeztem, hogy honnan száguld. Honnan van ez az egész, mert az világos, hogy valaki egyszer kigondolta, megcsinálta, elindította, és azóta van az, ami van. De miért? Meg mi az, hogy elindította? Mert ez a vacak űrtelep egy kicsit olyan, mintha mindig is itt lett volna, mintha mindig is száguldana oda, ahova. Ám ez csak olyan mondás, mert lehet száguldani akármeddig, tetszőlegesen, de öröktől fogva, hogy ne lett volna sosem kezdete, az valahogy nem fért a fejembe. El is mondtam mindig, hogy nem értem, miért kellett eljönni, és mennyire szeretném ismerni azt a helyet, ahonnan. Azt mondta valaki erre, hogy identitásproblémáim vannak, és kirúgtak a speckollból, az elitek közül, mert ha egy űrbázis halad valahova, akkor olyanok nem lehetnek az elit, akiknek problémáik vannak, mármint identitás. Nehéz lehetett mindenkinek, hogy van egy kérdés, amire nem tudják a választ. Hogy mire jó ez az egész? Nem csak úgy általában, hogy az embernek, ha már kozmoszlény, valamivel foglalkoznia kell, meg kell hódítani a galaktikát, ki kell teljesíteni a küldetést. Na de ki küldött? Honnan és miért? És mikor megyünk haza? Ez volt a legszörnyűbb kérdés, amitől mindenki úgy maradt, én is egy kicsit. El lehet képzelni, hogy mit jelent egy ilyen okoskodó fazon a hipertérben száguldó űrbázison. Dehogy száguld, ez csak amolyan régi szólásmondás, bizonyos jól megha6

tározott pályaíven harmadik kozmikus sebességgel mozog. Van erre kalkulus, de szerintem senki nem érti, vagyis érti, mert nagyon jól kikerültünk minden, a pályaív töretlenségére veszélyes objektumot, azaz nem rohantunk bele semmilyen űrtakonyba –  eddig. És amikor legalább századszor kérdeztem meg, hogy mire jó ez az egész, mi az, hogy űrbázis meg galaktika, és ki mondja meg, hogy miért, honnan és egyáltalán, akkor azt mondták, hogy mehetsz, fiú, a legénységi konyhára, vezérkapitány soha nem leszel, de egy jó szakács még kitelhet belőled. Krém, tabletta, folyadék, összekavarod, egyik nap a pirosat a fehérrel, másnap a kéket a barnával, harmadik nap a zöldet a sárgával, és megvan a menü. A központi számítógép kiosztja minden napra, minden embernek a fejadagot, te csak megkavarod és kiteszed nekik, utána mosogatsz, benyomod a gombot, és a gép elvégez mindent, de nem kérdezed, hogy miért. Megnyomod a gombot, és kuss, mondta nyomatékosan a konyhafőnök. Megmarkolta a vállamat, merően a szemembe nézett, és én tudtam, hogy most egy ideig nincs kérdés, ez a kantin, lennebb már nem kerülhetek. Ehetsz, amennyit akarsz, ezt az üzenetet küldte a központi számítógép is. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb felajánlható jutalom azért, hogy nem kérdezem többé azt a honnant. És magamnak bármelyik port bármelyik krémmel és folyadékkal összekeverhettem. Mert ezek azt hitték, hogy tulajdonképpen csak éhes vagyok, meg szaporodni akarok, azért kérdezek olyan baromságokat, hogy feltűnjek a szakácsnak, a nőknek vagy a kapitánynak, pedig én csak nem értettem az egészet, vagyis nem értettem semmit, tehát enni akartam, szaporodni, és feltűntem. Ez volt. A konyhán volt étel és voltak nők, lehetett volna szaporodni, de én akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen csak kíváncsi vagyok, amikor

egyszer, evés meg szex után egy buta és kövér nő mutatott valamit, és én elcsodálkoztam, hogy mi lehet az, amit úgy neveznek, hogy Umberto Eco szakácskönyve. Arról a speckoll egy rövid előadásán hallottam, hogy vannak ilyen meg amolyan régi tárgyak az űrbázis egy rejtett szegletében, és nem szabad akárkinek hozzájuk nyúlni, mert nagyon értékesek, meg úgysem tudnánk mire használni őket. Néha viszont egyik-másik kollégista megpróbálta felkutatni azt a körletet, és ha sikerült kijátszani a biztonsági rendszert, elhoztak onnan semmire sem használható régi tárgyakat, és ennek a konyhán dolgozó kövér nők, de talán a soványak is, módfelett örültek valamilyen általam érthetetlen okból. Volt mindenből dupla adag, és idővel, amikor már meggyökeresedtem arrafelé, nekem szóltak, hogy intézzem el ezt a központi adagleosztó géppel, azaz a fiúk extra adagot kaptak, én pedig extra adag sovány vagy kövér nőt, és egyszer, egyetlenegyszer egy tárgyat, amiről most már tudom, hogy könyv. Akkor ezt nem volt ilyen könnyű megállapítani. Meg nem is volt elég időm hozzá, talán húsz percig volt nálam, és aztán jött a rendőrség, elvitték az értékes holmit, mindenki tudta, hogy nem az enyém, ellenállást nem tanúsítottam, bántani nem bántottak, mélyebbre nem kerülhettem, de az első pár oldal, amit elolvastam, végképp megerősített abbéli hitemben, hogy ezzel az egész ramattyal baj van. Kiújult az egész identitásproblémám, és nem akart befejeződni… Mert mi az, hogy tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával? A központi számítógép azt mondta erről az Umberto nevű Ecóról, hogy régi mágus,

aki sok olyan dolgot tudott, amit az ő korában már senki nem akart érteni, és amelyek azóta elavultak. De mi az, hogy őzgerinc, kérdeztem, és erre a központ azt mondta, hogy nincs a memóriában. Fokhagyma, áfonya, mártás és mandula. Nem faggattam akkor tovább a központot, olyan volt már így is az egész, mintha egy számomra tiltott rekeszbe próbáltam volna bejutni, és ettől az összes megfigyelőeszköz narancssárgán kezd el villogni. Roppant utálom azt a központi tudakozót, amelyik valamit elhallgat, és még csak nem is teszi elegánsan. Ezt azonban a kövér nőknek ott a konyhán nem mondhattam el, meg a soványaknak is hiába próbáltam volna, be kellett érnem azzal, hogy műszak után az egyik szobányi nagy keverőtartályt teleengedtük langyos vízzel, és nagyokat fürödtünk. A megfigyelőtisztet bosszantotta, hogy a tartály belsejében sehogy sem tud kamerát elhelyezni, mert a keverőlapát mindig leverte, és ha belefőtt az ételbe, a legénység meg az alsóbb tisztikar is apró titán–  meg üvegdarabkákat köpködött, és szidta a büdös kurvákat, akik ilyet főznek, mintha sejtenék, hogy a főzőedényben meztelenül fürdik a személyzet, és jókat dugnak a langyos vízben… 7


illusztráció: Sirály Dóri

Vida Gábor

HAZAFELÉ

„A tévé olyan ablak, amely zárt világra nyí.lik” (U. E.)

Azt hiszem, másoknak sokkal könnyebben ment az azonosításom. Egészen a kezdetektől bolondnak tartottak. Hogy mi a búbánatos francot akarok én tulajdonképpen, amikor nem akartam semmit, és miért nem akarok valamit, amikor pedig a mindent akartam. Nem könnyű dolog ez egy űrbázison, amelyik egyfolytában száguld, amióta csak van és pályára állították. Létezik egy egészen összetett szakkollégium, ahol éveken át csak azt tanítják, hogy merre és hogyan száguld. Engem azért rúgtak ki ebből az elitképzőből, mert megkérdeztem, hogy honnan száguld. Honnan van ez az egész, mert az világos, hogy valaki egyszer kigondolta, megcsinálta, elindította, és azóta van az, ami van. De miért? Meg mi az, hogy elindította? Mert ez a vacak űrtelep egy kicsit olyan, mintha mindig is itt lett volna, mintha mindig is száguldana oda, ahova. Ám ez csak olyan mondás, mert lehet száguldani akármeddig, tetszőlegesen, de öröktől fogva, hogy ne lett volna sosem kezdete, az valahogy nem fért a fejembe. El is mondtam mindig, hogy nem értem, miért kellett eljönni, és mennyire szeretném ismerni azt a helyet, ahonnan. Azt mondta valaki erre, hogy identitásproblémáim vannak, és kirúgtak a speckollból, az elitek közül, mert ha egy űrbázis halad valahova, akkor olyanok nem lehetnek az elit, akiknek problémáik vannak, mármint identitás. Nehéz lehetett mindenkinek, hogy van egy kérdés, amire nem tudják a választ. Hogy mire jó ez az egész? Nem csak úgy általában, hogy az embernek, ha már kozmoszlény, valamivel foglalkoznia kell, meg kell hódítani a galaktikát, ki kell teljesíteni a küldetést. Na de ki küldött? Honnan és miért? És mikor megyünk haza? Ez volt a legszörnyűbb kérdés, amitől mindenki úgy maradt, én is egy kicsit. El lehet képzelni, hogy mit jelent egy ilyen okoskodó fazon a hipertérben száguldó űrbázison. Dehogy száguld, ez csak amolyan régi szólásmondás, bizonyos jól megha6

tározott pályaíven harmadik kozmikus sebességgel mozog. Van erre kalkulus, de szerintem senki nem érti, vagyis érti, mert nagyon jól kikerültünk minden, a pályaív töretlenségére veszélyes objektumot, azaz nem rohantunk bele semmilyen űrtakonyba –  eddig. És amikor legalább századszor kérdeztem meg, hogy mire jó ez az egész, mi az, hogy űrbázis meg galaktika, és ki mondja meg, hogy miért, honnan és egyáltalán, akkor azt mondták, hogy mehetsz, fiú, a legénységi konyhára, vezérkapitány soha nem leszel, de egy jó szakács még kitelhet belőled. Krém, tabletta, folyadék, összekavarod, egyik nap a pirosat a fehérrel, másnap a kéket a barnával, harmadik nap a zöldet a sárgával, és megvan a menü. A központi számítógép kiosztja minden napra, minden embernek a fejadagot, te csak megkavarod és kiteszed nekik, utána mosogatsz, benyomod a gombot, és a gép elvégez mindent, de nem kérdezed, hogy miért. Megnyomod a gombot, és kuss, mondta nyomatékosan a konyhafőnök. Megmarkolta a vállamat, merően a szemembe nézett, és én tudtam, hogy most egy ideig nincs kérdés, ez a kantin, lennebb már nem kerülhetek. Ehetsz, amennyit akarsz, ezt az üzenetet küldte a központi számítógép is. Azt hiszem, ez volt a legnagyobb felajánlható jutalom azért, hogy nem kérdezem többé azt a honnant. És magamnak bármelyik port bármelyik krémmel és folyadékkal összekeverhettem. Mert ezek azt hitték, hogy tulajdonképpen csak éhes vagyok, meg szaporodni akarok, azért kérdezek olyan baromságokat, hogy feltűnjek a szakácsnak, a nőknek vagy a kapitánynak, pedig én csak nem értettem az egészet, vagyis nem értettem semmit, tehát enni akartam, szaporodni, és feltűntem. Ez volt. A konyhán volt étel és voltak nők, lehetett volna szaporodni, de én akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen csak kíváncsi vagyok, amikor

egyszer, evés meg szex után egy buta és kövér nő mutatott valamit, és én elcsodálkoztam, hogy mi lehet az, amit úgy neveznek, hogy Umberto Eco szakácskönyve. Arról a speckoll egy rövid előadásán hallottam, hogy vannak ilyen meg amolyan régi tárgyak az űrbázis egy rejtett szegletében, és nem szabad akárkinek hozzájuk nyúlni, mert nagyon értékesek, meg úgysem tudnánk mire használni őket. Néha viszont egyik-másik kollégista megpróbálta felkutatni azt a körletet, és ha sikerült kijátszani a biztonsági rendszert, elhoztak onnan semmire sem használható régi tárgyakat, és ennek a konyhán dolgozó kövér nők, de talán a soványak is, módfelett örültek valamilyen általam érthetetlen okból. Volt mindenből dupla adag, és idővel, amikor már meggyökeresedtem arrafelé, nekem szóltak, hogy intézzem el ezt a központi adagleosztó géppel, azaz a fiúk extra adagot kaptak, én pedig extra adag sovány vagy kövér nőt, és egyszer, egyetlenegyszer egy tárgyat, amiről most már tudom, hogy könyv. Akkor ezt nem volt ilyen könnyű megállapítani. Meg nem is volt elég időm hozzá, talán húsz percig volt nálam, és aztán jött a rendőrség, elvitték az értékes holmit, mindenki tudta, hogy nem az enyém, ellenállást nem tanúsítottam, bántani nem bántottak, mélyebbre nem kerülhettem, de az első pár oldal, amit elolvastam, végképp megerősített abbéli hitemben, hogy ezzel az egész ramattyal baj van. Kiújult az egész identitásproblémám, és nem akart befejeződni… Mert mi az, hogy tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával? A központi számítógép azt mondta erről az Umberto nevű Ecóról, hogy régi mágus,

aki sok olyan dolgot tudott, amit az ő korában már senki nem akart érteni, és amelyek azóta elavultak. De mi az, hogy őzgerinc, kérdeztem, és erre a központ azt mondta, hogy nincs a memóriában. Fokhagyma, áfonya, mártás és mandula. Nem faggattam akkor tovább a központot, olyan volt már így is az egész, mintha egy számomra tiltott rekeszbe próbáltam volna bejutni, és ettől az összes megfigyelőeszköz narancssárgán kezd el villogni. Roppant utálom azt a központi tudakozót, amelyik valamit elhallgat, és még csak nem is teszi elegánsan. Ezt azonban a kövér nőknek ott a konyhán nem mondhattam el, meg a soványaknak is hiába próbáltam volna, be kellett érnem azzal, hogy műszak után az egyik szobányi nagy keverőtartályt teleengedtük langyos vízzel, és nagyokat fürödtünk. A megfigyelőtisztet bosszantotta, hogy a tartály belsejében sehogy sem tud kamerát elhelyezni, mert a keverőlapát mindig leverte, és ha belefőtt az ételbe, a legénység meg az alsóbb tisztikar is apró titán–  meg üvegdarabkákat köpködött, és szidta a büdös kurvákat, akik ilyet főznek, mintha sejtenék, hogy a főzőedényben meztelenül fürdik a személyzet, és jókat dugnak a langyos vízben… 7


8

más választásom, meg kellett javulnom, el kellett altatnom magamban a hülye kérdéseimet, be kellett fognom a számat, el kellett hitetnem a parancsnoksággal, a megfigyelőrendszerrel, a hazugságvizsgálóval, hogy boldog vagyok, a legnagyobb szorgalommal végzem a munkámat, hiszek az űrbázis küldetésében, okultam hibáimból, legyőztem az identitásproblémáimat, és értelmi képességeimnek megfelelő beosztást szeretnék –  mondjuk lehetnék takarító a parancsnoki vagy a kutatói blokkban. Elég hosszú idő után választ kaptam a kérelmemre, és meg kellett jelennem valamiféle vizsgán, ahol magas rangú tisztek alaposan kikérdeztek, bár látszott az arcukon, hogy mindent tudnak. Végül jött a hazugságvizsgáló, egy kis mütyür az asztalon, ami narancsvörösen villog, ha nem őszintén válaszol a kérdésre valaki. Ettől általában mindenki betojik, mert nagyon nehéz őszintének lenni egy olyan világban, amelynek valahol az alapjaiban egy nagy hazugság van, esetleg több. Szóval az a készülék állandóan kellene villogjon. Egész sereg rutinkérdésen mentem át akadálytalanul, volt szó a hitről meg a szexről, Zelmáról és a kételyeimről, de tudtam, hogy közeledik az a kérdés, amelyen el fogok bukni. És akkor hirtelen ötlettel azt mondtam a kihallgatótisztnek, hogy kérdezhetek-e valamit, mert szerintem ez a gép nem működik jól, csak úgy próbából kérdeznék valamit, szerintem semmi baj nem lesz, hiszen a kihallgatótiszt nem hazudhat. Belement a játékba, és azt kérdeztem tőle, hogy látott-e olyan ablakot, amelyik nem a bázis valamely belső terére nyílik, hanem kifelé, a sötét űrre lehet nézni rajta. Nem látott, azt mondta a tiszt. De van-e, kérdeztem gyorsan, és mielőtt a tiszt észbe kapott volna, azt mondta, hogy nincs, és erre a hazugságjelző elkezdett sárgán villogni. Persze nem kaptam meg az áthelyezést, de tudtam végre, hogy mit keresek: Zelma rettentő büdös csókját és egy ablakot, amelyen ki akarok nézni ebből a rohadt űrteknőből, ki az egyre értelmetlenebbül táguló semmibe. Egyetlen esélyem volt, a ritka alkalmak egyike, amikor a bázis valamilyen kolosszális űrtakony mellett halad el, gravitációs tere összezavarodik vagy időlegesen összeomlik, és a személyzet a kiképzésen megtanult, állandóan gyakorolt módszerek alapján kézi erővel csukja be az ajtókat és min-

den stratégiai átjáró nyílászáróit, azután beszíjazza magát néhány órára. De volt eset arra is, hogy két napig tartott, ilyenkor egy kis nyugtatógázt engednek a levegőbe, hogy senki ne essen pánikba, nyugodtan üljön a helyén, amíg el nem múlik a veszély, és megtörténik a pályakorrekció. Ilyen alkalmat vártam, mert régi tanulmányaimból emlékeztem arra, hogy a kutatóblokk ötajtónyira van a kantintól, meg kell találnom Zelmát, és akkor ő elvihet a vezérlőterembe. Hosszú mentális felkészülésbe kezdtem, hiszen a nyugtatógáz hatását kell majd leküzdenem, és nem találtam más módszert, mint egész nap a Zelma büdös csókjára gondolni, és motyogtam közben a varázsigét, hogy: tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával. Ha csak nem volt más dolgom, ültem és motyogtam. Idővel komoly haladást értem el, mert ha nem figyeltem eléggé, vagy túl sokat beszéltem, a konyhafőnök gyanúsan szimatolni kezdett. Közeledett valami komoly, eddig nem észlelt nagyságú űrtakony, fekete lyuk vagy mi, egyre sűrűbben szólalt meg a vészjelző pityegés, szinte naponta el kellett játszani a szabad tárgyak rögzítését meg a nyílászárók kézi csukását, és aztán a parancsnokság közölte, hogy most az eddigieknél koncentráltabb lesz a pánikellenes gáz, talán két napig is eltart az átkelés a féregjáraton, de volt már ilyen, mindenki maradjon a helyén, végezze a dolgát, nem lesz semmi baj. Tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával, motyogtam egyfolytában, és egyre határozottabban kezdtem olyan ízeket érezni a számban, amelyeket még soha, az egészet körbelengte Zelma csókjának az emléke, de a többi nem hasonlított semmire, új volt, izgalmas, felkavaró, részegítő, nem is tudok én olyan szavakat, amelyekkel ezt le lehet írni…

A riadó mindig akkor éri legváratlanabbul a legénységet, ha nagyon sokat tart a felkészülés. Nem volt ugyan pánik, mert a gázt elég hamar kezdték engedni, viszont teljes volt a fejetlenség, hagyott mindenki ajtót, biztonsági rendszert, igyekezett beszíjazni magát. Én viszont motyogtam a varázsigémet, és miközben nagyon erősen az ízekre gondoltam, hogy a nyál is cseppent ki a számból, néhány rögzítetlen, elszabaduló tárgyat próbáltam a helyére tenni, az egész bázis remegett és imbolygott, a fények pislákoltak, majd takarékra állt minden lámpa. És akkor elindultam. Utálom a súlytalanságot, de vannak tevékenységek, amelyek sokkal egyszerűbbé válnak, például a nagy félmázsás ajtócsavart megpördíti az ember, és kicsavarodik egyedül, aztán

illusztráció: Sirály Dóri

Amikor viszont nem kellett ételt keverni és mosogatni, órákon át néztük a falon elhelyezett monitorokat, ahol mindenféle érdekes meg unalmas dolgokat mutattak az univerzumról, ami valahol kint van a falakon és a monitoron kívül; meg a bázisról, ami belül van, és amelyben mi is bent vagyunk, mert bent lenni jó, és tényleg, bent lenni az egyetlen lehetséges dolog. És néha egészen rosszul éreztem magamat, hogy valami nem tetszik nekem, szinte furdalt a lelkiismeret, hogy miért akarok én kint lenni –  egyetlenegyszer legalább –  a sötét, fekete, kietlen űrben, amely egyre tágul, és amelynek ez a fantasztikus, de értelmetlen tágulása maga a semmi vagy az a gondolatmenet, amellyel a semmit próbálják meg leírni. Akkoriban volt, hogy a Zelma nevű lányt, aki a rakétairányító rendszer ökonómiáját tanulmányozta, valamilyen kihágás miatt a konyhára vezényelték, és miközben a keverőedény falához nyomtam, és a fülébe lihegtem, ő a lézernyalábok gyűjtőszámrendszerét suttogta, egy szépséges, értelmetlen képletsor után meg azt nyögte, hogy nulla, semmi, őzike, és akkorát sikított, hogy visszhangzott bele az egész konyha. Mi az, hogy őzike, kérdeztem, egy szó, amit még a mamától tanult, mondta, de nem tudta, mit jelent, viszont már egészen biztos voltam abban, hogy nem csak én vagyok hülye, vannak mások is, akik olyan szavakat tudnak, amelyekről nem akar hallani a központi számítógép. Mandula, mondtam neki egyik nap, amikor valamilyen unalmas filmet néztünk, és Zelma egészen halkan azt suttogta a fülembe, hogy nem is úgy van az, amit mesélnek, nem is úgy tágul ez a nyomorult univerzum, semmi nem úgy van, ahogy itt nektek a falon mutatják, és mondtam neki, hogy tudom, éppen azért vagyok itt. De nem engedte végigmondani, hogy miért pontosan, hanem betapasztotta a számat egy hosszú csókkal, és azt suttogta, nem is a fülembe, hanem a számba meg a torkomba, hogy fokhagyma, és valami addig sosem érzett íz gyűlt a nyelvem alatt, valami kesernyés, édes, büdös illat, amilyet soha, sehol nem éreztem. És a konyhafőnök is azt mondta, hogy valaki beteg lehet, mert ilyen utálatos bűzt ő még nem érzett, baj lesz ebből, mindenki jelentkezzen orvosi vizsgálatra. Az orvos nem talált semmilyen betegségre utaló jelet. És azon az utolsó éjszakán, mielőtt Zelmát visszavezényelték a tanulmányaihoz, elmondtam neki azt az egész mondatot, hogy tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártással és mandulával, és ettől elkezdett nevetni, vés kacagott és kacagott, nem is tudtunk szeretkezni rendesen, mert állandóan vihogott, és azt hittem, hogy megbolondult, azt hiszi, ez valami szerelmes vers. Láttál már ablakot, kérdezte később, amikor megnyugodtunk mind a ketten, de nem értettem akkor a kérdést, csak jóval azután, hogy elment a konyháról, és már nem érezhettem azt a bűzt, csak amikor álmomban vele szeretkeztem. És akkor a fejembe vettem, hogy az a büdösség nekem kell, anélkül nem tudok és nem is akarok többet élni. Meg akartam keresni Zelmát, ez viszont megoldhatatlan feladatnak tűnt, mert a kutatási részlegnek más kantinban vegyítették az ételt, és oda nekem a priuszom miatt nem lehetett bejutni. A kétségbeesés szélén álltam, nem volt

9


8

más választásom, meg kellett javulnom, el kellett altatnom magamban a hülye kérdéseimet, be kellett fognom a számat, el kellett hitetnem a parancsnoksággal, a megfigyelőrendszerrel, a hazugságvizsgálóval, hogy boldog vagyok, a legnagyobb szorgalommal végzem a munkámat, hiszek az űrbázis küldetésében, okultam hibáimból, legyőztem az identitásproblémáimat, és értelmi képességeimnek megfelelő beosztást szeretnék –  mondjuk lehetnék takarító a parancsnoki vagy a kutatói blokkban. Elég hosszú idő után választ kaptam a kérelmemre, és meg kellett jelennem valamiféle vizsgán, ahol magas rangú tisztek alaposan kikérdeztek, bár látszott az arcukon, hogy mindent tudnak. Végül jött a hazugságvizsgáló, egy kis mütyür az asztalon, ami narancsvörösen villog, ha nem őszintén válaszol a kérdésre valaki. Ettől általában mindenki betojik, mert nagyon nehéz őszintének lenni egy olyan világban, amelynek valahol az alapjaiban egy nagy hazugság van, esetleg több. Szóval az a készülék állandóan kellene villogjon. Egész sereg rutinkérdésen mentem át akadálytalanul, volt szó a hitről meg a szexről, Zelmáról és a kételyeimről, de tudtam, hogy közeledik az a kérdés, amelyen el fogok bukni. És akkor hirtelen ötlettel azt mondtam a kihallgatótisztnek, hogy kérdezhetek-e valamit, mert szerintem ez a gép nem működik jól, csak úgy próbából kérdeznék valamit, szerintem semmi baj nem lesz, hiszen a kihallgatótiszt nem hazudhat. Belement a játékba, és azt kérdeztem tőle, hogy látott-e olyan ablakot, amelyik nem a bázis valamely belső terére nyílik, hanem kifelé, a sötét űrre lehet nézni rajta. Nem látott, azt mondta a tiszt. De van-e, kérdeztem gyorsan, és mielőtt a tiszt észbe kapott volna, azt mondta, hogy nincs, és erre a hazugságjelző elkezdett sárgán villogni. Persze nem kaptam meg az áthelyezést, de tudtam végre, hogy mit keresek: Zelma rettentő büdös csókját és egy ablakot, amelyen ki akarok nézni ebből a rohadt űrteknőből, ki az egyre értelmetlenebbül táguló semmibe. Egyetlen esélyem volt, a ritka alkalmak egyike, amikor a bázis valamilyen kolosszális űrtakony mellett halad el, gravitációs tere összezavarodik vagy időlegesen összeomlik, és a személyzet a kiképzésen megtanult, állandóan gyakorolt módszerek alapján kézi erővel csukja be az ajtókat és min-

den stratégiai átjáró nyílászáróit, azután beszíjazza magát néhány órára. De volt eset arra is, hogy két napig tartott, ilyenkor egy kis nyugtatógázt engednek a levegőbe, hogy senki ne essen pánikba, nyugodtan üljön a helyén, amíg el nem múlik a veszély, és megtörténik a pályakorrekció. Ilyen alkalmat vártam, mert régi tanulmányaimból emlékeztem arra, hogy a kutatóblokk ötajtónyira van a kantintól, meg kell találnom Zelmát, és akkor ő elvihet a vezérlőterembe. Hosszú mentális felkészülésbe kezdtem, hiszen a nyugtatógáz hatását kell majd leküzdenem, és nem találtam más módszert, mint egész nap a Zelma büdös csókjára gondolni, és motyogtam közben a varázsigét, hogy: tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával. Ha csak nem volt más dolgom, ültem és motyogtam. Idővel komoly haladást értem el, mert ha nem figyeltem eléggé, vagy túl sokat beszéltem, a konyhafőnök gyanúsan szimatolni kezdett. Közeledett valami komoly, eddig nem észlelt nagyságú űrtakony, fekete lyuk vagy mi, egyre sűrűbben szólalt meg a vészjelző pityegés, szinte naponta el kellett játszani a szabad tárgyak rögzítését meg a nyílászárók kézi csukását, és aztán a parancsnokság közölte, hogy most az eddigieknél koncentráltabb lesz a pánikellenes gáz, talán két napig is eltart az átkelés a féregjáraton, de volt már ilyen, mindenki maradjon a helyén, végezze a dolgát, nem lesz semmi baj. Tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával, motyogtam egyfolytában, és egyre határozottabban kezdtem olyan ízeket érezni a számban, amelyeket még soha, az egészet körbelengte Zelma csókjának az emléke, de a többi nem hasonlított semmire, új volt, izgalmas, felkavaró, részegítő, nem is tudok én olyan szavakat, amelyekkel ezt le lehet írni…

A riadó mindig akkor éri legváratlanabbul a legénységet, ha nagyon sokat tart a felkészülés. Nem volt ugyan pánik, mert a gázt elég hamar kezdték engedni, viszont teljes volt a fejetlenség, hagyott mindenki ajtót, biztonsági rendszert, igyekezett beszíjazni magát. Én viszont motyogtam a varázsigémet, és miközben nagyon erősen az ízekre gondoltam, hogy a nyál is cseppent ki a számból, néhány rögzítetlen, elszabaduló tárgyat próbáltam a helyére tenni, az egész bázis remegett és imbolygott, a fények pislákoltak, majd takarékra állt minden lámpa. És akkor elindultam. Utálom a súlytalanságot, de vannak tevékenységek, amelyek sokkal egyszerűbbé válnak, például a nagy félmázsás ajtócsavart megpördíti az ember, és kicsavarodik egyedül, aztán

illusztráció: Sirály Dóri

Amikor viszont nem kellett ételt keverni és mosogatni, órákon át néztük a falon elhelyezett monitorokat, ahol mindenféle érdekes meg unalmas dolgokat mutattak az univerzumról, ami valahol kint van a falakon és a monitoron kívül; meg a bázisról, ami belül van, és amelyben mi is bent vagyunk, mert bent lenni jó, és tényleg, bent lenni az egyetlen lehetséges dolog. És néha egészen rosszul éreztem magamat, hogy valami nem tetszik nekem, szinte furdalt a lelkiismeret, hogy miért akarok én kint lenni –  egyetlenegyszer legalább –  a sötét, fekete, kietlen űrben, amely egyre tágul, és amelynek ez a fantasztikus, de értelmetlen tágulása maga a semmi vagy az a gondolatmenet, amellyel a semmit próbálják meg leírni. Akkoriban volt, hogy a Zelma nevű lányt, aki a rakétairányító rendszer ökonómiáját tanulmányozta, valamilyen kihágás miatt a konyhára vezényelték, és miközben a keverőedény falához nyomtam, és a fülébe lihegtem, ő a lézernyalábok gyűjtőszámrendszerét suttogta, egy szépséges, értelmetlen képletsor után meg azt nyögte, hogy nulla, semmi, őzike, és akkorát sikított, hogy visszhangzott bele az egész konyha. Mi az, hogy őzike, kérdeztem, egy szó, amit még a mamától tanult, mondta, de nem tudta, mit jelent, viszont már egészen biztos voltam abban, hogy nem csak én vagyok hülye, vannak mások is, akik olyan szavakat tudnak, amelyekről nem akar hallani a központi számítógép. Mandula, mondtam neki egyik nap, amikor valamilyen unalmas filmet néztünk, és Zelma egészen halkan azt suttogta a fülembe, hogy nem is úgy van az, amit mesélnek, nem is úgy tágul ez a nyomorult univerzum, semmi nem úgy van, ahogy itt nektek a falon mutatják, és mondtam neki, hogy tudom, éppen azért vagyok itt. De nem engedte végigmondani, hogy miért pontosan, hanem betapasztotta a számat egy hosszú csókkal, és azt suttogta, nem is a fülembe, hanem a számba meg a torkomba, hogy fokhagyma, és valami addig sosem érzett íz gyűlt a nyelvem alatt, valami kesernyés, édes, büdös illat, amilyet soha, sehol nem éreztem. És a konyhafőnök is azt mondta, hogy valaki beteg lehet, mert ilyen utálatos bűzt ő még nem érzett, baj lesz ebből, mindenki jelentkezzen orvosi vizsgálatra. Az orvos nem talált semmilyen betegségre utaló jelet. És azon az utolsó éjszakán, mielőtt Zelmát visszavezényelték a tanulmányaihoz, elmondtam neki azt az egész mondatot, hogy tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártással és mandulával, és ettől elkezdett nevetni, vés kacagott és kacagott, nem is tudtunk szeretkezni rendesen, mert állandóan vihogott, és azt hittem, hogy megbolondult, azt hiszi, ez valami szerelmes vers. Láttál már ablakot, kérdezte később, amikor megnyugodtunk mind a ketten, de nem értettem akkor a kérdést, csak jóval azután, hogy elment a konyháról, és már nem érezhettem azt a bűzt, csak amikor álmomban vele szeretkeztem. És akkor a fejembe vettem, hogy az a büdösség nekem kell, anélkül nem tudok és nem is akarok többet élni. Meg akartam keresni Zelmát, ez viszont megoldhatatlan feladatnak tűnt, mert a kutatási részlegnek más kantinban vegyítették az ételt, és oda nekem a priuszom miatt nem lehetett bejutni. A kétségbeesés szélén álltam, nem volt

9


folyosón. Már nem volt nyugtatógáz, és erősödött a gravitáció, olyan nehéz lett a kezemben az ajtócsavar, hogy le kellett tegyem, de aztán felvettem ismét, és benyitottam, magam után rángatva Zelmát. Ezt az ablakot keresik, mondta nyugodtan és leereszkedően a parancsnok, akit addig csak képernyőről ismertem. Elég hülye helyzet, ott ült az egész vezérkar és egy falnyi monitort figyeltek, amelyen ezernyi fényes pont vibrált meg pislogott. Ilyen az univerzum, ha csak úgy nézzük, ahogy maguk szeretnék. Nem látszik semmi, néhány fénypont az egész, meg a végtelen sötétség… Egészen szomorú volt a hangja, már-már leereszkedő. Ez így tulajdonképpen a semmi, nekünk kell kitalálni a valamit, az egészet, a mindent. Nem igaz, mondtam vagy üvöltöttem inkább. Tartóztassák le őket, mondta szigorúan a parancsnok, és két tiszt elindult felém. Nem vártam meg őket, felkaptam a hatalmas ajtókereket, és egy kétségbeesett mozdulattal belevágtam a képernyőbe, hogy majdnem eltört a derekam. Nem robbant fel, mert nincs ezekben a képernyőkben semmi robbanható, csak elrepedt előbb, azután apró darabkákra tört, és lehullott a padlóra. Maradt a helyén egy kapunyi hiány a falon. A kerék kiesett valahova túl, és nagyot puffant. Megfogtam Zelmát, aki még mindig 10

kába volt egy kicsit, és a döbbent vezérkar szeme láttára kibújtunk a nyíláson, kiléptünk egy füves rétre, amilyet addig csak monitoron láttunk, távol fák álltak a napsütésben, és meleg nyárillat volt. Mentünk elfelé. Tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával. Egy ultra–  vagy infrasugaras fegyver csöve követett hosszan, vártam, hogy nemsokára fel is szisszen és belénk mar, de aztán mégsem. Szerelnek majd egy új képernyőt, és el fognak felejteni minket, mondta Zelma csendesen. Pontosan erre gondoltam én is.

Vidák Zsolt

viheti magával, ha kell neki, de mindennel így van. Kisujjal emeltem fel a nagy zsilipajtót, miután kiakasztottam a kallantyúját, és a robbanásbiztos kapukon úgy jutottam át, mintha csak egy szemtelen, ám okos kísértet volnék. Nem volt nehéz megtalálni Zelmát, aléltan ült egy székben, nézett kába szemekkel, mint a többiek, én meg suttogtam a fülébe, hogy tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával, erre mintha elmosolyodott volna, a szája kinyílt, egy kis nyálcsepp állt meg a levegőben. Gyorsan cselekedni kellett, elkezdtem fújni bele azt a büdösséget magamból, száj-száj légzés, mint az elsősegélygyakorlatokon, aztán hogy éledni látszott, kikapcsoltam az övét, és húztam magam után, minden ajtó után száj-száj légzés, amíg ott álltunk végre a parancsnoki szoba előtt a


folyosón. Már nem volt nyugtatógáz, és erősödött a gravitáció, olyan nehéz lett a kezemben az ajtócsavar, hogy le kellett tegyem, de aztán felvettem ismét, és benyitottam, magam után rángatva Zelmát. Ezt az ablakot keresik, mondta nyugodtan és leereszkedően a parancsnok, akit addig csak képernyőről ismertem. Elég hülye helyzet, ott ült az egész vezérkar és egy falnyi monitort figyeltek, amelyen ezernyi fényes pont vibrált meg pislogott. Ilyen az univerzum, ha csak úgy nézzük, ahogy maguk szeretnék. Nem látszik semmi, néhány fénypont az egész, meg a végtelen sötétség… Egészen szomorú volt a hangja, már-már leereszkedő. Ez így tulajdonképpen a semmi, nekünk kell kitalálni a valamit, az egészet, a mindent. Nem igaz, mondtam vagy üvöltöttem inkább. Tartóztassák le őket, mondta szigorúan a parancsnok, és két tiszt elindult felém. Nem vártam meg őket, felkaptam a hatalmas ajtókereket, és egy kétségbeesett mozdulattal belevágtam a képernyőbe, hogy majdnem eltört a derekam. Nem robbant fel, mert nincs ezekben a képernyőkben semmi robbanható, csak elrepedt előbb, azután apró darabkákra tört, és lehullott a padlóra. Maradt a helyén egy kapunyi hiány a falon. A kerék kiesett valahova túl, és nagyot puffant. Megfogtam Zelmát, aki még mindig 10

kába volt egy kicsit, és a döbbent vezérkar szeme láttára kibújtunk a nyíláson, kiléptünk egy füves rétre, amilyet addig csak monitoron láttunk, távol fák álltak a napsütésben, és meleg nyárillat volt. Mentünk elfelé. Tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával. Egy ultra–  vagy infrasugaras fegyver csöve követett hosszan, vártam, hogy nemsokára fel is szisszen és belénk mar, de aztán mégsem. Szerelnek majd egy új képernyőt, és el fognak felejteni minket, mondta Zelma csendesen. Pontosan erre gondoltam én is.

Vidák Zsolt

viheti magával, ha kell neki, de mindennel így van. Kisujjal emeltem fel a nagy zsilipajtót, miután kiakasztottam a kallantyúját, és a robbanásbiztos kapukon úgy jutottam át, mintha csak egy szemtelen, ám okos kísértet volnék. Nem volt nehéz megtalálni Zelmát, aléltan ült egy székben, nézett kába szemekkel, mint a többiek, én meg suttogtam a fülébe, hogy tűzdelt őzgerinc fokhagymásan, áfonyamártásban és mandulával, erre mintha elmosolyodott volna, a szája kinyílt, egy kis nyálcsepp állt meg a levegőben. Gyorsan cselekedni kellett, elkezdtem fújni bele azt a büdösséget magamból, száj-száj légzés, mint az elsősegélygyakorlatokon, aztán hogy éledni látszott, kikapcsoltam az övét, és húztam magam után, minden ajtó után száj-száj légzés, amíg ott álltunk végre a parancsnoki szoba előtt a


Koncz Timea


Koncz Timea


14

Azt viszont Henger fogorvos sem tudja, hogy el fog tűnni, és ennek megfelelően nem is különösebben zavartatja magát, közérzete a megszokott módon kissé borús, kissé napos, mint a rakoncátlan időjárás ezen a vidéken, és ha nem lenne az udvaron ez a szokatlan nyüzsgés, még azt is elmondhatná magáról, hogy teljesen a betegének szenteli magát. De Henger fogorvos inkább a varjak hurokkötő mozgását figyeli, és úgy érzi, hogy a zsineg végét bent, az üvegszilánkos ablakon túli vicsorgásban markolja valaki, ám hogy kicsoda és miféle szerzet, nem tudná megmondani, nagydarab teste úgy szuszog azonban a betege körül, mintha –  a titkos valaki helyett –  onnan bentről is levegőt kellene vegyen. Nem tetszik ez a kölcsönadás Henger fogorvosnak; azt sem szereti, ha a betegei mindenféle háztáji portékával jönnek, tyúkkal, récével, zöldséggel, mert mit kezdjen velük, levágni nem akar egyetlen szárnyast sem, baromfiudvarra meg nincs ideje. Amúgy ostobának tartja a falusiakat, rossz fogúak, huszonöt éve nem nézett a szájukba senki, akad olyan is közöttük, aki életében először jár fogorvosi rendelőben. Ezt alaposan ki is használja Henger fogorvos, némelyikre úgy ráijeszt, hogy vagy soha többé nem jön vissza, vagy annyira ügybuzgóvá cseperedik, hogy mindegyik fogát rendbe tétetné, még az egészségeset is. A páciensei óvatos beszédűek, aggódóak, éreztetni igyekeznek, hogy mennyire megbíznak urukban és teremtőjükben, Henger fogorvos úrban, hogy életüket áldoznák érte. Készségük mögött, és ezt Henger könnyen átlátja, félelem lapul, igyekeznek megadással biztosítani a fájdalommentes kezelést, hát ettől fél mindenki, a fájdalomtól, emészti magában a fogorvos. Jönnek, és megvásárolják tyúkkal, kakassal a fájdalmatlanság jogát. Mégsem bízhatnak ebben sem eléggé, mint a gyónásban, mert mégiscsak görcsös testtartás-

sal ülik végig a rendelést. Megfeszítik a testüket, a lábuk egészen elzsibbad az erőlködéstől, mire felállhatnak. De, mondom, még ez sem akadályozza meg a legtöbbjét, hogy ne mondjon néhány kurta mondatot, mintegy csalinak szánva a nagydarab orvosnak arról, hogy a faluban éppen mi történik, vagy micsoda dolog eshet meg, és ha a fogorvos rájuk pillant, az azt jelenti, bekapta a csalit, még nem nyúl a fúróért, nem csiszol és nem húz, hanem csak hagyja, hogy a kurta mondatok megnyúljanak, és bent, a zsigerekben hatni kezdjenek. A páciens zsigereinek, Henger fogorvos tapasztalatai szerint, ez jót tesz, a lyukas fogú fölenged kissé, és úgy érzi, most, hogy elmondhat valami olyasmit, amiről a doktor úrnak gőze sincs, bizonyos értelemben fölé kerekedhet, lám, a doktor úr sem tud mindent. Mintha ezekben a pillanatokban nem Henger fogorvos húzna, hanem az ő fogain babrálna a páciens. Henger fogorvos zsigereivel viszont egészen más a helyzet, úgy általában, mint most, eltűnésének utolsó előtti napján. Miközben a meghosszabbodott, bővülő mondatokat hallgatja, mely mondatok kérdezés nélkül tekergőznek elő a páciens beszédszervein át –  elképzelése szerint, és ezt az ajándékba hozott szárnyasokból következteti ki, valahonnan a gyomorból –, Henger fogorvos alaposan, de az alaposság látszata nélkül (és ezt finom, udvarias eljárásnak is nevezheti bárki) beleszagol a hosszúra nyúlt mondatok szájszagába, megállapítja a vacsora és a reggeli összetevőit, a nyálkahártya fertőzéseit, az ínygyulladások fokát, és végül azt, hogy használjon maszkot, vagy mégsem. Ezzel pontosan egy időben, akár egy tapasztalt hadvezér a csatára vonatkozó tervek hozzávalóinak birtokában, vagyis alaposan átgondolva mindent, lepörgeti magában a szükséges beavatkozások teljes menetét, az esetleges bonyodalmakat, és amikor már szinte látni véli a pléhtál-

illusztráció: Koncz Timea

Két nappal eltűnése előtt Henger fogorvos kinézett rendelőjének ablakán, éppen úgy, ahogy szájüregekbe szokott, mert az udvar másik felébe eső kastély egyik ablakából varjak tódultak ki, ami igencsak furcsa volt, hiszen az udvar –  ez a lyukas és szuvas fogakkal teli száj –  ennyire mozgalmas sosem szokott lenni, itt a pattogzó fogzománc csöndbe hasító percenését lehet csak hallani általában, meg a fúró idegtépő hangját, ami átszűrődik a rosszul záró ablakokon, végigsiklik a romos kastély falai mellett, és elborzasztja a sarki boltost. Most azonban varjak röppennek ki egy ablakon, majd még furcsább módját választva az elcsodálkoztatásnak, vissza is szállanak a foghíjas üvegen keresztül a szobába. Azt a szobát Henger fogorvos is jól ismeri, holott sosem járt benne, de hát egy fogorvos csak ne mászkáljon lelakott házakban, romokon, azért vannak neki páciensei, azok úgyis mindent tudnak. Innen tudja Henger fogorvos azt is, hogy abban a szobában, aminek foghíjas, üvegcsonkos ablakain most ki-  és beröppennek a varjak, a padlón egy felhő alakú folt terpeszkedik, és erről a foltról viszont azt mondják, hogy a bolondok kilakoltatása után jelent meg –  igaz, akkor, amikor föltekerték a linóleumot. A folt, amikor a bolondok után föltekerték a linóleumot, felhő alakot öltött, és mivel a felhőnek éppen az a tulajdonsága, hogy percről percre másmilyen, ezt a foltot sem tudja senki másnak felismerni, mint hogy felhő alakú, és ez elsőre elkápráztatta az orvost. Henger fogorvos azt is tudja, hogy a romok állandó vendége Zsenge Lili, a hajléktalan, aki úgy járkál magas, egyszersmind széles termetével a kastély körül, mintha örököse lenne a romoknak, s aki most gyereket vár. (Azt mondják romlott fogú betegei, hogy egy bolondnak adta oda magát, és a betegei nevetnének is, ha ilyenkor nem nehezedne rájuk Henger fogorvos súlyos keze, és kezével együtt vállának teljes súlya, mint egy valószerűvé lett árnyék.)


14

Azt viszont Henger fogorvos sem tudja, hogy el fog tűnni, és ennek megfelelően nem is különösebben zavartatja magát, közérzete a megszokott módon kissé borús, kissé napos, mint a rakoncátlan időjárás ezen a vidéken, és ha nem lenne az udvaron ez a szokatlan nyüzsgés, még azt is elmondhatná magáról, hogy teljesen a betegének szenteli magát. De Henger fogorvos inkább a varjak hurokkötő mozgását figyeli, és úgy érzi, hogy a zsineg végét bent, az üvegszilánkos ablakon túli vicsorgásban markolja valaki, ám hogy kicsoda és miféle szerzet, nem tudná megmondani, nagydarab teste úgy szuszog azonban a betege körül, mintha –  a titkos valaki helyett –  onnan bentről is levegőt kellene vegyen. Nem tetszik ez a kölcsönadás Henger fogorvosnak; azt sem szereti, ha a betegei mindenféle háztáji portékával jönnek, tyúkkal, récével, zöldséggel, mert mit kezdjen velük, levágni nem akar egyetlen szárnyast sem, baromfiudvarra meg nincs ideje. Amúgy ostobának tartja a falusiakat, rossz fogúak, huszonöt éve nem nézett a szájukba senki, akad olyan is közöttük, aki életében először jár fogorvosi rendelőben. Ezt alaposan ki is használja Henger fogorvos, némelyikre úgy ráijeszt, hogy vagy soha többé nem jön vissza, vagy annyira ügybuzgóvá cseperedik, hogy mindegyik fogát rendbe tétetné, még az egészségeset is. A páciensei óvatos beszédűek, aggódóak, éreztetni igyekeznek, hogy mennyire megbíznak urukban és teremtőjükben, Henger fogorvos úrban, hogy életüket áldoznák érte. Készségük mögött, és ezt Henger könnyen átlátja, félelem lapul, igyekeznek megadással biztosítani a fájdalommentes kezelést, hát ettől fél mindenki, a fájdalomtól, emészti magában a fogorvos. Jönnek, és megvásárolják tyúkkal, kakassal a fájdalmatlanság jogát. Mégsem bízhatnak ebben sem eléggé, mint a gyónásban, mert mégiscsak görcsös testtartás-

sal ülik végig a rendelést. Megfeszítik a testüket, a lábuk egészen elzsibbad az erőlködéstől, mire felállhatnak. De, mondom, még ez sem akadályozza meg a legtöbbjét, hogy ne mondjon néhány kurta mondatot, mintegy csalinak szánva a nagydarab orvosnak arról, hogy a faluban éppen mi történik, vagy micsoda dolog eshet meg, és ha a fogorvos rájuk pillant, az azt jelenti, bekapta a csalit, még nem nyúl a fúróért, nem csiszol és nem húz, hanem csak hagyja, hogy a kurta mondatok megnyúljanak, és bent, a zsigerekben hatni kezdjenek. A páciens zsigereinek, Henger fogorvos tapasztalatai szerint, ez jót tesz, a lyukas fogú fölenged kissé, és úgy érzi, most, hogy elmondhat valami olyasmit, amiről a doktor úrnak gőze sincs, bizonyos értelemben fölé kerekedhet, lám, a doktor úr sem tud mindent. Mintha ezekben a pillanatokban nem Henger fogorvos húzna, hanem az ő fogain babrálna a páciens. Henger fogorvos zsigereivel viszont egészen más a helyzet, úgy általában, mint most, eltűnésének utolsó előtti napján. Miközben a meghosszabbodott, bővülő mondatokat hallgatja, mely mondatok kérdezés nélkül tekergőznek elő a páciens beszédszervein át –  elképzelése szerint, és ezt az ajándékba hozott szárnyasokból következteti ki, valahonnan a gyomorból –, Henger fogorvos alaposan, de az alaposság látszata nélkül (és ezt finom, udvarias eljárásnak is nevezheti bárki) beleszagol a hosszúra nyúlt mondatok szájszagába, megállapítja a vacsora és a reggeli összetevőit, a nyálkahártya fertőzéseit, az ínygyulladások fokát, és végül azt, hogy használjon maszkot, vagy mégsem. Ezzel pontosan egy időben, akár egy tapasztalt hadvezér a csatára vonatkozó tervek hozzávalóinak birtokában, vagyis alaposan átgondolva mindent, lepörgeti magában a szükséges beavatkozások teljes menetét, az esetleges bonyodalmakat, és amikor már szinte látni véli a pléhtál-

illusztráció: Koncz Timea

Két nappal eltűnése előtt Henger fogorvos kinézett rendelőjének ablakán, éppen úgy, ahogy szájüregekbe szokott, mert az udvar másik felébe eső kastély egyik ablakából varjak tódultak ki, ami igencsak furcsa volt, hiszen az udvar –  ez a lyukas és szuvas fogakkal teli száj –  ennyire mozgalmas sosem szokott lenni, itt a pattogzó fogzománc csöndbe hasító percenését lehet csak hallani általában, meg a fúró idegtépő hangját, ami átszűrődik a rosszul záró ablakokon, végigsiklik a romos kastély falai mellett, és elborzasztja a sarki boltost. Most azonban varjak röppennek ki egy ablakon, majd még furcsább módját választva az elcsodálkoztatásnak, vissza is szállanak a foghíjas üvegen keresztül a szobába. Azt a szobát Henger fogorvos is jól ismeri, holott sosem járt benne, de hát egy fogorvos csak ne mászkáljon lelakott házakban, romokon, azért vannak neki páciensei, azok úgyis mindent tudnak. Innen tudja Henger fogorvos azt is, hogy abban a szobában, aminek foghíjas, üvegcsonkos ablakain most ki-  és beröppennek a varjak, a padlón egy felhő alakú folt terpeszkedik, és erről a foltról viszont azt mondják, hogy a bolondok kilakoltatása után jelent meg –  igaz, akkor, amikor föltekerték a linóleumot. A folt, amikor a bolondok után föltekerték a linóleumot, felhő alakot öltött, és mivel a felhőnek éppen az a tulajdonsága, hogy percről percre másmilyen, ezt a foltot sem tudja senki másnak felismerni, mint hogy felhő alakú, és ez elsőre elkápráztatta az orvost. Henger fogorvos azt is tudja, hogy a romok állandó vendége Zsenge Lili, a hajléktalan, aki úgy járkál magas, egyszersmind széles termetével a kastély körül, mintha örököse lenne a romoknak, s aki most gyereket vár. (Azt mondják romlott fogú betegei, hogy egy bolondnak adta oda magát, és a betegei nevetnének is, ha ilyenkor nem nehezedne rájuk Henger fogorvos súlyos keze, és kezével együtt vállának teljes súlya, mint egy valószerűvé lett árnyék.)


16

amikor ő, pácienseinek rossz és hiányos útmutatóját követve befordult abban a szájszagnak túl erős bűzben az ajtón, ahol a linóleum után maradt folton ott hevert a több napos hulla. A folt, mondanunk sem kell, jókorát szélesedett. Eleddig alig érintette meg a küszöböt, mostanra át is lép rajta pofátlanul, úgy néz ki, terjed az rendesen, és ebben lehetetlen megállítani. Ezt mondja Henger fogorvos, pedig azelőtt sosem járt abban a szobában, de most úgy beszéli el a folt tulajdonságait, mintha megörökölte volna a páciensek zagyva beszámolóit, kisajátította az összekapirgált információkat, és most, most az egészet egybefőzve tálalja. Azt sem érti, mondja a rendőrnek, aki a kihallgatásokat vezeti, hogy miért is kérdez olyat, hogy a magzatot ki lehetett-e volna még élve emelni Zsenge Lili méhéből, ha egyszer a hulla jól láthatólag többnapos, mire a rendőr bólogat-bólogat, hogy hát persze, és a füzetben visszamenőleg egy fél oldalt töröl, és láttamoztatja, hogy a törlés hiteles legyen. Hanem inkább a foltra volna jobb koncentrálni, azzal lehetne valamit kezdeni, biztos úr, duruzsolja közben Henger fogorvos, és körbemutat a szobán… A nagy száj, az udvar a romos kastéllyal szerdára, az ügy másnapjára megint becsukódik, csönd lesz, Henger fogorvos hiába néz át szemüvege fölött, az ablakszem be van deszkázva, de a deszkák rései között mintha ujjnyi vastagon átütne a benti sűrűség, hogy a kinti levegőbe keveredve édeskés bűzt terjesszen szét. Már kedd este nagy vedrekben több száz liternyi vizet hoztak, fertőtlenítőszert, mert arra mindenképp szükség volt, drótkeféket, amiket utólag lustaságból nem használtak, partvist, abból is négy darabot. A több száz liternyi vizet bezúdították a szobapadlóra, a fertőtlenítőszert széthintették a bokáig álló vízben, és aztán amennyi vizet csak tudtak, felitattak, a felitatott vizet pedig kibólintották az ablakon át a lomos udvarra, majd az ablakkeretekre deszkát szegeztek. Úgy hagyták ott víztől sötéten a padlót, amin úgy tűnt, nem fog látszani többé a folt; nem is járt arrafelé azután hivatalos személy, pedig ha járt volna, rögtön észreveszi, hogy a pár óra alatt kiszikkadt padlón a felhő még kövérebb lett, mintha esőre készülne, és hogy még élethűbb, mert körülötte a megtisztult padlóból úgy emelkedik ki, mint hegyek mögül a ma született vízpárák. Henger fogorvos nem rendelt eltűnésének napján, szerdai napon pihen-

ni szokott, ez most kapóra is jön neki, bár szívesen hallana faluban született pletykákat, mindazonáltal rendelőjében kuporog, először a részletre vett, nagy fogorvosi székbe akar letelepedni, de aztán, mert onnan nem lehet egészen jól látni az ablakot, átül egy sima székre, azon kuporog sokáig. Egy ízben bejött hozzá ez a nő, ez a Zsenge Lili, a csodálatosképp sosem büdös hajléktalan, aki azért mégsem volt hajléktalan, csupán nem birtokolt saját házat, a kastély mögötti öreg kúria egyik szobájába vette be magát. A falakról lekaparta a penészt, kért néhány darab meszet, beoltotta, és kimeszelt, kerített egy szalmászsákot és egy asztalt, ott élt tehát. Amikor beállított a fogorvosi rendelőbe, Henger fogorvos nem tudta megállapítani, hogy őrült vagy sem, ilyen ügyekben, a tapasztalata ezt súgta neki, nem szabad elhamarkodottan dönteni, ugyanakkor azt sem tévesztette szem elől, hogy pontosan az idegbetegek azok, akik meggyőzően el tudják játszani tisztafejűségüket, néha még jobbak is, mint az úgymond normálisak. Nem, nem, félreért, mondta neki a magas és széles fehérnép, amikor a székbe akarta tessékelni, nem az én fogaim fájnak. Henger fogorvos erre azt válaszolta, rendben, akkor mutassa meg, kiről van szó, de erre a nő nem felelt többé semmit, hanem csak felállt, és megértően mosolyogva távozott, még az ajtót is becsukta maga után, pedig azt a páciensek általában elfelejtik, sietős nekik kifelé… Az arcának ezeket a vonásait, ezt az elnéző mosolyt nem tudta fölfedezni a felhő alakú folton fekvő hullán. Az arc különben is föl volt puffadva, a bőr feszült az arccsonton, és lilás foltokban terjedt szét rajta az oszlás előtti pillanatokban a több nappal előtti verésnyomok sorozata. Az alsó ajka mintha le is szakadt volna, megnyúlva terpeszkedett a padló mocska felé, és mivel a bal oldalán feküdt, majdnem le is ért a padlóra az ajak. Henger fogorvost már a bejáratban körbevette a rettenetes szag, és fölkísérte a rossz lépcsőn, egyre szorosabb hurkot vonva nyaka köré, míg végül a szoba küszöbére érve kioldódott a csomó, ő pedig összegörnyedve lehányta a cipőjét. Furcsamód rögtön zsebkendőt keresett, és megtisztogatta lábbelijét, majd a zsebkendőt a folyosón a fal mellé dobta, és később, amikor már a rendőrség is megérkezett, a bűnjeleket zacskózó nyomozónak szólnia kellett, hogy azt ő dobta el. Az mindegy, válaszolt a rendőr, és följegyzett valamit a noteszébe…

illusztráció: Vidák Zsolt

cában koppanó fogat, a beteg hosszú mondatainak az értelmét is elraktározza, mintegy végső mentésként, ha már reá bízták. Így aztán, amikor ténylegesen sor kerül a beavatkozásra, már a lidokain befecskendezésekor, amikor az ínyen át recsegve hatol be a tű, kényelmesen végiggondol mindent, amit csak hallott pár másodperccel előtte, és míg a páciens, elfelejtve pletykákat, hozott híreket, azt találgatja az operáltak kétségbeesett arckifejezésével, hogy a doktor úr épp mit csinál, Henger fogorvos a beteg és a saját tudásának egyszeri birtoklásával magasodik fölé. Most még ráadásul a varjak csattogó körözése is figyelmet követel, hiába hessegeti ki látómezejéből Henger fogorvos az udvar történéseit, az minduntalan visszakéri a tekintetét. A tekintete pedig engedelmes, engedelmesebb, mint valaha, már nem is szájüreghez hasonul az udvar, hanem valamiféle as�szonyi testhez, amely nem hagyja, nem engedi a szemet máshová igyekezni, magának követeli, önmagához fűzi, odaragasztja, nincs is onnan menekvés. Ha nincs, hát nincs, sóhajt az asszonynak Henger fogorvos, és ezt a tekintetparancsoló állapotot már nem is furcsállja, inkább kötelezőnek érzi, a kötelezőségen belül pedig természetesnek, mint például azt, hogy munka után hazamegy az ember. Arra azonban sosem gondolt volna, hogy azt a foghíjas ablakot is otthonnak lehet nevezni, mert a varjak hurkos mozdulatait figyelve lassan beismeri magának, hogy legszívesebben máris átmenne, de a tény, hogy csak öt után ér rá, visszatartja még, és úgy dönt, hogy akkor indul, amikor az utolsó pácienssel is végzett, és öt után nézi meg magának a felhő alakú foltot abban a szobában. Bezárja a rendelőajtót, úgy, ahogy mindig is szokta; látta, hogy egy rozsdás lakat köti az ajtót a kerethez, azt leveri, bemegy, és végre megnézi magának azt a felhő alakú foltot. A varjakat talán századjára szippantja magába az ablak, amikor Henger fogorvos lehúzza gumikesztyűjét, halk koccanással leteszi a fúrót, és kimegy az udvarra, és ezzel a lépésével egészen bent érzi magát a szájüregben, ahogy talán még sosem, egyre mélyebbre hatol, mintha szuvas fogak torkokban is nőnének, áthatol a fogzománcon, és eléri a foghúst. …Később arról beszél, hogy Zsenge Lili nemcsak hatalmas, hanem széles termetű testéből már nem lehetett élve kikaparni a magzatot, a varjak Zsenge Lili nagy és felpuffadt tetemén üldögéltek,


16

amikor ő, pácienseinek rossz és hiányos útmutatóját követve befordult abban a szájszagnak túl erős bűzben az ajtón, ahol a linóleum után maradt folton ott hevert a több napos hulla. A folt, mondanunk sem kell, jókorát szélesedett. Eleddig alig érintette meg a küszöböt, mostanra át is lép rajta pofátlanul, úgy néz ki, terjed az rendesen, és ebben lehetetlen megállítani. Ezt mondja Henger fogorvos, pedig azelőtt sosem járt abban a szobában, de most úgy beszéli el a folt tulajdonságait, mintha megörökölte volna a páciensek zagyva beszámolóit, kisajátította az összekapirgált információkat, és most, most az egészet egybefőzve tálalja. Azt sem érti, mondja a rendőrnek, aki a kihallgatásokat vezeti, hogy miért is kérdez olyat, hogy a magzatot ki lehetett-e volna még élve emelni Zsenge Lili méhéből, ha egyszer a hulla jól láthatólag többnapos, mire a rendőr bólogat-bólogat, hogy hát persze, és a füzetben visszamenőleg egy fél oldalt töröl, és láttamoztatja, hogy a törlés hiteles legyen. Hanem inkább a foltra volna jobb koncentrálni, azzal lehetne valamit kezdeni, biztos úr, duruzsolja közben Henger fogorvos, és körbemutat a szobán… A nagy száj, az udvar a romos kastéllyal szerdára, az ügy másnapjára megint becsukódik, csönd lesz, Henger fogorvos hiába néz át szemüvege fölött, az ablakszem be van deszkázva, de a deszkák rései között mintha ujjnyi vastagon átütne a benti sűrűség, hogy a kinti levegőbe keveredve édeskés bűzt terjesszen szét. Már kedd este nagy vedrekben több száz liternyi vizet hoztak, fertőtlenítőszert, mert arra mindenképp szükség volt, drótkeféket, amiket utólag lustaságból nem használtak, partvist, abból is négy darabot. A több száz liternyi vizet bezúdították a szobapadlóra, a fertőtlenítőszert széthintették a bokáig álló vízben, és aztán amennyi vizet csak tudtak, felitattak, a felitatott vizet pedig kibólintották az ablakon át a lomos udvarra, majd az ablakkeretekre deszkát szegeztek. Úgy hagyták ott víztől sötéten a padlót, amin úgy tűnt, nem fog látszani többé a folt; nem is járt arrafelé azután hivatalos személy, pedig ha járt volna, rögtön észreveszi, hogy a pár óra alatt kiszikkadt padlón a felhő még kövérebb lett, mintha esőre készülne, és hogy még élethűbb, mert körülötte a megtisztult padlóból úgy emelkedik ki, mint hegyek mögül a ma született vízpárák. Henger fogorvos nem rendelt eltűnésének napján, szerdai napon pihen-

ni szokott, ez most kapóra is jön neki, bár szívesen hallana faluban született pletykákat, mindazonáltal rendelőjében kuporog, először a részletre vett, nagy fogorvosi székbe akar letelepedni, de aztán, mert onnan nem lehet egészen jól látni az ablakot, átül egy sima székre, azon kuporog sokáig. Egy ízben bejött hozzá ez a nő, ez a Zsenge Lili, a csodálatosképp sosem büdös hajléktalan, aki azért mégsem volt hajléktalan, csupán nem birtokolt saját házat, a kastély mögötti öreg kúria egyik szobájába vette be magát. A falakról lekaparta a penészt, kért néhány darab meszet, beoltotta, és kimeszelt, kerített egy szalmászsákot és egy asztalt, ott élt tehát. Amikor beállított a fogorvosi rendelőbe, Henger fogorvos nem tudta megállapítani, hogy őrült vagy sem, ilyen ügyekben, a tapasztalata ezt súgta neki, nem szabad elhamarkodottan dönteni, ugyanakkor azt sem tévesztette szem elől, hogy pontosan az idegbetegek azok, akik meggyőzően el tudják játszani tisztafejűségüket, néha még jobbak is, mint az úgymond normálisak. Nem, nem, félreért, mondta neki a magas és széles fehérnép, amikor a székbe akarta tessékelni, nem az én fogaim fájnak. Henger fogorvos erre azt válaszolta, rendben, akkor mutassa meg, kiről van szó, de erre a nő nem felelt többé semmit, hanem csak felállt, és megértően mosolyogva távozott, még az ajtót is becsukta maga után, pedig azt a páciensek általában elfelejtik, sietős nekik kifelé… Az arcának ezeket a vonásait, ezt az elnéző mosolyt nem tudta fölfedezni a felhő alakú folton fekvő hullán. Az arc különben is föl volt puffadva, a bőr feszült az arccsonton, és lilás foltokban terjedt szét rajta az oszlás előtti pillanatokban a több nappal előtti verésnyomok sorozata. Az alsó ajka mintha le is szakadt volna, megnyúlva terpeszkedett a padló mocska felé, és mivel a bal oldalán feküdt, majdnem le is ért a padlóra az ajak. Henger fogorvost már a bejáratban körbevette a rettenetes szag, és fölkísérte a rossz lépcsőn, egyre szorosabb hurkot vonva nyaka köré, míg végül a szoba küszöbére érve kioldódott a csomó, ő pedig összegörnyedve lehányta a cipőjét. Furcsamód rögtön zsebkendőt keresett, és megtisztogatta lábbelijét, majd a zsebkendőt a folyosón a fal mellé dobta, és később, amikor már a rendőrség is megérkezett, a bűnjeleket zacskózó nyomozónak szólnia kellett, hogy azt ő dobta el. Az mindegy, válaszolt a rendőr, és följegyzett valamit a noteszébe…

illusztráció: Vidák Zsolt

cában koppanó fogat, a beteg hosszú mondatainak az értelmét is elraktározza, mintegy végső mentésként, ha már reá bízták. Így aztán, amikor ténylegesen sor kerül a beavatkozásra, már a lidokain befecskendezésekor, amikor az ínyen át recsegve hatol be a tű, kényelmesen végiggondol mindent, amit csak hallott pár másodperccel előtte, és míg a páciens, elfelejtve pletykákat, hozott híreket, azt találgatja az operáltak kétségbeesett arckifejezésével, hogy a doktor úr épp mit csinál, Henger fogorvos a beteg és a saját tudásának egyszeri birtoklásával magasodik fölé. Most még ráadásul a varjak csattogó körözése is figyelmet követel, hiába hessegeti ki látómezejéből Henger fogorvos az udvar történéseit, az minduntalan visszakéri a tekintetét. A tekintete pedig engedelmes, engedelmesebb, mint valaha, már nem is szájüreghez hasonul az udvar, hanem valamiféle as�szonyi testhez, amely nem hagyja, nem engedi a szemet máshová igyekezni, magának követeli, önmagához fűzi, odaragasztja, nincs is onnan menekvés. Ha nincs, hát nincs, sóhajt az asszonynak Henger fogorvos, és ezt a tekintetparancsoló állapotot már nem is furcsállja, inkább kötelezőnek érzi, a kötelezőségen belül pedig természetesnek, mint például azt, hogy munka után hazamegy az ember. Arra azonban sosem gondolt volna, hogy azt a foghíjas ablakot is otthonnak lehet nevezni, mert a varjak hurkos mozdulatait figyelve lassan beismeri magának, hogy legszívesebben máris átmenne, de a tény, hogy csak öt után ér rá, visszatartja még, és úgy dönt, hogy akkor indul, amikor az utolsó pácienssel is végzett, és öt után nézi meg magának a felhő alakú foltot abban a szobában. Bezárja a rendelőajtót, úgy, ahogy mindig is szokta; látta, hogy egy rozsdás lakat köti az ajtót a kerethez, azt leveri, bemegy, és végre megnézi magának azt a felhő alakú foltot. A varjakat talán századjára szippantja magába az ablak, amikor Henger fogorvos lehúzza gumikesztyűjét, halk koccanással leteszi a fúrót, és kimegy az udvarra, és ezzel a lépésével egészen bent érzi magát a szájüregben, ahogy talán még sosem, egyre mélyebbre hatol, mintha szuvas fogak torkokban is nőnének, áthatol a fogzománcon, és eléri a foghúst. …Később arról beszél, hogy Zsenge Lili nemcsak hatalmas, hanem széles termetű testéből már nem lehetett élve kikaparni a magzatot, a varjak Zsenge Lili nagy és felpuffadt tetemén üldögéltek,


A rendelőben ülve Henger fogorvos, eltűnésének tényleg legutolsó napján, megpróbálja felidézni a folt alakját, de a padlón heverő test minduntalan megzavarja. Legszívesebben odébb tolná a képzeletében, elborzasztja, hogy a kedd délutáni vágyakozását a szoba látására egy ilyen test gerjeszthette föl, a varjak különös játékáról el is feledkezett, pedig az sem lett volna utolsó a kíváncsiság és a látvány egyvelegében, ez a szinte giccses kép, ahogy egy romos kastély kitört ablakain ki-  és beszállingóznak a varjak. És ha már odébb tolná, azt is szívesen venné, ha nem taszítaná oda vissza senki, és a folt, ami ott kúszik alattomosan és a maga nemében gyönyörűen, egyre kövérebben, ne mutatkozzon meg senki másnak, mint egy szerelemben az imádott asszonyi test, hanem csak neki, kizárólag neki. Érzi, mennyire megfoghatatlan, men�nyire valószerűtlen ez a képződmény, mégis mennyire jelenvaló, szinte lélegzik, háhá, hiszen önálló életet él, van emésztőrendszere, vegetatív szerv, szerves anyag, vagyis tulajdonságokkal rendelkező, szerethető korpusz. Amit azért mégsem lehet kisajátítani, mert létezésében van valami önállóan egyedi, kiszakíthatatlan, megformázható, ám el nem szállítható, nem lehet rávenni, hogy a kívánt időben mozduljon, etetni lehet, de sürgetni sohasem. Ott fekszik elterpeszkedve, és tudása legjavát összeszedve hallgat, látszólag magába roskadva, valójában élelemre várva. Most, hogy Zsenge Lili zsíros testéből falatozhatott néhány napon vagy csak órán át, elégedett; de vajon mire számít még, édes isten, vajon mire számíthat még az a felhő alakú folt? Henger fogorvos úgy érzi, és minél többet ül rendelője ablakában, annál erősebben érzi ezt, hogy mindenét odaadná, ha az a folt nem tűnne el, ha örökké élne, összes testnedvét felajánlaná, ráfolyatná a nyálát, az ondóját, a vérét. A folt meg csak kövéredne, átszelné végleg a küszöböt, kimenne a folyosóra, fölitatná a zsebkendő után maradt legapróbb hányásnyomokat is, ledöcögne a lépcsőn, és a levert lakatú ajtón át az udvarra távozna, onnan meg ki tudja, hová. Egyszerűen csak eltűnne? A kastély, miután a padlón terpeszkedő felhőből alaposan megszívta magát vízzel, éjfél után húsz perccel omlott össze, azért lehet ezt ilyen pontosan tudni, mert az éjjeli őrjáratot teljesítő bakter éppen akkor halad el a sarki bolt előtt. A nagy robaj megijeszti, először menekülőre fogná a dolgot, ám aztán észbe kap, és a romokhoz siet. Elemlámpája fényében pásztázza át az összedőlt 18

kastélyt, a néhány méteres, még talpon maradt falak közül gomolygó port, és mivel tüzet nem észlel, csak hajnali ötkor értesíti a tűzoltókat, akik mégis nagy szirénázások közepette robognak ki a helyszínre, díszes felvonulásuk épp megfelelne egy gyászmenetnek. Az éjszakai robaj pedig a falusiak fülében egy nagy sóhajjá kerekedik, de nem a fájdalom, hanem a megkönnyebbülésé lesz ez a sóhaj, ezért tehát a szirénázást ők nem gyászzeneként, hanem dobpergésként, utcai vigalomként hallgatják, mert hát mégiscsak véget ért valami, amit nem ők kezdtek el, és a beszakadt tető sem jelenthet így semmi mást, mint hogy végre föl lehet építeni a kastély helyére a rég esedékes iskolát… Persze sosem épült annak a kastélynak a helyére semmi. A kastéllyal viszont összeomlott valami Henger fogorvosban is, azt mondják, mert nem rendelt, nem húzott fogat, nem fúrt, és szokásához híven nem járkált föl és alá a rendelőjében, ahogy szabadnapjain szokott, egyáltalán: ki sem nyitott. Nem mintha ki tudott volna nyitni, hiszen a kastélytól pár méternyire esett a rendelője, aminek a bejáratát eddig is nehezen lehetett megközelíteni, most aztán szinte lehetetlennek tetszett; néhányan megpróbáltak, mint télvíz idején a hóba, utat lapátolni és csákányozni, de csakhamar feladták, mert átkozódást és szitokszavakat hallottak a rendelő felől, és el is fáradtak. Az eset furcsaságához az is hozzátesz még valamicskét, hogy Henger fogorvost telefonon sem lehetett elérni saját lakásán, hiába próbálkozott sorra az alpolgármester, az iskolaigazgató, és végül egy fájós fogú beteg, aki már nem bírta elviselni a kínokat a zápfogában. Henger fogorvos nem válaszolt egyetlen csengetésre sem, nem lehetett tudni róla az égvilágon semmit. Sokan azt gondolnák, hogy akkor most, amikor végre megszűnt létezni a falu nyűgje, a romos kastély, amiben nyestek és görények vertek tanyát, hogy onnan kitörve kedvükre mészárolják az egyszeri ember majorságát, ös�szefogással, a fellélegzés erejével elhordódik a törmelék, az összetört cserép, az épen maradt téglák, és minden kárba ment építőanyag, ami egykor talpon tartotta az épületet. Azonban a falusiak mégsem láttak a romok eltakarításához, csupán hümmögtek, nézelődtek, vitatták az esetet, olybá tűnt, mintha csodálták volna, hogy egy épület ilyesmire képes, csak úgy, magától. Az alpolgármester sem adott ki semmiféle rendeletet, nem terjesztett a „tanács” elé semmilyen tervezetet a romok eltakarítását

illetően, úgyhogy kisvártatva a gyom fölverte a törmeléket, már csak egyegy foghíjas gerenda meredezett az ég felé, a mohó növényzet viszont minden egyebet eltakart, mint egy jól szabott dunyha a nászágyon. Henger fogorvos továbbra sem jelent meg, már rég letelt a falusiak által tudott egy hét szabadsága is, és semmi jel nem utalt arra, hogy visszatért volna a faluba, mert egy idő után mindenki arra a következtetésre jutott, hogy a háza táján észlelhető nyugalom csakis azt kell jelentse, hogy a fogdoktor elutazott. A falusiak egy ideig türelmesen vártak, ám aztán az ő türelmük is elfogyott. Azokban a napokban sok bekötött fejű ember lézengett az utcákon, mindenkibe egyszerre ütött a fogfájás, a bölcsességfoga mindenkinek ekkor kezdett el megindulni, és a tömések is egyszerre estek ki, a hidak ugyanakkor szakadtak le. A sarki boltos panaszaira, hogy az eltorlaszolt rendelő felől újra hallani lehet a szitkokat és káromkodásokat, a rendőrség átgázolt az elvadult romokon, nyolcórás erőfeszítéssel résnyire kitárták az ajtót, de a rendelőben csak egy nyitva felejtett rádiót találtak, egy regionális adó sávjára beállítva, ahol napi két órában sugárzott műsor hallható, a maradék huszonkettőben csupán recsegés, ezt sikeresen kikapcsolták. Ha már ott voltak, alaposabban szétnéztek, ám semmi gyanúsat nem találtak, az orvosi műszerek szépen kifőzve hevertek a tálkákban, a papírok az asztalon, általában tisztaság és rend jellemezte Henger fogorvos munkahelyét, még a szemetes is üres volt, mintha csak tegnap járt volna itt utoljára a fogdoktor. Amikor azonban becsukták maguk után az ajtót, a küszöbön egy lefordított pléhtáblát találtak, amire filctollal valaki azt írta: Szabadság miatt zárva. A feliratban a fogdoktor kézírását vélték felismerni, a táblát, mintegy trófeaként, minden eshetőségre magukkal vitték, és az alpolgármesternek átadták megőrzés végett. Az alpolgármester személyesen tűzött ki egy értesítést hivatala elé az üzenőfalra, hogy Henger fogorvos meghatározatlan ideig szabadságon van, és az ügy elintéződött. Az üzenet valóban hatott, mert ahogy teltek a napok a kifüggesztés óta, egyre kevesebben panaszkodtak a zápfogukra, töméseikre, és a végén senkinek sem fájt a foga, pontosan, mint húsz évvel ezelőtt, amikor Henger fogdoktor megérkezett a faluba, és elkezdte áldásos tevékenységét. Az ügy tényleg elintéződött.


A rendelőben ülve Henger fogorvos, eltűnésének tényleg legutolsó napján, megpróbálja felidézni a folt alakját, de a padlón heverő test minduntalan megzavarja. Legszívesebben odébb tolná a képzeletében, elborzasztja, hogy a kedd délutáni vágyakozását a szoba látására egy ilyen test gerjeszthette föl, a varjak különös játékáról el is feledkezett, pedig az sem lett volna utolsó a kíváncsiság és a látvány egyvelegében, ez a szinte giccses kép, ahogy egy romos kastély kitört ablakain ki-  és beszállingóznak a varjak. És ha már odébb tolná, azt is szívesen venné, ha nem taszítaná oda vissza senki, és a folt, ami ott kúszik alattomosan és a maga nemében gyönyörűen, egyre kövérebben, ne mutatkozzon meg senki másnak, mint egy szerelemben az imádott asszonyi test, hanem csak neki, kizárólag neki. Érzi, mennyire megfoghatatlan, men�nyire valószerűtlen ez a képződmény, mégis mennyire jelenvaló, szinte lélegzik, háhá, hiszen önálló életet él, van emésztőrendszere, vegetatív szerv, szerves anyag, vagyis tulajdonságokkal rendelkező, szerethető korpusz. Amit azért mégsem lehet kisajátítani, mert létezésében van valami önállóan egyedi, kiszakíthatatlan, megformázható, ám el nem szállítható, nem lehet rávenni, hogy a kívánt időben mozduljon, etetni lehet, de sürgetni sohasem. Ott fekszik elterpeszkedve, és tudása legjavát összeszedve hallgat, látszólag magába roskadva, valójában élelemre várva. Most, hogy Zsenge Lili zsíros testéből falatozhatott néhány napon vagy csak órán át, elégedett; de vajon mire számít még, édes isten, vajon mire számíthat még az a felhő alakú folt? Henger fogorvos úgy érzi, és minél többet ül rendelője ablakában, annál erősebben érzi ezt, hogy mindenét odaadná, ha az a folt nem tűnne el, ha örökké élne, összes testnedvét felajánlaná, ráfolyatná a nyálát, az ondóját, a vérét. A folt meg csak kövéredne, átszelné végleg a küszöböt, kimenne a folyosóra, fölitatná a zsebkendő után maradt legapróbb hányásnyomokat is, ledöcögne a lépcsőn, és a levert lakatú ajtón át az udvarra távozna, onnan meg ki tudja, hová. Egyszerűen csak eltűnne? A kastély, miután a padlón terpeszkedő felhőből alaposan megszívta magát vízzel, éjfél után húsz perccel omlott össze, azért lehet ezt ilyen pontosan tudni, mert az éjjeli őrjáratot teljesítő bakter éppen akkor halad el a sarki bolt előtt. A nagy robaj megijeszti, először menekülőre fogná a dolgot, ám aztán észbe kap, és a romokhoz siet. Elemlámpája fényében pásztázza át az összedőlt 18

kastélyt, a néhány méteres, még talpon maradt falak közül gomolygó port, és mivel tüzet nem észlel, csak hajnali ötkor értesíti a tűzoltókat, akik mégis nagy szirénázások közepette robognak ki a helyszínre, díszes felvonulásuk épp megfelelne egy gyászmenetnek. Az éjszakai robaj pedig a falusiak fülében egy nagy sóhajjá kerekedik, de nem a fájdalom, hanem a megkönnyebbülésé lesz ez a sóhaj, ezért tehát a szirénázást ők nem gyászzeneként, hanem dobpergésként, utcai vigalomként hallgatják, mert hát mégiscsak véget ért valami, amit nem ők kezdtek el, és a beszakadt tető sem jelenthet így semmi mást, mint hogy végre föl lehet építeni a kastély helyére a rég esedékes iskolát… Persze sosem épült annak a kastélynak a helyére semmi. A kastéllyal viszont összeomlott valami Henger fogorvosban is, azt mondják, mert nem rendelt, nem húzott fogat, nem fúrt, és szokásához híven nem járkált föl és alá a rendelőjében, ahogy szabadnapjain szokott, egyáltalán: ki sem nyitott. Nem mintha ki tudott volna nyitni, hiszen a kastélytól pár méternyire esett a rendelője, aminek a bejáratát eddig is nehezen lehetett megközelíteni, most aztán szinte lehetetlennek tetszett; néhányan megpróbáltak, mint télvíz idején a hóba, utat lapátolni és csákányozni, de csakhamar feladták, mert átkozódást és szitokszavakat hallottak a rendelő felől, és el is fáradtak. Az eset furcsaságához az is hozzátesz még valamicskét, hogy Henger fogorvost telefonon sem lehetett elérni saját lakásán, hiába próbálkozott sorra az alpolgármester, az iskolaigazgató, és végül egy fájós fogú beteg, aki már nem bírta elviselni a kínokat a zápfogában. Henger fogorvos nem válaszolt egyetlen csengetésre sem, nem lehetett tudni róla az égvilágon semmit. Sokan azt gondolnák, hogy akkor most, amikor végre megszűnt létezni a falu nyűgje, a romos kastély, amiben nyestek és görények vertek tanyát, hogy onnan kitörve kedvükre mészárolják az egyszeri ember majorságát, ös�szefogással, a fellélegzés erejével elhordódik a törmelék, az összetört cserép, az épen maradt téglák, és minden kárba ment építőanyag, ami egykor talpon tartotta az épületet. Azonban a falusiak mégsem láttak a romok eltakarításához, csupán hümmögtek, nézelődtek, vitatták az esetet, olybá tűnt, mintha csodálták volna, hogy egy épület ilyesmire képes, csak úgy, magától. Az alpolgármester sem adott ki semmiféle rendeletet, nem terjesztett a „tanács” elé semmilyen tervezetet a romok eltakarítását

illetően, úgyhogy kisvártatva a gyom fölverte a törmeléket, már csak egyegy foghíjas gerenda meredezett az ég felé, a mohó növényzet viszont minden egyebet eltakart, mint egy jól szabott dunyha a nászágyon. Henger fogorvos továbbra sem jelent meg, már rég letelt a falusiak által tudott egy hét szabadsága is, és semmi jel nem utalt arra, hogy visszatért volna a faluba, mert egy idő után mindenki arra a következtetésre jutott, hogy a háza táján észlelhető nyugalom csakis azt kell jelentse, hogy a fogdoktor elutazott. A falusiak egy ideig türelmesen vártak, ám aztán az ő türelmük is elfogyott. Azokban a napokban sok bekötött fejű ember lézengett az utcákon, mindenkibe egyszerre ütött a fogfájás, a bölcsességfoga mindenkinek ekkor kezdett el megindulni, és a tömések is egyszerre estek ki, a hidak ugyanakkor szakadtak le. A sarki boltos panaszaira, hogy az eltorlaszolt rendelő felől újra hallani lehet a szitkokat és káromkodásokat, a rendőrség átgázolt az elvadult romokon, nyolcórás erőfeszítéssel résnyire kitárták az ajtót, de a rendelőben csak egy nyitva felejtett rádiót találtak, egy regionális adó sávjára beállítva, ahol napi két órában sugárzott műsor hallható, a maradék huszonkettőben csupán recsegés, ezt sikeresen kikapcsolták. Ha már ott voltak, alaposabban szétnéztek, ám semmi gyanúsat nem találtak, az orvosi műszerek szépen kifőzve hevertek a tálkákban, a papírok az asztalon, általában tisztaság és rend jellemezte Henger fogorvos munkahelyét, még a szemetes is üres volt, mintha csak tegnap járt volna itt utoljára a fogdoktor. Amikor azonban becsukták maguk után az ajtót, a küszöbön egy lefordított pléhtáblát találtak, amire filctollal valaki azt írta: Szabadság miatt zárva. A feliratban a fogdoktor kézírását vélték felismerni, a táblát, mintegy trófeaként, minden eshetőségre magukkal vitték, és az alpolgármesternek átadták megőrzés végett. Az alpolgármester személyesen tűzött ki egy értesítést hivatala elé az üzenőfalra, hogy Henger fogorvos meghatározatlan ideig szabadságon van, és az ügy elintéződött. Az üzenet valóban hatott, mert ahogy teltek a napok a kifüggesztés óta, egyre kevesebben panaszkodtak a zápfogukra, töméseikre, és a végén senkinek sem fájt a foga, pontosan, mint húsz évvel ezelőtt, amikor Henger fogdoktor megérkezett a faluba, és elkezdte áldásos tevékenységét. Az ügy tényleg elintéződött.


grafika: Jรกnosi Anna


grafika: Jรกnosi Anna


Csak történjen valami! Deme László

„Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,/S előbb, mint e század végső pontjára hág” –  írta Batsányi János 1791-ben, s csaknem két évszázaddal később A látó című versének passzusa a marosvásárhelyi székhelyű irodalmi orgánum, a Látó emblémájává vált. Vida Gábor író-szerkesztővel irodalomról, Erdélyről és a képregény műfajáról váltottunk elektronikus postát.

Milyen szellemiséget képvisel a Látó? Honnan jött a Batsányi-motívum? A Látó szépirodalmi folyóirat, sok külső körülmény miatt intézmény, havonta pontosan megjelenik, és hozott anyagból dolgozik, tehát az éppen létező irodalmat kívánja bemutatni, legkevésbé azt, amit a szerkesztői írnak, bár ez is belefér. Mindenképpen fontosnak tartom, hogy a fiatal tehetségek lehetőséget kapjanak az indulásra. Jó viszonyt ápolunk majdnem minden kulturális orgánummal, az elmúlt húsz év alatt szinte minden jelentősebb magyar író vagy irodalmi műhely (lap, kiadó) megfordult a Látó Irodalmi Színpadán. Nem definiáltuk még a lap szellemiségét, ez az olvasó, a kritika vagy az utókor dolga lesz. 1989 december utolsó napjaiban, amikor a Látó megalakult –  nem voltam ott különben –, a Batsányi-idézet aktuálisnak, optimistának tűnhetett. A remény vállalható mindig. Nem újult meg a világ, tehát 2ooo-ben levettük a borítóról a mottót, meg a kinézet is változott, ám ez az évszázad is hosszúnak készül. Előfordulhat, hogy 2o89-ben megint feltesszük… Román szerzőktől is publikáltok. Lehet különbségeket és azonos pontokat találni a magyar és román írók témaválasztásai kapcsán? A témaválasztás szabad, és szerintem egyéni történet. Nem látom, hogy ez román–magyar viszonylatban értelmes kérdés volna. A közelmúlttal való szembenézés nagyon komoly feladat elé állít írót, gondolkodót, kritikust, mindenkit, akinek kérdései vannak. Hihetetlen könyvdömping van Romániában is –  nem tudom áttekinteni. Közös pont pedig ez a nagyon változatos, zűrzavaros ország, amelyben csodálatos helyek vannak és nagyszerű emberek élnek, és van kismillió rettenetes történet meg egy csomó szarházi –  ki magyar, ki román, ki egyéb… Hogyan kezelik a nacionalista irodalmat a mérsékelt magyar és román írók? Sehogy, mert amiből ordít a nacionalizmus, azt főként a célközönség olvassa. Igaz, hogy a 2o-as évek antiszemita retorikáját a 9o-es években újrahasznosították a román sajtóban, csak a zsidó helyett a magyar szerepelt, viszont az utóbbi években a magyarkérdés vesztett a súlyából, az erdélyi magyarság már nem jelent fenyegetést a román állam számára. Amikor viszont erdélyi magyarok zsidóznak, attól hányingerem van. Az informatika korában kissé regényesnek tűnhet, de van-e még nálatok szerkesztőségi élet a laptopokon túl is? Mi a Rohammal kissé ódivatúan hetente összegyűlünk iszogatni, beszélgetni, szerkesztgetni.

ni, de ott a diákság miatt történik az egész, és ehhez mérten nagy a fluktuáció. Nem kávéházban zajlik az értelmiségi élet, hanem az íróasztalokon.

Nemcsak szerkesztesz, hanem írsz is; nemrég pedig egy szép, szinte történetté kerekedő válaszodat olvastam egy erdélyi, román nevű oromról. Neked, mint írónak, bármiből születhet történeted? Ha kapnál egy gémeskutat a lapályon, ami körül szomjas tehenek bőgnek a melegben, ugyanúgy megérintene, mint a Vîrful Rosu –  Vörös csúcs? Bármi furcsa, én az Alföldön születtem, Kisjenőn, ott is nőttem fel, Aradon érettségiztem, Erdélybe gyerekkoromban nyaralni jártam, anyai ágon vagyok székely. Itattam teheneket meg birkákat gémeskútnál, megérintett, gyerekkoromban azt éltem, az alföldi nagyapám birkákat tartott, a székely meg bivalyokat. Viszont amikor írni kezdtem, már Kelet felé utaztam, és úgy látszik, a hegyvidék meg Erdély erősebb kötődés, de Pest felé vonatozva órákon át el tudom nézni a pusztát, és nem unatkozom. Tudott valami nagyon fontosat Petőfi. Hogyan jelenik meg ez a kérdés az erdélyi vagy romániai magyar és a magyarországi magyar irodalom viszonylatában? Karinthy Frigyes ezt már elmondta: egy magyar irodalom van. Viszont ha Romániában nő fel és él az ember, másak az alapélményei, mintha Budapesten vagy Kőszegen. És ez valószínűleg látható az irodalmi alkotásokban is, nyelvhasználat, mondatszerkezet, szókincs tekinte­tében, meg talán később értek ide a posztmodern ideológiák, de nem úsztuk meg őket… Viszont a magyar nyelv közös, akkor is, ha nem használom, sokszor nem is értem a pesti szlenget… Visszakanyarodva az íráshoz: ha három hatást kellene mondanod, amit ki szeretnél váltani az olvasóidból, mik lennének azok és miért? Hatás? Nem tudom, akarok-e hatást kelteni, bár az elméletek szerint ez az író célja. Szeressék, vagy ne szeressék, de moccantson bennük valamit, válaszolta Máté Angi egy ilyenszerű kérdésre. Mi a véleményed a képregény műfajáról? Irodalmi műfajnak tekinthető egyáltalán, vagy ponyva, esetleg képzőművészet? El tudnád-e képzelni, hogy a Látóban megjelenne képregény, vagy hogy mondjuk Bodor Ádám eljátszik a cartoon formával? Gyerekkoromban szerettem a képregényeket, a Rahan volt a kedvencem, korábban a Mákvirág, amit Romániában adtak ki, Livia Olteanu rajzolta, zseniális volt. Biztos, hogy lehet művészi a képregény is, ha azt olyan szinten művelik. Azt nem hiszem, hogy a Látóban egyhamar képregény lesz, de van vizuális mellékletünk, a többit az idő megmutatja. Romániában nagyobb hagyománya van a képregénynek, mint Magyarországon? Van-e valamiféle recepciója?

Mi szinte naponta összegyűlünk, van szerkesztőség meg egy sor adminisztratív nyűg, hozzánk még jár sok olyan folyóirat, amelyre ma már Semmit sem tudok a kortárs román képregényről. alig fizet elő valaki, szoktunk beszélgetni és szerkeszteni is, laptop ide Te mikor írnál képregényt? Ha szabad kezet kapnál egy felkérésnél vagy oda. képregény írásra, milyen stílusbeli váltásokra kellene ügyelned a prózához képest? Nálatok milyen a kávéházi-értelmiségi időmúlatás? Ezek itt kisvárosok, inkább kocsmák vannak. A kávéház más, életforma, Nem tudok rajzolni. Gyerekkoromban próbálkoztam utoljára figuratív habitus, civilizáció. Talán Kolozsvárról lehet ebből a szempontból beszél- dolgokkal, nem ment. A film és a fotó közelebb áll talán. Nekem az a szövegalkotás, ami a képregényhez kell, túlságosan minimál jellegű. Nem szívesen csinálnám, de azt hiszem, tanulható.


Csak történjen valami! Deme László

„Vídulj, gyászos elme! megújul a világ,/S előbb, mint e század végső pontjára hág” –  írta Batsányi János 1791-ben, s csaknem két évszázaddal később A látó című versének passzusa a marosvásárhelyi székhelyű irodalmi orgánum, a Látó emblémájává vált. Vida Gábor író-szerkesztővel irodalomról, Erdélyről és a képregény műfajáról váltottunk elektronikus postát.

Milyen szellemiséget képvisel a Látó? Honnan jött a Batsányi-motívum? A Látó szépirodalmi folyóirat, sok külső körülmény miatt intézmény, havonta pontosan megjelenik, és hozott anyagból dolgozik, tehát az éppen létező irodalmat kívánja bemutatni, legkevésbé azt, amit a szerkesztői írnak, bár ez is belefér. Mindenképpen fontosnak tartom, hogy a fiatal tehetségek lehetőséget kapjanak az indulásra. Jó viszonyt ápolunk majdnem minden kulturális orgánummal, az elmúlt húsz év alatt szinte minden jelentősebb magyar író vagy irodalmi műhely (lap, kiadó) megfordult a Látó Irodalmi Színpadán. Nem definiáltuk még a lap szellemiségét, ez az olvasó, a kritika vagy az utókor dolga lesz. 1989 december utolsó napjaiban, amikor a Látó megalakult –  nem voltam ott különben –, a Batsányi-idézet aktuálisnak, optimistának tűnhetett. A remény vállalható mindig. Nem újult meg a világ, tehát 2ooo-ben levettük a borítóról a mottót, meg a kinézet is változott, ám ez az évszázad is hosszúnak készül. Előfordulhat, hogy 2o89-ben megint feltesszük… Román szerzőktől is publikáltok. Lehet különbségeket és azonos pontokat találni a magyar és román írók témaválasztásai kapcsán? A témaválasztás szabad, és szerintem egyéni történet. Nem látom, hogy ez román–magyar viszonylatban értelmes kérdés volna. A közelmúlttal való szembenézés nagyon komoly feladat elé állít írót, gondolkodót, kritikust, mindenkit, akinek kérdései vannak. Hihetetlen könyvdömping van Romániában is –  nem tudom áttekinteni. Közös pont pedig ez a nagyon változatos, zűrzavaros ország, amelyben csodálatos helyek vannak és nagyszerű emberek élnek, és van kismillió rettenetes történet meg egy csomó szarházi –  ki magyar, ki román, ki egyéb… Hogyan kezelik a nacionalista irodalmat a mérsékelt magyar és román írók? Sehogy, mert amiből ordít a nacionalizmus, azt főként a célközönség olvassa. Igaz, hogy a 2o-as évek antiszemita retorikáját a 9o-es években újrahasznosították a román sajtóban, csak a zsidó helyett a magyar szerepelt, viszont az utóbbi években a magyarkérdés vesztett a súlyából, az erdélyi magyarság már nem jelent fenyegetést a román állam számára. Amikor viszont erdélyi magyarok zsidóznak, attól hányingerem van. Az informatika korában kissé regényesnek tűnhet, de van-e még nálatok szerkesztőségi élet a laptopokon túl is? Mi a Rohammal kissé ódivatúan hetente összegyűlünk iszogatni, beszélgetni, szerkesztgetni.

ni, de ott a diákság miatt történik az egész, és ehhez mérten nagy a fluktuáció. Nem kávéházban zajlik az értelmiségi élet, hanem az íróasztalokon.

Nemcsak szerkesztesz, hanem írsz is; nemrég pedig egy szép, szinte történetté kerekedő válaszodat olvastam egy erdélyi, román nevű oromról. Neked, mint írónak, bármiből születhet történeted? Ha kapnál egy gémeskutat a lapályon, ami körül szomjas tehenek bőgnek a melegben, ugyanúgy megérintene, mint a Vîrful Rosu –  Vörös csúcs? Bármi furcsa, én az Alföldön születtem, Kisjenőn, ott is nőttem fel, Aradon érettségiztem, Erdélybe gyerekkoromban nyaralni jártam, anyai ágon vagyok székely. Itattam teheneket meg birkákat gémeskútnál, megérintett, gyerekkoromban azt éltem, az alföldi nagyapám birkákat tartott, a székely meg bivalyokat. Viszont amikor írni kezdtem, már Kelet felé utaztam, és úgy látszik, a hegyvidék meg Erdély erősebb kötődés, de Pest felé vonatozva órákon át el tudom nézni a pusztát, és nem unatkozom. Tudott valami nagyon fontosat Petőfi. Hogyan jelenik meg ez a kérdés az erdélyi vagy romániai magyar és a magyarországi magyar irodalom viszonylatában? Karinthy Frigyes ezt már elmondta: egy magyar irodalom van. Viszont ha Romániában nő fel és él az ember, másak az alapélményei, mintha Budapesten vagy Kőszegen. És ez valószínűleg látható az irodalmi alkotásokban is, nyelvhasználat, mondatszerkezet, szókincs tekinte­tében, meg talán később értek ide a posztmodern ideológiák, de nem úsztuk meg őket… Viszont a magyar nyelv közös, akkor is, ha nem használom, sokszor nem is értem a pesti szlenget… Visszakanyarodva az íráshoz: ha három hatást kellene mondanod, amit ki szeretnél váltani az olvasóidból, mik lennének azok és miért? Hatás? Nem tudom, akarok-e hatást kelteni, bár az elméletek szerint ez az író célja. Szeressék, vagy ne szeressék, de moccantson bennük valamit, válaszolta Máté Angi egy ilyenszerű kérdésre. Mi a véleményed a képregény műfajáról? Irodalmi műfajnak tekinthető egyáltalán, vagy ponyva, esetleg képzőművészet? El tudnád-e képzelni, hogy a Látóban megjelenne képregény, vagy hogy mondjuk Bodor Ádám eljátszik a cartoon formával? Gyerekkoromban szerettem a képregényeket, a Rahan volt a kedvencem, korábban a Mákvirág, amit Romániában adtak ki, Livia Olteanu rajzolta, zseniális volt. Biztos, hogy lehet művészi a képregény is, ha azt olyan szinten művelik. Azt nem hiszem, hogy a Látóban egyhamar képregény lesz, de van vizuális mellékletünk, a többit az idő megmutatja. Romániában nagyobb hagyománya van a képregénynek, mint Magyarországon? Van-e valamiféle recepciója?

Mi szinte naponta összegyűlünk, van szerkesztőség meg egy sor adminisztratív nyűg, hozzánk még jár sok olyan folyóirat, amelyre ma már Semmit sem tudok a kortárs román képregényről. alig fizet elő valaki, szoktunk beszélgetni és szerkeszteni is, laptop ide Te mikor írnál képregényt? Ha szabad kezet kapnál egy felkérésnél vagy oda. képregény írásra, milyen stílusbeli váltásokra kellene ügyelned a prózához képest? Nálatok milyen a kávéházi-értelmiségi időmúlatás? Ezek itt kisvárosok, inkább kocsmák vannak. A kávéház más, életforma, Nem tudok rajzolni. Gyerekkoromban próbálkoztam utoljára figuratív habitus, civilizáció. Talán Kolozsvárról lehet ebből a szempontból beszél- dolgokkal, nem ment. A film és a fotó közelebb áll talán. Nekem az a szövegalkotás, ami a képregényhez kell, túlságosan minimál jellegű. Nem szívesen csinálnám, de azt hiszem, tanulható.


26

27


26

27


28

29


28

29


30

31


30

31


Sejthettem volna abból, hogy mentő áll a ház előtt. Végigfuttattam a lakótársak névsorát, kinek lehet baja, ki hiányozna majd egy szívroham vagy más rejtelmes, hirtelen jött baleset után, és arra jutottam: a legtöbbje nem. Krahácsoló vénemberek a lépcsőházban, a világ leghülyébben ugató kutyái, visítozó kölykök. Jobb lenne nélkülük minden, nekem legalábbis nem rosszabb. Persze nem jó, ha túlságosan elragadtatom magam. Igyekeztem józanul szemlélni a reményeimet a lépcsőn felfelé. Valló nénit azért sajnálnám. Egyszer kaptam tőle egy pohár vizet, és maradhattam is estig, amikor elhagytam a kulcsom. A tető alatt, rögtön a negyediken, kiöregedett pilóta lakott feleségestül, a nevüket nem tudom. Évente egyszer-kétszer találkoztunk, amikor a zene miatt lejött valamelyikük, én meg álltam a félig nyitott ajtóban, és egy szál semmiben felelgettem a kérdéseire. Mivel általában a kádból másztam ki miatta, csak bólogattam, így aztán maradtunk tiszteletteljes viszonyban egészen a következő ricsajozásig. De a többiek! A krahácsoló kutyasétáltató a másodikról és társai: a sok arctalan és névtelen! Nem állítom, hogy tapsolnék, de nem is sóhajtoznék, ha a hordágyról közülük nézne vissza valamelyik. Miután a kapualjhoz értem, a szokásos köszönésfélét morogtam az orrom alatt: „pardon, bocsánat, kívánok, jó nagyot, viszlát, már itt se vagyok”, de senki nem mozdult. Félkörben álltak a kapu előtt, elzárva az utat befelé. 32

A mentő ajtaja csukva volt, hordágyat nem láttam. Az egyik zöld maszkos szakértő a lakók gyűrűjében állt, a másik a krahácsoló kutyabuzival dohányzott arrébb. Éppen az előző csikkjét pöckölte el, majd tüzet adott a mentősnek, aki vele szinkronban végzett a magáéval, és az arabokról kérdezte. Rögtön utána a csecsenekről. Jól hallottam. A mentősegéd vállat vont, és annyit mondott, ezektől minden kitelik. Akárhol ott lehetnek. Mindenhová beépülhetnek, bárki arcát felvehetik, éppen ez a félelmetes bennük. Aztán valaki megragadta a könyököm, és a fülembe kiabált: –  Észlelt bármi szokatlant? Beállítok a nagyszobába, bőrjakómon az utca hidegével, fülemben a zenével. A tévével szemben, az egyik fotelban sötét halom, bárki lehet. A másikban viszont, rögtön a központi helyen, ahol a kék villogás egy szemüveges, kopasz és hájas alakon tört meg általában, most nem ül senki. Kihúzom egyik fülemből a dugót, a Kretén család félsüketen dalolja tovább a magáét. A másik fülembe néhány fontos hazafi kezd beszélni: kedves Gyurikám, ugye, te is tudod, mekkora szégyen, nem szavazták meg... Apa behúzza maga után a sloziajtót, és visszaül középre. –  Legalább lehetne rajtad egy… A fenébe, most kivételesen volt. A vénember megigazítja a pólóját, tétova pillantást vet a gatyájára, kezében pedig nem az autóatlaszt vagy a Bogarasok könyvét szorongatja, hanem

egy menő borítójú valamit. A gerincen szemüveges pofa kicsiben, a címlapon nagyban, de ebből a szögből nem lehet kivenni. Sötét van, csak a tévé ragyog. Végül apa elszánja magát, és kérdez: –  Nem olvastál valamit? –  De, egyfolytában. Mire vagy kíváncsi? A macska átszalad a szobán, nyávog egyet az erkélyajtónál, hogy engedjem ki. Engedelmeskedem. A macska nemsokára kinn a mélyűri hidegben, én meg visszafordulok. –  Csak mert gondoltam… Vajon ki lehet az a szemüveges a borítón, én meg ezt gondolom. Apa hanyagul lógatja, a kép stilizált, művészieskedő ökörség. Talán csak a kezébe akadt. –  Mit gondoltál? –  kérdezek vissza, és próbálok a lehető legtermészetesebb lenni. Messze vagyok tőle, akadnak, akikkel szemben nincs természetes modor. –  Hát csak… hogy azokban a rémes könyveidben. Szóval te esetleg tudod, mivel lehet beszaratni őket… –  Kiket? A t, ami néhány pillanatig összeköt minket, máris szertefoszlik. Nem viseli el, ha nem veszem komolyan a nemzet jövőjét. Visszaáll a szokásos közöny-ellenszenv üzemmódba, a macska kapar, hogy engedjem be, pedig nyitva hagytam az erkélyajtót. A hideg végigömlik a szobán, kezdek fázni, apát viszont nem zavarja. Aztán a macska végre felfedezi, hogy nyitva az út, és nemsokára már ott mocorog és nyámmog a bal fotelban.

–  És oltsd le azt a rohadt villanyt, nem te fizeted… hagyd nyitva… én nem fázok… dobd el a kenyeret… van itthon rendes kaja, anyád fáradt vele… Visszadugom a fülembe a pajzsot, a Kretén család véget ért, kezdődik a Blitzkrieg. –  Mit ért szokatlanon? Egyfolytában… –  Ne tegye itt az agyát. Nyilván nagyon okos gyereknek képzeli magát, de… –  Ezt egy harmadik mentős kezdte, akit eddig észre sem vettem. –  Ha olyan okos lennék, rég nem lennék itt. –  Látja, pontosan erről beszéltem, maga… –  Tessék megmondani neki végre a zenéről! Egy ismeretlen nyanya avatkozott közbe a közönségből. Nem tudtam hirtelen, hogy kicsoda. Egyre jobban lökdösődtek körülöttünk, és szaporodtak az ismeretlen arcok. Mit tudhat ez a nyanya a ricsajozásomról? Úgy éreztem, illetlenül beletapostak az emeleti néni jogaiba. –  Nem hiszem, hogy most ez a legfontosabb… –  Istenem, de okosnak képzeli magát! Ha olyan kurva okos, meséljen, mit tud a diverzióról? –  Miről? A két mentős bambán állt a kocsijuk fehér oldalánál. Nem tudták, hova tegyék a hordágyat. Valami rejtelmes utasítás értelmében elöl kellett tartaniuk, ott viszont útban volt, ahogy egyre

több bakancsos, nejlonköpenyes alak került elő. A harmadik végül befutott a borozó felől, tétován nézett az imposztorra velem szemben, aztán vállat vont, és csatlakozott a többiekhez a kocsi mellett. Nyújtottak neki egy dekket, mire megjelent egy körszakállas, vastag szemüveges pofa, szinte csak úgy a levegőből, és erőszakos, letompított modorban faggatni kezdte. –  Nagyon is jól tudja, miről beszélek. A diverzió a nem cselekvésről szólt… –  folytatta előttem az álmentős segéd. –  De hát kié? –  Nem csinált semmit! Éppen ez a baj! –  Tessék mondani, tényleg fel akarja robbantani? A hang most gazdátlanul jött a csürhéből. A lakótársak mind elfogytak. Hátraterelték őket, nem maradt más, csak ezek az új, statisztának tűnő civilek, akik pont olyan idegenül és zavaróan tolakodtak, mint a ki tudja mit elhárító különlegesek. –  Miért van olyan sötét? És mit akarnak robbantani? –  Áramtalanítottuk a környéket. Nagyon jól tudjuk, mennyit jelent ez neki. Áram nélkül nem tudja működtetni… –  motyogta az álmentős. –  Ami azt illeti, nekem is sokat jelentett. –  Okunk van feltételezni, hogy független áramforrást használ! –  lépett közelebb egy öreg bakancsos. A kutyája helyeslően vakkantott, és megnyalta a szemfogát.

–  Kicsoda? –  Ne akarja, hogy én mondjam ki maga helyett. A zajongás egy pillanatra kihagyott. Talán a hatalmas égi közbeavatkozó ment át a világ hangsávjának infrasugara előtt, gondoltam, és furcsamód tényleg mindenki a fülhallgatójához kapott. Recsegve hadarta valaki, hogy megtalálta az áramkiesés forrását. –  Ezzel idézett elő helyi kimaradásokat. Ezúttal megelőztük, ám az álcázás roppant fejlett. Vigyázat odalent! Egy első emeleti ablakból, a mi konyhaablakunkból egy mikrosütő repült ki, és darabokra ment az aszfalton. Senki nem moccant, csak egy vegyvédelmi szerkós alak söpört le egy üvegszilánkot a gallérjáról, és kibontott egy doboz energiaitalt. –  Hé! De hát nem csinált semmit… jó, néha lecsapta a biztosítékot. –  Legalábbis azt akarta, hogy ezt hig�gyük. Lábdobogás hallatszott, kicsapódott az erkélyajtó, és röplapok meg újságok áradata repült ki. A szétszóródó papírtömeg mögül feketére festett arcú, sisakos és tépőzáras alakok bukkantak elő, az egyik taktikusan fél térdre ereszkedett rögtön a macskaalom felett. Régen takarítottuk, az biztos. Ez némi elégtétellel töltött el. A körszakállas, szemüveges szakértő még valamit bólintott a mentősöknek, azzal átment a gyűrűn, és szemügyre vette a termést. Egyenként lehajolt az újságokhoz, és beolvasta a címüket a gégemikrofonjába. Mennyi időbe fog telni, míg apa újra be33


Sejthettem volna abból, hogy mentő áll a ház előtt. Végigfuttattam a lakótársak névsorát, kinek lehet baja, ki hiányozna majd egy szívroham vagy más rejtelmes, hirtelen jött baleset után, és arra jutottam: a legtöbbje nem. Krahácsoló vénemberek a lépcsőházban, a világ leghülyébben ugató kutyái, visítozó kölykök. Jobb lenne nélkülük minden, nekem legalábbis nem rosszabb. Persze nem jó, ha túlságosan elragadtatom magam. Igyekeztem józanul szemlélni a reményeimet a lépcsőn felfelé. Valló nénit azért sajnálnám. Egyszer kaptam tőle egy pohár vizet, és maradhattam is estig, amikor elhagytam a kulcsom. A tető alatt, rögtön a negyediken, kiöregedett pilóta lakott feleségestül, a nevüket nem tudom. Évente egyszer-kétszer találkoztunk, amikor a zene miatt lejött valamelyikük, én meg álltam a félig nyitott ajtóban, és egy szál semmiben felelgettem a kérdéseire. Mivel általában a kádból másztam ki miatta, csak bólogattam, így aztán maradtunk tiszteletteljes viszonyban egészen a következő ricsajozásig. De a többiek! A krahácsoló kutyasétáltató a másodikról és társai: a sok arctalan és névtelen! Nem állítom, hogy tapsolnék, de nem is sóhajtoznék, ha a hordágyról közülük nézne vissza valamelyik. Miután a kapualjhoz értem, a szokásos köszönésfélét morogtam az orrom alatt: „pardon, bocsánat, kívánok, jó nagyot, viszlát, már itt se vagyok”, de senki nem mozdult. Félkörben álltak a kapu előtt, elzárva az utat befelé. 32

A mentő ajtaja csukva volt, hordágyat nem láttam. Az egyik zöld maszkos szakértő a lakók gyűrűjében állt, a másik a krahácsoló kutyabuzival dohányzott arrébb. Éppen az előző csikkjét pöckölte el, majd tüzet adott a mentősnek, aki vele szinkronban végzett a magáéval, és az arabokról kérdezte. Rögtön utána a csecsenekről. Jól hallottam. A mentősegéd vállat vont, és annyit mondott, ezektől minden kitelik. Akárhol ott lehetnek. Mindenhová beépülhetnek, bárki arcát felvehetik, éppen ez a félelmetes bennük. Aztán valaki megragadta a könyököm, és a fülembe kiabált: –  Észlelt bármi szokatlant? Beállítok a nagyszobába, bőrjakómon az utca hidegével, fülemben a zenével. A tévével szemben, az egyik fotelban sötét halom, bárki lehet. A másikban viszont, rögtön a központi helyen, ahol a kék villogás egy szemüveges, kopasz és hájas alakon tört meg általában, most nem ül senki. Kihúzom egyik fülemből a dugót, a Kretén család félsüketen dalolja tovább a magáét. A másik fülembe néhány fontos hazafi kezd beszélni: kedves Gyurikám, ugye, te is tudod, mekkora szégyen, nem szavazták meg... Apa behúzza maga után a sloziajtót, és visszaül középre. –  Legalább lehetne rajtad egy… A fenébe, most kivételesen volt. A vénember megigazítja a pólóját, tétova pillantást vet a gatyájára, kezében pedig nem az autóatlaszt vagy a Bogarasok könyvét szorongatja, hanem

egy menő borítójú valamit. A gerincen szemüveges pofa kicsiben, a címlapon nagyban, de ebből a szögből nem lehet kivenni. Sötét van, csak a tévé ragyog. Végül apa elszánja magát, és kérdez: –  Nem olvastál valamit? –  De, egyfolytában. Mire vagy kíváncsi? A macska átszalad a szobán, nyávog egyet az erkélyajtónál, hogy engedjem ki. Engedelmeskedem. A macska nemsokára kinn a mélyűri hidegben, én meg visszafordulok. –  Csak mert gondoltam… Vajon ki lehet az a szemüveges a borítón, én meg ezt gondolom. Apa hanyagul lógatja, a kép stilizált, művészieskedő ökörség. Talán csak a kezébe akadt. –  Mit gondoltál? –  kérdezek vissza, és próbálok a lehető legtermészetesebb lenni. Messze vagyok tőle, akadnak, akikkel szemben nincs természetes modor. –  Hát csak… hogy azokban a rémes könyveidben. Szóval te esetleg tudod, mivel lehet beszaratni őket… –  Kiket? A t, ami néhány pillanatig összeköt minket, máris szertefoszlik. Nem viseli el, ha nem veszem komolyan a nemzet jövőjét. Visszaáll a szokásos közöny-ellenszenv üzemmódba, a macska kapar, hogy engedjem be, pedig nyitva hagytam az erkélyajtót. A hideg végigömlik a szobán, kezdek fázni, apát viszont nem zavarja. Aztán a macska végre felfedezi, hogy nyitva az út, és nemsokára már ott mocorog és nyámmog a bal fotelban.

–  És oltsd le azt a rohadt villanyt, nem te fizeted… hagyd nyitva… én nem fázok… dobd el a kenyeret… van itthon rendes kaja, anyád fáradt vele… Visszadugom a fülembe a pajzsot, a Kretén család véget ért, kezdődik a Blitzkrieg. –  Mit ért szokatlanon? Egyfolytában… –  Ne tegye itt az agyát. Nyilván nagyon okos gyereknek képzeli magát, de… –  Ezt egy harmadik mentős kezdte, akit eddig észre sem vettem. –  Ha olyan okos lennék, rég nem lennék itt. –  Látja, pontosan erről beszéltem, maga… –  Tessék megmondani neki végre a zenéről! Egy ismeretlen nyanya avatkozott közbe a közönségből. Nem tudtam hirtelen, hogy kicsoda. Egyre jobban lökdösődtek körülöttünk, és szaporodtak az ismeretlen arcok. Mit tudhat ez a nyanya a ricsajozásomról? Úgy éreztem, illetlenül beletapostak az emeleti néni jogaiba. –  Nem hiszem, hogy most ez a legfontosabb… –  Istenem, de okosnak képzeli magát! Ha olyan kurva okos, meséljen, mit tud a diverzióról? –  Miről? A két mentős bambán állt a kocsijuk fehér oldalánál. Nem tudták, hova tegyék a hordágyat. Valami rejtelmes utasítás értelmében elöl kellett tartaniuk, ott viszont útban volt, ahogy egyre

több bakancsos, nejlonköpenyes alak került elő. A harmadik végül befutott a borozó felől, tétován nézett az imposztorra velem szemben, aztán vállat vont, és csatlakozott a többiekhez a kocsi mellett. Nyújtottak neki egy dekket, mire megjelent egy körszakállas, vastag szemüveges pofa, szinte csak úgy a levegőből, és erőszakos, letompított modorban faggatni kezdte. –  Nagyon is jól tudja, miről beszélek. A diverzió a nem cselekvésről szólt… –  folytatta előttem az álmentős segéd. –  De hát kié? –  Nem csinált semmit! Éppen ez a baj! –  Tessék mondani, tényleg fel akarja robbantani? A hang most gazdátlanul jött a csürhéből. A lakótársak mind elfogytak. Hátraterelték őket, nem maradt más, csak ezek az új, statisztának tűnő civilek, akik pont olyan idegenül és zavaróan tolakodtak, mint a ki tudja mit elhárító különlegesek. –  Miért van olyan sötét? És mit akarnak robbantani? –  Áramtalanítottuk a környéket. Nagyon jól tudjuk, mennyit jelent ez neki. Áram nélkül nem tudja működtetni… –  motyogta az álmentős. –  Ami azt illeti, nekem is sokat jelentett. –  Okunk van feltételezni, hogy független áramforrást használ! –  lépett közelebb egy öreg bakancsos. A kutyája helyeslően vakkantott, és megnyalta a szemfogát.

–  Kicsoda? –  Ne akarja, hogy én mondjam ki maga helyett. A zajongás egy pillanatra kihagyott. Talán a hatalmas égi közbeavatkozó ment át a világ hangsávjának infrasugara előtt, gondoltam, és furcsamód tényleg mindenki a fülhallgatójához kapott. Recsegve hadarta valaki, hogy megtalálta az áramkiesés forrását. –  Ezzel idézett elő helyi kimaradásokat. Ezúttal megelőztük, ám az álcázás roppant fejlett. Vigyázat odalent! Egy első emeleti ablakból, a mi konyhaablakunkból egy mikrosütő repült ki, és darabokra ment az aszfalton. Senki nem moccant, csak egy vegyvédelmi szerkós alak söpört le egy üvegszilánkot a gallérjáról, és kibontott egy doboz energiaitalt. –  Hé! De hát nem csinált semmit… jó, néha lecsapta a biztosítékot. –  Legalábbis azt akarta, hogy ezt hig�gyük. Lábdobogás hallatszott, kicsapódott az erkélyajtó, és röplapok meg újságok áradata repült ki. A szétszóródó papírtömeg mögül feketére festett arcú, sisakos és tépőzáras alakok bukkantak elő, az egyik taktikusan fél térdre ereszkedett rögtön a macskaalom felett. Régen takarítottuk, az biztos. Ez némi elégtétellel töltött el. A körszakállas, szemüveges szakértő még valamit bólintott a mentősöknek, azzal átment a gyűrűn, és szemügyre vette a termést. Egyenként lehajolt az újságokhoz, és beolvasta a címüket a gégemikrofonjába. Mennyi időbe fog telni, míg apa újra be33


34

térdvédős lábak közt, csak ne taposson tovább ez a buzi az olvasatlan Fukuyamámon. Az elhárítókat viszont nem érdekelte, minek érzem magam. Az egyik felfelé pöccintett egy közepes rúgással, egy másik szinte gyengéden magához ölelt. A körszakállas lehajolt, pont az angol Unabomber-életrajzom elé, és tátogva betűzte a címet. Istenem, miért kellett villognom ezzel a robbantgatóval, annyira nem volt mélyenszántó. –  A pszichológiai profil felrajzolása, uram… –  Még mindig robbantani akar? –  Nincs értesülésünk, uram. Proaktív módon úgy mondanám, igen. –  A profil felrajzolása… –  Ahogy már elhangzott, több időbe telne, mint amennyink van, uram. –  De hát kicsoda? A füst oszlott, a homály mégis maradt. A fekete alakok mozdulatlanul álltak, csak a szakértő csúszkált fel-alá, újabb és újabb könyveket szedegetett fel a halomból. Elővett egy jegyzetfüzetet, hümmögött, kettőbe hajtott egy pótolhatatlan számítógépes újságot. A borítóján nindzsák. Hol is álltak így a ködben? Világvégi leszámolás volt az is... Megvan. Az Apokalipszisben, amikor szembejöttek a franciák. A könyveimmel együtt elvesztettem mindent, átléptem a határt, úgyhogy felüvöltöttem. –  A kurva életbe, kicsoda? És mutassák az igazolványukat, ilyen nincs, beléptünk már az unióba, ilyen nincs, hol az ügyvéd, nem képzelik, és ki ez egyáltalán… –  Ilyen okos fiú nyilván régen kitalálta. Az elhárítók sorra megmoccantak, mintha ösztönös pihenjbe rendeződnének. A feszültség átbillent, a csúcspont után lomha tanácstalanság jött, abból lassan valami terv bontakozott ki, legalábbis ahogy a titkolózó susmogásból ítéltem. Engedtek kibújni a szorításból. A szakértő a lélektani impaktról magyarázott, és arról, hogy az első mindig a

tárgyalás. Nem tudtak elérni senkit, aki közel állt hozzá. Egymásra néztek a parancsnokkal, aztán mindketten rám. Végül összeállt bennem a kép. Harákoltam, és megszólaltam: –  Nem is fognak, attól tartok. –  Abból válogatunk, amink van. Készítsék fel a fiút. –  Öcsi, mondd csak, mennyit jártál moziba? A körszakállas egymás mellé emelt egy bogárszerelési szakkönyvet és egy videokazettát a dagadt pofozkodó kalandjaival, és a messzeségbe kémlelt a párhuzamosok mentén, nyilván a csak legmagasabb fokú lélektani és taktikai ismeretekkel felfogható éteri igazságok honába. A könyv sarkán gyűrődés. Múlt vasárnap keletkezett, amikor apa utánam vágta, mert megint megjegyzést tettem a palacsintasütős igazságosztóra a tévében. Nem talált, a könyv lepattant az egyik hangfalról, és úgy maradt a földön. A megdöbbentő kisiklás után mintha minden visszatért volna a rendes, zsibbadt kerékvágásba. Volt néhány kísérlet a kapcsolatteremtésre az évek során, de sorra idétlen, megalázó hülyeségbe torkollott mindegyik. Végül kaptam egy nagybetűs kisokost arról, hogyan őrizzem meg a jókedvemet. Mintha a jókedvnek bármi köze lett volna ahhoz, ahogyan akkoriban viselkedtem. Legutóbb pedig én vettem neki valami humoros filmet, a szokásos pofozkodó baromság helyett. Attól a bizonyos estétől kezdve, amikor kilépett a klotyóról azzal a szemüveges pofával ékesített könyvvel, egyre gyakrabban maradt egy időre a kocsiban. Volt, hogy csak fél órával azután jött fel, hogy beállt a parkolóba. Nem volt ez olyan szokatlan, gyanítottam, szívesen ül ott, hallgatni a hazafias érzelmű adókat. Ott nem szólnak bele a dolgába, és nem is vág pofákat felé senki. Újabban viszont egy órára vagy kettőre is eltűnt esténként. A kocsiban nem volt, azt láttam volna a konyhából. Nem hittem volna, hogy nyugtalanítani fog. Kocsmába nem jár, a helyiek még neki

illusztráció: Nagy László

gyűjti az egészet, istenem, a hálóhoz nem ért, kénytelen leszek én segíteni neki. –  Bogarasok, VW magazin, Bogarasok, már megint, elnézést, ez egy másik, Hírlevél, hogyhogy milyen, úgy látom, kerületi, önkormányzati bogarasok… –  Mindenki a helyére! Megtaláltam a dokumentációt! Az a testetlen hang volt, ami az előbb lebuktatta a lopakodó mikrosütőt. Most megjelent a hozzá tartozó alak a kapuban: egy fekete térdvédővel felszerelt gyorsreagálású. Ugyanúgy nézett ki, mint a többi, akik itt lihegtek a nyakamon, őrizték a macskaalmot, vagy rövid csövű vackokat lógattak az övükről. Kivéve, hogy a kezében fehér csomagokat hozott. Pontosabban nem láttam, csak amíg közelebb nem ért, szinte a gyűrűhöz, érintésnyire, mert egy túlbuzgó terrorelhárító felrobbantott egy füstgránátot, nyilván hogy fedezze a teljes, nyolc-tíz méteres taktikai kivonulást. –  Ki adott parancsot? –  Proaktívan tettem, uram, mint a… Néhányan felvették a gázálarcukat, a mentősök simán hátrébb húzódtak. A pofa, aki felfedezte a dokumentációt, csak nyelte a füstöt: egyetlen feketére mázolt emberfej a hirtelen támadt rovararcúak között. Előrejött, és a parancsolgató csótányfejű elé öntötte, amit hozott. A parancsnok megunta a színjátékot, letépte a fejéről a gázálarcot. Visszaváltozott kissé tanácstalan fakabáttá, és megbökte az egyik szürkés, téglaforma valamit a bakancsorrával. –  Azt hiszem, a mélyelemzés hos�szabb időt vesz igénybe, mint amen�nyink most van… Egy pillanatig még a bakancsot csodáltam, aztán felfedeztem, mi hever mellette. A legújabb Fukuyamám, az előszót olvastam már egyszer. –  Hé! Ehhez nincs joguk! –  A hátsó műveleti szobában találtuk, uram. –  Szállj le róla, a kurva… –  Túl sokat jársz moziba, öcsi. Úgy éreztem magam, mint a veszett kutya. Próbáltam szó nélkül átcsúszni a


34

térdvédős lábak közt, csak ne taposson tovább ez a buzi az olvasatlan Fukuyamámon. Az elhárítókat viszont nem érdekelte, minek érzem magam. Az egyik felfelé pöccintett egy közepes rúgással, egy másik szinte gyengéden magához ölelt. A körszakállas lehajolt, pont az angol Unabomber-életrajzom elé, és tátogva betűzte a címet. Istenem, miért kellett villognom ezzel a robbantgatóval, annyira nem volt mélyenszántó. –  A pszichológiai profil felrajzolása, uram… –  Még mindig robbantani akar? –  Nincs értesülésünk, uram. Proaktív módon úgy mondanám, igen. –  A profil felrajzolása… –  Ahogy már elhangzott, több időbe telne, mint amennyink van, uram. –  De hát kicsoda? A füst oszlott, a homály mégis maradt. A fekete alakok mozdulatlanul álltak, csak a szakértő csúszkált fel-alá, újabb és újabb könyveket szedegetett fel a halomból. Elővett egy jegyzetfüzetet, hümmögött, kettőbe hajtott egy pótolhatatlan számítógépes újságot. A borítóján nindzsák. Hol is álltak így a ködben? Világvégi leszámolás volt az is... Megvan. Az Apokalipszisben, amikor szembejöttek a franciák. A könyveimmel együtt elvesztettem mindent, átléptem a határt, úgyhogy felüvöltöttem. –  A kurva életbe, kicsoda? És mutassák az igazolványukat, ilyen nincs, beléptünk már az unióba, ilyen nincs, hol az ügyvéd, nem képzelik, és ki ez egyáltalán… –  Ilyen okos fiú nyilván régen kitalálta. Az elhárítók sorra megmoccantak, mintha ösztönös pihenjbe rendeződnének. A feszültség átbillent, a csúcspont után lomha tanácstalanság jött, abból lassan valami terv bontakozott ki, legalábbis ahogy a titkolózó susmogásból ítéltem. Engedtek kibújni a szorításból. A szakértő a lélektani impaktról magyarázott, és arról, hogy az első mindig a

tárgyalás. Nem tudtak elérni senkit, aki közel állt hozzá. Egymásra néztek a parancsnokkal, aztán mindketten rám. Végül összeállt bennem a kép. Harákoltam, és megszólaltam: –  Nem is fognak, attól tartok. –  Abból válogatunk, amink van. Készítsék fel a fiút. –  Öcsi, mondd csak, mennyit jártál moziba? A körszakállas egymás mellé emelt egy bogárszerelési szakkönyvet és egy videokazettát a dagadt pofozkodó kalandjaival, és a messzeségbe kémlelt a párhuzamosok mentén, nyilván a csak legmagasabb fokú lélektani és taktikai ismeretekkel felfogható éteri igazságok honába. A könyv sarkán gyűrődés. Múlt vasárnap keletkezett, amikor apa utánam vágta, mert megint megjegyzést tettem a palacsintasütős igazságosztóra a tévében. Nem talált, a könyv lepattant az egyik hangfalról, és úgy maradt a földön. A megdöbbentő kisiklás után mintha minden visszatért volna a rendes, zsibbadt kerékvágásba. Volt néhány kísérlet a kapcsolatteremtésre az évek során, de sorra idétlen, megalázó hülyeségbe torkollott mindegyik. Végül kaptam egy nagybetűs kisokost arról, hogyan őrizzem meg a jókedvemet. Mintha a jókedvnek bármi köze lett volna ahhoz, ahogyan akkoriban viselkedtem. Legutóbb pedig én vettem neki valami humoros filmet, a szokásos pofozkodó baromság helyett. Attól a bizonyos estétől kezdve, amikor kilépett a klotyóról azzal a szemüveges pofával ékesített könyvvel, egyre gyakrabban maradt egy időre a kocsiban. Volt, hogy csak fél órával azután jött fel, hogy beállt a parkolóba. Nem volt ez olyan szokatlan, gyanítottam, szívesen ül ott, hallgatni a hazafias érzelmű adókat. Ott nem szólnak bele a dolgába, és nem is vág pofákat felé senki. Újabban viszont egy órára vagy kettőre is eltűnt esténként. A kocsiban nem volt, azt láttam volna a konyhából. Nem hittem volna, hogy nyugtalanítani fog. Kocsmába nem jár, a helyiek még neki

illusztráció: Nagy László

gyűjti az egészet, istenem, a hálóhoz nem ért, kénytelen leszek én segíteni neki. –  Bogarasok, VW magazin, Bogarasok, már megint, elnézést, ez egy másik, Hírlevél, hogyhogy milyen, úgy látom, kerületi, önkormányzati bogarasok… –  Mindenki a helyére! Megtaláltam a dokumentációt! Az a testetlen hang volt, ami az előbb lebuktatta a lopakodó mikrosütőt. Most megjelent a hozzá tartozó alak a kapuban: egy fekete térdvédővel felszerelt gyorsreagálású. Ugyanúgy nézett ki, mint a többi, akik itt lihegtek a nyakamon, őrizték a macskaalmot, vagy rövid csövű vackokat lógattak az övükről. Kivéve, hogy a kezében fehér csomagokat hozott. Pontosabban nem láttam, csak amíg közelebb nem ért, szinte a gyűrűhöz, érintésnyire, mert egy túlbuzgó terrorelhárító felrobbantott egy füstgránátot, nyilván hogy fedezze a teljes, nyolc-tíz méteres taktikai kivonulást. –  Ki adott parancsot? –  Proaktívan tettem, uram, mint a… Néhányan felvették a gázálarcukat, a mentősök simán hátrébb húzódtak. A pofa, aki felfedezte a dokumentációt, csak nyelte a füstöt: egyetlen feketére mázolt emberfej a hirtelen támadt rovararcúak között. Előrejött, és a parancsolgató csótányfejű elé öntötte, amit hozott. A parancsnok megunta a színjátékot, letépte a fejéről a gázálarcot. Visszaváltozott kissé tanácstalan fakabáttá, és megbökte az egyik szürkés, téglaforma valamit a bakancsorrával. –  Azt hiszem, a mélyelemzés hos�szabb időt vesz igénybe, mint amen�nyink most van… Egy pillanatig még a bakancsot csodáltam, aztán felfedeztem, mi hever mellette. A legújabb Fukuyamám, az előszót olvastam már egyszer. –  Hé! Ehhez nincs joguk! –  A hátsó műveleti szobában találtuk, uram. –  Szállj le róla, a kurva… –  Túl sokat jársz moziba, öcsi. Úgy éreztem magam, mint a veszett kutya. Próbáltam szó nélkül átcsúszni a


is túl szakadtak, az adagját a tévével szemben fogyasztja, szűk társaságban. Aztán felfedeztem, hogy valaki megpiszkálta a könyveimet. Sőt, a gépet is bekapcsolták néha, noha a böngésző rendeltetésszerű használatáig nem jutottak el. Aztán egy héttel ezt követően világosság szűrődött ki a szobámból, amikor hazaértem. Égve hagytam a villanyt? Nem. A szoba közepén apa állt, zokniban és barna autószerelő felsőben. Nem ült le sehová. Olyan félszegen állt ott, mint legutóbb, amikor végül rászánta magát arra, hogy pénzt kérjen. Amikor nem jött össze a szállítás, és neki se fizettek, vagy ilyesmi, aztán benzinre is alig maradt pénze hazáig, vagy végső összeomlásként fenyegették a fél éve halmozódó villanyszámlák. –  Majd adok… –  kezdtem bele, és vártam, hogy odébb mozduljon. Men�nyim maradt ilyesmire, hát szokás szerint nem sok, remélem, el tudom terelni. Apa szaga betöltötte a szobát. Az autószerelő felsőé pontosabban, az évtizedek alatt felhalmozódott szag a gépek és a forgácshalmok tövéből. –  Á, nem kell. Arra gondoltam, adhatnál valamit… A könyveim fölé hajolt. Árnyéka rávetült a fél szobára, a nagyvillany nem adott elég fényt, kénytelen volt bekapcsolni a fekete asztali lámpát. Kisebbnagyobb tornyokban állt minden, címek jobbra-balra. Mennyit erősködött, hogy szerezzek hozzá polcot. –  A polccal az a baj, hogy pénzbe kerül, a pénzből meg lehetne venni… –  kezdtem ötletszerűen, de aztán elharaptam. –  Mit? –  Hát például még egypár könyvet. –  Ne hülyéskedj velem, egyszer jövök ide komolyan. Arra gondoltam… Kezdett rám melegedni a bőrkabát. A meglepetés varázsa nem tartott sokáig, egy perc nem kellett hozzá, és már idegesített ez az idegen a könyveim felett. Most akár végig is mondhatom. –  Hát, én is gondoltam sok mindenre. Tudod, régóta el akartam mondani. Van olyan, hogy az emberek egyszerűen csak egymás mellé születnek, vagy pontosabban egymás alá, hogy is mondjam… –  Ki alá születtem én? –  Ne törődj vele, csak olyan szókép. Szóval előfordul, hogy van, akit az irodalom érdekel, a másikat meg csak az autók, és a vakszerencse vagy a vakszerencsétlenség mégis egymás mellé rakja őket pár évtizedre… Grimaszt vágott, elfordult, és a legközelebbi könyvoszlopot tanulmányozta. Túl mélyre kellett hozzá hajolnia, így végül feladta. Elakadt a lélegzetem. Elmormoltam egy imát magamban, és nem is hiába. Nem vert le semmit, amíg odaért. Az asztallapot fedő koszban pa36

pírból hajtogatott madarak hevertek, és néhány felhőkarcoló, amennyi csak elfért az alacsony plafon alatt. Az egyik aljában észrevette az Unabombert. Tétován rámutatott. –  Ki tudnád ezt venni? –  Á, tudod, mennyiből áll felrakni egy ilyet? És még nem jött el a takarítás ideje. Tudod, évente egyszer lehet rendesen nekiállni, karácsonykor, amikor nem zavarnak, addig semmi értelme, csak idegesíti az embert a sok kis hülyeség. Belekapunk az egyikbe, nem lehet befejezni, jön a másik, tudod, a takarítással az a baj, hogy nem lehet abbahagyni, hehe. Ahogy te szoktad mondani. –  Mit akartál? –  Hát, szerintem nem mennél sokra vele. Angolul van. –  Nem, az előbb… Addigra kezdtem darabokra izzadni a pólóm a kabát alatt. Lenéztem, szerencsére sima fehéret vettem fel aznap az érleltebb fajtából. Mehet a szennyesbe. Tettem pár széles mozdulatot a szellőzés kedvéért. –  Csak annyit, hogy megtörténik. Megesik az ilyesmi. Emberek egymás mellett, nincs semmi bajuk, valójában semmi komoly, csak éppen nincs meg köztük a... a kapcsolat. Ne értsd félre, nem akarom egy pillanatra se azt sugallni… –  ez a „sugallni” túlzás volt, láttam az arcán… –, szóval azt sugallni, hogy az autóbuzulás bármivel alávalóbb lenne, mint az irodalom, csak egyszerűen nem. Van, akit ez érdekel, van, akit meg az. Nincs mit tenni. A legtöbb, amit tehetnek, hogy megpróbálják békésen, hogy úgy mondjam, diplomatikusan kihúzni egymás mellett, amíg… –  Magyarul nincs? –  …szóval amíg. És szeretném, ha tudnád, ne hidd, szóval egy pillanatra sem kell azt hinned, hogy ne értékelném nagyon is nagyra, amit eddig… Itt valahogy összetorlódtunk és fennakadtunk. Az akadály két oldalán lihegtünk, mindenki megtette a legtöbbet, ami tőle telt. Csak a mi mindenünk kevés.

–  Valami a csecsenekről? Ahogy hatottak a ruszkikra? Vártam a hatást, a zavart, a megjátszott közönyt, szemrehányást, akármit. Visszagurultam a nagy erőlködésből, szinte ott lihegtem a szoba közepén. Nem érdekelte, kifelé fordult, mintha szintén belátná ő is. –  Csecsenek? –  vakkantottam, mert a hirtelen távozás azért sértett. –  Nem tudom, vannak itt, pontosabban van itt egy általános természetű, akarom mondani, hangvételű kis cucc a félelem működéséről, ha az érdekel. Hova is tettem? Évek óta nem láttam. Tényleg vékony kis vacak, haladó társadalomtudomány egy korszakkal arrébb, terrorizmus, a fedelén rettegő, guvadó szem neoprimitív stílusban. Ha még egyáltalán megvan, valamelyik szekrény alján lehet. –  Afganisztán? –  Hát arról volt tegnap este a tévében. Talán jobban esne még így elsőre, tudod, az átállási szakaszban, ha már így elszántad magad. Vagy nem is afgánok, valami abroszfejűek a Kaukázusban, de hát a ruszkiknak aztán olyan mindegy, érted. Adnak nekik. Az Európán volt tizenegytől, ha jól emlékszem. Vojna a címe, ha jól tudom, háború. Talán ismétlik, nézd meg a… –  Csak a múlt heti van meg. Legyintett, és ment vissza az előszobába. Néha, ha nagyon kirúgott a hámból, bevásárolta a szép színes tévéújságot, néha a rossz papírra nyomott sárgát, de legtöbbször azt sem. Húzta a fél lábát, amitől megint elfogott a felesleges sajnálat. –  És majd… adhatok a villanyszámlába –  kockáztattam meg a háta közepébe. –  És elmehetnél végre az orvoshoz, mégis mire vársz, tapsra vagy csodára? Nem izgatta ez sem. Feltette a fülhallgatóját, és eltűnt a nagyszobában. –  Majd ha visznek. Ne törődj vele. Megoldom. Leültettek a hordágyra, és belekezdtek. A felkészítés nagyjából tíz percig tar-

tott, lélektani és taktikai szakaszokból állt. Az egyiken a kommunikációs csatornák fontosságára hívta fel a figyelmem a szakállas, vastag szemüveges szakértő fazon, ilyesmikre, hogy a csatornáknak mindig nyitva kell maradniuk. Hagyatkozzam az empátiámra, végül is én állok közel hozzá. Ha az egyik csatornán fennakad a kommunikáció, azonnal ugorjak egy másikra. A lényeg a kommunikáció szakadatlansága, ezt mindenáron fenn kell tartani. Arra nem tért ki, mi a teendő, ha minden csatornán csak a hülye csend csikorog, és az egyensúlyom érdekében nem is küzdöttem ellene. A taktikai szakasz még rövidebb volt. Az a könyökvédős elhárító adta elő, akivel a könyveim legyalázása kapcsán éreztem már némi kétes közösséget. Végső esetben használjam magam pajzsként, és gondoljak arra, mit vár tőlem a társadalom és az adófizetők tömege. Azon voltam, hogy elsüssek egy poént arról, mi mindennel tartozik nekem az összes többi adófizető, de aztán a kapunkra néztem, és visszanyeltem. Ha a műholdmentes, humán felderítésnek hinni lehetett, apa a pincelejáró első kanyarulata mögött lapul egy házi készítésű bombával. Reggel kilenc óta. Követelései ismeretlenek, nem közölt semmit. Valló néni látta meg, amikor lement a macska után. Egy másodperc alatt megértett mindent, a drótokból és a vascsövekből. Legalábbis így visítozta el valaki másnak, akinek a kezdeti kavarodásban nyoma veszett. Ez a másvalaki értesítette a rendőrséget, azok meg az elhárítókat. Akit tudtak, kimenekítettek, de nem lehetett mindenkit. A szakértő még megosztotta velem, hogy Fukuyama neki is nagyon sokat jelentett. Majdnem belőle írta a szakdolgozatát, de aztán mégsem. Majd meglátja, mit tehet az örökségem érdekében.

–  Örökség? –  Persze ha a legrosszabb forgatókönyvvel számolunk. De ha azzal számolnánk, magát sem küldenénk be. Tudja, különleges jogi státusba kerülhet most sok minden. Nehéz lehet megint jogosultságot szerezni. Próbáltam kérni legalább egy golyóálló mellényt vagy térdvédőt az elhárítóktól. Az elhárító azt mondta, felesleges, sőt káros. Rontja a taktikai mozgékonyságom, és az olyan viszonylag kis sebességű, nagy kiterjedésű repeszek esetén, mint az ilyen barkácsbombából származó szilánkok, nem sokat ér. –  Csak még nagyobbat szakíthat, ez minden. Semmi sem lehet már ugyanaz. Sosem számoltam meg a lépcsőfokokat felfelé. Most sem, csak az ugrott be, hogy úgy tíz–  és tizenöt éves korom között milyen könnyen csúsztam lefelé a kékre festett korláton, hogy utána rögtön, anélkül, hogy akármerre néznék, átrohanjak az úton. Most is ilyesfajta fejes következik, csak visszafelé. A gyűrűn kívül, messze a hátam mögött egy reszketeg nyanyahang tulajdonosa azt akarta, beszéljek vele az orgonáról. Ne bömböltesse folyton. Miről beszél, aha, nyilván az évi rendes orgonakoncertről, amit apa bőgetett karácsony táján a falakon át. Évente egyszer igazán kibírhatnák. Át a kifeszített kapun, be a folyosón. Balra, a biciklitároló üvegajtaján az évek óta lejárt hirdetmények, jobbra a kék postaládák. Egyszer berúgtam az egyiket. Egy lépés előre, még egy, és helyben vagyunk. Ideje lenne megszólalni, azt hiszem. –  Nem is tudom, hogyan kezdjem, lehet, félreérted. Nem úgy van, ahogy gondoltad. Gondolod. Sejtem, nem ez a látszat… Kíváncsi vagyok, hall-e valaki. Nem olyan nagy a csend, a talpam zörög a hülye törmeléken, az összes barom csőnek most támad zúgnivalója, a fülemben dörömböl a zaj. Rövidesen ott leszek a pincelejárónál. Lassan balra fordulok, és ott van, mint mindig. Egyszer lementem a pincébe, hogy ellenőrizzem a kábelt, amikor megszakadt a háló, és teljesen kétségbeestem. Aztán még egy másik alkalommal a macska után. Most a rács egész felső felét kitépték, a csonkok összevissza hajlítva lógtak a keretben. A lépcsőn bakancsnyomok és fehér por. –  …sejtem, elsőre nehéz elhinni. De nem elsőre mondom, próbáltam ezerszer. Nem úgy megy, ahogy gondolod, és nem az számít, ami volt, talán félreérted. Nincs igazad.

a rács elveszettnek hitt darabja, és leverte a vakolatot. Egy ideig nem emlékeztem semmire. Amikor legközelebb adásba kerültem, a mentő oldalának támasztottak. Ülő helyzetben, a hordágyat még mindig nem használta senki. Gazdaságos farmerem eltűnt, helyette egy több számmal nagyobb katonai zsebes gatyát adott rám egy elhárító. A szakértő mellettem guggolt, a lélektani érzékemet kifogásolta, bár nem kételkedett benne, hogy az adott körülmények között legalább hetven százalékot hoztam. Talán hetvenhármat. Felhúztam magam, és a csődületre figyeltem a kapunk körül. A statisztakülsejű civilek közé visszatértek a lakótársak. Csak akkor adtak némi helyet, amikor az elhárítók és a megdicsőült mentősök egy nagy, ezüstös zsákot hoztak le a lépcsőn, utána egy fekete zsákot, majd megint egy szürkét. Nem tudom, melyik mit jelent. Most sajnáltam először, hogy nem figyeltem a hullamosó–  és helyszínelő-sorozatokra, bármilyen távol álljanak is a valóságtól, főleg ettől itt. Valamin csak alapulniuk kell. Úgy gondoltam, megkérdezem a szakértőtől, de egyelőre még gyűjtögettem hozzá a bátorságot. Valakinek recsegni kezdett a közelben valamije, és kinyilatkoztatta, amit már tudtunk, hogy az épület még áll. A károk felmérése folyamatban. A sérültek száma egy, a sérült állapota ismeretlen.

A robbanás megelőzött mindent, a hangot és a fájdalmat is. Üvöltöttem, de inkább csak az ijedtségtől, és könnyen lehet, hogy szánalmas kis visítás lett belőle, nem üvöltés. A lökéshullám rátelepedett mindenre, a fejem fölött átrepült 37


is túl szakadtak, az adagját a tévével szemben fogyasztja, szűk társaságban. Aztán felfedeztem, hogy valaki megpiszkálta a könyveimet. Sőt, a gépet is bekapcsolták néha, noha a böngésző rendeltetésszerű használatáig nem jutottak el. Aztán egy héttel ezt követően világosság szűrődött ki a szobámból, amikor hazaértem. Égve hagytam a villanyt? Nem. A szoba közepén apa állt, zokniban és barna autószerelő felsőben. Nem ült le sehová. Olyan félszegen állt ott, mint legutóbb, amikor végül rászánta magát arra, hogy pénzt kérjen. Amikor nem jött össze a szállítás, és neki se fizettek, vagy ilyesmi, aztán benzinre is alig maradt pénze hazáig, vagy végső összeomlásként fenyegették a fél éve halmozódó villanyszámlák. –  Majd adok… –  kezdtem bele, és vártam, hogy odébb mozduljon. Men�nyim maradt ilyesmire, hát szokás szerint nem sok, remélem, el tudom terelni. Apa szaga betöltötte a szobát. Az autószerelő felsőé pontosabban, az évtizedek alatt felhalmozódott szag a gépek és a forgácshalmok tövéből. –  Á, nem kell. Arra gondoltam, adhatnál valamit… A könyveim fölé hajolt. Árnyéka rávetült a fél szobára, a nagyvillany nem adott elég fényt, kénytelen volt bekapcsolni a fekete asztali lámpát. Kisebbnagyobb tornyokban állt minden, címek jobbra-balra. Mennyit erősködött, hogy szerezzek hozzá polcot. –  A polccal az a baj, hogy pénzbe kerül, a pénzből meg lehetne venni… –  kezdtem ötletszerűen, de aztán elharaptam. –  Mit? –  Hát például még egypár könyvet. –  Ne hülyéskedj velem, egyszer jövök ide komolyan. Arra gondoltam… Kezdett rám melegedni a bőrkabát. A meglepetés varázsa nem tartott sokáig, egy perc nem kellett hozzá, és már idegesített ez az idegen a könyveim felett. Most akár végig is mondhatom. –  Hát, én is gondoltam sok mindenre. Tudod, régóta el akartam mondani. Van olyan, hogy az emberek egyszerűen csak egymás mellé születnek, vagy pontosabban egymás alá, hogy is mondjam… –  Ki alá születtem én? –  Ne törődj vele, csak olyan szókép. Szóval előfordul, hogy van, akit az irodalom érdekel, a másikat meg csak az autók, és a vakszerencse vagy a vakszerencsétlenség mégis egymás mellé rakja őket pár évtizedre… Grimaszt vágott, elfordult, és a legközelebbi könyvoszlopot tanulmányozta. Túl mélyre kellett hozzá hajolnia, így végül feladta. Elakadt a lélegzetem. Elmormoltam egy imát magamban, és nem is hiába. Nem vert le semmit, amíg odaért. Az asztallapot fedő koszban pa36

pírból hajtogatott madarak hevertek, és néhány felhőkarcoló, amennyi csak elfért az alacsony plafon alatt. Az egyik aljában észrevette az Unabombert. Tétován rámutatott. –  Ki tudnád ezt venni? –  Á, tudod, mennyiből áll felrakni egy ilyet? És még nem jött el a takarítás ideje. Tudod, évente egyszer lehet rendesen nekiállni, karácsonykor, amikor nem zavarnak, addig semmi értelme, csak idegesíti az embert a sok kis hülyeség. Belekapunk az egyikbe, nem lehet befejezni, jön a másik, tudod, a takarítással az a baj, hogy nem lehet abbahagyni, hehe. Ahogy te szoktad mondani. –  Mit akartál? –  Hát, szerintem nem mennél sokra vele. Angolul van. –  Nem, az előbb… Addigra kezdtem darabokra izzadni a pólóm a kabát alatt. Lenéztem, szerencsére sima fehéret vettem fel aznap az érleltebb fajtából. Mehet a szennyesbe. Tettem pár széles mozdulatot a szellőzés kedvéért. –  Csak annyit, hogy megtörténik. Megesik az ilyesmi. Emberek egymás mellett, nincs semmi bajuk, valójában semmi komoly, csak éppen nincs meg köztük a... a kapcsolat. Ne értsd félre, nem akarom egy pillanatra se azt sugallni… –  ez a „sugallni” túlzás volt, láttam az arcán… –, szóval azt sugallni, hogy az autóbuzulás bármivel alávalóbb lenne, mint az irodalom, csak egyszerűen nem. Van, akit ez érdekel, van, akit meg az. Nincs mit tenni. A legtöbb, amit tehetnek, hogy megpróbálják békésen, hogy úgy mondjam, diplomatikusan kihúzni egymás mellett, amíg… –  Magyarul nincs? –  …szóval amíg. És szeretném, ha tudnád, ne hidd, szóval egy pillanatra sem kell azt hinned, hogy ne értékelném nagyon is nagyra, amit eddig… Itt valahogy összetorlódtunk és fennakadtunk. Az akadály két oldalán lihegtünk, mindenki megtette a legtöbbet, ami tőle telt. Csak a mi mindenünk kevés.

–  Valami a csecsenekről? Ahogy hatottak a ruszkikra? Vártam a hatást, a zavart, a megjátszott közönyt, szemrehányást, akármit. Visszagurultam a nagy erőlködésből, szinte ott lihegtem a szoba közepén. Nem érdekelte, kifelé fordult, mintha szintén belátná ő is. –  Csecsenek? –  vakkantottam, mert a hirtelen távozás azért sértett. –  Nem tudom, vannak itt, pontosabban van itt egy általános természetű, akarom mondani, hangvételű kis cucc a félelem működéséről, ha az érdekel. Hova is tettem? Évek óta nem láttam. Tényleg vékony kis vacak, haladó társadalomtudomány egy korszakkal arrébb, terrorizmus, a fedelén rettegő, guvadó szem neoprimitív stílusban. Ha még egyáltalán megvan, valamelyik szekrény alján lehet. –  Afganisztán? –  Hát arról volt tegnap este a tévében. Talán jobban esne még így elsőre, tudod, az átállási szakaszban, ha már így elszántad magad. Vagy nem is afgánok, valami abroszfejűek a Kaukázusban, de hát a ruszkiknak aztán olyan mindegy, érted. Adnak nekik. Az Európán volt tizenegytől, ha jól emlékszem. Vojna a címe, ha jól tudom, háború. Talán ismétlik, nézd meg a… –  Csak a múlt heti van meg. Legyintett, és ment vissza az előszobába. Néha, ha nagyon kirúgott a hámból, bevásárolta a szép színes tévéújságot, néha a rossz papírra nyomott sárgát, de legtöbbször azt sem. Húzta a fél lábát, amitől megint elfogott a felesleges sajnálat. –  És majd… adhatok a villanyszámlába –  kockáztattam meg a háta közepébe. –  És elmehetnél végre az orvoshoz, mégis mire vársz, tapsra vagy csodára? Nem izgatta ez sem. Feltette a fülhallgatóját, és eltűnt a nagyszobában. –  Majd ha visznek. Ne törődj vele. Megoldom. Leültettek a hordágyra, és belekezdtek. A felkészítés nagyjából tíz percig tar-

tott, lélektani és taktikai szakaszokból állt. Az egyiken a kommunikációs csatornák fontosságára hívta fel a figyelmem a szakállas, vastag szemüveges szakértő fazon, ilyesmikre, hogy a csatornáknak mindig nyitva kell maradniuk. Hagyatkozzam az empátiámra, végül is én állok közel hozzá. Ha az egyik csatornán fennakad a kommunikáció, azonnal ugorjak egy másikra. A lényeg a kommunikáció szakadatlansága, ezt mindenáron fenn kell tartani. Arra nem tért ki, mi a teendő, ha minden csatornán csak a hülye csend csikorog, és az egyensúlyom érdekében nem is küzdöttem ellene. A taktikai szakasz még rövidebb volt. Az a könyökvédős elhárító adta elő, akivel a könyveim legyalázása kapcsán éreztem már némi kétes közösséget. Végső esetben használjam magam pajzsként, és gondoljak arra, mit vár tőlem a társadalom és az adófizetők tömege. Azon voltam, hogy elsüssek egy poént arról, mi mindennel tartozik nekem az összes többi adófizető, de aztán a kapunkra néztem, és visszanyeltem. Ha a műholdmentes, humán felderítésnek hinni lehetett, apa a pincelejáró első kanyarulata mögött lapul egy házi készítésű bombával. Reggel kilenc óta. Követelései ismeretlenek, nem közölt semmit. Valló néni látta meg, amikor lement a macska után. Egy másodperc alatt megértett mindent, a drótokból és a vascsövekből. Legalábbis így visítozta el valaki másnak, akinek a kezdeti kavarodásban nyoma veszett. Ez a másvalaki értesítette a rendőrséget, azok meg az elhárítókat. Akit tudtak, kimenekítettek, de nem lehetett mindenkit. A szakértő még megosztotta velem, hogy Fukuyama neki is nagyon sokat jelentett. Majdnem belőle írta a szakdolgozatát, de aztán mégsem. Majd meglátja, mit tehet az örökségem érdekében.

–  Örökség? –  Persze ha a legrosszabb forgatókönyvvel számolunk. De ha azzal számolnánk, magát sem küldenénk be. Tudja, különleges jogi státusba kerülhet most sok minden. Nehéz lehet megint jogosultságot szerezni. Próbáltam kérni legalább egy golyóálló mellényt vagy térdvédőt az elhárítóktól. Az elhárító azt mondta, felesleges, sőt káros. Rontja a taktikai mozgékonyságom, és az olyan viszonylag kis sebességű, nagy kiterjedésű repeszek esetén, mint az ilyen barkácsbombából származó szilánkok, nem sokat ér. –  Csak még nagyobbat szakíthat, ez minden. Semmi sem lehet már ugyanaz. Sosem számoltam meg a lépcsőfokokat felfelé. Most sem, csak az ugrott be, hogy úgy tíz–  és tizenöt éves korom között milyen könnyen csúsztam lefelé a kékre festett korláton, hogy utána rögtön, anélkül, hogy akármerre néznék, átrohanjak az úton. Most is ilyesfajta fejes következik, csak visszafelé. A gyűrűn kívül, messze a hátam mögött egy reszketeg nyanyahang tulajdonosa azt akarta, beszéljek vele az orgonáról. Ne bömböltesse folyton. Miről beszél, aha, nyilván az évi rendes orgonakoncertről, amit apa bőgetett karácsony táján a falakon át. Évente egyszer igazán kibírhatnák. Át a kifeszített kapun, be a folyosón. Balra, a biciklitároló üvegajtaján az évek óta lejárt hirdetmények, jobbra a kék postaládák. Egyszer berúgtam az egyiket. Egy lépés előre, még egy, és helyben vagyunk. Ideje lenne megszólalni, azt hiszem. –  Nem is tudom, hogyan kezdjem, lehet, félreérted. Nem úgy van, ahogy gondoltad. Gondolod. Sejtem, nem ez a látszat… Kíváncsi vagyok, hall-e valaki. Nem olyan nagy a csend, a talpam zörög a hülye törmeléken, az összes barom csőnek most támad zúgnivalója, a fülemben dörömböl a zaj. Rövidesen ott leszek a pincelejárónál. Lassan balra fordulok, és ott van, mint mindig. Egyszer lementem a pincébe, hogy ellenőrizzem a kábelt, amikor megszakadt a háló, és teljesen kétségbeestem. Aztán még egy másik alkalommal a macska után. Most a rács egész felső felét kitépték, a csonkok összevissza hajlítva lógtak a keretben. A lépcsőn bakancsnyomok és fehér por. –  …sejtem, elsőre nehéz elhinni. De nem elsőre mondom, próbáltam ezerszer. Nem úgy megy, ahogy gondolod, és nem az számít, ami volt, talán félreérted. Nincs igazad.

a rács elveszettnek hitt darabja, és leverte a vakolatot. Egy ideig nem emlékeztem semmire. Amikor legközelebb adásba kerültem, a mentő oldalának támasztottak. Ülő helyzetben, a hordágyat még mindig nem használta senki. Gazdaságos farmerem eltűnt, helyette egy több számmal nagyobb katonai zsebes gatyát adott rám egy elhárító. A szakértő mellettem guggolt, a lélektani érzékemet kifogásolta, bár nem kételkedett benne, hogy az adott körülmények között legalább hetven százalékot hoztam. Talán hetvenhármat. Felhúztam magam, és a csődületre figyeltem a kapunk körül. A statisztakülsejű civilek közé visszatértek a lakótársak. Csak akkor adtak némi helyet, amikor az elhárítók és a megdicsőült mentősök egy nagy, ezüstös zsákot hoztak le a lépcsőn, utána egy fekete zsákot, majd megint egy szürkét. Nem tudom, melyik mit jelent. Most sajnáltam először, hogy nem figyeltem a hullamosó–  és helyszínelő-sorozatokra, bármilyen távol álljanak is a valóságtól, főleg ettől itt. Valamin csak alapulniuk kell. Úgy gondoltam, megkérdezem a szakértőtől, de egyelőre még gyűjtögettem hozzá a bátorságot. Valakinek recsegni kezdett a közelben valamije, és kinyilatkoztatta, amit már tudtunk, hogy az épület még áll. A károk felmérése folyamatban. A sérültek száma egy, a sérült állapota ismeretlen.

A robbanás megelőzött mindent, a hangot és a fájdalmat is. Üvöltöttem, de inkább csak az ijedtségtől, és könnyen lehet, hogy szánalmas kis visítás lett belőle, nem üvöltés. A lökéshullám rátelepedett mindenre, a fejem fölött átrepült 37


Számadó volt –  törzsökös pásztorcsaládból, ahol a foglalkozás apáról fiúra szállt. Maga szilaj pásztorrá, rideglegénnyé lett: nőtlen férfiúvá, aki élete legnagyobb részét lakott településektől távol töltötte. Családja, háza, vagyona nem volt –  legfeljebb szeretőt tartott; néha a csárdákban talált egy-két kön�nyűvérű nőszemélyt, akinek képét a tükrösére, sótartójára faragta. 1. Rác Ignác nyirettyűje No, éppen abba a zűrzavaros, csetepatés esztendőbe történt ez is, amikor Ucsnay Uzort hazaette a fene Aasch Ferenc zászlaja alól, csak még valamivel korábban, hogy Tang Márton menyas�szonyt lőtt magának. Csak úgy, a nyilával. Na. Világszép menyecskét… Ő volt a legeslegszebb nyirásza, akit valaha láttam. Hogy lőtte, mint lőtte, annak biz csak a komája, az a morcsós képű Szent Illés a megmondhatója; de annyit én is mondhatok, hogy Tang Márton olyan íjes legény volt, úgy tudta feszíteni az ívet az a betyár, hogy a nyila sose tévesztett célt. Aztán sokat ült a csárdákban Tang Márton, főleg a Kutyakaparóban, meg abban a düledező kocsmában, a Retkesben, ahol éjjel-nappal világlik a mécses a betyárok előtt. Ott vigadozott a cimboráival. Ott látta meg a Gyönyő Nyestét is, vagy inkább az őt. Mert, miután hasztalan szépelgett a legénynek, attól 42

fogva Gyönyörves Nyeste mindenfélét mondott róla. Na. Hallott az a leány sok mindent, nem mondom, hogy nem, volt füle hozzá; de csapott is ahhoz rendesen. Annyi azért való, hogy egy nap, mikor Tang Márton csak úgy heverészett, belépett az ivóba Csida Márta, s az még fel se tápászkodott, már eléje ült a legénynek. Mondhatom, mert ott voltam. Hallottam, ami szót váltottak, meg aztán nem is nagyon kellett hozzá fülelni. Nagy hanggal tudott lenni Márta, s ha ivott is egy kupicával, nem volt olyan isten, hogy véka alá rejtse, amit mondani akart. Aztán mondta, ahogy tudta. Kiriával, hogy a szomszéd faluba is hallják. Aznap egész csendesen kezdte. Magával csak az időmet vesztegetem. Mondta, miután leült, s eligazgatta a szoknyáját. Tang Márton felült, hátratolta a kalapját. Csida Márta folytatta. Magával akarok párjázni, de most mással fogok. Tang Márton meg erre csak fürkészte a lányt azzal a tekintetével, ami elől nem marad rejtve semmi se. Nem szólt egy árva kukkot. Nem mond semmit? Tang Márton meg mondta, hogy hoz egy italt, de a Gyönyő Nyeste már ott is volt két káforkával, még az asztalt is meglocsolta nagy buzgalmában.

Mindenki örülne nekem, hát maga miért ne? Kérdezte Márta. Tang Márton meg intett nekem, hogy… …Muzsikát! Láttam, hogy csak azért teszi, hogy Gyönyő Nyeste ne hallja őket. Persze hiába, de azért elnyekeregtem néhány nótát, csak úgy, a magam örömére. Már a sokadikba kezdtem volna, mikor Tang Márton felállt az asztaltól. Látszott rajta, hogy már nagyon szorítja a hólyagját az ital, de azért Mártának annyit még odamondott, hogy… …Szavad ne feledd, te lány! Mire amaz megragadta a férfi karját, hogy… Menekül? Akkor Tang Márton gyöngéden lerázta magáról, hogy hugyozhasson végre. No. Mondta, miután visszatért. Biccentett, hogy csak folytassam nyugodtan, persze ő maga nem sietett. Nem kapkodta el a dolgát. Látni való volt ugyan, hogy már a nyelve hegyén a mondandója, de ahelyett, hogy belekezdett volna, inkább komótosan tömködni kezdte a pipáját. Csida Márta mondta a magáét helyette is. Sose lőtt nekem madarat. Még egy nyamvadt varnyút se! Akkoriban nagy vetélkedés ment a legények között, ki milyen madarat lő Csida Mártának. Aztán –  hogy, hogy nem –  Tang Márton sose oldotta meg a puzdráját. Varjút?

illusztráció: Győrffy László

Rideglegény


Számadó volt –  törzsökös pásztorcsaládból, ahol a foglalkozás apáról fiúra szállt. Maga szilaj pásztorrá, rideglegénnyé lett: nőtlen férfiúvá, aki élete legnagyobb részét lakott településektől távol töltötte. Családja, háza, vagyona nem volt –  legfeljebb szeretőt tartott; néha a csárdákban talált egy-két kön�nyűvérű nőszemélyt, akinek képét a tükrösére, sótartójára faragta. 1. Rác Ignác nyirettyűje No, éppen abba a zűrzavaros, csetepatés esztendőbe történt ez is, amikor Ucsnay Uzort hazaette a fene Aasch Ferenc zászlaja alól, csak még valamivel korábban, hogy Tang Márton menyas�szonyt lőtt magának. Csak úgy, a nyilával. Na. Világszép menyecskét… Ő volt a legeslegszebb nyirásza, akit valaha láttam. Hogy lőtte, mint lőtte, annak biz csak a komája, az a morcsós képű Szent Illés a megmondhatója; de annyit én is mondhatok, hogy Tang Márton olyan íjes legény volt, úgy tudta feszíteni az ívet az a betyár, hogy a nyila sose tévesztett célt. Aztán sokat ült a csárdákban Tang Márton, főleg a Kutyakaparóban, meg abban a düledező kocsmában, a Retkesben, ahol éjjel-nappal világlik a mécses a betyárok előtt. Ott vigadozott a cimboráival. Ott látta meg a Gyönyő Nyestét is, vagy inkább az őt. Mert, miután hasztalan szépelgett a legénynek, attól 42

fogva Gyönyörves Nyeste mindenfélét mondott róla. Na. Hallott az a leány sok mindent, nem mondom, hogy nem, volt füle hozzá; de csapott is ahhoz rendesen. Annyi azért való, hogy egy nap, mikor Tang Márton csak úgy heverészett, belépett az ivóba Csida Márta, s az még fel se tápászkodott, már eléje ült a legénynek. Mondhatom, mert ott voltam. Hallottam, ami szót váltottak, meg aztán nem is nagyon kellett hozzá fülelni. Nagy hanggal tudott lenni Márta, s ha ivott is egy kupicával, nem volt olyan isten, hogy véka alá rejtse, amit mondani akart. Aztán mondta, ahogy tudta. Kiriával, hogy a szomszéd faluba is hallják. Aznap egész csendesen kezdte. Magával csak az időmet vesztegetem. Mondta, miután leült, s eligazgatta a szoknyáját. Tang Márton felült, hátratolta a kalapját. Csida Márta folytatta. Magával akarok párjázni, de most mással fogok. Tang Márton meg erre csak fürkészte a lányt azzal a tekintetével, ami elől nem marad rejtve semmi se. Nem szólt egy árva kukkot. Nem mond semmit? Tang Márton meg mondta, hogy hoz egy italt, de a Gyönyő Nyeste már ott is volt két káforkával, még az asztalt is meglocsolta nagy buzgalmában.

Mindenki örülne nekem, hát maga miért ne? Kérdezte Márta. Tang Márton meg intett nekem, hogy… …Muzsikát! Láttam, hogy csak azért teszi, hogy Gyönyő Nyeste ne hallja őket. Persze hiába, de azért elnyekeregtem néhány nótát, csak úgy, a magam örömére. Már a sokadikba kezdtem volna, mikor Tang Márton felállt az asztaltól. Látszott rajta, hogy már nagyon szorítja a hólyagját az ital, de azért Mártának annyit még odamondott, hogy… …Szavad ne feledd, te lány! Mire amaz megragadta a férfi karját, hogy… Menekül? Akkor Tang Márton gyöngéden lerázta magáról, hogy hugyozhasson végre. No. Mondta, miután visszatért. Biccentett, hogy csak folytassam nyugodtan, persze ő maga nem sietett. Nem kapkodta el a dolgát. Látni való volt ugyan, hogy már a nyelve hegyén a mondandója, de ahelyett, hogy belekezdett volna, inkább komótosan tömködni kezdte a pipáját. Csida Márta mondta a magáét helyette is. Sose lőtt nekem madarat. Még egy nyamvadt varnyút se! Akkoriban nagy vetélkedés ment a legények között, ki milyen madarat lő Csida Mártának. Aztán –  hogy, hogy nem –  Tang Márton sose oldotta meg a puzdráját. Varjút?

illusztráció: Győrffy László

Rideglegény


illusztráció: Győrffy László

Merengett erre az ember. Ha megérkezik a fekete sereg, és csapatostul szállnak alá a vetőn, abból tudom, hogy közel Rác Ignác. Tudod, lelkem, ha ebből a károgó hadból kiirtanék egyet is, még azt hihetném, hogy azon az őszön nem jön el Rác Ignác. Tán soha többet… Ne beszéjjen mellé! Így veszelődtek. Aztán… Mikor már lángot is vett magának, Tang Márton is nekiszólt. Ismerlek, Márta. Mondta. Félbeszakította Csida Mártát, aki ettől egészen elnémult. Habár nem csillapodott, feszült, mint a rugó. Láttam a mozdulatban, amivel a pohara után nyúlt, abban, ahogy a szájához emelte. Mióta is? Folytatta Tang Márton. Mikor még rosszul ment a sorod. Emlékszem, sokat sírtál, és a mostohád leküldött a tóhoz, ahová a tündérek fürödni jártak, hogy odavesszél… Öböj István otthagyta a lelkét, de te nem. Nem bántottak, mert látták, hogy nagy bánat nyomja a szíved, igaz-e? Mit érdekli az magát? Így Csida Márta. Kellek magának vagy sem? Emlékszem… Folytatta Tang Márton. Amerre léptél, virágok fakadtak a lábad nyomán. A tündérek szép ruhába öltöztettek, és még áldást is mondtak rád. Valahányszor megszólaltál, édes illat áradt a leheletedből, s másnap, mikor megmosakodtál, egy aranyat találtál a mosdótáladban. Hát aztán? Így Csida Márta. A maga anyja is tündér volt. No, nekem mindig az a kis vánda lányka 44

maradsz, Márta. Ha rád gondolok, mintha csak a húgom lennél. Szóval… Velem rossz lóra tettél, hugicám. Ne hívjon így! Nem vagyok a húga! Csida Márta felállt, mint aki indulni készül. Tang Márton hátradőlt a székén. Aztán Márta visszafordult. Érts a szóból, Márton! Mondta. S az asztalon a két tenyerére támaszkodva a csikós képébe lehelt. Veled akarok babálkodni… Néztek egymás szemébe. Egészen közelről. Megállt a kezemben a vonó. Majdnem összeértek. Mint a búza és a föld. Olyan volt a fiadal meg a lány. De most mással fogok. Mondta Csida Márta. Mert veled nem lehet. Csida Márta sarkon perdült, még az ajtót se tette be maga után. Odakint tűzött a nap, bent csend volt. Még a légy is állt a levegőben. Gyönyő Nyeste pakolt elém egy kancsó bort. Csak úgy. S a hajfonatát rázva intett, hogy játsszak valamit, de egy nóta se jutott az eszembe. Néha van, hogy csak úgy rájön az emberre az ihatnék. Még a nyirettyűt is odahagytam aznap éjjel. Úgy hozta utánam Tang Márton virradatkor. 2. Tang Márton vesszeje Aztán… Kezdtek mindenfélét beszélni Tang Mártonról, hogy férfinak is olyan, mint íves legénynek, csak babusgatja a vesszejét, de rest vele célba lőni, meg hogy sose talál célba, aki sose lő, meg efféléket.

Csida Márta is osztotta a legénynek rendesen, hogy: Tudja, miket beszélnek már magáról? Hogy nem is igazi férfi!… Mondják mindennek, de főleg bárgyúnak és gyüggyőnek! Röhögnek rajtad! Hol érdekel az engem? Már bocsánat… Pajmogta magában a csikós. …hogy mit mondanak rólam? A hátam mögött… Csida Márta meg csak kiabált tovább Tang Mártonnal. Na, mit szólsz ehhez, Rác Ignác? Kérdezte tőlem, miután Márta faképnél hagyott minket, a csikós meg elunta a magában való füstölgést. Hogy hülye vagy, öcsém. Na, mondjad. Tang Márton intett a Gyönyő Nyestének, hozhat még. Először is. Ma én fizetek. Másodszor. Vedd el! Kérdezte erre Tang Márton. Mit tudsz te róla? Te mit tudsz róla? Ne viccelj már! Mire én: Ide figyelj, komám, ha nem kell, hát nem kell, de szukát így tüzelni én még életemben nem láttam! Ittam. Ő is ivott. Tüzes kis csida, annyi szent. Töröli le a bort az álláról Tang Márton. A tűzzel játsszak, Ignác? Szök-rúg ez a ló. Amellett… Folytattam. …van igazság a beszédjében. Nem a te jó híred miatt aggódik, ne félj! A miatt ne fájjon a fejed! Most veled együtt őt is nevetik a népek. Sérted a hiúságát. Egy falubolondját nézett ki magának. Hány kosarat kaphatott életében? Na hallod. Szépek vagytok, mondhatom! 45


illusztráció: Győrffy László

Merengett erre az ember. Ha megérkezik a fekete sereg, és csapatostul szállnak alá a vetőn, abból tudom, hogy közel Rác Ignác. Tudod, lelkem, ha ebből a károgó hadból kiirtanék egyet is, még azt hihetném, hogy azon az őszön nem jön el Rác Ignác. Tán soha többet… Ne beszéjjen mellé! Így veszelődtek. Aztán… Mikor már lángot is vett magának, Tang Márton is nekiszólt. Ismerlek, Márta. Mondta. Félbeszakította Csida Mártát, aki ettől egészen elnémult. Habár nem csillapodott, feszült, mint a rugó. Láttam a mozdulatban, amivel a pohara után nyúlt, abban, ahogy a szájához emelte. Mióta is? Folytatta Tang Márton. Mikor még rosszul ment a sorod. Emlékszem, sokat sírtál, és a mostohád leküldött a tóhoz, ahová a tündérek fürödni jártak, hogy odavesszél… Öböj István otthagyta a lelkét, de te nem. Nem bántottak, mert látták, hogy nagy bánat nyomja a szíved, igaz-e? Mit érdekli az magát? Így Csida Márta. Kellek magának vagy sem? Emlékszem… Folytatta Tang Márton. Amerre léptél, virágok fakadtak a lábad nyomán. A tündérek szép ruhába öltöztettek, és még áldást is mondtak rád. Valahányszor megszólaltál, édes illat áradt a leheletedből, s másnap, mikor megmosakodtál, egy aranyat találtál a mosdótáladban. Hát aztán? Így Csida Márta. A maga anyja is tündér volt. No, nekem mindig az a kis vánda lányka 44

maradsz, Márta. Ha rád gondolok, mintha csak a húgom lennél. Szóval… Velem rossz lóra tettél, hugicám. Ne hívjon így! Nem vagyok a húga! Csida Márta felállt, mint aki indulni készül. Tang Márton hátradőlt a székén. Aztán Márta visszafordult. Érts a szóból, Márton! Mondta. S az asztalon a két tenyerére támaszkodva a csikós képébe lehelt. Veled akarok babálkodni… Néztek egymás szemébe. Egészen közelről. Megállt a kezemben a vonó. Majdnem összeértek. Mint a búza és a föld. Olyan volt a fiadal meg a lány. De most mással fogok. Mondta Csida Márta. Mert veled nem lehet. Csida Márta sarkon perdült, még az ajtót se tette be maga után. Odakint tűzött a nap, bent csend volt. Még a légy is állt a levegőben. Gyönyő Nyeste pakolt elém egy kancsó bort. Csak úgy. S a hajfonatát rázva intett, hogy játsszak valamit, de egy nóta se jutott az eszembe. Néha van, hogy csak úgy rájön az emberre az ihatnék. Még a nyirettyűt is odahagytam aznap éjjel. Úgy hozta utánam Tang Márton virradatkor. 2. Tang Márton vesszeje Aztán… Kezdtek mindenfélét beszélni Tang Mártonról, hogy férfinak is olyan, mint íves legénynek, csak babusgatja a vesszejét, de rest vele célba lőni, meg hogy sose talál célba, aki sose lő, meg efféléket.

Csida Márta is osztotta a legénynek rendesen, hogy: Tudja, miket beszélnek már magáról? Hogy nem is igazi férfi!… Mondják mindennek, de főleg bárgyúnak és gyüggyőnek! Röhögnek rajtad! Hol érdekel az engem? Már bocsánat… Pajmogta magában a csikós. …hogy mit mondanak rólam? A hátam mögött… Csida Márta meg csak kiabált tovább Tang Mártonnal. Na, mit szólsz ehhez, Rác Ignác? Kérdezte tőlem, miután Márta faképnél hagyott minket, a csikós meg elunta a magában való füstölgést. Hogy hülye vagy, öcsém. Na, mondjad. Tang Márton intett a Gyönyő Nyestének, hozhat még. Először is. Ma én fizetek. Másodszor. Vedd el! Kérdezte erre Tang Márton. Mit tudsz te róla? Te mit tudsz róla? Ne viccelj már! Mire én: Ide figyelj, komám, ha nem kell, hát nem kell, de szukát így tüzelni én még életemben nem láttam! Ittam. Ő is ivott. Tüzes kis csida, annyi szent. Töröli le a bort az álláról Tang Márton. A tűzzel játsszak, Ignác? Szök-rúg ez a ló. Amellett… Folytattam. …van igazság a beszédjében. Nem a te jó híred miatt aggódik, ne félj! A miatt ne fájjon a fejed! Most veled együtt őt is nevetik a népek. Sérted a hiúságát. Egy falubolondját nézett ki magának. Hány kosarat kaphatott életében? Na hallod. Szépek vagytok, mondhatom! 45


Egy dologban biztos lehetsz, Ignác. Ha párjázni akarnék Csida Mártával, nem azzal állítanék be hozzá, hogy mással fogok. Tán különbnek tartod magad nála. Sok nekem ez a fehérszemély, Ignác. Mondta erre Tang Márton. Ezt a Gyönyő Nyeste is hallotta. Attól kezdve Tang Mártont puhánynak tartották. Gyönyő Nyeste úgy meséli, hogy ezt is Csida Márta vetette a szemére, már hogy Tang Márton puhány; de én nem hiszem. Ha mondta is, csak azért tehette, hogy hergelje vele a férfit. Szép a hátad, Márta. Mondta neki Tang Márton egyszer, a folyónál, ahová a lány a haját mosni ment. S még? Mondja csak tovább. Így Csida Márta. Szép a nyakad. Ahogy felfogod a hajad. S még? Szeretem, hogy minden nap másként hordod. Akkor meg mit áll ott? Fogja meg a hátam, tegye csak rá a tenyerét! Lássa,

46

milyen sima! Ugyan! Ne bolondozz, te lány! Akkor meg minek leskel utánam? Minek jössz ide fürdeni, ahol a lovam szeret inni? Lássa, a lovának több esze van, mint magának! Így évődtek, meg élcelődtek egymással. Míg egyszer csak Csida Márta szájon nem csókolta Tang Mártont. A Kutyakaparóban történt az is; Csida Márta táncolt, énekelt, a csikósok meg ott ittak, aztán egyszer csak odaperdült az asztalukhoz Csida Márta, s kérdi Mártont: Adhatok-e egy csókot? Tang Márton meg eltöprengett egy szívdobbanásnyi ideig. Már Csida Márta azt hitte, a legény ezúttal is visszautasítja. Tang Márton mondja: Adhatsz. Akkor megvolt a csók, aki csak látta, leitta magát, de a legény nem kapott rá. Nem vonta az ölébe, és nem csókolta vissza Csida Mártát. Másnap délben aztán, ahogy a csárdából hazafelé tartott a komájával, Tang

Márton lova egyszerre megállt. Szent Illés lova is megállt. Ücsörögnek a lovon a határba, moccanatlanul. Egyszer csak felkacag Tang Márton, de nem szól semmit. Megtorpant a lovad, komám. Mondja neki Szent Illés. Fürkészi a pajtását, nem ment-e túl az elégen a hajnalozással. Meg. Feleli neki Tang Márton. Nyom ez a nyereg. Teszi hozzá virgoncan. Aztán megoldja a puzdráját, s előhúzza belőle babusgatott vesszejét. Tán nem fér a vessződ a tokjába? Idegre teszi Tang Márton a nyílvesszőt, égnek emeli, s megfeszíti az íj húrját istenesen. Pendül az, s még rezeg, mikor Tang Márton mondja: Na. A fegyverét bebugyolálja. Elteszi. Hát ez jól elszállt a picsába… Csuklik fel Szent Illés. Mire Tang Márton megint csak kacag. Na, menjünk… Szól a lovának. …nézzük meg, hová esett!


Egy dologban biztos lehetsz, Ignác. Ha párjázni akarnék Csida Mártával, nem azzal állítanék be hozzá, hogy mással fogok. Tán különbnek tartod magad nála. Sok nekem ez a fehérszemély, Ignác. Mondta erre Tang Márton. Ezt a Gyönyő Nyeste is hallotta. Attól kezdve Tang Mártont puhánynak tartották. Gyönyő Nyeste úgy meséli, hogy ezt is Csida Márta vetette a szemére, már hogy Tang Márton puhány; de én nem hiszem. Ha mondta is, csak azért tehette, hogy hergelje vele a férfit. Szép a hátad, Márta. Mondta neki Tang Márton egyszer, a folyónál, ahová a lány a haját mosni ment. S még? Mondja csak tovább. Így Csida Márta. Szép a nyakad. Ahogy felfogod a hajad. S még? Szeretem, hogy minden nap másként hordod. Akkor meg mit áll ott? Fogja meg a hátam, tegye csak rá a tenyerét! Lássa,

46

milyen sima! Ugyan! Ne bolondozz, te lány! Akkor meg minek leskel utánam? Minek jössz ide fürdeni, ahol a lovam szeret inni? Lássa, a lovának több esze van, mint magának! Így évődtek, meg élcelődtek egymással. Míg egyszer csak Csida Márta szájon nem csókolta Tang Mártont. A Kutyakaparóban történt az is; Csida Márta táncolt, énekelt, a csikósok meg ott ittak, aztán egyszer csak odaperdült az asztalukhoz Csida Márta, s kérdi Mártont: Adhatok-e egy csókot? Tang Márton meg eltöprengett egy szívdobbanásnyi ideig. Már Csida Márta azt hitte, a legény ezúttal is visszautasítja. Tang Márton mondja: Adhatsz. Akkor megvolt a csók, aki csak látta, leitta magát, de a legény nem kapott rá. Nem vonta az ölébe, és nem csókolta vissza Csida Mártát. Másnap délben aztán, ahogy a csárdából hazafelé tartott a komájával, Tang

Márton lova egyszerre megállt. Szent Illés lova is megállt. Ücsörögnek a lovon a határba, moccanatlanul. Egyszer csak felkacag Tang Márton, de nem szól semmit. Megtorpant a lovad, komám. Mondja neki Szent Illés. Fürkészi a pajtását, nem ment-e túl az elégen a hajnalozással. Meg. Feleli neki Tang Márton. Nyom ez a nyereg. Teszi hozzá virgoncan. Aztán megoldja a puzdráját, s előhúzza belőle babusgatott vesszejét. Tán nem fér a vessződ a tokjába? Idegre teszi Tang Márton a nyílvesszőt, égnek emeli, s megfeszíti az íj húrját istenesen. Pendül az, s még rezeg, mikor Tang Márton mondja: Na. A fegyverét bebugyolálja. Elteszi. Hát ez jól elszállt a picsába… Csuklik fel Szent Illés. Mire Tang Márton megint csak kacag. Na, menjünk… Szól a lovának. …nézzük meg, hová esett!


60

nem viszek magammal. Csodálkozott, de rám hagyta, hogy azt csináljak, amit akarok. Még egyszer beszaladtam a nővéremhez, aki szipogva mondta, hogy mi a fenének kellett nekem részt venni ebben a balhéban, most nem kellene itt hagyni őket. Közben Tomi rugdalta a bokámat, hogy siessünk, lekéssük a vonatot. Végigrohantunk a Király utcán a körútig. A 6-os villamos már járt, menetközben ugrottunk fel rá. (Akkor még lehetett.) 12 perc alatt értünk el a Holló utcától a Nyugati pályaudvarig úgy, hogy vonatindulásig volt időnk bőven, de helyünk nem. Jegyünk sem. Olyan tömött volt a vonat, mintha egész Magyarország ezen a vonaton akarta volna elhagyni a hazáját. Az egyik kocsi peronjára sikerült feltolakodnunk. Tatabánya után már úgy éreztem, hogy a lábam lerohad az állásban. Megjegyeztem, hogy ez disszid-állás. Nem bántam volna egy kis disszid-ülést. Győrben néhány határőr próbált igazoltatni, de a zsúfolt vonatban lehetetlennek látszott, és abbahagyták a kísérletet. A vasutasok – úgy látszik – nekünk drukkoltak, mert 1-2 percen belül továbbengedték a vonatot. Csornáig meg sem álltunk, ott viszont a vonat csaknem teljesen kiürült. Az én ötletem az volt, hogy ne szálljunk le, menjünk még egy megállót, mert valószínű, hogy a határőrök az állomás kijáratánál várnának ránk. Farádnál leszálltunk, bementünk az első kocsmába, amely utunkba akadt. Ott kérdeztem meg Tomit, hogy mennyi pénze van. Kiderült, hogyha a vonatjegyet megvesszük, nem maradt volna pénzünk. Tominak 180, nekem 240 Ft-om volt. 60 Ft-ért megebédeltünk. Odaült az asztalunkhoz egy csóró. Neki is rendeltünk, közben megérdeklődtük, mennyire van az osztrák határ. Ő ugyan nem tudta, de azt igen, hogy a falu végén jobboldalt az utolsó házban

lakik egy ember, aki mezőőr volt. Kissé tántorogva elindultunk megkeresni, de bizalmatlanul fogadott, és csak akkor enyhült meg, amikor megmondtuk, hogy forradalmárok vagyunk. Erre behívott a szobájába, megkínált friss kenyérrel, töpörtyűvel. Kérdeztük, merre tudunk átjutni a határon. Először azt javasolta, hogy a Fertő tónál a Feketemetszés vizén ússzunk át, aztán a mocsáron keressünk vaddisznócsapást. Ha ezen átjutottunk, akkor már Ausztriában vagyunk. Mondtuk, hogy ezt nem merjük vállalni. Kérdeztük, van-e másik lehetőség. Ez egy kisvasút, ami 7 km-re Hercegszántónál is megáll. Onnan Mosonszentjánosnál kell leszállni, és 2.5 km a határ. Beküldött az istállóba aludni. Fél 5-kor ő ébresztett minket. Én nem sokat aludtam. Tomi sem, mert egyszerre hallom: –  A kurva anyját, ez a tehén meg akar enni! Látom, hogy a tehén barátságosan nyalogatja az arcát. Felröhögtem, mire a tehén engem kezdett nyalogatni. Hangos berregésemre a tehén –  úgy látszik –  sértetten visszahúzódott. Mély álomba zuhantam, és csak arra ébredtem, hogy házigazdánk rázogat: –  Itt az idő indulni! Szerencsére holdfényes éjszaka volt, végig láttuk a keskeny homokos utat. Erőltetett tempóban 1 óra alatt beértünk Hercegszántóra, ami csak egy kis tanya vasútállomás nélkül. Háromnegyed óra múlva megérkezett a kis kávédaráló. Ugyanolyan zsúfolt volt, mint a soproni vonat. Nagy nehezen a lépcsőn találtunk helyet. Mosonszentjánosnál kiürült a vonat. A magyarok megszállták az egész falut. Láthatólag előre megadott címre mentek. Csak nekünk nem volt címünk. Így a falu végén 4-5 emberrel bementünk egy házba, ahol már 12-en voltak. A házigazda mindenkit nyájasan fogadott, és különkülön megkérdezte, ki az, aki küldte.

illusztráció: Berta Ágnes

Hajnali 7 órakor éles csengetésre ébredtem. Ki az ördög lehet Mikuláskor? Mezítláb végigslattyogtam az előszobán, az üvegablakon keresztül megláttam Gang Tomit. Szélesen vigyorgott. Gyorsan beengedtem. Alighogy belépett, rám mordult: –  Mi van, basszikám, te még gatyában flangálsz? –  Miért, frakkban kéne mászkálnom? –  Ne hülyülj, a vonatunk 46 perc múlva indul! –  Tényleg? És hová? –  Na, ne játszd itt a bazári majmot! Nem emlékszel? Tegnap megbeszéltük! Ismertem Tomit, tudtam, hogy link, és mivel néhány napja nem találkoztunk, nem is beszélhettünk meg semmit. –  Na, mindegy! Kapkodd össze magad gyorsan, mert mai nap már nem megy több vonat Hegyeshalomra! –  És akkor mi van? –  Ne balhézz, muszáj mennünk, mert már Reich Robit és a két Steinert begyűjtötték! Nem hiányzik neked, hogy leverjék a vesédet. Egy másodpercre elgondolkodtam azon, hogy Tominak igaza van. Mire kiderül, hogy nem lőttem le egyetlen párttitkárt, orosz katonát, senkit sem, addigra már jól összevertek. Villámgyorsan magamra kapkodtam a ruhám. A másik szobából a nővérem kiabált ki, hogy ki jött. Én válasz helyett bementem a szobájukba, és elbúcsúztam tőle. Tesóm erre sírva fakadt, és azt mondta: –  Soha többet nem foglak látni, öcsém. Szerencsére anyám is befutott a Kazár utcából, ahol a Glázner péknél kenyeret osztottak. Átöleltem anyámat. Ő rögtön tudta, miért. Anyámnak mindig intuitív megérzései voltak. Nem sírt, de nagy szomorúság volt a szemében: –  Jól van, eredj, fiam, csak nagyon vigyázz magadra! – Kezdett az útra csomagolni, de én leállítottam, kijelentettem, hogy semmit az ég egy világon


60

nem viszek magammal. Csodálkozott, de rám hagyta, hogy azt csináljak, amit akarok. Még egyszer beszaladtam a nővéremhez, aki szipogva mondta, hogy mi a fenének kellett nekem részt venni ebben a balhéban, most nem kellene itt hagyni őket. Közben Tomi rugdalta a bokámat, hogy siessünk, lekéssük a vonatot. Végigrohantunk a Király utcán a körútig. A 6-os villamos már járt, menetközben ugrottunk fel rá. (Akkor még lehetett.) 12 perc alatt értünk el a Holló utcától a Nyugati pályaudvarig úgy, hogy vonatindulásig volt időnk bőven, de helyünk nem. Jegyünk sem. Olyan tömött volt a vonat, mintha egész Magyarország ezen a vonaton akarta volna elhagyni a hazáját. Az egyik kocsi peronjára sikerült feltolakodnunk. Tatabánya után már úgy éreztem, hogy a lábam lerohad az állásban. Megjegyeztem, hogy ez disszid-állás. Nem bántam volna egy kis disszid-ülést. Győrben néhány határőr próbált igazoltatni, de a zsúfolt vonatban lehetetlennek látszott, és abbahagyták a kísérletet. A vasutasok – úgy látszik – nekünk drukkoltak, mert 1-2 percen belül továbbengedték a vonatot. Csornáig meg sem álltunk, ott viszont a vonat csaknem teljesen kiürült. Az én ötletem az volt, hogy ne szálljunk le, menjünk még egy megállót, mert valószínű, hogy a határőrök az állomás kijáratánál várnának ránk. Farádnál leszálltunk, bementünk az első kocsmába, amely utunkba akadt. Ott kérdeztem meg Tomit, hogy mennyi pénze van. Kiderült, hogyha a vonatjegyet megvesszük, nem maradt volna pénzünk. Tominak 180, nekem 240 Ft-om volt. 60 Ft-ért megebédeltünk. Odaült az asztalunkhoz egy csóró. Neki is rendeltünk, közben megérdeklődtük, mennyire van az osztrák határ. Ő ugyan nem tudta, de azt igen, hogy a falu végén jobboldalt az utolsó házban

lakik egy ember, aki mezőőr volt. Kissé tántorogva elindultunk megkeresni, de bizalmatlanul fogadott, és csak akkor enyhült meg, amikor megmondtuk, hogy forradalmárok vagyunk. Erre behívott a szobájába, megkínált friss kenyérrel, töpörtyűvel. Kérdeztük, merre tudunk átjutni a határon. Először azt javasolta, hogy a Fertő tónál a Feketemetszés vizén ússzunk át, aztán a mocsáron keressünk vaddisznócsapást. Ha ezen átjutottunk, akkor már Ausztriában vagyunk. Mondtuk, hogy ezt nem merjük vállalni. Kérdeztük, van-e másik lehetőség. Ez egy kisvasút, ami 7 km-re Hercegszántónál is megáll. Onnan Mosonszentjánosnál kell leszállni, és 2.5 km a határ. Beküldött az istállóba aludni. Fél 5-kor ő ébresztett minket. Én nem sokat aludtam. Tomi sem, mert egyszerre hallom: –  A kurva anyját, ez a tehén meg akar enni! Látom, hogy a tehén barátságosan nyalogatja az arcát. Felröhögtem, mire a tehén engem kezdett nyalogatni. Hangos berregésemre a tehén –  úgy látszik –  sértetten visszahúzódott. Mély álomba zuhantam, és csak arra ébredtem, hogy házigazdánk rázogat: –  Itt az idő indulni! Szerencsére holdfényes éjszaka volt, végig láttuk a keskeny homokos utat. Erőltetett tempóban 1 óra alatt beértünk Hercegszántóra, ami csak egy kis tanya vasútállomás nélkül. Háromnegyed óra múlva megérkezett a kis kávédaráló. Ugyanolyan zsúfolt volt, mint a soproni vonat. Nagy nehezen a lépcsőn találtunk helyet. Mosonszentjánosnál kiürült a vonat. A magyarok megszállták az egész falut. Láthatólag előre megadott címre mentek. Csak nekünk nem volt címünk. Így a falu végén 4-5 emberrel bementünk egy házba, ahol már 12-en voltak. A házigazda mindenkit nyájasan fogadott, és különkülön megkérdezte, ki az, aki küldte.

illusztráció: Berta Ágnes

Hajnali 7 órakor éles csengetésre ébredtem. Ki az ördög lehet Mikuláskor? Mezítláb végigslattyogtam az előszobán, az üvegablakon keresztül megláttam Gang Tomit. Szélesen vigyorgott. Gyorsan beengedtem. Alighogy belépett, rám mordult: –  Mi van, basszikám, te még gatyában flangálsz? –  Miért, frakkban kéne mászkálnom? –  Ne hülyülj, a vonatunk 46 perc múlva indul! –  Tényleg? És hová? –  Na, ne játszd itt a bazári majmot! Nem emlékszel? Tegnap megbeszéltük! Ismertem Tomit, tudtam, hogy link, és mivel néhány napja nem találkoztunk, nem is beszélhettünk meg semmit. –  Na, mindegy! Kapkodd össze magad gyorsan, mert mai nap már nem megy több vonat Hegyeshalomra! –  És akkor mi van? –  Ne balhézz, muszáj mennünk, mert már Reich Robit és a két Steinert begyűjtötték! Nem hiányzik neked, hogy leverjék a vesédet. Egy másodpercre elgondolkodtam azon, hogy Tominak igaza van. Mire kiderül, hogy nem lőttem le egyetlen párttitkárt, orosz katonát, senkit sem, addigra már jól összevertek. Villámgyorsan magamra kapkodtam a ruhám. A másik szobából a nővérem kiabált ki, hogy ki jött. Én válasz helyett bementem a szobájukba, és elbúcsúztam tőle. Tesóm erre sírva fakadt, és azt mondta: –  Soha többet nem foglak látni, öcsém. Szerencsére anyám is befutott a Kazár utcából, ahol a Glázner péknél kenyeret osztottak. Átöleltem anyámat. Ő rögtön tudta, miért. Anyámnak mindig intuitív megérzései voltak. Nem sírt, de nagy szomorúság volt a szemében: –  Jól van, eredj, fiam, csak nagyon vigyázz magadra! – Kezdett az útra csomagolni, de én leállítottam, kijelentettem, hogy semmit az ég egy világon


Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy Todorászék. Láthatóan elgondolkodott, majd kijelentette, hogy ilyet nem ismer. Közben megjelent a házigazda velünk egyidős fia, akivel rögtön összetegeződtünk. Megtudtuk tőle, hogy este indulunk, és a szemben látható fények már Ausztria. A házigazda bennünket kért meg, hogy szedjük be a fejenként 2000 Ft-ot. Szerencsére sok 10 és 20 forintosból állt a 36 ezer Ft., amit egy kupacban átadtunk. A gazda számolatlanul begyűrte a zsebébe. Lassan besötétedett, és elindultunk. Közben egy nő szaladt utánunk, csak most érkezett, és kezembe nyomott 2000 Ft-ot. Ez a pénz később nagyon jól jött. A faluból kiérve egy darabig szántóföldön, kitaposott úton mentünk, majd egy kis kőhíd túloldalán rendes úton találtuk magunkat. A vezetőnk elbúcsúzott tőlünk azzal, hogy két világítórakéta között menjünk 200 métert, majd jobbra találunk egy dűlőutat, azon menjünk végig. Magam sem tudom, miért, de gyanakodni kezdtem. Mondtam Tominak, hogy maradjunk le. Beigazolódott a szimatom, mert még 50 métert sem haladt a csoport, mintha a földből nőtt volna ki, megjelent egy kisteherautó, határőrök ugráltak le róla. Nyolc embert felraktak a teherautóra, a többit leültették az árokpartra, és a határőrök őrizték őket. Amikor a cigarettázó őr eldobta az égő cigarettáját, hirtelen semmit sem lehetett látni, s abból kiindulva, hogyha én nem látok, ők sem látnak engem, elindultam kúszva a fények felé, és szóltam Tominak, hogy jöjjön utánam. Egyszerre sorozatosan lőttek fel világítórakétákat, és én úgy éreztem, mintha mind rám akarna esni. Hátraszóltam Tominak, hogy a felgereblyézett sávon túl nyugodtan felállhatunk, mert ez már Ausztria. Megszólalt egy hang a hátam mögött:

62

–  Én nem Tomi vagyok, hanem Béla. Láttam, hogy elindultál, és utánad mentem. Negyedóra kúszás után elértük a határt. Amikor beértünk a faluba, csak egy házban volt világosság, a tűzoltóságéban. Bekopogtam az ablakon, és négy tűzoltót láttam kártyázni. Összeszedtem minden német tudásomat és bemutatkoztam: –  Ich bin hungarische Flüchtingen. Az egyik nevetve válaszolt: –  Ich weiss (tudom). Egy tűzoltóautóval elindultunk a lágerba. Közeledve balhéból bekapcsolták a szirénát. Amikor az ételosztogató meglátott minket, „Grosse Gott!” felkiáltással ös�szecsapta a kezét. Végignéztem magamon: odavolt a sötétkék crombi kabátom és kordbársony nadrágom. Egy merő sár volt az egész. Már értettem, min nevettek a tűzoltók. A vöröskeresztes nőtől egy nagy bögre kakaót és egy szelet vajas kenyeret kaptam. Utána bevitt a ruharaktárba, elém rakott egy fagombos tiroli ruhát, amit semmiképpen sem akartam felvenni, egyik kicsi, a másik nagy, mondtam. Amikor megértette, hogy nem akarok tiroli ruhát, kissé bos�szúsan egy barna sínadrágot, zöld lumberjackot és síbakancsot adott, ami már megfelelt. Megvártam, amíg kimegy, és gyorsan átöltöztem. De télikabátom nem volt. Kézzel-lábbal mutogattam, hogy kellene egy. A nő megértette, és egy fagombos, kényelmes pamutkabátot adott. Felfedeztem egy üres fekvőhelyet, és a lefekvéshez készülődtem, amikor valaki hátulról a nyakamba ugrott. Gang Tomikám volt. –  A kurva nénikédet, de jó, hogy megtaláltalak! –  mondta. –  Ittál már kakaót? –  Nem ettem, nem ittam, a szemem majd kipattan az éhségtől. Belekaroltam és odavezettem a vöröskeresztes nőhöz, hogy neki is adjon

enni-inni. Kiderült, hogy száraz lábbal kelt át a Vörös-tengeren, ugyanis megvárta, hogy a határőrök az utolsó embert is felrakják a teherautóra, és elmenjenek. Időközben abbamaradt a fényjelző rakéták fellövése is. Így Tomikám szépen, nyugodtan átsétált a határon. Rájöttünk, hogy a vezetőnk csapdába küldött volna minket. Épp lefeküdni készültünk, amikor megtudtuk, hogy egy teherautó 15 embert elvisz Bécsbe. Sokan jelentkeztek, de mi előretolakodtunk, és felszálltunk. Egyórányi utazás után a teherautó megállt, a sofőr valamit magyarázott, amit nem értettünk. Csak annyit, hogy le kell szállnunk. Bevittek egy kocsma padlására, ahol már sokan feküdtek a leterített szalmán. A padláson vaksötét volt, botorkáva találtunk két fekvőhelyet. Ahogy lefeküdtünk, Tomi néhány perc múlva aludt. Azt éreztem, hogy valaki simogatja az arcomat, és azt súgja, „gyere közelebb, nagyon fázom”. Csodálkoztam, mert a padláson nagyon meleg volt. De nem értettem, miről van szó, és közelebb húzódtam a nőhöz. –  Gyere, ölelj át –  suttogott. 22 éves voltam, egy szó nélkül rámásztam a nőre. Visszafojtott sikolyára valaki megszólalt: –  Odanézzetek, már kúrnak! A reggeli világosságnál lementem pisilni, és amikor visszajöttem, észrevettem, hogy esti partnerem jó 60 éves. Visszafeküdtem, Tomit a helyemre lökdöstem. Félóra múlva arra ébredt, hogy a nő simogatja: –  Ugye, apukám, nem hagyjuk el egymást. Tomi megkérdezte. –  Mit akar tőlem ez az öregasszony? Közben feljött a kocsmáros fia, aki kék blokkokat adott mindenkinek. Kérdeztem, hogy mi ez, mire mondta, hogy „essen, essen”, de nem kaptunk reggelit. Néhány óra múlva rózsaszín

cédulákkal jelent meg. – Kérdeztem, mi ez? – „Essen, essen” –  mondta. Erre méregbe gurultam, és a dagadt kocsmárosfiúnak a szájába gyömöszöltem a cédulákat: ezt edd meg te! Sírva szaladt le az apjához, mire kettőnket személyautóba ültettek és Bécsbe vittek. Egyből a menekültirodánál álltak meg. Ott soron kívül megkaptuk a menekültigazolványt, és az autó elvitt Klosteneinburgba. Ez egy kisváros, Bécshez közel, ahol egy laktanyából tábort alakítottak ki a menekültek részére. A tábor irodájából egy csoportba soroltak, akikkel együtt egyszerre letolt nadrággal álló férfiak közt találtuk magunkat. Minket is fertőtleníteni akartak, de mi leléptünk. Az első vonattal visszamentünk Bécsbe, megkerestük a Kertnerstrassén lévő Európa presszót, a magyarok találkozóhelyét. A nálam lévő 2181 Ft-ot 520 schillingre váltottam. Szállodára kevés lett volna, ezért gondolkodtunk, hogyan tovább. Megtudtuk, hogy hol van a Karitas, kaptunk tőlük egy-egy borotvát és törülközőt. Megtaláltuk a Hiást, ott is kaptunk egy-egy-egy borotvát és törülközőt. Ezután az Acta Catholicát kerestük fel. De zárva voltak. Következett a Joint, az is zárva. De itt összefutottam Cucuval, akit a Holló utcából ismertem. Tőle tudtam meg, hogy van itt az izraelieknek egy irodája, ahol lehet jelentkezni minden zsidónak, aki ki akar menni Izraelbe. Az utazásig szállást és ellátást biztosítanak. Az irodában valahonnan ismerős arcot találtam, Slomovics Élit, aki megkérdezte, biztos zsidó vagyok-e. –  Nekem kézzelfogható bizonyítékom van. Elkérte tőlünk a menekültigazolványt, helyébe kiállított egy másikat, elküldött minket egy Heinegassén lévő szállodába, ahol a tulaj már várt minket. Amikor beléptünk a szobánkba, ket-

ten már aludtak. Mi a másik két ágyra leraktuk összes vagyonunkat, a 3 borotvát és 3 törülközőt, és nekivágtunk a bécsi éjszakának. A szálloda bejáratánál összefutottunk Rózsa Ágival, akit Tomi ismert. Két oldalról belekaroltunk, és vittük magunkkal. Találtunk egy kis bárt a Heinegassén. A pincér számunka szokatlanul előzékeny volt, szinte belenyomott minket a fotelba. Három forró drogot és három kávét rendeltünk. Gyanút fogtam, hogy ez drága hely, mert rajtunk kívül csak két vendég volt. De a spúrom nem vált be, mivel összesen 90 schillinget fizettünk. Nem kértem vissza a százasból, erre a pincér megköszönte és meghajolt. Akkor még nem tudtam, hogy nyugaton nem szokás ennyi borravalót adni. Nagy csalódást okozott életem első banánja, amit egy éjszakai árusnál vettünk. Csak az vigasztalt, hogy 12 schillingről sikerült lealkudni 10-re. Hajnalban hazakísértük Ágit, mi pedig továbbmentünk a Diana Gőzfürdőbe. Sajnos a 3 törülközőből egy sem volt nálunk, így kölcsönöztünk. Fogyott a pénzünk. Nemcsak a pénzünk fogyott, hanem a cigarettánk is. Szerencsére, amikor visszaértünk a szállodába, éppen indult a csoportunk a Stafa Áruházba, hogy fejenként 1000 schillingből tetőtől talpig mindenkit felöltöztessenek. Meglepődtem, mennyire nagyvonalú az izraeli Szohnut. Kedvünkre választhattunk. Másnap hajnalban Velencébe vittek minket. A vonatban apám régi ismerősével találkoztam, Pikholcz Henrikkel és feleségével, Perényi Évával, aki a Marika presszóban énekelt. Később Eilátban láttam őket viszont. Egy bárt nyitottak, és az akkor tőlem kért kölcsönt leihattuk náluk. Éva a kupénkban énekelt, így amikor Jesolónál felszállt egy lány, és a kupénkba jött, ő is énekelt. Ilyen csodálatos,

tisztán csengő hangot életemben sohasem hallottam, ahogy énekelte az „Arrivederci Rómát”. Tanakodtunk, hogy mivel ajándékozzuk meg a lányt. Elővettem egy 10 forintost, és mindegyikünk ráírta a nevét. Ezután aludtunk Velencéig. Ott a Minerva szállóban kaptunk egy kétágyas szobát, és a Brindizi étteremben ebédeltünk. Az olasz konyha an�nyira más, mint amit megszoktam, hogy otthagytam az ebédet. Mindenki álmos volt, visszament a szállodába, egyedül én mentem felfedezni Velencét. Egyszerre a St. Marco téren találtam magam. A templom bejáratánál összefutottam Lébe Tomival, akit Soméroktól ismertem. Kiderült, hogy már egy hete van Velencében, és valószínűleg két hét múlva indulhatunk Izraelbe. Mint egy idegenvezető kalauzolt, bemutatta a várost. Másnap reggel már én kalauzoltam a társaságunkat Velence nevezetességei között. Gang Tomival elkolbászoltunk a csoporttól, és véletlenül belebotlottunk egy olaszba, aki a St. Marco templomban volt valamilyen beosztásban. Ő észrevette, hogy magyarok vagyunk, és „Viva Hungaria, viva revolutia” –  felkiáltással üdvözölt bennünket. Én erre Viva Lollobrigidával válaszoltam. Barátságosan hátba veregetett, hogy majd leszakadt a tüdőm. Valamit magyarázott, amiből csak annyit értettem, hogy azt akarja, kövessük. Bevitt minket a Velence oroszlánja alatti kávéházba, leültetett egy asztalhoz. Otthagyott minket, majd visszajött egy pincérrel, aki hajlongva hozott 3 pohár Martinit és tálcán apró pizzákat. Távozáskor megtanultuk az első olasz szót, amivel a vezetőnk hívott: andiámó (gyerünk). Mentünk is vele még jó néhány étterembe és kávéházba, és mindenütt hasonlóan fogadtak. Ezután hat napon át egyedül próbáltam felderíteni a vá63


Gondolkodás nélkül rávágtam, hogy Todorászék. Láthatóan elgondolkodott, majd kijelentette, hogy ilyet nem ismer. Közben megjelent a házigazda velünk egyidős fia, akivel rögtön összetegeződtünk. Megtudtuk tőle, hogy este indulunk, és a szemben látható fények már Ausztria. A házigazda bennünket kért meg, hogy szedjük be a fejenként 2000 Ft-ot. Szerencsére sok 10 és 20 forintosból állt a 36 ezer Ft., amit egy kupacban átadtunk. A gazda számolatlanul begyűrte a zsebébe. Lassan besötétedett, és elindultunk. Közben egy nő szaladt utánunk, csak most érkezett, és kezembe nyomott 2000 Ft-ot. Ez a pénz később nagyon jól jött. A faluból kiérve egy darabig szántóföldön, kitaposott úton mentünk, majd egy kis kőhíd túloldalán rendes úton találtuk magunkat. A vezetőnk elbúcsúzott tőlünk azzal, hogy két világítórakéta között menjünk 200 métert, majd jobbra találunk egy dűlőutat, azon menjünk végig. Magam sem tudom, miért, de gyanakodni kezdtem. Mondtam Tominak, hogy maradjunk le. Beigazolódott a szimatom, mert még 50 métert sem haladt a csoport, mintha a földből nőtt volna ki, megjelent egy kisteherautó, határőrök ugráltak le róla. Nyolc embert felraktak a teherautóra, a többit leültették az árokpartra, és a határőrök őrizték őket. Amikor a cigarettázó őr eldobta az égő cigarettáját, hirtelen semmit sem lehetett látni, s abból kiindulva, hogyha én nem látok, ők sem látnak engem, elindultam kúszva a fények felé, és szóltam Tominak, hogy jöjjön utánam. Egyszerre sorozatosan lőttek fel világítórakétákat, és én úgy éreztem, mintha mind rám akarna esni. Hátraszóltam Tominak, hogy a felgereblyézett sávon túl nyugodtan felállhatunk, mert ez már Ausztria. Megszólalt egy hang a hátam mögött:

62

–  Én nem Tomi vagyok, hanem Béla. Láttam, hogy elindultál, és utánad mentem. Negyedóra kúszás után elértük a határt. Amikor beértünk a faluba, csak egy házban volt világosság, a tűzoltóságéban. Bekopogtam az ablakon, és négy tűzoltót láttam kártyázni. Összeszedtem minden német tudásomat és bemutatkoztam: –  Ich bin hungarische Flüchtingen. Az egyik nevetve válaszolt: –  Ich weiss (tudom). Egy tűzoltóautóval elindultunk a lágerba. Közeledve balhéból bekapcsolták a szirénát. Amikor az ételosztogató meglátott minket, „Grosse Gott!” felkiáltással ös�szecsapta a kezét. Végignéztem magamon: odavolt a sötétkék crombi kabátom és kordbársony nadrágom. Egy merő sár volt az egész. Már értettem, min nevettek a tűzoltók. A vöröskeresztes nőtől egy nagy bögre kakaót és egy szelet vajas kenyeret kaptam. Utána bevitt a ruharaktárba, elém rakott egy fagombos tiroli ruhát, amit semmiképpen sem akartam felvenni, egyik kicsi, a másik nagy, mondtam. Amikor megértette, hogy nem akarok tiroli ruhát, kissé bos�szúsan egy barna sínadrágot, zöld lumberjackot és síbakancsot adott, ami már megfelelt. Megvártam, amíg kimegy, és gyorsan átöltöztem. De télikabátom nem volt. Kézzel-lábbal mutogattam, hogy kellene egy. A nő megértette, és egy fagombos, kényelmes pamutkabátot adott. Felfedeztem egy üres fekvőhelyet, és a lefekvéshez készülődtem, amikor valaki hátulról a nyakamba ugrott. Gang Tomikám volt. –  A kurva nénikédet, de jó, hogy megtaláltalak! –  mondta. –  Ittál már kakaót? –  Nem ettem, nem ittam, a szemem majd kipattan az éhségtől. Belekaroltam és odavezettem a vöröskeresztes nőhöz, hogy neki is adjon

enni-inni. Kiderült, hogy száraz lábbal kelt át a Vörös-tengeren, ugyanis megvárta, hogy a határőrök az utolsó embert is felrakják a teherautóra, és elmenjenek. Időközben abbamaradt a fényjelző rakéták fellövése is. Így Tomikám szépen, nyugodtan átsétált a határon. Rájöttünk, hogy a vezetőnk csapdába küldött volna minket. Épp lefeküdni készültünk, amikor megtudtuk, hogy egy teherautó 15 embert elvisz Bécsbe. Sokan jelentkeztek, de mi előretolakodtunk, és felszálltunk. Egyórányi utazás után a teherautó megállt, a sofőr valamit magyarázott, amit nem értettünk. Csak annyit, hogy le kell szállnunk. Bevittek egy kocsma padlására, ahol már sokan feküdtek a leterített szalmán. A padláson vaksötét volt, botorkáva találtunk két fekvőhelyet. Ahogy lefeküdtünk, Tomi néhány perc múlva aludt. Azt éreztem, hogy valaki simogatja az arcomat, és azt súgja, „gyere közelebb, nagyon fázom”. Csodálkoztam, mert a padláson nagyon meleg volt. De nem értettem, miről van szó, és közelebb húzódtam a nőhöz. –  Gyere, ölelj át –  suttogott. 22 éves voltam, egy szó nélkül rámásztam a nőre. Visszafojtott sikolyára valaki megszólalt: –  Odanézzetek, már kúrnak! A reggeli világosságnál lementem pisilni, és amikor visszajöttem, észrevettem, hogy esti partnerem jó 60 éves. Visszafeküdtem, Tomit a helyemre lökdöstem. Félóra múlva arra ébredt, hogy a nő simogatja: –  Ugye, apukám, nem hagyjuk el egymást. Tomi megkérdezte. –  Mit akar tőlem ez az öregasszony? Közben feljött a kocsmáros fia, aki kék blokkokat adott mindenkinek. Kérdeztem, hogy mi ez, mire mondta, hogy „essen, essen”, de nem kaptunk reggelit. Néhány óra múlva rózsaszín

cédulákkal jelent meg. – Kérdeztem, mi ez? – „Essen, essen” –  mondta. Erre méregbe gurultam, és a dagadt kocsmárosfiúnak a szájába gyömöszöltem a cédulákat: ezt edd meg te! Sírva szaladt le az apjához, mire kettőnket személyautóba ültettek és Bécsbe vittek. Egyből a menekültirodánál álltak meg. Ott soron kívül megkaptuk a menekültigazolványt, és az autó elvitt Klosteneinburgba. Ez egy kisváros, Bécshez közel, ahol egy laktanyából tábort alakítottak ki a menekültek részére. A tábor irodájából egy csoportba soroltak, akikkel együtt egyszerre letolt nadrággal álló férfiak közt találtuk magunkat. Minket is fertőtleníteni akartak, de mi leléptünk. Az első vonattal visszamentünk Bécsbe, megkerestük a Kertnerstrassén lévő Európa presszót, a magyarok találkozóhelyét. A nálam lévő 2181 Ft-ot 520 schillingre váltottam. Szállodára kevés lett volna, ezért gondolkodtunk, hogyan tovább. Megtudtuk, hogy hol van a Karitas, kaptunk tőlük egy-egy borotvát és törülközőt. Megtaláltuk a Hiást, ott is kaptunk egy-egy-egy borotvát és törülközőt. Ezután az Acta Catholicát kerestük fel. De zárva voltak. Következett a Joint, az is zárva. De itt összefutottam Cucuval, akit a Holló utcából ismertem. Tőle tudtam meg, hogy van itt az izraelieknek egy irodája, ahol lehet jelentkezni minden zsidónak, aki ki akar menni Izraelbe. Az utazásig szállást és ellátást biztosítanak. Az irodában valahonnan ismerős arcot találtam, Slomovics Élit, aki megkérdezte, biztos zsidó vagyok-e. –  Nekem kézzelfogható bizonyítékom van. Elkérte tőlünk a menekültigazolványt, helyébe kiállított egy másikat, elküldött minket egy Heinegassén lévő szállodába, ahol a tulaj már várt minket. Amikor beléptünk a szobánkba, ket-

ten már aludtak. Mi a másik két ágyra leraktuk összes vagyonunkat, a 3 borotvát és 3 törülközőt, és nekivágtunk a bécsi éjszakának. A szálloda bejáratánál összefutottunk Rózsa Ágival, akit Tomi ismert. Két oldalról belekaroltunk, és vittük magunkkal. Találtunk egy kis bárt a Heinegassén. A pincér számunka szokatlanul előzékeny volt, szinte belenyomott minket a fotelba. Három forró drogot és három kávét rendeltünk. Gyanút fogtam, hogy ez drága hely, mert rajtunk kívül csak két vendég volt. De a spúrom nem vált be, mivel összesen 90 schillinget fizettünk. Nem kértem vissza a százasból, erre a pincér megköszönte és meghajolt. Akkor még nem tudtam, hogy nyugaton nem szokás ennyi borravalót adni. Nagy csalódást okozott életem első banánja, amit egy éjszakai árusnál vettünk. Csak az vigasztalt, hogy 12 schillingről sikerült lealkudni 10-re. Hajnalban hazakísértük Ágit, mi pedig továbbmentünk a Diana Gőzfürdőbe. Sajnos a 3 törülközőből egy sem volt nálunk, így kölcsönöztünk. Fogyott a pénzünk. Nemcsak a pénzünk fogyott, hanem a cigarettánk is. Szerencsére, amikor visszaértünk a szállodába, éppen indult a csoportunk a Stafa Áruházba, hogy fejenként 1000 schillingből tetőtől talpig mindenkit felöltöztessenek. Meglepődtem, mennyire nagyvonalú az izraeli Szohnut. Kedvünkre választhattunk. Másnap hajnalban Velencébe vittek minket. A vonatban apám régi ismerősével találkoztam, Pikholcz Henrikkel és feleségével, Perényi Évával, aki a Marika presszóban énekelt. Később Eilátban láttam őket viszont. Egy bárt nyitottak, és az akkor tőlem kért kölcsönt leihattuk náluk. Éva a kupénkban énekelt, így amikor Jesolónál felszállt egy lány, és a kupénkba jött, ő is énekelt. Ilyen csodálatos,

tisztán csengő hangot életemben sohasem hallottam, ahogy énekelte az „Arrivederci Rómát”. Tanakodtunk, hogy mivel ajándékozzuk meg a lányt. Elővettem egy 10 forintost, és mindegyikünk ráírta a nevét. Ezután aludtunk Velencéig. Ott a Minerva szállóban kaptunk egy kétágyas szobát, és a Brindizi étteremben ebédeltünk. Az olasz konyha an�nyira más, mint amit megszoktam, hogy otthagytam az ebédet. Mindenki álmos volt, visszament a szállodába, egyedül én mentem felfedezni Velencét. Egyszerre a St. Marco téren találtam magam. A templom bejáratánál összefutottam Lébe Tomival, akit Soméroktól ismertem. Kiderült, hogy már egy hete van Velencében, és valószínűleg két hét múlva indulhatunk Izraelbe. Mint egy idegenvezető kalauzolt, bemutatta a várost. Másnap reggel már én kalauzoltam a társaságunkat Velence nevezetességei között. Gang Tomival elkolbászoltunk a csoporttól, és véletlenül belebotlottunk egy olaszba, aki a St. Marco templomban volt valamilyen beosztásban. Ő észrevette, hogy magyarok vagyunk, és „Viva Hungaria, viva revolutia” –  felkiáltással üdvözölt bennünket. Én erre Viva Lollobrigidával válaszoltam. Barátságosan hátba veregetett, hogy majd leszakadt a tüdőm. Valamit magyarázott, amiből csak annyit értettem, hogy azt akarja, kövessük. Bevitt minket a Velence oroszlánja alatti kávéházba, leültetett egy asztalhoz. Otthagyott minket, majd visszajött egy pincérrel, aki hajlongva hozott 3 pohár Martinit és tálcán apró pizzákat. Távozáskor megtanultuk az első olasz szót, amivel a vezetőnk hívott: andiámó (gyerünk). Mentünk is vele még jó néhány étterembe és kávéházba, és mindenütt hasonlóan fogadtak. Ezután hat napon át egyedül próbáltam felderíteni a vá63


illusztráció: Berta Ágnes


illusztráció: Berta Ágnes


rost. Így találtam meg a gettót is, amire nagy márványtábla hívta fel a figyelmet. Többször végigmentem a Rialtó hídon, megcsodáltam a kézművesek portékáit. Kóboroltam a zegzugos sikátorokban. Az indulás előtti napon hatan betértünk egy bárba, a pincérek itt is belenyomtak a fotelbe, lecibálták a kabátunkat, kivitték a ruhatárba. Itt is kevés vendég volt, de az árak meghaladták a képességeinket, így a többiek elmentek pénzt szerezni, én maradtam túsznak. Felkeltették a vezetőnket, aki kiváltott, de megtiltotta, hogy az indulásig elhagyjuk a szállodát. Reggel csakazértis lementem cigarettát vásárolni. Dél körül vapor jött értünk, elvitt a kikötőbe. A Mesapia viszonylag kis hajó, 7000 tonnás. A csoportunk –  150 ember –  elfoglalta az egész harmadosztályt. A harmadosztály a hajó raktárából lehetett átalakítva, mert az emeletes vaságyaknak nem volt oldaltámasza, így éjszaka arra ébredtem, hogy a felső ágyról majdnem legurultam. Viszont a többiek nem hánytak le. Ők is szerencsések voltak, mert én sem hánytam le őket. Gang Tomi és én álltuk a sarat. Lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy előzőleg a hajóbárban bekaptunk 2 deci rumot. Felkértem egy 30 körüli szőke, angol, kék ruhás, vékony nőt, és egy gyors rock end roll után lassú tangó következett. Hozzám simult, rögtön tudtam, miről van szó, így a fedélzeten már csókolóztunk. A kabinjából néhány óra múlva távoztam. A reggelit átaludtam, de az egyik pincér megsajnált, és adott valamit enni. A kabinom felé indulva a női kabinok felől kétségbeesett sírást hallottam. Rózsa Ági volt, akit saját hányásában fekve találtam. Lemostam, vizes borogatást tettem a homlokára, hoztam forró teát, vigasztalgattam. Vis�szafeküdtem aludni. Délben leszaladtam a Marymhez, akit Ágihoz hasonló 66

állapotban találtam. Lehet, hogy jót tett neki a tengeribetegség, mert néhány szót magyarul mondott. Amikor elhagytuk Krétát, a tenger megnyugodott, Mary lezuhanyozott. A takarítónak nem volt újdonság, amit talált. Rendbe szedte az ágyat, miközben cinkosan kacsingatott rám. Mary felmérte a helyzetet, adott neki néhány dollárt, mire elégedetten távozott. Maryt lekísértem az ebédlőbe. Tévedésből én is másodosztályú kaját kaptam. Aztán siettem elfogyasztani a harmadosztályú ebédet is. Jiddisül kértem hozzá kenyeret, és a pincér megértette! Az este hasonlóan telt, mint előző nap. Következő este Mary hívott a bárba, de én bevallottam, hogy nincs pénzem, így az ő kabinjában töltöttük az estét. Mennyire kényelmesebb volt ott az ágy! Reggelre a hajó befutott Ciprusra. Mire felébredtem, Mary már a leszállásra készülődött. Az utolsó pillanatban a zsebembe nyomott egy 10 dollárost és némi aprópénzt. Mire észbe kaptam, már leszállt. Angol katonák nyomultak fel a hajóra. Fegyvert kerestek, ezért a hajó estig vesztegelt a tengeren. Mint kiderült, akkor volt a Makariosz-féle lázadás. A Szohnut megbízottja mindenkivel egyeztetett, hogy hova megy: nyelvtanfolyamra, munkaközvetítőhöz vagy kibucba. Mindhárom szállással, kajával járt. Én nyelvtanfolyamra, Tomi munkaközvetítőhöz ment volna, de ahogy leszálltunk, inkább csavarogtunk Haifán. Nem akartunk elválni. Valaki megszólított magyarul, hogy hol fogunk aludni éjszaka. Azt mondtam, hogy a híd alatt. Kár, hogy Haifán nincs híd. Pestről ismerős volt a férfi, de nem tudtam, honnan. –  Ne hülyéskedjetek, télen itt is hidegek az éjszakák. Gyertek velem egy kibucba, és ha nem tetszik, 3-4 nap után elhagyhatjátok.

Beültünk a tenderjébe. Irány fel északnak, a Givát Ózz kibucba. Láthatóan új település volt. Majdnem elsőre belebotlottam ismerősömbe, Kacsuliba. Valószínűleg a kibuc alapító tagja volt, mert kőházban lakott. A kibucnyikok nagy szeretettel fogadtak minket, többségükben magyarok voltak. Igaz, hogy késő este érkeztünk, de vacsorát kaptunk: tejbegrízt, szardíniát, lekvárt, vajat és tojást, amiről azt hittük, hogy romlott, mert nem ismertük a tápon nevelt tyúkok tojását. Odasúgtam Tominak, hogy a tojás romlott, de meghallotta az egyik felszolgáló, és megnyugtatott bennünket. Fabarakkokban laktunk, és még így is hideg volt éjszaka. Ezért minden barakkban egy ptilia fűtött, szabadon sugárzó petróleumkályha, ami rettenetesen büdös volt. Egy barakk két helyiségből állt. A másikban nászutasok aludtak. A menyasszony panaszkodott, hogy „nagyon csíp”, mire a párja kijelentette, hogy valaki elcserélte a zuhanyzóban a vazelint fogkrémre. Ezen késő éjszakáig röhögtünk. Reggel a többiekkel együtt ébresztettek. Én az autószerelőbe mentem, Tomi a földekre. Új, Magyarországon ismeretlen megoldásokkal találkoztam pl. a sze­lepfészekmarásnál, csapágyhézagbe­­állításnál. Tetszett a kibucélet, csak azt nem értettem, miért nem adnak fizetést. Tominak egyáltalán nem tetszett a kibuc. Fogtechnikus lévén nem talált a szakmájában munkát. Egész nap paradicsomot szüretelt és rakodott. Nekem 3 nap elég volt a kibucból, ezért elmentem megkeresni a nagybátyámat, aki 1948 óta élt Izraelben, továbbszolgálós főtörzsőrmester volt, és 200 km-re lakott. Busszal mentem Lisonlöcionba. A Szohnuttól kapott utalványt eladtam a kibucnak, ebből vettem buszjegyet. Tomi még a kibucban maradt. A katonai táborba nem akartak beengedni, nem

értették, mit keresek ott. Szerencsére jött egy teherautó, aminek a sofőrje meghallotta, hogy magyarul beszélek, és kiderült, hogy ismeri a nagybátyámat. Beültetett maga mellé, és elvitt a nagybátyám lakásához. Délelőtt lévén csak a felesége volt otthon, akit fényképről ismertem. Tündéri nő volt. Ahogy a nevemet megmondtam, tudta, ki vagyok. Leültetett, kávét főzött, ebéddel kínált. Egy-két óra múlva megjött Mirjamka az iskolából. Ő egész jól beszélt magyarul. Első kérdése az volt, hogy ott alszom-e. Rövidesen megjött a nagybátyám is, nem ismert meg. Amikor bemutatkoztam, azt kérdezte, hogy a ciprusi Spielmann vagyok-e. Mondtam, hogy nem, hanem a Holló utcai. Tibike, a nagybátyám átölelt, és csak annyit mondott: –  Pista, Pista! Sokáig beszélgettünk, így aztán a nagybátyám nem engedett vissza a kibucba, mert este nem biztonságos utazni. Tibikével még késő éjszakáig beszélgettünk a családról, a forradalomról. Másnap, amikor felébredtem, már csak Jenti volt otthon. Tibi azt üzente, hogy feltétlenül várjam meg, mert fontos dologról akar velem beszélni. A szokottnál korábban érkezett haza, és örömmel újságolta, hogy talált munkát nekem, holnaptól kezdhetek is dolgozni a katonaságnál autószerelőként, mint civil. Nekem viszont vissza kellett mennem a kibucba, hogy Tamásnak szóljak, hova megyek. A kibucig már nem indult busz, csak Afuláig, onnan 5 kilométert kellett volna gyalogolni. Elindultam, de hamarosan megállt mellettem egy dzsip, megszólított a vezetője, de én nem értettem az öt nyelv egyikén sem. Végül magyarul mondtam: –  Hiába vakerál nekem, úgysem értem. A dialektusomból kitalálta, hogy magyar vagyok. Valahogy megértettem

magam, hogy Givát Ózba igyekszem, a kibucba. Intett, hogy szálljak be a dzsipbe. A kibuc éjszakai őre nagy tisztelettel beszélt a gépkocsi vezetőjével. Később faggatott, hogy honnan ismerem Mose Dajant, a hadsereg főparancsnokát. Később, amikor a török fogságból megjöttünk, ő mint földművelési miniszter ötünket, a halászokat meghívott magához egy beszélgetésre. Egy darabig nézett, majd megkérdezte, honnan ismer engem. Amikor a Givát Ózt kimondtam, máris mindenre emlékezett, ő folytatta tovább a történetet. A kibucban Gang Tomit kerestem, de sehol nem találtam. Valaki elmondta, hogy Tomi ott a kibucban összeköltözött egy lánnyal. Megkerestem, és beszámoltam, hogy egyelőre a nagybátyámnál fogok lakni, és már talált nekem munkát. Megígértem, hogy az első fizetéskor megkeresem a kibucban. Másnap kora reggel indultam vis�sza Szarafenbe, Tibihez, de csak délben érkeztem meg. Másnap reggel tudtam csak elkezdeni a munkát. A műhelyben egyetlen magyar sem volt. Nyelvtudás nélkül iszonyú keserves volt a napom. Akit mellém adott, az pedig nem értett a szakmához. Sem anyagot, sem szerszámot nem tudtam vételezni, ráadásul más technológiával dolgoztak, mint amit ismertem. Napok múlva sem találtam örömet a munkában. Néhány hét elteltével csúfolódtak velem, mint a magyarokkal általában: Igen, igen, hapte Rigen (fogd meg a legyet). Egyik nap ebédidő alatt egy török szerelő mindenfélét mondott nekem, amin a többiek röhögtek. Egy darabig tűrtem, majd meguntam, hogy hülyét akarnak csinálni belőlem, úgy vágtam szájon, hogy négy foga kirepült. Felvittek az irodába, ahol az egyik hivatalnok jól tudott magyarul, ő tolmácsolt. A műhely vezetője egy katonatiszt volt. Azt kérdezte, miért bántottam Joszit.

–  Magyarországon azért baszogattak, hogy zsidó vagyok, itt pedig azért, hogy magyar vagyok. Meguntam a baszogatást –  feleltem. Visszamentem és folytattam a munkámat. Hamar híre terjedt a balhénak, mert sokan gratuláltak, de voltak, akik úgy néztek rám, mint a véres rongyra. A hét végén néhány embert elbocsátottak. Én is számítottam rá. De engem nem küldtek el. Ezért aztán mivel a megmaradt kollégák ezt igazságtalannak tartották, ahol tudtak, betartottak nekem. Ezt a harcot nem vállaltam, és egy hónap múlva felmondtam. Abban az évben korán beköszöntött a tavasz. Március végén már nyár volt. TelAvivban róttam az utcákat, és egyszer csak Tomival találtam szemben magam. Megörültünk egymásnak. Én még azért is, hogy nem kellett Givát Ózba leutaznom hozzá. Felfedezte, hogy Tel-Avivban van az unokatestvére, Ági, ezért ő is otthagyta a kibucot. Protekcióval elhelyezkedett egy faipari műhelyben. De háromnapi munka után a főnök valamiért elkezdett vele kiabálni, mire Tomi válaszul egy léccel jól elverte. Széles vigyorral mesélte, hogy azonnal kirúgták a munkahelyéről. Erre én is elmondtam a törökkel való esetemet. Bánatunkban egy csehóban jól beebédeltünk. Néhány üveg sör után fene jókedvünk lett. Addig randalíroztunk, míg egy magyarul beszélő rendőr nem igazoltatott. Figyelmeztetett minket, hogy ne gorombáskodjunk a járókelőkkel, különben megbilincsel és bevisz minket a rendőrségre. –  Idefigyelj, kisapám –  kezdtük volna, de elhúztuk a csíkot, felpattantunk a 4-es buszra. Hamarosan szétváltak ��tjaink. Tomi visszament a kibucba, és elvette a lányt, akivel előzőleg összeköltöztek. Én otthagytam Tibiéket, leutaztam Éjlatra, amiről úgy tudtam, hogy fejlesztési terület, ahol jól lehet keresni. Először egy 67


rost. Így találtam meg a gettót is, amire nagy márványtábla hívta fel a figyelmet. Többször végigmentem a Rialtó hídon, megcsodáltam a kézművesek portékáit. Kóboroltam a zegzugos sikátorokban. Az indulás előtti napon hatan betértünk egy bárba, a pincérek itt is belenyomtak a fotelbe, lecibálták a kabátunkat, kivitték a ruhatárba. Itt is kevés vendég volt, de az árak meghaladták a képességeinket, így a többiek elmentek pénzt szerezni, én maradtam túsznak. Felkeltették a vezetőnket, aki kiváltott, de megtiltotta, hogy az indulásig elhagyjuk a szállodát. Reggel csakazértis lementem cigarettát vásárolni. Dél körül vapor jött értünk, elvitt a kikötőbe. A Mesapia viszonylag kis hajó, 7000 tonnás. A csoportunk –  150 ember –  elfoglalta az egész harmadosztályt. A harmadosztály a hajó raktárából lehetett átalakítva, mert az emeletes vaságyaknak nem volt oldaltámasza, így éjszaka arra ébredtem, hogy a felső ágyról majdnem legurultam. Viszont a többiek nem hánytak le. Ők is szerencsések voltak, mert én sem hánytam le őket. Gang Tomi és én álltuk a sarat. Lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy előzőleg a hajóbárban bekaptunk 2 deci rumot. Felkértem egy 30 körüli szőke, angol, kék ruhás, vékony nőt, és egy gyors rock end roll után lassú tangó következett. Hozzám simult, rögtön tudtam, miről van szó, így a fedélzeten már csókolóztunk. A kabinjából néhány óra múlva távoztam. A reggelit átaludtam, de az egyik pincér megsajnált, és adott valamit enni. A kabinom felé indulva a női kabinok felől kétségbeesett sírást hallottam. Rózsa Ági volt, akit saját hányásában fekve találtam. Lemostam, vizes borogatást tettem a homlokára, hoztam forró teát, vigasztalgattam. Vis�szafeküdtem aludni. Délben leszaladtam a Marymhez, akit Ágihoz hasonló 66

állapotban találtam. Lehet, hogy jót tett neki a tengeribetegség, mert néhány szót magyarul mondott. Amikor elhagytuk Krétát, a tenger megnyugodott, Mary lezuhanyozott. A takarítónak nem volt újdonság, amit talált. Rendbe szedte az ágyat, miközben cinkosan kacsingatott rám. Mary felmérte a helyzetet, adott neki néhány dollárt, mire elégedetten távozott. Maryt lekísértem az ebédlőbe. Tévedésből én is másodosztályú kaját kaptam. Aztán siettem elfogyasztani a harmadosztályú ebédet is. Jiddisül kértem hozzá kenyeret, és a pincér megértette! Az este hasonlóan telt, mint előző nap. Következő este Mary hívott a bárba, de én bevallottam, hogy nincs pénzem, így az ő kabinjában töltöttük az estét. Mennyire kényelmesebb volt ott az ágy! Reggelre a hajó befutott Ciprusra. Mire felébredtem, Mary már a leszállásra készülődött. Az utolsó pillanatban a zsebembe nyomott egy 10 dollárost és némi aprópénzt. Mire észbe kaptam, már leszállt. Angol katonák nyomultak fel a hajóra. Fegyvert kerestek, ezért a hajó estig vesztegelt a tengeren. Mint kiderült, akkor volt a Makariosz-féle lázadás. A Szohnut megbízottja mindenkivel egyeztetett, hogy hova megy: nyelvtanfolyamra, munkaközvetítőhöz vagy kibucba. Mindhárom szállással, kajával járt. Én nyelvtanfolyamra, Tomi munkaközvetítőhöz ment volna, de ahogy leszálltunk, inkább csavarogtunk Haifán. Nem akartunk elválni. Valaki megszólított magyarul, hogy hol fogunk aludni éjszaka. Azt mondtam, hogy a híd alatt. Kár, hogy Haifán nincs híd. Pestről ismerős volt a férfi, de nem tudtam, honnan. –  Ne hülyéskedjetek, télen itt is hidegek az éjszakák. Gyertek velem egy kibucba, és ha nem tetszik, 3-4 nap után elhagyhatjátok.

Beültünk a tenderjébe. Irány fel északnak, a Givát Ózz kibucba. Láthatóan új település volt. Majdnem elsőre belebotlottam ismerősömbe, Kacsuliba. Valószínűleg a kibuc alapító tagja volt, mert kőházban lakott. A kibucnyikok nagy szeretettel fogadtak minket, többségükben magyarok voltak. Igaz, hogy késő este érkeztünk, de vacsorát kaptunk: tejbegrízt, szardíniát, lekvárt, vajat és tojást, amiről azt hittük, hogy romlott, mert nem ismertük a tápon nevelt tyúkok tojását. Odasúgtam Tominak, hogy a tojás romlott, de meghallotta az egyik felszolgáló, és megnyugtatott bennünket. Fabarakkokban laktunk, és még így is hideg volt éjszaka. Ezért minden barakkban egy ptilia fűtött, szabadon sugárzó petróleumkályha, ami rettenetesen büdös volt. Egy barakk két helyiségből állt. A másikban nászutasok aludtak. A menyasszony panaszkodott, hogy „nagyon csíp”, mire a párja kijelentette, hogy valaki elcserélte a zuhanyzóban a vazelint fogkrémre. Ezen késő éjszakáig röhögtünk. Reggel a többiekkel együtt ébresztettek. Én az autószerelőbe mentem, Tomi a földekre. Új, Magyarországon ismeretlen megoldásokkal találkoztam pl. a sze­lepfészekmarásnál, csapágyhézagbe­­állításnál. Tetszett a kibucélet, csak azt nem értettem, miért nem adnak fizetést. Tominak egyáltalán nem tetszett a kibuc. Fogtechnikus lévén nem talált a szakmájában munkát. Egész nap paradicsomot szüretelt és rakodott. Nekem 3 nap elég volt a kibucból, ezért elmentem megkeresni a nagybátyámat, aki 1948 óta élt Izraelben, továbbszolgálós főtörzsőrmester volt, és 200 km-re lakott. Busszal mentem Lisonlöcionba. A Szohnuttól kapott utalványt eladtam a kibucnak, ebből vettem buszjegyet. Tomi még a kibucban maradt. A katonai táborba nem akartak beengedni, nem

értették, mit keresek ott. Szerencsére jött egy teherautó, aminek a sofőrje meghallotta, hogy magyarul beszélek, és kiderült, hogy ismeri a nagybátyámat. Beültetett maga mellé, és elvitt a nagybátyám lakásához. Délelőtt lévén csak a felesége volt otthon, akit fényképről ismertem. Tündéri nő volt. Ahogy a nevemet megmondtam, tudta, ki vagyok. Leültetett, kávét főzött, ebéddel kínált. Egy-két óra múlva megjött Mirjamka az iskolából. Ő egész jól beszélt magyarul. Első kérdése az volt, hogy ott alszom-e. Rövidesen megjött a nagybátyám is, nem ismert meg. Amikor bemutatkoztam, azt kérdezte, hogy a ciprusi Spielmann vagyok-e. Mondtam, hogy nem, hanem a Holló utcai. Tibike, a nagybátyám átölelt, és csak annyit mondott: –  Pista, Pista! Sokáig beszélgettünk, így aztán a nagybátyám nem engedett vissza a kibucba, mert este nem biztonságos utazni. Tibikével még késő éjszakáig beszélgettünk a családról, a forradalomról. Másnap, amikor felébredtem, már csak Jenti volt otthon. Tibi azt üzente, hogy feltétlenül várjam meg, mert fontos dologról akar velem beszélni. A szokottnál korábban érkezett haza, és örömmel újságolta, hogy talált munkát nekem, holnaptól kezdhetek is dolgozni a katonaságnál autószerelőként, mint civil. Nekem viszont vissza kellett mennem a kibucba, hogy Tamásnak szóljak, hova megyek. A kibucig már nem indult busz, csak Afuláig, onnan 5 kilométert kellett volna gyalogolni. Elindultam, de hamarosan megállt mellettem egy dzsip, megszólított a vezetője, de én nem értettem az öt nyelv egyikén sem. Végül magyarul mondtam: –  Hiába vakerál nekem, úgysem értem. A dialektusomból kitalálta, hogy magyar vagyok. Valahogy megértettem

magam, hogy Givát Ózba igyekszem, a kibucba. Intett, hogy szálljak be a dzsipbe. A kibuc éjszakai őre nagy tisztelettel beszélt a gépkocsi vezetőjével. Később faggatott, hogy honnan ismerem Mose Dajant, a hadsereg főparancsnokát. Később, amikor a török fogságból megjöttünk, ő mint földművelési miniszter ötünket, a halászokat meghívott magához egy beszélgetésre. Egy darabig nézett, majd megkérdezte, honnan ismer engem. Amikor a Givát Ózt kimondtam, máris mindenre emlékezett, ő folytatta tovább a történetet. A kibucban Gang Tomit kerestem, de sehol nem találtam. Valaki elmondta, hogy Tomi ott a kibucban összeköltözött egy lánnyal. Megkerestem, és beszámoltam, hogy egyelőre a nagybátyámnál fogok lakni, és már talált nekem munkát. Megígértem, hogy az első fizetéskor megkeresem a kibucban. Másnap kora reggel indultam vis�sza Szarafenbe, Tibihez, de csak délben érkeztem meg. Másnap reggel tudtam csak elkezdeni a munkát. A műhelyben egyetlen magyar sem volt. Nyelvtudás nélkül iszonyú keserves volt a napom. Akit mellém adott, az pedig nem értett a szakmához. Sem anyagot, sem szerszámot nem tudtam vételezni, ráadásul más technológiával dolgoztak, mint amit ismertem. Napok múlva sem találtam örömet a munkában. Néhány hét elteltével csúfolódtak velem, mint a magyarokkal általában: Igen, igen, hapte Rigen (fogd meg a legyet). Egyik nap ebédidő alatt egy török szerelő mindenfélét mondott nekem, amin a többiek röhögtek. Egy darabig tűrtem, majd meguntam, hogy hülyét akarnak csinálni belőlem, úgy vágtam szájon, hogy négy foga kirepült. Felvittek az irodába, ahol az egyik hivatalnok jól tudott magyarul, ő tolmácsolt. A műhely vezetője egy katonatiszt volt. Azt kérdezte, miért bántottam Joszit.

–  Magyarországon azért baszogattak, hogy zsidó vagyok, itt pedig azért, hogy magyar vagyok. Meguntam a baszogatást –  feleltem. Visszamentem és folytattam a munkámat. Hamar híre terjedt a balhénak, mert sokan gratuláltak, de voltak, akik úgy néztek rám, mint a véres rongyra. A hét végén néhány embert elbocsátottak. Én is számítottam rá. De engem nem küldtek el. Ezért aztán mivel a megmaradt kollégák ezt igazságtalannak tartották, ahol tudtak, betartottak nekem. Ezt a harcot nem vállaltam, és egy hónap múlva felmondtam. Abban az évben korán beköszöntött a tavasz. Március végén már nyár volt. TelAvivban róttam az utcákat, és egyszer csak Tomival találtam szemben magam. Megörültünk egymásnak. Én még azért is, hogy nem kellett Givát Ózba leutaznom hozzá. Felfedezte, hogy Tel-Avivban van az unokatestvére, Ági, ezért ő is otthagyta a kibucot. Protekcióval elhelyezkedett egy faipari műhelyben. De háromnapi munka után a főnök valamiért elkezdett vele kiabálni, mire Tomi válaszul egy léccel jól elverte. Széles vigyorral mesélte, hogy azonnal kirúgták a munkahelyéről. Erre én is elmondtam a törökkel való esetemet. Bánatunkban egy csehóban jól beebédeltünk. Néhány üveg sör után fene jókedvünk lett. Addig randalíroztunk, míg egy magyarul beszélő rendőr nem igazoltatott. Figyelmeztetett minket, hogy ne gorombáskodjunk a járókelőkkel, különben megbilincsel és bevisz minket a rendőrségre. –  Idefigyelj, kisapám –  kezdtük volna, de elhúztuk a csíkot, felpattantunk a 4-es buszra. Hamarosan szétváltak útjaink. Tomi visszament a kibucba, és elvette a lányt, akivel előzőleg összeköltöztek. Én otthagytam Tibiéket, leutaztam Éjlatra, amiről úgy tudtam, hogy fejlesztési terület, ahol jól lehet keresni. Először egy 67


hónapig gipszet bányásztam, aztán egy hétig betonvasakat hegesztettem, néhány hétig pincér voltam, majd ös�szefutottam Lingenberg Slomóval, aki Timnán, a rézbányában művezető volt a javítóműhelyben. Végre a szakmámban dolgozhattam, magyarok között lehettem, megbecsülték a kreativitásomat. Másfél évig maradtam. Ott ismertem meg a legjobb barátomat, Komlós Gyurit, akivel ma is barátok vagyunk. Az ottani életnek a katonai behívó vetett véget. Amikor eljöttem Timnáról, többen velem hagyták ott a munkájukat. Komlós Gyuri Tel-Avivban keresett munkát. Nem akartam bevonulni. Úgy éreztem, hogy én már öreg vagyok a 18 évesekhez. Egész Izraelben egy biztos pont volt, Tibike. Meg akartam vele beszélni, hogy mit tegyek, de este nem találtam otthon, hajnalban pedig már a katonai rendőrség ébresztett. Tibi is felébredt, és csak annyit tudott mondani, hogy ha bármi problémám van, értesítsem . Tudta, hogy hadbíróság elé állítanak. Én ott azzal védekeztem, hogy váratlanul ért a behívó, és el akartam intézni az anyagi ügyeimet. Így egyszerűen csak be kellett vonulnom. Egy ideiglenes katonai táborban vártam, amíg a következő turnussal együtt ténylegesen bevonulhatok. Addig egyenruhában voltam, és a Mauzer puskámat tisztogattam. Egy sártorba kerültem egy együttessel. Egész nap muzsikáltak, ezért átmentem egy másik sátorba de amikor a reggeli létszámellenőrzésnél kiderült, az őrmester iszonyúan üvöltött velem. A hónap leteltével átvittek minket egy másik táborba, ahol az újonckiképzés folyt. Megdöbbentem, hogy ez milyen intenzív Izraelben, mert már a harmadik napon éles lőgyakorlatot tartottak. Két hét múlva letettük a katonai esküt. Másnap este terepgyakorlatra vezényeltek 68

a sivatagba. Olyan feladatokat kaptunk, amelyek szórakoztattak, mert pl. felültettek minket egy teherautóra, amely jó negyedórát szlalomozott az éjszakában, majd hirtelen megállt, leszállítottak, a teherautó ott maradt, és nekünk vissza kellett találnunk a táborba. Észrevettem, hogy a föld olajos, tehát közel kell lennünk a táborhoz, ezért az én rajom elsőnek ért vissza. Voltak, akik csak reggel találtak vissza. Ekkor már felszedtük a sátrakat, és indultunk egy kibucba. Ott jó hideg pudinggal kínáltak, de kanalat nem adtak hozzá. Megint az én rajom lett az első, mert szétkaptam a golyóstollam és azzal szívtam a pudingot. Voltak, akik a kettészelt zsemlét használták kanálként, ők egy pontot kaptak. Mi négyet. Akik kilefetyelték, nem kaptak pontot. Kísérleti nyulak voltunk, mivel azt akarták megállapítani, igaz-e, hogy azoknak a katonáknak a teljesítménye jobb-e, akik korlátlan mennyiségű vizet kapnak a sivatagban, vagy azoknak, akik csak napi fél litert. Feltételezték, hogy a sok víztől eltunyulunk. Szerencsére mi a sok vizesekhez kerültünk. Ezzel befejeződött a sivatagi kiképzés. A táborban még egy meglepetés várt: hatástalanított bazukával (páncéltörővel), 50 méterről el kellett találni egy üres hordót. Aki eltalálta, 3 nap szabadságra mehetett. 30-ból négyünknek sikerült. Aki szabadságra (nem eltávozásra!) megy, az annyi pénzt kap, amen�nyibe a katonaságnál egy napi eltartása kerül. Én a 4 napra 200 lírát kaptam, ami 50 dollárnak felelt meg. Tibiéket nem találtam otthon, ezért elindultam Tel-Avivba. Mivel a katonákat mindenki felvette autóstoppal, utazásra nem kellett költenem. Tel-Avivban a tengerparton rátaláltam a barátomra, Komlós Gyurira. Amikor meglátott az

egyenruhában, majdnem rosszul lett. Kiderült, hogy egy halászhajón dolgozik. Mivel nem volt hova mennem, egy nap szabadság után éjszakára visszamentem a táborba. Itt jól éreztem magam, mert az én szakaszomban mindenki szabadságon volt. Vettem egy bulvárlapot, a Háolám Haze-t (Ez a világ) és elvonultam vele a kultúrterembe, hátha valaki felolvassa nekem, mert a nyelvet egyre jobban értettem, de az olvasás még nehezen ment. Váratlanul megjelent Ben Gurion, a miniszterelnök. Amikor meglátta az újságot, kikapta a kezemből, vadul darabokra tépte, leszórta a földre, összetaposta, artikulátlan hangon kiabálta, hogy olvassam az Altermannt (Izraeli költő). Sajnáltam a 40 piaszteremet. Megszerettem a katonaságot, mert a katonában tisztelték az embert, nem adtak értelmetlen parancsokat. Aki bevonult, az tudta, hogy ebben az országban nincs lehetőség a visszavonulásra. Héberül így mondták: énbrérá. Azért itt is akadt olyan altiszt, aki cezaromániás. Én, aki a Klauzál téren „nevelkedtem”, eleve semmibe vettem az ilyen embereket. Meg is lett az eredménye, amikor Sikarci szakaszvezető többszöri figyelmeztetése ellenére rágyújtottam. Ő méregbe gurult, büntetésül megparancsolta, hogy írjam le százszor: „Előadás alatt nem dohányzunk.” Mondtam, hogy csak magyarul tudok írni, de azt mondta, írjam magyarul. Foglalkozás után este nekiláttam és 30-szor leírtam, hogy „Csókold meg a seggem, de ne árnyékolj!” Másnap odaadtam. Egy napra rá magához hivatott Mező százados. Cinkos mosollyal cigarettával kínált, és megkérdezte, angyalföldi vagyok-e. –  Nem, Klauzál téri vagyok. –  Az se rossz. Majd hirtelen magyarra váltott, és kijelentette, hogy hasonlítok egy színész-

re, Al Caponére. Mire én: Te is hasonlítasz egy filmszínészre, Rintintinre. Jót nevetett, ő meg a Szabolcs utcából jött, mondta. Kezet nyújtott, és még utánam szólt: –  Mi az, hogy „ne árnyékolj”? –  Mit tudom én? – válaszoltam hanyagul. Egy hétre rá orvosi vizsgálatra mentünk. Az orvosnőről úgy tudták hogy megjárta Auschwitzot. Nagyon kemény embernek tartották, a szimulánsok különösen féltek tőle. Amikor rám került a sor, észrevette a két belövést a lábamon, és azt kérdezte, hogy mikor szereztem. Mondtam, hogy 10 évesen a budapesti gettóban. Azt kérdezte, miért nem mutattam már meg előbb. Megfogta a vállam, átölelt és megpuszilt. Fiának nevezett. Én téged leszereltetlek ­– mondta. Valóban: egy hét múlva hívattak a parancsnokságra. Egy alezredes kezembe adta a leszerelési könyvet azzal, hogy nagyon sajnálja, amiért itthagyom a katonaságot. Kérdeztem, hogy miért. –  Mert tervünk volt veled, mert a légierőhöz osztottunk be. Leszereltem, felszálltam a Sznonit hajóra, ahol Komlós Gyuri már várt, és elindultunk halászni. Szegény Sznonit, már rég a tenger mélyén alussza örök álmát. Ha volt valaha tárgy, amit igazán megszerettem, az ő volt. Sznonit magyarul fecskét jelent. Eredetileg angol aknaszedő hajó volt: elegáns, karcsú és fürge mozgású. Mint halász segédmunkást vettek fel alacsony órabérrel. Nem tudom, de lehet, hogy valamelyik ősöm tengerész volt, mert nagyon jól bírtam a hullámzó tengert. Nehezen bírtam viszont a hajó jobbra-balra dőlését követni, mivel

egyensúlyoznom kellett, és ez a mozgás annyira kifárasztott, hogy a napi 3-4 óra alvás kevés volt, hogy kipihenjem magam. Ez így ment 6 napon keresztül, ezután 3 napot töltöttünk a szárazföldön. De amikor visszaszálltunk a hajóra, két nap múlva magas lázzal feküdtem végig az utat. Szégyelltem, hogy miattam a többiek helyettem dolgoztak. Ráadásul majd megőrjített az árboc belső falán egész nap „harangozó” ólomkábel. Minden ütése mintha a fejemben hangzana. Amikor megint kikötöttünk, nekem kétszer annyi halat adtak a többiek, mint amit maguk kaptak, mert tudták, hogy sóher vagyok, és így pénzhez tudok jutni. Az első halászcsárdában el is adtam az adagomat, így volt pénzem buszra szállni, hogy a Kármel hegyen túl lakó nagybátyámhoz menjek. Ő is 1956 végén érkezett Izraelbe a családjával. Befogadott a szoba-konyhás lakásba, orvost hívott, kiderült, hogy tüdőgyulladásom van. Hat nap múlva visszamentem a hajóra. Szerencsém volt, mert Páldi Rafael, a tulajdonos összeveszett a hajógépésszel, gépész nélkül maradt volna a hajó, Páldinak nem maradt más választása, mint engem választani. Mivel a Catterpilár motorokat ismertem, nem okozott nehézséget a hajómotor sem. Mivel péntek este volt, és szombaton nem futott ki a hajó, egyből nekiálltam rendbe hozni a motort: szelephézagot állítottam, megtisztítottam a porlasztókat, elállítottam az olajszivárgásokat, megfeszítettem az ékszíjakat, elvégeztem még egy csomó apró javítást. Éjjel fél kettőre végeztem, amikor Páldi éppen beállított a hajóra. Amikor meghallotta a motor hangját, fülig szaladt a szája, és a legmagasabb fizetést ígérte. Lassan kitavaszodott, és addigra

egyre jobban hozzászokott az izomzatom a hajó imbolygásához, egyre inkább megszerettem a tengerészés halászéletet, mivel még megvolt a tengerészromantika, mert itt mindenki mindent csinált. A kormánynál állt, az ecoszandert (rádiót) kezelte, főzött, halat válogatott. Nekem csak a hűtőhelyiségbe nem kellett bemennem a gépház és a hűtő hőmérsékletkülönbsége miatt. Bevallom, egyszer én is hánytam a hajón, amikor valaki belehányt a gumicsizmámba, én meg mezítláb beleugrottam. Naponta egyszer két hálódobás között 21-25 perc nyugodt pihenő jutott volna, ha Gionáro, az olasz halász stréberségből nem lát hozzá a háló javításához, miközben kiabál: „Én dolgozom egyedül!” Egyre inkább bosszankodtunk miatta. Mire én egy ilyen alkalommal elengedtem a sárgadinnye nagyságú facsigát, ami 2-3-at himbálózott, és úgy kupán vágta Gionárót, hogy leesett a székről. Nem csoda, hogy a legelső alkalommal otthagyta a hajót. Lassan vége lett a nyárnak. Szeptemberben jön a hcamszin, az elviselhetetlenül nyomasztó párás, mozdulatlan levegő. A tenger is tükörsima. Évente 50 ilyen nap van, a neve arabul 50-et jelent. Megkérdeztem Pándit, hogy miért van az a babona, hogy ilyenkor valami baj történik. Pándi rántott egyet a vállán: „Talán azért, mert utána szokott jönni a monszun.”

69


hónapig gipszet bányásztam, aztán egy hétig betonvasakat hegesztettem, néhány hétig pincér voltam, majd ös�szefutottam Lingenberg Slomóval, aki Timnán, a rézbányában művezető volt a javítóműhelyben. Végre a szakmámban dolgozhattam, magyarok között lehettem, megbecsülték a kreativitásomat. Másfél évig maradtam. Ott ismertem meg a legjobb barátomat, Komlós Gyurit, akivel ma is barátok vagyunk. Az ottani életnek a katonai behívó vetett véget. Amikor eljöttem Timnáról, többen velem hagyták ott a munkájukat. Komlós Gyuri Tel-Avivban keresett munkát. Nem akartam bevonulni. Úgy éreztem, hogy én már öreg vagyok a 18 évesekhez. Egész Izraelben egy biztos pont volt, Tibike. Meg akartam vele beszélni, hogy mit tegyek, de este nem találtam otthon, hajnalban pedig már a katonai rendőrség ébresztett. Tibi is felébredt, és csak annyit tudott mondani, hogy ha bármi problémám van, értesítsem . Tudta, hogy hadbíróság elé állítanak. Én ott azzal védekeztem, hogy váratlanul ért a behívó, és el akartam intézni az anyagi ügyeimet. Így egyszerűen csak be kellett vonulnom. Egy ideiglenes katonai táborban vártam, amíg a következő turnussal együtt ténylegesen bevonulhatok. Addig egyenruhában voltam, és a Mauzer puskámat tisztogattam. Egy sártorba kerültem egy együttessel. Egész nap muzsikáltak, ezért átmentem egy másik sátorba de amikor a reggeli létszámellenőrzésnél kiderült, az őrmester iszonyúan üvöltött velem. A hónap leteltével átvittek minket egy másik táborba, ahol az újonckiképzés folyt. Megdöbbentem, hogy ez milyen intenzív Izraelben, mert már a harmadik napon éles lőgyakorlatot tartottak. Két hét múlva letettük a katonai esküt. Másnap este terepgyakorlatra vezényeltek 68

a sivatagba. Olyan feladatokat kaptunk, amelyek szórakoztattak, mert pl. felültettek minket egy teherautóra, amely jó negyedórát szlalomozott az éjszakában, majd hirtelen megállt, leszállítottak, a teherautó ott maradt, és nekünk vissza kellett találnunk a táborba. Észrevettem, hogy a föld olajos, tehát közel kell lennünk a táborhoz, ezért az én rajom elsőnek ért vissza. Voltak, akik csak reggel találtak vissza. Ekkor már felszedtük a sátrakat, és indultunk egy kibucba. Ott jó hideg pudinggal kínáltak, de kanalat nem adtak hozzá. Megint az én rajom lett az első, mert szétkaptam a golyóstollam és azzal szívtam a pudingot. Voltak, akik a kettészelt zsemlét használták kanálként, ők egy pontot kaptak. Mi négyet. Akik kilefetyelték, nem kaptak pontot. Kísérleti nyulak voltunk, mivel azt akarták megállapítani, igaz-e, hogy azoknak a katonáknak a teljesítménye jobb-e, akik korlátlan mennyiségű vizet kapnak a sivatagban, vagy azoknak, akik csak napi fél litert. Feltételezték, hogy a sok víztől eltunyulunk. Szerencsére mi a sok vizesekhez kerültünk. Ezzel befejeződött a sivatagi kiképzés. A táborban még egy meglepetés várt: hatástalanított bazukával (páncéltörővel), 50 méterről el kellett találni egy üres hordót. Aki eltalálta, 3 nap szabadságra mehetett. 30-ból négyünknek sikerült. Aki szabadságra (nem eltávozásra!) megy, az annyi pénzt kap, amen�nyibe a katonaságnál egy napi eltartása kerül. Én a 4 napra 200 lírát kaptam, ami 50 dollárnak felelt meg. Tibiéket nem találtam otthon, ezért elindultam Tel-Avivba. Mivel a katonákat mindenki felvette autóstoppal, utazásra nem kellett költenem. Tel-Avivban a tengerparton rátaláltam a barátomra, Komlós Gyurira. Amikor meglátott az

egyenruhában, majdnem rosszul lett. Kiderült, hogy egy halászhajón dolgozik. Mivel nem volt hova mennem, egy nap szabadság után éjszakára visszamentem a táborba. Itt jól éreztem magam, mert az én szakaszomban mindenki szabadságon volt. Vettem egy bulvárlapot, a Háolám Haze-t (Ez a világ) és elvonultam vele a kultúrterembe, hátha valaki felolvassa nekem, mert a nyelvet egyre jobban értettem, de az olvasás még nehezen ment. Váratlanul megjelent Ben Gurion, a miniszterelnök. Amikor meglátta az újságot, kikapta a kezemből, vadul darabokra tépte, leszórta a földre, összetaposta, artikulátlan hangon kiabálta, hogy olvassam az Altermannt (Izraeli költő). Sajnáltam a 40 piaszteremet. Megszerettem a katonaságot, mert a katonában tisztelték az embert, nem adtak értelmetlen parancsokat. Aki bevonult, az tudta, hogy ebben az országban nincs lehetőség a visszavonulásra. Héberül így mondták: énbrérá. Azért itt is akadt olyan altiszt, aki cezaromániás. Én, aki a Klauzál téren „nevelkedtem”, eleve semmibe vettem az ilyen embereket. Meg is lett az eredménye, amikor Sikarci szakaszvezető többszöri figyelmeztetése ellenére rágyújtottam. Ő méregbe gurult, büntetésül megparancsolta, hogy írjam le százszor: „Előadás alatt nem dohányzunk.” Mondtam, hogy csak magyarul tudok írni, de azt mondta, írjam magyarul. Foglalkozás után este nekiláttam és 30-szor leírtam, hogy „Csókold meg a seggem, de ne árnyékolj!” Másnap odaadtam. Egy napra rá magához hivatott Mező százados. Cinkos mosollyal cigarettával kínált, és megkérdezte, angyalföldi vagyok-e. –  Nem, Klauzál téri vagyok. –  Az se rossz. Majd hirtelen magyarra váltott, és kijelentette, hogy hasonlítok egy színész-

re, Al Caponére. Mire én: Te is hasonlítasz egy filmszínészre, Rintintinre. Jót nevetett, ő meg a Szabolcs utcából jött, mondta. Kezet nyújtott, és még utánam szólt: –  Mi az, hogy „ne árnyékolj”? –  Mit tudom én? – válaszoltam hanyagul. Egy hétre rá orvosi vizsgálatra mentünk. Az orvosnőről úgy tudták hogy megjárta Auschwitzot. Nagyon kemény embernek tartották, a szimulánsok különösen féltek tőle. Amikor rám került a sor, észrevette a két belövést a lábamon, és azt kérdezte, hogy mikor szereztem. Mondtam, hogy 10 évesen a budapesti gettóban. Azt kérdezte, miért nem mutattam már meg előbb. Megfogta a vállam, átölelt és megpuszilt. Fiának nevezett. Én téged leszereltetlek ­– mondta. Valóban: egy hét múlva hívattak a parancsnokságra. Egy alezredes kezembe adta a leszerelési könyvet azzal, hogy nagyon sajnálja, amiért itthagyom a katonaságot. Kérdeztem, hogy miért. –  Mert tervünk volt veled, mert a légierőhöz osztottunk be. Leszereltem, felszálltam a Sznonit hajóra, ahol Komlós Gyuri már várt, és elindultunk halászni. Szegény Sznonit, már rég a tenger mélyén alussza örök álmát. Ha volt valaha tárgy, amit igazán megszerettem, az ő volt. Sznonit magyarul fecskét jelent. Eredetileg angol aknaszedő hajó volt: elegáns, karcsú és fürge mozgású. Mint halász segédmunkást vettek fel alacsony órabérrel. Nem tudom, de lehet, hogy valamelyik ősöm tengerész volt, mert nagyon jól bírtam a hullámzó tengert. Nehezen bírtam viszont a hajó jobbra-balra dőlését követni, mivel

egyensúlyoznom kellett, és ez a mozgás annyira kifárasztott, hogy a napi 3-4 óra alvás kevés volt, hogy kipihenjem magam. Ez így ment 6 napon keresztül, ezután 3 napot töltöttünk a szárazföldön. De amikor visszaszálltunk a hajóra, két nap múlva magas lázzal feküdtem végig az utat. Szégyelltem, hogy miattam a többiek helyettem dolgoztak. Ráadásul majd megőrjített az árboc belső falán egész nap „harangozó” ólomkábel. Minden ütése mintha a fejemben hangzana. Amikor megint kikötöttünk, nekem kétszer annyi halat adtak a többiek, mint amit maguk kaptak, mert tudták, hogy sóher vagyok, és így pénzhez tudok jutni. Az első halászcsárdában el is adtam az adagomat, így volt pénzem buszra szállni, hogy a Kármel hegyen túl lakó nagybátyámhoz menjek. Ő is 1956 végén érkezett Izraelbe a családjával. Befogadott a szoba-konyhás lakásba, orvost hívott, kiderült, hogy tüdőgyulladásom van. Hat nap múlva visszamentem a hajóra. Szerencsém volt, mert Páldi Rafael, a tulajdonos összeveszett a hajógépésszel, gépész nélkül maradt volna a hajó, Páldinak nem maradt más választása, mint engem választani. Mivel a Catterpilár motorokat ismertem, nem okozott nehézséget a hajómotor sem. Mivel péntek este volt, és szombaton nem futott ki a hajó, egyből nekiálltam rendbe hozni a motort: szelephézagot állítottam, megtisztítottam a porlasztókat, elállítottam az olajszivárgásokat, megfeszítettem az ékszíjakat, elvégeztem még egy csomó apró javítást. Éjjel fél kettőre végeztem, amikor Páldi éppen beállított a hajóra. Amikor meghallotta a motor hangját, fülig szaladt a szája, és a legmagasabb fizetést ígérte. Lassan kitavaszodott, és addigra

egyre jobban hozzászokott az izomzatom a hajó imbolygásához, egyre inkább megszerettem a tengerészés halászéletet, mivel még megvolt a tengerészromantika, mert itt mindenki mindent csinált. A kormánynál állt, az ecoszandert (rádiót) kezelte, főzött, halat válogatott. Nekem csak a hűtőhelyiségbe nem kellett bemennem a gépház és a hűtő hőmérsékletkülönbsége miatt. Bevallom, egyszer én is hánytam a hajón, amikor valaki belehányt a gumicsizmámba, én meg mezítláb beleugrottam. Naponta egyszer két hálódobás között 21-25 perc nyugodt pihenő jutott volna, ha Gionáro, az olasz halász stréberségből nem lát hozzá a háló javításához, miközben kiabál: „Én dolgozom egyedül!” Egyre inkább bosszankodtunk miatta. Mire én egy ilyen alkalommal elengedtem a sárgadinnye nagyságú facsigát, ami 2-3-at himbálózott, és úgy kupán vágta Gionárót, hogy leesett a székről. Nem csoda, hogy a legelső alkalommal otthagyta a hajót. Lassan vége lett a nyárnak. Szeptemberben jön a hcamszin, az elviselhetetlenül nyomasztó párás, mozdulatlan levegő. A tenger is tükörsima. Évente 50 ilyen nap van, a neve arabul 50-et jelent. Megkérdeztem Pándit, hogy miért van az a babona, hogy ilyenkor valami baj történik. Pándi rántott egyet a vállán: „Talán azért, mert utána szokott jönni a monszun.”

69


illusztráció: Igor Lazin

…bent a kanális aljában, egy oldalsó odúban a szülni készülő nőstény még mindig csak forgolódott a vackán. A kék szőrű hím körbeszimatolta, majd az odú előtt leheveredett, és összegömbölyödve aludni akart. De rögtön föl is pattant, körbejárta a kanális alját, majd megint lehuppant. Nem sokáig maradt így. Az egyik nősténye, mégpedig a vörös foltos, nyugtalan köreitől elcsábulva odatolta hátsó felét hozzá. A kékszőrű elfordult tőle. Valami történt benne, előérzetek, megmagyarázhatatlan nyugtalanság, érthetetlen impulzusok emésztik hetek óta. Képtelen a napok számlálására, mégis érzi az időt, mint ahogy sok egyebet is, amiről társainak sejtelme sincs. Értelme felfogja, hogy az idegen és távoli nőstény meg az előbbi elfordulás között kapcsolat van. Felpattant, kirohant az egyik járaton, kiszaladt az oldalvezetéken a templompince faláig, s ott az egyik repedésből előtúrt egy fényes, apró tárgyat. Óvatosan szájába falta, és elindult vele. Nem tudta, mi vonzza a zöldszeműhöz. Veszélyeket rejtett minden út, mégis felkereste. Ahol fény szűrődött be a kanálisba, megállt, letette a fénylő korongot, megnézte magát benne. Vicsorgott, kíváncsi volt a fogaira. Utálta őket, bár tudta, szüksége van rájuk. Nem volt elégedett sem a pofájával, amely szélesebb volt, mint a többieké, sem a bajuszával, amely rövidebbre nőtt az átlagnál, sem a túl nagy és kerek szemével. A szaga, szőrének szaga is lehetne kellemesebb. Nem baj, majd átitatódik a zöldszemű illatával… Türelmetlenül szájába kapta a koron76

gocskát, és iszkolt tovább, végig a volt Kölcsey utca kanálisában. Útvonalát izgatottan követte Ursu (ejtsd urszu) főhadnagy a posta hátsó épületében berendezett lehallgatóközpontban. Nyílegyenesen a Kölcseyn, aztán enyhe jobb kanyar után, a hármas útelágazásnál, a Szalkay-ház, azaz Alimentara előtt tovább a Tisztviselőtelepet átszelő Salcîmilor (ejtsd szalkümilor), volt Vajai utcán. A vezeték beletorkollott egy mélyebb és öblösebb csatornába, amelyben most is magasan állt a víz, ezért a tükröt erősen szorítva, föltartva a víz fölé, úsznia kellett néhány métert. Az úszástól elfáradt, kicsit megszusszant. Már érezte az ülepítő szagát, és ettől friss erő ömlött tagjaiba. Ursu főhadnagynak minden pihenőt jeleztek a mutatók. Jelezték a lüktető távolodást, érzékelték a kisebb-nagyobb megtorpanásokat, a bizonytalanságot, amivel az objektum az ülepítő felé halad. Mintha a tétovaságot a neki-nekilódulás sebességével igyekezne takargatni: a megtorpanásokat gyors iramodások követték. Ursu főhadnagy három napja várt erre az eseményre, három napja túlórázott, hogy elcsípje ezt a pillanatot. Még nem tudta, mi a teendő, egyelőre csak figyelt. A BELL CX 126-os modell amerikai gyártmány, nem másolt, nem átalakított, hanem originális példány, ráadásul annyira friss, hogy a világpiacon még nem került forgalomba. Az országba csupán tucatnyi érkezett, s mivel a nagybátyja bonyolította le a konspiratív akciót, protekciós alapon ő, illetve az UM 09123-as számú alakulat is kapott egy példányt. Egyebekért is hálás lehet neki mostani alakulata: a nagybácsihoz üdülőjegyektől kezdve pótbenzinadagokig eredménnyel lehetett folyamodni.

Ursu főhadnagy szépen haladt felfelé a ranglétrán. Alighogy elvégezte az egyetemet, máris operatív feladatokat vezetett. Ennek a szuperérzékeny szerkentyűnek a beüzemeltetése sem nevezhető akárminek. Nem hibáztatható a kudarcért. Kollégái valószínűleg rosszul helyezték fel az alvázra, bár állítólag 40 kJ (ejtsd kilódzsaul) szívóerővel képes a vasra tapadni. Hihetetlen tulajdonságokkal rendelkezik. A CX 126 pénzérménél alig nagyobb, mégis ötvenméteres körzetben tisztán rögzíti a hangokat, és öt kilométeres távolságra képes továbbsugarazni. Ekkora hatótávolságú készülékeket eddig háton kellett cipelni, akkorák voltak. A gépkocsi alvázáról levált műszer is szépen sugárzott, és Ursu főhadnagynak minden tehetségére szüksége volt, hogy a hangok garmadájából kiszűrje az értékelhetőt. Három napja helyezték fel az iskolaigazgató, fedőnevén Dudu gépkocsijára. Egyenesen a központból rendelték el a K jelzésű akció, azaz a követés beindítását, továbbá IMD-t, azaz információszerző megfigyelési dosszié összeállítását is kérték, megjegyezve, hogy a célszemélyhez kedd délben érkezik a Lupu fedőnevű személy, aki író-olvasó találkozót tart az iskolában két másik megfigyelt, Coca (ejtsd koka) és Valer társaságában. Ám ügyeljenek, mivel Lupu a KB PB (a Központi Bizottság Politikai Bürója) tagja, kerülendő az SL (sajátos lépések) bevetése, viszont mind az F, mind a V, mind az L jelzésű eszköz felhasználható, lehet fotózni, videózni és lehallgatni is. Ursu főhadnagy három napja túlórázik, miután a Sabin (ejtsd szabin) hadnagy által felhelyezett CX elveszett. Dinu alezredes, akit beosztottjai egymás között Mocskosszájúnak becéznek, meglehetősen nehéz helyzetbe került, mert bár

szívesen valagon rúgta volna Sabin hadnagyot, annak magas beosztású pártfogója miatt szemet kellett hunynia ügyetlensége fölött. Gyakran bejött Ursuhoz, és egyik cigarettát a másik után szíva toporgott a magnetofonok előtt. Nem tudni, mi lett azzal a kibaszott CX-szel. Tisztán hallanak mindent, ám nem értik, mi az, amit hallanak, és őszintén szólva, halvány fingjuk nincs, mit is csináljanak, hiába mentek ki a szarba, semmiféle mozgást nem láttak, sehol senkit, sehol semmit nem tudtak beazonosítani. –  Valami mégsem kompatibilis –  jegyezte meg Ursu főhadnagy. –  Mi a búbánat nem kompatibilis? –  dühöngött a Mocskosszájú. –  Egy hozzávaló vevőt is be kellene szerezni, megfelelő érzékenységű mozgó antennával. A központ antennája érzékeny ugyan, néhány méter a felbontása, ellenben ez a néhány méter mozgó tárgy esetében igen soknak számít. Végül arra jutottak, hogy rögzítik a lehallgatásokat, elejétől a végéig, s ha keddig nem kerül vissza a szerkentyű, Dudut SzK (személyi követés) instrukcióval két hétig melegen tartják. Az a balfácán Sabin vezeti az operációt, remélhetőleg nem fogja ezt is elbaszni. Dudu megfigyeltnek szívélyesnek mondható kapcsolatai vannak még Popa ezredessel is, a lánya esküvőjére is meghívta, ahova egyébként a tanügyminiszter elvtársnő is eljött Bukarestből. Óvatosan baszassátok, mondta a Mocskosszájú. Mindig erre várt, erre az odaadó kitárulkozásra. Már első találkozásukkor megérezte, hogy ide bármikor visszatérhet. Minden mozdulatra emlékszik, éjszakánként a zöldszeművel álmodik. Álmodik? Nem érti, mi történik. Nem érti, hogy reggel, amikor felébred, miért emlékszik olyasmire, ami nem tör-

ténhetett meg vele. Vannak neki álmai? Hogyan mesélhetne róluk a zöldszeműnek? Lerázta szőréről a maradék vizet, elindult. Ekkor ugrott elő az Alimentara oldalági lefolyójából a dagadtképű, hátán a csatornafalról lehámlott rozsdás vaslemezekkel, amitől még dagadtabbnak tűnt. Azt hitte, a kékszőrű finom falatot tart a szájában, arra csapott le. A dagadtképű volt a környék ura, a rettegett verespofájú is óvakodott szembekerülni vele. Sikerült kitérnie előle, aztán már rohant is. A dagadt utána. Egyensúlyozva slisszant el a vezeték megrepedt falán, az arasznyi, alig csordogáló, sűrű szennylé fölött. A dagadtat a súlya lehúzta a ferde falon, becsúszott a szennylébe. Úsznia kellett, lemaradt, feladta. Az utcai lefolyó alatt bőséges búzaadag várta, habzsolva nekiesett. Messzire visszhangzott csámcsogása. A kékszőrű nem értette, miért csinálja. Még egy ilyen dagadt testet is egykettőre elintéz a piros búza mérge. Pár óra, és fönt, a felszínen fog kerregni, körbekörbe, mint a félszárnyú cserebogár. Ursu főhadnagynak Leontin volt a keresztneve, Craiovában (ejtsd Krajova) született, Bukarestben járt egyetemre, elektromérnöki szakra, onnan került másodévesen a szolgálat állományába, azaz a Szolgálathoz, mert mindenki nagy Sz-szel gondolta. Az egyetem előtti katonaságnál is a belügyeseknél szolgált. Nagybátyjának természetesen szerepe volt abban, hogy felvették, és szinte azonnal előléptették. Ikertestvérét, Leontinát, akinek Tina volt a beceneve, szintén várta egy egészen különleges, a II-es kabinethez tartozó alakulat, ám a lány ebben az egyben nem követte bá-

tyját, Craiovában maradt, és egy fodrászüzletben keresett munkát. A főhadnagy szerette a testvérét, amióta elváltak, napi rendszerességgel leveleztek. Így, miközben a lehallgatóközpontban az elveszett követő adását figyelte, levelet írt testvérének. A húgának, aki tíz perccel utána jött a világra, illetve az volt az érdekes, így mesélte az anyjuk, hogy ő lábbal előre csúszott ki, a húga meg fejjel előre, és egymás kezét fogták, olyan erősen, hogy eleinte azt hitték az orvosok, összenőttek az ujjaik. Fontos ügyben leveleztek éppen. Tina arról számolt be, hogy megismerkedett egy fiúval, akivel ugyanabban az utcában laknak évek óta, ennek ellenére nem tudtak egymásról, hát nem érdekes? Leontin nem nézte jó szemmel ikerhúga lelkendezését. A leveleket bukaresti bélyegzővel látták el, a konspirációs szabályzat ezt írta elő, és egy UM, azaz tényleges katonai egység címét kellett feladóként feltűntetnie. Nem tiltották a magánlevelezést, igaz, nem nézték jó szemmel, bár a tábornok unokaöccse külön besorolás alá esett. Azért neki is be kellett tartania a szükséges előírásokat. Ursu főhadnagy annyira elmerült a levélírásban, hogy amikor újra a fülébe kúszó hangokhoz tért vissza figyelme, nagyon meglepődött. –  Disznóólba lökték? –  kérdezte hangosan, amiből egyértelmű, hogy még mindig azt hitte, sötét ármány művelte a poloskával azt, amit művelt. A csatornából a zsilip vastag és sima vasfalán kellett felkapaszkodnia, amit szerencsére lánc tartott a két oldalán, így a láncszemeken gond nélkül fölmászott. Leszaladt a füves töltésoldalon, majd a betonkerítés alatt bebújt az ülepítő udvarára. Néhány szökkenéssel elérte a jegenye alatti üreget, ahonnan rövid, eső mosta járaton kibukkant az ülepítő egyik oldalsó vezetékében, melyet évek óta nem használtak, ugyanis beomlott. Ott, az omladásnál volt a zöldszemű odúja. Vaslemezek és rácsok keretezte, tágas és kényelmes lakhely. Amikor megjelent, a zöldszemű felugrott helyéről, szinte rárontott, és kis híján ledöntötte a lábáról, nyaldosta, harapdálta, illetve előbb hevesen harapdálta, aztán csendesebben nyaldosta. Amikor lerakta a tükröt elé, a nőstény kíváncsian megszimatolta, óvatosan körüljárva vizsgálgatta, hátra-hátrahőkölve a tükörképétől. Hosszú percekig azzal szórakozott, hogy hol az egyik szemét, hol a másikat behunyva leste, mit lát, aztán orrocskájával addig-addig ügyeskedett, míg elérte, hogy a korongocska élére, majd hátára forduljon. A háta lyukacsos volt. A lyukakon át, a mélyből fura szag, ismeretlen, de nem ehető anyag szaga érződött. Mindketten élvezték ezt a szagot, nagyokat szippantottak belőle, nem tudtak betelni a káprázat illatával, a mellkasukba zárt tüdőmadarat kiszabadító szédülettel. Szegény Ursu főhadnagy valóságos izgalmi állapotba került, ugyanis a csámcsogás, a szuszogás, az izgatott horkantások perzselő 77


illusztráció: Igor Lazin

…bent a kanális aljában, egy oldalsó odúban a szülni készülő nőstény még mindig csak forgolódott a vackán. A kék szőrű hím körbeszimatolta, majd az odú előtt leheveredett, és összegömbölyödve aludni akart. De rögtön föl is pattant, körbejárta a kanális alját, majd megint lehuppant. Nem sokáig maradt így. Az egyik nősténye, mégpedig a vörös foltos, nyugtalan köreitől elcsábulva odatolta hátsó felét hozzá. A kékszőrű elfordult tőle. Valami történt benne, előérzetek, megmagyarázhatatlan nyugtalanság, érthetetlen impulzusok emésztik hetek óta. Képtelen a napok számlálására, mégis érzi az időt, mint ahogy sok egyebet is, amiről társainak sejtelme sincs. Értelme felfogja, hogy az idegen és távoli nőstény meg az előbbi elfordulás között kapcsolat van. Felpattant, kirohant az egyik járaton, kiszaladt az oldalvezetéken a templompince faláig, s ott az egyik repedésből előtúrt egy fényes, apró tárgyat. Óvatosan szájába falta, és elindult vele. Nem tudta, mi vonzza a zöldszeműhöz. Veszélyeket rejtett minden út, mégis felkereste. Ahol fény szűrődött be a kanálisba, megállt, letette a fénylő korongot, megnézte magát benne. Vicsorgott, kíváncsi volt a fogaira. Utálta őket, bár tudta, szüksége van rájuk. Nem volt elégedett sem a pofájával, amely szélesebb volt, mint a többieké, sem a bajuszával, amely rövidebbre nőtt az átlagnál, sem a túl nagy és kerek szemével. A szaga, szőrének szaga is lehetne kellemesebb. Nem baj, majd átitatódik a zöldszemű illatával… Türelmetlenül szájába kapta a koron76

gocskát, és iszkolt tovább, végig a volt Kölcsey utca kanálisában. Útvonalát izgatottan követte Ursu (ejtsd urszu) főhadnagy a posta hátsó épületében berendezett lehallgatóközpontban. Nyílegyenesen a Kölcseyn, aztán enyhe jobb kanyar után, a hármas útelágazásnál, a Szalkay-ház, azaz Alimentara előtt tovább a Tisztviselőtelepet átszelő Salcîmilor (ejtsd szalkümilor), volt Vajai utcán. A vezeték beletorkollott egy mélyebb és öblösebb csatornába, amelyben most is magasan állt a víz, ezért a tükröt erősen szorítva, föltartva a víz fölé, úsznia kellett néhány métert. Az úszástól elfáradt, kicsit megszusszant. Már érezte az ülepítő szagát, és ettől friss erő ömlött tagjaiba. Ursu főhadnagynak minden pihenőt jeleztek a mutatók. Jelezték a lüktető távolodást, érzékelték a kisebb-nagyobb megtorpanásokat, a bizonytalanságot, amivel az objektum az ülepítő felé halad. Mintha a tétovaságot a neki-nekilódulás sebességével igyekezne takargatni: a megtorpanásokat gyors iramodások követték. Ursu főhadnagy három napja várt erre az eseményre, három napja túlórázott, hogy elcsípje ezt a pillanatot. Még nem tudta, mi a teendő, egyelőre csak figyelt. A BELL CX 126-os modell amerikai gyártmány, nem másolt, nem átalakított, hanem originális példány, ráadásul annyira friss, hogy a világpiacon még nem került forgalomba. Az országba csupán tucatnyi érkezett, s mivel a nagybátyja bonyolította le a konspiratív akciót, protekciós alapon ő, illetve az UM 09123-as számú alakulat is kapott egy példányt. Egyebekért is hálás lehet neki mostani alakulata: a nagybácsihoz üdülőjegyektől kezdve pótbenzinadagokig eredménnyel lehetett folyamodni.

Ursu főhadnagy szépen haladt felfelé a ranglétrán. Alighogy elvégezte az egyetemet, máris operatív feladatokat vezetett. Ennek a szuperérzékeny szerkentyűnek a beüzemeltetése sem nevezhető akárminek. Nem hibáztatható a kudarcért. Kollégái valószínűleg rosszul helyezték fel az alvázra, bár állítólag 40 kJ (ejtsd kilódzsaul) szívóerővel képes a vasra tapadni. Hihetetlen tulajdonságokkal rendelkezik. A CX 126 pénzérménél alig nagyobb, mégis ötvenméteres körzetben tisztán rögzíti a hangokat, és öt kilométeres távolságra képes továbbsugarazni. Ekkora hatótávolságú készülékeket eddig háton kellett cipelni, akkorák voltak. A gépkocsi alvázáról levált műszer is szépen sugárzott, és Ursu főhadnagynak minden tehetségére szüksége volt, hogy a hangok garmadájából kiszűrje az értékelhetőt. Három napja helyezték fel az iskolaigazgató, fedőnevén Dudu gépkocsijára. Egyenesen a központból rendelték el a K jelzésű akció, azaz a követés beindítását, továbbá IMD-t, azaz információszerző megfigyelési dosszié összeállítását is kérték, megjegyezve, hogy a célszemélyhez kedd délben érkezik a Lupu fedőnevű személy, aki író-olvasó találkozót tart az iskolában két másik megfigyelt, Coca (ejtsd koka) és Valer társaságában. Ám ügyeljenek, mivel Lupu a KB PB (a Központi Bizottság Politikai Bürója) tagja, kerülendő az SL (sajátos lépések) bevetése, viszont mind az F, mind a V, mind az L jelzésű eszköz felhasználható, lehet fotózni, videózni és lehallgatni is. Ursu főhadnagy három napja túlórázik, miután a Sabin (ejtsd szabin) hadnagy által felhelyezett CX elveszett. Dinu alezredes, akit beosztottjai egymás között Mocskosszájúnak becéznek, meglehetősen nehéz helyzetbe került, mert bár

szívesen valagon rúgta volna Sabin hadnagyot, annak magas beosztású pártfogója miatt szemet kellett hunynia ügyetlensége fölött. Gyakran bejött Ursuhoz, és egyik cigarettát a másik után szíva toporgott a magnetofonok előtt. Nem tudni, mi lett azzal a kibaszott CX-szel. Tisztán hallanak mindent, ám nem értik, mi az, amit hallanak, és őszintén szólva, halvány fingjuk nincs, mit is csináljanak, hiába mentek ki a szarba, semmiféle mozgást nem láttak, sehol senkit, sehol semmit nem tudtak beazonosítani. –  Valami mégsem kompatibilis –  jegyezte meg Ursu főhadnagy. –  Mi a búbánat nem kompatibilis? –  dühöngött a Mocskosszájú. –  Egy hozzávaló vevőt is be kellene szerezni, megfelelő érzékenységű mozgó antennával. A központ antennája érzékeny ugyan, néhány méter a felbontása, ellenben ez a néhány méter mozgó tárgy esetében igen soknak számít. Végül arra jutottak, hogy rögzítik a lehallgatásokat, elejétől a végéig, s ha keddig nem kerül vissza a szerkentyű, Dudut SzK (személyi követés) instrukcióval két hétig melegen tartják. Az a balfácán Sabin vezeti az operációt, remélhetőleg nem fogja ezt is elbaszni. Dudu megfigyeltnek szívélyesnek mondható kapcsolatai vannak még Popa ezredessel is, a lánya esküvőjére is meghívta, ahova egyébként a tanügyminiszter elvtársnő is eljött Bukarestből. Óvatosan baszassátok, mondta a Mocskosszájú. Mindig erre várt, erre az odaadó kitárulkozásra. Már első találkozásukkor megérezte, hogy ide bármikor visszatérhet. Minden mozdulatra emlékszik, éjszakánként a zöldszeművel álmodik. Álmodik? Nem érti, mi történik. Nem érti, hogy reggel, amikor felébred, miért emlékszik olyasmire, ami nem tör-

ténhetett meg vele. Vannak neki álmai? Hogyan mesélhetne róluk a zöldszeműnek? Lerázta szőréről a maradék vizet, elindult. Ekkor ugrott elő az Alimentara oldalági lefolyójából a dagadtképű, hátán a csatornafalról lehámlott rozsdás vaslemezekkel, amitől még dagadtabbnak tűnt. Azt hitte, a kékszőrű finom falatot tart a szájában, arra csapott le. A dagadtképű volt a környék ura, a rettegett verespofájú is óvakodott szembekerülni vele. Sikerült kitérnie előle, aztán már rohant is. A dagadt utána. Egyensúlyozva slisszant el a vezeték megrepedt falán, az arasznyi, alig csordogáló, sűrű szennylé fölött. A dagadtat a súlya lehúzta a ferde falon, becsúszott a szennylébe. Úsznia kellett, lemaradt, feladta. Az utcai lefolyó alatt bőséges búzaadag várta, habzsolva nekiesett. Messzire visszhangzott csámcsogása. A kékszőrű nem értette, miért csinálja. Még egy ilyen dagadt testet is egykettőre elintéz a piros búza mérge. Pár óra, és fönt, a felszínen fog kerregni, körbekörbe, mint a félszárnyú cserebogár. Ursu főhadnagynak Leontin volt a keresztneve, Craiovában (ejtsd Krajova) született, Bukarestben járt egyetemre, elektromérnöki szakra, onnan került másodévesen a szolgálat állományába, azaz a Szolgálathoz, mert mindenki nagy Sz-szel gondolta. Az egyetem előtti katonaságnál is a belügyeseknél szolgált. Nagybátyjának természetesen szerepe volt abban, hogy felvették, és szinte azonnal előléptették. Ikertestvérét, Leontinát, akinek Tina volt a beceneve, szintén várta egy egészen különleges, a II-es kabinethez tartozó alakulat, ám a lány ebben az egyben nem követte bá-

tyját, Craiovában maradt, és egy fodrászüzletben keresett munkát. A főhadnagy szerette a testvérét, amióta elváltak, napi rendszerességgel leveleztek. Így, miközben a lehallgatóközpontban az elveszett követő adását figyelte, levelet írt testvérének. A húgának, aki tíz perccel utána jött a világra, illetve az volt az érdekes, így mesélte az anyjuk, hogy ő lábbal előre csúszott ki, a húga meg fejjel előre, és egymás kezét fogták, olyan erősen, hogy eleinte azt hitték az orvosok, összenőttek az ujjaik. Fontos ügyben leveleztek éppen. Tina arról számolt be, hogy megismerkedett egy fiúval, akivel ugyanabban az utcában laknak évek óta, ennek ellenére nem tudtak egymásról, hát nem érdekes? Leontin nem nézte jó szemmel ikerhúga lelkendezését. A leveleket bukaresti bélyegzővel látták el, a konspirációs szabályzat ezt írta elő, és egy UM, azaz tényleges katonai egység címét kellett feladóként feltűntetnie. Nem tiltották a magánlevelezést, igaz, nem nézték jó szemmel, bár a tábornok unokaöccse külön besorolás alá esett. Azért neki is be kellett tartania a szükséges előírásokat. Ursu főhadnagy annyira elmerült a levélírásban, hogy amikor újra a fülébe kúszó hangokhoz tért vissza figyelme, nagyon meglepődött. –  Disznóólba lökték? –  kérdezte hangosan, amiből egyértelmű, hogy még mindig azt hitte, sötét ármány művelte a poloskával azt, amit művelt. A csatornából a zsilip vastag és sima vasfalán kellett felkapaszkodnia, amit szerencsére lánc tartott a két oldalán, így a láncszemeken gond nélkül fölmászott. Leszaladt a füves töltésoldalon, majd a betonkerítés alatt bebújt az ülepítő udvarára. Néhány szökkenéssel elérte a jegenye alatti üreget, ahonnan rövid, eső mosta járaton kibukkant az ülepítő egyik oldalsó vezetékében, melyet évek óta nem használtak, ugyanis beomlott. Ott, az omladásnál volt a zöldszemű odúja. Vaslemezek és rácsok keretezte, tágas és kényelmes lakhely. Amikor megjelent, a zöldszemű felugrott helyéről, szinte rárontott, és kis híján ledöntötte a lábáról, nyaldosta, harapdálta, illetve előbb hevesen harapdálta, aztán csendesebben nyaldosta. Amikor lerakta a tükröt elé, a nőstény kíváncsian megszimatolta, óvatosan körüljárva vizsgálgatta, hátra-hátrahőkölve a tükörképétől. Hosszú percekig azzal szórakozott, hogy hol az egyik szemét, hol a másikat behunyva leste, mit lát, aztán orrocskájával addig-addig ügyeskedett, míg elérte, hogy a korongocska élére, majd hátára forduljon. A háta lyukacsos volt. A lyukakon át, a mélyből fura szag, ismeretlen, de nem ehető anyag szaga érződött. Mindketten élvezték ezt a szagot, nagyokat szippantottak belőle, nem tudtak betelni a káprázat illatával, a mellkasukba zárt tüdőmadarat kiszabadító szédülettel. Szegény Ursu főhadnagy valóságos izgalmi állapotba került, ugyanis a csámcsogás, a szuszogás, az izgatott horkantások perzselő 77


A zöldszemű minden körbejárásnál odaszaladt hozzá, és orrával befurakodott a nyakába, majd szokatlan gyengédséggel, a kékszőrű előtt ismeretlen mozdulattal, végignyalta állát, száját. Honnan tanulhatta? Vajon tanulta-e? Hiszen ő is számtalan olyasmit tesz, amit nem tanult senkitől. A párosodás otthoni, egyre üresebb mozdulatai helyén új mozdulatok születtek. Nem, ők nem párosodnak. Mintha volna egy másik testük, és az a képzelt test szaladgálna, ugrálna, nevetne, reszketne boldogan, felajzva; szinte lebeg a föld felett, és képes felemelni a mélyben vonszolódó valódi testüket is. Ismeretlen mozdulatok ismeretlen világa vette körül, mégis nagyon otthonosan lebegett itt, otthonosan és biztonsággal. Vajon milyen lenne, gondolta sokszor a maga gondolataival, ha saját nyelvén 78

illusztráció: Igor Lazin

forrósága, s közben a levél, amelyben az idegen fiútól óvja húgát, elképzelve, mitől is kell megóvnia, mit is tehet vele az a huligán, nagy és szőrös kezével, nagy és szőrös mellkasával, nagy és szőrös micsodájával, régóta nem tapasztalt izgalmi állapotba juttatta. Talán nőt kellene fognia, gondolta, ideje volna, mondogatták közvetlen felettesei is. Ők a Cina (ejtsd csina) nevű vendéglőbe jártak. A vendéglő fölött kaptak néhány lakást, konspirációs célokra. Akár munkaköri kötelességüknek is tarthatták a megfelelő célra alkalmazott ügynökök megfelelő működésének ellenőrzését: vonzóak-e, hogyan öltözködnek, és ami a lényeg, hogyan vetkőznek. Sorin (ejtsd Szorin) hadnagy mesélte, hogy Gavril hadnagynak egyszer egy szerelmes éjszakát kellett végighallgatnia, és attól úgy begerjedt a disznaja, hogy összerondította a szalagokat, a Mocskosszájú azonnal átlökte az intervenciósokhoz. Ursu főhadnagynak a nagybácsi külön felhívta a figyelmét, hogy kössön bogot a micsodájára, ne keveredjen semmibe. –  A szolgálatban, drágaságom, generációváltásra lesz szükség hamarosan! Okos és makulátlan tisztek játs�szák majd a prímet. Látta Ursu főhadnagy, hogy igen, így lesz. Egy darabig még maradnak a régi elvtársak, hogy mást ne mondjon, itt van példának Fane elvtárs, nos, ő még mindig pofozkodik. Igaz, az átnevelés fontos, és Fane elvtárs nagyon ért hozzá. De amúgy már nem pofozkodással verik ki a vallomásokat. Ma már pszichológiával dolgoznak, egyre hatékonyabban.

ki tudná mindezt fejezni? A fenti nyelv aligha értheti a lenti agyból kipattanó gondolatot. Ursu főhadnagynak egyszeriben az a gyanúja támadt, hogy a társai most valahol röhögnek rajta. Lopva körülnézett, de a papírfalakkal leválasztott rekeszből nem látott ki. Felállt, vizet eresztett poharába, nagy kortyokkal ivott. Most először csodálkozott el azon, hogy mit keres ott a fali csap, a tojás alakú öntöttvas lefolyóval, mit keres itt? Illetve azt még értette volna, hiszen jó, ha munka közben megihat egy-egy pohár vizet, az ember megszomjazik, különösen, ha egész éjjel itt kell rostokolnia, s ha épp olyasmit hall, kiszárad könnyen a szája, szóval a szerepét értette, de hogy miért üt el ennyire az egész berendezéstől, az csak most tűnt fel neki. Közelebb hajolt a lefolyóhoz, amelyen valami írás domborodott, meg valami címer is. És amit látott, attól egészen megrökönyödött. –  Mit keres itt a magyar felirat? Azt a szót, hogy „magyar”, ugyanis ismerte, ha a többit nem is. –  Még a lefolyókra is belevésték a nevüket –  dohogta felháborodva. Alighanem még ennél is jobban megrökönyödik, ha megtudja, ki mindenki mosott kezet ebben a lefolyóban. Az épület egykor ugyanis nem az UMhez, és még csak nem is a postához tartozott, hanem a zsidó gimnázium tanári mosdója volt. Markovits Samu vaskereskedő ajándékozta az iskolának a bordázott falú, szecessziós folyondárral szegélyezett fali lefolyókat, miként ötven darabot a város keresztény iskoláinak is juttatott, pontosabban magának a városépítő Meszlényi püspök úrnak, így aztán hasonló öntöttvas lefolyó található a közeli Tűzoltótoronyban is, a négyzet alapú szűk előtérben. A Tűzoltótornyot sokan mecsetnek nézik, a müezzint várják, hogy Allah imádására hívjon, ám Meszlényi püspök a tornyot távolról sem holmi müezzinek számára építtette. Addig a székesegyházból figyelték a tüzet, és az őrök összemocskoltak mindent. Ki kellett onnan pakolni őket. Az avatáskor Tankóczy tűzoltóparancsnok külön megemlítette, hogy szükséges volna még egy árnyékszék is, de arra most nem jutott pénz. Ám bármilyen meglepő, a torony falába szerelt lefolyót az őrök soha nem használták tisztátalan célokra. Talán azért, mert

mindenki tudott a Meszlényi-átokról, tudniillik hogy aki a lefolyóba vizel, annak soha többé nem ágaskodik fel a szerszáma. Ursu főhadnagy néha belevizelt a lehallgatószoba lefolyójába, most azonban hamar megfeledkezett a címerről is, mert ismét erőteljes röfögést hallott a fülhallgatóból. Esztelen tréfa ez! Nagybátyja mesélt hasonlókról. Többnyire ártalmatlan röhécselésekkel érnek véget, bár néha aljas gáncsoskodás van mögöttük. Talán vele félnének kibabrálni, jóllehet itt mindenki valakinek a valakije. Nyitott szemmel és füllel kell járnod, figyelmeztette a nagybátyja, aki a szerkentyű megérkezése óta minden nap felhívta. A hetvenes évek óta rendszeresen korszerűsítik a technikát, ám a CX a legértékesebb valamennyi közül. Valóságos ékszer. A műszerek az irányt és a távolságot nagyon pontosan mutatták. Ha végez a szolgálattal, ha letelik az ideje, akkor ki fog menni a terepre, és szétnéz. Közben a zajok elcsendesedtek, csak távoli csobogás, olykor egy-egy motorzaj, döndülés... Még nem fejezte be a levelet, tulajdonképpen el sem kezdte. Illetve volt már négy sora, áthúzta. Szeretett pontosan fogalmazni. A jelentései is ezért készültek olyan lassan. Sokat töprengett minden egyes szón. Kezdeti késztetését, hogy rímben fogalmazzon, sikerült levetkeznie. Amikor először írt hivatalos okmányt, és a főnöke asztalára került, borzalmas, mit kapott érte. Velem ne viccelj, te pojáca, ordította elvörösödve. A húgának írhatott volna rímekben is, viszont aki egyszer megégette magát a levessel, az az aludttejet is megfújja. Eleinte óránként kellett jelentést írnia, húszperces lebontásban. Így arról szóltak a jelentései, hogy jelentéseket ír: „Ma reggel nyolc előtt tíz perccel értem be, átolvastam a tegnapi jelentéseket, és kijavítottam a hibákat, aztán nyolc húszkor leültem, hogy megírjam a jelentésemet, és kilencig írtam, amikor újra nekifogtam, hogy a második óra tevékenységéről beszámoljak. A második óra első húsz percében az azelőtti óra első húsz percét írtam meg, a másodikban a másodikat, a harmadikban kicsit lemaradtam, ezért a következő órában öt és fél perc késéssel tudtam elkezdeni a jelentésírást.”

Cosma (ejtsd koszma) őrnagy, aki az alegység szolgálatos tisztjeként elolvasta mindezt, azonnal kirúgta volna, de nem tehette, mert Pacepa (ejtsd pacsepa) vezérezredes szökése óta a katonai elhárításnak megnőtt a hatalma, ezért Ursu főhadnagy nagybácsija, Ion (ejtsd jon) Ursu, a katonai elhárítás parancsnokhelyettese erős varázskört vont minden köré, amit csak megérintett. „Drága húgocskám, először is, válaszolok a te leveledre, amelyet jobban tetted volna, ha nem írsz meg, mert felidegesítettél vele. A harisnya, amit a levéllel küldtél, teljesen felesleges, itt nincsenek akkora hidegek, még télen sem, nemhogy májusban. Úgy látszik, én neked bármit mondhatok, nem figyelsz rám. Tudhatnád azt is, hogy a zöldet ki nem állhatom, te viszont mégis zöldet kötsz nekem. Mi járt a fejedben? Az egyenruha se zöld. Régebben sokkal jobban figyeltél, még a gondolatomat is kitaláltad. Emlékszel, amikor egyszer beestem az iskola pincéjébe, és beszorultam a krumplisláda alá? Te rögtön kapcsoltál, hol kell engem keresni. Mióta ritkán találkozunk, nem figyelsz. Mert azt is sokszor mondtam neked, hogy jól vigyázz, kivel állsz szóba, neked még korai volna, hogy fiúkkal barátkozz, előbb helyt kell állni az életben, aztán jöhetnek a fiúk. Hát nézz magadra. Látni fogod, te még alkalmatlan vagy a házasságra. A nyakadat, a fejedet és a hátadat nem fogod látni (hacsak nem tükörből nézel magadra), de a többi testrészed is mutatja, hogy még nem valók neked a fiúk.” Összegyűrte, és kezdte újra: „Húgocskám, azonnal fejezd be ezt a kapcsolatot, mert én nem állok jót magamért.” Ezt is áthúzta. A jelentésekkel kön�nyebben dűlőre jutott: „Tevékenységének célja: megfigyelés, lehallgatás és adatelemzés. Tevékenységének helyszíne: lehallgatószoba. Esetenként: külső terep.” Újrakezdte: „Drága Húg, levelet írok, 15 óra 32 perckor. A levél osztálya M, vagyis magánjellegű. A levél célja F, vagyis feltá-

rás, PK, vagyis problémakitermelés. A probléma lényege: viszket neked? Miféle idegenekkel állsz szóba? Ha hazamegyek, szét fogom rúgni a micsodáját. Az akció természete: testvéri felügyelet. Az akció eszköze: fekete félcipő, hengeres fűzővel, a bukaresti cipőgyár terméke. Intézkedések foganatosítása: kinéztem neked egy fodrászatot, ide foglak hozni. Szépek a házak, és tiszták az utcák, majd megszokod az embereket is. Magyarul beszélnek, nem mindenki tud románul. Vigyázni kell velük, azt mondja Puiu bácsi. Punktum. Eljössz, és kész.” Szenvedett, akárhányszor eljött a zöldszeműtől. Megfoghatatlan erő húzta vissza. Húzta, hogy maradjon. Örökre. Jóllehet nem tudja, milyen az az örök. Nincsenek tapasztalatai. A fenti világ nyelvén a lenti világ nem fogalmazható meg. Azon a nyelven a zöldszemű leggyengédebb mozdulatait egyáltalán nem lehet megnevezni. Még csak észrevenni sem. Azon a nyelven a testén végigfutó fény édessége kifejezhetetlen. Azon a nyelven a lábacskák ölelő szorítása nevetség tárgya volna, az egymáshoz tapadó két test merő fantazmagória. Azon a nyelven hogyan tudná valóságossá tenni döbbenetét: két szív dobog a mellkasában! Ahhoz, hogy az a nyelv kifejezze ezt a lenti világot, szét kellene szedni, majd újraalkotni. Ki kellene cserélni a szavait. Feltölteni elölről is,

hátulról is értelmes szavakkal. Ne legyen mulatság tárgya a pipitéri rétipipa vagy a keretkarakterek inga-értelme. Ki kell bővíteni a mondatok jelentését zenei hullámverésükkel. A kifejezés ne nyomja el az érzetet. A két szívverés megrendítő tapasztalatának leírása ne torzszülöttmutatvány legyen. Meg kell találnia azt a nyelvet, amelyben az örök elmesélhető. Addig csak félig-meddig maradhatna itt. Meg kell találnia azt a nyelvet, amelyben nem lesz lelkiismeret-furdalása, amiért eljött. Amelyen kifejezhető az, ami egyedül érvényes. Ami a legfontosabb. Előbb el kell rendeznie mindent. Máris indul. Magasságos ég, micsoda feladatok várnak rá. Ismét fel a felszínre, át az úttesten, fel a töltésoldalban, be a zsilipkamrába. Egyszer majdnem rajtaveszett, mert amikor kiért a kerítés alatt, észrevette az egyik munkás, és lapátot ragadva szaladt utána. Csapódott kétszer is, döndült mögötte a lapát, de nem érte el, csak a szelét érezte. Izgalmában ros�sz helyen ugrott az aknába, túl a zsilip vaskapuján, ott, ahol magasan állt a víz. Le kellett buknia a víz alá, és a mélyben megkeresnie a lyukat. Nem volt nehéz mutatvány, viszont taszította az ismeretlen, beláthatatlan mélység. Igaz, akár a folyót is átúszná, ha a zöldszemű a túloldalon várna rá… 79


A zöldszemű minden körbejárásnál odaszaladt hozzá, és orrával befurakodott a nyakába, majd szokatlan gyengédséggel, a kékszőrű előtt ismeretlen mozdulattal, végignyalta állát, száját. Honnan tanulhatta? Vajon tanulta-e? Hiszen ő is számtalan olyasmit tesz, amit nem tanult senkitől. A párosodás otthoni, egyre üresebb mozdulatai helyén új mozdulatok születtek. Nem, ők nem párosodnak. Mintha volna egy másik testük, és az a képzelt test szaladgálna, ugrálna, nevetne, reszketne boldogan, felajzva; szinte lebeg a föld felett, és képes felemelni a mélyben vonszolódó valódi testüket is. Ismeretlen mozdulatok ismeretlen világa vette körül, mégis nagyon otthonosan lebegett itt, otthonosan és biztonsággal. Vajon milyen lenne, gondolta sokszor a maga gondolataival, ha saját nyelvén 78

illusztráció: Igor Lazin

forrósága, s közben a levél, amelyben az idegen fiútól óvja húgát, elképzelve, mitől is kell megóvnia, mit is tehet vele az a huligán, nagy és szőrös kezével, nagy és szőrös mellkasával, nagy és szőrös micsodájával, régóta nem tapasztalt izgalmi állapotba juttatta. Talán nőt kellene fognia, gondolta, ideje volna, mondogatták közvetlen felettesei is. Ők a Cina (ejtsd csina) nevű vendéglőbe jártak. A vendéglő fölött kaptak néhány lakást, konspirációs célokra. Akár munkaköri kötelességüknek is tarthatták a megfelelő célra alkalmazott ügynökök megfelelő működésének ellenőrzését: vonzóak-e, hogyan öltözködnek, és ami a lényeg, hogyan vetkőznek. Sorin (ejtsd Szorin) hadnagy mesélte, hogy Gavril hadnagynak egyszer egy szerelmes éjszakát kellett végighallgatnia, és attól úgy begerjedt a disznaja, hogy összerondította a szalagokat, a Mocskosszájú azonnal átlökte az intervenciósokhoz. Ursu főhadnagynak a nagybácsi külön felhívta a figyelmét, hogy kössön bogot a micsodájára, ne keveredjen semmibe. –  A szolgálatban, drágaságom, generációváltásra lesz szükség hamarosan! Okos és makulátlan tisztek játs�szák majd a prímet. Látta Ursu főhadnagy, hogy igen, így lesz. Egy darabig még maradnak a régi elvtársak, hogy mást ne mondjon, itt van példának Fane elvtárs, nos, ő még mindig pofozkodik. Igaz, az átnevelés fontos, és Fane elvtárs nagyon ért hozzá. De amúgy már nem pofozkodással verik ki a vallomásokat. Ma már pszichológiával dolgoznak, egyre hatékonyabban.

ki tudná mindezt fejezni? A fenti nyelv aligha értheti a lenti agyból kipattanó gondolatot. Ursu főhadnagynak egyszeriben az a gyanúja támadt, hogy a társai most valahol röhögnek rajta. Lopva körülnézett, de a papírfalakkal leválasztott rekeszből nem látott ki. Felállt, vizet eresztett poharába, nagy kortyokkal ivott. Most először csodálkozott el azon, hogy mit keres ott a fali csap, a tojás alakú öntöttvas lefolyóval, mit keres itt? Illetve azt még értette volna, hiszen jó, ha munka közben megihat egy-egy pohár vizet, az ember megszomjazik, különösen, ha egész éjjel itt kell rostokolnia, s ha épp olyasmit hall, kiszárad könnyen a szája, szóval a szerepét értette, de hogy miért üt el ennyire az egész berendezéstől, az csak most tűnt fel neki. Közelebb hajolt a lefolyóhoz, amelyen valami írás domborodott, meg valami címer is. És amit látott, attól egészen megrökönyödött. –  Mit keres itt a magyar felirat? Azt a szót, hogy „magyar”, ugyanis ismerte, ha a többit nem is. –  Még a lefolyókra is belevésték a nevüket –  dohogta felháborodva. Alighanem még ennél is jobban megrökönyödik, ha megtudja, ki mindenki mosott kezet ebben a lefolyóban. Az épület egykor ugyanis nem az UMhez, és még csak nem is a postához tartozott, hanem a zsidó gimnázium tanári mosdója volt. Markovits Samu vaskereskedő ajándékozta az iskolának a bordázott falú, szecessziós folyondárral szegélyezett fali lefolyókat, miként ötven darabot a város keresztény iskoláinak is juttatott, pontosabban magának a városépítő Meszlényi püspök úrnak, így aztán hasonló öntöttvas lefolyó található a közeli Tűzoltótoronyban is, a négyzet alapú szűk előtérben. A Tűzoltótornyot sokan mecsetnek nézik, a müezzint várják, hogy Allah imádására hívjon, ám Meszlényi püspök a tornyot távolról sem holmi müezzinek számára építtette. Addig a székesegyházból figyelték a tüzet, és az őrök összemocskoltak mindent. Ki kellett onnan pakolni őket. Az avatáskor Tankóczy tűzoltóparancsnok külön megemlítette, hogy szükséges volna még egy árnyékszék is, de arra most nem jutott pénz. Ám bármilyen meglepő, a torony falába szerelt lefolyót az őrök soha nem használták tisztátalan célokra. Talán azért, mert

mindenki tudott a Meszlényi-átokról, tudniillik hogy aki a lefolyóba vizel, annak soha többé nem ágaskodik fel a szerszáma. Ursu főhadnagy néha belevizelt a lehallgatószoba lefolyójába, most azonban hamar megfeledkezett a címerről is, mert ismét erőteljes röfögést hallott a fülhallgatóból. Esztelen tréfa ez! Nagybátyja mesélt hasonlókról. Többnyire ártalmatlan röhécselésekkel érnek véget, bár néha aljas gáncsoskodás van mögöttük. Talán vele félnének kibabrálni, jóllehet itt mindenki valakinek a valakije. Nyitott szemmel és füllel kell járnod, figyelmeztette a nagybátyja, aki a szerkentyű megérkezése óta minden nap felhívta. A hetvenes évek óta rendszeresen korszerűsítik a technikát, ám a CX a legértékesebb valamennyi közül. Valóságos ékszer. A műszerek az irányt és a távolságot nagyon pontosan mutatták. Ha végez a szolgálattal, ha letelik az ideje, akkor ki fog menni a terepre, és szétnéz. Közben a zajok elcsendesedtek, csak távoli csobogás, olykor egy-egy motorzaj, döndülés... Még nem fejezte be a levelet, tulajdonképpen el sem kezdte. Illetve volt már négy sora, áthúzta. Szeretett pontosan fogalmazni. A jelentései is ezért készültek olyan lassan. Sokat töprengett minden egyes szón. Kezdeti késztetését, hogy rímben fogalmazzon, sikerült levetkeznie. Amikor először írt hivatalos okmányt, és a főnöke asztalára került, borzalmas, mit kapott érte. Velem ne viccelj, te pojáca, ordította elvörösödve. A húgának írhatott volna rímekben is, viszont aki egyszer megégette magát a levessel, az az aludttejet is megfújja. Eleinte óránként kellett jelentést írnia, húszperces lebontásban. Így arról szóltak a jelentései, hogy jelentéseket ír: „Ma reggel nyolc előtt tíz perccel értem be, átolvastam a tegnapi jelentéseket, és kijavítottam a hibákat, aztán nyolc húszkor leültem, hogy megírjam a jelentésemet, és kilencig írtam, amikor újra nekifogtam, hogy a második óra tevékenységéről beszámoljak. A második óra első húsz percében az azelőtti óra első húsz percét írtam meg, a másodikban a másodikat, a harmadikban kicsit lemaradtam, ezért a következő órában öt és fél perc késéssel tudtam elkezdeni a jelentésírást.”

Cosma (ejtsd koszma) őrnagy, aki az alegység szolgálatos tisztjeként elolvasta mindezt, azonnal kirúgta volna, de nem tehette, mert Pacepa (ejtsd pacsepa) vezérezredes szökése óta a katonai elhárításnak megnőtt a hatalma, ezért Ursu főhadnagy nagybácsija, Ion (ejtsd jon) Ursu, a katonai elhárítás parancsnokhelyettese erős varázskört vont minden köré, amit csak megérintett. „Drága húgocskám, először is, válaszolok a te leveledre, amelyet jobban tetted volna, ha nem írsz meg, mert felidegesítettél vele. A harisnya, amit a levéllel küldtél, teljesen felesleges, itt nincsenek akkora hidegek, még télen sem, nemhogy májusban. Úgy látszik, én neked bármit mondhatok, nem figyelsz rám. Tudhatnád azt is, hogy a zöldet ki nem állhatom, te viszont mégis zöldet kötsz nekem. Mi járt a fejedben? Az egyenruha se zöld. Régebben sokkal jobban figyeltél, még a gondolatomat is kitaláltad. Emlékszel, amikor egyszer beestem az iskola pincéjébe, és beszorultam a krumplisláda alá? Te rögtön kapcsoltál, hol kell engem keresni. Mióta ritkán találkozunk, nem figyelsz. Mert azt is sokszor mondtam neked, hogy jól vigyázz, kivel állsz szóba, neked még korai volna, hogy fiúkkal barátkozz, előbb helyt kell állni az életben, aztán jöhetnek a fiúk. Hát nézz magadra. Látni fogod, te még alkalmatlan vagy a házasságra. A nyakadat, a fejedet és a hátadat nem fogod látni (hacsak nem tükörből nézel magadra), de a többi testrészed is mutatja, hogy még nem valók neked a fiúk.” Összegyűrte, és kezdte újra: „Húgocskám, azonnal fejezd be ezt a kapcsolatot, mert én nem állok jót magamért.” Ezt is áthúzta. A jelentésekkel kön�nyebben dűlőre jutott: „Tevékenységének célja: megfigyelés, lehallgatás és adatelemzés. Tevékenységének helyszíne: lehallgatószoba. Esetenként: külső terep.” Újrakezdte: „Drága Húg, levelet írok, 15 óra 32 perckor. A levél osztálya M, vagyis magánjellegű. A levél célja F, vagyis feltá-

rás, PK, vagyis problémakitermelés. A probléma lényege: viszket neked? Miféle idegenekkel állsz szóba? Ha hazamegyek, szét fogom rúgni a micsodáját. Az akció természete: testvéri felügyelet. Az akció eszköze: fekete félcipő, hengeres fűzővel, a bukaresti cipőgyár terméke. Intézkedések foganatosítása: kinéztem neked egy fodrászatot, ide foglak hozni. Szépek a házak, és tiszták az utcák, majd megszokod az embereket is. Magyarul beszélnek, nem mindenki tud románul. Vigyázni kell velük, azt mondja Puiu bácsi. Punktum. Eljössz, és kész.” Szenvedett, akárhányszor eljött a zöldszeműtől. Megfoghatatlan erő húzta vissza. Húzta, hogy maradjon. Örökre. Jóllehet nem tudja, milyen az az örök. Nincsenek tapasztalatai. A fenti világ nyelvén a lenti világ nem fogalmazható meg. Azon a nyelven a zöldszemű leggyengédebb mozdulatait egyáltalán nem lehet megnevezni. Még csak észrevenni sem. Azon a nyelven a testén végigfutó fény édessége kifejezhetetlen. Azon a nyelven a lábacskák ölelő szorítása nevetség tárgya volna, az egymáshoz tapadó két test merő fantazmagória. Azon a nyelven hogyan tudná valóságossá tenni döbbenetét: két szív dobog a mellkasában! Ahhoz, hogy az a nyelv kifejezze ezt a lenti világot, szét kellene szedni, majd újraalkotni. Ki kellene cserélni a szavait. Feltölteni elölről is,

hátulról is értelmes szavakkal. Ne legyen mulatság tárgya a pipitéri rétipipa vagy a keretkarakterek inga-értelme. Ki kell bővíteni a mondatok jelentését zenei hullámverésükkel. A kifejezés ne nyomja el az érzetet. A két szívverés megrendítő tapasztalatának leírása ne torzszülöttmutatvány legyen. Meg kell találnia azt a nyelvet, amelyben az örök elmesélhető. Addig csak félig-meddig maradhatna itt. Meg kell találnia azt a nyelvet, amelyben nem lesz lelkiismeret-furdalása, amiért eljött. Amelyen kifejezhető az, ami egyedül érvényes. Ami a legfontosabb. Előbb el kell rendeznie mindent. Máris indul. Magasságos ég, micsoda feladatok várnak rá. Ismét fel a felszínre, át az úttesten, fel a töltésoldalban, be a zsilipkamrába. Egyszer majdnem rajtaveszett, mert amikor kiért a kerítés alatt, észrevette az egyik munkás, és lapátot ragadva szaladt utána. Csapódott kétszer is, döndült mögötte a lapát, de nem érte el, csak a szelét érezte. Izgalmában ros�sz helyen ugrott az aknába, túl a zsilip vaskapuján, ott, ahol magasan állt a víz. Le kellett buknia a víz alá, és a mélyben megkeresnie a lyukat. Nem volt nehéz mutatvány, viszont taszította az ismeretlen, beláthatatlan mélység. Igaz, akár a folyót is átúszná, ha a zöldszemű a túloldalon várna rá… 79


Kis Róka Csaba: Tettek mezeje Stúdió Galéria, 2009. október 14. – nove mbe

r 7.

Kis Róka Csaba művei kapcsán szinte kényszeresen merül fel Goya neve. Az etikett kedvéért én is így kezdem, de egyszerű párhuzam helyett inkább egy alapvető különbséget akarok hangsúlyozni. Popper Leó 1908-ban egy Goya-kiállítást megtekintve így ír: „Egyszerre nagy belső igazukat látjuk a rossz és gyötrő foltoknak. Bölcsnek látjuk, hogy nem jó foltokká lett a borzongás: mert a jó folt, akárhogy, de mindig örömöt ad, tehát itt megölné azt, amit szülni akart, az irtózást.” Több mint száz évvel később Kis Róka Csaba képein én már a jó foltokat üdvözlöm, azt a bölcsességet, hogy ez a borzongás az örömelvvel csábít. A megfestettség becsületességében úgy születik a puha gonosz, hogy nem válik szét a folt boldogsága és az irtózat. Nem lehet megmondani, mi van előbb, a jelenetek valószerűtlen erőszakossága vagy a folt és az ábrázolás hedonizmusa. A végeredmény egyfajta vizuális kínöröm, hiszen a néző azt a tapasztalatot éli át, hogy amit lát, minden borzalom ellenére sem lehet megnyugtatóbb. A nagy ellentétek művészetéről van tehát szó, arról, hogy itt a szemgolyó önmagát eszi, és a műélvezet önmagát alázza meg, miközben felkavaró tetszésbe zuhan. De Kis Róka Csaba szubjektív művészettörténete, a mesterség múltja iránti paradox viszonya mégis képes elhitetni, hogy a festészet mindig is ilyen volt. Nem csupán átírja-megidézi Goyát vagy a barokkot, hanem ő maga lesz a barokk elleplezett skizofréniája, mert mi ilyen barokkot érdemlünk. Borderline ínyencséget, valami teljesen idegent a jól ismert nagyságban. Kicsinyes gigászokat, kannibál huszárokat és skalpokra éhes nádi embereket, akik a legkülönfélébb variációkban pusztítjáképítik egymást a Tettek Mezején. Ahogy a kiállítás címe sugallja, ezek a képek narratív mezők, olyan hiányos jeleneteket mutatnak be, melyek rekonstruálható anekdotákat sejtetnek, de a tanulságot önmaguk szabotálják. Amit látunk az a (ki)beszélés delíriuma, amikor egy megcsonkított nyelv artikulálatlan zajokból épít példázatot. Egy idő után már nem keressük a megfejtést, hiszen rájövünk, hogy maga a delírium az, ami az anekdota lényege. Ezután már minden természetes, érezni, hogy nem csupán hatásvadász sokkolásról van szó, hiszen hiányzik bármilyen ideologikus jelentés, ami a sokkolás előfeltétele és lényege. Ami marad, az a delírium szuverén természetrajza, a 82

helyzetdalok lírája és a folt boldogsága. Kisgyerek fejébe hány vért egy szakállas örömapa, vak huszárok beleznek egy titáni férfit, hogy ügyvédbojtárjukat etessék. Mindezek apokaliptikus és allegorikus képeknek látszanak, de ez a világéjszaka nem ígéret vagy fenyegetés, hiszen nincsenek ehhez képest megélhető mindennapok. Kis Róka Csaba festészete azt hangsúlyozza, hogy mindez a hétköznapi higiénia része, mert ami allegorikusnak tűnik, az a delírium optikáján át nézve természeti esemény. A magánmitológia azért rossz kifejezés, mert egyszerre kelti fel a szubjektivizmus és a szakralitás képzeteit. Pedig nem erről van szó, hiszen a festmények nem szolgálnak ki semmilyen magánszférát, nem lehet belőlük egy személyhez hazatalálni. A szakralitás megváltó horizontja is idegen ettől a művészettől, mert a borderline-barokk kifordul minden világkép alól. Motívumdarabkák, vérömlenyek, csonk-huszárok vannak, amik végleg elváltak művészettörténeti helyüktől, hogy egy olyan történelem nélküli történeti festészetben találkozzanak össze, ami túl van egón és ideológián. A találkozások koreográfiája irracionális, de mindig abszurd bájjal történik. A folt boldogsága mellett ez a másik olyan alapvető jellegzetessége a képeknek, ami az irtózatot reflektált alakzatokba rendezi, mert csak így képes megfertőzni egymást Tintoretto és Kossuth Lajos hajrákja. A Tettek Mezeje tehát ambivalens otthon, történelmi kacatból és klinikai jegyzőkönyvből összegyúrt világ nélküli színpad. Grandiózus és féregszerű gesztusok tárháza, melybe belevonódva sohasem tudjuk eldönteni, hogy felkavaró tetszésünk minek tapsol pontosan. Mert Kis Róka Csaba festői hipnózisának lényege épp az, hogy a képek egyszerre vannak a nézőért és a néző ellen, hiszen irtózat és élvezet egyesül a folt igazságában. Befejezésül Popper Leó már idézett írására hagyatkozva csak annyit mondanék, hogy „akinek ez a kín kell, az odamegy és iszik az ő forrásából”. .


Kis Róka Csaba: Tettek mezeje Stúdió Galéria, 2009. október 14. – nove mbe

r 7.

Kis Róka Csaba művei kapcsán szinte kényszeresen merül fel Goya neve. Az etikett kedvéért én is így kezdem, de egyszerű párhuzam helyett inkább egy alapvető különbséget akarok hangsúlyozni. Popper Leó 1908-ban egy Goya-kiállítást megtekintve így ír: „Egyszerre nagy belső igazukat látjuk a rossz és gyötrő foltoknak. Bölcsnek látjuk, hogy nem jó foltokká lett a borzongás: mert a jó folt, akárhogy, de mindig örömöt ad, tehát itt megölné azt, amit szülni akart, az irtózást.” Több mint száz évvel később Kis Róka Csaba képein én már a jó foltokat üdvözlöm, azt a bölcsességet, hogy ez a borzongás az örömelvvel csábít. A megfestettség becsületességében úgy születik a puha gonosz, hogy nem válik szét a folt boldogsága és az irtózat. Nem lehet megmondani, mi van előbb, a jelenetek valószerűtlen erőszakossága vagy a folt és az ábrázolás hedonizmusa. A végeredmény egyfajta vizuális kínöröm, hiszen a néző azt a tapasztalatot éli át, hogy amit lát, minden borzalom ellenére sem lehet megnyugtatóbb. A nagy ellentétek művészetéről van tehát szó, arról, hogy itt a szemgolyó önmagát eszi, és a műélvezet önmagát alázza meg, miközben felkavaró tetszésbe zuhan. De Kis Róka Csaba szubjektív művészettörténete, a mesterség múltja iránti paradox viszonya mégis képes elhitetni, hogy a festészet mindig is ilyen volt. Nem csupán átírja-megidézi Goyát vagy a barokkot, hanem ő maga lesz a barokk elleplezett skizofréniája, mert mi ilyen barokkot érdemlünk. Borderline ínyencséget, valami teljesen idegent a jól ismert nagyságban. Kicsinyes gigászokat, kannibál huszárokat és skalpokra éhes nádi embereket, akik a legkülönfélébb variációkban pusztítjáképítik egymást a Tettek Mezején. Ahogy a kiállítás címe sugallja, ezek a képek narratív mezők, olyan hiányos jeleneteket mutatnak be, melyek rekonstruálható anekdotákat sejtetnek, de a tanulságot önmaguk szabotálják. Amit látunk az a (ki)beszélés delíriuma, amikor egy megcsonkított nyelv artikulálatlan zajokból épít példázatot. Egy idő után már nem keressük a megfejtést, hiszen rájövünk, hogy maga a delírium az, ami az anekdota lényege. Ezután már minden természetes, érezni, hogy nem csupán hatásvadász sokkolásról van szó, hiszen hiányzik bármilyen ideologikus jelentés, ami a sokkolás előfeltétele és lényege. Ami marad, az a delírium szuverén természetrajza, a 82

helyzetdalok lírája és a folt boldogsága. Kisgyerek fejébe hány vért egy szakállas örömapa, vak huszárok beleznek egy titáni férfit, hogy ügyvédbojtárjukat etessék. Mindezek apokaliptikus és allegorikus képeknek látszanak, de ez a világéjszaka nem ígéret vagy fenyegetés, hiszen nincsenek ehhez képest megélhető mindennapok. Kis Róka Csaba festészete azt hangsúlyozza, hogy mindez a hétköznapi higiénia része, mert ami allegorikusnak tűnik, az a delírium optikáján át nézve természeti esemény. A magánmitológia azért rossz kifejezés, mert egyszerre kelti fel a szubjektivizmus és a szakralitás képzeteit. Pedig nem erről van szó, hiszen a festmények nem szolgálnak ki semmilyen magánszférát, nem lehet belőlük egy személyhez hazatalálni. A szakralitás megváltó horizontja is idegen ettől a művészettől, mert a borderline-barokk kifordul minden világkép alól. Motívumdarabkák, vérömlenyek, csonk-huszárok vannak, amik végleg elváltak művészettörténeti helyüktől, hogy egy olyan történelem nélküli történeti festészetben találkozzanak össze, ami túl van egón és ideológián. A találkozások koreográfiája irracionális, de mindig abszurd bájjal történik. A folt boldogsága mellett ez a másik olyan alapvető jellegzetessége a képeknek, ami az irtózatot reflektált alakzatokba rendezi, mert csak így képes megfertőzni egymást Tintoretto és Kossuth Lajos hajrákja. A Tettek Mezeje tehát ambivalens otthon, történelmi kacatból és klinikai jegyzőkönyvből összegyúrt világ nélküli színpad. Grandiózus és féregszerű gesztusok tárháza, melybe belevonódva sohasem tudjuk eldönteni, hogy felkavaró tetszésünk minek tapsol pontosan. Mert Kis Róka Csaba festői hipnózisának lényege épp az, hogy a képek egyszerre vannak a nézőért és a néző ellen, hiszen irtózat és élvezet egyesül a folt igazságában. Befejezésül Popper Leó már idézett írására hagyatkozva csak annyit mondanék, hogy „akinek ez a kín kell, az odamegy és iszik az ő forrásából”. .


grafika: Bak贸 Tam谩s


grafika: Bak贸 Tam谩s


856-ban születtem. És azóta itt lakom, ebben a dunsztos üvegben. Ez az Én Dunsztos Üvegem, az én házam, az én ölelésem. Hogy önt ez meglepi? Hát akkor biztos nem látogatott még meg soha. Pedig egy nagyon híres gyűjtemény részét képezem, egy roppant népszerű múzeumba bezárva. Mítosz vagyok. Igen, egy mítosz, legenda. És valóság. Küklopsz vagyok. Mondják, amikor anyám a világra hozott –  problémamentes szülés volt, egyébként –  és először és utoljára a karjába vett, olyan hangosan üvöltött, hogy az orvosoknak le kellett kötözniük. Több héten keresztül. Pedig csak rányitottam a szememet. Pár nappal később belemerítettek ebbe a dunsztos üvegbe. Lezárták a fedelét. Légmentesen. Úgy döntöttek, jobb lesz nekem itt, otthonosabb nekem. Soha többé nem láttam sem anyámat, sem a külvilágot. Most már 150 éve, hogy a dunsztos üvegem falához tapadok és figyelek. Polclakó szomszédaim, üvegfalhoz lapított barátaim ugyanezt teszik: a napjaink egyformák, csendesen egyformák. Alig mozgunk. Nedves tekintetünket a látogatókra szegezzük. Egyik-másik néha ajándékot helyez az üvegünk elé vagy a fedelére: játékot, cukorkát, virágot. Mintha rövidesen kiszállnánk a levünkből és végre elkezdenénk élni a gyermekkorunkat. Mi, a sziámiak, a kar nélküliek, a mindenféle torz formájúak, a szörnyetegek, a csontvázak, az embriók és én. Egyes nők elájulnak, ha rám néznek, másokat a hányinger kerülget, mások ujjal mutogatnak, és egy örökkévalóságig csak állnak ott, elnémítja őket a döbbenet, de a bámulat is. Megőrzöm a szerénységemet. De szeretem, ha szemlélnek. A társaim is szeretik. Mi, a polcok népe. Itt élünk mind, egyetlen, magas ablakok sorával szépen bevilágított teremben, üvegszekrényeinkben elrendezve. A nap játszik a dunsztos üvegeinken. Csillogó fénysugarak szelik fel a termet, megváltoztatják a perspektívát, sztárként ünnepelnek hol egy csontvázat, hol egy színes viaszöntvényt, áthatolnak átlátszó húsunkon. Megvilágítják az emberi darabkák sorát: kezek, lábak, máj, szív, agy vet hirtelen szikrát, rögtönöz víz alatti táncot. A padló mézből van, a függönyök könnyedén meglibbennek, ha látogatók lépnek be, huzat közeleg. Jámbor, anyai zsigerek közül kiszakított, feldarabolt, felboncolt, vásárról vásárra hurcolt, majd felforralt és újra kiállított népünk örök álmát alussza magánkriptájában. Deformált testek, megnyúzott végtagok és formalinba mártott szervek lavinája, nem zavarunk senkit, nem bántunk senkit, nem háborítunk fel senkit. De mihelyst az éj leszáll a múzeumban, ha elment az utolsó látogató és a súlyos ajtók bezárultak, nagyra nyitom egyetlen szememet, szétnyomott arcunk leválik buránk faláról, kiegyenesítjük összehajtogatott testünket, végigsimítjuk meglékelt koponyánkat, majd többujjas kezünkkel finoman megdörzsöljük házunk üvegét és rákezdünk egyedi szimfóniánkra, énekelünk egy másik dimenzióról: a miénkről.

Párizs, 2010

ford.: Bayer Antal / illusztráció: Szöllősi Géza

A dunsztosüveg


856-ban születtem. És azóta itt lakom, ebben a dunsztos üvegben. Ez az Én Dunsztos Üvegem, az én házam, az én ölelésem. Hogy önt ez meglepi? Hát akkor biztos nem látogatott még meg soha. Pedig egy nagyon híres gyűjtemény részét képezem, egy roppant népszerű múzeumba bezárva. Mítosz vagyok. Igen, egy mítosz, legenda. És valóság. Küklopsz vagyok. Mondják, amikor anyám a világra hozott –  problémamentes szülés volt, egyébként –  és először és utoljára a karjába vett, olyan hangosan üvöltött, hogy az orvosoknak le kellett kötözniük. Több héten keresztül. Pedig csak rányitottam a szememet. Pár nappal később belemerítettek ebbe a dunsztos üvegbe. Lezárták a fedelét. Légmentesen. Úgy döntöttek, jobb lesz nekem itt, otthonosabb nekem. Soha többé nem láttam sem anyámat, sem a külvilágot. Most már 150 éve, hogy a dunsztos üvegem falához tapadok és figyelek. Polclakó szomszédaim, üvegfalhoz lapított barátaim ugyanezt teszik: a napjaink egyformák, csendesen egyformák. Alig mozgunk. Nedves tekintetünket a látogatókra szegezzük. Egyik-másik néha ajándékot helyez az üvegünk elé vagy a fedelére: játékot, cukorkát, virágot. Mintha rövidesen kiszállnánk a levünkből és végre elkezdenénk élni a gyermekkorunkat. Mi, a sziámiak, a kar nélküliek, a mindenféle torz formájúak, a szörnyetegek, a csontvázak, az embriók és én. Egyes nők elájulnak, ha rám néznek, másokat a hányinger kerülget, mások ujjal mutogatnak, és egy örökkévalóságig csak állnak ott, elnémítja őket a döbbenet, de a bámulat is. Megőrzöm a szerénységemet. De szeretem, ha szemlélnek. A társaim is szeretik. Mi, a polcok népe. Itt élünk mind, egyetlen, magas ablakok sorával szépen bevilágított teremben, üvegszekrényeinkben elrendezve. A nap játszik a dunsztos üvegeinken. Csillogó fénysugarak szelik fel a termet, megváltoztatják a perspektívát, sztárként ünnepelnek hol egy csontvázat, hol egy színes viaszöntvényt, áthatolnak átlátszó húsunkon. Megvilágítják az emberi darabkák sorát: kezek, lábak, máj, szív, agy vet hirtelen szikrát, rögtönöz víz alatti táncot. A padló mézből van, a függönyök könnyedén meglibbennek, ha látogatók lépnek be, huzat közeleg. Jámbor, anyai zsigerek közül kiszakított, feldarabolt, felboncolt, vásárról vásárra hurcolt, majd felforralt és újra kiállított népünk örök álmát alussza magánkriptájában. Deformált testek, megnyúzott végtagok és formalinba mártott szervek lavinája, nem zavarunk senkit, nem bántunk senkit, nem háborítunk fel senkit. De mihelyst az éj leszáll a múzeumban, ha elment az utolsó látogató és a súlyos ajtók bezárultak, nagyra nyitom egyetlen szememet, szétnyomott arcunk leválik buránk faláról, kiegyenesítjük összehajtogatott testünket, végigsimítjuk meglékelt koponyánkat, majd többujjas kezünkkel finoman megdörzsöljük házunk üvegét és rákezdünk egyedi szimfóniánkra, énekelünk egy másik dimenzióról: a miénkről.

Párizs, 2010

ford.: Bayer Antal / illusztráció: Szöllősi Géza

A dunsztosüveg


Jacob Grimm Sturmbannführer irodája.

Nekem elmondhatjátok az igazat.

Napokon át vándoroltunk, távol az emberi élet minden nyűgétől. Gyönyörű volt, de sok nehézséggel kellett megküzdenünk. Majd csak kikerekítünk belőle valami meghatót.

Végül aztán megtaláltuk az ocsmány szipirtyó rejtekhelyét. Hol a kulcs, te kurva?

Tavasz volt, csicseregtek a madarak, mikor nekivágtunk a végtelen erdőnek, hogy előkerítsük az alsóbbrendű némbert, akiről legendák szólnak.

Rá akartuk venni a boszorkányt, hogy árulja el a kincsek rejtekhelyét, de érveinkkel nem értünk célt.


Jacob Grimm Sturmbannführer irodája.

Nekem elmondhatjátok az igazat.

Napokon át vándoroltunk, távol az emberi élet minden nyűgétől. Gyönyörű volt, de sok nehézséggel kellett megküzdenünk. Majd csak kikerekítünk belőle valami meghatót.

Végül aztán megtaláltuk az ocsmány szipirtyó rejtekhelyét. Hol a kulcs, te kurva?

Tavasz volt, csicseregtek a madarak, mikor nekivágtunk a végtelen erdőnek, hogy előkerítsük az alsóbbrendű némbert, akiről legendák szólnak.

Rá akartuk venni a boszorkányt, hogy árulja el a kincsek rejtekhelyét, de érveinkkel nem értünk célt.


Elláttuk a vénasszony baját

…és elindultunk vissza, a civilizációba.

Gyere Wilhelm, ezek a szép és bátor fiatalok

Aztán bezárkóztunk a szobába, mert úgy elfáradtunk a kutatásban, hogy napokig fel sem bírt állni.

Végül, mert a Reichnek már nem hoz hasznot, megsemmisítettük...

új történetet hoztak nekünk , csak kicsit kell átgyúrni.


Elláttuk a vénasszony baját

…és elindultunk vissza, a civilizációba.

Gyere Wilhelm, ezek a szép és bátor fiatalok

Aztán bezárkóztunk a szobába, mert úgy elfáradtunk a kutatásban, hogy napokig fel sem bírt állni.

Végül, mert a Reichnek már nem hoz hasznot, megsemmisítettük...

új történetet hoztak nekünk , csak kicsit kell átgyúrni.


A csajok nem részegek csak Rohamban vannak.

Múltkor egy bulin meghallgatott titeket Fenyő Miki. Számí t ez? Van a Hungárián kívül élet?

Esetleg ők a „rendik”, és ti azért kevésbé vagytok konszolidáltak? Ha le akarjuk egyszerűsíteni ezt a kérdést, akkor igen. A rockabilly egy sokkal nyersebb, „tökösebb”, erőteljesebb műfaj, mint a rock’n’roll. Ha

98

még jobban le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, akkor a rock’n’roll a színes zakó, a rockabilly pedig a bőrdzseki. A rock’n’roll az „úgy szeretlek”, a rockabilly pedig a „nyomd tövig a gázt, Baby”. Tényleg, civilben mivel foglalkozik egy rockabilly? Nem lehet ezt általánosítani, hogy például csak agysebész vagy esetleg szakmunkás lehet rockabilly. A legkülönbözőbb szakmákat űzzük, mint bárki más az országban. Nem is kell messzire mennünk, hogy szemléltessük ezt. Nitus pénzügyi és logisztikai állásban van egy műszaki áruháznál, Flames bérszámfejtő egy könyvelő irodában, Alfie egy gyorsétterem kávézójában dolgozik, Krisztián pedig többek közt gitároktatásból él. Szóval teljesen mindegy, ki vagy és honnan jössz, csak legyen a mindened a rockabilly és egyből van miről beszélgetni. Régen a Ráday klubban gyülekeztek rendszeresen a jampik. Ma merre vannak a törzshelyek? Ez itt a reklám helye? Mára az ország minden szegletében megtalálhatóak azok a szórakozóhelyek, amik felkarolják ezt a stílust. Talán a leghíresebb és legfrekventáltabb központja a budapesti Amigo Bár. Itt rendszeresen élőzenét hallgathat az érdeklődő és

kialakításában is kifejezetten ezt a stílust árasztja magából a hely. Mi is rendszeres fellépők vagyunk itt. De egyre több rendezvény és fesztivál van, ami már erről az életérzésről szól. Sok helyen szerveznek rockabilly fesztiválokat az országban és ne felejtsük el az amerikai autós találkozókat, amik szervesen hozzátartoznak a rock’n’roll kultúrához. De hogy haza is beszéljek nektek, hátha erre voltál kíváncsi, a nemrég nyílt Roham bárban havi rendszerességgel tartunk klubokat, ahol házigazdaként több­ együtteses egész estés bulikat nyomunk. Idén merre játszotok, mik a tervek? Már most szép számmal vannak lekötve koncertjeink erre az évre, de folyamatosan bővül a felkérések száma. A nagy esemény március végén volt, mikor Németországba hívtak minket, ahol két bulin is bemutattuk, hogy mi hogyan is nyomjuk a rockabilly-t. Tavaly az egyik legnagyobb német rockabilly magazin CD-mellékletére felkerült az egyik demo dalunk, az „Old Record Machine”, ami Európa-szerte 25 ezer példányban lett terjesztve. Azóta külföldről is elég nagy az érdeklődés irányunkba. Idén megjelenik első nagylemezünk egy külföldi kiadó gondozásában, Way Down To Graceland címmel. Nagyon változatos lemezt készítünk. Az alapkoncepció természetesen a rockabilly, de sokszor elkalandozunk a country felé. Emellett a swing-es és rock’n’roll-os témákon át a keményebb műfajok irányába is nyitunk. Weboldalunkon minden információt megkaphattok a zenekarról. Zenét hallgathattok vagy akár tölthettek le. Videókat és fényképeket nézhettek, és természetesen megtaláljátok, hogy mikor merre koncertezünk: www.nitus.hu myspace.com/nitusandtherollindice

fotó: Buda Gábor

Ez egy fontos kérdés. Magyarországon az embereknek, ha azt mondod, hogy rock’n’roll, akkor a Hungária és Fenyő Miklós jut az eszébe. A Hungária a rock’n’roll magyar verziója, ezért az amerikai rockabilly-vel nem azonosítható. Persze közelebb áll hozzá, mint egy heavy metal bandához, de azért nem egy és ugyanaz a dolog. Mivel hazánkban, hosszú évtizedekig nem létezett más, csak a Hungária, ezért egybeforrt a rock’n’roll kifejezéssel. Érdekes, hogy pont Fenyő Miklós vetette fel azt a kérdést nekünk, hogy miért nem magyar nyelven csinálunk rockabilly-t a magyar közönségnek. Egyszerű a válasz: ez annyira tipikusan amerikai műfaj, hogy nem is szeretnénk ezen változtatni. Az angol nyelv az, amin szerintünk jól meg lehet szólaltatni ezt a zenét. Egyébként van magyar nyelvű dalunk, de inkább az eredeti nyelvezetet választottuk, már csak azért is, mert nem titkolt terveink között szerepel, hogy ne csak itthon, hanem külföldön is megismerjenek minket a stílus szerelmesei és mint tudjuk, az angol a legelterjedtebb világnyelv. Van-e a Hungárián kívül élet? Pontosan ezt szeretnénk tudatosítani az emberekben, hogy van! Reméljük, el is terjed a köztudatban, hogy vannak ebben az országban olyan zenekarok, akik mélyebbre ásnak és megmutatják a közönségnek ennek a műfajnak a valódi szépségeit.

Modern Antikvárium Bp. II. kerület Lövőház u. 17. Roham Galéria Bp. VIII. kerület Vas utca 16.


Vizuál Rock&Roll

Modern Antikvárium Bp. II. kerület Lövőház u. 17. Roham Galéria Bp. VIII. kerület Vas utca 16.

fotó: Buda Gábor

Fel akarsz szívódni?– ne vegyél Roham pólót.


Vizuál Rock&Roll

Modern Antikvárium Bp. II. kerület Lövőház u. 17. Roham Galéria Bp. VIII. kerület Vas utca 16.

fotó: Buda Gábor

Fel akarsz szívódni?– ne vegyél Roham pólót.


fotó: Buda Gábor

Modern Antikvárium Bp. II. kerület Lövőház u. 17. Roham Galéria Bp. VIII. kerület Vas utca 16.


Név 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99

Status Ábrai Barnabás (Geek) grafikus (Roham 1, 2, 3) képregény (Roham 2) Bakó Tamás grafikus (Roham 7, 8) Bakó Krisztián korrektor (Roham Sziget Különszám) Balogh József író (Roham 9) Baranyai (b) András grafikus (Roham 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) galéria (Roham 8) címlap (Roham 8) Benczur Zsuzsa Lapterv (7) Berecz Orsolya grafikus (Roham 1) Berta Ágnes grafikus (Roham 8) Blahó Borbála grafikus (Roham 4) BMZ grafikus (Roham 9) Borbély Zsófia író (Roham 6, 7, Sziget Különszám) Bugya Brigitta író (Roham 9) Csigás Gábor író (Roham 5, 6) Csontos Bernadett író (Roham 9) Deme László író (Roham 7, 8, 9) irodalmi szerkesztő (Roham 9) Dobos Tamás fénykép (Roham 7) Dóka Péter író (Roham 7) Dorcsinecz János grafikus (Roham 7, 8, 9) Emir író (Roham 9) Eötvös Gábor grafikus (Roham 3) Fákó Árpád grafikus (Roham 9) Faux 33 grafikus (Roham Sziget Különszám, 9) Fehér László (Marvin) író (Roham 3, 7, Sziget Különszám) Fejér-Dalos Péter író (Roham 8) Felki Ádám író (Roham 8) Földes András író (Roham 8) Futaki Attila címlap (Roham 3) grafikus (Roham 3, 4) művészeti vezető (Roham 3, 4) Füredi Tamás grafikus (Roham 8, Sziget Különszám, 9) Gángoly Attila író (Roham 5, 7) korrektor (Roham 7, 8, Sziget Különszám, 9) Győrffy László grafikus (Roham 5, 8, Sziget Különszám, 9) író (Roham 5, 7) Grossing Csaba író (Roham 9) Halász András korrektor (Roham 2, 3) Henk Csaba író (Roham 5) Hernádi Péter író (Roham 7) Iker Balázs műszaki szerkesztő (Roham 3) Irinu Artisjus író (Roham 2) Jenei Miklós író (Roham 1) Juhász Viktor író (Roham 3) Kapás Róbert író (Roham 3, 7) Kárpáti Tibor grafikus (Roham 5, 6, Sziget Különszám, 9) címlap (Roham 6) Kelemen Éva író (Roham 9) Keresztes Zsófia babakészítő (Roham 7) galéria (Roham 7) címlap (Roham 7) Kilfish grafikus (Roham 1) Kiskovács Eszter grafikus (Roham 5, 9) Kismarty-Lechner Zita grafikus (Roham 7) Kiss Ferenc író (Roham 9) Kleinheincz Csilla író (Roham 1, 3) Kókai János író (Roham 8) Kolozsvári Dorottya grafikus (Roham 1) Kolozsvári Zsófia író (Roham 1) Korchma Zsombor kiadó/főszerkesztő Kovács Agneta grafikus (Roham 1) Kökény Pál író (Roham 4) László Zoltán író (Roham 2) Magyarósi Éva író (Roham 9) Mezei Ildikó grafikus (Roham 7, 9) Mikó Csaba író (Roham 4, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) irodalmi szerkesztő (Roham 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Móra Zoltán író (Roham 7) Moldován (Zsíros) Zoltán Csaba kreatív szerkesztő (Roham 1, 2) blog Murányi Kristóf grafikus (Roham 9) Nagy Gyula grafikus (Roham 2) Nemes Z. Márió író (Roham 7) Németh Áron (Bruti) író (Roham 1, 2, 3) Oroszlány Balázs (Rorimack) író (Roham 1, 2, 3) Ortutay Péter író (Roham 4) Pál Tamás grafikus (Roham Sziget Különszám) Petrányi Zsolt író (Roham 4) Pintér András fordító (Roham Sziget Különszám) Poke1 AKA Labot grafikus (Roham 9) Rutkay Zsófia író (Roham 9) Sade grafikus (Roham 1) Sárközi Mihály író (Roham 3, 4) Simon Tibor grafikus (Roham 4) Sipos Zoltán irodalmi szerkesztő (Roham 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Sirály Dóri grafikus (Roham 7, 8, Sziget Különszám, 9) Slendri János író (Roham Sziget Különszám, 9) Somogyi György író (Roham 1, 2, 7, Sziget Különszám) Spielmann István író (Roham 2, 3, 5, 6, Sziget Különszám, 9) Stark Attila grafikus (Roham 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) galéria (Roham 4) lapterv (Roham 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Kulo City Stöckert Gábor (Stöki) író (Roham 3, 8) Szabó Balázs grafikus (Roham 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Szabó Róbert Csaba író (Roham 5, 9) Szabó Sándor (szs) író (Roham 4) Szabó Tamás író (Roham 8) Szalai-Burszán Balázs író (Roham 9) Szántói Krisztián grafikus (Roham 8) Szellár Zsigmond író (Roham 5, 7, 8, 9) Szőcs Henriette író (Roham 9) Szöllősi Géza galéria (Roham 5) grafikus (Roham 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) művészeti vezető (Roham 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Tamás Nándor író (Roham 8, Sziget Különszám) Tebeli Szabolcs (Brazil) grafikus (Roham 1, 2, 3, Sziget Különszám) kreatív szerkesztő (Roham 2) Tick Péter író (Roham 3) irodalmi szerkesztő (Roham 3, 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Trethon Juditt korrektor (Roham 4, 5, 6) Váradi Nagy Pál író (Roham 7) Varga Illés író (Roham 1, 2, 6, Sziget Különszám) irodalmi szerkesztő (Roham 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Vidák Zsolt grafikus (Roham 8, Sziget Különszám, 9) Viza Szilárd író (Roham 5) Zergényi Csongor író (Roham 8, Sziget Különszám)


Név 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60 61 62 63 64 65 66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99

Status Ábrai Barnabás (Geek) grafikus (Roham 1, 2, 3) képregény (Roham 2) Bakó Tamás grafikus (Roham 7, 8) Bakó Krisztián korrektor (Roham Sziget Különszám) Balogh József író (Roham 9) Baranyai (b) András grafikus (Roham 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) galéria (Roham 8) címlap (Roham 8) Benczur Zsuzsa Lapterv (7) Berecz Orsolya grafikus (Roham 1) Berta Ágnes grafikus (Roham 8) Blahó Borbála grafikus (Roham 4) BMZ grafikus (Roham 9) Borbély Zsófia író (Roham 6, 7, Sziget Különszám) Bugya Brigitta író (Roham 9) Csigás Gábor író (Roham 5, 6) Csontos Bernadett író (Roham 9) Deme László író (Roham 7, 8, 9) irodalmi szerkesztő (Roham 9) Dobos Tamás fénykép (Roham 7) Dóka Péter író (Roham 7) Dorcsinecz János grafikus (Roham 7, 8, 9) Emir író (Roham 9) Eötvös Gábor grafikus (Roham 3) Fákó Árpád grafikus (Roham 9) Faux 33 grafikus (Roham Sziget Különszám, 9) Fehér László (Marvin) író (Roham 3, 7, Sziget Különszám) Fejér-Dalos Péter író (Roham 8) Felki Ádám író (Roham 8) Földes András író (Roham 8) Futaki Attila címlap (Roham 3) grafikus (Roham 3, 4) művészeti vezető (Roham 3, 4) Füredi Tamás grafikus (Roham 8, Sziget Különszám, 9) Gángoly Attila író (Roham 5, 7) korrektor (Roham 7, 8, Sziget Különszám, 9) Győrffy László grafikus (Roham 5, 8, Sziget Különszám, 9) író (Roham 5, 7) Grossing Csaba író (Roham 9) Halász András korrektor (Roham 2, 3) Henk Csaba író (Roham 5) Hernádi Péter író (Roham 7) Iker Balázs műszaki szerkesztő (Roham 3) Irinu Artisjus író (Roham 2) Jenei Miklós író (Roham 1) Juhász Viktor író (Roham 3) Kapás Róbert író (Roham 3, 7) Kárpáti Tibor grafikus (Roham 5, 6, Sziget Különszám, 9) címlap (Roham 6) Kelemen Éva író (Roham 9) Keresztes Zsófia babakészítő (Roham 7) galéria (Roham 7) címlap (Roham 7) Kilfish grafikus (Roham 1) Kiskovács Eszter grafikus (Roham 5, 9) Kismarty-Lechner Zita grafikus (Roham 7) Kiss Ferenc író (Roham 9) Kleinheincz Csilla író (Roham 1, 3) Kókai János író (Roham 8) Kolozsvári Dorottya grafikus (Roham 1) Kolozsvári Zsófia író (Roham 1) Korchma Zsombor kiadó/főszerkesztő Kovács Agneta grafikus (Roham 1) Kökény Pál író (Roham 4) László Zoltán író (Roham 2) Magyarósi Éva író (Roham 9) Mezei Ildikó grafikus (Roham 7, 9) Mikó Csaba író (Roham 4, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) irodalmi szerkesztő (Roham 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Móra Zoltán író (Roham 7) Moldován (Zsíros) Zoltán Csaba kreatív szerkesztő (Roham 1, 2) blog Murányi Kristóf grafikus (Roham 9) Nagy Gyula grafikus (Roham 2) Nemes Z. Márió író (Roham 7) Németh Áron (Bruti) író (Roham 1, 2, 3) Oroszlány Balázs (Rorimack) író (Roham 1, 2, 3) Ortutay Péter író (Roham 4) Pál Tamás grafikus (Roham Sziget Különszám) Petrányi Zsolt író (Roham 4) Pintér András fordító (Roham Sziget Különszám) Poke1 AKA Labot grafikus (Roham 9) Rutkay Zsófia író (Roham 9) Sade grafikus (Roham 1) Sárközi Mihály író (Roham 3, 4) Simon Tibor grafikus (Roham 4) Sipos Zoltán irodalmi szerkesztő (Roham 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Sirály Dóri grafikus (Roham 7, 8, Sziget Különszám, 9) Slendri János író (Roham Sziget Különszám, 9) Somogyi György író (Roham 1, 2, 7, Sziget Különszám) Spielmann István író (Roham 2, 3, 5, 6, Sziget Különszám, 9) Stark Attila grafikus (Roham 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) galéria (Roham 4) lapterv (Roham 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Kulo City Stöckert Gábor (Stöki) író (Roham 3, 8) Szabó Balázs grafikus (Roham 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Szabó Róbert Csaba író (Roham 5, 9) Szabó Sándor (szs) író (Roham 4) Szabó Tamás író (Roham 8) Szalai-Burszán Balázs író (Roham 9) Szántói Krisztián grafikus (Roham 8) Szellár Zsigmond író (Roham 5, 7, 8, 9) Szőcs Henriette író (Roham 9) Szöllősi Géza galéria (Roham 5) grafikus (Roham 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) művészeti vezető (Roham 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Tamás Nándor író (Roham 8, Sziget Különszám) Tebeli Szabolcs (Brazil) grafikus (Roham 1, 2, 3, Sziget Különszám) kreatív szerkesztő (Roham 2) Tick Péter író (Roham 3) irodalmi szerkesztő (Roham 3, 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Trethon Juditt korrektor (Roham 4, 5, 6) Váradi Nagy Pál író (Roham 7) Varga Illés író (Roham 1, 2, 6, Sziget Különszám) irodalmi szerkesztő (Roham 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, Sziget Különszám, 9) Vidák Zsolt grafikus (Roham 8, Sziget Különszám, 9) Viza Szilárd író (Roham 5) Zergényi Csongor író (Roham 8, Sziget Különszám)


képek: 1. Pluralica/128. oldal Maarit Murka: Kunst macht frei, 2007, olaj, plexiüveg, 130 x 180 cm 2. Pluralica/67. oldal Asko Künnap: A mágus fiatal férfiként (Maag noore mehena), 65 x 65 cm, vegyes technika 3. Pluralica/393. oldal Markus Kasemaa: Sebhelyes lány (Armidega tüdruk), 2006–2007, akril, digitális nyomat 4. Pluralica/196. oldal Kaido Ole: Sebesség III (Speed III), 2004, olaj, vászon, egyenként 40 x 40 cm 5. Pluralica/143. oldal Maarit Murka: Ullu-elo VII, 2007, olaj, vászon, 180 x 100 cm 6. Pluralica/343. oldal Peeter Allik: Konkrét megoldások (Konkreetsed lahendused), 1996, linómetszet, 60 x 80 cm 7. Pluralica/212. oldal Peeter Laurits: A madarak Szent Sebestyénhez beszélnek (Linnud jutlustavad Püha Sebastianile), 2003, digitális nyomat

1.

5.

Legalábbis azóta, hogy 90 környékén ők is felszabadultak. A Pluralica folyóirat ugyanis 428 (!) színes oldalon vezet végig minden olvasót mindazon, amit a szerkesztők az elmúlt húsz év észt alkotásaiból bemutatásra érdemesnek találtak. Mint az oldalszám is mutatja, ez inkább könyv, antológia és aligha nevezhető egyszerű folyóiratnak. Ez az észtek dicsérete is lehet, hiszen nem fértek bele a szerkesztők a megszokott száz oldal körüli terjedelembe. A kötet színvonalát a magas oldalszám nem rontja, inkább megdöbbentő erejűvé növeli. Szinte megtéveszti az olvasót, hogy nem is magyar lapot, hanem valamilyen német művészalbumot lapozgat.

2.

3.

Pedig a Pluralicát ízig-vérig magyarok készítik. Szegedi vagányok, plusz egy precíz és megszállott grafikus, aki több mint 400 oldalon vezette végig az egységes és mindig izgalmas designt. A tördelés ennek köszönhetően szellős, minden szöveg kortárs észt képzőművészek alkotásaival van illusztrálva. Az oldalak ettől izgalmas képi világot kapnak, sok a lapokon áthúzódó alkotás is. A figyelem így aztán nem lankad, a legtöbb anyag provokatív, és már-már azt kezdjük érezni, hogy Észtországban vagányabb, izgalmasabb világot építenek maguk köré a képzőművészek, mint mi magyarok. A szerkesztők szándéka szerint a Pluralica célja a hazai kultúra szempontjából periférián kezelt népek (most elsőként az észt) és a magyar kultúra közötti híd építése. Ez biztosan sikerül neki, mert az olvasó soha olyan hévvel nem vágyik a Baltikumba, mint amikor ezt a lapot forgatja. Olyan bő, olyan igényes, hogy szinte már túlzásnak tűnik, és abban reménykedik az olvasó, hogy a szerkesztők veszik a fáradtságot, és elkészítik egyszer a „Magyar” Pluralicát is, ami a 90-es évek elejétől hasonló igénnyel és színvonalon veszi górcső alá a magyar kultúra újdonságait. A szerkesztők ehhez képest meglepően szerények, halk szavúak, mintha nem is tudnák, mit hoztak létre. Nem szörnyet, az biztos, és reméljük, lesz erejük a folytatáshoz. Pluralica 428 oldal, színes Főszerkesztő: Lőrincz Gergely Design: Horváth Ferenc 7.

4.

6.


képek: 1. Pluralica/128. oldal Maarit Murka: Kunst macht frei, 2007, olaj, plexiüveg, 130 x 180 cm 2. Pluralica/67. oldal Asko Künnap: A mágus fiatal férfiként (Maag noore mehena), 65 x 65 cm, vegyes technika 3. Pluralica/393. oldal Markus Kasemaa: Sebhelyes lány (Armidega tüdruk), 2006–2007, akril, digitális nyomat 4. Pluralica/196. oldal Kaido Ole: Sebesség III (Speed III), 2004, olaj, vászon, egyenként 40 x 40 cm 5. Pluralica/143. oldal Maarit Murka: Ullu-elo VII, 2007, olaj, vászon, 180 x 100 cm 6. Pluralica/343. oldal Peeter Allik: Konkrét megoldások (Konkreetsed lahendused), 1996, linómetszet, 60 x 80 cm 7. Pluralica/212. oldal Peeter Laurits: A madarak Szent Sebestyénhez beszélnek (Linnud jutlustavad Püha Sebastianile), 2003, digitális nyomat

1.

5.

Legalábbis azóta, hogy 90 környékén ők is felszabadultak. A Pluralica folyóirat ugyanis 428 (!) színes oldalon vezet végig minden olvasót mindazon, amit a szerkesztők az elmúlt húsz év észt alkotásaiból bemutatásra érdemesnek találtak. Mint az oldalszám is mutatja, ez inkább könyv, antológia és aligha nevezhető egyszerű folyóiratnak. Ez az észtek dicsérete is lehet, hiszen nem fértek bele a szerkesztők a megszokott száz oldal körüli terjedelembe. A kötet színvonalát a magas oldalszám nem rontja, inkább megdöbbentő erejűvé növeli. Szinte megtéveszti az olvasót, hogy nem is magyar lapot, hanem valamilyen német művészalbumot lapozgat.

2.

3.

Pedig a Pluralicát ízig-vérig magyarok készítik. Szegedi vagányok, plusz egy precíz és megszállott grafikus, aki több mint 400 oldalon vezette végig az egységes és mindig izgalmas designt. A tördelés ennek köszönhetően szellős, minden szöveg kortárs észt képzőművészek alkotásaival van illusztrálva. Az oldalak ettől izgalmas képi világot kapnak, sok a lapokon áthúzódó alkotás is. A figyelem így aztán nem lankad, a legtöbb anyag provokatív, és már-már azt kezdjük érezni, hogy Észtországban vagányabb, izgalmasabb világot építenek maguk köré a képzőművészek, mint mi magyarok. A szerkesztők szándéka szerint a Pluralica célja a hazai kultúra szempontjából periférián kezelt népek (most elsőként az észt) és a magyar kultúra közötti híd építése. Ez biztosan sikerül neki, mert az olvasó soha olyan hévvel nem vágyik a Baltikumba, mint amikor ezt a lapot forgatja. Olyan bő, olyan igényes, hogy szinte már túlzásnak tűnik, és abban reménykedik az olvasó, hogy a szerkesztők veszik a fáradtságot, és elkészítik egyszer a „Magyar” Pluralicát is, ami a 90-es évek elejétől hasonló igénnyel és színvonalon veszi górcső alá a magyar kultúra újdonságait. A szerkesztők ehhez képest meglepően szerények, halk szavúak, mintha nem is tudnák, mit hoztak létre. Nem szörnyet, az biztos, és reméljük, lesz erejük a folytatáshoz. Pluralica 428 oldal, színes Főszerkesztő: Lőrincz Gergely Design: Horváth Ferenc 7.

4.

6.


Vidák Zsolt „Készítsen három képből álló sorozatot arról a szituációról, melyben éppen van. Kevés szöveg lehetséges.” Így szólt pongyolán egy feladatkiírás az egyetemi felvételin valahány évvel ezelőtt. Persze, az Iparon.

Bizony, kevesen mernek egy felvételin ennyi cinizmussal, iróniával, ennyire, tartalmi értelemben „sötéten” fogalmazni. Vidák Zsolt mert, és bejött. Bejutott végre, túl egy másik főiskolán, a Corvin Rajziskola grafika kurzusán, túl egy sikertelen felvételin.

Második kép: Kedvetlen felvételiző még kiábrándultabban a folyosón, kávéspoharát csalódottan két ujjal fogva. Szöveg: „Szart se ér…”

Azon kevesek egyike, akikkel azonnal kollégaként lehetett együtt dolgozni, éretten, szinte már „készen”, mégis fáradhatatlanul csiszolta a technikákat, a stílust, közben pénzért is dolgozott, sikeresen beépült a gyakran „használt” bélyegtervezők közé, azonnal publikus minőségben tervezett már az első időktől, s nagyon bölcsen diplomamunkáját Platón védőbeszédjére tette, mint koronát, egy erős képzavarral élve direkt. Mára nemzetközi porondon is sikeres illusztrátor.

Harmadik kép: Görnyedten asztalnál ülő felvételiző ecsetjét épp a kávéspohárban lévő vízbe mártva… Szöveg: „Talán a pohár jó…”

Ez most olyan lett, mint egy ajánlás, ezért a végére azt írom, hogy nagyon büszke is vagyok rá!

Első kép: Motiválatlan, fáradtan görnyedt felvételiző mappával, kis automatából való kávéval a kezében, folyosón. Szöveg: „Talán ez a kávé segít…”

Pálfi György László, tanár

114


Vidák Zsolt „Készítsen három képből álló sorozatot arról a szituációról, melyben éppen van. Kevés szöveg lehetséges.” Így szólt pongyolán egy feladatkiírás az egyetemi felvételin valahány évvel ezelőtt. Persze, az Iparon.

Bizony, kevesen mernek egy felvételin ennyi cinizmussal, iróniával, ennyire, tartalmi értelemben „sötéten” fogalmazni. Vidák Zsolt mert, és bejött. Bejutott végre, túl egy másik főiskolán, a Corvin Rajziskola grafika kurzusán, túl egy sikertelen felvételin.

Második kép: Kedvetlen felvételiző még kiábrándultabban a folyosón, kávéspoharát csalódottan két ujjal fogva. Szöveg: „Szart se ér…”

Azon kevesek egyike, akikkel azonnal kollégaként lehetett együtt dolgozni, éretten, szinte már „készen”, mégis fáradhatatlanul csiszolta a technikákat, a stílust, közben pénzért is dolgozott, sikeresen beépült a gyakran „használt” bélyegtervezők közé, azonnal publikus minőségben tervezett már az első időktől, s nagyon bölcsen diplomamunkáját Platón védőbeszédjére tette, mint koronát, egy erős képzavarral élve direkt. Mára nemzetközi porondon is sikeres illusztrátor.

Harmadik kép: Görnyedten asztalnál ülő felvételiző ecsetjét épp a kávéspohárban lévő vízbe mártva… Szöveg: „Talán a pohár jó…”

Ez most olyan lett, mint egy ajánlás, ezért a végére azt írom, hogy nagyon büszke is vagyok rá!

Első kép: Motiválatlan, fáradtan görnyedt felvételiző mappával, kis automatából való kávéval a kezében, folyosón. Szöveg: „Talán ez a kávé segít…”

Pálfi György László, tanár

114



RoHAM 10