6 | W hat Can the Fossil Record Tell Us about Human Origins? 117
What Is Hominin Evolution? 118
Who Were the First Hominins (6–3 mya)? 118
Who Were the Later Australopiths (3–1.5 mya)? 125
How Can Anthropologists Explain the Human Transition? 128
What Do We Know about Early Homo (2.4–1.5 mya)? 129
Who Was Homo Erectus (1.8–0.3 mya)? 132
What Happened to Homo Erectus? 136
How Did Homo Sapiens Evolve? 136
Who Were the Neanderthals (230,000–27,000 Years Ago)? 139
What Do We Know about the Tool Tradition and Culture of the Middle Paleolithic/Middle Stone Age? 142
What Do We Know about Anatomically Modern Humans (200,000 Years Ago to Present)? 145
What Do We Know about the Upper Paleolithic/Late Stone Age (40,000?–10,000 Years Ago)? 148
What Happened to the Neanderthals? 149
How Many Kinds of Upper Paleolithic/Late Stone Age Cultures Were There? 151
Where Did Modern Homo Sapiens Migrate in Late Pleistocene Times? 155
Two Million Years of Human Evolution 158
Chapter Summary 159
For Review 160
Key Terms 161
Suggested Readings 161
FOCUS On FOUR F IEld S Biological Anthropology: Bioarchaeology and the Analysis of Human Remains 162
7 | How Do We Know about the Human Past? 166
What Is Archaeology? 167
How Do Archaeologists Interpret the Past? 174
Whose Past Is It? 180
Plundering the Past 183
Contemporary Trends in Archaeology 185
Chapter Summary 191
For Review 192
Key Terms 193 Suggested Readings 193
FOCUS On FOUR F IEld S Archaeology: dating Methods in Archaeology and Paleoanthropology 194
8 | W hy Did Humans Settle Down, Build Cities, and Establish States? 201
How Is the Human Imagination Entangled with the Material World? 202
Is Plant Cultivation a Form of Niche Construction? 204
How Do Anthropologists Explain the Origins of Animal Domestication? 208
How Do Anthropologists Explain the Development of Domestication? 211
How Did Domestication, Cult ivation, and Sedentism Begin in Southwestern Asia? 212
What Were the Consequences of Domestication and Sedentism? 217
How Do Anthropologists Define Social Complexity? 220
What Is the Archaeological Evidence for Social Complexity? 222
How Can Anthropologists Explain the Rise of Complex Societies? 225
Chapter Summary 233
For Review 234
Key Terms 235 Suggested Readings 235
9 | W hy Is Understanding Human Language Important? 236
How Do We Communicate without Language? 237
How Are Language and Culture Related? 240
What Makes Human Language Distinctive? 244
What Does It Mean to “Learn” a Language? 245
What Happens When Languages Come into Contact? 250
What Is Linguistic Inequality? 251
How Do Issues of Language Use and Gender Intersect? 256
What Is Lost If a Language Dies? 257
How Are Language and Truth Connected? 261
Chapter Summary 262
For Review 262
Key Terms 263 Suggested Readings 263
FOCUS On FOUR F IEld S linguistic Anthropology: Components of language 264
10 | How Do We Make Meaning? 270
What Is Play? 271
What Is Art? 274
What Is Myth? 279
What Is Ritual? 282
How Are World View and Symbolic Practice Related? 285
What Are Symbols? 287
What Is Religion? 287
World Views in Operation: Two Case Studies 291
How Do People Maintain and Change Their World View? 295
How Are World Views Used as Instruments of Power? 297
Chapter Summary 299 For Review 300
Key Terms 301
Suggested Readings 301
11 | W hy Do Anthropologists Study Economic Relations? 3 02
How Do Anthropologists Study Economic Relations? 303
How Do Anthropologists Study Production, Distribution, and Consumption? 305
How Are Goods Distributed and Exchanged? 305 Does Production Drive Economic Activities? 308
Why Do People Consume What They Do? 311
The Anthropology of Food and Nutrition 319 Chapter Summary 321 For Review 322
Key Terms 322
Suggested Readings 322
12 | How Do Anthropologists Study Political Relations? 324
How Are Culture and Politics Related? 325
How Do Anthropologists Study Politics? 326
How Are Politics, Gender, and Kinship Related? 335
How Are Immigration and Politics Related in the New Europe? 337
Hidden Transcripts and the Power of Reflection 342
Chapter Summary 346
For Review 346
Key Terms 347
Suggested Readings 347
13 | W here Do Our Relatives Come From and Why Do They Matter? 348
What Is Kinship? 349
What Is the Role of Descent in Kinship? 352
What Roles Do Lineages Play in Descent? 353
What Are Kinship Terminologies? 359
What Is Adoption? 360
How Are New Reproductive Technologies Changing Western Concepts of Kinship? 361
How Do We Define Marriage? 362
What Is a Family? 371
How Are Families Transformed over Time? 374
How Does International Migration Affect the Family? 375
How Are Sexual Practices Organized? 379
Sexuality and Power 383
Chapter Summary 383
For Review 384
Key Terms 385
Suggested Readings 385
FOCUS On FOUR F IEld S Cultural Anthropology: Ethnographic Methods 386
14 | W hat Can Anthropology Tell Us about Social Inequality? 392
Inequality and Structural Violence in Haiti 394
Gender 396
Class 397
Caste 399
Race 403
Ethnicity 410
Nation and Nationalism 414
Chapter Summary 423
For Review 424
Key Terms 425
Suggested Readings 425
15 | W hat Can Anthropology Tell Us about Globalization? 426
What Happened to the Global Economy after the Cold War? 427
Cultural Processes in a Global World 428
How Does Globalization Affect the Nation-State? 433
Are Human Rights Universal? 4 40
Cultural Imperialism or Cultural Hybridity? 4 48
Can We Be at Home in a Global World? 452
Why Study Anthropology? 455
Chapter Summary 457
For Review 458
Key Terms 459
Suggested Readings 459
Glossary 460
References 468
Credits 485
Index 488
Preface
This original US version of this book emerged out of Robert Lavenda’s and Emily Schultz’s increasing dissatisfaction with all the available general anthropology texts. The authors found that these texts either overwhelmed beginning students with detail and the sheer volume of material or else provided overly brief introductions that failed to convey the richness of the field. They therefore set out to write a book that introduces this broad field concisely yet thoroughly, providing diverse perspectives and examples to foster not only an appreciation of anthropology but also a deeper engagement with it—one that helps students better understand themselves and the world around them. Anthropology professors (and their students) needed a general anthropology text that struck the right balance, fit into a 15-week semester, and came with a complete package of ancillary materials.
In preparing this first Canadian edition, Cynthia Zutter has focused on two central themes, both of which Lavenda and Schultz strongly support. First, she has incorporated Canadian ideas and practices in as many ways as possible. Throughout the text, she has added discussions that focus on Canadian topics such as multiculturalism, bilingualism, samesex marriage, and cultural resource management. She has also included many examples from across Canada, covering concerns such as how Canadian laws and policies affect people’s everyday lives, how ethnicity and indigeneity are recognized, how Indigenous languages are being revitalized, and how French is being preserved in Acadia. In addition, Zutter has incorporated a wide variety of anthropological research carried out by Canadian anthropologists, both within Canada and in other regions—from Madagascar to Taiwan to Brazil. Second, like previous US editions of this text, this Canadian edition continues to address the central issues of the discipline, highlighting the controversies and commitments that shape contemporary anthropology in North America and around the world, and that make it interesting and exciting.
Approach
This book may be concise, but we cover the field effectively. We take a question-oriented approach that illuminates major concepts for students and shows them the relevance of anthropology in today’s world. Structuring each chapter around an important question and its subquestions, we explore what it means to be human, incorporating answers from all four major subfields of anthropology—biological anthropology, archaeology, linguistic anthropology, and cultural anthropology—as well as from applied anthropology. We have made every effort to provide a balanced perspective, both in the level of detail we present and in our coverage of the major subfields.
The questioning approach not only sparks curiosity but orients students’ reading and comprehension of each chapter, highlighting the concepts every student should take away from a general anthropology course. For example, students need to know about evolutionary theory, human variation, and the biological, social, and cultural critique of the concept of race, since knowledge in these areas is one of the great achievements of the discipline of anthropology. No other discipline (and possibly no other course) will teach about these matters the way anthropologists do, focusing on the idea of humans as biocultural organisms. Students need to know about the fossil evidence for the evolution of Homo sapiens, which they are not likely to learn about elsewhere. Students need to know what archaeology can tell us about the human past, as well as what ethnography can teach us about social complexity and inequality. They need to know that culture is more than just cultural festivals, regional foods, and interesting traditional costumes. They need to know about language and cognition and the central role of learning and play in human development. They need to understand the wellsprings of human creativity and imagination. It is valuable for them to see the many forms of human relatedness, and how people organize themselves. They need to know about globalization from
the bottom up and not just the top down. They need to see how all the subfields of anthropology together can provide important, unique insights into all these topics, and how anthropology can provide a vital foundation for their university education.
The world we face as anthropologists has changed dramatically in the last quarter century, and anthropology has changed, too. We have always felt it necessary to present students with a view of what contemporary anthropologists are doing; we therefore address the most current issues in the field and have thoroughly updated the text accordingly for this edition. Students will take away from the book an appreciation of how these areas of specialization have developed over time, and how they contribute to our understanding of the world in the twenty-first century.
Organization
Divided into fifteen chapters and four “Focus” features, this book is the ideal length for a one-semester course. Chapters 1 and 2 introduce the entire field and the concept of culture, which intersects all aspects of the discipline of anthropology. Following this comprehensive introduction, six chapters are devoted to biological anthropology and archaeology: evolutionary theory (Chapter 3); human variation (Chapter 4); the primates (Chapter 5); the fossil record and human origins (Chapter 6); the human past (Chapter 7); and the first farmers, cities, and states (Chapter 8). Topics in linguistic and cultural anthropology are covered in chapters
Acknowledgements
My thanks goes out to all of the many people who helped me throughout the development of this Canadian edition of Robert Lavenda and Emily Schultz’s Anthropology: What Does It Mean to Be Human? The editors at Oxford University Press have been a pleasure to work with, especially Tanuja Weerasooriya and Janice Evans, both of whom were patient and provided sage advice as they guided me through the creation of this project, and the entire production team. As well, I would like to extend a note of
on language and communication (Chapter 9); symbolic practices (Chapter 10, covering play, art, myth, ritual, and religion); economics (Chapter 11); politics (Chapter 12); kinship, marriage, and sexuality (Chapter 13); social inequality (Chapter 14, covering gender, class, caste, race, ethnicity, and nationalism); and globalization (Chapter 15). Throughout, the book incorporates discussions of indigeneity and gender, while paying special attention to issues of power and inequality in Canada and the contemporary world.
In the Canadian edition, Zutter placed the chapter on culture immediately after the introductory chapter to highlight the important role that culture plays in all aspects of anthropology, including biological anthropology and archaeology. She has also included additional emphasis on the biocultural nature of human organisms throughout, to facilitate the integration of biological and cultural approaches in anthropology.
In addition, brief “Focus” features (after chapters 6, 7, 9, and 13) explore key concerns, methods, and approaches within each of the four major subfields of anthropology in greater depth, focusing on bioarchaeology and the stories that our skeletons hold (biological anthropology); methods for dating archaeological remains and hominin fossils (archaeology); the study of language use and the components of language (linguistic anthropology); and ethnographic methods commonly used in fieldwork (cultural anthropology).
—Robert H. Lavenda, Emily A. Schultz, and Cynthia Zutter
gratitude to Caroline Starr, who initiated and championed this project from its initial stages. Editorial assistance was provided by Rose Lorentzen, whose organizational skills were extremely helpful. My students at MacEwan University guided the project with their valuable comments and suggestions. In addition, I’d like to extend my gratitude to Robert Lavenda and Emily Schultz for providing me with such a wonderful opportunity to combine their exceptional textbook with Canadian content.
Individual contributions from Canadian anthropologists form some of the key additions to this text, and I am grateful to those who provided personal e xplanations of their current research. My thanks goes out to Michel Bouchard, Carly Dokis, Linda Fedigan, Jennifer Lui, April Nowell, Christine Schreyer, Sarah Shulist, Kisha Supernant, and Andrew Walsh. I appreciate their generosity in sharing their work for this project.
I would also like to extend my thanks to the following reviewers, as well as those who wish to remain anonymous:
Alexis Dolphin, Western University
Maciej Domanski, Dawson College
Nick Gabrilopoulos, Dawson College
Michael Gregg, Mount Allison University
Helen R. Haines, Trent University
David Hopwood, Vancouver Island University
Nicole Kilburn, Camosun College
Erin McGuire, University of Victoria
Hugh McKenzie, MacEwan University
Mark Prentice, Vanier College
Robbyn Seller, John Abbott College
Tara Tudor, Camosun College
Their insightful comments and suggestions contributed to the outcome of this Canadian edition.
This edition is dedicated to my family, including my siblings and my children, Kris, Troy, and Matthew. Their support and understanding throughout this process has been enduring. I am grateful to my husband, Mike, as well, for sharing in my journey as a Canadian anthropologist.
—Cynthia Zutter
From the Publisher
Oxford University Press is delighted to present the first Canadian edition of Anthropology: What Does It Mean to Be Human? This thought-provoking work offers an informative, practical, and comprehensive introduction to the discipline—one that not only reveals the richness of anthropological study but also fosters a deeper understanding of the many factors shaping human experience. Discussing issues and examples from across the globe, this engrossing text shows Canadian students the relevance of anthropology in today’s world—both at home and abroad.
Key Features
11
Why Do Anthropologists Study Economic Relations?
A questions-oriented approach. Structuring each chapter around an important question and its subquestions, the authors illuminate major concepts, incorporating answers from the main subfields of anthropology—biological anthropology, archaeology, linguistic anthropology, and cultural anthropology—as well as applied anthropology. This engaging approach sparks students’ curiosity while focussing their learning around key topics in the field.
vegetable market in Chichicastenango, Guatemala. Photo: AWL Images/Getty Images
The ritual frame is more rigid than the play frame. Consequently, ritual is the most stable liminal domain, whereas play is the most flexible. Players can move with relative ease into and out of play, but such is not the case with ritual.
Finally, play usually has little effect on the social order of ordinary life; as a result, play can safely create a wide range of commentary on the social order. Ritual is different: its role is explicitly to maintain the status quo, including the prescribed ritual transformations. Societies differ in the extent to which ritual behaviour alternates with everyday, non-ritual behaviour. When nearly every act of everyday life is ritualized and other forms of behaviour are strongly discouraged, we sometimes speak of orthopraxy (“correct practice”).
Traditionally observant Jews and Muslims, for example, lead a highly ritualized daily life, attempting from the moment they awaken until the moment they fall asleep to carry out even the humblest of activities in a manner that is ritually correct. In their view, ritual correctness is the result of God’s law, and it is their duty and joy to conform their every action to God’s will.
Margaret Drewal (1992) argues that, at least among the Yoruba, play and ritual overlap (see EthnoProfile 10.3: Yoruba on page 287). Yoruba rituals combine spectacle, festival, play, sacrifice, and so on and integrate diverse media—music, dance, poetry, theatre, sculpture (Drewal 1992, 198). They are events that require improvisatory, spontaneous individual moves; as a result, the mundane
FigurE 10.8
| A crowd of hockey fans cheers on Team Canada during the 2010 Winter Olympic Games in Vancouver. These kinds of mass public events can create a feeling of communitas in today’s nation-states.
order is not only inverted and reversed but may also be subverted through power play and gender play. For example, gender roles are rigidly structured in Yoruba society. Yoruba rituals, however, allow some cross-dressing by both men and women, providing institutionalized opportunities for men and women to cross gender boundaries and to express the traits that the Yoruba consider to be characteristic of the opposite sex, sometimes as parody but sometimes seriously and respectfully (Drewal 1992, 190).
Anthropology: What does it mean to be Human?
How Are World View and Symbolic Practice Related?
difficult. The ethnographic evidence suggests that matrilineages must be examined on a case-by-case basis.
Our previous discussions of language, play, art, myth, and ritual provided an overview of some of the ways human beings use culture to construct rich understandings of everyday experiences. In this section, we build on those insights and describe how human beings use cultural creativity to make sense of the wider world on a more comprehensive scale as they construct encompassing pictures of reality called world views
The Haida of Canada’s northwest coast are a matrilineal people (see EthnoProfile 13.2: Haida), with each matrilineage belonging to either the Raven or the Eagle k’waalaa (clan). Strong feelings of reciprocity and social responsibility exist between the Ravens and the Eagles, and membership in a particular matrilineage and its k’waalaa shapes individuals’ identities as well as social relationships (Krmpotich 2010). The Haida use matrilineal identity to navigate such matters as their
EthnoProfile 13.2
world views Encompassing pictures of reality created by the members of societies.
Haida region: Northwest coast of North America
Nation: Canada
Population: 60,000 environment: Maritime, cool
Livelihood: Fishing, whaling, collecting plants
Political organization: Traditionally, clans, public consensus; today, a tribal council within a modern nation-state
For more information: Boelscher, Marianne. 1988. The Curtain within: Haida Social and Political Discourse Vancouver: University of British Columbia Press.
FiGure 13.6 | Haida wear crests to physically represent the matrilineages to which they belong. Here, Haida elders wear full ceremonial regalia at the dedication ceremony for a new canoe on Graham Island, part of the Queen Charlotte Islands in British Columbia.
participation in potlatches, their use of property, whom they should marry, their social status, and whom they can ask for economic support. As all things in Haida society are either owned by or a part of either the Raven or the Eagle k’waalaa, belonging to a matrilineage is both humbling and empowering.
A Haida matrilineage can be thought of as a broad network of families linked through ancestry, property, and common social responsibilities. The most closely related members of a matrilineage tend to share the strongest bonds, which are based on love, friendship, history, obligations, shared work, and commitment. Indeed, matrilineal kin form the basis of each person’s sense of family, and they play integral roles in major life events—for example, by leading rites of passage; by preparing feasts, potlatches, weddings, and other celebrations; and by mourning the deceased (Krmpotich 2010, 162). At the same time, individuals are generally encouraged to marry outside of their k’waalaa a practice that facilitates non-matrilineal kinship bonds (e.g., between children and fathers).
Haida often wear crests to represent the matrilineage to which they belong. The designs of these crests are owned and inherited by members of the k’waalaa to which they correspond, and they can be painted or embroidered onto garments and even tattooed onto a person (Figure 13.6). These material expressions perpetuate a sense of belonging and continuity of family and lineages. A significant factor in Haida kinship is the relationships between the living and the dead. Ancestors are often considered as guides for the living, providing opportunities and companionship.
Canadian focus. An array of Canadian examples makes the text highly relevant and accessible to students in Canada. Canadian scholarship and perspectives throughout also give readers insight into the many Canadian contributions to the field.
orthopraxy “Correct practice”; the prohibition of deviation from approved forms of behaviour.
206 Anthropology: What does it mean to be Human?
Figure 8.2 | Industrial agriculture converts acres of habitat into a uniform agroecology for growing commercial crops. These constructed niches offer protection from disease, drought, and insect infestations that the plants would be highly susceptible to in other environments. Canola, one of Canada’s most economically valuable crops, is planted and harvested on more than 5 million hectares of land across the country.
For a discussion of how sedentism and agricultural practices contributed to the spread of malaria-carrying mosquitoes in tropical regions, see Chapter 4, pp. 75–6.
patterns of habitation experienced by earlier hominins. It is important to recognize that people do not have to become farmers to become sedentary. The sedentary adaptations of the Indigenous peoples of the northwest coast of Canada (e.g., the Haida people of Haida Gwaii) depended not on agriculture but on seasonally re-occurring salmon runs. These reliable sources of food were “harvested” as regularly as crops but involved
Figure 8.3 | In Australia, hunter-gatherers burn vegetation to encourage the growth of certain types of plants.
901286_08_Ch08.indd
minimal ecological interference and no processes of domestication.
Sedentism is probably more usefully understood as a consequence of humans choosing to depend on resources in particular kinds of constructed niches. Sedentism is a key element that modifies the selection pressures of those who come to depend on subsistence resources in a fixed location, be it a riverbank or a cultivated field or a pasture.
Human beings who farm for a living are often able to support larger populations as they buffer themselves against periodic famine. At the same time, they are vulnerable to a variety of new selection pressures brought about by
Avery popular term these days is globalization. But what does it mean? In this chapter, we will look at how anthropologists study globalization by following global flows of information, people, and commodities. You will learn how anthropologists approach debates about such contemporary matters as international migration, multiculturalism, and human rights. We will also show how cultural anthropology’s traditional ethnographic focus can make unique contributions to our understanding of globalization.
I n this chapter, we take up again the story of relations between the West and the rest of the world, how those relations have changed over the last fifty or so years, and with what consequences. We look at ourselves as much as we look at the traditional subjects of anthropological research.
What Happened to the Global Economy after the Cold War?
In 1989, the Cold War came to an end. The Soviet Union and its satellite states collapsed, and China began to encourage some capitalist economic practices. These radical changes in the global political economy left no part of the world unaffected. For some, this period of uncertainty offered a chance to challenge long-unquestioned truths about development and underdevelopment that had guided
government policies throughout the Cold War. From new social movements such as the rondas campesinas of Peru to squatter movements in cities to movements defending the rights of women and various minority groups to movements to preserve rain forests, people attempted to construct entirely new social institutions that often bypassed national governments or development agencies (see Figure 15.1). Anthropologist Arturo Escobar (1992) argued that the new social movements in Latin America were struggles over meanings as well as over material conditions.
This work promoted the hope that new social movements might succeed in promoting less exploitative forms of society in generations to come. But the world toward which such arguments were aimed was already disappearing. The breakdown of communism led to a crisis of confidence among many who had been inspired by key tenets of Marxist thought. At the same
Global approach. Providing a broad context for analysis, the text features examples from around the world, includes a substantial chapter on globalization, and highlights how the spread of capitalism has drastically shaped how people everywhere live their lives.
Map 15.1 | Location of societies whose EthnoProfiles appear in Chapter 15.
heavy psychological burden of separation. Although he might be working in a hotel in New York, for example, the husband was still the breadwinner and the main decision maker in the household. He communicated by visits, letters, and occasional telephone calls. Despite
370 Anthropology: What does it mean to be Human?
In Their Own Words
Dowry Too High. Lose Bride and Go to Jail
In some parts of the world, discussions of bridewealth or dowry seem so divorced from reality as to appear “academic.”
But elsewhere, these topics remain significant indeed. In May 2003, news media all over the world reported the story of a bride in India who called the police when a battle erupted over demands for additional dowry payments at her wedding. The New York Times reports.
Noida, India, 16 May—The musicians were playing, the 2000 guests were dining, the Hindu priest was preparing the ceremony, and the bride was dressed in red, her hands and feet festively painted with henna.
Then, the bride’s family says, the groom’s family moved in for the kill. The dowry of two televisions, two home theatre sets, two refrigerators, two air-conditioners, and one car was too cheap. They wanted $25,000 in rupees, now, under the wedding tent.
As a free-for-all erupted between the two families, the bartered bride put her hennaed foot down. She reached for the royal blue cellphone and dialed 100. By calling the police, Nisha Sharma, a 21-year-old computer student, saw her potential groom land in jail and herself land in the national spotlight as India’s new overnight sensation.
“Are they marrying with money, or marrying with me?” Ms Sharma asked today, her dark eyes glaring under arched eyebrows. In the next room a fresh wave of reporters waited to interview her, sitting next to the unopened boxes of her wedding trousseau.
After fielding a call from a comic-book artist who wanted to bring her act of defiance last Sunday night to a mass market, she said, “I’m feeling proud of myself.”
the strains of migration, moreover, the divorce rate was actually slightly lower in migrant families than in families whose members never migrated. This was in part because the exchange of information between Los Pinos and New York was both dense and frequent but also because strong ties of affection connected many couples. Finally, “the goal of the overwhelming majority of the migrants [from Los Pinos] I spoke with was permanent return to the Dominican Republic. Achievement of this goal was hastened by sponsoring the migration of dependents, both wives and children, so that they could work and save as part of the reconstituted household in the United States” (Georges 1990, 201). This pressure also helped keep families together.
“It Takes Guts to Send Your Groom Packing,” a headline in The Times of India read.
Rashtriya Sahara, a major Hindi daily, said in a salute, “Bravo: We’re Proud of You.”
“She is being hailed as a New Age woman and seen as a role model to many,” the newspaper Asian Age wrote next to a front-page drawing of Ms Sharma standing in front of red and green wedding pennants while flashing a V sign to cameras and wearing a sash over her blue sari with the words Miss Anti-Dowry
“This was a brave thing for a girl dressed in all her wedding finery to do,” said Vandana Sharma, president of the Women’s Protection League, one of many women’s rights leaders and politicians to make a pilgrimage this week to this eastern suburb of Delhi. “This girl has taken a very dynamic step.” India’s new 24-hour news stations have
In recent years, the Internet has come to play an increasingly important role in the lives of families that are separated by migration, education, work, and so on. Daniel Miller and Don Slater (2000) studied Internet use in Trinidad, finding that email and instant messaging have considerably strengthened both nuclear and extended families, allowing closer relations between distant parents and children, among siblings, and among other relatives.
Anthropology in the Contemporary World
Caring for Infibulated Women Giving Birth in Norway
Female genital cutting (FGC) has generated enormous publicity—and enormous conflict. Coping with this practice across difference is complex. People in Western societies often have very little grasp of how the operation fits into the cultural practices of those who perform it.
Even women from societies with the tradition find themselves on opposing sides: Some seek asylum to avoid it, while others are prosecuted because they seek to have it performed on their daughters. Many governments have declared it a human rights violation.
Norway has struggled with these issues ever since 1991, when it became the home of a large number of refugees from civil war in Somalia. Norwegian health care is free, and Norway has one of the lowest infant mortality rates in the world. Nevertheless, despite the efforts of dedicated health care workers to be culturally sensitive, outcomes for Somali women are not always optimal.
Medical anthropologist R. Elise B. Johansen tried to find out why (Johansen 2006, 516). In contemporary Norway, Johansen reports, giving birth is considered a positive, “natural” process that women are expected to be able to handle with minimal medical intervention. As a result, “midwives are preferred to obstetricians, medication and incisions are avoided whenever possible, partners are allowed to be present in the delivery room to support the birthing mother, newborns are immediately placed on the mother’s belly, and mothers are encouraged to breast feed immediately” (2006, 521). At the same time, Norwegian health workers believe that giving birth “naturally” is hard for Norwegian women, because their “natural female essence” is “buried under layers of modernity” (521). Norwegian women nevertheless support “natural” birth practices out of concern for the health of the child, and they expect to manage
propelled Nisha Sharma to Hindi stardom. One television station set up a service allowing viewers to “send a message to Nisha.” In the first two days, 1500 messages came in.
Illegal for many decades in India, dowries are now often disguised by families as gifts to give the newlyweds a start in life. More than a media creation, Ms Sharma and her dowry defiance struck a chord in this nation, whose expanding middle class is rebelling against a dowry tradition that is being overfed by a new commercialism.
“Advertisements now show parents giving things to make their daughters happy in life,” Brinda Karat, general secretary of the All India Democratic Women’s Association, a private group, said, referring to television commercials for products commonly given in dowries.
“It is the most modern aspects of information technology married to the most backward concepts of subordination of women,” Ms Karat continued in a telephone interview. Last year, she said, her group surveyed 10,000 people in 18 of India’s 26 states. “We found an across-theboard increase in dowry demand,” she said.
Much of the dowry greed is new, Ms Karat added. In a survey 40 years ago, she noted, almost two-thirds of
901286_13_Ch13.indd 376 18/01/16 3:52 pm
Coverage of gender and feminist anthropology. The authors tightly weave the topic of gender into the fabric of the text. Discussion of issues such as gender inequality, feminist archeology, and varieties of human sexual practice offers students insight into important areas of study within anthropology.
Nisha Sharma, surrounded by some of the dowry with which her family had intended to endow her.
376 Anthropology: What does it mean to be Human?
FiGure 13.15 | As migration from the Dominican Republic to the United States has increased, more Dominicans are staying and bringing their families or creating families in the United States. Such celebrations of ethnic pride as the Dominican Day Parade in New York City have increased in recent years.
394 Anthropology: What does it mean to be Human?
Inequality and Structural Violence in Haiti
The entire world focused on Haiti in January 2010, when a devastating earthquake struck the country, killing more than a thousand people, rendering more than a million people homeless, and turning much of the built environment to rubble. Paul Farmer is an anthropologist and medical doctor who has been involved with aid work in Haiti since 1983. The organization he co-founded, Partners in Health (PIH), provided care to many who suffered in the earthquake and is active in efforts to rebuild and improve medical facilities that were lost (see PIH’s website for details: www.pih.org/country/ haiti/; also see PIH Canada’s website for information on how Canadians are contributing to PIH’s efforts in Haiti: http://pihcanada.org/our-work/haiti). Today, the organization continues to be involved in strengthening Haiti’s health care systems in various ways, including partnering with the Haitian government to help build the University Hospital in Mirebalais and train a new generation of doctors, nurses, and health care workers.
One reason the effects of the earthquake were so devastating is that most Haitians live under precarious circumstances, with child mortality rates around 87 per 1000 live births. Farmer’s activities as a physician have exposed him to extreme forms of human suffering that have long been taken-for-granted aspects of everyday life for those at the bottom of Haitian society (see Figure 14.1 and EthnoProfile 14.1: Haiti). Farmer describes this suffering as the outcome of structural violence
Structural violence is a product of the way that political and economic forces structure people’s risks for various forms of suffering within a population. Much structural violence takes the form of infectious and parasitic disease. But it can also include other forms of extreme suffering, such as hunger, torture, and rape (Farmer 2002, 424). Structural violence circumscribes the spaces in which the poorest and least powerful members of Haitian society must live and subjects them to highly intensified risks of all kinds. The structural aspect of this violence must be emphasized because most Western outside observers (even those who want to alleviate suffering) often focus only on individuals
901286_14_Ch14.indd 394
Population: 7,500,000 environment: Rough, mountainous terrain; tropical to semiarid climate
Livelihood: Varied; about 80 per cent of the population lives in extreme poverty
Political organization: Multi-party nation-state For more information: Farmer, Paul. 1992. AIDS and Accusation: Haiti and the Geography of Blame Berkeley: University of California Press.
is to the family business (2002, 190). Ong notes, however, that flexible citizenship informed by a postnational ethos is not an option for non-elite migrants: “whereas for bankers, boundaries are always flexible, for migrant workers, boat people, persecuted intellectuals and artists, and other kinds of less well-heeled refugees, this . is a harder act to follow” (190).
and their personal experiences and are often tempted to blame the victims for their own distress.
She points out that, on the way to their success, contemporary Chinese merchants “have also revived premodern forms of child, gender, and class oppression, as well as strengthened authoritarianist regimes in Asia” (2002, 190). Yet, neither the positives nor the negatives should, she insists, be attributed to any “Chinese” essence; instead, she thinks these strategies are better understood as “the expressions of a habitus that is finely tuned to the turbulence of late capitalism” (191).
Farmer’s work as a physician allowed him to see first-hand the suffering of poor Haitians he knew, including one young woman who died of AIDS and one young man who died from injuries he received in the course of a beating by the police. As Farmer says, these two individuals “suffered and died in exemplary fashion,” and he reveals how state-supported political violence operating on inequalities of gender, social class, and race conspired “to constrain agency” and
Are Human Rights Universal?
Globalization has stimulated discussions about human rights: powers, privileges, or material resources to which people everywhere, by virtue of being human, are justly entitled. Rapidly circulating capital, images, people, things, and ideologies juxtapose different understandings about what it means to be human or what kinds of rights people may be entitled to. The context within which human-rights discourse becomes relevant is often described as multiculturalism: living permanently in settings surrounded by people with cultural backgrounds different from your own and struggling to define with them the degree to which the wider society should accord respect and recognition to the cultural beliefs and practices of different groups. It is precisely in multicultural settings—found everywhere in today’s globalized world—that questions of rights become salient and different cultural understandings of what it means to be human, and what rights humans are entitled to, become the focus of contention. Essentially, the ideology of multiculturalism defines Canada as a modern nation-state. Canada was
18/01/16 12:56 PM
one of the first countries in the world to introduce a federal multiculturalism policy (in 1971), and as a result Canada’s version of multiculturalism has been adopted internationally. Over the past forty years, Canada’s culturally inclusive immigrant-integration policies have become the cornerstone for maintaining the country’s economic success and growth. Yet, as in other multicultural societies, the close proximity of people with different cultural values and beliefs has led to various debates over what constitute a “human right” (Figure 15.7).
Human-rights Discourse as the global Language of Social Justice Discourses about human rights have proliferated in recent decades, stimulated by the original UN Universal Declaration of Human Rights in 1948 and followed by numerous subsequent declarations. For example, in 1992, the Convention on the Elimination of All Forms of Discrimination against Women (CEDAW) declared that violence against women was a form of gender discrimination that violated the human rights of women. This declaration was adopted by the UN General Assembly in 1993 and became part of the rights platform at the Fourth World Conference on Women in Beijing, China, in 1995. Anthropologist Sally Merry (2001, 36–7) observes that this declaration “dramatically demonstrates the creation of new rights—rights which depend on the state’s failure to protect women rather than its
Current anthropological approaches to power and inequality. In-depth treatment of issues such as nationalism, racism, class, caste, and human rights helps students understand how power is manifested, deployed, resisted, and transformed.
structural violence Violence that results from the way that political and economic forces structure risk for various forms of suffering within a population.
Figure 14.1 | Dr. Paul Farmer with an AIDS patient at a medical clinic in a rural Haitian village. Political and economic forces structure people’s risks for various forms of suffering in Haiti as elsewhere.
Haiti region: Caribbean Nation: Haiti
EthnoProfile 14.1
Figure 15.7 | In 2013, demonstrators in Quebec marched against the province’s proposed Charter of Values, which sought to prohibit public-sector employees from wearing or displaying religious symbols, including the hijab. Many people opposed the bill on the grounds that a number of its provisions violated individuals’ fundamental rights to religious freedom and expression of beliefs.
Focus on Four Fields
Biological anthropology: Bioarchaeology and the analysis of Human remains
What Secrets Do Our Skeletons Hold?
The study of human remains can be traced back to the development of anthropology as an academic discipline in the nineteenth century. Today, this study typically falls under the umbrella of biological anthropology, a major component of which is bioarchaeology. However, the lines that separate different anthropological specialties are often flexible, and paleoanthropologists, archaeologists, and other types of scientists are also often involved in the analysis of human remains. In this section, we will focus on the methods and techniques typically used by bioarchaeologists.
Bioarchaeology can be thought of as the archaeology of human death, since it relies on the remains left behind by individuals long after they have died. Death is a fact of life and an unavoidable topic for anthropologists who study humans both past and present (Rubertone 2007). The topic intersects with questions about social issues and population dynamics, such as inequalities in wealth, health status, and the occurrence of disease. The analysis and interpretation of mortuary remains reminds us that humans are biocultural organisms. After all, this analysis can reveal a great deal about not only an individual’s physical characteristics (e.g., height, weight, sex) but also the cultural practices of the society in which she or he lived (e.g., religious or spiritual practices and the structure of rituals) (ibid., 256).
The excavation and analysis of human remains often involves a systematic set of procedures that begins with surveying, both on foot and with noninvasive techniques like ground-penetrating radar, to locate graves. Once a grave has been located and prior to any excavation, researchers must apply for permission from local governments and request the consent of any known relatives who are still living. In Canada, this
latter requirement often involves cooperating with local First Nations or Inuit groups. The highly sensitive nature of burials requires bioarchaeologists to be extremely respectful of those who are buried as well as their living relatives. Each country has different requirements for obtaining permission to excavate and study human remains. In the United States, these requirements are established by federal laws; in Canada, they are generally set out by the province or territory within which the remains are located. (For more on this topic, see Chapter 7, p. 182.)
Biological Anthropology: Bioarchaeology and the Analysis of Human Remains
analysis of Skeletal remains Bioarchaeologists often use skeletal remains to look at patterns of age and sex, genetic markers, health status, evidence of disease, and even the types of food the individual consumed while he or she was alive. But where do they begin?
If and when permission has been granted, the excavation can begin. In most cases, excavation involves retrieving biological remains as well as cultural artifacts associated with the graves. Numerous cultural practices and beliefs influence how humans are buried, where they are buried, and what objects are included in their burials. Bioarchaeologists document evidence of these practices by recording as much as they can about what they uncover. What is the position of the body? Is it on its side, back, or front? Is it “flexed” (i.e., curled up in a fetal position) or laid out flat? Does the site contain the remains of only one individual, or is it a group burial site? Are the graves oriented along an east–west or a north–south axis? Are the remains in any type of container (e.g., jars or coffins)? What types of artifacts are included in the graves? Is there any jewellery? Are there any weapons or tools? The combined interpretation of these multiple sources of data can provide an abundance of information about the individual and her or his society.
Excavating Burial Sites
The first step is to look at the skeletal remains and any other biological indicators that are present in the grave. The individual’s age at death is usually one of the first characteristics that a researcher identifies. Skeletal size is typically a reliable indicator of age at death for youths up to approximately 12 years of age. For older individuals, analysis of the long bones of the skeleton can provide useful clues. All long bones are composed of a diaphysis (i.e., a shaft) and two epiphyses (i.e., ends). In children and adolescents, the area between the diaphysis and the epiphyses consists of a layer of cartilage known as a “growth plate” or an epiphyseal plate. The epiphyseal plates of different long bones fuse to their diaphysis at different ages. In females, the epiphyseal plates begin to fuse from 12 to 17 years of age; in males, they begin to fuse from 15 to 21 years of age (Bass 1995, 17). As a general guide, the stages of fusion can be used to determine the approximate age of adolescents. If all epiphyses are fused, the individual is likely an adult. Because the aging process beyond early adulthood causes the internal structures of bones to thin and become brittle, researchers can use bone density to estimate the age at death for adults.
What sorts of conflicts might arise before, during, or after the excavation of a grave? Why and in what circumstances might living relatives require a researcher to observe religious or spiritual rituals when examining the remains? When might ownership of the remains become an issue? If artifacts have been uncovered, to whom do they belong?
Dentition is another key indicator of age at death. The presence of baby (or “milk”) teeth indicates a young child, generally under the age of 6 or 7. As a general rule, the first permanent molars erupt at age 6, the second at age 12, and the third (better known as “wisdom
teeth”) between the ages of 18 and 21. Estimations of older individuals are generally based on the loss of and wear patterns on teeth, and on evidence of dental disease. Different rates of dental disease typically appear in different age groups, with the oldest members of a population generally being most affected by dental disease (such as cavities and abscess) and tooth loss. Teeth can also be used to identify family and relations. For example, the absence of teeth (e.g., no wisdom teeth) or the presence of more teeth than is typical is often associated with genetic markers.
In addition to discovering an individual’s age at death, bioarchaeologists also try to determine the sex of the skeleton. Although it is almost impossible to determine the sex of pre-adolescent skeletons based on their physical characteristics, the sex of adult skeletons is generally apparent by looking at the shape of the pelvis (Figure F1.1). Females tend to have larger and more U-shaped hips, which facilitates childbirth, while males’ hips tend to be narrower.
The structure of the skull also differs between males and females (Figure F1.2). Most notably, eye sockets tend to be more squared in males and more rounded in females. In addition, the chin is more U-shaped in males and more V-shaped in females. Finally, the occipital condyle (the bump at the rear base of the skull) is much more pronounced in males than in females.
Bioarchaeologists also often look at the skeleton for evidence of health and disease. Children who have been subject to times of stress, like severe fever or malnutrition, often have linear features on their bones indicating that the bones stopped growing. These are known as Harris lines. Children who lack sufficient vitamin D can develop a bone disease known as rickets, which causes
901286_06_Ch06.indd 162 14/01/16 3:10
“Focus on Four Fields” features. Engaging modules
introduce students to the methods and approaches anthropologists use to conduct research within their various subfields.
List of ‘‘Anthropology in the Contemporary World’’ Boxes
Language Revitalization: What Can We Learn from Conlang Communities? 13
E xamining the Remains of Richard III 82
Orangutan Conservation in Borneo 105
Why Do Female Humans Experience Menopause? 107
Archaeology as a Tool of Civic Engagement 189
Aboriginal Language Revitalization 254
Language Preservation in Baie Sainte-Marie: Acadajonne ou Français? 260
Archaeology of Childhood 272 Doing Business in Japan 334
Human Terrain Teams and Anthropological Ethics 345
Caring for Infibulated Women Giving Birth in Norway 376
Diverse Experiences with Intimate Relationships and Dating among South Asian Youth in the Greater Toronto Area 414
Anthropology and Indigenous Rights 4 44
“Anthropology in the Contemporary World” boxes. A range of fascinating examples and cases help students see the many ways in which anthropology is relevant today.
Figure F1.1 | Typical male and female pelvises.
Another random document with no related content on Scribd:
Ahol a gép határozza meg a sebességet és ahol csak azok nyernek alkalmazást, akik megfelelően képesek dolgozni, a béreltérések nem lesznek nagyok. De ahol egyéni ügyesség dolga a munka sebessége, ugyanazon darabszám bér mellett dolgozó munkás gyakran kétszer annyit keres, mint egy másik a darabbér mellett.
Ez egyéni eltérések megfelelnek a földterületek különböző termékenységének megfelelő járadék különbözetnek, vagy a tőke különböző kamatozásának jó és rossz befektetésénél.
Minden iparágban, bármely adott időben, mindíg van valami munka, amint van valami föld vagy tőke, ami éppen csak az alkalmazás piaczi árát szolgálja meg. Ez a munka, föld, vagy tőke az «alkalmazás határán» levőnek neveztetik. Mikor Angliában néhány éve a buza quarterjének ára 36 shilling alá esett, Essexben és másutt felhagytak a rosszabban termő buzaföldek művelésével és újra művelés alá vették, amint az árak emelkedtek, így ismét érdemessé válván a földek felszántása. Igy számos gyárban néhány elavult gép rendesen nincs használatban. De ha a rendelések nagy számban vannak és jó árakat lehet elérni, kifizeti magát ezek újból üzembe való vétele. Számos munkapiaczon van, ha nem is állandóan, bizonyos munkafölösleg, amely a rendes időben igénybevett átlagos munkánál silányabb, de az ipari fellendülés idején ideiglenesen ez is alkalmazást nyer.
Minden iparágban, hacsak az nem monopolizált, több munka, tőke és föld áll rendelkezésre, mint amennyi használtatik. Vagyis a termelőerők egy része a mindenkori alkalmazás határán alul van. Ez nem jelenti szükségképp, hogy egyáltalán nem nyer alkalmazást. Valamely más iparágban alkalmazást nyerhet. A mai buza árak mellett, buzatermelésre nem alkalmas földeket legelőkül használhatnak, a szénbányászatra nem eléggé alkalmas munkások mezőgazdaságban nyerhetnek alkalmazást. De ha a buzaár érdemessé teszi, e legelők egyrésze újra felhasználtatik és ha a szén ára újabb bányák megnyitását teszi szükségessé, a mezőgazdaságban alkalmazott munkások egy része a szénbányászatnál nyer alkalmazást.
Mert a magasabb buza és szénárak érdemessé teszik az előbb használt legrosszabb földnél és munkánál is kevésbbé termelékeny föld és munka alkalmazását és eléggé magas ár fizetését, hogy az esetben, ha nem volna elég munkanélküli, más foglalkoztatásoktól vonassék el megfelelő munkaerő.
Igy be kell látnunk, hogy minden iparágban, amely különböző fajú és minőségű földet, tőkét, és munkát alkalmaz, van e termelő erőkből oly kinálat, amely nem elég jó a ma fizetendő árak mellett, de amely alkalmazást nyer, mihelyt az ipari termékek árának emelkedése mellett alkalmaztatása kifizetődik. A föld, tőke, munka határértéke így minden iparágban az ipar nagyobb vagy kisebb jövedelmezőségével változik.
A termelő eszközöknél a határérték emelkedése vagy hanyatlása útján szívja fel minden iparág a növekvéséhez szükséges tőke, föld, munkatöbbletet. Természetesen a termelésbe ekként bevont új munka vagy tőke éppoly termelékenynek bizonyulhat, mint az, amelyet már előbb is használtak. Az a tény, hogy előbb a határérték alatt volt, amennyiben használata nem fizetődött ki, gyakran azt jelenti, hogy valami akadály elháríttatott. Mert bizonyos a határértéken alul állott föld termékenyebb lehet, mint a már termelő, de többe kerül a talaj alkalmassá tétele. Bizonyos mezőgazdaságban alkalmazott munkaerő kitünő bányamunkaerővé lehet, de ehhez idő és gyakorlat kell. Igy iparok és üzemek nemcsak a termelő erők növekedésénél versenyeznek, de a már alkalmazott erőkért is. Ez a verseny a rendes útja a termelési rendben a föld, tőke, munka, képesség odavitelének, ahol a leghasznosabb alkalmazást nyeri. Amennyiben a haszonnal járó alkalmaztatás megfelel a termelékenységnek, de csak annak határáig, e tényezők alkalmazásának a versenye a legnagyobb termelést biztosítja. Ezzel rá kell térnünk a vállalkozó szerepére, azéra az egyénére, aki közvetlenül felelős a haszon nyeréséhez szükséges termelő erő alkalmazásáért.
VIII. FEJEZET.
A haszon.
Azt az üzletembert, aki közvetlenül szervezi az iparüzemet, néha úgy írják le, mint a vállalkozó tőkést, mert a tőke vagy az övé vagy ő ellenőrzi s a munkát is ő bérli az üzemhez. Itt azonban nem úgy érdekel bennünket, mint a tőke tulajdonosa. Mert, bár a modern üzlet ellenőre lehet részben vagy egészben a tőke tulajdonosa is, ez a tulajdonosság nem lényeges benne, mint üzletemberben. S valóban, a nagy részvénytársasági üzemekben a részletes ellenőrzés vagy vezetés gyakran oly emberek kezén van, akik a tőkéhez nagyon keveset, vagy semmit se adtak.
A tipikus üzletember éppen úgy bérli a tőkét is, mint a munkát s fizeti érte a rendes folyó kamatot. Eljárása az, hogy a legolcsóbb piaczi áron megveszi a szükséges munka, tőke és föld használatát, ezeknek együttműködését valami termelő üzemben szervezi s a termékeket aztán oly áron adja el, hogy a termelési költségek levonása után maradjon szezonára fölösleg is. Ez a fölösleg az ő üzleti ügyességének a jutalma, fizetése. Rendesen «haszon»-nak nevezik, s mi is evvel a szóval jelöljük az üzletembernek kifejtett ügyességeért vagy munkájáért járó fizetését. El kell ismernünk azonban, hogy a bevett szokás oly tág és határozatlan értelmet adott ennek a szónak, hogy a használata tudományos munkában nagyon nehéz. Először is könnyen összetéveszthető a kamattal, mert ahol az üzletember tulajdon tőkéjével dolgozik, tőkéjének kamatait is hajlandó belefoglalni a tiszta haszonba. S az egyéni üzemek könyvelésében rendesen nem is kísértik meg a kettőnek külön
választását. Vagy belefoglalható a haszonba az a díj is, melyet a tőke a koczkázatért kap, holott ezt voltaképpen biztosítási díjnak kellene elszámolni. Továbbá, az üzletvezetői fizetések, az igazgatósági járandóságok és tantiémek szintén részei a valódi tiszta haszonnak, bár rendesen nem foglalják bele. Végre, a haszonnak jó részét az osztalék gyarapítására fordítják az oly vállalatokban, ahol a befektetett tőke föltételei olyanok, hogy a vállalat ügyes vezetése, vagy a szerencsés üzletmenet nyereséghez juttathatja a részvényeseket.
Miután kellően méltattuk a szóhasználatnak e szabálytalanságait, czélszerű lesz, ha az ipari üzemet szervező és ellenőrző üzletembert úgy tekintjük, mint aki tiszta haszon alakjában azt a fölösleget élvezi, mely az összes költségek levonása után marad. Az energiának és ügyességnek nagy változatosságát emészti föl ennek az üzletembernek a munkája. Ő felelős az üzem méreteinek és szerkezetének tervezéseért, ő dönti el, hogy milyen és mekkora legyen a telep, miféle eljárás alkalmaztassék, mennyi és miféle munka végeztessék. Neki kell megszereznie továbbá a tőkét és a munkát, szervezni ezeknek együttműködését a termelés folyamatára s olcsó áron megvásárolnia a megfelelő nyers anyagokat: s végül az ipari terméket neki kell előnyös áron eladnia. Ezek a teendők: a vásárlás és eladás, a műszaki üzemszervezés, a munka ellenőrzése, a könyvelés és finanszirozás, megkövetelik a józan okosságot, a tudást, a vállalkozó kedvet, a szorgalmat és az önfegyelmet, melyek mind a jó üzletember erényei. Ahol idegen emberek nagy összegű pénze forog a vállalatban, ott a becsületesség s a felelősség igen magas öntudata is fontos kellékei az üzleti jellemnek. A legtöbb ilyen munka azonban mégis csak afféle ügyességet kiván, aminő meglehetősen sok akad minden czivilizált országban, ahol széles rétegek is könnyen hozzáférhetnek a nevelés közönségesebb eszközeihez. Például, egy kereskedővárosban működő malom vezetőjét a kvalifikált folyamodók nagy kinálatából lehet kiválasztani rendesen oly fizetéssel, mely nem sokkal több, mint az előmunkás vagy az ügyes kézműves munkabére a legjobban fizetett kézművesiparágakban.
Bár a vezetésnek ez a közönséges munkája sok olyan megfontolást és helyes megitélést föltételez, mely hozzájárul az üzlet sikeréhez vagy kudarczához, mégis úgy tekinthető, mint meglehetősen sablonos jellegű munka, mely független a vezetéseért felelős ember terveitől és itéleteitől.
Ez az üzletember ilyképpen lánczszem a termelő (vagy a termelő erő tulajdonosa) és a fogyasztó között. Munkája az, hogy szervezi és vezeti a különböző fajtájú tőke és munka leggazdaságosabb együttműködését s a fizetése vagy haszna az a különbség, mely a termelő tényezők megvételének összege s az eladott termék ára közt marad. Első tekintetre úgy látszhatnék, mintha egyszerűen csak kereskedelmi közvetítő lenne, aki valamit olcsón vesz és drágán ad el. De még a kereskedő üzletemberek közt is kevés van, akiknek haszonhajtó munkássága csakis ennyiben áll. Mert a kereskedő szervezi a szétosztást, különböző árúit különböző forrásokból szerzi be, kiválogatja és rendezi őket s nagyobb mennyiségben és dúsabb választékban bocsátja a viszonteladók rendelkezésére, mint lehetséges volna, ha minden viszonteladónak magának kellene hozzáfordulnia minden árúczikk termelőjéhez, hogy boltját megfelelő készlettel elláthassa. Az a közvetítő, aki szükségtelenül és hivatalosan tolakszik két termelő osztály, vagy a termelő és fogyasztó közé, csak kivétel és nem szabály; noha igaz, hogy sok közvetítő inkább abban meríti ki szorgalmát és munkáját, hogy a többiekkel versenyez, ahelyett, hogy végezné a neki való föladatot: a piaczok szervezését.
De a gyári czég vezetője, a vasút vagy a bánya igazgatója már sokkal világosabban látható produktiv munkát végez. A tőke és munka különvált részecskéi, melyeket megvásárol, csak akkor érik el teljes produktiv hatalmukat, ha együvé kerültek. S ez az egész sokkal produktivabb, mint a részek produktiv értékének puszta összege. A munkás, mondjuk az ács vagy a czipész, nagyon keveset termelhet egymagában, vagy azokkal az eszközökkel, anyagokkal és piaczczal, melyeket maga szerezhet meg: munkaereje és ügyessége csak akkor produktiv egész teljességében, ha teljesen fölszerelt
üzletbe kerül, ahol megvannak a munkamegosztás és a speczializált tőke összes előnyei.
Ha tehát az üzletember oly áron veheti meg a szükséges munkát, amennyit ennek csekély produktivitása ér, ameddig csak izolált egység, s ha eladja azt a nagyon megnövekedett produktivitást, mely az izolált egységnek más munkaegységekkel és a tőkével társított fölhasználásából származik: akkor úgy látszik, hogy roppant nyereségre tehet szert a tényleges vagyonban és ezt saját hasznaként tekintheti.
Valóban erre is törekszik és ahogy láttuk, van egy szocziálista elmélet, mely csakugyan minden «fölösleget» úgy magyaráz, mint ilyenfajta nyereséget. De van számos oly meggondolás, mely nem engedi, hogy teljesen elfogadjuk a fölöslegnek ezt a magyarázatát. Mindenekelőtt, az üzletember ugyanígy cselekszik avval a tőkével, melyet üzemében fölhasznál. A tipikus modern üzem arra kényszeríti, hogy számos, különböző apró tőkéstől, a befektetőktől, kis részletekben szedje össze a tőkét. E kis tőkerészletek mindegyike önmagában sokkal kevésbbé produktiv, mint mikor az üzletember beszervezte üzemének rendszerébe. Itt úgy látszik, szintén az izolált, tehát kisebb termelési érték árán vásárol, s miután a szervezéssel produktivabbá tette: megtartja eljárásának egész hasznát, vagy nyereségét.
Ugy látszik tehát, hogy itt is van értéktöbblet, mely olyképpen származott a tőkéből, mint az olcsón vásárolt munka értéktöbblete. S valóban igaz is, hogy a hasznot úgy tekinthetjük, mint a más módon használt munka és tőke csekélyebb produktivitása s ama nagyobb produktivitás között levő különbséget, melyet a szóbanforgó üzembe szervezve elér.
Ha az üzletember valóban elérhetné s megtarthatná magának, mint hasznot, azt az egész különbséget, amit az elszigetelt munkás, vagy 100 font sterlingnyi tőke «egymagában» termel, s amit ez a kettő, mint szervezett üzem tényezője termelhet, akkor a haszon fölemésztene minden létező ipari fölösleget. De nincs üzletember, aki
mindezt megtarthatná. Mert vannak más üzletemberek is, akik ugyanerre a czélra törekszenek és ez a verseny két módon is csökkenti a hasznot. Az első üzletember, aki a kisparasztoktól lakott vidéken állítana gyárat vagy nyitna bányát, oly bérért kapna munkásokat, mely kevéssel mulná fölül azt, amit mindegyik elérhetne, ha magának művelné a földet. Munkájuk termelésének halmozott növekedése nagy lenne ekkor s az üzletember ezt majd mind megtarthatná magának, mint hasznot. A legelső posztógyárosok és egyéb gyártulajdonosok valóban élvezték is ezt az előnyt, midőn oly vidékeket használtak ki, ahová az új ipar még nem juthatott el. De mihelyt más üzletemberek is jöttek ugyanarra a területre, haszontöbbletük már abban a veszedelelemben forgott, hogy két oldalról is megnyirbálják. Mert posztógyárosunk ezentúl már nem mindig volt képes a munkát csak kevéssel drágábban megvenni, mint amennyit a mezőgazdasági munka hozott, hanem túl kellett liczitálni más üzletembereket, akik vele szemben ugyanezt cselekedték. Hogy megkaphassa a munkát, melyre szüksége volt, kénytelen volt oly bért fizetni, amely már kevéssel meghaladta – már nem a mezőgazdasági munka értékét, hanem – azt a bért, melyet a másik gyártulajdonos megajánlt a parasztnak. Más szavakkal: mihelyt az igénybe vehető durva munka készlete körülhatárolódott s egész csomó üzletember kezdte kihasználni, annyira emelkedett az árú is, hogy fölverte a munkabért a gyárban vagy bányában is.
S ami áll a munkára, bizonyos mértékben ráillik a földre és tőkére is. Világos, hogy az az üzletember, aki legelsőnek jött, olcsóbban kaphatott földet gyárépítésre vagy bánya czéljára, mint a később jövők, akik már versenyeztek a jobb fekvésű helyekért s a biztatóbb érczterületekért. Ily módon az üzletemberek versenye a termelés tényezőinek megvásárlásában leszorítja a hasznot a kiadások emelkedésével. Ugyancsak ez a verseny csökkenti a hasznot a másik oldalon is, lenyomván azt az árat, melyért a gyár vagy a bánya termékei eladhatók. Aki először jött, annak itt is könnyebb a dolga. Mert nemcsak olcsón veszi a munkát és a többi tényezőket, hanem drágán is adhatja el termékeit, valameddig egyedül marad a téren. De mihelyt a többi üzletemberek versenye tényleg hatni kezd mind a
termékek, mind pedig a munka piaczán, rögtön érzi, hogy egyszerre kétfelől is lenyesődik valami a szép haszonból, vagyis a produktiv tényezők alacsony ára és termékeinek magas ára közötti különbségből. Ha aztán a verseny nemcsak hatékony, hanem heves is, akkor haszna a minimumra csökken.
Ekképpen, a puszta elmélet szempontjából, az üzletember, mint a termelés egyik tényezőjének, t. i. az üzleti ügyességnek, tulajdonosa, látszólag ugyanoly helyzetben van, mint bármelyik más tényezőnek a tulajdonosa. A hiány vagy monopólium neki is meghozhatja a meg nem szolgált jövedelem bő fölöslegét, de a bőség vagy verseny lecsökkentheti «hasznát» oly minimumra, mely éppen csak arra elég, hogy üzleti ügyességének használatára serkentse.
A gyakorlatban a haszon az ugyanazon üzletágban végzett azonos szervező munkánál sokkal változandóbb, mint a munkabér, vagy a kamat és fizetés, úgy hogy szinte nem is igen állítható föl ránézve általános érvényű szabály. Bizonyos üzletágakban némely jól berendezett üzem nagyon magas hasznot hajt, míg mások alacsony haszonra dolgoznak. A különbséget rendszerint az igazgatás vagy kezelés javára írják. Ahol két gyári üzem, két nagy fogadó, két detail nagykereskedés dolgozik egyenlő tőkével s azonos külső körülmények mellett, s az egyik jól megy, míg a másik nem: nyilvánvalónak látszik, hogy ezt a különbséget vagy a szerencse, vagy a vezetés ügyessége magyarázhatja csak meg. Noha a szerencsének nagyobb szerepe van az üzleti világban, mint néha hiszik, általában mégis a vezetést tartják az eredmény hatékony okának. S ez kétségtelenül helyes álláspont. De átugrani erről az álláspontról arra az elméletre, hogy az üzleti ügyesség teremtő ereje nagy vagyoni tőkét hozott létre, mely az üzletember tulajdona, mint magasabbrendű észbeli energiájának és ügyességének jutalma, téves azért, mert nem veszi számításba az ily üzleti siker összes föltételeit.
Vegyük azt a példát, mely legjobban kedvez ennek az emberi ügyességre vonatkozó babonás nézetnek: két egyformán jófekvésű
fogadót vagy boltot, melyeknek egyike nagy haszonnal dolgozik, míg a másik csak éppen hogy tengődik. A vezetés ügyességének mindenesetre nagy része van az eredmény különbségében. Ez az ügyesség két irányban nyilatkozhatik. A sikeres üzlet jobban van szervezve, azaz a tőkét és munkát jobban megválogatták és jobban igazgatják. De már némi gondolkodás is rávezethet arra, hogy bár ez a jobb szervezet az egyes vezető ügyességének az eredménye is, hatása már függ a különböző alkalmazottak képességeitől, hogy összműködésükben miképpen hajtják végre az igazgatóság utasításait. Más szavakkal: van az ügyességnek bizonyos neme, mely az üzlet egész szervezett személyzetéből mintegy kiszivárog, hogy megteremtse a sikert. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert nem pusztán kísérő körülménye, hanem tényezője az eredménynek. A sikeres üzletek minden józaneszű igazgatója elismeri, hogy sikerének nagy része az alkalmazottak vagy tisztviselők együttműködésének tulajdonítható. Viszont, a fogadó vagy bolt sikeréből sok tudható be annak a ténynek is, hogy oly külön vevőkört szerzett, mely azt hiszi, hogy csak itt kaphat bizonyos minőségű árúczikket vagy kényelmet és kiszolgálást, amit másutt hiába keres. Ez a felsőbbség gyakran nagyon csekély, gyakran pedig csak puszta forma és divat, melynek semmiféle tényleges érdemi alapja nincsen, de mégis elég arra, hogy kirántsa az üzletet a verseny kátyujából s biztosítsa neki a piacz ellenőrzését.
A sikerrel dolgozó üzlet azon egész haszna, mely az ügyességnek valóban minimális bérén fölül mutatkozik, nem egyéb, mint ritkasági járadék vagy felesleg s ez, mint bármely más többlet, annak tulajdonítható, hogy a szabad versenyt megszorítja ama produktiv tényező kinálatának határoltsága, mely ezt a fölösleget kapja. A modern gyáripar vezetése maga mozdítja elő ezt a ritkaságot. Mert, ámbár valószínűleg igen sok a természetes kinálat a legkülönbözőbb fajta hatékony üzleti ügyességben, ezek tulajdonosai csak igen csekély arányban találnak alkalmat az érvényesülésre és ügyességük gyakorlatba vételére. Sok ember, akinek megvan a természetes rátermettsége, nem jut oly helyzetbe, hogy ezt fölismerjék benne, vagy nem tudja megnyerni a tőkések bizalmát, hogy
gyümölcsöztesse tehetségét, vagy nem talál vagy nem tud csinálni jó üzleti alkalmat tehetségének foglalkoztatására. Lehet, hogy ezrek vannak, akik természettől rátermettek valami nagy hajózási vállalat vagy banktársaság vezetésére, de az ily állásokra szükséges emberek számát tíz ujjunkon is megszámlálhatjuk. A ténylegesen versenyző czégek csekély száma a nagyon fejlett vállalatokban azt jelenti, hogy sok haszonhajtó rendelés vagy szerződés nem tárgya tényleg a szorosabb üzletnek. Ezek vagy odakerülnek egyik-másik oly czéghez, mely specziális jó nevet szerzett az «efajta üzletek» terén, vagy pedig ama kevés czég versenyét, melyek az üzlet végrehajtására illetékesek, a spekuláczió vagy megegyezés szabja meg. Ekképpen a munkának igen nagy részét oly feltételekkel végzik el, melyek sokkal nagyobb hasznot hoznak, mint amennyi elérhető lenne olyan verseny esetén, ami megvan két ugyanazon utczában vetélkedő fűszeres között.
A versenyző czégeknek ugyanez a kevés száma természetesen nemcsak az eladási árak emelkedését hozza magával, hanem a munka és a szabad tőke árát is csökkenti. Világos ugyanis, hogy a munka jobb feltételeket tud magának teremteni, ha számos egymással hevesen versenyző czég keresi a legjobb munkát, mintha csak féltuczat czég jöhet számításba, amelyek előnyös helyzete arra ösztönzi őket, hogy a munkaadókat erős szervezetbe tömörítsék. A gazdasági világ általános áttekintése mellett megkülönböztetjük azokat az iparágakat, amelyekben a magas szinvonalú rutinos üzletek jelentékeny száma éles versenyt tart fenn egymás között, azoktól az iparágaktól, ahol minden egyes üzem többé-kevésbbé külön fajtájú munkát végez és bizonyos fokig megvan a maga külön piacza. Mindkettő lehet nagytőkéjű vállalat, de az előbbinek a rendes haszna alacsonyabb lesz, míg a második csoportba tartozó üzemek közül sok nagy haszonra tehet szert még az üzlet rendes menete mellett is.
Valószínű, hogy haladott ipari országokban, mint NagyBritanniában és az Egyesült-Államokban, a fölöslegnek folyton növekvő része a jól boldoguló «üzletember» tiszta hasznául szerepel.
A dolognak ily módon való feltüntetése valószínűleg helyes, mégha a tönkrejutott «üzletemberek» veszteségeit számításba vesszük is. A fölöslegnek abból a tömegéből, amelyet improduktivnak nevezünk, mivel meghaladja a termelés valamely tényezőjének ösztönzésére szükséges összeget, jelentékenyen nagyobb részt foglal le magának az üzleti ügyesség, mint a föld vagy a tőke.
Ennek az állításnak az igazolása sokkal aprólékosabb vizsgálatot vonna magával, mint amennyire itt terünk van s egyben a haszon fogalma alá kellene foglalnunk sok mindent, ami a kamat és a járadék alakjába szokott rejtőzni. A legtöbb olyan család, amelynek vagyona szemmelláthatólag gyarapszik, az «iparból», vagy «kereskedésből» szerezte gazdagságát. Ez alatt azt értik, hogy a haszon a járadéknál és a kamatnál inkább teszi vagyonuk eredetét és állagát. E vagyon egy részét helyesen tekinthetjük az ügyesség árának, annak a jutalomnak, amely szükséges a modern gazdasági élet által megkivánt több és változatosabb üzleti ügyesség felébresztésére és ösztönzésére. Ám nagy része a földjáradék és a kamattöbblet czímén az «improduktiv fölösleg» körébe fog tartozni. A modern ipari fejlődés általános iránya az volt, hogy a munkaadó és üzletvezető osztálynak több jelentőséget, több hatalmat és több vagyont és jólétet biztosítson. A «tőkéseknek», mint olyanoknak, bár számukat és tőkéjük nagyságát tekintve növekszenek, aránylag kisebb a jelentőségük. Belőlük befektetők váltak és bár az egész termék egy nagy részét megkapják a kamat alakjában, még a saját tőkéjük felhasználása felett gyakorolt ellenőrzésük is csökkenőben van és mindinkább az igazgatók és gyárvezetők kezébe kerül.
Ám a modern üzleti élet rendszerét csak igen tökéletlenül értenők meg, ha az «üzletemberek» egy különleges fajtáját nem vennők különös tekintetbe, még pedig azokat, akik az egyes gazdasági ágaknak a pénzügyek útján való általános szervezésével foglalkoznak. Mert, amint a közönséges kistőkést valójában annak az üzemnek a vezetői ellenőrzik, amelybe pénzét fektette, úgy e vezetők egyre növekvő mértékben jutnak függésbe a nagy pénzügyi czégektől és válnak azok ügynökeivé.
Az üzletember, mint olyan, nem foglalkozik új eljárások feltalálásával. Egy Stevenson, egy Edison, egy Siemens tudása más tekintet alá esik. Csak abban az esetben számít a találmány gazdasági erőnek, ha egy üzletember megszerezte. Természetesen, van néhány olyan feltaláló, aki egyszersmind üzletember is és így gazdaságilag is hasznát veheti lángelméjének. Ám ezek ritka kivételek. Az üzletember ügyes volta nem azt követeli meg, hogy tudjon feltalálni, hanem azt, hogy más emberek találmányainak üzleti értékét felismerje. Haladó korban csakugyan ezt kellene legfőbb tevékenységének tekintenünk. Az az ember ő, aki észreveszi azt az eszmét, amely hasznot hajthat, legyen bár az akár új gép, új termék, új piacz vagy akár új üzleti eljárás. Meg tudja különböztetni a hasznothajtó eszmét a hasznot nem hajtótól és megveszi az előbbit oly olcsón, amennyire képes, készít, vagy elfogad egy olyan új üzleti szervezetet, amely eszméjének megfelel és hasznot szerez rajta azzal, hogy azt folytatja, vagy eladja valamely más üzletembernek. A legtöbb ilyen eszme gazdaságilag épp oly produktiv, mint amennyire hasznothajtó. Ha egy mechanikai találmány olcsóbbá teszi a gyártást, vagy a szállítást, vagy az életet kényelmesebbé vagy kellemesebbé teszi, felhasznál valami elpazarolt terméket, vagy új piaczot nyit meg, úgy a feltaláló, vagy a feltalálók egész sora és a közöttük álló üzletember közvetlenül részes volt a világ jólétének növelésében. Más olyan eszmék azonban, amelyek az üzletember szempontjából épp oly hasznothajtók, gazdaságilag kevéssé, vagy egyáltalán improduktivak is lehetnek. A hirdetés valamely művészi módja, valamely keresett árúczikknek élősdi módon való olcsó utánzata, valamely üzleti társaság alapításának ügyes módja hasznothajtó lehet, bár mi produktivitást sem hoz magával. Éppúgy hasznot jelenthet valamely üzletnek egy más czég elől való elvonása, mint új üzemek felállítása és bár általában a versenyben való eredményesség valamivel jobb, vagy olcsóbb árúval való helyettesítés következménye, mégis sok az olyan eset, amelyben ilyen nyereség nem háramlik a társadalomra.
Ahol az üzleti ügyességet valamely hasznothajtó eszme kiaknázására alkalmazzák, ez a kiaknázás vagy egyetlen ténynyel,
vagy hosszabb üzleti eljárással vihető keresztül. A hasznothajtó eszmék finanszirozója megalapít vagy ujjászervez valamely társulatot és néha egyszerre kivesz készpénzben, vagy részvényekben, amelyeket aztán rögtön elad, annyi hasznot, amennyit a társulat működésének várható hasznából előre lefoglalni képes. Néha részvények birtokába jut és azokat vagy osztalékok nyerésére, vagy pedig az értéktőzsdén való spekulálásra használja. Az a szerep, amelyet az üzletemberek ezen tipusa betölt, mindinkább fokozódó fontossággal bir a modern ipari életben és a közvagyonnak az az aránya, mely «haszon» formájában hozzá kerül, mindinkább nagyobbodik.
Azokban az országokban, ahol a részvénytársasági alapokra épített vállalkozás legnagyobb fejlettségét érte el, mint Nagybritanniában és Amerikában, a frissen felhasznált tőkemennyiségnek háromnegyed része a társaságokhoz áramlik, ami óriási összegeket jelent a pénzügyi szervezetek létesítőire nézve. Ez a haszon azonban, ha gyakran igen nagy is, semmiesetre sem teljesen munkanélküli jövedelem. Mert a szabad verseny mai rendszere mellett a pénzember nélkülözhetetlen lény és akaratának ügyes megvalósításától mind nagyobb és nagyobb mértékben függ az ipari rend gazdasági működése. Mert azok a papir- és pénzértékek, amelyekkel a pénzemberek csaknem kizárólag foglalkoznak, azt a gépezetet alkotják, amely nemcsak a tulajdonképpeni tőkét, hanem a munkát és üzleti képességet is azokhoz az ipari pontokhoz vonja, ahol azok a legeredményesebben használhatók fel. A csalásra alapított részvénytársaság, amely a betevőket rá tudja bírni, hogy megtakarított összegeiket iparlovagokra bizzák, akik azután saját czéljaikra használják azokat, kivétel, nem szabály. A pénzember tulajdonképpeni munkája abban áll, hogy pénzmegtakarításokat eszközöl, hogy gőzgépeket és aczélsíneket készít egy kanadai vasút czéljaira, dinamókat valamelyik villamostársaság részére, szövőszékeket és gyárépületeket egy-egy textiltársaság számára és hogy az általános munkakinálatból a megfelelő fajtájú munkásoknak elegendő számát vonzza magához,
hogy a vállalkozások ezen különböző fajtáinál való közreműködésre birja őket.
Most, hogy a piacz részére készült árúk mind nagyobb és nagyobb mennyisége válik a részvénytársasági tevékenység tárgyává, miközben a tőke és munka összegyüjtésének és áttekintésének szerkezete mind komplikáltabbá válik és mindjobban szétszóródik, a financziális irányítás munkája hovatovább nyer jelentőségben. Oly czégek, mint aminők a Morgané, Rothschildé és hasonlók, azzal foglalkoznak, hogy az új ipari energiák végtelen áramának folyását a világ különböző részei felé irányítsák, utak építésére, mezőgazdasági- és bányavidékek felfedezésére és fejlesztésére, különböző fajtájú gépezetek és telepek létesítésére. Ezzel a termelő munkával párhuzamosan halad egy nagyszabású feltartóztató és romboló jellegű munka is, mely sok esetben hasonló módon eredményes a pénzemberre nézve. Ha ezen pénzügyi műveletek főnehézsége a társadalmilag hasznos műveleteknek a haszontalanoktól vagy ártalmasoktól való elkülönítésében rejlik, ez nem elegendő ok arra, hogy kétségbe vonjuk azt a nagy fontosságot, mely e műveletekben, mint valósággal termelő tényezőkben rejlik. Más társadalomgazdasági rendszer mellett e munkának nagyrésze fölöslegessé válhatnék, vagy más munkával volna helyettesíthető; de jelenleg a pénzember munkája óriási értékű és mint minden más munkát, ezt is meg kell fizetnünk mindazzal, ami eredményének biztosítása szempontjából szükséges.
Ez persze nem jelenti azt, hogy a pénzemberek profitjai pontos mértékei azon szolgálatoknak, melyeket ők a társadalomnak tesznek. Ellenkezőleg, semmiféle más munkát sem lehet jobban túlfizetni. Mert ezeknek a financziális szolgálatoknak természetéből folyik, hogy gyakran kizárják a hatékony versenyt. Kölcsönkötvények kibocsátását, avagy nagy társaságok finanszirozását csak egynéhány nagy czég vagy csoport vállalhatja és az üzletkötésnek oly feltételei, melyek a haszon minimumához vezetnének, csak ritkán vannak meg. Az ily munkának nincsen piaczi értéke: specziális alkalmak és specziális feltételek kérdése csupán. A titkosság vagy féltitkosság,
amely ezen pénzügyi operácziók nagy részét körülveszi, szintén hozzájárul azoknak búsásabb megfizetéséhez. Ennélfogva nem lehet kérdéses, hogy az üzletek ezen ágának profitjai nagyobb arányát tartalmazzák a munkanélküli avagy érdemetlen jövedelemnek, mint bármely más fajtája a haszonnak.
Talán helyén való lesz, ha összefoglaljuk kutatásaink azon eredményeit, melyekre ebben és a megelőző három fejezetben jutottunk a föld, a munka, a tőke, az üzleti képesség és az ipari termelés felhasználásának követelményei s ezen követelmények megvalósításának módszerei tekintetében.
Az összes érdekeltek azon vannak, hogy a termelés eredményéből vagy a jövedelemből, ez eredményekhez képest kellő gondoskodás történjék mindazon tényezőknek fentartásáról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a termelés folyamata zavartalanul végbemenjen. Ha a földet bármi tekintetben elértéktelenítjük, akár a talaj termékenysége, akár más természeti erők tekintetében rövidítve azt meg, más alkalmas helyen kell a hiányokat pótolnunk: nem szabad a föld termelőképességét csökkentenünk. Külön alapot kell létesíteni az épületek, gépezetek és egyéb eszközök használatából és esetleges károkból létrejövő elértéktelenedésnek és annak a koczkázatnak czéljaira, hogy esetleg jobbfajta eszközök beszerzése válik szükségessé. Kapcsolatban ezekkel az elértéktelenedési- és biztosítási alapokkal a föld és tőke czéljaira, eleve gondoskodásnak kell történnie a munkabérnek egy bizonyos részéről is, amely szükséges mindazon emberi erők biztosítására, amelyeket a termelés zavartalan folyásának munkája megkiván. A bérek és fizetések egy részét tehát nem a földjáradék és tőkekamattal együtt, hanem a romlások és kopások rovatában osztályozzuk.
Mindezek oly kiadások, melyek avégből szükségesek, hogy biztosítsák a fennálló ipari rend létezését és folytatólagos működését. Kezdetleges ipari társadalomban megtörténhetik, hogy felemésztik a termelés egész eredményét, de modern feltételek között a termelési tényezők együttműködése a termelésnek oly
eredményét teszi lehetővé, amely messze meghaladja azt, ami a puszta fenmaradás szempontjából szükséges. Ez a többlet, vagy fölösleg arra használható, hogy a gazdasági rendszer fejlesztésére szolgáljon, megfelelőleg rendezett szétosztás segélyével, vagy pedig arra szolgál, hogy valamelyik tényező tulajdonosa, ha elég erős hozzá, pazar túlfizetésben részesüljön. A többlet egy nagy hányada bizonyos minimális kamat és haszon, avagy nagyobbfokú hatékonyságot biztosító munka bére formájában arra fog szolgálni, hogy különböző összetételű tőke nagyobb és jobb részét, valamint a munkaerőt és a kombinativ képességet oly irányba terelje, amely a haladott ipari társadalom igényeinek megfelel. Az állam is megkövetel és kap is hasonló járulékokat a fentartás és fejlesztés czéljaira azokból a pénzekből, melyek oly ipari termelés eredményei, amely ipari termelésnél a közhatóságok segédkeztek.
Az ipari termék egésze, az összjövedelem is előnyösen volna fölhasználható a termelési tényezők fentartásának és aránylagos növekedésének ezen czéljaira. Nyilvánvaló azonban, hogy a többletet a maga egészében nem szükséges erre használni és valósággal sem ez történik. Nagy részét nem arra fizetik el, hogy a fentartásról és fejlesztésről gondoskodnak, hanem nagy mennyiségben arra, ami közvetve szükséges ezekre a czélokra. Ha ez a többlet földjáradék formájában a nagybirtokoshoz, óriási osztalékok formájában a tőkéshez, nagyfokú vállalkozói nyereség formájában az üzletemberhez, avagy néha mint tulzott nagyságú munkabér a munkásokhoz folyik, mindenképpen lassítja az ipari haladást. A vagyonnak oly részei mennek ezáltal veszendőbe, melyek az ipari fejlődés czéljaira lettek volna felhasználhatók és mint «munkanélküli jövedelem» jutnak olyan személyekhez, akik ezáltal nem csupán annálfogva okoznak kárt a gazdasági életnek, hogy most már semmi sincs, ami arra biztatná őket, hogy egyéni energiájukat fokozottabb mértékben állítsák annak szolgálatába, hanem arra nyernek képességet és hajlandóságot, hogy visszatartsák ezt a produktiv energiájukat is, melyet más körülmények között talán felhasználtak volna. Igy hát minden improduktiv többlet úgy hat, mint a tétlenség megjutalmazása.
Ez az «improduktiv többlet», akár földtulajdonostól, tőkétől, kombinativ képességtől, vagy munkától eredjen is, mindig ugyanabból a forrásból fakad, t. i. az illető tényezőnek mesterséges megkötésétől és a többi tényező tulajdonosának súlyos megterhelésétől. Minden túlfizetés eredete valamely természeti, vagy szerzett monopólium, vagy pedig valamely közreműködő tényező ritkasága. Nyilvánvalóan hamis következtetés, ha az összes tényezők közül csak az egyiknek tulajdonítjuk az egyedüli hatalmat ezen többlet elvételére. Sem a földbirtokos, sem a munkaadó, sem a tőkés nem bir ezzel a kizárólagos privilégiummal. Hol egyik, hol másik teszi az ő tényezőjét «ritkává» és ezen ritkasággal arányban aknázza ki a helyzetet. Sürü lakosságú országokban a földbirtokos az, aki ennek az improduktiv többletnek egy nagy részét magához ragadja, akár lokális értékek létesítése, akár föld- és bányajáradékok formájában, természetesen csak oly mértékben, a minőben ezt a hely könnyű és olcsó megközelíthetősége vagy kivülről jövő élelmiszer- és egyéb készletek lehetővé teszik. Védett iparágakban, melyekben valamely természeti, vagy mesterségesen szerzett előny birtoka bizonyos tőkéseket azzal a hatalommal ruház fel, hogy a «szabad» tőkét távoltartsa és a szabad versenyt megszoríthassa, a tőke zsákmányát magas osztalékok és a vállalkozók magas nyereségek formájában szerezhetik meg. Miután az ily védelem és a vele járó ritkasági érték rendszerint egy-egy üzletember szellemi erejének, ügyességének, szorgalmának, vagy szerencséjének eredménye, az ily ipari nyereségek, melyek arányaikban inkább tekinthetők haszonnak, mint tőkekamatnak, e kamatoknál jóval nagyobbak is. A szakszervezetek egyetértő eljárása, vagy más kedvező körülmények esetleg egy munkáscsoportnak is juttathatnak ilyen rövidéletű monopoliumos lehetőséget, lehetővé téve számukra a béreknek bizonyosfokú munkanélküli többletét. Minden esetben az ilyen munkanélküli improduktiv többlet valamely tényező természeti vagy mesterséges megkötésének eredménye, szemben a többivel, amelyeknek közreműködése szükséges ahhoz, hogy valamiféle jószág termelése lehetővé váljék.
IX. FEJEZET.
A forgalom és az árak.
Mindezek után megérthetjük immár, hogy miért vehetünk Londonban egy tonna konyhaszenet ugyanazon pénzösszegért, amelyért egy pár középfinom takarót, egy fémteáskannát, egy fél tuczat gyapotinget, vagy negyven kenyeret vásárolhatunk. Ha mindezen vásárlásokat egy font sterlingért eszközölhetjük, ennek oka az, hogy a külömböző termelési költségek, vagyis azok a pénzösszegek, amelyeket a különböző termelőerők tulajdonosainak azon folyamatok sorrendjében fizetünk, amelyeken ezen árúk mindegyike keresztülment, véletlenül ugyanazt az összeget adják eredményképpen. Mindegyik esetben a font sterling nagy számát tartalmazza azon apró áraknak, melyeket a munkáért, az üzleti ügyességért, valamint a mezőgazdaságban, a bányában, a gyárban, a szállítás közben, a szétosztás tevékenységénél felhasznált tőkéért fizetünk s amely tőke a tonna szén, a takarók, a teáskanna, az ingek és a kenyerek termeléséhez és piaczrahozatalához szükséges. Ha mindegyiket a kezdő stádiumtól fogva kísérnők figyelemmel és követnők a nyers anyagokat ezen folyamotokon való átmenetelük közben, láthatnók, miképpen halmozódnak fel a költségek mindaddig a pontig, amíg a kereskedő haszna betetőzi a teljes összeget. Ezen fokozatok mindegyikénél azt észlelnők, hogy a termelés folyamatának összes kiadásai a kis költségeknek nagy változatosságát ölelik fel, magukban foglalva a legkülönbözőbb fajta munkáért, tőkéért, földért és üzleti jártasságért járó összegeket, melyek egyrészében benrejlik az a költség is, mely a szabad verseny szerkezetéből folyik, másika ismét valamiféle oly többletet rejt
magában, mely egyik-másik tényező monopóliumát vagy ritkaságát juttatja kifejezésre. A különböző árúczikkek, melyeket egy font sterlingért árusítanak, semmi esetre sem ugyanazokban az arányokban képviselik a termelési költségeket és az értéktöbbletet.
Megeshetik, hogy az a húsz shilling, amelyet egy pár takaróért fizetünk, csupán húsz százalékos, tehát négy shillinget kitevő értéktöbbletet tartalmaz, míg a kenyérért fizetett húsz shilling negyven százalékos, tehát nyolcz shillinget kitevő értéktöbblettel van megterhelve és a végösszeget valamely buzaspekuláczió, avagy a malomtulajdonosok, illetve pékek kartellje dagaszthatja meg. Annak a megállapításához, hogy a végső árnak mekkora összegét kell a fogyasztónak «termelési költségek» és mekkorát «értéktöbblet» fejében megfizetnie, avagy az értéktöbbletet tekintve, ennek mekkora része volt produktiv és az ipari fejlődés érdekében álló, mekkora improduktiv, vagyis pazarló és kártékony, minden egyes árú történetének specziális tanulmányozása volna szükséges.
Sokáig azt tartották, hogy a «járadékok» és egyéb értéktöbbletek nem tartoznak bele a végső árba és nem növelik azt, hanem csak külön fizetések, melyeket a különösen kedvező feltételek között lévő földbirtoknak vagy tőkének juttatunk. De a mi elemzésünk, mely az «értéktöbbletet» bizonyos fajtájú megszorítással és bizonyos fajta földbirtok, tőke, stb., a termelés folyamatában megkivánt teljes készletének felszökkentett árával azonosítja, véget vet ennek az ellenvetésnek. Ha a komlóföld csak szűkösen fedezi a kinálatot, a komló ára ki fogja pótolni ezt a rövidséget. Az a tény, hogy a komlóföldek egyes holdjai jobbak, mint mások és hogy a rosszabb holdak csak kevéssel több földjáradékot hozhatnak, mint amennyit hoznának, ha pl. buzát termelnének rajtuk, nem érinti azt a tényt, hogy a komlótermő földek «ritkasága» emeli a komlóárakat.
Természetesen az, amit «különbözeti» járadéknak nevezünk és ami a mértéke annak a különbségnek, amely egy jó és egy rossz holdnyi komlóföld termelőképessége között van, nem érinti az árat. Miért is érintené? Az ár minden esetben egy bizonyos adott mennyiségű árúnak, vagy valamely szolgálatnak ellenértéke. Ha az egyik hold kétszerannyit ad ki ebből a termelőerejű szolgáltatásból, mint egy
másik, természetesen kétszer akkora járadékot is hoz. Ennek semmi köze sincs az «értéktöbbletbeli» vagy «ritkasági» elemhez, amely részét teszi a komlótermelő-erő egy egységéért fizetett árnak.
Épúgy, ha az olaj, avagy az aczélsinek termelése kartel, vagy más hasonló szervezkedés tárgyává lesz, mely szervezkedések megszorítják azoknak a forrásoknak vagy gyáraknak a számát, amelyeknek a munka meg van engedve, megrövidítve ezzel az olaj vagy a sinek piaczi kinálatát, ez a ritkaság az egész olajnak és az összes sineknek árát emelni fogja, a legrosszabb forrásokból vagy a legeredménytelenebb telepekről jövőket épp úgy, mint azokat, amelyek a legjobb forrásokból vagy a legeredményesebb telepekről jönnek. Természetes, hogy a valódi profitok a legrosszabb források vagy gyárak termékeinél alacsonyabbak lesznek, mint a legjobbakénál, de ez csak azért van, mert ezek egy bizonyos időn belül kisebb mennyiséget vagy rosszabb minőséget termelnek.
Az értéktöbblet összes fajtái, melyeket eddig figyelemmel kisértünk s melyeket – mint láttuk – a földbirtokosok, tőkések, alkalmazottak, stb. ragadnak magukhoz a különböző folyamatok során, mind közreműködnek abban, hogy a fogyasztó által vásárolt árúk végső árát növeljék.
Ha abszolut «szabad verseny» léteznék mindenütt, valamennyi termelési tényező egyforma bőségével, az összes árak egyformán egy bizonyos minimumon állanának és az összes árúk és szolgálatok «költségeikhez» képest volnának kicserélhetők. Takaróink, teáskannánk, ingeink, kenyerünk és szenünk, megszabadítva minden járulékos értéktöbbletüktől, természetesen nem egy font sterlingen kelnének ezután, hanem különböző alacsonyabb átlagokon. Egynémely közgazdasági iró mesterkélt elmélete szerint a versenynek ez a szabadsága és teljes folyékonysága csakugyan fennáll, de ezen feltevések ellenére is tesznek engedményeket bizonyos tagadhatatlan «súrlódásoknak» vagy kivételeknek. Ez azonban – miként azt Ruskin kimutatta, – olyan, mint mikor azzal a feltevéssel fogunk az emberi test anatómiájának tanulmányozásához, hogy az abszolut rugalmas és azután utólag
teszünk engedményeket esetről-esetre való rugalmatlanságának.
Ritkaság és a szervezkedés oly reális és normális vonásai a mai ipar tényleges állapotának, mint aminő a verseny és a bőség. Tényleg lehetetlen magunknak észszerű módon számot adni az egész mai ipari rendszer működéséről a megrövidítések és értéktöbbletek elmélete nélkül.
Ennek a ténynek tiszta megértése nélkülözhetetlen a piaczról és a forgalomról szóló fejtegetéseinkhez. Árúk és szolgáltatások kicserélhetők egymás ellenében, még pedig termelési költségeik arányában és nem azon munkaidő-mennyisége arányában, amelyet tartalmaznak, vagy pedig a «természetes» termelési költségek valami más mértéke szerint.
Az ár és a termelési költségek, amint ezek egy árúkészlet minden részében kifejezésre jutnak, ugyanazok. De nem ugyanazok minden egyes résznek a költségei. Egy kilogramm búzának a termelési költségei kisebbek termékeny talajon, mint terméketlenen: 1000 tonna aczél termelési «költségei» alacsonyabbak egy jól felszerelt üzemben, mint egy rosszul felszereltben. Miután a «költségek» az értéktöbblettel együtt adják a kiadások összegét, ennélfogva az ezekben rejlő értéktöbblet-elem és kinálati ár változik, lévén a legnagyobb az üzletek legkiválóbb tipusánál (mezőgazdaság, gyár, bánya stb.), legkisebb a legrosszabban. Ha valaki számon tartaná az összes, egy bizonyos piacz számára búzát termelő földeket, találhatna olyan földet, amely éppen csak annyit hoz, amennyi szükséges a buzatermelés folytatásához. Ez annyit jelent, hogy a föld, munka és tőke azon együttműködése czéljából, mely egy kilogramm búzának ezen a földön való termeléséhez szükséges, több termelő munkaerőt és tőkét kell vásárolnunk, ha a föld erejének kisebb mennyiségét ki akarjuk egyenlíteni. A búza termelésnek kilogrammonként ugyanazok voltak a költségei ezen a földön, mint a jobb földeken, de az összegnek egy nagyobb hányada jutott a tőke és munka költségeire, kisebb arány «értéktöbbletként» a föld kifizetésére.
Hasonló az eset az aczélsineknél is. Itt az ipar legrosszabb fajtájú üzemének megfelel a legrosszabb búzaföld. Az aczélsinek tonnánkénti árának nagyobb hányada esik itt romlásra, kopásra és tőke meg munka fentartására, tekintve, hogy a legrosszabb üzemekben a profit a minimumon áll. Valóban, egy tonna költségei, amint azok az árban, mondjuk 30 shillingben kifejezésre jutnak, látszólag felemésztődnek ezekben a szükségszerű kiadásokban, nem hagyva többlet-kamatot a befektetők, avagy nyereséget a vállalkozó számára.
Ámde, ha vannak oly földek, melyek a búzakinálathoz hozzájárulnak, de amelyek éppen csak hogy kifizetik a tőkét és a munkát, nem hagyva hátra többletet a járadék czéljaira, mikép állítható az, hogy a földjáradék is képviselve van az árban és azt növeli? Ha egyes vállalatok részt vesznek ugyan az aczélsinek kinálatában, de éppen csak azzal az összeggel, amely kifizeti a termelés költségeit és nem nyujtanak semminemű haszontöbbletet, mikép állítható, hogy a költségekben és az aczélsinek árában valamelyes értéktöbblet-elem is van? A válasz az, hogy a jó búzaföldek ritkasága oka a magas átlagköltségeknek, melyek egy kilogramm búza termeléséhez szükségesek és amelyek lehetővé teszik a földbirtokosoknak, hogy magas árat kérjenek a természet termékenységéért, a munka és tőke költségeit terhelve meg ezzel az értéktöbblettel. Az a tény, hogy egynémely használatban levő föld annyira terméketlen, hogy a természet csak nagyon keveset járul hozzá egy kilogramm búza termeléséhez és csaknem mindent a tőke és a munka végez el, nem érinti ezt az érvet. Ha elegendő termékeny föld állhatott volna rendelkezésre, a (járadék-) többlet nagyon kicsi és a kilónkénti költség és ár is annyival alacsonyabb lett volna.
Éppen a jobb földnek ez a ritkasága az, ami a rosszabb föld használatba vételéhez vezet, oly többlettel terhelve meg a buzatermelés költségeit és árait, melynél fogva tőke és munka sikeresen gyümölcsöztethető egynémely rossz földön is.
Hasonlóképpen, a jól fölszerelt aczéltelepek ritkasága okozza, hogy az aczélsinek termelésének átlagos költségei magasabbak, mint volnának abban az esetben, ha ilyen gyáraknak bővében volnánk és azok a magas árak, melyek ennek a ritkaságnak eredményei, néhány rosszul fölszerelt gyár számára is lehetővé teszik a fenmaradást, igaz, hogy a termelés eredménye nem is biztosít egyebet. A jól felszerelt gyárak a sineket magas haszonnal fogják eladni, a rosszul fölszereltek éppen csak hogy kiadásaikat fedezik. Bizonyos, hogy az a haszontöbblet, melyet a legjobb gyárak ritkasága a jól felszerelt üzemnek lehetővé tesz, kifejezésre jut a sinek magas költségében és árában: s ezek az árak azok, melyeknek hivatásuk, hogy a néhány elmaradt gyárat képessé tegyék a munka folytatására.
Ez a fejtegetés egyszersmind azt is bizonyítja, hogy a kinálati árak nem függnek az árútömeg legköltségesebb részének termelési költségeitől, amint ezt sokszor föltételezik, vagyis nem függenek annak a búzának az árától, melyet a legrosszabb földön termelnek és azoknak a sineknek az árától, melyek a legrosszabban felszerelt gyárakból kerülnek ki. Ez a «marginális» föld, amint azt nevezik és ezek a «marginális» gyárak csupán annálfogva érdemesek arra, hogy bennük a termelést folytassák, hogy a jobb föld és a jobb üzem ritkasága a kiadásokat és a kinálati árat oly többlettel terhelte meg, mely ezen ritkaság fokának mértékéül szolgál. Fedezz föl egy új, nagy, gazdag búzaföldet és ezen többlet, vagy «járadék» legnagyobb része, mely a költségekben is kifejezésre jut és a búza árait is emeli, egyszeriben el fog tünni és az árak hanyatlásával egyidejűleg a rossz búzaföld is ki fog kerülni a használatból. Létesíts egy sereg jól felszerelt új aczéltelepet s a létező telepek ritkasági értéke el fog tünni, profitok és árak esni fognak és a rosszul fölszerelt, vagy marginális gyárak ki fognak kerülni a használatból.
Termelési költségek és kinálati árak mindezeknél fogva nem függnek a legrosszabb vagy a legköltségesebb üzletektől, hanem a közönséges átlag-üzlettől. A legtöbb, piaczi czélokra gyártó iparágban a termelés zöme oly vállalatokból kerül ki, melyek megközelítőleg egyforma felszerelésüek. Csaknem valamennyi,
ugyanazon szakmabeli gyár és telep modern gépezettel és munkamódszerekkel dolgozik és általánosan elfogadott nagyságok és minták meghonosítására törekszik.
Versenyző iparágaknál, érdekeik biztosítása czéljából, az üzleteknek ugyanazon előnyöket kell élvezniök, aminőket versenytársaik élveznek anyagbeszerzés, anyagfeldolgozás és a termék árúsítása szempontjából. Igy a textil vagy fémipar piaczra készülő árúinak mindegyikénél a versenynél fogva felmerül egy-két üzleti tipus és nagyság, mely hatékonyabb és gazdaságosabb a többinél és miután minden az illető iparágba fektetett új tőke ezeket a formákat igyekszik ölteni, ezek úgy tekinthetők, mint a reprezentativ üzletek. Az ezeknél észlelhető termelési költségek azok, amelyek az iparág legnagyobb részére nézve szabályt képeznek, és amelyek meghatározzák az árúk kinálati árát.
Lehet néhány olyan czég az illető iparágban, amely némi különleges előnynyel rendelkezik valamely szabadalom vagy műszaki titok birtokában, vagy kiváló üzletvezetője ügyességénél fogva és így egy kissé többet és olcsóbban képes termelni, mint az átlagos közismert üzleti tipus. Akadhat továbbá néhány elmaradt tipusú czég is, amely régi divatú gépeivel és üzleti módszereivel küzködik fenmaradásáért és várja korai végét, hacsak korszerüen ujjá nem alakítható. Ám ez a kevésszámú felső és alacsonyrendű czég nem befolyásolja érezhetően a költségeket és az árakat. Azok az átlagos, közismert, reprezentativ czégek, amelyek az egész kinálatnak, mondjuk 90, vagy még magasabb százalékát termelik, fogják az árakat szabályozni. A fölényes helyzetben levő czégek nagy megtakarításokat fognak ez árak mellett elérni, a legrosszabbul versenyzők pedig tönkremennek mellettük. Midőn azt mondják, hogy bizonyos minőségü gyapotszövet előállítása ennyibe kerül, vagy hogy az aczélsinek, hajlított bútor, boros palaczkok, stb. ilyen költség mellett termelhetők, ez nem az illető iparág legjobb és legvirágzóbb üzletére vonatkozik, sem pedig arra az alacsony szinvonalú czégre, amely alighogy tengődik, hanem a normális módon jövedelmező üzletre.
Magától értetődik, hogy számos olyan iparág van, amelyben a termékek és eljárások változatossága oly nagyfokú, a módszerek változásai oly finomultak és nagyszámuak, hogy átlagos tipust nehéz találni.
Ha a tőke és munka bármely iparágba szabadon juthat és versenyezhet, ezen verseny eredménye egy vagy több legjobb üzem kiválása lesz, amelyek kezébe jut az ipar legnagyobb része, ezek fogják a rendes termelési költséget meghatározni és az eladási árakat is. Ha ezen iparágakban a verseny szövetkezéseket és megegyezéseket enged meg, kartellek vagy trösztök állanak elő és még mindig ezen reprezentativ üzemek fogják meghatározni az árakat, amíg csak a kinálat nagy része kezükben van. A termelés megszorításával emelhetik a költségeket, úgy hogy tetemes haszontöbblethez jutnak. De ők állapítják meg a piaczi árakat, nem pedig a ringen kivül álló czégek. Utóbbiak rendesen elfogadják a ringárakat, iparkodván, azokból hasznot húzni. Igy ha a Standard Oil tröszt a petroleum gallonjának árát emeli, vagy a pamutszövő tröszt a czérna árát, a kicsi önálló termelők is emelik általában, inkább, mintsem veszélyeztessék létüket az olcsóbb kinálattal. Amint az iparágak viszonyairól jobb és gyorsabb lesz az értesülés, több termelő szerez azokról tudomást, a termelés nagysága és módjai mind egyöntetübbekké válnak és az elfogadott formáktól eltérő versenyüzemek száma csekélyebb lesz. Természetesen mindig igaz marad, hogy kivételes képességek, rendszer vagy különös előnyök (szabadalmak, nyersanyag vagy fogyasztó piacz kizárólagossága) egyes különálló czégeknek lehetővé teszik, hogy a rendes piaczi árakon óriási hasznot érjenek el, miután az utóbbiakat rendes viszonyok mellett termelő versenytársaik határozzák meg.
De ha ezen rendkivüli helyzetben levő versenytársak teljesen kihasználják a helyzetet, fokozatosan az iparág mind nagyobb része kerül kezükbe, mert erős versenytársakkal megegyezve kényszerítik a gyengébbeket, hogy az ő feltételeiket fogadják el vagy elnyomják. Ha ilykép egy elég erős kombinácziót létesítettek, hogy a piaczi kinálatot megszorítsák vagy növeljék, úgy állapíthatják meg az
eladási árakat, hogy a termelési költségekhez nagy egyedárúsági többletet ütnek. Ismétlem, ehhez nem szükséges az egész iparágat megkaparítani. A kinálat 50–60 százalékát termelő tröszt a kinálatot és árakat eléggé befolyásolhatja, feltéve, hogy kivüle állók kevesen vannak és nem járnak el egyöntetüen. Még ha a piacz egyes kis helyein olcsóbb árak mellett eredményesen lehet is versenyezni, másutt egyedárusági viszonyok lehetségesek.
Az ily trösztök gazdasági eredete és támaszai közismertek. Néha a nyersanyag vagy termelőerő legjobb, legnagyobb, vagy legolcsóbb piaczának birásában rejlenek. Ilyen De Beer gyémánttrösztjének helyzete és az Egyesült-Államok aczél-kartelljének ereje jórészt jobb ércz és szén birásában rejlik. Néha a vasút vagy más forgalmi alkalmatosságok teszik lehetővé, hogy olcsóbb árak mellett versenyezzenek. Ez alapon keletkezett a Standard Oil Company. Néha a közönség előszeretete vagy kiváltságok –tarifakedvezmények, közszállítási szerződések, engedélyek, egyedárúsítási jogosítványok a főforrása erejüknek. Sok községeket ellátó társaság, mint gáz, víz, közúti vasút, villamvilágítási társaság sorozható ez osztályba. Nagy tőke, hírnév és szakismeret egyes esetekben lehetővé tették a helyi, sőt nagyobb piaczok megszerzését is. E forrásból nagy jövedelmeket merítő vállalatokra talán legjobb illusztráló példa a banküzlet mai helyzete Nagy-Británniában.
Elterjedt nézet, hogy a kapitalizmus korában, amikor a nagyobb arányú vállalat gazdaságilag mindig erősebb és jobban jövedelmező, mint a kisebb, csak idő kérdése, hogy minden iparág egynehány óriási vállalat karmai közé jusson, amelyek egymás ellen folytatott öldöklő harcz után egyezségre lépnek. Ez tehát az a felfogás, hogy a verseny önmagát szünteti meg minden iparban, egyetlen trösztöt vagy szövetséget juttatván a piacz birtokába, amely az árakat a fogyasztók számára diktálja. Számos iparágban az üzleti élet modern kialakulása – úgy látszik – e nézetet támogatja. A modern géptechnika, forgalom, hitel lehetetlenné tette számos iparágban a kis vállalatok fenmaradását, az iparágat néhány óriás társaságnak szolgáltatván ki. Mind nagyobb számú iparágban ez az irány
jelentkezik, a fő anyagokat gyártó forgalmi, bányászati, kereskedelmi és pénzügyi ágakban egyaránt.
Mindazonáltal az általánosítás helytelen. Számos iparágban ez az összpontosuló irány nem jelentkezik. Még a szövő- és fémiparban is számos kis vállalat marad fenn. Igaz, hogy egyesek csak félig önállóak, többé-kevésbbé erősen lévén nagyobb czégektől függésben, amelyeknek a kisebb szükségleteit ők látják el. De minden nagy iparvidéken számos kis üzem eredeti függetlenségben marad fenn, amely otthon munkával vagy kis műhelyben olcsó gépezettel és hajtóerővel dolgozik.
Az emberi természet eredeti eltérése oka főleg e fenmaradásnak. Ahol a személyes szükséglet vagy izlés, alkalmazkodás a kereslet alapja, a nagy vállalatokat egyöntetűségük háttérbe szorítja. A szabóipar nem fejlődik a nagy üzem felé, bizonyos határokon túl, amelyek már nem engednék meg a személyes, részletes igazgatást. Minden luxusiparágban, ahol a kereslet állandóan változatos, és ahol az egyéni izlés és szeszély irányadó, kis vállalatokat találunk. A javítás számos iparosnak nyujt megélhetést, mint pl. czipésznek, kárpitosnak, kovácsnak, bárha az iparczikkeket nagy üzem termeli. A mezőgazdaság, bányászat, közlekedés terén számos munkát a legjobban, a leggazdaságosabban csak kis üzem láthat el. Számos ok folytán a kisbirtokos fenmarad. Kicsinyben árúsító üzletek – noha az óriási árúházak nagyon nagy teret foglalnak – az előkelő és helyi üzlet alakjában kisebb és romlékony anyagok forgalomba hozatalánál nagy mértékben fenmaradtak.
Sőt ott is, ahol a nagybani termelés gazdaságos, nem lehet állítani, hogy a korlátlan kiterjesztés előnyös. Ha a nagy vállalat a kicsinél olcsóbban is termel és így olcsóbban adhat is el, nem következik, hogy a még nagyobb vállalat a versenyben leverhetné. Még az oly vállalatoknál is, ahol a tőke jön leginkább számításba, a vállalatnak egy bizonyos határon túl fejlesztése káros. Ha a vállalat nagysága és szervezete bizonyos határokat túllép, a részek együttműködésének központi ellenőrzése bizonyos veszteséggel jár; amely a kiterjesztéssel járó előnyöket leronthatja. Ha egy gyári üzem
elérte azt a határt, hogy a legjobb feltételek mellett vehet nyers anyagokat, szervezheti a munkát, piaczra hozhatja termékeit, minden további terjesztése gyengíti és csökkenti jövedelmezőségét. A különböző iparágakban igen változó a legnagyobb termelékenység határa. Néhány iparágban csak óriás üzem érheti el, amely elnyelte versenytársait, egyedül látja el a piaczot, egyedárúsága van. De az ilyen iparág kivétel és nem szabály még oly államokban sem, ahol a védvám a nemzeti piaczot biztosítja neki. Tisztán a nagyság előnye a természet vagy törvény támogatása nélkül igen ritkán szerzi meg azt az egyedárúságot egy vállalatnak, hogy a vevőknek ő szabhatná meg az árakat.
A fogyasztók a modern termelés mellett inkább azon veszélynek vannak kitéve, hogy néhány nagyobb vállalat versenyez csak, nem pedig a teljes monopoliuménak. A nagybani termelés gazdaságossága ritkán szolgáltatja ki egy vállalatnak a piaczot, de gyakran csökkenti a versenyképesek számát annyira, hogy egyezményileg állapíthatják meg a termelést és jelentékenyebb haszontöbbletet nyujtó elég magas árakat. Egy iparág nagy czégei állandóan nagyban kisérleteznek szövetkezésekkel, egyezményekkel és talán nagyobb veszélylyel járnak a fogyasztó közönségre, mint a tröszt-uralom. A fém- és gépipar terén Angliában és Amerikában hemzsegnek az eladási áregyezmények, míg a hajózási és vasúti vállalatok állandóan kartelleket kötnek, megállapodásokat létesítenek, szolgálatokat és árakat szabályozó egyesületeket alapítanak. Akárhová is tekintünk a modern iparban, az egyezmények épp oly reális és majdnem oly általános jellegű jelenségnek bizonyulnak, mint a verseny. Már pedig bármely formájú egyezményeknek is haszontöbblet elérése lévén a hajtó ereje és értelme, nyilvánvaló, hogy a különböző szolgálatok és javak cseréje piaczi árának vagy arányának tanulmányozásánál nem hagyható figyelmen kivül, hogy a többletek mily megterheléssel járnak.
Minden az üzletben eladásra készen álló árúkészlet eredetének alapos tanulmányozása rá fog vezetni, hogy útjuk egyes állomásain termelési költségeik egy része nem termelékeny fölösleg; és a
fölösleg a piaczi árban egy előző stádiumban jelentkezvén, a későbbi stádiumokra áthárul, végül pedig megnövekedvén, az eladási árban a költségek és feleslegek szétválaszthatatlanul összegabalyodnak. Természetes, hogy a különböző czikkeknél e két elem aránya igen változó.
X. FEJEZET.
Kereslet és kínálat.
A termelési rendszert jószágtermelő gépezetnek fogván fel, természetszerűleg jutottunk azon eredményhez, hogy a javak nyers anyagokból termeltetnek, a reájuk fordított munkával értéket, jelentőséget nyernek, amíg a fogyasztó kezéhez jutnak, mint kész termékek. A bennük megtestesült növekvő munkamennyiség a költségek és az ár folytonos emelkedésében nyer kifejezést, e költségek pedig magukban foglalják a termelési folyamatban beléjük ömlő költségek és feleslegek egész összegét.
Midőn arról szóltunk, mint nyelik el egyes anyagok és javak a fogyasztáshoz való áramlásukban állandóan a termelő erőket és költségeket, nem vettük figyelembe a fogyasztó ellenőrző szerepét, pedig a termelő erők alkalmazásának eredménye és czélja a fogyasztók szükségleteinek kielégítése.
Már láttuk, hogy a kicsinyben árúsító üzletek pénztárába befizetett pénz a termelés folyamatán felfelé haladva, mint a különböző termelési tényezők részére teljesített fizetés, állandóan ösztökél termelő tevékenység kifejtésére. E javak utáni kereslet, a fogyasztó akarata ellenőrzi és szabályozza az egész termelést. A termelési rendszer az ő javakkal való ellátásáért van. Számára a megvett javak nem termelési költségek, hanem hasznosságok raktára. A nyers anyagok és javak a termelés különböző fokozatain minden értéküket és jelentőségüket az emberi szükséglet kielégítésére végeredményben vett hasznosságukból nyerik. A gépet
