A Revizor Dekameronja

REVIZOR DEKAMERON (2020. mÁrcius 12. – 2020. mÁjus 4.)

1

2

Előszó 2020 márciusában, mint oly sokaknak, úgy nekünk is önkéntelenül és kézenfekvő módon az eszünkbe jutott a Dekameron. Az akkor még oly rendkívülinek tűnő karanténhelyzet, az általános leállás krízise persze nem hívta elő belőlünk a szépírót (ilyen ambíciója közülünk amúgy is kizárólag Puskás Panninak van), így a mi Dekameron-sorozatunk váltig csak azzal foglalkozik, amivel a Revizor egésze immár 13 esztendeje. Vagyis a kultúra, a művészet világával, no és természetesen a néző, a hallgató, az olvasó érdekeinek kritikusi képviseletével, s olykor egyszersmind a magunk meghitt vesszőparipáival, nyűgjeinkkel és örömeinkkel. Igaz, ezekből a személyes vonatkozásokból több jutott ebbe a

bő két hónapon át gyűlő sorozatba, hiszen

írásainkban hol emlékeket idéztünk, hol macskáztunk vagy kávét főztünk, hol meg a szerkesztői munka jajdenagy titkaiba kínáltunk betekintést.

Most egymás mellé rendezve és újraolvasva a Revizor Dekameronjának 55 írását, úgy tetszik, a sorozat elég hű képet ad 2020 tavaszáról, az össznépi kulturális élménykeresés főbb irányairól, de éppígy szerkesztőgárdánk és olvasótáborunk érdeklődéséről, motivációiról is. Arról, hogy mindannyiunk számára valóságosan létfontosságú a kultúra, a művészet állandó jelenléte, mindennapi stimuláló hatása. Ennek tudatosítása és nyomatékosítása révén túlzás nélkül az önismeret fejlesztését szolgálta ez a szó szerint nyavalyás 2020-as év. Emlékeztessen minket erre, no meg természetesen a körünkbe türelmetlenül visszavárt normalitás világára a Revizor Dekameronja!

Jó olvasást kíván Önöknek, a Revizor szerkesztősége

1

2

DE IDEGESEK...

A Revizor Dekameronja – 1. nap 2020.03.12.

A veszélyhelyzet az vészhelyzet? Ma van az első napja annak, hogy valami olyasmi történik az életünkben, amiről csak annyit tudunk, hogy felforgat mindent.

Kivéve azt, hogy este színházban vagyunk. Mármint én. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Az én gyerekem nemigen nézett tévét kiskorában, de egy ottalvós vendégségben erre is módja nyílt, és euforikus hangon mondta a telefonban, hogy „nézem a vízhelyzetet”. Mert úgy gondolta, hogy a vész szónak semmi értelme. Őszintén szólva magamra vonatkoztatva én is így gondoltam; baj lehet, nagy is, de vész, mármint igazi vész vagy veszély nemigen. És akkor tessék: koronavírus. Ráadásul koromnál és állapotomnál fogva nem ajánlatos elkapnom. Aha. Most mindjárt este hét óra, itt ülök a gépnél – színházidő. A marosvásárhelyi színház Sirály című előadását nézem; több mint négy éve volt a bemutatója. És most élőben látom: itt könyökölök a gép előtt, ők meg ott játsszák az üres nézőtér előtt. Kinéztem magamnak az egyik széket: fekete, és a tizenegyes számot viseli, a második sor jobbszélén. Ott ülök képzeletben.

Szünetben fölállok, kimegyek a konyhába, iszom egy kávét, aztán vissza. A második részbe belecsörög a telefonom, halálra rémülök, nyomom is ki – ilyesmi még sosem fordult elő velem, halálfélelem, elsüllyedés...

3

A végén: tapsolok. És hallom, távolról, hogy ott is tapsol valaki, tán az ügyelő, vagy valamelyik díszletmunkás.

Nem idegen nekem ez a gépen való színháznézés, a tanításhoz sokszor művel ilyesmit az ember, meg különben is, ha nem jut el fizikailag oda, ahová kéne – de ez most más, most meg vagyok rendülve, föl vagyok kavarva, hiszen mégis csak egyidejű élmény volt, méghozzá nemcsak nekem, hanem körülbelül ötszáz nézőnek. Nem is tudom, befértünk volna-e a stúdióba ennyien – illetve tudom: nem. Szóval eléggé jó ház volt, na.

Keresztes Attila rendezése attól fölkavaró, ami benne van, és attól, ami nincs.

A Sirály ugyanis gazdag szabott értelmezési tartománnyal bír – a nemzedéki konfliktustól a művészi hitvalláson át a régi és az új harcáig sok minden kínálja magát benne –, és ez itt mind afféle távoli színezék volt, nem több. Nem kellett eltöprengenem azon, hogy Trepljov „drámája” vajon egy kapitális tohuvabohu, vagy az új idők előhírnöke, sem azon, hogy Nyina és Arkagyina közt feszül-e holmi nemzedéki ellentét; mégpedig azért nem, mert bármekkora tömeg volt is olykor a színpadon, ennyi magányos embert ritkán látni. Mintha mindenkire egy sajtharang borult volna, úgy be volt zárva a saját – amúgy a rendező és a színész által parádésan kidolgozott - világába. És ki-ki a saját magányának színeivel töltötte ki a szűkös levegőt: Arkagyina a pezsgéssel, csacsogással, repdeséssel, megjátszással, fisztulás sikkantgatásokkal, Mása a túláradó boldogtalansággal, Trigorin a puhánysággal, Nyina a zavarodottsággal, és a többiek is mind... És mégis, a sok másként boldogtalan, kudarcos figura valahogy „életszagot” áraszt, egy mindenek fölötti vagy alatti életösztön-győzelmet, mert hát csinálni kell, élni kell, muszáj. Na, ez volt sodró és boldogító. „De idegesek”, mondja Dorn doktor (Bíró József, de jó volt!), és már megy is, viszi a Valeriána-cseppeket.

Vannak persze kritikák, szakavatott elemzésekkel, ez itt most nem az, ez csak a mese. De ebből sem

maradhat

ki B.

Fülöp

Erzsébet (Arkagyina), Kádár

Noémi (Nyina), Korpos

András (Trigorin), Makra Lajos (Szorin) és persze Bartha László Zsolt (Trepljov) neve.

Meg hát annak nyugtázása sem, hogy milyen remek társulat ez a marosvásárhelyi, és milyen flottul, milyen odaadóan tolták ezt az üres nézőtér előtti előadást. Bár szerintem ők is érezték, hogy itt lógunk a világhálón sokan.

4

Fotók: Gáspárik Attila. A képek forrása: nemzetiszinhaz.ro

Ma délelőtt azzal foglalatoskodtam, hogy szép akkurátusan törölgettem a naptárból a programokat; a legközelebbi, amit egyelőre meghagytam, március 23-i, a Revizor OFFline estje, a Nemzeti Kulturális Alapról szóló beszélgetés, kincstári optimizmusból. Aztán rábukkantam a facebookon – szidjátok nyugodtan sokan és sokat, nekem nagyon hasznos – egy csoportra, Élő közvetítések koronavírus idején a neve, ahol szinte minden estére jut egy-egy program, egy-egy üres ház előtt teljesített előadás vagy koncert. Szóval alighanem tartani fogom a szokásos ritmusomat, ami a színházba járást illeti, csak itthon ülve, „játszóruhában”.

A barátok, na, ők fognak hiányozni. Meséljetek.

5

KALIBER A Revizor Dekameronja – 2. nap 2020.03.13.

Panaszkodsz vagy dicsekszel? Arvo Pärt-portrékoncert szól a hamburgi Elbphilharmonie-ból, miközben ezt írom, ha nincs járvány, esélyem nem volna ilyeneket hallgatni. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. Jó, ez épp nem igaz, mert ez a koncert egy hónapja fent van a Youtube-on, látták-hallották is már húszezren azóta, lesz az a szám százezer is, ha ez így megy tovább, de a tanítás, írás, szerkesztés szentháromságából kiszakadva megállok és csodálkozom, milyen sokszínű a világ.

Nem találom fel a spanyolviaszt, dehogy, de azt mondom, éljünk ezzel a lehetőséggel, amíg lehet, vagyis nézzünk körül jobban a neten: kezdjük el végre arra használni, amire igazából való. Időnk most temérdek, ahogy elnézem, hétfőtől még több lesz, rendezkedjünk be egy hosszú, tán őszig tartó tavaszra, amit csak úgy élhetünk túl, ha nem kattanunk meg teljesen.

Ehhez meg kell, muszáj a kultúra, minden formában, minél nagyobb dózisban.

Kivételezett helyzetben vagyok, nem olyan óriási váltás ez nekem, mert hát eddig is mit csináltam? Színházba jártam, olvastam, írtam, órára készültem, kerestem azt az évadonkénti néhány másodpercet, na jó, percet, amiért érdemes ennyi energiát ebbe az egészbe fektetni, hogy aztán végül nyitott, kíváncsi fiatal emberekkel beszélgethessek arról, amit én láttam, amit ők láttak. Most akkor majd Skype-on beszélgetünk, túléljük, éljük túl.

Szóval ismerkedjünk, barátkozzunk ezzel az egyáltalán nem szép, de új világgal, ahol üres színháztermek előtt színészek adják tudásuk legjavát, hogy nekünk ott, a távolban, Szegedtől Miskolcig, Kolozsvártól Sepsiszentgyörgyig részünk legyünk valamiben, amiben amúgy nem lehet. Járványügyileg tiltott gyümölcs, mégis érzek valamiféle cinkosságot azzal a 744 emberrel, akivel egy időben nézem Az ügynök halála nem-bemutatóját Szatmárnémetiből. Amikor a legtöbben figyeljük a csak egyszer látható online közvetítést (le is mondtam egy élő találkozómat miatta, social distancing rulez), akkor majd’ kétszer annyian vagyunk, ahányan kényelmesen beférnénk a szatmári nézőtérre. És teljesen biztos vagyok benne, hogy ezek az emberek egy térben, egy időben amúgy sosem találkoznának egymással.

6

Nagy Orbán és Czintos József az előadásban

Nem nagyon szeretem Arthur Millert, túlbeszéli a dolgokat, sulykol és aláhúz, újra meg újra, mintha csak azok kedvéért tenné, akik a hátsó sorokban ülnek. Ehhez képest lesz meglepő a coming outom: Miller miatt kezdtem színházzal foglalkozni. Na jó, Zsótér Sándor hibája az egész, ő rendezte azt Az ügynök halálát 1997-ben Szegeden, amit ötször vagy hatszor tátott szájjal nézve azt mondtam, hogy ez igen, ez érdekel! Nehéz a képet kiradíroznom, emlékszem szinte mindenre abból az előadásból, és ma is visszajött Király Levente némely hangsúlya, mozdulata, arckifejezése, miközben az idén épp ötven éve a színpadon álló Czintos Józsefet néztem a laptopomon.

Mert hát miatta és rá van ez kitalálva, Bérczes Lászlóval, az előadás rendezőjével hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolatot ápol ez a nagy színész, értik egymást, sejtem is, hogy miért. Jó két éve egy ország csodálkozott rá Czintosra a Terápiában, mi, színikritikusok meg csak somolyogtunk, mert régóta és jól tudtuk, hogy micsoda kaliber. És itt is mindent visz: az első felvonásban elviselhetetlen, üvölt és hőzöng, mindenkit megsért és megaláz, borzalmas egy fickó, nézni is nehezemre esik. Aztán a másodikban a szürke nadrág, fehér ing, nadrágtartó fölé zakó kerül, a hivatalos személyt látom, aki így még sérülékenyebb. Az apró szemüveg mögül lapos, tétova pillantásokkal pásztázza beszélgetőtársát, de leginkább az asztal lapját fürkészi, mintha ott lenne a válasz az őt kínzó kérdésekre. Zavarban van a hatalmas gyerek, mert küzd a

7

test, a habitus, a ’mindig nekem van igazam’ virtusa a valósággal, ami egyre inkább kicsúszik a lába alól.

Nincs neki bőröndje sem, mint anno Tímár Józsefnek az emblematikus képen, ehelyett gurulós, piros széket maga előtt tolva érkezik az előadás elején a színpad mélyéről. Kétségbeesetten kapaszkodik a székbe, egyetlen tulajdonába, és amikor a talpig szürke házban a koszosfehér konyhaasztalhoz gurítja – tulajdonképpen három órán át nem mozdul el innen –, rádöbbenek, hogy egy királyt nézek, aki elveszítette a birodalmát.

Mindenki lábujjhegyen jár körülötte, de hirtelen hangulatváltásai így is olyanok, mint valami természeti katasztrófa. Megérint a családtagok és az egy barát kétely nélküli szeretete, az erőfeszítéseik, hogy az utolsó utáni pillanaton túl is eljátsszák az ügynök kedvéért, hogy minden rendben van, minden rendben lesz. Willy Loman egész, bérház alakú zárójelbe helyezett élete a szemünk előtt atomjaira hullik. A tehetetlenség most is, itt is feldühít: hát hogy lehet ezt a rohadt életet túlélni?

8

REPÜLŐS MANGÓ A Revizor Dekameronja - 3. nap 2020.03.14.

A könyvrovat szerkesztője (ksz) home office-a börtönéből szabadult sasként a piacra indul, egyrészt a hétvégi családi ellátmány beszerzésére, másrészt tapasztalatok gyűjtésére: hogyan viszonyulnak az emberek (köztük ő maga) az új helyzethez, ha tetszik, virológiai rendkívüli állapothoz. De ne használjunk nagy szavakat. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. A következő körkép pillanatkép inkább, s a könyvrovat szerkesztője (ksz), bár rögzít egy felülről készített képet, nem helyezi fölébe magát embertársainak (hisz megpróbálkozik a lehetetlennek bizonyuló feladattal: a kézfertőtlenítő folyadék beszerzésével).

A piac első látásra nyugodt pénteki délelőtt benyomását kelti, sehol a hiperekben hiperventilláló,

kocsijukat

ötvenes

vécépapírhegyekkel,

tízesével

fóliázott

lisztekkel,

száraztészta-alakzatokkal tornyozók, akik persze életükben egyetlen piskótát nem sütöttek még, tömeg tehát nincs, de a hely néptelennek se mondható.

Viszont hús sincs. A ksz megfigyelése szerint az apokalipszis közelsége amúgy is sajátos arányosságban (fordított talán?) áll a sertéshús kaphatóságával. Nos, ha így, akkor tényleg közel a vég, mert pár megfáradt füstölt csülkön és szárazkás húsos csonton kívül sertéshús sehol sem kapható. A rugalmas ksz így majd borjúcombból készíti el a vasárnapi székelykáposztát, de hát egyszer élünk, nem?

Kedvenc

hentesei

díjazzák

rugalmasságát,

egyben

gondterhelten odasúgják: holnap reggel tessék jönni, jó korán, talán akkor szállítanak, de tetszik tudni, nem tudnak annyit vágni, mint amennyit vinnének.

A középső, zöldséges fertály a civilizációs túlhabzás és az ünnep előtti kifosztottság képét mutatja: minden van, fonnyadtnak még nem mondható, de kicsit már ráncos paprikák, paradicsomok, árnyalatnyit puhult retkek vannak az árusok előtt egyébként tökéletesen kielégítő 9

mennyiségben. A konzumerizmus máskor fel sem tűnő jelei, a friss articsóka, papaya, a repülős mangó (ami előző nap érkezik repülővel, tehát tökéletesen éretten, nem kell, mint a normál mangót hetekig a konyhában tutujgatni, amíg beérés helyett sunyin megrohad) most némileg átértelmeződnek. Több helyütt kapható friss málna – még és nem már! – ez nem import, de az abszurd netovábbja málnabokrokat fóliasátor alatt tartogatni. A málna rajongói, mint például a ksz, azzal érvelhetnek, hogy ehhez viszont nem kell repülő.Maszkban egyvalaki jár-kel csak, de egyrészt maszkot sem kapni, másrészt amúgy is teljesen fölösleges, harmadrészt ez mégsem egy Robin Cook-film forgatási helyszíne.

Itt nem részletezendő dietetikai okokból a ksz beugrik a bioboltba (jól van, hát kukoricaliszt kellett). Ez a helyszín, ki tudja, miért, stabil és megbízható terepe a furcsa alakok és konteók felbukkanásának. Felhalmozók itt sincsenek, de a bejáratot egy szkájkalapos úr támasztja, és szaporán duruzsol valakinek: – Mondom én, hogy az amerikaiak küldték ránk! Úgy higgye el, ez még csak a kezdet, jön majd az ebola is, meg ki tudja, mi! – A ksz illetlenül felröhög, és az úr lesújtó pillantásától kísérve távozik.

Ideje végre feltérképezni az emeletet is, várnak a feladatok. A posta morcosan várakozó tömegét a ksz kikerüli, szegények, hát levelet, csekket feladni járvány idején is kell, az élet nem állhat meg. Vagy de. A máskor zsúfolt kávézóban és a vietnámi levesezőben egy lélek sincs, és a galérián sorjázó szintén vietnámi ruhaboltok is néptelenek, hiába csábít az akciósan kihelyezett jégergatya, a műanyagklumpa és a megújult tavaszi művirágkészlet. Kong az ürességtől a

10

valamilyen irányultságú, de nagyon egészséges táplálkozási szaküzlet, pultján a túltermelés karácsonyi maradékai: szaloncukorkupacok több színben. A túloldalon vannak a háztartási és illatszerboltok, a ksz kis híján célt téveszt, mert majdnem enged a Derecskei fenséges felirat csábításának, végül azonban lelkiismeretesen sorra veszi a háztartási boltokat. A harmadik sikertelen kísérlet után – belép a boltba, köszön, száját szóra nyitná, de a pulton könyöklő asszony megelőzi: ne is kérdezze, nincs. Nyilván hogy kézfertőtlenítő. A negyedik hely asszonya igazi buddhista tanításban részesíti a csüggedő ksz-t: – Nincs. Nem is lesz. Törődjön bele. – Világos beszéd. Még egy tétova pillantás az ötödik hely irányába, itt a vietnámi kereskedőasszony azzal biztatja vevőjét, hogy hétfőn érkezik a vágyott lötty, igaz, hatszoros áron. Eközben alkalmazottja az öblítős polcnak támaszkodva önfeledten piszkálja az orrát. A ksz ekkor szociálisan distancírozza (social distancing) magát, a hiánygazdálkodásból visszatér a földszintre és két csokor medvehagyma vásárlásával koronázza (hm) látogatását. ¡No pasarán!

11

KÖSZÖNÖM, GRANCSÁK ÚR! A Revizor Dekameronja - 4-5. nap 2020.03.15.

Ez nyilván alkati dolog, de nekem jó meg rossz időkben egyaránt a múlt adja a legtöbbet. Korántsem azért, mintha a múlt bármely kis szegletét eszményinek láthatnám. Vagy épp hallhatnám, amikor mondjuk, régi színházi rádióközvetítések kerülnek elém. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA. Tudom, az elmúlt néhány napot az internetről elérhető élő közvetítésekben tobzódva tölthettem volna, de egyelőre még tartom magam a saját rutinomhoz. Persze azért én is belenéztem egy-két közönség nélküli koncert- és operaközvetítésbe (e műfaj számomra sajnos egyesíti az élő előadások és a stúdiófelvételek összes lehetséges hátrányát - az előnyök nélkül), felmentem a bécsi opera meg a New York-i MET oldalára, az éjfél előtti órákat azonban most is csak azzal töltöm, mint a megelőző hetekben. Azaz régi színházi rádióközvetítéseket hallgatok a Youtube-ról, legfőként bizonyos Grancsák Artúr csatornájához vissza-visszatérve. Itt ugyanis több mint 30 előadás hallgatható vissza a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveiből, s az ilyesmi a magamfajta virtuális ódondásznak valósággal kéjes gyönyörűség.

Nem mintha csupa jó darab és jó előadás sorjázna Grancsák úr gyűjtésében. Kamondy László Vád és varázslat című drámája például, amelyet 1963-ban közvetített a Kossuth Rádió a Madách Kamaraszínházból - penetránsan rossz darab a kispolgári és a szocialista magánerkölcs összeütközéséről, obligát öngyilkossággal a vége felé. És bizony nem igazán jó az előadás sem: a sok áligazság meg álkonfliktus lehúzza a színészeket. Csakhogy mindez mégis korjellemző erejű, Kati (pontosabban Tinka) szerepében pedig ott csacsog és mórikál Domján Edit, akinek a hangjából annyi báj árad, hogy az majd' hatvan év távolából is megvesztegető.

Vagy itt van 1959-ből A királyért című Somerset Maugham-dráma a Petőfi Színházból!

A Szinetár Miklós által rendezett előadásban akadnak ugyan színpadi értelemben erős pillanatok, de a valódi érdekességet korántsem ezek jelentik. Hanem például az, hogy az oly csodálatos tragikomikai életművű Dajka Margit szövegtudása, mi tagadás, legfeljebb elégséges szintű. Hogy Gellért Lajos tragikusan, már-már emberfelettien rossz színész. S legfőként, hogy színészként és emberként ott haldoklik a színpadon Jávor Pál! A szövegét jószerint csak darálja, sokszor a súgóra szorul, s néha érezhetően nem ad pontos végszót. Élete 12

utolsó évében szinte már nem is evilági árnyéka hajdani önmagának. És mégis a csoda: Jávor színpadi távozása így is tapsos – a részvevő közönség kollektív búcsúja.

Mészáros Ági és Básti Lajos a Pygmalionban (Farkas Tamás, mandab.hu)

Aztán persze akad néhány (majdnem) tökéletes előadás: két Gellért Endre-rendezés (Pygmalion,

Buborékok),

vagy

Gábor

Miklós,

Tolnay

Klári

meg

Uray

Tivadar felszabadult pátoszú és paradox hitelű romantikus utrírozása A királyasszony lovagja 1956-os felvételén. S a tény, hogy még ezekben az előadásokban is akad amatőrnek ható, vagy éppenséggel professzionálisan színpadképtelen alakítás, az szinte megbékítően hat az utókori hallgatóra. Még hogy régen a só is sósabb lett volna!

Habár az igaz, hogy amit a jelennel kapcsolatban ritkán emlegetünk, azt a múltban határozottan könnyebb fel- és elismerni. Mondjuk, a színészi tehetségben rejlő gyermeki varázslatot. Van, aki a saját görcsösségéből dolgozza ki magát és figuráját, mint Tomanek Nándor, a férfisápítozás hangzó emlékművének megteremtője Felix Unger szerepében (Furcsa pár, 1968). És van, aki túl a 85-ön, szinte közvetlenül a halála előtt is a legtermészetesebb oldottsággal, az erőfeszítés legcsekélyebb látszata nélkül rázza ki a kisujjából a kívánt szerepalakot, mint Páger Antal (Tangó, 1986). A dolog így is, úgy is csoda, s ez a felismerés persze nemcsak a múlt, de a jelen színészei iránt is hálára késztet. Legalább akkora hálára, mint amekkora köszönettel az emlegetett Youtube-csatorna létrehozójának tartozom.

13

MIÉRT MENŐ MÉG MINDIG A JÓBARÁTOK? A Revizor Dekameronja – 6. nap 2020.03.16.

1994-ben indult, a tavalyi évben ünnepelte huszonötödik születésnapját. A sorozatból készült merchandise termékek pedig az elmúlt egy évben ellepték a fast fashion boltok polcait. Hosszú idő után újra belenéztem a sorozatba – elmesélem, milyen volt. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA. Már jóval a sorozat virágkora után, a kétezertízes évek elején közös albérletben laktam egy lánnyal, aki főzéshez, takarításhoz és pihenéshez mindig berakott egy Jóbarátok részt a laptopján. Akkor azt gondoltam, ő egy UFO, ám a negyedszázados jubileum körüli felhajtás, valamint az a tény, hogy az HBO streaming szolgáltatását egy új Jóbarátok résszel kívánja bevezetni, és hogy ezért 2,5 millió dollárt fizet mind a hat főszereplőnek, mégis arra enged következtetni, hogy talán a sorozat sosem ment ki a divatból.

Nagyon régen jutott eszembe, hogy elindítsak egy Jóbarátok részt, de most megnéztem többet.

Két dolog volt rögtön feltűnő: az egyik, hogy én nagyon jól ismerem ezt a sorozatot, a másik pedig, hogy egy vak hangra sem emlékszem belőle, dacára, hogy legalább háromszor végignéztem mind a tíz évadot. És talán éppen ez a két dolog az, ami a sorozat máig tartó sikerét szavatolja. Ami ismerős, az a hangulat és főleg a szereplők. Phoebe, Monica, Rachel, Joey, Chandler és Ross az életünk részévé váltak. Tehették ezt azért, mert a kilencvenes években nem volt olyan sorozatdömping, mint amilyen ma, meg azért, mert a tulajdonképpen öt

jellemvonással

körülhatárolható,

vagyis

nem

nagyon

bonyolult

figurák

roppant

konzekvensen és hitelesen képviselték öt jellemvonásukat az elsőtől az utolsó részig, ráadásul szimpatikusan esendők voltak. Alapvetően jó szándékú, átlagos fiatalokról szólt a történet, akik sok helyzetben viselkedtek mégis kicsinyesen, kényszeresen, gyáván vagy erőszakosan – szóval könnyű volt velük emberi azonosulási pontokat találni. Sőt, emlékszem, hogy a „ki vagy a Jóbarátokból?” egy olyan kérdés volt, amelyre generációm tagjainak illett tudni válaszolni. Én Rachel szerettem volna lenni, mert messze ő tűnt a legmenőbbnek, ráadásul Jennifer Aniston játszotta, de ha őszinte akarok magamhoz lenni, inkább a szorongó, kényszerbeteg Monicára hasonlítok – szerencsére sokkal finomabb kiadásban. Itt szeretném tolmácsolni

14

kollégám, Rick Zsófi válaszát is az ominózus kérdésre: ő világ életében a totál laza és hibbant Phoebe szeretett volna lenni, de nem merte ezt meglépni a valóságban. Sosem késő, Zsófi!

A storyline és a poénok feledhetősége – bár utóbbiban kicsit bizonytalan vagyok, mert vannak ismerőseim, akik néha idézik őket még ma is – furcsamód szintén hozzátesznek a

sorozat

nem

szűnő

népszerűségéhez.

Emiatt ugyanis többször újranézhető, és a szitkomos poéntól poénig haladás, a magas labdák lecsapása vagy a viccek túlnyújtása még mindig nagyon jól működik benne.

Forrás: vox.com

Nagyon nehéz persze megmondani, hogy ha most látnám először ezt a sorozatot, mi lenne róla a véleményem, és hogy ezeket a vicces jeleneteket tényleg jónak tartom-e, vagy csak a bennem élő tizenkét éves rajong értük még mindig. Előbbi mellett szól, hogy azok közül is sokan szeretik a Jóbarátokat, akik a sorozat fénykorában még nagyon kicsik voltak. „25 dolog, amit a Jóbarátokból tanultam”, „kedvenc jeleneteim a Jóbarátokból”, „Jóbarátok kajákat ettem egy napig” és ehhez hasonló videókból rengeteget találunk huszonévesek Youtube csatornáin, a kedvenceim a „Dress like Rachel Green” videók, amelyekben fiatal lányok Rachel outfitjeit utánozzák. És hogy hol találják meg ezeket az extrém kilencvenes évekbeli darabokat? Hát, a fast fashion boltokban. Ugyanis valami furcsa okból kifolyólag a kilencvenes évek ismétlődött és variálódott a 2010-es évek ruháiban, és úgy tűnik, ez lesz a trend 2020-ban is.

Alig hinném, hogy karanténban töltött időmet azzal fogom tölteni, hogy letöltöm és végignézem a Jóbarátok összes részét, de azt el kell ismernem, hogy jó érzés volt belépni abba a lilára festett lakásba, ahol részben a kamaszkoromat töltöttem. Örömmel dúdolgatom épp a Büdös macska című klasszikust is, miközben érzem, hogy az új Netflix-sorozatok megjelenése némileg megkérdőjelezi nosztalgikus lelkesedésemet. A Jóbarátok egyébként fent van a Netflixen is, ahol időnként még most is a legnépszerűbbek közé kerül.

15

ÁLLJATOK LE, GYEREKEK A Revizor Dekameronja – 7. nap 2020.03.18. És akkor hangtalanul – mert tudom, hogy kell viselkedni – beleájultam a mellettem ülő Koltai Tamás ölébe, a második sor kellős közepén. A Katona József Színház színészei a színpadról nézték dermedten. De letolták a jelenet végét, és jött a szünet. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Hát ez sem ma volt, hanem valamikor 1989-90 táján. Mihail Bulgakov Kutyaszív című kisregényének színpadi adaptációja volt ez, a főszerepben a fantasztikus Vajda Lászlóval, ő volt a professzor. Háttal a nézőtérnek „operált” buzgón, majd egyszer csak megfordult, a két karja könyékig véres – és ennyi nekem elég is volt. Total black-out. Percek múlva magamhoz tértem, persze, egy orvos hajolt fölém, és a rettenetesen rémült Koltai Tamás tartotta a fejem, de már minden rendben volt. Azért orvosgyerek létemre nem kicsit szégyelltem magam...

Vajda László

Általában nem sok írnivaló van arról, hogy az ember bejár a munkahelyére, dolgozik, aztán hazamegy. (Persze, ez sem igaz.) De ha az embernek a színház a munkahelye, ráadásul több évtizede ott tölti az estéi jó részét, akkor azért történik vele ez-az. Vagy körülötte történik valami mással, ami kibillenti az estét a szokásos menetből. Hosszan tudnék mesélni ilyesmiket – röviden fogok.

16

Nem volt az olyan régen, hogy elruccantunk Kecskemétre megnézni A király beszéde című előadást. Jó messze ültünk a színpadtól, tán hátulról a harmadik sorban, a legszélén. Ment minden a maga medrében, amikor az első rész vége előtt néhány perccel (mindig lehet ám tudni, mikor közeledik a szünet!) a mi sorunk másik széléről némi zsibongást észleltünk, „rosszul van”, szűrődött el hozzánk, aztán „elájult” – és a mellettem ülő Proics Lilla már pattant is föl, tört át a sorban, leginkább a székek karfáin lépegetve (tényleg, ki is lepődik meg ezen?), hogy szakszerű és gyors segítséget nyújtson. Én meg egyszer csak azt hallottam a saját – csöppet sem csengő, inkább mély – hangomon, hogy „álljatok le, gyerekek”. Ezt mondom felállva a színészeknek. „Gyerekek”. A két főszereplő volt a színen: Zayzon Zsolt és Kőszegi Ákos. Nem kifejezetten gyerekek. Oké, reflex, még a tanításból maradt velem. És leálltak, kérdőn néztek rám, „mi van”.

Addigra már vitték kifelé a félájult hölgyet, égett a nézőtéri fény. Hamar megoldódott a helyzet, a két színész járkált a színpadon, halkan beszélgettek. És amikor nyugalom lett – én még álltam, eléggé tanácstalanul, Lilla kiment a hölggyel –, Zsolt vagy Ákos odaszólt, „mehetünk, Judit?”. Azt hiszem, alig tudtam kinyögni, hogy „igen, minden rendben”. Sötét lett, és újra kezdték ezt a jelenetet. Én meg ezt mondogattam magamban: „leállítottam egy színházi előadást. Én.”

Zayzon Zsolt és Kőszegi Ákos

Ha már Zayzon Zsoltot emlegettem, volt vele még egy rémületes élményem; azt hiszem, a pécsi Parasztopera (de nem, inkább Az elveszett levél – nincsen nekem memóriám... ) előadáson történt (ahol ugyancsak nagyon elől, tán épp az első sorban ültem), hogy a földön heverve valaki ráugrott-rálépett a kezére, pont az orrom előtt. Azonnal dőlni kezdett a vér – 17

nem színházi vér, hanem nagyon is igazi. Ezúttal ugyan el nem ájultam, csak a levegőt kapkodtam szaporán, neki viszont arcizma sem rezdült. Csak épp a következő jelenetben már egy fehér rongy volt a kézfejére tekerve, és lassan ütött át rajta itt-ott egy-egy jókora piros folt... És hát persze hogy „szerencsém” volt ott lenni azon a régesrégi vígszínházi II. Richárdelőadáson, ahol a címszerepet játszó Gálffi Lászlót „leszúrták”. Az idézőjel nem egészen helyénvaló, mert igaziból szúrták le, ugyanis a kés (vagy tőr) gombja nem engedte el a pengét, ezért az nem csúszott szépen vissza a nyélbe, ahogy rendesen. És mivel Gálffi még mondta tovább a szövegét, és ha jól emlékszem, végigment a jelenet is, azt hiszem, az egész nézőtéren csak én vettem észre, hogy nagy baj történt. Aztán volt mentő meg minden – de szerencsére mégsem történt nagy baj.

De nem csak véres történetek vannak – azt például majd legközelebb mesélem el, amikor „röhögőjárvány” tört ki a színpadon, aztán a nézőtéren is, mert az egyik színész siettében nem a poharat kapta föl az asztalról és nyújtotta oda a partnerének azzal, hogy „fenékig”, hanem a tintatartót (üres volt, azt hiszem). És néztük, ahogy egyre többen fordítanak félig vagy egészen hátat a nézőtérnek, egyre több váll rázkódik ritmusosan, egyre lassabban jönnek a replikák, egyre magasabbak a hangok – fenomenális volt.

Ascher-féle köhögéscsillapítás, a színpadhoz közeli öltözőben makacsul csilingelő telefon – csengőhang: „apa, vedd már fel, lécci, lécci, lécci” –, szóval van történet elég. Ha sokáig tart a karantén, sorra is kerülnek egymás után.

18

GÖRÖG ISTEN A Revizor Dekameronja – 8. nap 2020.03.19.

Tudom, tudom, névvel nem viccelünk, de hát az van, hogy ez egyáltalán nem vicc, teljesen komolyan gondolom, amit írok. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. Azt gondoltam, hogy belenézek kicsit kedd este A velencei kalmárba a Miskolci Nemzeti Színház közösségi oldalán. Végül is tudom, hogy ki a gyilkos, láttam, szerettem, van róla papírom (prapírom...), de a valóság felülírta a jó kis tervet. Merthogy muszáj volt az elsőtől az utolsó percig néznem, mit művel ez a pazar formában lévő társulat.

Velük kezdtem, és egyáltalán nem csak udvariasságból, mert az világos, hogy Görög László nélkülük nem tudna ilyen Shylock lenni. Ez Mohácsi János nagy trükkje vagy varázslata, nem is tudom, mindenesetre legjobb előadásai – és a miskolci Velencei biztosan közéjük tartozik – a saját életüket élik. Úgy értem ezt, hogy nincs se papír-, se izzadtságszag, megfeledkezik a néző arról, hogy ez „csak” színház, mert a pár mondatból szőtt figurák elhitetik, hogy egy teljes élet áll mögöttük.

Fotók: Miskolci Nemzeti Színház

Nézzük most Görög Shylockját, mármint azt, hogy mit csinál és mit mond, de azt is, hogy mit nem. Bal hátul, félreeső helyen jelenik meg először, némán várja, hogy bebocsássák. Megszokta már, hogy ott kell állnia, a szőnyeg szélén, de azt is, hogy Velence aranyifjai teli szájjal szidják.

Arca rezzenetlen, lélegző kőszobor, mintha el se jutnának hozzá a sértések.

19

Annyiszor hallotta már, hogy rohadt zsidó, hogy se kedve, se ereje meglepődni rajta vagy visszautasítani. Közönye ingerlő a tesztoszteron bajnokai számára, és amikor végre odajutunk, hogy pénzt kérnek tőle, ő fogja magát és eljátssza a sztereotip zsidót. Újra és újra hitetlenkedve és számonkérőn kérdezi, hogy hány dukát, hány hónapra, ki a kezes ésatöbbi: zsidót akartatok, nesze nektek, most megkapjátok.

Aztán el is bizonytalanítja hálás, mert saját előítéleteit végre 3D-ben is igazoltnak látó közönségét, amikor egy zsidóviccen harsányan felkacag. Egyetlen dologgal mégis zavarba lehet hozni, a szexus említése, legyen szó állatról vagy emberről, ez a téma megingatja őt.

Az első, nagy jelenetből a legszebb pillanat nekem az, amikor kimondja rettentő feltételét a kölcsönhöz. Antonio száján kicsúszik, hogy mindegy, mit kér a zsidó, mire ő egy font húst kér a férfi testéből. Amikor a velencei nemesek hökkenten kérdezik a miértről, mintha önkívületben lenne, azt feleli: „Nem tudom. Talán a mindegy.” Mohácsiék itt azt csinálják, amit sok kanonizált szerzővel tettek: kiigazítják a dramaturgiát, vagyis megoldási lehetőséget ajánlanak arra a nonszenszre, hogy miért akarna bárki egy embertársa húsából egy darabot.

Aztán Portia szalonjában látjuk viszont, Shylock is beáll a kérők végtelen sorába, hogy itt is azt kapja, amit eddig és ezután. A jogi szaktudására büszke, rendes rasszista szépasszony néhány egyszerű kérdéssel kizárja őt a béna ládikós játékból. De miért is akarná elvenni Shylock Portiát? Nem látom rajta a tomboló szerelmet, hazárdjáték ez neki vagy csak üzlet?

20

A következő jelenetben, amikor színpadon van újra, esik csak le: ő meg a lánya, Jessica Velence utolsó zsidói, vagyis muszáj lenne szaporodni és sokasodni, még ha erről a rabbinak esetleg más lenne is a véleménye. Shylock gyengéd szeretettel beszél a lányával, nahát, egy érző, sőt érzelmes ember van a fekete kalap meg a kaftán mögött! A szigorú keretrendszer, amiben és amiért él, azonban nem engedi, hogy a határokat átlépje, és úgy tűnik, a Talmud nem rendelkezik kielégítően arról, mit kezdjen az ember az egyedül nevelt lányával. Márpedig Jessica igazi időzített bomba, aki azonnal robban és robbant, amikor erre lehetősége van.

Shylock lenéz minden velenceit, és amíg ilyenek szaladgálnak az utcán, mint a háromezer dukátot egy drágakőre becserélő Bassanio, erre meg is van minden oka. Amikor rádöbben, hogy Jessicát elrabolták, nem az eltűnt pénzéről beszél, ó, nem! (És a tárgyalásnál is érdemes figyelni, mennyire nem érdekli a pénz.) Perbe száll a Teremtővel, szidja és szereti, mert muszáj szeretnie, lánya viszont mostantól számára halott. Megnő az alak, az Ószövetség bosszúálló Istenévé változik, aki haragjában nem ismer korlátokat: őrjöngő gyász, végtelen fájdalom, micsoda felvonásvég!

A második részben sokáig, nagyon sokáig nem találkozunk Shylockkal. A sebeit nyalogatja? Nem, erőt gyűjt, hogy aztán amikor megint látjuk, a hideg és közömbös üzletembert, a jussát követelő hitelezőt, a teljes jogú velencei állampolgárt ismerjük meg.

Másodpercig sem kételkedik a velencei jogrend szilárdságában és a saját igazában. Ennél nagyobbat nem is tévedhetne, a tárgyalás kutyakomédia, a dózse a bírói székben ül, aztán fölváltja őt ott az alig álruhás Portia. Itt a szerzők megint belejavítanak Shakespearebe, joggal: épeszű ember el nem hiszi ezt a hülyeséget, mármint azt, hogy ez nem Portia, hát akkor rajta, fordítsuk meg a helyzetet, és mutassuk meg, hogy itt is, most is a cél szentesít minden eszközt. Velence szomorú bohóca Shylock, akin mindenkinek joga van röhögni, csak neki nem szabad még elmosolyodni sem.

21

A velenceiek úgy játszanak Shylockkal, mint egy csapdába esett vaddal. Ingerlik és bosszantják, ő pedig tűr, hallgat, néha tárgyilagosan, komolyan, az esélytelen nyugalmával szól vissza.

Fájdalmas látni, hogy bár eszében sincs feladni a szerinte jogos harcot, de okos ember lévén jól tudja, hogy vesztesnek született, mert az apja, a nagyapja, és a többiek már mind kijárták ezt az iskolát. Megalázás és megalázás között is van különbség, és a szégyenletes szertartás közben, amit úgy hajtanak végre rajta, hogy a tiltakozásnak még csak az árnyéka se suhan át rajta, újból kővé vált arca sok százezer, sok millió ember arcává változik.

Ott maradnak végül csak ők, hárman, Shylock, Jessica és Antonio, szótlanul, a döbbenettől megdermedve. Letaglózza őket a frissen szerzett tudás. Hogyan jutottunk el idáig? Volt olyan pillanat, amikor más irányba kanyarodhatott volna ez a történet? Hogyne lett volna. Dehogy is volt. Függöny.

22

MÁSKOR, MÁSHOL A Revizor Dekameronja - 9. nap 2020.03.20.

Nyaralás, terasz, Horvátország? Hétköznap, dologidő, itthon. A rádióban palántanevelési tanácsok szólnak, hosszan, aprólékosan. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. Mintha máshol lennénk. És máskor. Mit keresek itthon egy szorgos-forgalmas szerda délelőtt?

Mit keres otthon másik több ezer, több százezer ember meg iskolás gyerek?

Az utca távolról sem néptelen, az emberek sétálnak, gyereket, kutyát sétáltatnak, futnak, bicikliznek, pedig szerda délelőtt van vagy csütörtök kora délután. Mondhatnék pénteket vagy jövő keddet is, mert úgy fest, mostantól jó ideig erre kell berendezkednünk.

Mintha szünet lenne tehát, nyaralás vagy hétvége, lassabbak a léptek is. Az erkélyről, ahol írok, a kávézóra látok, ahol ketten-hárman ücsörögnek a kis teraszon, de a kávézós lányok is ott ücsörögnek, és ez ellentmond a hétvége látszatának.

A trolinak is vasárnapi hangja van, ezt régóta próbálom megfejteni, miért más a hétvégén.

Talán akkor nem nyomja el a sok autó zaja.

Na, és hát erkélyen írni. Kézzel. De máshol és máskor vagyunk. A barátságos, napfényes látszat mögül nagyjából öt óra tájt kezd kikandikálni a valóság. Máskor ebben az órában sietnek haza az oviból, iskolából hátizsákkal megrakott gyerekek, szülők, nagyszülők. Még hintáznak egyet a játszón, kikunyerálnak egy kakaós csigát vagy Túró Rudit üdítővel, robognak a nyuszimotorok, riadoznak a mamák a zebránál. Most zárva az összes kávézó, a suszter, a virágos, a fagyis, a fodrász, a könyvesboltok. Mint egy kisvárosban háború előtt vagy alatt. Csak a patika előtt várakozik kitartó sor, már megtanulták a kétméteres távolság betartását. Mind több járókelőn tűnik fel maszk, sokan cipelnek súlyos szatyrokat, benne mosószer, öblítő, meg mindenféle, amivel a mélyhűtőket lehet megtölteni.

23

A máskor és máshol újabb jele: a spejzolás. Egy térben és időben elmúlt világ reflexei élednek újjá akkor is, ha nem tanította őket se anyám, se nagyanyám. Honnan hívódnak vajon elő? A máskor és máshol érzete elbizonytalanít: akkor talán már én sem vagyok ugyanaz, és ti sem vagytok. Életem nagyobbik részében viszonylag népes család élelmezéséről kellett gondoskodnom. Ez én voltam, tetőtől talpig. A gyerekeim felnőttével a feladat kicsit lazult, a feladattudat azonban mit sem változott, talán csak annyit, hogy apám is, hát, besorolt a gyerekek közé. Szóval spejzolok én is, és igyekszem kívülről nézni a helyzetre és magamra.

Talán nem is transzgenerációs emlék-átadás ez, hanem valami mélyből felbukkanó vadászösztön?

A beszerző körút utolsó előtti állomása előtt parkoltam le, amikor észrevettem egy ismerőst. A velem ellenkező irányba indult, oda, ahol – tudtam – már semmi fontos nem kapható. A telefonért nyúltam, hogy szóljak neki, ne töltse ott hiába az időt, aztán eltettem a telefont.

Bementem a boltba, megvettem, ami kellett. A kijáratnál vágott orrba a szégyen. Én akartam az evolúció győztese lenni, megelőzni másokat a zsákmányszerzésben. Gyorsan fölhívtam az ismerőst, elhadartam neki, melyik boltba jöjjön.

Nem akarok más lenni.

24

A LEPÉNYEVŐ BÉKAEMBER A Revizor Dekameronja - 10-11. nap 2020.03.22.

Történjen bármi, az emberben örökkön ott munkál a vágy, hogy értse, amit maga körül tapasztal. Én például a Különös vadászat című magyar kémfilm megértésére teszek kísérletet - immár sokadszorra. LÁSZLÓ FERENC SPOILERES NAPLÓJA. Megnyílnak az archívumok – ez a fordulat nagyjából a múlt hétig jószerint csak a történészek számára bírt igazi jelentőséggel, és leginkább a Vatikán vagy a Kreml levéltárainak zárt részlegeit juttatta az ember eszébe. De most ez a pár szó új értelmet nyert, hiszen az elmúlt napjainkat a legkülönbözőbb netes archívumokban töltöttük: operaházak, zenekarok, színházak vagy éppenséggel cirkuszok korábbi produkciói között ide-oda ugrálva. Még az MTVA is elérhetővé tett egy hatalmas rakás tv-játékot, sorozatot, színházi közvetítést, gyermek- és ismeretterjesztő műsort, természetesen a múlt, vagyis az egykorvolt Magyar Televízió műsoraiból válogatva. (Költői kérdés: vajha micsoda értékek és drágaságok jutnának elénk, ha az RTL Klub meg a TV2 is megnyitná az archívumát?)

A most visszanézhető régi tévés produkciók között megtalálható az államszocialista magyar kémfilmipar egyik ékköve, az 1972-ben elkészített kétrészes Különös vadászat is, amely – szégyen ide, szégyen oda – számomra évek óta szívügy és valódi intellektuális kihívás. Amikor csak elém kerül, mindannyiszor újra és újra megnézem, ugyanis szenvedélyesen vágyom megérteni a történet homályos mozzanatait – és egyúttal felfogni e tévéfilm elkészültének indokát, mögöttesét, vagy ha úgy tetszik, magasabb értelmét.

Kezdjük az előbbivel, vagyis a sztori talányainak körvonalazásával, némi elkerülhetetlen spoilerezés kíséretében! Megnevezetlen nyugati kémszervezet magyarországi rezidense, akit utóbb csak G226-os néven emlegetnek, az első epizód kezdetén egy vonaton likvidálja Kemecsei őrnagyot, a hazai kémelhárítót, méghozzá valamiféle fiolából kisprickolt vegyi fegyverrel,

amely

kobaltot

és

szilíciumot

(!)

tartalmaz.

Megindul

a

nyomozás,

méghozzá Horváth Sándor (Pálos őrnagy) irányításával, s az eset rögvest össze is kapcsolódik a nyugatiak új akciójával. Ők ugyanis Magyarországra indítják "a bolsevizmus egyik legkeményebb ellenfelét", a Fecske fedőnevű Lukács Sándort, aki a csehszlovák és a 25

hazai kémelhárítás szoros figyelmétől kísérve be is jut az országba: a Duna medrében, a víz alatt 40 kilométer/órás sebességgel haladva. (Csak tán nem békaemberként?) Pesten aztán a Központi Antikváriumban megkapja a lillafüredi palotaszállóba szóló beutalóját: ott kell ugyanis csábitólag megismerkednie Sunyovszky Szilviával, aki a rakétatámaszpontos Ferenczi százados, vagyis – kis pikantéria! – a kivégzett szabadságharcos Dózsa László húga.

Nyugalmazott zenetanárnak álcázva értelemszerűen Pálos őrnagy is megjelenik a helyszínen, ahol aztán végképp elszabadul az őrület.

Lukács Sándor és a végzetes lepényevés

A lillafüredi szál indulásakor ugyanis megismerjük a kétes magaviseletű igazgatót, a száz éve született Horváth

Tivadart,

illetve

az

ugyancsak

gyanút

keltően

bámészkodó

takarítónőt, Gobbi Hildát. Az igazgató utóbb a második epizódban is mindenféle furcsaságot elkövet, de végül egyikükről sem tudunk meg abszolúte semmit a történet befejeztével.

Ahogyan rejtély marad az is, hogy Lukács Sándornak mit is kell csinálnia, a teljes dekonspirálódásának kockázatával járó epizódot (amely miatt kiküldői utóbb az ügynök likvidálását is elhatározzák) pedig csupán kurtán megemlítik, de nem mutatják. Amúgy, hogy e likvidálásra éppen lepényevő verseny közben kerül sor, az

már az abszurd humor

magasiskolája. A legnagyobb talány azonban mégiscsak a G226-os ügynök, aki a Móra Delfinsorozatának köteteivel üzen kollégájának, de egyébiránt láthatatlan. Végül persze lelepleződik: a Némethy Ferenc által játszott, eladdig kétmondatos szerephez jutó nyugatnémet 26

vendégvadász ő – illetve dehogyis! Merthogy az utolsó pillanatban lekerül róla a tökéletes maszk, és előttünk rogyadozik a lillafüredi fővadász, Járfás Kálmán (Kollár Béla "Dudus"), aki ráadásul nem más, mint vitéz Kertes, a hajdani sátoraljaújhelyi mészáros, "a tarkólövések specialistája" – rögvest kéznél is van az idős Ferenczi bácsi, a hajdani partizán, hogy azonosítsa a régi pribéket.

A mindennemű katarzist nélkülöző befejezés (egy harmadik vonalbeli epizódista a főgonosz...) egyetlen szempontból mégis határozott értelemmel bír. Egyértelművé teszi az alkotói üzenetet: a jelenkori nyugati kémszervezetek és az 1945 előtti hazai garnitúra kapcsolatát. Ha csak az utolsó pillanatban is, de ennyit tehát világossá tett a korántsem jó hírű, ám annál aktívabb szerzőpáros, Pintér István és a kékfényes Szabó László. De egyebekben működésük szinte értelmezhetetlen, hiszen (amint az a fenti cselekményvázlatból kiderülhetett) sztorijuk mindvégig az önkéntelen paródia regiszterében mozog. Írói szándékuk enigmatikus, főleg a Kígyós Sándor által irányított megfilmesítéshez képest, azt ugyanis félreismerhetetlenül a muss-jelleg meg a zavaró mértékű hanyagság jellemzi. És ez a vigasztalan képlet rögtön túl is mutat a Különös vadászat című minisorozaton: elmond valami érdemit a magyar szocialista kémfilm zsánerének eredendő reménytelenségéről, de még a szervilizmus és a nemtörődömség múltbéli elegyéről is – de talán nem is csak a múltbéliről.

Vagyis hát ki tudja? Lehet, hogy meg kellene nézni még egyszer a Különös vadászatot.

27

NORBI SÍR A Revizor Dekameronja - 12. nap 2020.03.23. Útmutató 30 kiló liszt, 20 kiló cukor, 20 liter olaj, 10 kiló búzadara, 5 csomag kukoricadara és 20 csomag száraztészta felhasználására, két főre. RICK ZSÓFI NAPLÓJA. Tegyünk félre egy kiló lisztet. Ezt használjuk sűrítésre, habarásra, rántásra. Már csak 29 kilóval gazdálkodhatunk. Egy egyszerű kenyérrecept általában fél kiló lisztet ír, abból egy kb. 60 dekás kenyér lesz. Ez két főre három napra elég. (Tartalékolni kell, nem lehet állandóan kenyeret enni, elfogy a liszt.) Tehát 1 kiló lisztből 6 napig van kenyér. 29 kiló lisztből 174 napig van kenyér. Jó, ez kicsit túlzás, időnként süssünk kalácsot is. A kalácsokhoz 30 deka lisztet használunk, egy kalács 4 napig is elég, ha nem eszünk annyi kenyeret, mondjuk reggelire (de akkor minek sütöttük). Legyen 1 kiló lisztből 3 kalács.

1 kiló lisztből tehát két ember egy hétig megvan pékáruból. Persze lehet a változatosság kedvéért kiflit meg croissant-t is sütni, időnk van bőven. Akkor persze nem fogy annyi kenyér meg kalács, de tekintsünk el ettől, az 1kiló liszt/1 hét elég jól számolható. Ha soha nem veszünk pékárut (pedig van), és mostantól csak otthon sütünk, akkor a 29 kiló liszt bő fél évre elegendő. Jó, néha legyen palacsinta.

A

pizzasütés

csak

akkor

jusson

eszünkbe,

ha

vásároltunk

minimum

15

darab

paradicsomkonzervet. (De akkor miből lesz a leves?) Gondoljuk meg tehát jól. Ráadásul a pizzához is kell élesztő: megvettük-e a mindehhez szükséges 70 tasak porélesztőt, pazaroljuk-e pizzára? Fél év alatt engedélyezhetünk 1 pizzát magunknak. A nokedli is jó választás a lisztfogyáshoz. Mondjuk, fél kiló lisztből annyi nokedli lesz, hogy az összes szomszéd jóllakhat vele. Legyünk bőkezűek, hátha elfogy a liszt, és lehet mondani a szomszédnak, hogy "Jolikám, a múltkor megettél 25 deka lisztemet", és akkor majd ad.

28

Süssünk mindent olajban. A kenyér kiesik, de azon kívül mindent. Ha vettünk minimum 10 csomag panírmorzsát (a menőbbek pankó morzsát), akkor akár ki is ránthatunk mindent. (Ehhez is kell liszt, vigyázzunk, lassan már csak 26 hétre elegendő lisztünk marad, ha ilyen lazán bánunk vele.)

Ha minden sütéshez takarékosan 1 dl olajat használunk, és minden nap sütünk benne valamit, akkor 200 napra elegendő olajunk van. Azér’ az már valami!

A cukor keményebb dió. (Vettünk diót?) Én nem nagyon ismerek jó cukorrecepteket. Ha vadul elkezdünk sütit sütni, akkor ó jaj, fogy a liszt! Süssünk lisztmentes sütiket. Eljött a dara ideje! (És vettünk elég mandulalisztet, kakaóport?) Probléma még, hogy a lisztmentes sütik egyben cukormentesek is. Feloldhatatlan probléma. A 20 kiló cukor felhasználására sajnos nem tudok egy az egyben ötleteket adni. Szép sorjában. Mert például a kenyérhez az élesztő felfuttatásához is kell egy csipet. Az előbb ugye kiszámoltuk, hogy 1 kiló liszt két-három sütésre alkalmas. A 29 kiló liszthez így máris elhasználtunk nagyjából 10 dkg cukrot. A kalácshoz is kell néhány deka, a tetejére is szórhatunk. A kakaós palacsintára is fogyhat. Aki kávézik, és cukorral issza, az napi 2 kávéval számolva egy év alatt elfogyaszt egy kiló cukrot. A forró karamell ital nagyon jó a köhögésre. 10 deka cukorból megvan egy bögrével. Norbi sír.

Gríz. Mire kell a gríz? Grízes tészta, túrógombóc, tejbegríz, grízgaluska. Süti lehet még belőle, bár időnként kell valami rendeset is enni, nem lehet állandóan kenyeret meg sütit. Egy ilyen grízes kajához 6-8 evőkanál szükséges. A tejbegrízhez 10 deka. Ha hetente kétszer eszünk grízes ételt, akkor több mint 30 hétre elegendő grízünk van most otthon. És tök fölöslegesen vettünk ennyi wcpapírt, nem fog kelleni.

A kukoricadarából sajnos csak 5 csomaggal vettünk, mert az nem fancy alapanyag, de mellettünk épp leemelt valaki a polcról egyet, szóval muszáj volt. Pedig szuper puliszka készíthető belőle pirított hagymával, baconnel. Javaslom a fészbukon a csereberét: 1 zacskó kukoricadaráért adjunk 1 lisztet meg 1 élesztőt. Jól fogunk járni.

A 20 csomag száraztészta (tegyük fel, hogy félkilósak, és nem levesbetét) 40 étkezésre elegendő két főre. Ebből is együnk hetente kétszer. Ez 20 hét. És kérem, hogy merészkedjünk el a boltba, vegyünk zöldséget, pirítsuk meg, és tegyük a tésztára, mert eddig csak szénhidrátot ettünk, 15 kilót híztunk, és amióta betettük a lábunkat a konyhába, csak alvás céljából hagytuk el azt.

A fenti példák osztandók, szorzandók egy, három, négy, ötfős családok esetén. Az ötfős példát jegyezzük meg jól, és jusson eszünkbe, amikor visszatöltjük a tartalékainkat, hogy az a két csomag, amit most hazaviszünk, mire elég egy háromgyerekes családnak.

29

HÁNY FEMINISTA KELL EGY VILLANYKÖRTE KICSERÉLÉSÉHEZ? A Revizor Dekameronja – 13. nap 2020.03.24.

Most a kedvenc feministákról szóló viccemmel szemléltetem, mi is szokott lenni a bajom a feminista művészettel. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA. - Hány feminista kell egy villanykörte kicseréléséhez?

- ???

- Ez nem vicces!

Nehéz dolga van egy művésznek, ha olyan politikai-társadalmi állításokat akar megfogalmazni, amelyben a jó és a rossz dolgok egyértelműen különválaszthatók. És ilyenek a feminizmusról tett kijelentéseink is. A nők elleni erőszak rossz, a fizetetlen otthoni munka rossz, a bérkülönbség rossz, az üvegplafon rossz. Valóban így van, és amíg e társadalmi problémák el nem tűnnek teljesen, nem lehet ezt elégszer hangsúlyozni a közbeszédben. De a művészet más, az nagyon sokszor épp attól érdekes, hogy olyan morális problémákat mutat fel, amelyekben nehéz állást foglalnunk, és ha nem ezt teszi, gyakran érezzük problémafelvetéseit didaktikusnak.

Itt van például a humor kérdése, amit a nagyon elmés kis viccel próbáltam fentebb szemléltetni. Nyilván nem arról van szó, hogy a feministáknak per definitionem nem lehet humorérzékük, hanem arról, hogy egy társadalmi csoport elnyomásával nem igazán ízléses viccelni.

Ennek ellenére vagy éppen ezzel együtt tartom nagyon jó kezdeményezésnek a Versum Online feminista versblokkját. És bár az egynézőpontúságból és az explicit fogalmazásmódból következő túlzott didaktikusság pár versben itt is megjelenik, kettő dologra jöttem rá. Az egyik, hogy a költőknek sokkal könnyebb a feminizmusról hiteles művészi nyelven megszólalni, mint a próza- vagy drámaíróknak például. Ez a lírai elbeszélő miatt van, aki nagyon sokszor – és a blokk verseiben a legtöbb esetben – saját érzéseit közvetíti, és akin sosem szoktuk ezt az attitűdöt számon kérni. Így a szerző egy szubjektív szűrőn keresztül jeleníti meg ezeket a társadalmi jelenségeket, és ezzel elkerüli, hogy szimpla politikai kinyilatkoztatásoknak olvassuk a verset.

30

A másik, amit a blokkból megértettem, hogy azok a versek működnek a legjobban, amelyek csak szőrmentén és nem közvetlenül jelenítik meg ezt a problémakört. Az egyik kedvencem Anastasia Gavrilovici román költő Mások élete című verse, amelyben

egy

elképzelt

Wikipédia

szócikken

keresztül próbálja meg értelmezni saját magát. A képek, amelyeket használ mozgalmasak, eredetiek, és átsugárzik rajtuk egy fiatal kolozsvári nő közérzete és humora.

A másik kedvencem az új-zélandi Hera Lindsay Bird Monica című verse, amelyben a Jóbarátok című sorozatot, azon belül pedig a Monica nevű karaktert ekézi (akivel az előző Dekameronomban azonosítottam magam), majd a figura pszichés elemzésétől eljut a monogám párkapcsolatok és a fuck-buddy problémaköréig.

Szabad, asszociatív és vicces, szól valamiről, de nincs benne semmi tankönyvízű, ellentétben például Margaret Atwood női nemiszervcsonkításokról szóló Nőügyek című versével.

Ami a Versum feminista blokkjában nagyszerű – és ez abszolút a szerkesztők érdeme –, hogy törekszik

a

sokszínűségre.

A kiválasztott

szerzők nemzetsége,

életkora,

stílusa

és

fogalmazásmódja sokban eltér egymástól – közös bennük a női tapasztalat. És akkor most álljunk is meg egy kicsit a női tapasztalat kérdésénél, hiszen Kállay Eszter szerkesztő a blokk bevezetésében negatívan értékeli a „női irodalomra” valamint az esszenciális „női tapasztalatra” való hivatkozást. Bár értem, hogy e fogalmi keret miként dobozolja be a női szerzőket, szerintem van női tapasztalat. Ez pedig nem azon alapszik, hogy mindannyiunk megélt tapasztalata ugyanaz, hanem az empátián inkább. Hogy időről időre ki nagyobb, ki kisebb mértékben megtapasztalja nőként, hogy akadályozzák a társadalmi nemi egyenlőtlenségek, s így könnyebben értjük és integráljuk mások ezzel kapcsolatos, más jellegű tapasztalatait.

Esszencialista női tapasztalatunk tehát feminista, ha reflektálunk rá, ha nem.

Egy másik elgondolkodtató kérdés, amelyet Kállay Eszter felvet bevezetőjében, a kvóta. Arról ír, hogyan zárja szimbolikus gettóba a szerzőt, ha könyörögnek neki, hogy vegyen részt kvótanőként egy felolvasáson, mert a másik felkért nő visszamondta a szereplést. Őszinte 31

leszek: én is szoktam kvótanőnek érezni magam. Általában az Élet és Irodalom címoldalán, amikor az ÉS Irodalom után hét férfi szerző között meglátom a nevem. Ilyenkor két dolog szokott eszembe jutni. Egyrészt, hogy hurrá, benne vagyok az ÉS-ben. Ez egy hiúsági kör, és ha letudtam, akkor meg az, hogy a franc egye meg, kell a kvóta akkor is, ha ez elbizonytalanít a saját sikereimben. Optimista vagyok, és azt gondolom, hogy átmenet vagyunk: azért vállaljuk a kvótanők szerepét, mert akkor talán a következő generációnak már nem kell majd. Ha nem vállalnánk, nem igazán, vagy sokkal lassabb tempóban mozdulnának a dolgok. Szóval, bár Kállay Eszternek igaza van abban, hogy van okunk az elégedetlenségre, nem rossz, amerre haladunk, és ehhez a Versum feminista blokkja is nagyban hozzájárul.

32

„A SZOKÁSOSAT, JUDIT?” A Revizor Dekameronja – 14. nap 2020.03.25.

A „szokásos” pedig nemcsak egy száraz fehér hosszúlépés volt, hanem valami életmentő meleg kaja egy hosszú és rendszerint nehéz nap végén. A kaposvári színészbüfében, ahol a keresztnevemen szólítottak. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Voltaképp illetéktelenül mesélek én erről, mi több, illetéktelenül voltam ott, hiszen mit keres egy kritikus egy színészbüfében? A színészbüfé az „intim terek” közé tartozik, ahol a színészek, színházi dolgozók elengedik magukat, nem ritkán a civilek számára megengedhetetlen formában és mértékben. Társasjátékoznak, például. Nem csak.

Bevett állítás, hogy a kritikusnak kerülnie kell a személyes ismeretséget a színházi emberekkel, hiszen az ismeretség ugyebár az elfogultság melegágya. Bevettnek bevett ez az állítás, de egyrészt marhaság, másrészt képtelenség. Előbbi azért, mert néhány év munkálkodás után némi civilizált érintkezés eléggé elkerülhetetlen, utóbbi azért, mert a munka frontján is ismerkedni kell, lásd interjú. Pályám kezdetén vigyáztam rá, hogy a nevem és az arcom ne kapcsolódjon össze színházi berkekben – például nem engedtem, hogy a szép emlékű Új Tükörben, melynek évekig a színházi kolumnistája lehettem, megjelenjen a fotóm a cikkek fölött –, aztán felhagytam az erőlködéssel, mert semmi értelme nem volt. Néhány színházi típusú barátság-féleségem ráment a kritikusi működésemre, de ezt ma már természetes veszteségnek gondolom.

Vissza a kaposvári színészbüféhez: a főnök, Horváth Laci nem átallott „összeütni valamit”, amikor a sokórás tanítási session után késő este beestünk a büfébe, mondjuk, egy másik holtfáradt kollégával (lásd a fotót). Ez még akkoriban volt, amikor az egyetemen dolgoztunk, mi, a „régi garnitúra”, és még nem voltunk kitiltva onnan az új igazgató által. A klasszikus kaposvárinak nevezett korszak vége volt ez – de legalább ezt elcsíptük.

A fénykorban rendszerint a színháznézés előtt és után mentünk le az alagsorban lévő klubba – el a kis helyiség mellett, ahol ordítva csocsóztak, el a másik mellett, ahol a tévé ordított –, nagyot köszönve léptünk be, egész kritikuskaraván. Hajdanában a falon volt egy tábla, amely a Budapest-Kaposvár út csúcstartóit és csúcsidejét jegyezte – előkelő helyen voltam rajta, igen,

33

mert még sebességkorlátozás sem volt –, aztán egy baleset után ez lekerült, és holmi társasjáték-bajnokság állása került a helyére.

Ketten együtt több mint húsz órát tanítottunk aznap, avagy egy nehéz nap éjszakája a klubban, Jászay Tamással.

Fotó: Kocsis Pál

Volt, akinek járt a rendkívüli kiszolgálás: Molnár Piroskának például a konyak a bejárat elé, egyenesen a rommá tört, szélvédőjét vesztett kispolskijába, amikor egy őzzel volt találkozása a hírhedetten rettenetes hatvanegyes úton... És volt, akinek járt a „büfé 2.0”: Kisspisti, vagyis Kiss István – most mondanom kéne valamit arról, hogy ki ő, de hát aki csak egyszer is járt a kaposvári színházban, az tudja, hogy ő a színház epicentruma –, szóval Kisspisti eldugott kis raktárában, a világ összes elképzelhető és elképzelhetetlen hasznos kacatjától zsúfolt kis szobában volt ez a másik büfé, ahol szilárd táplálékot ritkán, folyékonyat annál inkább lehetett magunkhoz venni, nem beszélve a sztorikról, a kedvességről, a végtelen adnivágyás cunamijáról.

A színészbüfében alkalmatlankodó kritikus legyen tudatában az érvényes etikettnek: húzza meg magát, legyen nagyjából láthatatlan. Nem ülünk le a nagy üres asztalhoz, mert nem kényszerítjük a színháziakat arra, hogy kénytelenek legyenek egy asztalhoz ülni velünk.

34

Mosolygunk mindenkire, és nem kutatunk a memóriánkban az után, hogy mit is írtunk róluk legutóbb. Ha beszélgetésbe bonyolódunk, a színházi témákat távolról kerüljük, marad a „hogy vagyunk”, az időjárás meg a kisállat. Utóbbiból esetleg a nagyobb. Ha netalán egy bennfentessel – helyi színésszel, rendezővel, kellékessel – lépünk be a büfébe, akkor se úrhodjon el rajtunk a kevélység, akkor is hívatlan vendégek vagyunk. És mindennek ellenére a kaposvári időkben otthonunk volt ez az alagsori klub, ahol jól éreztük magunkat. Ezért aztán ott voltam a korszak zárásaként megrendezett klubvásáron is, ahol régi előadások plakátjai voltak a falon, az asztalokon, a székeken és mindenhol, szabad prédának.

Szerény voltam: csak egy plakátot hoztam el, A víg özvegyét, és azt is továbbadtam az egykori Kaposvár egyik meghatározó rendezőjének, a már régen nem itthon élő Gazdag Gyulának. Újabban többször megfordultam a miskolci színház színészklubjában. Ott Burony Attila keresi a kedvem, noha a keresztnevem egyelőre nem tudja – és jó a konyha. A többnapos színházlátogatások alkalmával a nappalokat ott lehet pompásan végigdolgozni, béke van és kedvesség. Este pedig, előadások után a nappal kihalt „hátsó helyiségben” ugyancsak magas hőfokon vibrál a hangulat. Az etikett ott is betartandó, és akkor szívesen látnak bennünket. Én mondom néktek: Miskolc az új Kaposvár. És nem csak így – hanem amúgy is. De erről majd külön mese jön.

35

GIRL POWER A Revizor Dekameronja – 15. nap 2020.03.26.

Ez a mese is hogy megváltozott, de hát ilyen időket élünk. Az azért nagyon megnyugtató, hogy Kékszakállú és Judit végül nem sétál el kéz a kézben a naplementébe. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. Írunk majd arról is valamikor, hogy a nagy hirtelen elérhető online előadásdömping mostanra tökéletesen áttekinthetetlenné és követhetetlenné vált. Az ember, na jó, én biztosan, esténként apatikusan kapcsolgat két-három, a világ különböző pontjairól sugárzott élő (de nem úgy élő, nyugi) közvetítés között, aztán végül legyint egyet és elalvás előtt olvas egy kis Houellebecq-et, a miheztartás végett.

Csukjuk be a mérsékelten derűlátó francia szerző könyveit egy pillanatra, és tételezzük fel, hogy ennek egy szép napon vége lesz, újra járhatunk majd színházba, koncertre, múzeumba, meg főleg is bárhova. Egy a lényeg: szerintem a színházaknak semmi okuk aggódni, hogy sok, akár repertoáron lévő előadásuk felvételének közzététele miatt a nyitás után megcsappan majd a látogatottságuk, sőt. Tudom, közhely, de bízzatok bennünk, kedves színházi barátok, élőben akarunk látni titeket, mielőbb.

Egyelőre még nem itt tartunk, ehelyett aztán megpróbálkozunk a lehetetlennel, vagyis a különböző online ajánlatok közötti eligazodással. Ilyenkor értékelődik fel igazán a baráti útmutatás: én bűnöm, én nagy bűnöm, de ha O.E. nem pirít rám szelíden tegnap reggel, akkor a Bayerische Staatsoper majd’ két hónapon át online elérhető Bartók-estje alighanem végleg elkerül. Nem így történt szerencsére, köszönet ezúton is, jövök eggyel.

Jó tíz éve leírták már Katie Mitchellről, hogy ha a brit színháznak lenne szerzői vonulata, akkor ő volna annak az első számú képviselője. Nem láttam tőle sok mindent, megvolt nagy sikere, a Written on Skin című kortárs opera, erős emlékem egy 2014-es bécsi előadása is. A Burgtheaterben

azzal

mutatkozott

be,

Handke Wunschloses

Unglück

(Vágy

nélkül,

boldogtalan) és más szövegei alapján készült. Az ötvenes éveket hibátlanul megidéző, hiperrealista alapossággal megépített tér, az élő és előre felvett videófelvételek bravúros váltogatása, illetve a handkei világnak egyértelműen a thriller irányába való eltolása rémlik elsőre.

36

Amúgy épp azért, amit a két, egymással szorosan összefüggő részből álló, szünet nélkül játszott Judith című esten látok. A müncheni közvetítést nézve muszáj kajánkodnom kicsit: vajon a Bartók-örökösök mit szólnak-szóltak, hogy Kékszakállú itt a Senior Queens elnevezésű, érett asszonyok, khm, szolgáltatásait kínáló weboldalról válogatja magának partnereit? Mindez egy jó negyvenperces, a függöny elé eresztett vászonra vetített filmből derül ki, ami alatt Bartók Concertóját játssza a zenekar az ukrán Oksana Lyniv irányításával. Az operában a karmestert figyelni amúgy is delikát élvezet; kár, hogy itt érthető okokból csak néhány pillanatra látszik: szívesen figyelném hosszabban ezt a komoly, koncentrált, energikus vezénylést.

Vissza

a

némafilm-koncerthez

à

la

Bartók:

az

unatkozó

(?)

háziasszonyok

jövedelemkiegészítésként, profi portfóliót készíttetve regisztrálnak az oldalon, hogy aztán jómódú klienseik egy-, esetünkben azonban sok-sok éjszakás kalandjaivá váljanak. Kékszakállú tágas loftlakásában zártláncú videórendszeren figyeli odaadó segítője-sofőrje ügyködését a földalatti garázsban. Ez utóbbi, nem túl bizalomgerjesztő külsejű pacákra komoly karrier várna bármely skandináv krimi filmadaptációjában. Mitchell remekül mesél thrillert, sejtet, de nem állít, többször átver, sőt megnevettet, hogy aztán végül mégis azon a ponton kössünk ki, amit az első perctől fogva sejtettünk.

Az eltűnt nőket kereső nyomozónő szagot fog, és bizony, a siker érdekében magát kínálja fel az ismeretlen szörnyetegnek. Ezen a ponton indul a Kékszakállú valódi sztorija meg Bartók operája, a következő egy órában Nina Stemme és John Lundgren fogócskázik Alex Eales lassan feltáruló díszletében. A mélygarázsból indulunk, és folyamatosan jobbra haladva lesünk be egymás után Kékszakállú szobáiba. Nyilván megvette az egész pincerendszert, a nyirkos, málló falak között berendezett „tematikus szobákat” látva a legperverzebb sorozatgyilkos is elégedetten csettintene. A lichthofba még egy kert is elfért, bár kedvencem az ötödik ajtó mögötti irányítópult, ahol VR-szemüveget kell felvennie Juditnak, hogy lássa, tényleg szép és nagy Kékszakállú országa.

37

Amúgy nem ironizálok, működik a dolog, mert az elejétől a végéig át van gondolva. És most nagyvonalúan eltekintek az online közvetítés olyan nem várt (?) mellékhatásaitól, mint hogy végig hallani, ahogy a súgók beadják a szöveget, de a két ember közötti legsűrűbb pillanatokban a karmester irányába elkalandozó tekintetek is adnak némi pikantériát az egésznek – na igen, ezt nem (ennyire) látjuk és halljuk a zsöllye tizenötödik sorából.

De tényleg nem ez a lényeg, hanem az, hogy egyszerre lelkesít és zaklat fel nagyon, ahogy Nina Stemme 2020-as kiadású Clarice Starlingként megállíthatatlanul nyomul előre. Látszik, ahogy elkapja a vadászszenvedély, egyre magabiztosabban követeli a férfitól az újabb kulcsokat, akinek idővel gyanús lesz ez a nagy kíváncsiság. A perverz játékait az idők végezetéig űzni akaró Kékszakállút John Lundgren hatalommániás, cinikus figuraként mutatja. Elsőrangú partnerei egymásnak, énekben és játékban egyaránt: a tapasztalatlan, naiv lánykát fokozatosan behálózó férfi mítoszának végleg leáldozott.

John Lundgren és Nina Stemme

Mitchell folyamatosan emeli a tétet, növeli a feszültséget. Most kéne ellőni a feminizmus meg a #metoo patronokat, de valójában az a csodálatos, hogy úgy tudok ennek a nőnek drukkolni, hogy még az utolsó szobában, sőt még azon túl sem merem elhinni, hogy képes meglépni, ami az utóbbi száztíz évben nem sok Juditnak sikerült. Azt mindenesetre még így sem állítanám, hogy happy az end, aki látta, tűnődjön rajta, vajon mi fog ezután a nővel történni, de akárhogy is: kevés annál vagányabb dolgot tudok ma elképzelni, hogy az erő Judittal van, maradjon is ez így. Bravi!

38

PÁRKAPCSOLATI ANATÓMIA, AVAGY A JEGYBANKI ALAPKAMAT A Revizor Dekameronja – 16. nap 2020.03.27.

Egyfolytában veszekednek, de igazi szenvedéllyel szeretik egymást. Örökké édelegnek, de a mélyhűtő hidege árad belőlük. Futkosnak egymás elől és egymás után, nem tudni, mivégre. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Nem mertem még mondani nyilvánosan, csak a barátaim körében szoktam ismételgetni halkan, hogy vannak darabok, amiket én soha többé nem szeretnék látni. És most sem merem sorolni ezeket, de kis túlzással bizony közéjük tartozik Shakespeare-nek ez az agyonjátszott opusza is, a Szentivánéji álom. Valamikor máskor mesélek még majd az okokról is, most legyen elég annyi, hogy a színházi darabgyáros szerző érthető módon panelekből – a saját és mások paneljeiből – dolgozik, és nemritkán kilóg a csupasz váz. Meg itt-ott a dramaturgiai bukfenceket elkenni próbáló vastag olajfesték.

Ezzel együtt vagy ennek ellenére persze újra meg újra ott találom magam a nézőtéren, és nem volt ez másként a nyolc évvel ezelőtt bemutatott

szombathelyi

Szentivánéji sem.

Van

álom

premierjén

persze

mentségem:

joggal számíthattam arra, hogy Mohácsi János és Mohácsi István jól belepiszkál majd az anyagba,

és

beletesz/előkotor

olyan elemeket, amelyek ráhúzzák majd az egészre azt a bizonyos vajszínű árnyalatot. Vagy éppen sötétszürkét. Esetleg rikító sárgát.

Nem csalódtam. Belepiszkáltak alaposan. Írtam róla kritikát a Narancsba, ezért most csak egy szűkített nézőpontról mesélek: a párkapcsolatokról. Amelyekkel Shakespeare amúgy nem sokat bíbelődik; egy-két szóval „belövi” a figurákat, a többit tegyük hozzá mi magunk. Mohácsiék hozzáteszik.

39

Itt van mindjárt Theseus és Hippolyta, Athén ura és az amazonkirálynő – ezzel az amazonsággal és a kötelező tartozékkal (illetve hát inkább hiánnyal), az egy kebellel nemigen szoktak foglalkozni, de ebből az előadásból erről is megtudjuk, amit tudni érdemes. Ezt a kapcsolatot, amely hamarosan esküvőbe torkollik, nem a kölcsönös vonzalom hozta össze, hanem a kényszer. Nem tudni pontosan, milyen kényszer, de a túlzott édelgés, a minden megszólalás végére odabiggyesztett „drágám”, „édesem” elég határozottan ígéri, hogy hamarosan eljön az első pofon ideje. Hogy ki adja és ki kapja, egyelőre kétséges. Trokán Péter és Nagy Cili a legbanálisabb dialógokba is belenyomja a jeges északi szelet... És itt vannak ezek az ifjak, négyen – lehetnének két szép pár, de mire azok lesznek, már tökmindegy. Az édes kis Hermia, aki tegnap még alighanem Barbie-babát akart, most a szerelmet akarja, és hát ezt a Lysandert kapta ki magának, aki amúgy annyira az összetévesztésig hasonlít a másik pasira, Demetriusra, hogy nem is értem, miért nem mindegy neki. És ez a nem-értés, ez Mohácsiék célja. Mert tényleg tökmindegy, hogy kezdetben mindkét fiú Hermiát akarja, ámde Puck éjszakai ármánykodása, balkezes virágcsöpögtetése következtében mindketten átszeretnek Helenába, vagyis a helyzet épp oly rossz, csak másként.

Van is kicsi bizonytalankodás a reggeli ébredezés idején, amikor minden, úgymond, rendbe van jőve, ki-ki a neki rendelt párjára talált, hogy vajon nem lenne-e/lett volna-e jobb amúgy másként,

épp

fordítva,

esetleg

sehogysem. Csonka

Szilvia Hermiája

és Märcz

Fruzsina Helénája a nagyjelenetükbe szépen belepasszírozza a barátnőségük egész, eléggé szomorú történetét; Zayzon Zsolt Lysanderének és Horváth Ákos Demetriusának ekkor kéne menekülőre fogni.

A rendezőt legjobban a tündérkirály és tündérkirályné, Oberon és Titánia párosa érdekli. Két nagy alakítás, két nagy „beszéd” egy komplikált (melyik párkapcsolat nem komplikált?) viszonyról. Volt ebben megcsalás bőven; a kifelé húzó szerelmi történetek – Hippolytával, illetve Theseusszal – még mindig nem múltak el, a sértések és bántások sebein nagyon vékony a heg. Az ő nagyjelenetük, a méretes házastársi összecsapás, ahol a múltnak nagyon mély kútja egy pillanat alatt a felszínre csap, megtörténhetne minden szerető pár nappalijában, ha lennének szavaik hozzá.

40

Szerető pár, ezt mondtam. Mert az indulatuk, a szemrehányásaik, vádaskodásaik hőfokán az acél is cseppfolyóssá válna, mert ez a két ember egymást akarja, és azért dühös a másikra, mert azt a kiszolgáltatottságot, amit ez a zsigeri akarás, ezt a legbelül lüktető szenvedély okoz, nem tudja magának megbocsátani. Ez nem „tündérkirályi”, Fotók: wssz.hu

nem is „tündérkirálynői”, ez itt és most van, ez

két, már nem egészen fiatal ember letehetetlen puttonya. És amikor Oberon büntetése – hogy a varázslás folytán Titánia egy szamárba szeret bele – túl jól sikerül, hát Mertz Tibor jókora lendülettel földhöz vágja a hatalmas reflektort. Mert ezt, hát ezt azért nem akarta látni. És amikor az ébredés után Titánia az emlék hatására elhányja magát, Oberon magához öleli asszonyát. Vlahovics Edit pedig elesetten és kiszolgáltatottan kapaszkodik abba, aki a mindennél szilárdabb támasz a számára. A két ember lassú, szinte végtelen tánca a Strangers in the Night tétova ritmusára az előadás legszebb jelenete, bőgni kell, na...

A párok mellett vannak itt pártalanok is számosan; mindjárt a sok mesterember, akik közt van egy mesterasszony is – ők hozzák az előadás komédiai vonulatát, noha máshol és máskor is muszáj nevetni (nem is emlékszem, láttam-e ekkora drámai súlyokat ennyi nevetéssel fűszerezve ebben a darabban) –, miközben szépen elbíbelődnek a színházi belvilággal is, Szabó Győzővel és Szerémi Zoltánnal az élen. Aztán pártalan a szegény Egéus is, Szabó Tibor, mígnem a nagy össznépi virágcsöpögtetésben Puck, akit szépen-engedelmesen és nagyon színesen alakít Bajomi Nagy György, bele nem talál szeretni. Mindjárt a kávéfőzője után, mert először abba szeret bele, hiszen rögtön a csöpögtetés után arra esik szerelmes pillantása.

Hát mi ez, ha nem a párkapcsolatok anatómiájának egyik fontos fejezete?

Hogy hogy jön ide a jegybanki alapkamat? Hát úgy, ahogy az előadásba: az időmérték egysége, ha nem tudták volna eddig.

41

MINDENÜNK MEGVAN A Revizor Dekameronja – 17-18. nap 2020.03.29.

A Kedves Vezetők dinasztiájának országa. Észak-Korea Kim Ir Szen, Kim Dzsongil és Kim Dzsongun idején. És ahogyan mi látjuk. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. Angliában élő barátaim a karácsonyi szünetben itt hagytak nekem egy könyvet. Az ő kezükbe is talán véletlenül került. Nem friss szenzáció Barbara Demick újságíró könyve ÉszakKoreáról, 2010-ben jelent meg, de ennek talán nincs is túlságosan nagy jelentősége, mert aligalig tudunk valamit a világ legelzártabb és polgárait – alattvalóit – a legkönyörtelenebb elnyomásban tartó diktatúrájáról, így egy tízéves kötet is megvilágító erejű újdonságnak számít a témában.

Olvasom az itt ragadt kötetet, aztán felülkerekedik a bennem megbújó fordító kíváncsisága és rákeresek.

Nocsak, hiszen megjelent magyarul is Nincs mit irigyelnünk a világtól címen a Könyvmolyképző Kiadó

kiadásában

envy címnek

talán

2013-ban. lehetne

A Nothing

tömörebb,

to

találóbb

fordítása is, súgja a bennem megbújó fordító. Például „Semmi irigylésre méltó”, de nem biztos, hogy igaza van, mert már az első oldalakon kiderül, hogy az Észak-Korea kontextusában amúgy is ironikusan ható irigykedés a Kim Ir Szent dicsőítő szlogenek egyikének részlete, amely a szabad angol fordításból készült

szabad

magyar

fordításban

ilyesfélén

hangzik: We have nothing to envy in the world – Nincs

mit

irigylünk

irigyelnünk

senkitől/,

senkitől/Semmit

áttételesebben:

nem

Mindenünk

megvan.

Különös keverék a Nothing to envy, tényfeltáró riportnak hosszú, tanulmánynak vagy történelmi ismeretterjesztőnek regényes. Annyiban mégis tényfeltáró riport, hogy a szerző 42

kiválaszt hat szereplőt, akik mindannyian Dél-Koreába menekült északiak, és hosszú interjúk készítése után az ő történetükön keresztül mutatja be Észak-Korea jelenkorát nagyjából Kim Ir Szen halálától kezdődően. Mindannyian Cshongdzsin város lakói; a szerző szándékosan nehezítette saját dolgát azzal, hogy nem phenjani szereplőket választott, mert a főváros kirakatként szolgál a csekély számban beengedett külföldiek számára, ő pedig törekedett a nehezen befogadható valóság rögzítésére.

Szong asszony gyári munkás, többgyermekes családanya, a rendszer megingathatatlan híve, egyszersmind az állambiztonsághoz bekötött helyi lakóközösség elöljárója, afféle tömbbizalmi. Az ő lánya Okhi, aki már csak a látszat kedvéért folytat aktív politikai propagandát, tehát titkos lázadó.

Miran és Csunszang titkos szerelmespár, akiknek évekig tartó, kizárólag éjszakai sétákban testet öltő kapcsolatának majd az emigráció vet véget. Miran egy valahai dél-koreai hadifogoly kaolinbányász lánya, Csunszang viszont jó családból való első osztályú káder, aki fővárosi egyetemi tanulmányai ellenére a rezsim bírálói közé keveredik. Kim Hjuk kotcsebi, azaz árva, kolduló utcagyerek, dr. Kim pedig törtető éltanulóból lesz fiatal orvosnő egy gyerekklinikán, de ahogy a többieket, őt sem kíméli a kilencvenes évek közepén beköszöntő nyomor és éhínség.

A szereplők történetéhez hozzá tartozik családjuk sorsa is, ezért visszatekintve vázlatos képet kapunk a koreai háborúról, illetve az utána következő korszakról, az ország kettészakításáról.

Cshongdzsin kikötő- és iparváros a Japán-tenger partján, ahol még észak-koreai viszonyok között is kivételesen nehéz az élet, de a Kim Dzsongil vezetése alatt fokozatosan romló körülmények, a lassan megfeneklő gazdaság, a bezáró gyárak, az elapadó, majd teljesen megszűnő fizetések, a pártvezetés által hangzatosan Nehéz Menetelésnek elnevezett éhínség (a mai napig nem lehet tudni, hogy pontosan hányan haltak meg, 500 ezertől 3 millióig becsülik 43

az áldozatok számát) ismeretében Kim Ir Szen uralkodásának ideje mégis valami nosztalgikus békeidővé nemesedik.

Az anarchia tetőfokán, amikor mindennapossá vált az éhezésbe belehalt emberek holttestének látványa az utcákon, a vasútállomásokon, a kormány kénytelen volt bizonyos engedményeket tenni: engedélyezték helyi piacok, vásárok tartását és szemet hunytak a belföldi utazások fölött is. Az ENSZ és más segélyszervezetek szállítmányai a kormányzatnál, a katonaságnál, és némi áttétellel a feketepiacon kötöttek ki. Virágzott az embercsempészet is Kína felé, de a határőrizeten nem lazítottak, akit elfogtak, büntetőtáborba került. Barbara Demick interjúalanyaitól a dél-koreai békéből és jólétből retrospektíve szerzünk minderről tudomást.

A 21. századi nyugati olvasó (tekintsük most magunkat az egyszerűség kedvéért annak) otthona (túl)fűtött, háztartása (túl)fogyasztó kényelméből értesül egy olyan világ létezéséről, amit egyébként egy Netflix-sorozatban is túlzottnak ítélne. Szerencsére mi szabadon járunk-kelünk.

Odautaznunk sem szükséges. Mindenünk megvan.

44

TÁRGYAKKAL SUTTOGÓ A Revizor Dekameronja - 19. nap 2020.03.30.

A kutya visszabeszél, a többi nem, bár bizonyos tárgyakról azt gondolom, hogy vagy megsértődnek vagy gonoszak vagy süketek. RICK ZSÓFI NAPLÓJA. Egy hete kering a fészbukon ez a szöveg: „Kedves Polgártársak, Polgártársnők! Az, hogy Önök karantén idején állataikkal, növényeikkel vagy háztartási készülékeikkel beszélnek, teljesen normális. Emiatt nem szükséges hozzánk fordulniuk. Szaksegítséget csak akkor kérjenek, ha azok válaszolni is kezdenek Önöknek. Köszönettel: az Önök túlterhelt pszichiáterei és pszichoterapeutái” Nem tudom, én a karantén előtt is beszélgettem a kutyával, a növényekkel és a tárgyakkal. A kutya visszabeszél, a többi nem, bár bizonyos tárgyakról azt gondolom, hogy vagy megsértődnek vagy gonoszak vagy süketek. Például a fülhallgató kábelét akármennyire szépen tekerem föl és teszem a táskám legkisebb zsebébe, használat előtt minden egyes alkalommal elmormolom az „ó, hogy rohadnál le” szittya átkot, és egyszerűen nem értem, hogyan kötődik rá csomó. Pedig ha szépen viselkedne, és rendesen tartaná magát, erre nem kerülne sor.

Kutyához, cicához, egyéb állathoz beszélni alap, ezt az is tudja, akinek nincs állata. (Lsd: „Na helló, röfik.”) Egyszer elvittem a kutyát pár napra szittelni, és amikor hazaértem nélküle (konkrétan abból a cselekvésből, hogy leadtam a kutyát a tér másik oldalán egy lakásban), köszöntem neki, és közöltem vele, hogy nincs itt. Amúgy a kutya egyre több szót ért meg, és pontosan tudja, ha róla beszélünk. Kerülnünk kell a kutya, kiskutya, Kifli, séta, labda, vacsi, jutifali, kefír szavakat, mert azonnal odajön, és megkérdezi, mi vonatkozik rá. És visszabeszél.

Mert ha azt mondom neki, „tedd le a labdát”, akkor ő azt mondja: „Hülye vagy? Minek neked?” Ha meg erélyesen rászólok séta közben, amikor kolbászol összevissza, hogy „erre megyünk”, akkor rám se néz, de azt mondja a fülével (!), hogy „lécci, lécci, arra van egy iszonyú érdekes szag, nézzük meg!”. Esőben pedig egyértelműen megtagadja a parancsokat, csak áll hülyén az eresz alatt, se előre, se hátra.

A növények is családtagok, teljes értékű nevük van: akitől kaptuk, az lesz a neve. Így fordulhatnak elő például olyan mondatok, hogy „Lacika nagyon elszaporodott, szétültetem”, vagy „Ülj egy kicsit arrébb, nem látlak a Mónitól”, vagy „A Pisti tök ferde”, esetleg „Adok egy 45

kis vizet Évának, nagyon szépen fut”. (Éva egyébként Ruttkai Éva ük-ük-ük-ük-ükunokája, és tulajdonképpen Áginak kellene hívnunk, mert tőle kaptuk, de egy Ruttkai Éva azért hát... A színházas könyvespolc fölött lakik, vannak róla is könyvek, úgyhogy biztosan ezért fut szépen.)

A legutóbbi növényes kalandunk viszont szomorú véget ért, a múlt héten véletlenül kintfelejtettünk egy bazsalikomot a kerti padon, és éjjel kicsit elfagyott szegény. Két napig énekeltünk neki, simogattuk a cserepét, kitettük a napra is, de sajnos hiába. Ezúton is elnézést kérünk, és RIP bazsalikom.

Vissza a tárgyakhoz. A számítógéphez szóló különféle imákat mindenki ismeri. És a rohadék nem

szól

vissza,

csak

mélyen

hallgat,

és

egykedvűen mozgatja a karikáját a képernyő közepén. Ő így vonogatja a vállát. Pedig olyan jó lenne, ha megmondaná, mi a baja. Mennyivel egyszerűbb lenne megkérdezni a kazánt, hogy jókedvében zörög-e, vagy rosszul érzi magát. Vagy ha a vízvezeték meg tudná mondani, hogy hol van elrepedve, és nem kéne kivésni a falat négy emelet magasan, kezünket tárogatva. Vagy ha, teszem azt,

az

ebéd

tudna

beszélni,

akkor

tudna

figyelmeztetni, még az odaégés előtt. Él velünk egy plüssmajom, akit a gyerekek mindig lehetetlen pózokban hagynak a kanapén. És én mindig szépen visszaültetem, hogy legyen neki komfortos. Ugyanis időnként fontos feladatot bízok rá: ő a dunszt őrzője. Nem szabad vele csúnyán bánni, mert a végén még felmond, és őrizhetem én Saly Noémi zseniális citromdzsemjeit.

Amúgy jó viszonyban vagyok a tárgyakkal, ügyesen bánok velük, addig-addig forgatom, nézem őket, amíg rájövök, hogy hogyan kell becsavarni, kicsavarni, lekapcsolni, kinyitni, bepattintani, kitolni, kibogozni, meghúzni... Szóval én egyáltalán nem rohannék a pszichológushoz, ha érteném a tárgyak beszédét, hanem szénné keresném magam vele, és megírnám a TárgyMagyar, Magyar-Tárgy kéziszótárat.

46

ÚRI HUNCUTSÁG A Revizor Dekameronja - 20. nap 2020.03.31.

Mostanság az egyik oldalról újra kikiáltották írófejedelemnek, míg a másik oldalról megtették nácinak és ponyvaszerzőnek, jóllehet Herczeg Ferenc igazán semmit sem csinált másként, mint korábban. Ő végig halott volt ezalatt. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA. Bocsánat a megtévesztő felütésért, az alábbiakban nem a jelenkori Herczeg-vitáról lesz szó, az ugyanis még a tollforgató úriember életművéhez képest is ingerszegény. Mert hát Herczeg Ferenc írói működése is az volt: valóban remek visszaemlékezéseit kivéve ugyanis vajmi kevés érdemi mondandója akadt közös emberi sorsunkról. A magamfajta múltbubusok mentalitás- és kultúrtörténeti adalékokért, meg szimpla léhaságból ugyan máig kedvvel forgathatják a könyveit, de ez sajna nem változtat a tényen, hogy írásművészete híg és elavult. Talán mert Herczeg az irodalom terén világéletében óvatos duhaj volt: nem szeretett kockáztatni, készen kapott figurákból és gondolatokból dolgozott, és jobbára kerülte az akár az író kezét is felsérthető témákat. Életművében anekdotisztikus novellák

a

szigorúan hajtóanyagú

valahol

középtájt

helyezkednek el a csúcspontot jelentő memoártrilógia meg a legalulra (ál)történelmi

besorolható színművek

között. (Ez utóbbi csoportból tán csak a Bizánc érdemelne némi empatikus figyelmet.)

Bricseszes dzsentrik, szavakész jukkerlányok, fineszes mamák és snájdig huszárkadétok lakják be ezeket a rövid, a legtöbbször hírlapba szánt írásokat, amelyeket csupán azért nem téveszthetjük össze Szomaházy István hasonló novellácskáival, mert azokat még ennyire sem ismerjük.

47

Nos, ilyen Herczeg-novellákból gyúrt össze vagy egy bő féltucatot az az új tévéfilm, amelynek bemutatójára vasárnap este került sor a Duna TV műsorán. Don Juan kopaszodik – ez a címe a "drámai vígjáték"-nak, melyről a rendező, Dombrovszky Linda előzetesen így nyilatkozott: "...van egy békebeli bája, miközben a lelkekben magánéleti-párkapcsolati válságok dúlnak".

Vagyis a film egyszerre ígért időtlen témát, valamint nosztalgikus visszamerengésre lehetőséget kínáló közeget – csakhogy a lagymatag ritmusú végeredmény e kettős ambíciónak legfeljebb a töredékét váltotta valóra.

Az örök érvényességű téma körüli deficit dolgában persze alapvetően maga Herczeg a ludas, még ha Dombrovszkyék jócskán szabtak, varrtak és igazítottak is az eredeti történeteken. A mindegyre csak a formásnak szánt csattanó felé törtető rövid írásai ugyanis mondhatni programszerűen felszínesek, amennyire csak felszínes lehet egy novella, amelynek legelső és legutolsó mondata egyként így hangzik: "Az emberek igazán különösek". A férfi és a nő közötti szerelmi-párkapcsolati erőjátékok itt bizony a gáláns cicázások és egyéb huncutságok regiszterében mozognak, s ez olyannyira eltörölhetetlen jellegzetesség, hogy ahányszor csak a forgatókönyv megkísérelt egy-egy mélyítő célzatú módosítást, a beavatkozás, a hangtörés mindannyiszor érzékletessé vált – akár még a Herczeg-szűzek számára is. (Apropó hangtörés: a produkció egyik fájdalmas gyengéje Bolcsó Bálint mindegyre zavaróan előtérbe tolakodó filmzenéje.)

Ami mármost a békebeli hangulat megteremtését illeti, a tárgyi környezet, a berendezés összeválogatásának gondossága sikert ígért. (Már persze ha eltekintünk a ténytől, hogy a mából visszatekintő filmesek ezúttal is összenyitják egymással a Nagy Háború előtti és a valamelyest kevésbé békebeli harmincas évek világát.) Hasonló elismeréssel szólhatunk a frizurákról is: a férfihajzatok befésülése és a hölgyek ondolálása valósággal egy rég letűnt kultúrát jelzett. Ámde a magaviselet és néhány más pont e kultúra megidézhetetlenségét bizonyította. Merthogy a kézcsóknál a férfi bizony maga hajolt le a női kacsóig – és nem azt emelte föl a szájához. Az elegáns vasúti étkezőkocsiban egy jól nevelt úr nem úgy fordult taksálva a női tomporok után, mint egy mai filmbéli építőmunkás. No és az sem állítható, hogy egy dzsentrifészekbe a plébános bármikor is papi karingben és stóláját viselve köszönt volna be.

48

A polgári viselkedéskultúra letűntét ilyen esetekben mindig látványosan megszenvedő színészek közül sajnos épp a főszereplő bizonyult a legsérülékenyebbnek.

Farkas

megformálójában csak nehezen és vonakodva ismertem rá az Angyalbőrben hajdani Urbán honvédjére, vagyis az igen rég látott Mészáros Zoltánra: leginkább még alighanem orgánumának homogén szürkéje segített a sikeres beazonosításban. Ő és a nett K. Kovács Tamás (Visky hadnagy) a megszólalásig – és állóképben – tűnt csak hiteles úriembernek.

Takátsy Péter viszont legalább megcsinálhatott magának egy áloroszlánvadászi arckifejezést, míg Mertz Tibornak akár könnyű szívvel el is hihettük, hogy tudja, miként is festhetett egy öregedő vidéki gentleman. Erre az autentikusságra nagy szüksége is lehetett, amikor ilyesféle fordulatoknak kellett elhagynia az ajkát: "a becsület itt nálunk vidéken még fontos dolog."

Férfisorsot azonban mégis csupán Epres Attila hozhatott magával a kúria ebédlőasztalához: a keserű és számonkérő irigység ismerős – és valósággal időtlen képletét rövid jelenésében tökéletesen mutatta fel. Gubás Gabriella, Tóth Ildikó és Györgyi Anna egyaránt megfelelt a koridéző asszonyi szépség jószerint kizárólagos kívánalmának, ennél több feladat talán csak Gubásnak jutott: ő még némi régóta melegen tartott feleségdühöt is eljátszhatott.

Fotók: magyar.film.hu, imdb.com

A világrend persze, mint Herczegnél rendesen, e film végén is helyreáll: hiszen a szó szoros értelmében csupán egyetlen karcolás esett. És helyreáll a rend nemsoká kint a valóságban is, legalább Herczeg Ferenc körül bizonyosan. Békén szunnyadhat majd tovább.

49

TE MOST A KAMERÁNAK JÁTSZOL? A Revizor Dekameronja – 21. nap 2020.04.01.

A barátommal megnéztünk egy dán filmet, melynek főszereplője egy sérült fiatal férfi. A barátom nem tudta, milyen műfajú filmet nézünk, úgyhogy ő egy bátor játékfilmet látott, én pedig egy dühítő dokut. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA. A BIDF tette fel a netre a Természetesen rendellenes című dokumentumfilmet. A dán film, amely hazájában két filmdíjat is elnyert, egy Jacob Nossell nevű 27 éves srácról szól, aki agysérüléssel született és emiatt enyhe mozgás- és súlyos beszédsérüléssel éli mindennapjait.

De Jacob nem hajlandó elfogadni a társadalom által neki juttatott szerepet, ő azt akarja érezni, hogy ér valamit az élete, erre pedig úgy akar bizonyítékot szerezni, hogy bemutat róla egy nagyszabású előadást a Dán Királyi Színházban. A doku az előadás elkészülésének időszakáról szól, amely alatt rengeteg drámai és még drámaibb esemény történik Jacob Nossellel.

Az az érdekes dolog történt, hogy a barátom számára, akivel a filmet néztem, nem volt világos, hogy ez egy dokumentumfilm. Ezért ő egy nagyon bátor játékfilmet látott, miközben én egy dühítő dokut. És éppen itt van a kutya elásva, hiszen Christian elképzelhető

Sønderby

Jepsen

leghatásvadászabb

munkája

az

eszközökkel

manipulálja a történéseket, amely szétfeszíti a dokumentumfilm műfaji kereteit. Probléma az is, hogy nem csak ő akarja ilyen módszerekkel izgalmasabbá

tenni

filmjét,

hanem

maga

a

főszereplő is végig színészként van jelen, ráadásul nem is kifejezetten jó színészként, és folyamatosan arra kényszerít minket, hogy szerepléseit valóságnak fogadjuk el. Miért? Mert ha nem tesszük, akkor rossz emberek vagyunk, amiért hitetlenül viszonyulunk megélt fájdalmához.

50

Pedig bennem őszintén nincs semmi ezzel kapcsolatos hitetlenség, épp ellenkezőleg. Nagyon is látom azokat a társadalom felől érkező attitűdöket és reakciókat, amelyek a sérült emberek életét megnehezítik rendszerszinten és egyéni szinten is. Ám a Természetesen rendellenes csak közhelyeket mutat fel minderről, és képtelen hitelesen reprezentálni ezeket a problémákat, éppen azért, mert nagyon erősen forszírozza megmutatásukat, és emiatt a valósággal köszönőviszonyban sem lévő helyzeteket konstruál.

A film abban a jelenetben válik érdekessé, amikor a Dán Királyi Színházban készülő előadás rendezője ezt a főpróbahéten észreveszi, és szóvá is teszi. Jacob Nossell ugyanis kihagy egy próbát, és arról beszél, hogy nem biztos benne, hogy végig tudja csinálni a premiert, amire a rendező, Thomas L. Corneliussen azt kérdezi tőle, vajon a kamerának játszik-e, és vajon ezért veszélyezteti-e az előadás minőségét. Erre Nossell olyan hisztérikus sírásban tör ki, amilyet körülbelül én produkálnék a színpadon, ha ilyen instrukciót kapnék, de a konklúzió mégis az lesz így, hogy Nossell áldozat.

Fotók: www.dfi-film.dk, facebook.com/naturensuorden

Az áldozati szerepkör mint kiindulási pont nagyon problematikus: didaktikussá teszi a filmet, és amennyit a színházi előadásból látunk, azt is, mégpedig kínosan. Nossell kérdésfeltevése az, „van-e jogom az élethez?”, de gyorsan rájövünk, hogy ez egy álkérdés, úgy gondolja, van.

Másrész furcsa Magyarországról nézni ezt a filmet, hiszen összességében az derül ki belőle, hogy a dán társadalom érzékeny, szupportív és elfogadó, és valójában Nossell nem igazán 51

találkozik

útja

során

előítélettel

vagy

kirekesztéssel

–

épp

ellenkezőleg:

Dánia

legreprezentatívabb színházépületében készül egy előadás az életéről.

Különösen dühítő a filmben (és a színházi előadásban), hogy míg a sérültek problémáit igyekszik megmutatni, lazán ítéletet mond az abortuszt vállaló nők fölött. Nossell az egyik jelenetben felkeres egy genetikai szakértőt, aki a terhességi szűrővizsgálatokról beszél neki, és arról, hogy a szülők, ha gyermekük betegen születne, az esetek túlnyomó többségében az abortuszt választanák. Utána Nossell ellátogat egy óriási abortusztemetőbe is, ahol az egyik síron talál egy levelet, amelyben egy anya halott gyermekének ír üzenetet arról, megbánta tettét. A papír sértetlensége és az erős drámai fogalmazásmód miatt némi gyanú támadt bennem, hogy ez a levél a dokumentumfilm érdekében került oda. Az elkészült színházi előadásban aztán látunk egy CGI videót, amelyben terhes nők (kb. nyolchónapos hassal) bemennek egy szépségszalont imitáló abortuszklinikára, majd az épület háta mögött halott csecsemők potyognak ki szemétledobókon át a semmibe.

A Természetesen rendellenesről, bár sok európai moziban látható volt, nem találtam sok angol nyelvű kritikát. Amiket igen, azok méltatják a filmet. Nem véletlen ez, az ilyen írások, mint amilyen most az enyém, akár negatívan is befolyásolhatják a sérültekről való társadalmi gondolkodásunkat. Ám egyrészt fontos kijelenteni, hogy nem nagyon jó, ha a sérültekről egy homogén masszaként gondolkodunk, fontos lenne lassan – és ez egy új megugrandó lépcsőfok számunkra –, hogy egyénekről tudjunk végre gondolkodni. Másrészt, vajon mennyire befolyásolja pozitívan a sérültekről való társadalmi gondolkodásunkat egy ilyen film megalkotása, amely túlegyszerűsített és ócska közhelyeket pufogtat egy valójában iszonyúan komplex és érzékeny témáról? A legnagyobb probléma viszont, hogy ez a film éppen a sérültséggel kapcsolatos társadalmi kérdések megvitatását gátolja, mikor nézőjét csak morálisan engedi viszonyulni témájához. Így a róla való beszédben könnyen a jó vagy a rossz oldalon találjuk magunkat. A befogadók két táborra osztása pedig a legkevésbé sem konstruktív, sőt, nagyon sokat árt az ügynek – ez teszi kifejezetten szükségessé a kritikai megközelítést.

52

KUKÁBA VELE? A Revizor Dekameronja – 22. nap 2020.04.02.

Pontosan egy méter a könyvespolcon: a Világirodalmi lexikon, a pótkötettel együtt. Itt van a hátam mögött – és legalább tíz éve egyetlen kötetét sem vettem a kezembe. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Szerintem eléggé általános karanténtevékenység – már csak a bezártság okán is – a lakás alapos szemügyre vétele, és az ebből következő aktivitás. Én meg most egyáltalán nem aktívan csak ülök, és bámulom a Gutenberg galaxis nálam föllelhető csillagainak és egyéb égitesteinek szobadísszé lényegülését.

Ha belépek a barátaim lakásába, a könyvespolcuk biztosan ismerős: gerincről fölismerem a Csehov-, a Karinthy-, a Kosztolányi-köteteket, irigykedve vagy egyetértőn nyugtázom a rendszerezést; külön a magyar, külön a világirodalom, vagy a költőnél külön a versek, külön a próza, a filozófusnál külön a filozófia, és így tovább.

Nálam persze külön a drámák, meg a színházi szakirodalom, utóbbin belül külön a magyar és a külföldi. Valamikor – pontosan tizennyolc évvel ezelőtt – még szoros ábécérend is volt, és minden könyv a „talpán” állt, semmi egymásra fektetés. Most meg... hagyjuk is ezt.

A legutóbbi rendezés során a dupla soroknál már végeztem bizonyos

szelekciót:

hátra,

a

takarásba kerültek azok a könyvek, amelyeket vagy olvastam már, vagy úgy gondoltam, hogy soha nem is fogom olvasni őket. Vagy azok a szerzők, akiket utálok – ilyen is van. (Nem, ne kérdezz vissza, hogy miért nem szabadultam meg ezektől a kötetektől – nem tudok válaszolni.)

53

Vannak aztán olyan darabok – olykor sorozatok is –, amelyek valódi díszek, és még az is lehet, hogy valamikor ismét kézbe veszem egyiket-másikat; ilyen például a Pallas Lexikon. Jó állapotban van, vagyis szép itt a polcon, és jó nézegetni a hártyapapíros térképeket, állatokat, ábrákat. Gondolom legalábbis, mert ezt se tettem legalább tíz éve. Amúgy ez úgy lett nekem, hogy egy nyári délután a nagybátyám azzal hívott fel, hogy most azonnal festés lesz náluk, és vagy rögvest odamegyek a Pallasért, vagy leviszi a kukába. Odamentem rögvest. És később jöttem rá, hogy ez afféle vallás: vannak a Pallas-hívők és vannak a „Révaisták”, fejből tudják a kötetek betűbeosztását – „arafale-békalen” meg „burgos-Damjanich” –, komoly hitvitákat tudnak folytatni egymással, de én ebben mindig a néma tanú vagyok, a hallgatóság.

Van aztán olyan, amit agyonforgattam, miközben sosem szerettem – most viszont már tetszik a rongyos-szakadt borítója meg a szamárfüles lapjai; ilyen a „spenót”.

Pocsékzöld, innen a neve, és A magyar irodalom

története

foglaltatik

hat

kötetében, egészen 1945-ig, mert onnan kezdve újabb három kötet szól az 1945-75 közti periódusról, vicces számozásban: van első kötet, aztán jön a II/1-es, majd a II/2-es. És ezzel vége is a magyar irodalom történetének, legalábbis az én polcomon.

A lexikonok, gondolom most, nemcsak a tudás

tárházai,

hanem

a

tudás

avulékonyságának a bizonyítékai; paradox módon, negatíve a tudás, a tudomány fejlődését, gazdagodását bizonyítják. Nem tudom, hogy tudománytörténetté válnak-e valaha, kordokumentummá biztosan. Felütöm most az Akadémiai kislexikont; a nyelvcsalád szócikknél tüchtig ábra mutatja az uráli alapnyelvből leágazó finnugor alapnyelvet, abból az ugort, abból meg az ősmagyart – hát ez speciel ma

54

politikailag vált meghaladottá, mint tudjuk. A szapphói tizenegyes sor feltehetően még állja a sarat, a televíziós realizmusnak annyi.

Szerintem nyugodtan megszabadulhatnék a kétszer kétkötetes „nagy Országhtól”, vagyis az angol-magyar, magyar-angol szótártól; nemcsak azért, mert ezt speciel agyonforgattam, vagyis eléggé viseltes, hanem mert a neten rengeteg jó szótár van, ráadásul kétnyelvűt ritkán használ az ember, inkább az értelmezőhöz nyúl. A német, a „Halász” jobb állapotban van, de hát erre sem volt égető szükség az elmúlt húsz évben...

Van aztán a polcon egy szólásközmondás

gyűjtemény

is,

amelyben a saját munkámat is tisztelem: egy évig az egyik vidéki egyetemre jártam, és nyelvészetből azt a feladatot kaptuk, hogy a környékbeli falvakban gyűjtsünk szólásokat

és

közmondásokat.

Becsületesen elmentünk – egyszer.

Hideg is volt, a kutyák is szabadon rohangáltak, meg jobb ötletem is támadt:

a

kollégium

fűtött

közösségi termében tíz forintért árultam a saját magam által kitalált szólásokat, megkerestem a havi kollégiumi díjat. Nos, ezek közül is van ebben a gyűjteményben jó néhány.

Ugyancsak saját munkám is fekszik a Száz híres dráma című gyűjteményben; az angolszász szekciót írtam. Aztán amikor később, tanárként hallottam vissza a hallgatóktól vizsgán az eredeti mű elemzése helyett a saját zanzámat, akkor valahogy kihúnyt belőlem a büszkeség...

Kerülgetem a könyvoszlopokat, földön, kisasztalon és egyéb alkalmatlan helyeken: ezek azok a könyvek, amik már nem férnek fel a polcra, sem fektetve, sem összepréselve, sem sehogy. Még jó, hogy a kindle-n gyűlő könyvek nem foglalnak sok helyet...

Mi a teendő?, kérdezem Leninnel – tényleg, ismeri ezt még valaki? (És pláne ki ismeri Csernisevszkij regényét, ahonnan Lenin a címet kölcsönözte?) Ti mit csináltok, hová teszitek, hogyan vágtok rendet köztük? A kérdés nem költői, kicsit sem.

55

EMLÉK ÉS VARÁZSLAT A Revizor Dekameronja – 23. nap 2020.04.03.

Fordítási gyakorlat haladóknak, avagy mi a kapcsolat a klasszikus zene és a kortárs tánc, egy élő előadás emléke és a laptopon újratöltött élmény között?

JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. Legyen ez a vallomások naplóbejegyzése. A kritikus életművének (?) láthatatlan fejezeteit alkotják azok a cikkek, amiket ilyen-olyan okokból soha nem írt meg. Pedig meg kellett volna, volt felkérés, kedv s öröm is talán, de végül valahogy mégsem készültek el. Most egészen kicsire húzom össze magam, mert nekem elég sok ilyen van, de mivel nem akarom hergelni tegnapi és mai szerkesztőimet, ezért csak egy különleges alfajról szólok.

Még ha nem is mindenki gondolja így, a kritikus is ember, és vannak olyan előadások, amik olyan mélyre mennek nála, hogy hiába küszködik, nem képes fogást találni rajtuk. Legyen akármilyen béna közhely, bizony előfordul, hogy egyszerűen nem jönnek a megfelelő szavak. A tökéletességgel szembetalálkozva azt érzem, hogy a hibátlanság úgysem megközelíthető, az ájult rajongás meg talán mérsékelten érdekes az olvasónak.

Mi lesz ezeknek az előadásoknak a sorsa? Mindenki nyugodjon meg, néha sikerül

legyőznöm

komplexusokat,

a

hogy

vonatkozó úgy-ahogy

körberajzoljam az élményt. Máskor viszont sokáig, nagyon sokáig velem marad, amit akkor láttam és éreztem, ami meg azért szuper, mert a nehéz pillanatokban van mihez visszanyúlni.

Ha listába kéne szednem, miért jó színikritikusnak lenni, a rövidke felsorolás elején biztosan ott állna, hogy azért, mert az ember így tét nélkül részesülhet az egyéb művészeti ágak nyújtotta örömökből. A hozzá nem értés magabiztossá tesz, vagyis gátlástalanul lelkesedhetek egy filmért, egy koncertért vagy – mint jelen esetben – egy kortárstánc-előadásért egyszerűen azért, mert nem kell tudnom és 56

listáznom mindazt, amit egy szakértő esetleg szóvá tenne. (Az meg kifejezetten megnyugtat, ha a szakértő sem kötözködik, hanem ámul. Csak hát szakszerűen.)

Amikor tavaly júniusban a Theater an der Wienben véget ért Anne Teresa de Keersmaeker legújabb Bach-kalandtúrája, azt éreztem, hogy legszívesebben azonnal újra megnézném a Brandenburgi versenyeket. (Ehhez képest, én hülye, átrohantam egy következő előadásra, ami persze rémes volt: ez a habzsolás is tipikus kritikusbetegség, nehéz megszabadulni a „lemaradok valamiről” érzésétől.) Az előadás maradt, jött velem azóta is: gyakran beúszott belőle egy-egy kép, mozdulat, arckifejezés vagy gesztus. És mindenekelőtt az erőnek és szépségnek olyan fokú tobzódása, amire most mindennél nagyobb szükségünk van, szóval legfőbb ideje volt újranézni.

Keersmaeker legendás társulata, a Rosas szépen

teljesít

az

online

térbe

áthurcolkodással, facebook oldalukon hétről hétre közzéteszik egykori nagy előadásaik profi videófelvételeit. Bátrabbak az 1983-as bemutatkozó munka, a Rosas danst Rosas harmincadik évfordulóján indított Re:Rosas projekt keretében elkészíthetik a mű saját verzióját: a félezer home videóhoz közelítő

Fotók: Stephanie Berger

gyűjteményből negyvennél is több darab az utóbbi néhány hétben készült.

Mindezt csak azért emelem ki, mert jól mutatja azt a – rossz lesz a szó, de mégis – plebejus megközelítését a táncnak és a művészetnek, amit Keersmaeker évtizedek óta vall és művel.

A Brandenburgi versenyekkel kapcsolatban éppen ez az egyik legerősebb érzetem; ti., hogy akár én, te, ő is ott állhatnánk a színpadon. Átverés ez, persze, mindenesetre lenyűgöz, hogy a klasszikus zene (és persze a színpadi tánc) arisztokratikus nimbuszát úgy számolja fel az előadás, hogy eközben Bachot szigorú szellemességgel, tudományos alapossággal analizálja, és visszautalja oda, ahonnan a tágas koncerttermekbe költözködése előtt élt és lüktetett, vagyis a hétköznapok világába.

Az 1. (F-dúr) concerto kezdetén a színpad mélyén velünk szemben felsorakozik a tizenhat táncos, hogy fekete öltönyeikben, kosztümjeikben, rövidnadrágjukban vagy sportcipőjükben 57

neobarokk divatbemutatót tartson. Mi történik pontosan? Megállnak velünk szemben, hívogató, szinte provokál a tekintetük, és a színpad széléig sétálnak, majd fordulnak és visszamennek a hófehér zárófal elé lógatott kozmikus ingasorhoz.

Mindezt szigorúan a zenére, olykor másodpercekre lelassítva, kimerevítve a mozdulatot, megmegállítva az időt. Nem illusztrálnak, dehogy, inkább a zene határait ízlelgetik, próbálgatják, és Bach muzsikája olyan rugalmas anyagból készült, ami jól tűri a tesztelést. Arcuk mindvégig kifürkészhetetlen és titokzatos, de nem közömbös, a fegyelmezett mozgássort díszítő apró ornamensek jól láthatóan élvezettel töltik el őket is.

Mintha mindegyik hangszerhez tartozna egy test: a zene „fejlődésével” a szigorú, geometrikus rend nem felbomlik, hanem átalakul – gyönyörű az, ahogy a 2. (F-dúr) concertóban az eredeti sorfal „árnyéka” marad csak meg: három táncos lépdel kitartóan a korábbi rend szerint, a többiek körülöttük saját történeteikbe lépnek. Így vagy úgy, de a tömeg mint alapforma végig megmarad – Keersmaeker egyik fő motivációja az volt, hogy sok táncossal dolgozzon, és a műben három generációnyi táncosát viszi párbeszédbe –, de két-három-négyfős csoportok válnak ki a tömegből rövidebb-hosszabb időre, az est második felében, az utolsó három concertónál pedig ezek a kisebb társulások válnak főszereplővé.

Párbeszédet írtam, és ezt értsük szó szerint: az egyes csoportok mozgása felelget a többinek, gyorsan tapintható egyfajta versengés közöttük. Keersmaeker ezt a fogalmat is újrahangolja, amikor nem egy győztest hoz ki, helyette azt az örömöt tudatosítja és mutatja fel, amit a másik ember tökéletes mozdulatai láttán érzünk, illetve jól láthatóan éreznek a táncosai is.

Vagyis az itt a legnagyobb truváj, hogy nincs semmi truváj: a táncosok két órán keresztül egyenes vonalban lépegetnek, körbe-körbe szaladgálnak, a színpadon átlósan vonulnak.

Egységes, sima, hibátlan felszínt és hátteret alkotnak, amiből időről időre kiemelkednek absztrakt formációk, máskor történetté lefordítható epizódok. Ahogy észrevétlenül múlik az idő, egyszer csak feltűnik, hogy az indázó mozdulatok már túlnyúlnak a zenén, megelőlegezik vagy összefoglalják, amit hallani fogunk, de akárhogy is, megszüntetik a mindent elnyelő csendet. És akkor most ideje újra elindítanom a felvételt.

58

SZERELÉS A KORONA IDEJÉN A Revizor Dekameronja - 24-25. nap 2020.04.05.

Amikor a Balaton-parti kis faluban a koronavírus idején mosogatót kell szerelni.

RICK ZSÓFI ÍRÁSA. 1. Vonulj önkéntes száműzetésbe a balatoni kis nyaralódba egy baráti párral.

2. Lakjatok két szinten, hogy ne zavarjátok egymást.

3. Egy hét után szóljon a lenti pár, hogy ázik a mosogató. Legyél ekkor a közeli városban a heti bevásárláson.

4. Érj haza, és állapítsd meg, hogy nem lesz elég a sziló, mert kilyukadt a munkalap is.

5. Néhány napig lakjatok még így, mert rohadt hideg van, nincs esély szerelni, irtó pici a ház.

6. Hívjatok egy Anyát, aki egy néhány kilométerrel arrébb lévő faluba száműzte magát, és állati jól szerel.

7. Mérd le a szekrényt és a mosogatótálcát.

8. Induljatok el a legközelebb barkácsáruházba (50km), hogy megvegyétek az új mosogatótálcát és a munkalapot.

9. Érj oda zárás előtt fél órával.

10. Káromkodj, amikor közlik, hogy nem vágják méretre a 2.30 hosszú munkalapot. Kérj házhozszállítást, mert nem fér be az autódba.

11. Az első napsütéses napon fogadd az Anyát, aki dekopír fűrésszel, faanyaggal, ragasztókkal, csavarokkal, szerszámokkal érkezik.

59

12. Kapcsold be a Retro Rádiót.

13. Álljatok hosszan a mosogató fölött, hogy az egészet újra kell-e építeni, vagy elég lesz a tálca és a munkalap.

14. Indulj el ebédet főzni és mosogatni: a lentiek edényei is nálad landolnak.

15. Gyúrj be egy babkát, és gondolj arra, milyen jó meglepi lesz nekik délutánra.

16. Hallgasd, ahogy kalapáccsal és csavarhúzóval leszedik a munkalapot a mosogatószekrényről.

17. Tedd föl a brokkolilevest.

18. Vedd át a kiszaggatott pogácsákat, amiket az Anya hozott, és süsd meg a fönti konyhában.

19. Ketten induljanak el a szomszéd faluba, ahol van szerelvénybolt. Készítsenek részletes listát azokról, amiket az Anya kér.

20. Nyugtasd meg a kutyát, aki idegbeteg az idegenektől és a zajoktól.

21. Vedd ki a sütőből a pogácsákat, és vidd le, hogy tízóraizzanak.

22. Vidd föl a tepsit és mosd el.

23. Fejezd be a brokkolilevest.

24. Időnként videózd a munkafázisokat, kell egy melóhoz, amit ügyesen kitaláltál.

25. Próbáld meg belőni, hogy mikorra legyen ebéd.

26. Ne térítsd el magad az előző napi tervtől, hogy bureket fogsz sütni.

27. Értesülj arról, hogy nincs minden a szomszéd falu boltjában, be kell menni a városba.

28. Röhögd ki őket, amikor azt mondják a telefonba, hogy sokára érnek majd haza, mert a városban két ugyanolyan nevű cég működik, és a Waze a nem jóhoz vitte őket elsőre, és a másik sem ott volt, ahol a térkép mutatta.

29. Írj gyorsan egy üzenetet, hogy az Anya mit kér még mindenképp.

30. Énekeld te is, hogy „Szól a rádió”.

31. Teregess ki. (Vajon mikor raktad be?)

32. Közben nézd, ahogyan folyik a munka, és dicsérd meg.

33. Állítsd össze a bureket, és kezdd el kisütni.

60

34. Örülj, amikor 3-kor éhesen hazaérnek, és kezdj el szorongani, hogy a burek még legalább 30 perc.

35. Ebédeljetek.

36. Jusson eszedbe a babka.

37. Menj le, mert hívtak, és segíts megfonni a kalácsot, aminek a tésztáját az Anya megkelve elhozta, mert itt könnyebb kisütni.

38. Melegítsd elő a sütőt.

39. Mosogass el ebéd után. A lenti leveses fazekat is.

40. Tedd be a kalácsot a sütőbe.

41. Mosogasd el a tálat, amiben a kalácstészta érkezett.

42. Folytass le egy munkatelefont, legyél kreatív, mondj azonnal legalább három jó ötletet egy random dologgal kapcsolatban.

43. Nézz a monitorodra, amelyen reggel óta bámul rád egy megnyitott meló.

44. Zárd be.

45. Vedd ki a kalácsot.

46. Mosogass és pakolj el mindent, a babkához sok hely kell.

47. Pörgesd át a fészbukot, és örülj, hogy nincs veled gyerek.

48. Csináld meg a babkához a csokiöntetet.

49. Vedd ki a hűtőből a tésztát.

50. Küldd vissza a kutyát a helyére, aki a hűtőnyitásra azonnal melletted termett.

51. Nézz az órára, káromkodj újra, hogy már ennyi az idő.

52. Tedd vissza a tésztát a hűtőbe.

53. Etesd meg a kutyát.

54. Vedd ki újra a tésztát, szórakozz vele legalább egy órát.

55. Közben segíts levinni egy matracot, mert az Anya itt alszik. Keress ágyneműt, huzatot, pokrócot.

56. Vedd ki a babkát, locsold meg a cukorsziruppal.

61

57. Öntsd mellé, és lépj bele.

58. Káromkodj és takaríts.

59. Csodáld meg a babkát.

60. Mosd el a tálat, amiben a babka kelt.

61. Igyál egy whiskyt.

62. Vacsorázzatok.

63. A babka nagyon jó lett.

64. Igyál még egy whiskyt.

65. Nézzetek meg egy részt a soriból.

66. Igyál még egy whiskyt.

67. Feküdj le aludni

68. Aludjatok ti is, jó éjszakát, gyerekek.

62

A RÚZS NEVE: EPIFÁNIA A Revizor Dekameronja - 26. nap 2020.04.06.

Karantén idején az emberrel sok minden megesik, ami máskülönben nem. Még sorozatnézésre is sor kerülhet. Védőfelszerelésben. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. Idegborzoló önsegítő könyvek kedvenc tanácsa: „Lépj ki a komfortzónádból!” Ez napjainkban akár vagány, unortodox, valójában felelőtlen felhívásnak tűnhet, gyanítom, hogy mostanában inkább ilyesféle tanácsokkal borzolják az idegeket: „Fordulj befelé és fedezd fel belső világod rejtett dimenzióit!” Mivel az önsegítő könyvek engem nemigen tudnak rávenni semmire, másfelé kellett néznem. Titkos sétapartnerem sikeresebbnek bizonyult. Már az elmúlt héten olyasmikre vett rá, amikre normál körülmények között nem vetemednék. A legnagyobb dologidőben a legnagyobb elővigyázatossággal (maszk, kesztyű, álszakáll) eltrappoltunk a kertek alatt a Vizafogóig (loft, kis állomásépület, tengerpart, alkony, hotelszoba), sőt tovább, a Duna Arénáig. A Duna felől pont olyan ronda, mint a másik oldalról.

De ez még nem minden. Rábeszélt a sorozatnézésre is. Ne értetlenkedjetek, egész nap a monitor előtt ülök, amikor nem muszáj, nem azt nézegetem. És ne is idegeskedjetek, a sorozatot is úgy néztük titkos sétapartneremmel, hogy ki-ki a maga otthona magányában bekapcsolta, megnézte, majd megvitattuk.

Fotók: netflix.com, imdb.com

63

Így csöppentem az Unorthodox című minisorozat fullasztó világába. A sorozat Deborah Feldman hasonló című önéletrajzi kötetéből készült, itthoni megjelenése ősszel várható A másik út – Hogyan fordítottam hátat a haszid közösségnek címen. Az ultraortodox szatmári közösségben felnövő lány, Esty története nem bonyolult, és tálcán kínálja az azonosulás lehetőségét: ha egy hajszállal is kilógsz, ha egyetlen érzésed, gondolatod másfelé húz, véged.

Mert a közösség nem vet ki magából, hanem még annál is rettenetesebbet tesz veled: formára, méretre szab és bekebelez.

Esty pedig kilóg innen. Anyja elhagyta gyerekkorában, nagyszülei és nagynénje nevelték, hogy aztán 18 évesen mindenki megkönnyebbülésére beirányítsák az elrendezett házasság révébe.

Ami, kell-e mondani, maga a pokol. Fizikailag, lelkileg egyaránt. Rajta a világ (főleg persze az anyósa) szeme, sikerül-e a haszene, sikerül-e azonmód teherbe esni. Nem sikerül. Esty kegyetlen vívódás után eldönti, megszökik. Egészen Berlinig menekül, ahol számára szinte ismeretlen anyjától remél segítséget. Ehelyett persze helyes fiatalokba – kortársaiba – botlik, akik egy konzervatórium hallgatói. Újabb nagy elhatározás következik: jelentkezik a konzervatóriumba, ahol esélyei a nullával egyenlőek. Pénzügyi eszközei úgyszintén. Eközben magára hagyott, gyámoltalan (inkább félnótásnak mondanám) férje a rabbi utasítására a közösség megtért fekete bárányának vezénylete alatt a keresésére indul, így aztán az elvetett régi és a megtalálandó új identitás története akciófilmes fordulatot vesz.

64

Nem bocsátkozhatom méltatlan spoilerezésbe, mert nyilván megnézitek majd a sorozatot.

Rajtam sokat segített, hogy nem kellett egy szuszra megnéznem, bár tudom, hogy a hardcore rajongók mindig így néznek komplett évadokat. Mi, titkos sétapartneremmel minden epizód után akkurátusan megvitattuk a történteket.

Az Unorthodox nagyon hatásos sorozat. Túl hatásos.

Könnyen adja és fogyasztatja magát. Tökéletes, már-már néprajzi hitelességgel mutatja fel a brooklyni haszid közösség életét, szokásait, kőkemény vallási előírásait, ami a közösség fennmaradása érdekében kíméletlenül gyűri maga alá az egyént, különösen ha az történetesen nő. De nem nehéz feladat ellenérzést kelteni egy közösség iránt, ha a főszereplő épp szökésben van onnan, és a nézők szimpátiája már úgyis az övé. Nem nehéz rokonszenvet kelteni egy laza, befogadó, világi közösség iránt, ha a főszereplő épp oda törekszik. Ebbe a koordinátarendszerbe illeszkedik az összes jelenet, amelyek ilyenformán teljesen kiszámíthatóvá válnak, az őket alátámasztó jelképrendszerrel és a máskülönben jó figurákkal és remek alakításokkal együtt. A Wannsee-hez (értitek!) kiránduló fiatalok csak nagy lazán belegázolnak a tóba, a totális ortodoxiából érkező Esty lassan, tétovázva lépked a vízben, állig felöltözve. Számára a strandolás: alámerítkezés. Parókájával együtt mintegy három perc alatt odahagyja szokásait is. A katolikus templomi kóruspróba: a szférák zenéje. A diszkóba már farmerban és pólóban megy, s az ott kölcsönkapott rúzzsal (Epiphany márkájú) pedig végképp elkötelezi magát a 21. századi modern lét, az önérvényesítés mellett. Kár, hogy hosszú másodpercekkel korábban tudjuk már, mikor következik zenétől üzembiztosan könnybelábadó szemének közelije.

Szerintetek felveszik a konzervatóriumba, vagy inkább hazamegy a férjéhez Brooklynba?

Persze tudom én, pupákok, hogy titeket csak az érdekel, ki az én titkos sétapartnerem.

65

HALÁLÖRÖM A Revizor Dekameronja – 27. nap 2020.04.07.

Semmi provokáció: tudom, vagyis jobban mondva sejtem, hol és miben élünk, mégis ez a nem létező (?) fogalom jut eszembe Romeo Castellucci Mozartmeditációjáról. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. „Hétköznapjainkat a szórakoztatás börtönében éljük. A művészet lehetőség a szabadulásra.”

Egyébként is vissza-visszatérek hozzá, de különösen aktuális most ez a rövid idézet Romeo Castelluccitól, a theatrum philosophicum nagymesterétől. Hogy ezekben a napokban, hetekben miképp rendeződnek újra a hétköznapjaink, hogy kinek mit jelent a bezártság vagy a szabadság, hogy miféle lehetőségeket teremtünk magunknak a szabadulásra, szó szerint vagy átvitt értelemben – csupa olyan kihívás, amiről muszáj elmélyülten elgondolkodnunk. Egy olyan előadás, mint amiről most írok, ehhez nyújthat segítséget.

Amikor

tavaly

júliusban

először

láttam

Aix-en-Provence-ból

online

közvetítve

Castellucci Requiemjét, leginkább a lépték nyűgözött le. Nem elsősorban a színpadi akciókra gondolok, de persze arra is: sokadszor bizonyosodom meg róla, hogy a rendező őriz valamiféle dimenziókulcsot, amivel tetszés szerint nyitja és csukja, tágítja vagy szűkíti a teret, nem (csak) konkrét, hanem mentális értelemben is.

A mindent elnyelő feketeség közepén fehér téglalap világít a földön. A közepén

keskeny

ágy,

mellette

éjjeliasztal, rajta pohár víz és egy narancs, az ággyal szemközt tévé.

Egyszemélyes kórterem vagy puritán hálószoba? Mindegy is, a fehér hálóinges,

mezítlábas

idős

nő

rágyújt, némán mozog a térben, legvégül

lefekszik

az

ágyba.

Legvégül, vagyis utolsó alkalommal: valahogy világos, hogy élete végső perceit látjuk. És aztán megkezdődik a másfél órás varázslat: a nő szó szerint eltűnik az ágyban, teste lágy körvonalai 66

maradnak csak ott. A feketeruhás ápolók célirányosan teszik a dolgukat, amikor a kevés, hátramaradt tárgyat fekete, áttetsző szövettel takarják le.

A biztos tájékozódási pontokat legkésőbb itt el is veszíti az ember, mert Castellucci enciklopédikus színházában az eminens tanuló is csak részismeretekkel bírhat, a nagy egészet a maga teljességében aligha látja át bárki a rendezőn kívül. És ez nem görögtűz meg petárdázás, de nem is a buta közönség öntelt lenézése. Ez a színház – idézőjelek kellenének a szó köré, mert többet akar, de ami fontosabb, jóval többet teljesít ez az össz-művészeti forma annál, amit a terminus, vagyis amit általában gondolni szoktunk róla, ígér –, szóval ez a színház egyszerre tud tüntetően arisztokratikus, megejtően különc és sok-sok elemében vállaltan banális maradni.

Azt hiszem, nem csak én reagálok így Castellucci vízióira: mintha a végtelen vízfelületen egy lélekvesztőben üldögélve távcsővel kutatnék tereptárgyak után, hogy aztán feladjam a reménytelen küzdelmet, és végül belenyugodjak abba, hogy jobb, ha hagyom magam sodortatni a hullámokkal. Biztosan van, akit ez zavar, engem kifejezetten felcsigáz a szelíd akaratátvitel.

Castellucci ajánlatokat tesz, a néző pedig a saját érzékenységétől, nyitottságától meg pillanatnyi hangoltságától függően ezek közül néhányra vagy sokra igent mond, másokat meg félretol maga elől.

Halványan feldereng valamiféle narratíva, talán a hosszú nyitányban látott nő múltjából visszhangoznak képeket az egyre nagyszabásúbb és bonyolultabb, koreografált kompozíciók, sokcsatornás képzőművészeti installációk, mozdulatlanságba dermesztve is mozgékony élőképek. A haláltól az élet útján keresztül visszajutunk a záró képben a születésig. Azt, hogy itt nem egy, hanem az ember életéről van szó, korán világossá teszik a jelenetről jelenetre újraépített, látszólag csupán egy hatalmas fehér dobozból álló tér hátsó falára vetített feliratok.

Tavaly nyáron is bele-beleborzongtam a „Kihaltak atlaszának” felvillanó bejegyzéseit látva, Mozart vendégzenékkel kiegészülő gyászmiséjének hangjaira ugyanis hosszú listát olvasunk.

Kihalt állat-, növény- és emberfajok, eltűnt tavak, elpusztult városok és építmények, elfeledett vallások, kihalt nyelvek és népek, elpusztult műtárgyak neve tűnik fel pár másodpercekre. A számadás elementáris ereje éppen közönyösségében rejlik: a lehető legtágabb értelemben vett kultúra mostanra csak emlékképként velünk élő, jellemző vagy alig ismert tárgyai, lényei ezek.

67

Ez amúgy tipikus gesztus Castelluccitól: már-már kínosan közhelyes, mégis lenyűgözően hatásos megoldás. A névsor főhajtás mindaz előtt, ami volt, de elmúlt, aminek a kipusztításában tevőlegesen vagy közvetve, de részt vettünk mi, emberek. És amikor a leltár végéhez közeledünk, nem lep meg, hogy az enciklopédiában nyílik egy nagyon is személyes fejezet, ami az előadást éppen néző és hallgató egyénről, a legszigorúbban vett ittről és mostról szól.

Fotók: Pascal Victor / artcompress

És végig ott a kézjegy, Castellucci szignója; ott van a tradicionális táncokban, a túldíszített vagy épp puritán jelmezekben, a hol enigmatikus, hol nagyon is könnyen olvasható jelképekből megrajzolt akciókban, a monstre tömegjelenetekben megképződő intimitásban, a minden ember egyszeriségét és sérülékenységét plasztikusan bemutató minimálakciókban. Abban, ahogyan legkésőbb a fináléban rájövünk, hogy nagyszabású akcióművészet tanúi voltunk: a színpad és a rá lépők hozzák létre az ecsetet, ami elkészíti Castellucci freskóját.

Szoktunk olyanokat írni, hogy a valóság beúszik egy előadás alá: nem kell részletezni, hogy miért jelent ma egészen mást ez a Requiem, mint akár néhány hónappal ezelőtt. Végül a jelen szöveg címéről. Castellucci természetesen nem a halálnak, a meghalásnak örül. Ugyanakkor nem tudja, mert nem is akarja titkolni határtalan örömét afölött, amiről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Ezért megnyugtató, ha egy nagy gondolkodó felhívja arra a figyelmünket, hogy az élet él és élni akar.

68

ŐMELLETTE ELALUDNI NEM LEHET A Revizor Dekameronja - 28. nap 2020.04.08.

Túláradó volt, sőt rendszerint egyenesen harsány, és mindenkor csakis és kizárólag önmagára hasonlított. Virtuális Psota Irén-kiállításon jártam. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA. Psota Irén, úgy lehet, egyszerre volt merőben atipikus és a lehető legtipikusabb színésznő.

Atipikus, hiszen a kezdetektől fogva kilógott a korából (lásd még: XX. századi magyar történelem) és nemigen lehetett párhuzamba állítani más, idősebb vagy fiatalabb pályatársnőivel sem. (Ahogyan a legtöbb színészt és színésznőt viszont épp ellenkezőleg nagyon is lehet – egészen szórakoztató és nem is feltétlenül öncélú játék az ilyesmi.) S mégis egy magasabb értelemben egészen tipikus színésznő volt, merthogy lehetetlenség lenne elképzelni másnak, mint éppen színésznőnek.

Ennek bizonyságául pedig elég beletekinteni abba a virtuális

kiállításba,

elhunytának

évében

amely készült

2016-ban, el,

s

Psota amely

Irén most

az OSZMI jóvoltából újra bejárható. Mert ha eltekintünk az inkább Müller Péter irályáról, semmint Psotáról árulkodó bevezető idézettől ("Irén varázsló, – egy mágus." és így tovább), akkor mindjárt a legelső fotó, a 69-es

Madách

Színház-beli

Lengyel

Menyhért-

bemutató, A waterlooi csata rekamiés festői elheverése maga a színésznői szerep hatványra emelése. És aztán seregnyi más műtermi kép és pillanatfelvétel igazolja ezt: Ikládi László fenomenális Kurázsi mama-fotójától

(melyből

Ella reprezentatív Hello,

Psota

szinte

Dolly!-portréjáig.

kiveti A

fotók

és

kiüvölti

főszereplője

magát) Wellesz jószerint

majd'

mindig soknak tűnik – persze inkább csak a rideg és ostoba tárgyszerűség felől közelítve. A szempár valósággal uralja Psota képeit, és a hatása korántsem csupán akkor lenyűgöző, ha a tekintet a nézőre szegeződik: profilból, a játszótárs felé fordultában szinte még erőteljesebb benyomást tesz. A mimika felfokozott, s felfokozottnak tetszik az itt értelemszerűen

69

hallhatatlan hangadás is: Psotából nem lehetett zónát, kisadagot rendelni. Nem véletlenül vált ikonikus filmszerepévé a Felfelé a lejtőn Sebes Macája, s mélyen önazonos pillanatává e film egyik slágerének Darvas Szilárd-i címadó bemondása: Énmellettem elaludni nem lehet.

Fotók: OSZMI

Psota tekintete még a kiállítás szükségképp leghivatalosabb fotóján, a Színművészeti Főiskola színész főtanszakának 1952-es végzőseit ábrázoló tablóképen sincs takarékra csavarva. Igaz, ennek a tablónak mégsem ez a legfőbb érdekessége, hanem a korántsem csupán színháztörténeti érdekű kordokumentum volta. Névváltoztató, disszidens, pályaelhagyó, majdani börtönviselt és szakmai feljelentő egyaránt akad itt, s akad legalább négy öngyilkos is kezdve mindjárt a legendás osztályfőnökön, Gellért Endrén a sort. Psota ezt szerencsésen mind megúszta, mindössze a névváltoztatás kényszerét kellett átmenetileg megtapasztalnia, amikor pályakezdőként a Madáchhoz szerződve átmenetileg Dávid Irénként szerepelt a plakátokon.

70

Aztán a Csiszár Mirella, Füle Péter, Perjési Éva és Tóth Judit Vanda által összeállított virtuális tárlaton

lelni

olyasmit

is,

ami

önvizsgálatra késztetheti a kenyerét (legalább

részben)

kritikusként

megkereső emberfiát. A hajdani Film, Színház, Muzsika néhai főszerkesztőhelyettesétől,

a

derék

Demeter

Imrétől ugyanis itt olvashatunk egy részletet a Psota Yerma-alakításáról írt 1964-es méltatásából. "Orgánuma: hangszer, szövegmondása: ezertételű szimfónia" – így indul az idézet, amit e sorok írója nem tud másként, mint meghatott

szégyenkezéssel

olvasni.

Mert hát Psota Irén orgánuma nem volt hangszer, és pláne a szövegmondása nem volt ezertételű szimfónia – csakhogy az őszinteségre akár csak egy kicsit is hajlamos kritikus átérzi az egykori pályaelőd helyzetét. Átérzi és a saját praxisából is fájdalmasan jól tudja, hogy milyen nehéz megfelelő szavakat találni a dicséretre, a folttalanul tiszta élmény megörökítésére. (Már amennyire örök lehet bármi, ami egy hírlap hasábjain jelenik meg!) S itt most ne azt a banális igazságot húzzuk alá és satírozzuk körbe, miszerint sokkal könnyebb negatív kritikát írni. Hanem azt a szinte mélylélektani gyökerű tünetet, hogy ilyen ritka esetben a lelkendezni kész kritikus rendszerint mily magabiztosan nyúl mellé a dicsérettel. Vagyis az elragadtatását hangsúlyozandó akaratlanul éppenséggel a jól ismert és sokszor valósággal változhatatlan színészi gyengét magasztalja fel: alkalmasint összetévesztve az "annak ellenére" feszélyezően ambivalens képletét az "épp ezért" tiszta és a hangulathoz jobban illő állításával. Mások nevében nem tehetek töredelmes vallomást, de én bizonyosan elkövettem már ezt a hibát. Jó Demeter Imre, testvérem vagy e bűnben!

71

ELLEN-YOUTUBEREK A Revizor Dekameronja - 29. nap 2020.04.10. Úgy kellett már a magyar youtuberek közé Stefanovics Angéla és Fekete Ádám, mint egy falat kenyér – vagyis kettő. PUSKÁS PANNI NAPLÓJA. A magyar Youtube-csatornák nagyjából 95%-a totál nézhetetlen: negyvenöt perces sminkelős vagy unboxing videók, végeláthatatlan slime készítések, dögunalmas szájtépések a semmiről, szappanszeletelős és suttogós satisfying videók. Ezek sorában messze a legunalmasabbak a gamer videók, és ezekből van a legtöbb. Igen, vannak (nem is kevesen), akik képesek órákon át nézni, ahogy mások a számítógépükön játszanak, ahelyett, hogy ők maguk játszanának. Aztán megismerve pár jó külföldi csatornát, megértettem, hogy a koncepciótlanság valójában nem feltétele a youtuberkedésnek, épp ellenkezőleg.

Mielőtt rátérnék Anzselika Habpartonra és a Tajgetosz Showra, kicsit mesélek nektek a legkedvencebb csatornámról, a ContraPointsról.

Készítője,

Natalie

Wynn filozófia szakot végzett, baloldali és transznemű – ez már önmagában elég erős összetétel, és akkor még nem is beszéltünk Wynn elképesztő intellektusáról és humorérzékéről, amellyel úgy képes társadalmi és politikai ügyekről beszélni, hogy bár egész bonyolult konfliktushelyzeteket mutat be sok szemszögből, közben nagyon jókat lehet nevetni a videóin. Ráadásul igen jó arányban keveri a közéletet és saját, személyes történeteit, jelmezei extrémek és viccesek, és minden egyes részhez külön zenét készít számára egy angol elektronikus zeneszerző, Zoë Blade.

A ContraPointshoz hasonló koncepciózus hozzáállásból eddig nagy hiány mutatkozott a magyar youtuberek körében, egészen mostanáig.

Stefanovics

Angéla és Fekete

Ádám csatornáját

ugyanaz

a

csapat

készíti,

az InFullAnwsers. A készítők nagy érdeme, hogy kiválasztottak a magyar színházi élet legérdekesebb személyiségei közül kettőt, és rájuk építették a két csatorna koncepcióját.

Ugyanakkor volt egy elég műfajidegen ötletük is: a két karakter ugyanis többé-kevésbé fiktív, 72

tehát nem Stefanovics Angéla és Fekete Ádám beszél a műsorban saját életéről, hanem a szerepeik, Anzselika Habpatron és Ádám.

Azért írom, hogy többé-kevésbé, mert Anzselika figurája tökéletesen fiktív karakter, míg Ádámé kevésbé – egyebek mellett ezért is szeretem jobban az utóbbit. És még azért, mert a Tajgetosz Show legsikerültebb adásaiban valós problémák jelennek meg humoros kerettörténetekben.

Ilyen téma például az, hogy Ádám hogyan küzd meg a hétköznapokban mozgássérültségével.

Az Ez történt velem a villamoson című részben a segítségnyújtásról és annak elfogadásáról beszél egy rendkívül vicces tömegközlekedős sztoriból kiindulva, s így a videó képes túlmutatni az egyszerű hülyéskedésen. Nagyon szép az iPhone unboxing videója is (Kibontom az új iPhone-om?), amelyben végül nem lesz egyértelmű, hogy a kibontás kudarcainak közük van-e Ádám kezének remegéséhez, vagy csak egy szimpla vis maior helyzettel állunk szemben.

Személyes kedvencem a Lustaság! című rész, amelyben Ádám jó tanácsokat ad a lusta embereknek, hogyan végezzék el egyszerű hétköznapi feladataikat. Könnyesre nevettem magam a videón, és közben gyanítottam, hogy ez a rész egyáltalán nem a lustaságról szól, hanem a legmélyebb depresszióról. És mivel Ádám fiktív karaktere és valódi személyisége között egész sok az átjárás, körmönfont módon férkőzött be ebbe a részbe az alanyiság, a kitárulkozás – ami egyébként a műfaj sajátja. És akkor álljunk is meg egy pillanatra a műfaji kérdéseknél. E két csatorna ugyanis sokszor éppen a műfaj íratlan szabályaival megy szembe – tulajdonképpen ellen-Youtube csatornák.

Unboxing videó, amelyben nem látjuk meg a doboz tartalmát, teljesen agyament életvezetési tanácsok,

undorító

főzős

videók,

egymáshoz

73

funkciójukban

sem

hasonlító

tárgyak

összehasonlító tesztje - a műfaji kliséket teszik nevetségessé egytől-egyig, amelyek egyébként mások csatornáin kifigurázás nélkül is nagy marhaságok.

Anzselika Habpatron csatornája pedig – amellett, hogy vicces és profi – akkor tudna talán ennél is nagyobbat gurítani, ha valamiképpen túl tudna jutni a sima anti-youtuberkedésen.

Stefanovics Angéla Anzselika szerepében egy kissé zakkant kamaszlányt alakít, aki kedves, érdekli a környezetvédelem és a társadalmi kérdések, de sajnos, nem ő a legélesebb kés a fiókban. Videóiban megmutatja azt, amit a videóblog műfaj sok jeles képviselője: hogy milyen az, amikor az együgyűség kreativitással párosul. Ugyanakkor nemcsak hülyeségeket beszél és csinál, hanem Stefanovics ragyogóan el is játssza ezt az együgyűséget: Anzselikának állandó üresjáratai vannak, olyankor felhő úszik el a tekintete előtt, egy pillanatra lekapcsolódik az életről – ezt többnyire vágás követi. És vannak részeletek, amelyekből kitűnik az is, hogy ebben a csatornában hogyan lehetne több, mint ami most van: a Nagy titkok videójában például Anzselika gyerekkoráról mesél, és megmutat egy fotót, amelyen egy játékbabával látható kislányként, majd nevetve elmeséli, hogy ez a baba már nincs meg, mert apukája egyszer hozzávágta, és kettétört. Meglepő és megrendítő pillanat ez, ahogy az a természetesség is, ahogy továbbsiklunk rajta – valószínűleg ezeket a megrázó pillanatokat lenne érdemes növelni a videókban, hogy hosszútávon is érdekes maradjon számunkra ez a figura.

Összességében mindkét csatornának nagyon sokat köszönhetünk, hiszen létezésük azt bizonyítja a magyar nézők és videósok számára, hogy bizony, lehet profi koncepcióval is csatornát csinálni, és hogy ez sokkal izgalmasabb dolog, mint kipróbálgatni egy csomó szemhéjtust, majd a színük és az állaguk között lévő különbségekről filozofálgatni. Szóval hosszú

távon

nem

kevesebbet,

mint

a

műfaj

remélem Anzselikától és a Tajgetosz Showtól.

74

itthoni

színvonalbeli

megerősítését

ZSÓTÉR IMÁDNÁ...

A Revizor Dekameronja – 30. nap 2020.04.11.

Kísérleti nyulak, azok vagyunk most. Amivel legvadabb fantáziánkban eleljátszottunk – már aki –, az most rögvalóság. A sok nyúlszerepből most ezt választottam: milyen (lenne) az életünk élő színház nélkül. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Tudom persze, hogy a legtöbb ember életében nem ez a fősodor, sőt; a legtöbb ember életében ez semmilyen változást nem okoz. Vagy mondjuk, annyit, mint az én életemben az, hogy momentán nem mehetek kaszinóba.

Kezdem ott, hogy a normális üzemmenetben minden áldott nap délután hatkor az órámra nézek. Egy-két perc ide vagy oda, nem több. Aztán a naptárt nézem: hová, merre is indulok perceken belül, hogy háromnegyed 7 előtt odaérjek. (Kivétel a vidéki színház: kollégáim, akikkel sokszor együtt megyünk, tudják, hogy „elviselhetetlenül” korán szeretek elindulni, hogy beleférjen bármi váratlanság, defekt, ami amúgy még nem volt, dugó az M5-ön, ami szinte mindig van, kávé útközben és a helyszínen, szintén mindig, lelki leeresztés, lelki rákészülés, ez pedig a cél maga.) És ez egyelőre nem is változott, mármint az órára

nézés.

Nagyjából

ilyenkor

döntöm el, hogy aznap este mi lesz műsoron, nálam, itthon, a nappaliban.

Van választék, bőven.

Azért van választék, mert a színházi népben is hasonló reflex működik, ezért aztán igen sokan kitalálták maguknak, hogyan is találjanak el az ő kedves kis közönségükhöz, vagyis hozzám. Nem vagyok még képben és szinkronban a rengeteg felolvasóval, házikoncertezővel és youtuberrel, random módon nézek bele ebbe-abba, naptárba írom a színházak online előadásait, mert ahogy elnézem, lesz még idő mindegyikkel az alaposabb ismerkedésre. Mi, mármint a Revizor 75

szerkesztői minden nap igyekszünk ajánlani valamit, amihez a hétköznapokban idő hiányában nemigen férünk hozzá.

Engem most a TRIP hajó vitt el magával: megnéztem a Jelenetek egy háztartásból eddigi részeit, valamint a Litera portállal közösen indított karanténdráma-sorozat első darabját, a Húzzál újat! címűt.

Igen,

jól

sejtitek:

a Jelenetek...

a

Bergman-tévésorozat

kaptafájára

született,

karanténosítva. Láng Annamária és Simon Zoltán bújik be Marianne és Johan szerepébe, ők hajóznak-evickélnek a párkapcsolati zátonyok között, Tenki Dalma (Paula) és Rába Roland (Henrik) „külső bomlasztók” felbukkanásaitól kísérve. A sztori adaptációját Divinyi Réka készítette, és sok van a színészek rögtönzésére bízva; az operatőr Németh Kornél, a rendező pedig Magács László.

Fotók: Balogh Zoltán/MTI

Nem tudom, sokan emlékeznek-e a tévéjáték műfajára, amely mára nagyjából követte a dinoszauruszokat, vagyis kihalt. De most mintha feltámadna, ezt a produkciót ugyanis sem színházban, sem „rendes” filmen nem lehetne előadni; ez ide készült, a „karanténszínházba”.

76

Bergman finom és könnyű kezű házassági analízise felbukkant most a kecskeméti színházban is Réczei Tamás rendezésében (kritika jön hamarosan), de ezzel együtt vagy annak ellenére fölvetődik a szigorú kérdés: van-e ehhez a közel ötvenéves történethez nekünk közünk itt és most (az én válaszom majd a kritikában).

A karanténszínházi produkcióban egy aprócska csavarral húznak egyet az ismert történeten – és ebben az aprócska csavarban élünk most. A bezártság, a kényszerű együttlét kezdetben a sztorit rajzolja át – Johan nem utazhat el a fiatal szeretőjéhez, hiszen a lakást is alig hagyhatja el, az országot meg sehogy –, de így a harmadik részre a kapcsolat érzelmi dinamikáját is. A két színész istenien veszekszik; úgy ordibálnak egymással, mintha több évtizede tennék, de a huzamos összezártságban egyre többször elhalkul a hangjuk. A kapcsolati rutin, ami máskor gyilkos góccá tud válni, ilyenkor jótékonyan segíti az idő múlását – erről pedig tudjuk, hogy sok mindenre gyógyír. Ahogy a nevetés is; nem annyira a szereplők nevetnek, mint inkább mi, a rögtönzés során föl-fölpattanó replikákon, oda-visszavágásokon, ki- és beszólásokon. És itt aztán bőven visszaköszönnek a saját hétköznapi életünkből ismerős verbális és nonverbális fordulatok...

Még csak a harmadik résznél tartunk, vagyis nem tudom, merre kanyarítják az alkotók a karanténos Marianne és Johan történetét, de bárhogy folytatódjék is, a műfaj ígéretes. Egy jószemű és némi tőkével rendelkező producer helyében tennék azért, hogy kiteljesedjen (bár némi rizikója a jelen körülmények közt azért van: egy térben tartózkodik a minimum öt fős alkotógárda), és a mai technikai és egyéb helyzethez igazítva életre galvanizálnám a 21. századi tévéjátékot.

Ennél egy kicsit fapadosabb kivitelezésben kerül a nézők elé a Húzzál újat! című egyfelvonásos dramolett, amely a Litera és a TRIP által közösen meghirdetett karanténdráma-pályázat első darabja, az író a sorozatokban is profi Tasnádi István. Itt is a karantén adja a közeget és a kötőanyagot: egy színésznő (Láng Annamária) és egy magyartanár (Rába Roland) azzal múlatja az időt a bezártságban, hogy rögtönzős szerepjátékokat játszik. Egy kalapba teszik a cédulákat, rajtuk a szereppárok; húznak, és indulhat a játék. Betoppan a harmadik, a pizzafutár (Pál András), és ettől kezdve megpördül a sztori is, a játék is, Szikszai Rémusz rendezésében. A párok helyett egyes figurák kerülnek a kalapba, vagyis össze nem illő alakokat kell megformálni a rögtönzés során. Például doktor Bubót és Szendrey Júliát.

Aztán persze nem ez lesz, de erre mondja Pál András: Zsótér imádná. Vajon tényleg?

77

NAGYANYÁM, A DÉMIURGOSZ A Revizor Dekameronja - 31-32. nap 2020.04.12.

Nagyanyám valószínűleg sosem főzött libalevest, csak marhát, de az abban foglalt maceszgombóc maga volt a platóni maceszgombóc-idea tökéletes megtestesülése.

Nem volt nagy, de kicsi se, nem volt trutymósan lágy és bántóan kemény se, de bele lehetett harapni. A húsleves aromáján is átütött az a kicsit füstös íz, amit a nyers maceszlapot ropogtatva is érez az ember. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. A hagyatékot dicséretes/sajnálatos gyorsasággal feldolgoztuk. A nem kívánt nagyobb darabokat elajándékoztuk, a műtárgypiacon (nem is volt még akkor) értékesíthetőket anyám eladta.

Fogalmam sincs, hová lett ilyenformán Glatz Oszkár Almát hámozó lány a tornácon vagy hasonló című képe, amitől ugyan féltem és ronda volt, de hát mégis. Kicsit se bánom a vitrint a nippekkel. Kicsit bánom az egyszerű, sárga Zsolnay-kávéskészletet. És nagyon bánom a teljes art deco szobabútort, amiből csak egy ülésre teljességgel alkalmatlan ülőgarnitúrát tudtam kimenteni. Még ennél is jobban bánom a zsúrkocsit, bár be kell ismernem, nem vagyok egy zsúrkocsis típus.

Ja, a komód is maradt, azon évekig gyereket pelenkáztunk, utána tettük ki hálátlanul a szűrét. Könyv nem volt túl sok, szégyenszemre nem tudom, mi lett velük, kettőt hoztam csak

el.

Törökné

Kovács

Hermin Galambkisasszony című regénye (Pallas Rt. 1931) a pöttyös könyvek

előfutára

értelemben

is,

mert

formai tűpöttyös

sötétkék ripszselyembe van kötve. A másik könyv nagyanyám szakácskönyve volt, amit a közelgő gyerekszülés miatt valami fiókba suvasztottam.

78

Egy házassággal és jó évtizeddel odébb kezdett komolyabban érdekelni a főzés. A nippek, a bútorok emlékei közül előtolakodott a maceszgombócé. Az obligát húslevessel együtt. És nem a húsleves okozta a gondot. Némileg papírízű ismereteim szerint a húsleveshez libaleves dukált.

Nagyanyám valószínűleg sosem főzött libalevest, csak marhát, de az abban foglalt maceszgombóc maga volt a platóni maceszgombóc-idea tökéletes megtestesülése. Nem volt nagy, de kicsi se, nem volt trutymósan lágy és bántóan kemény se, de bele lehetett harapni. A húsleves aromáján is átütött az a kicsit füstös íz, amit a nyers maceszlapot ropogtatva is érez az ember. Petrezselymet nem látott az a gombóc, bár ezen lehet vitatkozni, de hogy olyan úri huncutságokat, mint Piros Aranyat és gyömbért nem, arra akár meg is esküszöm.

Próbálkoztam szakácskönyvekből, meg a neten is, bár a gasztroforradalmon jócskán innen voltunk még, azt se tudtuk, a gasztroblogger mi fán terem, de a platóni maceszgombócideának sajnos csak silány földi képmásait tudtam létrehozni. Megették ugyan lelkesen, hiába magyaráztam, hogy a lényegnek, az örök és változatlan lényegnek nem sikerült a közelébe jutnunk.

Ekkor jutott eszembe a szakácskönyv. Hogy minek is erőlködöm én, amikor nagyanyám a szakácskönyvében nyilvánvalóan precízen, pontról pontra írásba foglalta a maceszgombóc készítésének titkát! Az anyagokat, mennyiségeket és az eljárásrendet. Előtúrtam a nagy, félvászon, keménykötésű füzetet, ami eredetileg valami üzleti határidő- vagy könyvelési napló lehetett, az oldalak felső csücskében nyomtatott oldalpárszámmal. A piros és szürke vonalazással több rubrikába osztott lapokon ábécérendben sorakoztak a régimódi kézírásos receptek. Minden betű utolsó receptje után még jó pár üres oldal következett a majdan lejegyzendő ételeknek.

79

Visszafojtott lélegzettel lapozgattam, tudtam, igazi beavatás, de legalábbis döntő fordulat előtt állok: mindjárt bepillantást nyerhetek a titokba, amelynek birtokában majd biztos kézzel készíthetem a TÖKÉLETES, az IGAZI, ESSZENCIÁLIS nagyanyai maceszgombócot. Végre elértem az M-hez. A 123. oldalon nem volt semmi. A 124-en sem. A 125-en és a 126-on sem. Újra átböngésztem az összes M-es oldalt. Aztán a 127-re lapoztam, ami üres volt, de a két oldal között megbújt egy névjegynél kisebb újságkivágás. Az Új Élet hetilapból kivágott recept volt, sárga, összefogdosott, agyonhasznált. Nyilván több évtizedes. Rajta a nagyanyám egyszeri és megismételhetetlen, mitikus konyhaművészeti remeke. Szerzője Katz Aranka. Íme: Maceszgombóc 1 lap megáztatott és kifacsart maceszt elkeverünk 3 tojással, 3-4-ek zsírral v. olajjal, fűszerekkel (bors, gyömbér, só). Maceszlisztet adunk hozzá, hogy zsenge masszát kapjunk. 1-2 óra pihentetés. Forrásban lévő húslevesbe kis gombócokat formálunk, kifőzzük.

Azóta gátlástalanul improvizálok és építem a saját mítoszomat.

80

HOGY VAGY, FÉSZBUK? A Revizor Dekameronja - 33. nap 2020.04.13.

Az abszolút kedvencem egy kedves matek-fizika szakos barátom, aki sorozatot indított. Két-háromnaponta kiír egy fejtörőt. Címet is adott neki, alig várom, hogy a reggeli kávém közben görgetve meglássam az „A GONDOLKODÁS NEM KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE!” RICK ZSÓFI NAPLÓJA. Lassan egy hónapja üldögélünk otthon. Gondolom, mindenkinek megnövekedett a fészbuk előtt töltött ideje, ott a legegyszerűbb követni a barátaink tevékenységeit. Törvényszerű, hogy megszaporodnak a posztok, mindenki tartalmat gyárt, hogy a világ tudtára adja, mivel üti el az idejét. És mivel a fészbuktevékenységek ragadósak, hullámokban törtek ránk a vécépapíros videók, az élesztőhiányos vicces mémek, első kenyeres büszke fotók, a boltok üres polcai, az operatív törzs munkásságát véleményező grafikák (színezők!), a streamelt esti mesék, versválogatások, karanténos klipek, pénzgyűjtések, az élő színházi közvetítések ajánlásai. Új influenszerek születtek, nyáron majd megnézem, kinek aktív még a csatornája. A kezdeti nagy lelkesedés most leszállóágban van épp – úgy tűnik, mindenkinek beállt a napi rutin, kevesebb az idő ilyeneket gyártani/nézni, vagy már el se éri az ingerküszöbünket, annyi van belőlük.

A hawaiozás és segíteni akarás után elárasztották a falamat a homeschool beszámolók és nyílt levelek, a különböző elemzések, teóriák, hány fertőzött van, miért annyi, annyi-e, mit kell csinálni, mit nem kell csinálni, és mindennek az ellenkezője is. Mint amikor Karinthynak lumbágója volt, és tanácsot kért a barátaitól.

Aztán elérkezett a „szórakoztassuk egymást közösség összekovácsoló szándékkal” hulláma, nálam négyféle bukkant fel, gyakorlatilag eltüntetve minden mást; egy aranyásó elszántságával próbáltam hírekhez jutni,

viszont

majdnem

minden

ismerősömről

megtudtam, hogy kókuszdiót dobál vagy rinyál egy 81

lapulevél alatt, esetleg szobatárs-e a zártosztályon, és majdnem mindenkit felismernék már az egyéveskori fotói alapján. Azt viszont már teljesen elfelejtettem, hogy kinek mi nem volt a foglalkozása, de ez szerencsére csak három napig tartott, aztán eltűnt, mintha sose lett volna.

(Már várom, hogy más formában két hónap múlva előjöjjön, mondjuk, hogy mit nem ettem még életemben sose.) Mindeközben 3X3 pixel felbontású képek kezdtek keringeni, hogy számoljam ki, hányat ér a tornacipős kisgyerek meg a varázspálcás boszorkány. (Viszont legalább kiderült, hogy egy csomó embernek fogalma sincs alapvető matematikai műveletekről – habár ezek a típusú feladványok évek óta jelen vannak, de most kihívás lett belőlük.)

Szerintem ha az elmúlt két hétben bárki bárkinek a fészbuk profiljára belépett, ugyanazt látta, mint a sajátján. Nade aztán elindult az élet. Feltünedeztek a személyesebb posztok, amiből arra következtettem, hogy nem hülyült meg mindenki, és egyeseknek már van bátorságuk arra használni a fészbukot, mint a korona előtt, mindenki teszi a saját dolgát. A húsvéti nagy sonkás-kalácsos-tojásos-nyuszis

asztalterítékek

mellett

megbújva

ugyan,

de

ilyen

gyöngyszemek ugrottak elém: „A salátát hogy kell megmosni koronavírus idején?” „Van olyan ingyenes online app, ami több oldalas pdf-et tud szétvágni/darabolni?” „Van valami locsoló app?” „Kér(d)és - van-e valakinek felesleges botsáskája? Átvennénk 2-3 jószágot!” „Ne küldjetek messenger üzenetben általános tartalmakat (felhívásokat, programajánlót, önreklámot, húsvéti köszöntőt), mert kurvára idegesít.” „Azt mondta a virológus barát, h az epret melegvízzel, körömkefével kell lemosni. Asszem, most lett elegem az egészből.” „Napi jó hír: kevesebb a húgy az utcánkban.” „Ki tud ajánlani megbízható iparost, aki teraszra méretre szabott kurblis vagy másképp kihúzható árnyékoló roló készítését vállalná? (Elérhetőséget privátban kérek szépen.)” „Na milyen italfutár van ma nyitva???????????????????” „Fúrógép kerestetik nyolcas fúrófejjel, 4 tiplivel és 4 csavarral. Valaki?” „Kútfúró ismerősöm van-e?”

82

„30 napja no szerek. Se sokat, se keveset. Se egy slukk, se egy korty. 20 év láncdohányzás után, a szociális distanciát kihasználva a tisztulás még egy aránylag értelmezhető célnak tűnik.” „Azon gondolkodom, ahhoz minek kéne történnie a világban, hogy én kiflit süssek.” „A hűtőm mint egy zöldséges műtő. Fertőtlenített gombák és retkek üldögélnek benne.” „Az első húsvét hétfő, amikor nem kell attól szorongani, hogy ki toppan be locsolni.... (persze öntözetlenül maradni elég vigasztalan)” „- Kinek van meg a Homburg hercege szöveg digitálisan?

- Már egyszer elküldtem. Ott van a messengeredben.”

Az abszolút kedvencem egy kedves matek-fizika szakos barátom, aki sorozatot indított. Kétháromnaponta kiír egy fejtörőt. Címet is adott neki, alig várom, hogy a reggeli kávém közben görgetve meglássam az „A GONDOLKODÁS NEM KÁROS AZ EGÉSZSÉGRE!” felhívást. Persze nincs időm mindegyiket kirakosgatni, de kettőt már megfejtettem. Azokat nem írom ide, de ezekhez jó fejtegetést! „Három kannibál (fejes gyufák) és három vegán (fejetlen gyufák) érkezik egy széles folyó partjára. Át szeretnének jutni

a

túlpartra.

Ehhez

rendelkezésükre áll egy kétszemélyes csónak. A vegánok mindegyike tud evezni, a kannibálok olyan ügyetlenek, hogy még evezni sem tudnak, kivéve a "rövid"

kannibált,

aki

Oxfordban

végzett és ott megtanították evezni. Az átkelés

során

egy

pillanatra

sem

ki

olyan

helyzet,

hogy

alakulhat

valamelyik parton többségbe kerüljenek a kannibálok, mert akkor felzabálják a vegánokat.

(Ha

vegánok

vannak

túlsúlyban, az nem baj, hiszen ők csak

83

növényeket pusztítanak.) Másrészt, miután a folyó széles, valakinek mindig vissza kell hozni a csónakot az innenső partra a még ittlévőkért! Gyufa helyett tollakkal, ceruzákkal is játszhatod!” „Hatodikosoknak kitűzött feladat, ezért kérek mindenkit, hogy csak azokat az eszközöket használja, amivel egy 12 éves is rendelkezik! A feladat: Hány olyan háromjegyű páros szám van, amelyikben van 8-as számjegy, de nincs 4-es számjegy?” „Van egy háromfejű, háromfarkú gonosz sárkány, aki elrabolta a királylányt. A sárkány akkor pusztul el, ha mindhárom fejét és mindhárom farkát levágjuk.

Lehetőségeink: Levágok 1 fejet, de akkor nő helyette 3 fej.

Levágok két fejet, akkor nem történik semmi.

Levágok 1 farkat, de akkor nő helyette 2 farok.

Levágok 2 farkat, de akkor nő helyette 1 fej.

MINÉL KEVESEBB VÁGÁSSAL ÖLD MEG A SÁRKÁNYT!” (A megoldásokat kommentbe várjuk, majd továbbítom.)

84

RÍMES HELYZET A Revizor Dekameronja 34. nap 2020.04.14.

Kedves Naplóm, ezt most tényleg csak neked vallom meg, mert a pillanat a legkevésbé sem kedvez a téma érdemi megtárgyalásának - de igen nagy bajok vannak a versmondás körül. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA. Az óvóhelyen tudvalevőleg mellőzzük a koszt bírálatát, a süllyedő hajón pedig nem minősítjük utastársaink henye öltözködését. Bizonyos esetekben az ízlésalapú kritikai megjegyzéseknek nincs helye, s mi mindannyian most egészen kis túlzással épp ilyesforma helyzetben leledzünk immár egy bő hónapja. Vagyis a közös baj kellős közepén elsősorban hálát kell éreznünk, de legalábbis tanúsítanunk mindazok iránt, akik a maguk szobafogságából produkcióikkal átüzennek nekünk. Akkor is, ha tudható, hogy ez a nagyvonalú gesztus számukra legalább annyira fontos, mint számunkra. Itt vagyunk egymásnak, művészek és nézők – s ez a közösségtudat kétségkívül erősebbé és hangsúlyosabbá is vált az elmúlt néhány hét során.

Csakhogy – és innentől fokozott elővigyázatosság szükségeltetik! – a netes közönség elé bocsájtott produkciók olykor akarva-akaratlanul rájátszanak a helyzet által teremtett, extra módon megértő légkörre, néha pedig egyenesen vissza is élnek azzal. S ami még ennél is kényesebb probléma: a most dömpingben ránk zúduló élő és felvételről közzé tett előadások, műsorok és performanszok valósággal arcbamászóvá tehetnek olyan gondokat, amelyeket korábban, ha érzékeltünk is, nem volt muszáj kihangosítva tudatosítanunk magunkkal és környezetünkkel. Így például legkésőbb a múlt szombati Költészet Napján azt, hogy a versmondás technikája – és helye, sőt célja – körül részint bajok, részint megválaszolatlan kérdések vannak.

A probléma persze valójában egyáltalán nem új keletű. Magam először bő két évtizede, a Magyar Rádió Petőfi Sándor minden verse című sorozatát hallgatva észleltem, hogy valami törés következett be a versmondás színészi gyakorlatában. Vagyis hogy e nagyralátó vállalkozás archív és újonnan rögzített fele között ordító különbség támadt, méghozzá helyenként a szó legszorosabb értelmében: keressenek csak rá a Youtube-on A Tisza című versre egyik Kossuthdíjas művésznőnk előadásában! A legnyilvánvalóbb különbség, azaz a színészi orgánumok szinte teljes kiveszése önmagában még nem eredményezte volna a hagyomány megszakadását.

85

Ennél ugyanis sokkalta súlyosabb gondot jelentett e téren már húsz éve is, hogy egyrészt általánosan elbizonytalanodott a versmondás funkciója (kinek, milyen pozícióból és miért is mond verset a színész?), s hogy másrészt a verses szöveg alapvető kezelése, vagyis a szövegértés, -értelmezés és versérzék terén alsó, közép és felsőfokú pedagógiai hiányosságok váltak félreismerhetetlenné.

Az utóbbi gond észleléséhez még csak szavaltatni sem kellett a magyar színészek tekintélyes hányadát, elég volt megtapasztalni küzdelmeiket bármely verses szövegezésű drámai alkotással a színpadon. A boldogító kivételeket itt most éppúgy nem nevesíteném, akárcsak a legrosszabb példákat, legyen elég az általános látlelet: a rím és a metrum jó ideje a magyar színész engesztelhetetlen ellenfelének tetszik, akár Shakespeare-fordítást, akár Téreyt kell is a művésznek recitálnia.

Félreértés ne essék, régen sem boldogult minden színész a verses szöveggel. A társalgási színészek például rendszerint éppen ezért kerülték nagy ívben a klasszikus

szerepeket

a

verses

pódiumszerepléseket.

Páger

Antal

versmondását

nem

éppúgy

és

őrzi

a

kollektív emlékezet, mint Kiss Manyiét vagy Dajka Margitét. (Tolnay Klárira is talán csak a John Anderson, szívem, John előadása versmondói

okán

emlékezhetünk

minőségében.)

De

a

jelenkori magyar színész mintha kevésbé érezné a saját korlátjait (vagy kevésbé aggódna azok miatt), s ezt különösen a kampányszerű, versmondó feltűnővé.

Latinovits Zoltán szaval (Fortepan/Adományozó: Kádas Tibor)

86

döntően vállalkozások

évfordulós teszik

Igaz, e kampányok, mint kiválólag a 24.hu 2018-19-es Ady-sorozata, olykor szándékoltan el is törlik a professzionalitás határvonalát: alkalmasint inkább a mozgósítható celebek meg a kattintások számát növelendő, semmint a versmondás körüli kollektív ethosz megteremtésének vágyától sarkallva. (Az meg már véralkattól függően elszomorítónak vagy épp pikánsnak egyaránt

ítélhető,

ha

ilyenkor

kiderül,

hogy

az

ünnepelt

színművész

meg

a

díjbirkózó/stylist/bankrabló teljesítménye között nem feltétlenül detektálható érdemi szintkülönbség.)

Babits Mihály: Esti kérdés – Nemzeti Színház yotube

Az elmúlt öt hétben, s különösen múlt szombat táján mindez a korábbiaknál is intenzívebben vált érzékletessé. S korántsem csupán az olyan, eredendően kudarcra ítélt vállalkozások hallatán, mint amilyen a Nemzeti Színház társulati kalákában előadott Esti kérdése volt, mert bizony a Katonások is meg-megszenvedtek a Szép versekkel: tördelve a ritmust, vakációnyi szüneteket tartva, olykor erősen túljátszva, de alulartikulálva a szövegeket. A háláshálátlan közönség a maga elszigeteltségéből nem tud megoldást javasolni. Csodaszer nincs, legfeljebb egy kéretlen tanács: egyáltalán nem muszáj verset mondani.

87

FIGURA A Revizor Dekameronja - 35. nap 2020.04.15.

Nézem a képet, óvatosan és alaposan. Egy-egy vonást veszek szemügyre, aztán fokozatosan kirajzolódik a figura. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. És látom a történetét is. Kis falu, sokat dolgozó apa, háztartásbeli anya – tipikus. Az apának eljár a keze és szigorú nagyon – úgy gondolja, az életre nevel, márpedig az élet kemény. A szeretet hideg.

Egyetemre jár. Nagy büszkeség ez a családnak: hosszúnadrágos ember a fiú. Ott, az egyetemen kezdi érdekelni a politika, igyekszik elvekre is szert tenni az ambíció mellé, szorgalmas, kíváncsi, barátkozós. Jó képességű és tanulékony.

Korán nősül, a felesége tehetősebb családból jön; szerény, de kielégítő a közös élet startja.

Kivált, hogy az asszony kezdettől fogva a férje támogatásának szenteli magát. („Anyósom ki nem állhatott, én sem őt. Azt mondta, ízléstelen vagyok, szégyentelen és barbár.”)

Mire megszerzi a diplomát, eldől, hogy politikai pályára lép. Rövid idő alatt sikerül pártja meghatározó alakjává mozognia magát; ettől kezdve csak arra kell vigyáznia, hogy ezt megőrizze.

Keveri a barátságot a szakértelemmel, de hamar fölismeri, hogy a politikában az előbbinek nincs helye, az utóbbi pedig nem fontos. Az egykori barátokat a közös múlt igézetében eleinte pozícióval jutalmazza, majd gyorsan áthangolja a viszonyt, eltávolítja őket. „Úgy válogasd az embereidet, hogy tudják: mindent neked köszönhetnek. De azt se felejtsék egy pillanatra sem, hogy bármikor elveheted, amit adtál.”

Okos és gyors; a kettő kombinációjából előbb az erő látszata lesz, aztán a valódi erő. „Az erő: hatalom a többiek felett. Igen: mindenki felett.” Ezt hivatott táplálni a dús harcias szókincs: a küzdelem, a védelem, a frontvonal, a csata, a csapás, a háború, és az ezekből kikevert képek.

Mindenki alatta van, mindenki alattvaló. A hatalom csúcsára érve szakadoznak a szocializációs háló szálai, és fokozatosan kivesznek az egyenrangúságon alapuló emberi kapcsolatok. Csak a fölérendeltség nézőpontjából látszik a világ, a szűkebb és tágabb környezet is. A közeli

88

alattvalók egy részéhez – sofőrhöz, biztonsági emberhez, a kis kifőzde tulajdonosához – még valami szeretetféleség is fűzi; érzelem, amit nem árnyékol be sem a hatalom, sem a hatalom féltése. Ezek az emberek, akik sem közvetve, sem közvetlenül nem „veszélyesek”, részesülhetnek a kiváltságban: láthatják az emberi mivoltát. Ők lehetnének a tanúi annak, amikor például a feleségét csalja, de nem tanúk, hiszen némák, süketek és vakok. Ezért lehetnek a főnök közelében. „Magának elmondom: utálom a rákot meg a kagylót. Az oldalast szeretem.”

A kultúra fölösleges úri huncutság, nincs igénye rá, nem érdekli, a hívek lefizetésére használja.

Könnyedén veszi a szájára Istent – hiszen nem hisz benne.

A kormánytagok, miniszterek, a fegyveres testületek főnökei bábuk egy sakktáblán. A főnök bánásmódját nem a teljesítményük határozza meg, hanem a lojalitásuk mértéke és

a

feltétel

nélküli

készségesség.

„Mindenkiről van legalább egy becstelen dolog a tarsolyban”. Sokakról több is. És nem számít, hogy ezt a becstelenséget is a főnök utasítására követték el, vagyis maguk szolgáltatták életfogytiglani

a

biztosítékot

önnön

kiszolgáltatottságukra.

Vonakodva bár, de elcsalják a választást a főnök helyett.

Esetében elveszíti szimbolikus értelmét a frázis: élet és halál ura. Ha haltak már meg miatta vagy ki sem mondott parancsára, soha nem fog kiderülni.

Van valaki, egyetlen ember, aki a legbelső kör maga. Nem tanult, nem művelt, de okos; legfőbb és a főnök szempontjából legértékesebb tulajdonsága, hogy nincsenek erkölcsi skrupulusai, gátlásai, hiszen semmilyen viszonyban nincsen a morállal: amorális. Van viszont informális, bár közvetett hatalma a főnök körül lebzselő hivatalnokok fölött, és van egy démona, amellyel 89

élethossziglani küzdelmet folytat: az alkohol. Az ő esetében ez az a vékony cérnaszál, amelyet az elnök ollója egy pillanat alatt elmetszhet. De addig ő találja ki és ő irányítja a kommunikációnak nevezett hazugsággyárat.

A hazugság – a kommunikáció szinonimája, a politikában nincs erkölcsi konnotációja. Nem a hazugság bűn, hanem a kommunikációs hiba.

A nyilvános szereplések alkalmával (melyekből kevés van, és a kevés legtöbbje is közvetett) a hang érces, gyomorból préselt, a beszéd sima és flott, hiszen panelekből áll. A fordulatok stílusa a közönséghez méretik: vidéken népies, szólásokkal, közmondásokkal fűszerezett, városban nagy emberektől vett idézetekkel teli.

Tudja, hogy a népnek – mármint a szavazóinak, mert a nép nem érdekli („A nép? Brrrrr. Nem tudja, mi jó neki; nekem kell megmondanom, mit gondoljon, hogy érezzen, mit akarjon. Hát megmondom. Olyan, mint egy kisgyerek, akit keményen nevelni kell. Íme, az új apuci.”), csak a szám – víziónak maszkírozott szlogen kell, amit sulykolni lehet. A „munka társadalma” blöff, de jól hangzik, és ha a szolgaszemélyzet jól forgatja a számokat, ki-ki hiheti, hogy mindenki más jól járt, csak neki van pechje. Vagy ha nincs pechje, hanem ő járt jól, akkor ezt a nagyfőnöktől kapta ajándékba, és legalább egy szavazattal meg kell hálálnia.

Politikájának lényege a hamis látszatok keltése, a maszatolás, az átláthatatlanság. („A munka kilencvenkilenc százaléka sötétben zajlik.”) Figyelemelterelést követő sötét manőverek. A szálak ki- és összecsomózása, a padló olajozása a funkcionáriusok alatt.

Körülötte senki nem érzi magát biztonságban – mert senki nincs biztonságban. Ma a miniszterek minisztere, holnap vidéki elöljáró. „Ha a kutya megharap, két dolgot lehet tenni.

Szájkosarat adni rá, vagy elaltatni.” A kutya ezt tudja – és nem harap.

Idővel, hatvan felé közeledve a lépte elnehezül, miként ő maga is. Belül kérgesedik, kívül puhul.

A homloka egyre magasabb, a szája egyre keskenyebb, tekintete éberen cikázik ide-oda. Mert legbelül tudja, hogy aki magasan van, egyszer leesik. Ha szerencséje van, puhára.

A normális menetrendben nem jutott volna idő és alkalom ezen eltöprengeni, a karantén azonban lehetőség a mulasztások pótlására is. Tehát: ő Frank Underwood, az Amerikai Egyesült Államok elnöke a House of Cards című régesrégi sorozatban. Kevin Spacey remek alakítása. Közös munka az írókkal, igazi demonstráció: így kell megcsinálni egy figurát.

90

WONDER WOMAN A Revizor Dekameronja – 36. nap 2020.04.16.

Annyi minden lett mondva, például az, hogy csináljunk dolgokat a karantén alatt, amiket amúgy nem, mert – és ezt is mondják sokan és hangosan – most végre jut idő olyasmire, amire soha. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. Aki állandó loholásban élt, mint én, annak egyelőre és egyáltalán nem állt meg az élet harminchat nappal ezelőtt, legfeljebb most nem hazai és külföldi városok színházai között száguldozom, hanem a hálószoba, a dolgozószoba és a konyha háromszögében bolyongok egy laptoppal a kezemben. Van ennek előnye, például ritkábban kell borotválkozni, egy-egy pólóról kiderül, hogy meglepően sokáig bírja a gyűrődést, és az íróasztalom mélyrétegeiben is különös felfedezéseket tettem már, de elég ebből, lássuk, mire mentem a fenti jó tanáccsal.

Miközben szűkebb területemen, jelesül a színházban, úgy érzem, hogy viszonylag képben vagyok, hihetetlen lemaradásaim vannak más régiókban. Amikor azt látom és hallom, hogy körülöttem gyakorlatilag mindenki éjt nappallá téve sorozatokat néz, amikor az arcomba tolják ismeretlen ismerősök, hogy ezt mindenképp meg kell nézni, azt viszont azonnal, de ha ezt a kettőt esetleg mégsem, akkor szóba se állok veled, amíg a harmadikról nem írsz egy legalább kétszázszavas beszámolót, szóval ilyenkor egyrészt bekapcsol a dafke üzemmód, másrészt kellemetlenül retrográdnak érzem magamat. Igen, türelmetlen vagyok, tényleg sajnálom rá az időt, és igen, a kilencedik évad négyszázhuszonhatodik egyórás epizódjánál nem tud nem eszembe jutni, hogy ez csak átverés.

Szóval, amiket megnéztem, azok többnyire hat-nyolc részes, egy-két évados kis gyöngyszemek, amik vagy a téma, vagy a színészek, vagy mindkettő miatt érdekeltek. De mondom, elhatároztam, hogy erőt veszek magamon, elég a színházból, nyíljon ki a világ végre, kértem is szakértői segítséget, ide nekem azzal a sorozattal, ami rövid, friss, vicces, okos. Ja és rövid. Ha akad benne pici gondolat, nem fogok ellene tiltakozni, de azért e téren se essünk túlzásokba. A mindig megbízható B.Gy. szállította is a jó választ: az én sorozatom az összesen tizenkét darab, egyenként 27 perces epizódból álló Fleabag.

Lehet botránkozni, nem, nem is hallottam róla korábban. Nem tudtam, hogy a sorozatot író és előadó színésznő, Phoebe Waller-Bridge 2013-as, hasonló című monodrámája volt a 91

kiindulópont, hogy a 2016-os első televíziós évad után három évet kellett várni a második szezonra, ahogy azt sem, hogy a bő egyórás darab, meg persze a belőle kinőtt sorozat a kritikusok, a nézők és a díjosztók kegyeit egyaránt élvezi. A hardcore rajongóktól előre is bocs, a bennem élő csecsemő naivan csodálkozik rá, milyen jó kis sorozat ez.

Waller-Bridge időközben celeb lett, de úgy tűnik nekem, hogy a normálisabb fajtából, aki most a befolyását arra használja, amire való: a szupersikeres előadás

profi

felvételét

már

négy

fontért bárki kikölcsönözheti. Az így befolyt pénz jó helyre megy, lám, úgy is lehet adakozni, hogy közben sírunk a röhögéstől.

(Amúgy a minimalista,

végig egy magas széken ülve mesélő színésznőt középpontba helyező

Fotók: mafab.hu

színpadi verzió videójával ha van bajom, legfeljebb annyi, amennyi itthon, amikor a bennfentes előreröhögőkkel kerülök egy nézőtérre. Ők azok, akik már huszadszor látják az előadást, és kötelességüknek érzik felhívni a szerintük retardált többi néző figyelmét arra, hogy most kell kacagni. A 2019-es felvételen világosan érezni, ahogy a közönség jelentős része tornáztatja a rekeszizmait, hogy kéjesen visíthasson, ahol van poén. És van bőven, de Waller-Bridge szerencsére igen precíz színész, nem viszi el a kacagásvonat.)

Fleabag, ha nagyon akarom, Bolhafészek, de hát elég gagyi ez a magyar cím, és tán az angol angolok se veszik elsőre, mi mindenre utal a színésznő fiatalkori gúnyneve: benne van az állandó nyüzsgés, a vibrálás, a rendetlenség, a káosz, de valamiféle kosz, mocsok, igénytelenség is. Ha már bolha, akkor persze, csíp és viszket is rendesen, nincs olyan pillanat, amikor jólesne vele a találkozás. Szemtelen, mindig ott van és azt csinálja, ahol és amit nem kellene, viszont simán ülhetne modellt a politikai inkorrektség szobrához. Korunk szuperhősnője ő, amúgy meg szólok, hogy időközben a fleabagging randiterminus lett: alkalmazzuk bátran azon barátainkra, akik konzekvensen nem a megfelelő személlyel jönnek össze.

92

A kívülálló, akinek az élete maga a megtestesült harmónia (...), remekül szórakozik a főszereplő csetlés-botlásain. Sosem voltam még harmincas évei elején járó szingli nő Londonban, így kényelmes távlatból szemlélhetem a főhősnő – most tűnik csak fel, nincs is neve a sorozatban, jé – vicces bénázásait. A Fleabag tulajdonképpen lassú lefolyású felnövéstörténet, ami leginkább az egyet előre, hármat hátra koreográfiáját követi, hogy aztán legvégül mégis eljusson egy nyugvópontfélére.

Vagy nem, mindenesetre a második évad végén nincs hiányérzetem: jobban szeretem a levegőben maradó titkot, mint a kimondott tanulságot.

A monológ megpendíti azokat a témákat, amiket a sorozat bővebben, de sosem túlbeszélve kifejt.

Waller-Bridge már a színpadon remek volt abban, ahogyan a családját és egyéb állatfajtákat felskiccelte, de a sorozat nagy erénye, hogy miközben megőrizte a karikaturisztikus megközelítést, a jól válogatott színészgárda révén korántsem csupán elnagyolt rajzokat kapunk. Ahogy Fleabag a legkínosabb helyzetekben is – vagyis főleg olyankor – kinéz a kamerába és kommentálja, hogy éppen mit miért csinál vagy gondol, a filmkritikusok által hivatalosan elcsépelt megoldásnak van minősítve, de szerencsére ez engem egyáltalán nem zavar.

Abszolút kedvencem az egyébként is csodálatos Olivia

Colman,

aki

itt

Fleabag

és

kontrollmániás, riadtőzike-arcú tesója, Claire keresztanyja,

nem

mellesleg

apjuk

leendő

felesége. Tenyérbemászó, gátlástalan szörnyeteg, aki manipulál, zsarol és bosszút áll, és közben mégis csak nevetni lehet rajta. És hát ott van minden idők Moriartyja, vagyis Andrew Scott, aki itt papi ruhát ölt (de hányszor és milyeneket a második évadban!), és gyakorlatilag az egyetlen a tizenkét epizódban, aki úgy-ahogy képes szót érteni az öntörvényű Fleabaggel. Szentimenti verzióban mondanám, hogy olyan a kapcsolatuk, mint a kis hercegé meg a rókáé, de ha valami, az érzelgősség távol áll a sorozattól.

Nyilván van, akinek Fleabag trágár meg közönséges, pedig ő csak hangosan mondja ki, amit mi is gyakran érzünk reménytelen hétköznapi szitukban. De nem ettől olyan izgalmas a csaj, hanem – és itt van a nem is olyan pici gondolat, amit engedélyeztem pár bekezdéssel feljebb – azért, mert a sok, egyszerre banális és abszurd kaland közben is jó dramaturgiai érzékkel becsempésződik a saját esendősége és sérülékenysége. Hogy azok zokognak belül, akiknek amúgy a legnagyobb a pofája?

Igen, konyhafilozófia, de azért van benne valami.

93

KÓDEX EGY ISMERŐSEN ISMERETLEN VILÁGRÓL A Revizor Dekameronja - 37. nap 2020.04.17.

Sok a hasonlóság köztem és Luigi Serafini között. Közös rajongásunk tárgyai például a majdnem megmagyarázható dolgok és a tükörtojás. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA. Utóbbit Serafini sem szereti nagyon átsütve, ezt a Kódex Seraphinianus rengeteg ábrája bizonyítja. Ami pedig a majdnem megmagyarázható dolgok iránti érdeklődését illeti, arra a kódex maga a reprezentatív bizonyíték. Nekem megvan ez a könyv. Nem menőzésből mondom – egyszer karácsonyra kaptam, azóta rengeteget forgattam – messze a legkülönlegesebb tárgyam, amivel valaha rendelkeztem. Luigi Serafini ugyanis egy másik, elképzelt világ kódexét alkotta meg, amelyben külön fejezetek mesélnek például a növény- és az állatvilágról, a fizikáról, a kémiáról, az emberi anatómiáról, a nyelvről, a történelemről és a civilizációról.

Olyan világ ez, amelynek a szabályai merőben eltérnek a miénktől, ám mégis sok a kettő közötti hasonlóság. Serafini képekkel mutatja meg nekünk az ismeretlent, ám ahhoz, hogy az ismeretlenhez bármiféle közünk lehessen, muszáj meglátnunk benne az ismerőset. Így a könyv egy struktúrába rendezett asszociatív képfolyam, amely minket is újabb és újabb asszociációkra ösztönöz. És ettől igazán különleges alkotás ez: nem lehet kétszer kinyitni úgy a kódexet, hogy ne jusson eszünkbe róla valami egészen új dolog, folyamatos mozgásban tartja fantáziánkat.

Amit a komplexitása és játékossága mellett még külön imádok Serafini művében, az a humor. A képeken rengeteg a finom vicc, amelyeknek egy része éppen a túlzott részletgazdagságból ered.

Erre jó példák a szivárványlények. Az egyik oldalon van egy szemléltető ábra egy lyukakkal teli szivárványról (amelyről később kiderül, egy emberek által készített szerkezet segítségével kerül az égre). Körülötte a legkülönbözőbb formájú, apró színes lények röpködnek. A vicces pedig az, hogy a hitelesség kedvéért ezekből a lényekből Serafini lerajzol 122 darabot, és ezzel másfél oldalt tölt ki a hatalmas kódexlapokból. Aztán ott van az emberi anatómia rész, ahol a fogakról, különböző színes protézisekről készít ábrákat, és rajzol egy játékkosárpályát, ami egy csocsóasztalhoz hasonlít kissé, és ami arra szolgál, hogy a gyerekek kihullott tejfogaikat a megfelelő helyről, bele tudják köpni az ellenség kosárpalánkjába. Nagy kedvencem a neten is sokat keringő képsorozat is, ami az emberi szexualitásról szól. Egy szeretkező pár lassan

94

krokodillá változik egy ágyon. Külön humoros ebben, hogy míg a metamorfózis folyamatáról hat kép készül, négyet láthatunk mellette arról, hogy a krokodil hogyan mászik szép lassan le az ágyról.

Rengeteg a kódexben a szöveg, de egy kukkot sem értünk belőle, hiszen a betűket a kitalált másik világ nyelvén írta Serafini. Állítólag az oldalszámozás a huszonegyes számrendszerben értelmezhető, és izgatott nyelvészek valamint önjelölt hobbinyelvészek a könyv 1981-es megjelenése óta időről időre nekifutnak a nagy mennyiségű folyószöveg megfejtésének is. Nem tudok nagyobb butaságot elképzelni ennél, és erre több okom is van. Az egyik, hogy maga Serafini

nyilatkozta,

automatikus

írással

készítette a szövegeket, és célja az volt velük, hogy úgy láttasson felnőttekkel egy könyvet, ahogyan a még olvasni nem tudó gyerekek nézegetik a világ összes könyvét – lényegében a Gutenberg-galaxis vizuális esztétikáját akarta megmutatni, a betűk értelemtől megfosztott képi megjelenését, annak élvezhetőségét vagy épp élvezhetetlenségét. Ha a szöveget meg lehetne fejteni, az ellehetetlenítené ezt az alkotói szándékot.

A másik érvem a kényszeres kódfejtés ellen Marcel Proust. Az egyetlen franciául írt mondattöredék ugyanis Az eltűnt idő nyomában regényből vett idézet, mégpedig az Albertine nincs többé című hatodik kötetből. Ezen a két oldalon Serafini önarcképeit láthatjuk. Az egyiken egy festővászonra hasonlító, óriási jegyzetfüzet előtt ül, jobbkeze töltőtollban ér véget.

A következő oldalon holtan fekszik, gyomron szúrva egy filctollal, a vére fekete tinta. Az ember első gondolata az, hogy az Albertine és a szerelem utáni vágyakozás miatt ért ilyen csúnya véget, de ha kicsit beleolvasunk Proust regényének hatodik kötetébe, találunk benne egy érdekes fejtegetést az írás és a kép viszonyáról. A narrátor levelet kap kedvesétől, aki elhagyta őt, ő pedig a következőket írja e levélről: 95

„Mind e közben újraolvastam Albertine levelét, és mégiscsak elkeseredtem, mennyire kevés van egy emberből egy levélben. Bizonyára igaz, hogy az írott betűk éppúgy kifejezik gondolatainkat, mint a vonásaink; ebben is, abban is egy-egy gondolat jelenik meg előttünk. És mégis, a gondolatot csak azután érzékeljük, amikor már feloldódott a tavirózsaként kibomló arc szirompártájában. (...) De a szerelem, az, hogy szeretnek, szerelmesünk levelei talán mégis egyazon valóság megjelenítői – bár az átjárhatóság cseppet sem kielégítő közöttük –, hiszen a levelet csak akkor érezzük kevésnek, amikor éppen olvassuk, de a kínok kínját álljuk ki, majd meghalunk, amíg meg nem érkezik, s amikor megjött, ahhoz ugyan elegendő, hogy szorongásunkat csitítsa, vágyunkat azonban nem csillapíthatja apró, fekete jeleivel, mert a vágy érzi, hogy a levél mégsem egyenértékű egy szóval, egy mosollyal, egy csókkal, csupán helyettesítheti őket.”

Képek: www.wired.com, www.allthatsinteresting.com

Ha innen értelmezzük Serafini két önábrázolását, valamint a könyvben található nagy mennyiségű, értelmezhetetlen szöveget, arra a következtetésre juthatunk, hogy a szerző éppen e rengeteg szöveg elkészítésével akarja megmutatni az írás hiábavalóságát, a szöveg absztrakciója és a képek valósága közti átjárhatatlanságot. Mintha azt állítaná, hogy az ismeretlen megmutatására csakis a vizuális képalkotás lenne alkalmas.

Különben én nem értek vele egyet. Szerintem egy jó szöveg pontosan úgy hat, ahogy Serafini képei: játékba hoz, megmozgat, felszabadítja a gondolkodást és meglepetéseket okoz. A könyv egyébként megtalálható a neten, hosszas nézegetése nagyon kellemes program az otthon üléshez.

96

GORDON RAMSAY ÉS A ZACSKÓS LEVES A Revizor Dekameronja - 38-39. nap 2020.04.19.

Egy jó espresso kávét elkészíteni nem túl nagy ördöngösség. Egy igazán jó presszó azért igényel némi szaktudást. Beszéljünk most csak a jó, iható presszóról. RICK ZSÓFI NAPLÓJA. Vessük el a víz összetételét, a kávé származási helyét, a különböző pörkölési módokat.

Beszéljünk csak arról, hogy ha bemegyek egy akármilyen kávézóba, étterembe, bisztróba, büfébe, akkor mit várok el, ha azt mondom, hogy „egy presszókávét kérek szépen”.

Hát, bizony, én 30 ml sötétbarna italt várok, világosabb cremával a tetején. Ennyi. Az már az én egyéni ízlésem, hogy nem a bécsi, hanem az olaszos pörkölést szeretem, szóval ne legyen savanyú (házi szóhasználatban „fosatós”). A presszó minden kávék alfája, az összes kávé lelke.

Ha nem jó a presszó, nem lesz jó a cappuccino, a latte, a jeges kávé. Ha nem jó a pörköltalap, akkor a vasárnapi ebédnek annyi. Vagy hogy egy aktuálisabb példát mondjak: ha béna a kovász, béna lesz a kenyér is. Lesz ugyan valamilyen, de se szép, se finom.

Ismeretlen helyen kávét inni rizikós. Ki kell várni, hogy a szomszédos asztalokhoz kihozzanak egyet. Vagy meg kell nézni a kávéscsészéket (sok helyen olyan feliratú a csésze, amilyen a kávé) és a kávégépet. Persze a pultos is tévedhet, mert fogalma sincs, hogy rosszul van beállítva a kávégép, vagy mennyi kávét kell használni, és hogyan kell tömöríteni. A legrosszabb, ha jó a kávégép, jó a kávé, és mégis savanyút kapok, ez többnyire annak a jele, hogy nem mossák el a kávékart, és ráég a zacc az előző kávékból.A halálom az, amikor kérek egy presszót, és hoznak egy iszonyúan forró híg löttyöt, csurig töltve a presszós csészét. Pontosan tudom, hogy az egy húszezer forintos automata kávéfőzővel készült, ami hírből sem ismeri a 9 bar nyomást, tömörítőt meg sose látott. Crema sehol, légbuborékok úszkálnak a tetején. Ennél még a kotyogós is jobb.

Aztán vannak az italautomaták, amikor nincs más lehetőség, de kell egy kávé. Itt nyilván nem várok el minőséget, de a „rövid” előválasztó gomb biztos dísznek van, mert hiába nyomom meg a biztonság kedvéért az espresso gomb előtt, tuti, hogy legalább 1 deci lesz a kávé. És fosatós.

Minden automatás kávé.

97

Margitszigeti Nagyszálló, 1960 (forrás: Fortepan/Bauer Sándor)

Németországban és Amerikában is bajban lennék. Isszák ezeket a vizespohárnyi rettenetes dolgokat, hat ilyen vödröt egyensúlyoznak a pohártartókban az irodaházak folyosóján.

Felmerül bennem a kérdés, hogy az amerikai sorozatokban mindenki mindig tejeskávét iszik?

Vagy náluk tényleg ez „a” kávé? A „nekem is hozz egy kávét” az automatikusan ez a kávénak csúfolt valami? Ausztria ilyen szempontból (is) csodálatos, náluk van espresso (hosszúpresszónak mondanám), kleine espresso (rendes presszó), meg kleine brauner (presszó tejszínnel). Ott sem lehet csak úgy „egy kávét” kérni, mert megkérdezik, hogy milyet. Náluk a cappucino körül van egy kis anomália, mert a kapucínert értik rajta, ami tejszínhabos presszó.

Bár a 2010-es évek nagy kávéforradalma miatt ez is egységesülni látszik.

Ha vendégségbe megyek, mindig kínos kérdés a „kértek egy kávét?”. Többször belefutottam, hogy igent mondtam, milyen kedves. Aztán azt láttam, hogy kinyitja a konyhaszekrényt, és kivesz belőle három tasak Nescafé 2in1-t. Ökölbe szorult az arcom, és láttam magam, ahogy azt kiabálom, hogy neeeeeee, miközben lassított felvételben felugrom, és kiütöm a kezéből, hogy megmentsem az emberiséget. De inkább csak azt mondtam, bocsi, ebből nem kérek. Mondhat bárki bármit, hogy kávéból készül. Ez. Nem. Kávé. Eleve hogy instant. A kávét nem feloldjuk a vízben, hanem átpréseljük rajta a vizet. Meg hogy granulátum. Jézusom. Főzz Gordon 98

Ramsay-nek egy Knorr levest, és győzd meg, hogy az egy leves. Értem, hogy a világháborúban a katonáknak milyen jól jött, de nincs világháború és nem vagyok katona.

Három évig voltam pultos és pincér – ez talán későbbi Dekameronok tárgya lehet. Ott tanultam meg kávét főzni. Sajnos nem volt szerencsém a régi, gőzkaros kávégéphez, bár azt nagyon szívesen megtanulnám. Aki azzal tud főzni, az mindent tud. (Helyesbítek: aki Hamvai Kornélnak tud jó kávét főzni, az mindent tud. Arra büszke vagyok, hogy Kornél a mi kávénk miatt szokott át hozzánk az addigi törzshelyéről, részben nekem is köszönhető megannyi fordítás és szövegkönyv.) A kedvenc részem a kávéfőzésben az, amikor a crema még nem ül meg a tetején, hanem gomolyog a kávé feketéjében, aztán szép lassan kettéválik a kávé és a crema.

Nemrégiben végre sikerült nem aranyárban szereznem egy Gaggia otthoni kávégépet. Előtte volt már kapszulás gépem, de egyrészt sírtam a műanyag szemét miatt (akkoriban még nem volt se pod, se újratölthető kapszula), másrészt megszüntették azt a kapszulát, amit szerettem, harmadrészt napi 6 kávét iszunk ketten, kapszulással ez anyagi csőd. Visszatértem a kotyogósra, és vártam a megfelelő pillanatot. És eljöve az interneten egy alig használt Gaggia Classic, még régi mechanikás. Karos, egyszemélyes és kétszemélyes szűrővel. Busszal vittem haza a város másik végéből, leszakadt a karom. De megérte, és miután kitapasztaltuk a megfelelő kávét, mennyiséget, kánaánban teltek a napok, hetek, hónapok. Aztán beütött a korona. Tudom, first world problem, de lejöttünk a nyaralóba (don't panic, nem megyünk ki, de legalább van kert), és itt nem tudtuk volna hová tenni a gépet. Hónapokra visszatérni a kotyogósra, hát, egynek jó, de ha van jobb, miért ne? És volt. Egy hosszabb németországi tartózkodás során tettünk szert egy kézi kávéfőzőre. A szálláson ugyanis csak az a papírtölcséres-leöntős kávéfőző volt, ami ugye... hát nem kávé. És akkor lett ez a Handpresso nevű csoda, ami úgy működik, mint egy biciklipumpa. Felpumpálom a nyomást, beleöntöm a forróvizet, beleteszem a kávét, rácsavarom a szűrőt, és megnyomom a gombot. És jön a kávé.

Cremával. Nem egy Gaggia, de jelentősen jobban hasonlít egy presszókávéra, mint bármi más, ami nem kávégéppel készül. Így most reggelente pumpálunk.

A rendes presszó meg így készül: 7 gramm kávé, egyenletes tömörítés, 9 bar nyomás, 25 mp alatt folyik le, és 25-30 ml lesz a végeredmény. Ez a presszókávé.

99

JA K VAM PISU A Revizor Dekameronja - 40. nap 2020.04.21.

A szegény kis szerkesztő panaszai a recenzenshez. Levélregény 3 évadban, megszámlálhatatlan epizódban és kibúvóban. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. 2017. szeptember 18. Á: Szia Péter, volna-e kedved a Revizor számára kritikát írni? Yuval Noah Harari Sapiens című kötetét, illetve annak folytatását, a Homo Deust választottam neked. Vállalnád? Köszi, Á.

Szeptember. 18.

P: Szia, szívesen. Mi lenne a határidő? Á: 2 hét jó neked? Még szereznem kell könyvet.

P: Legjobb e-bookban lenne.

Szeptember 19. Á: Szia, leveleztem a kiadóval, valamiért nem szeretik az e-könyvet, küldeni pláne nem (?!), viszont ha megírod a címedet, akkor postán elküldik. Írd meg, kérlek.

P: Köszi, imádok csomagot kapni! Á: Jó, majd szólok a Mikulásnak is.

Szeptember 22. Á: Szia Péter, írtak a kiadóból, hogy nem talált téged otthon a kézbesítő, hagyott értesítést.

Szeptember 24. Á: Megérkezett?

P: Igen, a második kötet. Á: Azt hiszem, most tökön szúrom magam.

P: Kitaláljam az elejét? Á: Nana, Benedek Elek! Inkább kérek egy első kötetet...

P: Oké, várom (addig elolvasom a második részt, így viccesebb lesz) Á: Írtam nekik. Szólj, ha jött, mondjuk egy Moravia vagy egy Chandler.

100

Szeptember 26. Á: Szia Péter, megérkezett végre az a szerencsétlen Harari első kötet hozzád? És szerinted mikorra várhatjuk a cikket?

P: Jövő hét közepére tudom csak ígérni, mert most négy napra Belgrádba utazom, és előtte már nem lesz időm megírni.

November 11. Á: Szia Péter, nagyon várjuk a cikket, mikor kapjuk?

P: Jaj, bocs, hétfő délutánra, persze itthon felejtettem a könyvet, mikor elutaztam, ezért a csúszás. Á: De tényleg, kérlek, nagyon kell!

P: Feszüljek meg, ha nem (mondjuk, az nem sokat segít). küldi Á: Szia Péter, újabb nyersanyag: Lőrinc László Életmódtörténet című kötete. Mehet?A kiadóban aszonták, 1-2 nap, míg előkotorják, de megadtam nekik a címedet, telefonodat és a mellbőségedet, majd keresnek.És közben két új könyv, amik érdekelhetnek. Az egyik az Őrület kultúrtörténete, a másik A munkásőrség története. Esetleg?

2018. január 11.

P: Szia, szívesen vállalom mindkettőt.

Január 17.

P: Szia, most jött meg a Munkásőrség. A Életmódtörténetet nagyrészt már kiolvastam; most az van, hogy egy hét múlva le kell adnom egy könyvfordítást a Librinek, ha addig ráér, akkor írom meg, ha nagyon sürgős lenne, akkor szakítok rá valahogy időt. Á: Igyekszem nagyvonalúnak és toleránsnak mutatkozni, megvárjuk, míg leadod a fordítást.

Akkor viszont hármat is kapsz a nyakadba: Életmódtörténet, Munkásőrség és az Őrület kult.tört.

P: Igen, persze. Utána géppuskaszerűen küldöm őket. Á: Ok. Különösen a Munkásőrséget.

P: Dobtárral. Pufajkával.

P: Megjött az Őrület is, őrült vastag, de egész izgalmasnak látszik. Á: Az őrület világméretű. Ezért terjedelmes.

101

Január 24. Á: Azt már tudom a Fb-ról, hogy a konyha szép tiszta lett, illetve már vissza is koszosodott, de hogy halad a cikk? (én pótcselekvésként vasalni szoktam) P: Szia, még a héten küldöm az elsőt, jövő héten a másodikat.

Január 31. Á: Az a hét már eltelt, már javában telik a jövő hét is, mire számíthatunk?

P: Éppen írom, illetve Foucault-t meg Derridát olvasok hozzá, ami tök felesleges persze, mert egyikkel sem foglalkozik.

Február 11. Á: Hahó, Péter, várjuk a cikkeket, nagyon! Mikor kapok valamit?

P: Á, már nagyon ég a pofám, de mindig közbejött valami, az Ildi pont befejezett egy regényfordítást, és ilyenkor házilektorálást tartunk, ez meg már amúgy is késett, el kellett küldeni, azt csináltam három napig, de holnap estére istenbizony... á, már inkább nem mondok semmit. Á: Jól van, ismerem az összes ilyen dumát, a barikád minden oldalán álltam már (ez valami Edda-dal parafrázisának tűnik). Szóval ide vele.

P: Furdal a lelkiismeret, de persze, azt nehéz publikálni. küldi végre Március 13.

P: Életmód még a hétvége előtt, lesz Munkásőrség is, bár nagyon leverő olvasmány.

Március 20. Á: Nem kaptam semmit se... itt ülök nyakig influenzásan, tudnék szerkeszteni... de nincs mit. Á: Péter... azóta már a holnapután is elmúlt. Merre görbül ott az idő meg a tér?

P: Jogos. Holnap azzal kezdem a napot. Nyomasztó a munkaképtelenségem. Macskákról már nem is merek írni, pedig egyre élénkebbek, csak az anyjuk folyamatosan költözteti őket, úgyhogy minden nap úgy kezdődik, mint húsvétkor a tojáskeresés, csak ezek a tojások visítanak is, ami részint megkönnyíti, részint kissé hektikussá teszi a dolgot. Á: Engem nem lehet ilyen könnyen lerázni.

102

Május 5.

P: Szia, küldöm, végre kész, nehéz szülés volt, számomra is meglepő módon jobban szeretek pozitív kritikákat írni. Á: Köszi. Tehát akkor beszéltünk a Majtényi-könyvről, Gyániról és Pető Andrea új könyvéről.

P: Örülök a Pető-könyvnek. Nagyanyámat, aki amúgy ellenálló volt és komcsi, megerőszakolták az oroszok. Mikor panaszkodott nagyapámnak, aki ellenálló volt és komcsi, azt a választ kapta, "az elvtársak Moszkva alól jönnek, ennyi kijár nekik." Daliás idők.

Július 6. Á: Mikorra várhatok valamit?

P: Sűrű idők járnak, de jövő hét közepére remélem. Persze ezeket nemigen szoktam betartani, de majd igyekszem. Á: Úgyis piszkálni foglak, meg remélem, addig befut a másik két könyv is.

Augusztus 30. Á: Na, most eljött a piszkálás ideje, mert úgy látom, bedugultak a könyveink. Bár mintha olvastam volna, hogy nyaralsz... de a Revizor már nem nyaral, és várja az írásaidat!

P: Szia, nemigen van elég wifim, hogy bejöjjön a messenger, elhoztam magammal nyaralni a Majtényit, ki is olvastam, jövő hét elején már otthon megírom. Jó amúgy.

Szeptember 9. Á: Csak így rinyálok időről időre (szomorúan néz maga elé).

Szeptember 19. Á: Péter, azóta már jövő hét van. Kérlek.

Október 10.

P: Szia, bocs, küldöm a Majtényit, hétfőre kész lesz a Pető, legalábbis már elkezdtem írni. küldi Október 11. Á: Köszönöm. Végre történt ma valami jó is. A Majtényi-cikk nagyon kiváló lett. Mikorra számíthatok a többire? És volna egy újabb tippem: Volt egyszer egy NDK.

103

Október 17.

P: Szia, holnap délutánra (ha Isten is úgy ins'allah) küldöm a Petőt. Ez az NDK-s cucc izgalmasnak tűnik, nem ismerem a szerzőt, de szívesen megcsinálom.

Október 19. Á: Várjak? Szóljak? Fennforogjak?P: Bocs, teljesen kiment a fejemből, hogy ma a Margón lépek fel, és fel is kell készülnöm, ezt csak tegnap realizáltam. Holnap... nos, egyre erodálom a becsszavamat.

Október 29. Á: Péter, nézd már meg, lécci, az üzeneteidet! Írtam itt is, meg sms-t is.P: Bocs, holnap már tényleg, a fele megvan, csak hétvégén két hónap után jött a nagylányom látogatóba, én meg berúgtam eléggé, és most rettenetesen másnapos vagyok. Viszont a szemem is begyulladt, minden szereplésemet lemondtam a hétre, így abszolút ráérek írni.Á: Csukott szemmel?!!!

November 19. Á: Még mindig nem kaptam cikket. Tudom, van a politika, meg a tüntetések, meg a minden, de akkor is kurvára csalódott vagyok és dühös. A Revizor olvasói meg szeretik a cikkeidet.

P: Teljesen igazad van, még ma befejezem. Tényleg a kurva politika, le kell kattannom róla, de nem megy, függő vagyok. Á: Láttalak tegnapelőtt az Alkotmány utcában, de nem akartam odamenni azzal, hogy basztassalak a cikkek miatt. Így most itt vagyok kénytelen basztatni téged.

P: Már engem is baromira nyomaszt, most lemondtam a mai Kötöttfogást, úgyis kurva nagy hó van itt, nehéz kijutni a faluból, megírom még ma helyette, este küldöm. küldi Á: Halleluja. Mivel folytassuk? Harari (kívülről tudod) vagy Volt egyszer egy NDK? 2019. február 2. Á: Szia Péter, mikor kapjuk a Hararit? És az NDK-könyv megérkezett hozzád?

P: Szia, megjött az NDK, jövő hét közepéig van egy rettentően sürgős, túlhaladott határidőm, utána megcsinálom. Az NDK-ba is csak futólag belelapoztam még, de izgalmasnak tűnik.Á: Oké. De naponta fogok kakukkos óra gyanánt zajongani. Később ütök is.

Február 12. Á: Várom a Hararit!

104

Február 19. Á: Harariiiiiiiiiiiiiii!

P: Hétfőre igyekszem, még nem végeztem a fordítással, álmomban néha látom a személyes poklomat, jogosan dühöngő szerkesztőkkel van kikövezve. Még fordítok, kb. három nap. Vagy négy. :( Március 30. Á: Szerintem a három nap erősen lejárt. Még az is lehet, hogy a négy is. Mi van?!

P: Le, bőven. Vasárnapra megcsinálom, de azt sem tudom, hol áll a fejem, a lányomat költöztetem egy szál személykocsival, és közben macskákat miskároltatok. Á: Kérem, ilyen ez a popszakma.

P: Oké, igyekszem. Szólj, ha kell kismacska, mert azért egynémely miskárolást is sikerült lekésnünk. Á: Kismacska most nem kell. A cikk kéne, de az nagyon...

P: Valahogy sejtettem :( Április 7.

P: Holnapra, de holnapra mindenképpen. Már röhögök magamon, de a költözködés legutolsó fordulójából hazafelé összetörtem a kocsit, és most ki kell hevernem a sérülést, ami férfiúi önbecsülésemen esett. Á: Mi történt?

P: Szerencsére semmi komoly, csak oldalba kaptam egy villanyoszlopot, ahogy a kirakodáshoz kedvező helyet kerestem.

Június 2. Á: Péter, mikor kapok valamit?!!!! Tudod, Volt egyszer egy NDK. P: Szia, írom. Viszont a múltkor írtál valami honorról, az most nagyon jól jönne, éppen a gázt kellene visszakapcsoltatnom, mielőtt kikapcsolják a netet.

Július 1. Á: Szia Péter, mikor kapom a Csunderliket?

P: Legkésőbb holnap délutánig.

P: Bocs, persze a szokásos. A fele kész, a másik felét holnap megírnám, de holnap Pride, úgyhogy vasárnap küldöm. Á: És a Lőrinc Laci 25 szelfi az Árpád-korból c. könyvéről írnál?

105

P: Most két napig erősen hakniznom kell, de hétvégén megírom. Legalábbis megígérem.

Igyekszem betartani az ígéretet, bár annó kirúgtak az úttörőktől.

Július 10. Á: Szia Péter, kapok valamit (bármit)? Katasztrofálisan nincs könyvünk az adminban.

Szeptember 20.

P: Szia, istenbizony, ma akartam, de rosszul lett az egyik macska, oxigénre kellett vinni, valamit felszippantott, és délután is viszem, kivagyok most kicsit, ha minden rendben alakul, este megírom, már újraolvastam. Á: Esküszöm, jobb vagy kibúvókban, mint valahai tanítványaim. De Paroda Józsi szintjéig még kapaszkodnod kell, aki egy hétfő reggel nem átallotta azt mondani, hogy azért nem írt házit, mert a hétvégi síelésen hóvakságot kapott...

Október 10. Á: A macska, látom, jobban van, de én nagyon szarul leszek, ha nem kapok sürgősen egy cikket!

Október 15. Á: Péter!!!! Hogy az istenbe énekeljem-imádkozzam ki belőled a recenziót?! Legalább a Lőrinc Lacit írd meg, az rövid.

P: Most meg én vagyok beteg, nem a macska, de majd beveszek valamit, amit úgy hirdetnek, hogy "kurva gyorsan elmúlik a fejfájásod, lehet rögtön melózni." Á: Figyelj, nekem már az is oké, ha a macska írja meg, csak jöjjön valami!

Október 17.

P: Isten bizony írom már, a fele megvan, de csak holnap tudom befejezni, rohadtul fáj a fejem, lefekszem aludni, azt hiszem.

Október 26. Á: ????

P: Szia, ma hajnalban jöttem haza Londonból, holnap-holnapután igyekszem megírni.

November 20. Á: Péter, én asszem, feladom. Tényleg nem értem, mi tud ezen ennyi ideig tartani. Mindenki imádja, amiket írsz a Revizorra. De ha nem tudom kitaposni belőled, akkor nem tudom.

P: Basszus, bocsánat, egyszerűen teljesen kiment a fejemből. Holnap délelőtt megírom, ma nem tudom, mikor keveredem haza.

Á: Hát basszus, tényleg. Egy ilyen cikkből megvan a villanyszámlátok, szerintem.

106

Elküldte Á: Péter, szia, van kedved egy nagyobb falathoz? Írnál nekünk a Rajk-könyvről?

P: Rajk-könyv, az a Tények és Tanúk életútinterjú? Mert azt szívesen, most akartam megvenni magamnak karácsonyra. Á: Megkérdem a Magvetőt, elküldik-e még karácsonyig. De ugye TÉNYLEG megírod? És nem jövő karácsonyra... A Magvetőben sajnos már kitört a vakáció.

2020. január 6.

P: Köszi, megjött a könyv. Éjjel jöttem haza Bécsből, jó pár napig nem néztem üzeneteket. Neki is fogok most elolvasni. Három hét, az reálisnak tűnik. Szóval január 29, igyekszem meglepetést okozni. Á: Plíz, okozz. A Lőrinc Laci szelfis könyvét is nagyon szerették.

Február 5. Á: Szia Péter, indul a basztatás. Hogy állsz a Rajk-recenzióval?

P: Szombaton igyekszem küldeni. Á: Jó. De melyik szombaton?

Március 24. Á: Péter, a teljes kijárási tilalom előtt lécci, küldd el a Rajk-recenziót! Szarban leszünk, ha nem tartalékolunk némi írásos anyagot. Színház nincs, mozi nincs – csak netes sorozatok –, koncert nincs, kiállítás nincs, csak könyvek vannak!

P: Szia, bocs, igyekszem. Péntek délig megírom, romokban áll a fürdőszobánk, mert persze pont a mizéria előtt kezdtük felújítani, és kissé megnehezedett a beszerzés, ráadásul a burkolóról, aki régi haver, kiderült, hogy csak azt hitte magáról, hogy a vízvezetékszereléshez is ért, úgyhogy azt most én csinálom, miközben ő hümmög és tanácsokat ad, kurva idegesítő, de legalább nemigen tudok foglalkozni a járvánnyal. Április 2. Á: Kész a csempe?!!! Kész a Rajk?!!!

P: Bőven csempézünk még, és félig már kész van, holnap estig befejezem. Á: Öööö, a Rajkot vagy a csempét?

P: A Rajkot, a csempe még jó pár nap. Á: Remélem, az új kiskutya már a makulátlanra csempézett fürdőszobában pancsol.

107

Április 4.

P: Még csempézünk, ez már örökké tart, úgy látszik, a kiskutya viszont baromi aranyos jószág, de miatta tegnap nem csempéztünk. De pont így vagyok a készülő regényemmel is, többnyire az zakatol a fejemben, aztán alig haladok, mert állandóan újraírom, a kiadó meg csak várja, várja.

Update: még nem küldte. Jelen tudásunk szerint vécét illeszt a helyére, csatornát ás és árkot mélyít hozzá. De a szerkesztője angyali türelemmel ezt is kivárja.

108

FEDÁKSÁRI A Revizor Dekameronja – 41. nap 2020.04.22.

Dicsekvés következik: írtak rólam egy novellát. És hát nem akárki írta: Esterházy Péter. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Mit sem von le a dolog jelentőségéből, hogy nem vagyok egyedül: népes az a csapat, melynek tagjai megörökíttettek egyik-másik kötetben. Esterházy remek mesélő, de még annál is jobb hallgató volt, és tudott még valamit (among others), amit kevesen: kihozni az emberből a mesélőt.

Az én történetem csekély tartalmi változtatásokkal az Esti című kötetben, a Pini című novellában olvasható. Életem első munkahelyén esett meg, rögvest az egyetem után, de többet itt nem mesélek róla, hiszen mondom, Esterházynál jobb. Az igazi neveket privátban megírom annak, akit érdekel.

Nagyjából egy hete, Esterházy Péter hetvenedik születésnapján többször is meglehetős ingerülten gondoltam arra, hogy miért is nem ünnepeljük vele ezt a jeles napot. Nemcsak azért voltam ingerült, mert régi rossz szokásom szerint eszembe tolult, hogy ki mindenkivel cserélném ki, hanem mert bizonyos napokon és bizonyos alkalmakkal besűrűsödik a hiánya, és jobban fáj, mint máskor. Ilyenkor rendesen A szív segédigéi után nyúlok.

109

Mondtam már máskor és máshol, hogy ez a könyve nekem hétköznapi használati tárgy, méghozzá agyonhasznált tárgyam (nem az, amelyiknek a borítóját itt látják, hanem a "rendes", a fehér borítós); többnyire nem a polcon lakik a többi kötete mellett, hanem az ágyam mellett.

Családom éles ésszel következtet pillanatnyi lelkiállapotomra abból, hogy legfölül van-e, netán kinyitva valahol, vagy épp picit lejjebb. Anyám meghalt, igen. És a könyv helye összefügg ezzel, igen. Úgy tudok idézni belőle, mint egy-két barátom Rejtő könyveiből.

Evidens volt hát, hogy amikor Kaposváron tanítottam, és az ötéves képzésre álltunk át, bevezettem a regényelemzés nevű kurzust, és noha az anyaga, az olvasandó és elemzendő regények listája változott, az első félév állandó volt:

Kosztolányi

Dezső Édes

Annája és

Esterházynak ez a könyve. Volt rá szűkebb és bővebb indoklásom is; ide most a szűkebbet írom. Az Édes Annát minden diák ismerni vélte, töviről hegyire, de elég volt néhány kérdést föltenni ahhoz, hogy mind lássuk: nem volt az alapos ismeret. A szív segédigéitől meg azonnal

hátrahőköltek

a

gyerekek:

se

oldalszám, se követhető cselekmény, viszont kisbetű meg nagybetű, meg középen üres oldalak, ráadásul obskúrus idézetfélék – ez meg micsoda...

Hogy micsoda? Alighanem életem legnagyobb sikertörténete. Olvastuk együtt a könyvet, kerestük a kulcsot minden zárhoz, eltöprengtünk a kis- és nagybetűk rejtélyén, meg a könyvközepi fekete lapon. Összeraktuk a történetet, egymáshoz passzítottuk az idézeteket, és oda jutottunk a végén, hogy... hát mi is volt itt a probléma? Hiszen ez remekmű.

Szóval a kulcskeresés, az volt itt a feladat, és hiába ismételtem a kurzust minden egyes évfolyamnál, sosem untam, mert mindig más volt az út, amelyen eljutottunk a világos értésig és az olvasás könnyed élvezetéig.

110

Amikor nem egészen derült égből nagy dörgés-villámlással megérkezett Vidnyánszky Attila a tanszékre, ahol épp értekezletet tartottunk, és a következő tanév beosztását készítettük elő, és bejelentette, hogy nem Mohácsi János, hanem ő maga fog osztályt indítani a következő tanévben, hiszen ő itt mindenki főnöke ezentúl, tanszékvezetői stallumomnál fogva ragaszkodtam hozzá, hogy a regényelemzés-kurzust az ő osztályában is én tanítsam.

Vonakodott, de aztán belement. Nemsokára együtt jöttünk Budapestre – pontosabban ő hozott, mert az én kocsim lerobbant –, és megkérdezte, miért ez a két könyv az első félév anyaga.

Gondolom, nem Kosztolányi ellen volt alig leplezett kifogása, de úgy döntöttem, inkább alaposan megválaszolom a kérdést, és előadtam neki a hosszabb verziót. Figyelmesen hallgatott, tényleg, és látszott, hogy elgondolkodik a válaszomon. Aztán nem szólt semmit, amit akkor még egyetértésnek tekintettem, aminthogy az is volt. De ahelyett, hogy átkanyarodnék erre a másik történetre – amelyet szintén megírandó vagyok nemsokára, még karanténidőben –, inkább összeszámolom: nagyjából ötven-hatvan színész szaladgál a színpadokon és a színpadok között az országban, akik úgy olvassák Esterházyt, mint a mesét. És értik is.

Amikor Esterházy meghalt, ömlöttek az üzenetek a falamra a tanítványoktól – nekik is fájt.

Mert az övék is lett.

Novellahősnőként visszatérek a fősodorhoz: úgy ultizom én, ahogy Ottlik Géza bridzsezett; legendásan. És ezt nem én mondom – Esterházy Péter mondja rólam. Akkor pedig biztos igaz, elhihetitek. Betliben verhetetlen vagyok, a kontrában meg fedáksáriig is elmegyek.

111

LASSÚ ÉLETÜNK A Revizor Dekameronja 42. nap 2020.04.22.

Most gyorsan megírom ezt a cikket a lassúságról, mert utána csinálnom kell egy interjút. Lassú, radikálisan kapitalista életem és gondolataim a karanténban.

PUSKÁS PANNI NAPLÓJA. Nagyon aktuális témát boncolgatott volna a Ludwig Múzeum áprilisban megnyíló Slow Life – radikális hétköznapok című kiállítása, ha megnyílt volna. Szerencsére a kurátorok (a múzeum egész kurátori csapata dolgozott a tárlat koncepcióján) kapva kaptak az alkalmon, és most, hogy tárlatuk a karantén miatt még sokkal aktuálisabb lett, készítettek neki egy szuper honlapot, ahol a műtárgyakat fotókon, videókon, bőséges leírások mellett végig lehet böngészni.

De mi is az a slow life? „Lényege a tudatosságban és a kritikai hozzáállásban ragadható meg leginkább, melynek köszönhetően egyre több lehetséges alternatíva áll rendelkezésre a permakultúrás

gazdálkodástól

a

hulladékmentes

háztartásvezetésen

és

az

önkéntes

egyszerűségen át a növekedés nélküli gazdaság koncepciójáig” – írják a kurátorok. Hozzáteszik azt is, hogy „a »fogyasztás karanténja«, a Maradj Otthon Mozgalom, a ritkuló repülőjáratok, a lassuló gazdaság csak néhány a vírus váratlan következményei közül, melyek kíméletlenül rámutatnak a lassúbb élet pozitív hatásaira, ugyanakkor óriási kihívások elé állítják az emberiséget."

Hogy szó ne érje a ház elejét, elmondom, hogy szerintem is nagyon fontos az ökológiai válság kezelése. Ugyanakkor aligha hiszem, hogy a lassuló gazdaság kíméletlenül rámutat a lassúbb élet pozitív hatásaira. Nincs olyan szakértő, aki mást mondana: a gazdaság kényszerű lelassítása, bizonyos ágazatok szinte teljes leállítása belátható negatív következményekkel jár majd az emberek életére nézve, amitől már most rettenetesen szorong mindenki, akinek szünetel a munkahelye, vagy akit esetleg már ki is rúgtak, és aki kicsit távolabbra lát, mint az orra hegye, az úgy is szorong tőle, hogy még dolgozik.

112

És lehet mondani simán, hogy pont ez a probléma, hogy a kapitalizmus nagyon kizsákmányoló, és hogy a robotszerűen

végzett

munkánk

képez

vékony

határvonalat köztünk és a teljes elszegényedés között, és igaz is, csak jelen pillanatban nem igazán ismerünk más alternatívát. Tetszett volna, ha a kiállítás esetleg megismertet eggyel – valami (ahogy a kiállítás alcíme is ígéri) radikális ötlettel, ami megváltoztatja a világról alkotott képemet.

Furcsa, hogy a hangzatos politikai felvezető után a Erdei Viktória: RISESET, VICTORY OF THE SUN

kiállító művészek (pár kivételtől eltekintve) mintha

nem is a társadalmi folyamatokkal, hanem önmagukkal, saját meditatív folyamataikkal és a természettel való kapcsolatba kerülésükkel lennének elfoglalva. Mindezt persze értelmezhetjük tágabb keretek között, és valóban, mindegyiküknek az a célja, hogy saját tapasztalatait valamiképpen univerzálissá tegye, ugyanakkor a kiállított munkákban éppen a saját tapasztalat az érdekes, az ebből összeálló politikai üzenet viszont sekélyes és demagóg: a természet jó, a lassúság jó, a kapitalizmus rossz, a környezetszennyezés rossz. És még azt is megértem, hogy az alkotók úgy gondolják, nincs értelme tovább relativizálni ezeket az egyértelmű helyzeteket, a probléma csak az, hogy műalkotásaik így kissé egydimenziósak maradnak.

Van persze ellenpélda is, gyorsan mondok egyet. Koronczi (Kísérletek

Endre EXTRÉM az

ALVÁS

akarástól

megszabadulásra) című

való

munkája

egy

videósorozat arról, hogy valaki a legkülönbözőbb nyilvános helyeken megpróbál egy kamera előtt elaludni.

„Az

kiszolgáltatottság környezettel

való

álomba teljes teljes

merüléshez

elfogadására azonosulásra

és

a a van

szükség. Vajon megvalósítható-e tetszőlegesen az akaratnélküliség és a környezettel szembeni feltétel nélküli bizalom állapota?” – teszi fel a 113

kérdést Koronczi műve, ami egyszersmind azt is felveti, hogy tudunk-e önmagunk lenni nyilvános terekben. Ám van a kérdésnek egy másik perspektívája is: mi van azokkal az emberekkel, akik rendszeresen az utcán alszanak? Köztük és köztünk, akik lakásokban alszunk, az a különbség, hogy ők képesek azonosulni a városi környezettel, feltétlenül megbíznak a környezetükben? Ezt nem igazán tudom elfogadni, de épp ez az érdekes a kiállított alkotásban.

Elmondom, mi a bajom a slow life elképzelésével és a hasonló mozgalmakkal általában társadalmi szinten, aztán vessetek a mókusok elé (hogy tanult kollégám, Jászay Tamás szavait használjam, aki pedig egy művelt filmrendezőtől tanulta a frázist)! Hogy kizárólagosak. Ha az életünk túl gyors volt eddig, akkor most nagyon lassan akarjuk élni, ha eddig sok szemetet termeltünk, most zérót szeretnénk, ha a gazdasági növekedéssel eddig kizsigereltük a bolygó erőforrásait, most növekedés nélküli gazdaságot akarunk. Ahelyett, hogy elgondolkodnánk azon, hogyan lehetne a tempón és a szemétmennyiségen valamennyit csökkenteni, és olyan módszereket választani, amelyek ugyan növelik a GDP-t, de nem zsigerelik ki a munkavállalót és a természetet. Sokkal életszerűbb lenne. Én is látom, hogy a globalizáció és a kapitalizmus természetéből milyen ökológiai és társadalmi problémák adódnak, de ezekre a válasz nem feltétlenül egy radikálisan új rendszer megteremtése, és pláne nem, amit a kiállítás sok alkotója ajánl, az izolált magány a természetben.

Egyébként az én életem nem sokat lassult az elmúlt időszakban, pláne minőségi javulást nem látok benne. Munkám ugyanúgy rengeteg van, mint korábban, csak megszűnt az életemben a szórakozás (ami eddig nekem a közösségről, és bizony, a fogyasztásról szólt). Végiggondolva egyetlen szegmense van a hétköznapjaimnak, amire radikálisan pozitív hatást gyakorolt ez az állapot: mélyebbé és harmonikusabbá tette a párkapcsolatomat, ami eddig – közös idő híján – pár órás jutalom volt a nap végén. És ez akkor is tiszta haszon, ha vágyom már a karantén előtti impulzív és gyors életem után.

114

A VILÁG VÉGÉN A Revizor Dekameronja - 43. nap 2020.04.24.

Kattintásnyira közel jött hozzánk a színházi világ: a Buenos Aires-i Teatro Colón csakúgy, mint a moszkvai Bolsoj. Most akár még a felmérhetetlenül távoli és idegen Újszínház előadásait is megnézhetjük. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA. Merthogy hiába alig pár saroknyi sétára van tőlem a Paulay Ede utca, a Dörner György vezette színház előadásait az elmúlt években nem látogattam, és ezzel azt hiszem, a Revizor szerzői gárdájának és olvasótáborának elsöprő többsége is így lehet. S habár nem is invitáltak oda időtlen idők óta, azért az Újszínház gyomoralapú kerülése miatt volt némi eltagadhatatlan rosszérzésem. Elvégre látatlanban, csupán programnyilatkozatok meg szerzőés rendezőválasztások ismeretében mégsem a leghelyesebb dönteni egy teljes társulatról - még ha csak önmagunk számára is.

Mert a mamának így jó (fotó: jegy.hu)

Ezt a rosszérzést, ezt a mentális rezervációt segített fölöttébb gyors ütemben felszámolni az Újszínház múlt héten megkezdett internetes közvetítés-sorozata, amely szerda esténként a repertoár egy-egy, minden jel szerint büszkén vállalt darabját kínálja fel megtekintésre a teátrum Youtube-csatornáján. A sorozat legelső estéje ugyanis mindjárt valami előre nem sejthetően drasztikus, a legcsúnyább előítéletekre is rálicitáló élményt kínált: a Mert a mamának így jó című előadást. A műfaj komédia, a szerző Giorgio Pianosa, s a rendező is ő, 115

igaz, Pozsgai

Zsolt fölvett

művésznév

alatt.

Fent

a

színpadon Bánsági

Ildikó a

címszerepben, körötte pedig Dörner György meg a fél Kisváros.

Ezen a ponton lenne célszerű és illendő a darab cselekményéről írni valamicskét, de ez nem könnyű, hiszen jól érezhetően a komédia szerzője is gondban volt: mi a búbánatról szóljon az étkezőasztalnál csoportosuló olasz család története? Mert van itt minden: a halottnak hitt fiú visszatér; az igen csúnyán étkező Gregor Bernadettről kiderül, hogy már mindenkinek volt a felesége;

a Família

KFT. felől

érkező

inasról

kisül,

hogy

gyilkos;

a

szembeötlően

kautzkyarmandosodó Lux Ádámról, hogy postás; a lányról, hogy fiú; a váratlan vendégként betoppanó, katonaruhás Dörnerről pedig, hogy már-már együttérzést ébresztő kínjában a harákolásba-horkantgatásba menekül.

Minden másképpen van – nagyjából ennyi lenne a sztori és az üzenet, amely talán eljutott a csak elvétve kacagó nézőtérre, talán nem. De ehhez a csekély mennyiségű zajos mosolygáshoz is rengeteget kellett kiabálni, főleg a feszélyezően túlhevült Tóth Augusztának. Bánsági Ildikónak meg, alkalmasint a színészi pályafutásán legelső ízben, a szeleit kellett emlegetnie a színpadon. A színészek megalázó kiszolgáltatottsága még az internetes közvetítés szobafogságra ítélt nézőjét is pirulásra késztette. Az oly lelkiismeretesen ágáló és visító Bánságit ugyanis az előadás megfosztotta a színésznői jelentékenység – amúgy elvitathatatlan – léptékétől. S még így

is

neki

köszönhettük

a

kivételes

pillanatot,

amelyben

az

egyik

Pianosa-féle

szuterénszellemesség váratlanul rangemelésben részesült: "a gyalog leütheti a királynőt, de utána biztos nem mennek el együtt vacsorázni". Ezt a mondatot legalább megjegyezhettük, ahogyan egy másodpercre elmerenghettünk azon is, amint a halottnak hitt, ám színésszé lett fiúgyermek bejelentette családjának: telefonáltak a színházból, hogy csak 30%-os az aznapi jegyeladás, így az előadás elmarad. Vajha, ez valamiféle finom önreflexió lehetett?

A múlt heti őrülethez képest a most szerdai közvetítés egy becsületesen rossz előadást kínált: Kocsis István Stuart Mária – A királynő aranyból van című drámáját, Nagy Viktor rendezésében. Igaz, meglepetés itt is akadt: az erdélyi szerző ugyanis jószerint a fölismerhetetlenségig át- és újraírta az eredetileg a hetvenes évek elején keletkezett művét, amelynek még a címe [A korona aranyból van (Egyszer egy költő gyönyörűt álmodott egy királynőről)] sem maradt érintetlen. (Igaz, Koncz Andrea és rengeteg színpadi haja viszont halványan megidézte a hajdani magyar tévéjáték-változat főszereplőjét, Tarján Györgyit.)

116

Ennek az előadásnak a láttán a komoly céltalanság és a céltalan komolyság válhatott nézői alapélménnyé. Mert a színrevitel amúgy mindent bedobott: historikus

zenét

és

ahistorikus

színpadképet, a körgallér és az öltönynyakkendő

elegyítését,

a

címbeli

királynő felmagasztalását és a többi. De az előadás mégis kínosan üresben pörög, nincs tétje és nincs jelentősége: A királynő aranyból van (Stuart Mária) fotó: jegy.hu

részben a szerzői vízió dezorientáltsága,

részben a színészi teljesítmények okán. Koncz Andrea nem bírja el Stuart Mária szerepét, ami annál is nyilvánvalóbb, hiszen már a szóvégi t-hangzók is nehézséget jelentenek számára.

Habár korántsem akkora nehézséget, mint a koronatanács elnökét megformáló Vass Györgynek a színpadi igények alsó határát is alig megközelítő szövegmondás. Sokatmondónak tetsző tény, hogy a produkció akusztikai közegéből valósággal kiugranak a gyakorlott szinkronhangok: a Kökényessy Ágié, a Konrád Antalé, vagy az Incze Józsefé.

Hát ennyit adott az első két újszínházi közvetítés, de én – biztos, ami biztos – a jövő szerdai előadást is megnézem. Ki tudja, talán újra megsajnálhatom majd Dörner Györgyöt, a színészt...

117

JAJ, CICA A Revizor Dekameronja 44-45. nap 2020.04.25.

Műhelytitok n+1. Amikor kitaláltuk a Dekameront, a tervezgetés-ötletelés fázisában a főszerk. második mondata szó szerint ez volt: „De ugye egyszer írsz majd a macskáitokról is?” JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. Ezen azért megütköztem kicsit, egyrészt mert ismeretlen ismerősökkel nem szeretek megosztani mindenféle túl személyes infókat (szóljon a kórus: dehogynem!), másrészt meg sejtelmem sem volt, mi szépet s jót, de még inkább: vajon mi közérdekűt lehetne mondani két, ideje jelentős részében hófehér macskáról?

Mert nem hiszem, hogy tömegeket érdekelne, hogy milyen banális, mégis lényegi változásokat hoztak a hétköznapjainkba. Hogy mikor vették át észrevétlenül, de azért nagyon határozottan az irányítást az életünk fölött. Hogy milyen jutalomfalatokkal örvendeztetnek meg minket – akik papíron a gazdáik vagyunk – akkor, ha meghúzzuk és jól viseljük magunkat, lehetőleg a nap 24 órájában odaadóan szolgálva őket. Vagy hogy egyéniségük van, egyszer szeszélyesek, máskor kiszámíthatóak, szoros összefüggésben azzal, hogy épp milyen hangulat uralkodik a lakáson belül. Arról, hogy mekkora felfedezés volt nekem, hogy miközben naponta képesek meglepni az embert, valójában a rutin rabjai, és nehezen (de legalábbis több hét vagy hónap alatt) tudnak csak megszabadulni rögzült szokásaiktól. (Persze ha épp kedvük tartja.)

Szóval nem gondolom, hogy az őrült macskás nőkön/férfiakon túl lenne célközönsége egy olyan bejegyzésnek, ami arról szól, hogyan lettek a macskák minálunk családtagok és gyerekpótlók. (Vagy arról, hogy nincsenek véletlenek: mielőtt nekiláttam megírni ezt

a

bejegyzést,

továbbhaladok

gondoltam, kicsit

felkészülésképp

Babarczy

novelláskötetével, amiben persze, hogy a Voland című, gyönyörű, fekete macskáról szóló szöveg következett.)

118

Eszter

De a főszerk. kívánsága nekem parancs, szóval, hogy ne maradjunk se macska, se napló nélkül, úgy döntöttem, írok a Tiger King/Tigrisvilág című Netflix-sorozatról. (Arról nem beszélve, hogy a fenti állítások, kisebb módosításokkal, de azért alapvetően igaznak bizonyultak a nagyobb cicákra is, még ha ott sírás lett is a történet vége.) Ha így haladunk tovább, még a végén sorozatfüggő leszek. Amúgy ezt pont nem hiszem, mindenesetre amit először hallottam a hétrészes bűnügyi dokuszériáról, hogy ti. egy amerikai meleg tigrisgondozóról szól, aki komoly összeütközésbe került a törvénnyel, egyszerre tűnt abszurdnak és valószínűtlennek, ergo lelkesen vágtam bele.

Az, hogy a március végi bemutató után tíz nappal már közel harmincötmillióan látták, szintén jó előjelnek tűnt, és nem tévedtem: a Tiger King tuti, hogy az egyik legbizarrabb dolog, ami ma szembe jöhet velük a képernyőkön. Nem tudok kibújni a bőrömből, nézem először a színház felől. Természetes nézői igény az azonosulási vágy, mármint az, hogy tudjunk valakivel menni, valakinek drukkolni a színpadon. Lehet az gonosz meg púpos, sokszoros gyilkos is akár, ha árad belőle valami hipnotikus vonzerő, képes minket az ujja köré csavarni.

Joe Exotic és a kistigrisek (magyar.film.hu)

Hát, a Tigriskirály, vagyis a sorozat-címszereplő Joe Exotic, azaz jelenlegi nevén Joseph Allen Maldonado-Parrage, született Joseph Schreibvogel nem egy III. Richárd, nagyon nem az. A 119

testi helyett-mellett a lelki deformitásai szúrnak szemet leginkább, de tény, hogy működik benne-körülötte valami magnetizmus. Ritka tenyérbemászó figura, akinek – ha már a színházat szóba hoztam – a tettetés, a hencegés, a show-off a kedvenc hobbija, de nem kell ahhoz jósnak lenni, hogy az ember az első percek után rájöjjön, hogy a flitter és a hajfesték ellenére a történetének nem lehet happy endingje. És a szürreális, ám mint korán kiderül, valójában hiperrealista szörnyparknak korántsem ő az egyetlen lakója. Azon kaptam magamat, hogy miközben egyre inkább viszolyogva néztem a hibátlan krimidramaturgiával felépített dokumentumfilm újabb és újabb, nem is váratlan fordulatokkal operáló, de örvényszerűen egyre sötétebb vizekbe süllyedő epizódjait, kénytelen voltam kimondani, hogy én itt mindenkit szívből utálok. Ennyi rosszarcú, visszataszító, igénytelen és mindenre elszánt gazembert tán még a maffiafilmekben sem tudnak előállítani.

Sokszor mondjuk, írjuk, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró, de ezúttal tényleg: nem mondok igazat, amikor azt írom, hogy ehhez a bravúrosan felépített sorozathoz csak egy kamera kellett. De valahol mégis: a képernyőn egymás sarkára hág a sok öntelt, beképzelt majom, akik a legbornírtabb, vérlázító baromságokat is olyan meggyőződéssel lökik a láthatatlan riporternek, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik a néző: talán én vagyok a viccbeli autós, aki az autópályán egyedül megy szembe a forgalommal?

Nem, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem: a Tiger King egy szűk, ám annál jövedelmezőbb

szubkultúrába,

az

amerikai

nagymacskatartók

életébe

enged

alapos

bepillantást. Megdöbbentő a gyűlölet hőfoka, amin egymásról és egymással beszélgetnek ezek a válogatott alvilági arcok. Simán kicsúszik bárki száján, hogy „legszívesebben agyonlőném azt a picsát”, hogy „ötezer dollárért bárkit kinyírok”, meg hasonlók. Eleinte naivan azt gondoltam, hogy majd valami pikáns kiegészítőkkel felturbózott állatjogi mesét hallgatok, de szó sincs erről. Gondoljon a kedves olvasó bármelyikre napjaink legnépszerűbb bűnei közül, garantálom, hogy ebben a sorozatban találkozni fog vele: sikkasztás, vesztegetés, emberölési kísérlet, eltussolt gyilkosság, állatkínzás, állatkereskedelem, nemi erőszak, szexuális abúzus, szektalét, csicskáztatás, drogfüggés, kábítószerkereskedelem, gyújtogatás és így tovább, hosszan-hosszan.

Remek az, ahogyan a fókusz a végig a ketrec közepén álló Joe Exoticról (már ettől a művésznévtől is frászt kap az ember, én biztosan) úgy a sorozat félideje körül lassan elfordul a kamera. Részletes kórképet kaptunk akkorra az ősellenség Carole Baskinről, Joe fő 120

konkurenséről, aki a hajába szőtt virágokkal meg rózsaszín biciklijével nagyon igyekszik elhitetni magáról és a Big Cat Rescue hívogató márkanevéről, hogy az ő világa mindenben ellentéte a férfiénak. És akkor belép a történetbe Jeff Lowe, Joe parkjának „megmentője”, a mostani tulajdonos. Hát, aki egy ilyen figurával csak egy kávét is megiszik, az nagyjából megérdemli a sorsát.

Carole Baskin és a férje (magyar.film.hu)

Joe felemelkedésétől a szükségszerű trónfosztásig tart a krónika, amiben a cicaharc persze csak a felszín. Amitől igazán revelatív a sorozat, az az, hogy Amerika egy eddig nem, vagy legalábbis nem így látott arcát mutatja meg. Az amerikai rémálom prédikátorai persze buzgón bólogatnak majd, hogy ők rég megmondták, hogy itt mindenki tahó redneck. Ez éppúgy hülyeség, mint Amerika feltétel nélküli dicsőítése, valójában a dolog perspektívája a rémisztő: az, hogy Joe Exotic csak egy aprócska szem a végtelen hosszú láncban. A börtönben remélhetőleg végképp megtanulja, hogy a macska nem játék. Ha megéri, 2040-ben, alig 79 évesen szabadul majd.

Reszkess, Amerika!

121

ÉS AKKOR JÖTT AZ ASCHER...

A Revizor Dekameronja – 46. nap 2020.04.26.

Negyvenszer láttam. De lehet, hogy ötvenszer. És csak a harmadik és negyedik felvonást. Az elsőt és másodikat élőben talán kétszer. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. 1985. december 6-án ott voltam a Katona József Színházban – aznap volt a Három nővér bemutatója. Ahhoz képest, hogy nincs memóriám – illetve képszerű memóriám, az van, csak a normális nincsen –, erre az estére eléggé emlékszem, mert a vég, meg ami utána jött, az igen érdekes volt.

Fiatal voltam, bár már nem egészen kezdő, az Új Tükör című hetilapba írtam kritikát minden héten, és most az istennek sem találom sehol, amit erről írtam akkor (vagy nem is írtam?). De arra emlékszem, hogy amikor az előadás végén lezuhant a fekete függöny – mert lezuhant –, akkor egy csöppet hosszabb volt a csönd a szokásosnál, mielőtt fölrobbant a tapsvihar, én meg csak ültem ott a zsöllyében, és nem mozdult a kezem. És nem értettem: minek örülnek ezek ennyire?

Az előadás végén ugyanis „összeveszett” a katarzis és az arculcsapás. Utóbbi azt üzente: „ebben fogsz élni, b+, ez lesz neked, nem Moszkva, bármi legyen is az a Moszkva. És akkor most szépen sétálj ki a Petőfi Sándor utcára, menj át a Váci utcába, és örülj neki, hogy még megvan az idegennyelvű könyvesbolt meg a Remy Martin,

Olga keze a falon (Bodnár Erika)

mert

mindjárt

népművészeti

áruda lesz ott, meg sztriptízbár...”

Szóval a végtelen reménytelenség, ez harsogott az Ascher Tamás rendezte Három nővérben (és ez máig tart, meg is találjátok a neten) – de erről sokan sokat írtak már, több kötetnyire rúgnak az elemzések, szóval nem is erről akarok én írni. Arról sem, hogy később felvételről sokszor láttam az egészet, mert a tanításhoz vettem ki belőle jeleneteket, amik mindig rendre leperegnek a belső látásban, valahányszor más Három nővért látok. De még 122

arról sem, hogy sok olyan előadást láttam azóta, amelynek a negyedik felvonásában Mása magából kifordulva üti-vágja a szerencsétlen Versinyint, ezt a puha... fickót, de itt, ebben láttam ilyent először. De még arról sem, hogy az Ascher az összes Csehovjában snitteli ezeket az életgyáva férfiakat, akik vagy elhajolnak a konfliktusok elől, vagy önpusztítva önsajnálnak – na, erről még nemigen írtak, de most én sem fogok. Talán egyszer...

Mert most arról akarok írni, hogy mindig furcsálltam kicsit, amikor azt hallottam, hogy vannak, akik rengetegszer megnéznek egy előadást, mert imádják, és miközben kívülről tudják minden percét, mégis ott ülnek a zsöllyében lehetőleg minden alkalommal. Miközben annyi néznivaló van/lenne, ugye. Most meg nem értem, mit furcsálkodom én ezen, miközben... ... Miközben más művészeti ágakkal kapcsolatban magam is ismerem és alkalmazom arról,

ezt. Nemrégiben

hogy

Esterházy

írtam könyvét

használati tárgynak tekintem; most elárulom azt is, hogy valahányszor Bécsben eltöltök

vagyok, pár

és

időm

percet

festőművészet című

Vermeer A

képe

Kunsthistorischesben.

engedi, előtt

Arról

a

nem

beszélve, hogy a fordítási hajrákban késő esténként valahogy mindig Bach valamelyik Brandenburgija szól nálam, és mindig Glenn Gould ül a zongoránál. Na jó, néha előfordul, hogy a Goldberg-variációkat játssza... És

hát

én

is

vagy

negyvenszer-

ötvenszer láttam a Három nővér harmadik-negyedik felvonását. Ascher egyik legbátrabb húzása ugyanis az volt, hogy négy felvonásban, három szünettel játszatta. El is tartott bőven tizenegy utánig. Én pedig szinte minden este színházban voltam, többnyire Pesten, és a szokásos menetrend szerint – ahogy mondani szoktuk – „negyed tízkor-fél tízkor már utcán”.

Akkoriban a Pesti Műsor volt a bibliánk, annak is a havi színházműsort közlő száma, vagyis 123

tudtam, mikor megy a Katonában a Három nővér, és rendszerint a harmadik felvonásra oda is értem.

A bal oldalon a harmadik ajtón surrantam be, nagyon csöndben, hiszen ez a felvonás – a tűzvész – szűk és az elején csöndes (noha aztán ebben robban minden). Azt hiszem, talán egyszer fordult elő, hogy le tudtam ülni, amúgy mindig teltház volt. És néztem a sokszor látott jeleneteket, a színészek apró gesztusait, figyeltem a változásokat, az egyszeri villanásokat.

Abból tanultam meg, mennyit nyom a latban a pillanatnyi színészi diszpozíció, hogyan befolyásol egy-egy replikát egy megváltozott mozdulat vagy hangsúly, melyek azok a nagyon is szakmai, tudatos eszközök, amelyek összjátéka kikeveri azt a bizonyos hatást, amitől akkora baromi csönd támad a nézőtéren.

Csak álltam ott, és néztem. És egyszer csak éreztem, hogy valaki áll mögöttem: megjött az Ascher. Mindig megjött az Ascher; hangtalanul mögém került és nézte ő is, nyilván mást és másképp, mint én. Egy hangosabb jelenet alatt halkan odasúgta, „ma mit láttál?”, és ha tartott még a hangos jelenet, akkor válaszoltam is. Aztán néztük tovább. Én igazán sokat tanultam ebből a színházról. Ha egy képben kellene megmutatnom ezt az előadást, hát Bodnár Erika Olgájának falra szorított, széttárt ujjú tenyerét választanám a negyedik felvonásból. Sokszor gondolok erre, ma is.

124

TÁRHELYÉRE KÜLDEMÉNY ÉRKEZETT A Revizor Dekameronja - 47. nap 2020.04.28.

Eskü, nem akartam írni sem a NAV-ról, sem az Ügyfélkapuról, aztán tessék. Mivel ez volt a legizgalmasabb kalandom az elmúlt héten, így egyértelmű, hogy ez a mostani Dekameronom témája. RICK ZSÓFI NAPLÓJA Előrebocsátom, hogy hanyag vagyok. Főként az ilyen hivatalos, meg banki, meg biztosítási, meg számlaintézési, meg hasonló ügyekben. Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy időben elintézzek bármit, mindig az utolsó pillanatra hagyom, hátha mégis történik valami, ami miatt nem kell.

De még sose történt. Mindegy, már így fogok meghalni.

Megcsináltam az adóbevallásom, majdnem időre, két nappal később, de ez senkinek nem tűnt föl. Ráfért egy söralátétre, amihez újra és újra frissíteni kell a Javát. Négy éve KATÁ-zom, már szinte rutin minden. Nyáron egy hónapra szüneteltettem, így a bevallott hónapok számához 11et írtam. Kicsit sipákolt, hogy nem jó, de más lehetőséget nem láttam, így beküldtem.

Az első levél március 3-án érkezett. „Ezúton értesítjük, hogy tárhelyére küldemény érkezett.” Hogy én hogy gyűlölöm ezt a sort. És mindig úgy küldik, hogy reggel ez legyen az első, amit látok. Nem délután, nem este, hanem éjjel, hogy ébredés után erre kávézzon az ember, és azzal teljen a reggel, hogy már megint mit rontottam el, mennyit kell fizetni, megszüntetnek, kilakoltatnak... Jobbik esetben csak azt közlik, hogy okker, megkaptuk, amit küldtél, de ekkor csatolhatnának valami cicás gifet is mellé, hogy ne szarjak be rögtön. Ennek a március 3-i levél dokumentumának a típusleírása „RICK ZSÓFIA - Értesítés – Intézkedés”, és megküldték hexadecimálisan is az elektronikus lenyomatot, amire nagy szükségem volt.

A levél arról szólt, hogy nem egyezik a bevallott és a leszámlázott hónapok száma. Nem untatlak vele benneteket, hogy miből jöttem rá, a lényeg, hogy ha lefordítom a levelet, akkor ez állt benne. Persze rögtön jött az ijesztgetés is, hogy 30 nap, különben megszűnök. De ne aggodalmaskodjak, csak töltsem ki a helyesbítő űrlapot. Vagy menjek be egy navos irodába.

Vagy hívjak fel egy direkt erre a célra kitalált telefonszámot, aminek használatához vagy ügyfélszám, vagy Részleges Kódú Telefonos Azonosító (RKTA) szükséges. Ha nincs ügyfélszámom, azt „a TEL jelű nyomtatvány KÜNY tárhelyen (Ügyfélkapun) keresztül történő benyújtásával” igényelhetem meg. Írták még a 1818-as telefonszámot is, de azt egyelőre 125

elvetettem. Gondoltam, megigénylem ezt a cuccot. Ügyesen megtaláltam, hogy hol kell, de az fogadott, hogy nincs jogosultságom kérelem beadására. Inaktív volt a link. Oké, akkor nem lesz ügyfélszámom, erre most különben sincs időm, nyakamon a melók, majd elintézem. (Hanyag vagyok.)

Aztán beütött a korona, mi meg lejöttünk a Balatonra. Egyszer-kétszer eszembe jutott a dolog, de igyekeztem nem foglalkozni vele, aztán tökéletesen elfelejtettem. Majd lesz valami, ugyebár. Április 2-án érkezett egy ugyanilyen tartalmú, második levél. Azt, mondjuk, respektálom, hogy nem vették komolyan az első 30 napot, hanem újra adtak ugyanennyi időt. Biztos a korona miatt. Újra megpróbáltam abban bízni, hogy magától megoldódik, de aztán erőt vettem magamon. Újra megnéztem a TEL nevű nyomtatványt, de ugyanúgy inaktív volt. Megpróbáltam az élő chatet, ott már egyszer régebben sikerrel jártam. Na, az most nem üzemel, de várják a hívásom a 1818-as számon. Mindenhol ez a szám szerepel, minden levélben, üzenetben, felületen. Hát, jó. Fölhívtam. Rögtön mondták, hogy az ügyfélszolgálat csak az én hozzájárulásommal kezelheti az adataim, és nyomjam meg az 1-es gombot. Ha nem járulok hozzá, akkor viszont sajnos nem tudnak segíteni, tegyem is le. Hozzájárultam. Halljuk a választható nyomógombokat. Írom sorban: „Amennyiben rezsiutalvánnyal kapcsolatos kérdése van, kérjük, nyomja meg a 3-as, majd a 4-es gombot. Családvédelmi akcióterv, 0-s gomb. Eügyintézés, televalamilyen (nem értettem) szolgáltatások, 1-es gomb. Okmányügyintézés, igazolványok, bizonyítványok, valamint nyilvántartásból történő adatkérés, 2-es gomb. Ügyintézés kormányablakokban, kormányhivatalokban és járási hivatalokban, 3-as gomb (Ezek szerint itt kell a rezsiutalványt intézni.) Telefonos azonosítással intézhető szolgáltatások, 4-es gomb. (Ez ugye kiesik, nincs azonosítóm.) Felsőoktatási felvételivel kapcsolatos kérdések, 5-ös gomb. Vállalkozásokkal kapcsolatos közigazgatási tájékoztatás, 6os gomb. Egyéb általános közigazgatási kérdések, 7-es gomb. Kéményseprőipari tevékenység (???), 9-es gomb.”

126

Megnyomtam a 6-ost, abban legalább szerepel a vállalkozás. Mondtam a csajnak, hogy valószínűleg nem őt keresem, de segítsen, hogy kit keressek. Mondta, hívjam föl a NAV-ot a 1819-es számon. Aha, ez a szám sehol nem szerepelt eddig. Jó, fölhívom. Itt is végighallgattam a nyomógombokat, persze mind használhatatlan, általános tájékoztató. Végül valami így kezdődött: „Konkrét, folyamatban lévő ügyeivel kapcsolatban ügyintézés, érdeklődés, (de így folytatódott:) amennyiben rendelkezik ügyfélazonosító számmal és PIN kóddal, 8-as gomb.” Oké, ezzel nem rendelkezem, és nem is tudok szert tenni rá. Újra megnyomtam valami általános gombot, és végre eljutottam egy csajhoz, akinek elmondtam, hogy se számom, se semmim, de követelnek rajtam egy hónapot. Megkérdezte, hogy a szüneteltetést lejelentettem-e a NAV-nak. Ekkor fény gyúlt az agyamban, és rohadt ideges lettem, de úrinő maradtam.

Ugyanis az történt, hogy 2019-ben, ha én belépek az ügyfélkapumba, ott azonosítom magam a Központi Azonosítási Ügynökkel (ezen mindig röhögnöm kell), bejelentem a szüneteltetést, majd egy hónap múlva újraindítom, ezt a NAV egyáltalán nem látja. Külön kell őket értesíteni.

Kérdeztem, hogy akkor ez a felület kinek szól? Hát, az önkormányzatnak. Akinek nyilván baromi sok köze van ahhoz, hogy egy hónapig nem állítok ki számlát. Kérdeztem azt is, hogy erről honnan kéne tudnom, mivel ugye 2020-ban azt feltételeztem, hogy ha van egy ilyen szuperportál, ami mindent tud rólam, az csak össze van már kötve mindenféle szervekkel. Hát, nincs. És a törvény nem ismerete nem mentesít, blablabla. Kezdtem magam úgy érezni, mint Orbánné a tejcsarnokban, megkérdeztem, hogy "És ez hol van kiírva, angyalom?", de ő nem azt válaszolta, hogy pont a fejem fölött, hanem hogy a NAV oldalán a baloldali menüsávban az Információs füzetek menüpontban a 61-es füzet 2. oldalán, hogy változás esetén a T101E lapot kell kitölteni.

Nekem megvan ez a füzet. A T101 lapot a kezdődő vállalkozás fejezetben említi. Megkerestem a szüneteltetést is: „A kisadózó vállalkozás a tárgyhónapot követő hónap 12. napjáig köteles bejelenteni az állami adóhatósághoz, ha a tárgyhónapra vonatkozóan nem kell tételes adót fizetnie.” Ennyike. Semmi T101, a pógárocska meg azt hiszi, hogy az ügyfélkapun jól be van jelentve.

Azt szeretném megkérdezni, hogy a fenyegető levelekben nem fér oda két sor, hogy ellenőrizzem, nem itt hibáztam-e? És az ügyfélkapun a szüneteltetés bejelentése felületen nem lehetne odaírni, hogy ACHTUNG, tessen a T101-et beküldeni a NAV-nak, ez itt csak egy vicces

127

űrlap? (Az ügyintéző csajszika azt mondta, jelezhetem a problémát az országgyűlési képviselőmnél, ő sajnos nem tudja jelezni senkinek.)

A lap kitöltését nem részletezem, Java újratelepítés, érthetetlen kódok, mind fölé az van írva, hogy a kitöltési útmutató szerint, amit a szerencsétlen program Internet Explorerben akar megnyitni, de „Can't reach this page”, az url http://null/, hát persze, hogy nem tudja megnyitni, az online kereső nem működik. A családi kupaktanács azt állapította meg, hogy vannak nálunk hülyébbek is, úgyhogy küldjem be úgy, ahogy szerintem jó. Random mezőket töltögettem ki, míg végre nem írt hibaüzenetet. Beküldtem. Elfogadták. Most várok.

A karantén egyáltalán nem unalmas. És szerintem nem is hanyag vagyok, hanem már előre lefáradok ezektől a fölösleges köröktől, amikre egyáltalán nem lenne szükség, ha ezeket a portálokat olyan emberek csinálnák, akik tudják, hogy mire való.

128

BAJBAN ISMERSZIK MEG A Revizor Dekameronja - 48. nap 2020.04.29.

Mármint a barát, de most már ehhez hozzátehetjük, hogy bajban ismerszik meg az operaénekes, sőt még az operaénekes otthona is. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA. A múlt hétvégén két New York-i középpontú netes gálát nézhettem végig: az elsőt szombaton a MET szervezésében, a másodikat meg vasárnapról hétfőre virradóra, a 90 éves Stephen Sondheim tiszteletére. Minőségi szempontból egyértelműen az utóbbi, a Meryl Streepet és Mandy Patinkint, de még az ifjú Sheldont meg az immár látványosan nem ifjú Barneyt is fölvonultató Broadway-parádé volt élvezhetőbb, főleg mert a szervezők itt nem kockáztatták meg az élőzést, ellenben profin rögzítették a hangot. De az alább következőkben mégis a Metropolitan Opera négyórás körkapcsolásáról írnék és lelkendeznék egy sort, az ugyanis nem várt, de még csak nem is sejtett ajándékkal lepte meg a közvetítés nézőit.

Az intim betekintés egyszerre megható és leleplező, az előzetes elképzeléseket megerősítő és azokra rácáfoló, a technikai esetlenségeket pedig jócskán feledtető lehetősége volt ez az ajándék. Betekintés a privát életterekbe, a rendezett homlokzatok mögé, és nem utolsósorban azokba a személyes megoldási kísérletekbe és technikákba, amelyekkel a közvetítés sztárszereplői a számukra talán legszokatlanabb jelenséggel, a taps hiányával igyekeztek megbirkózni.

Kezdjük

az

otthonokkal,

hiszen

a

gála

fellépőinek többsége onnan kapcsolódott be a közvetítésbe:

többnyire

beigazolva

azt

a

közkeletű vélelmet, hogy a lakás híven rávall a lakójára – és viszont. Vagyis beigazolódott például, hogy a kikezdhetetlenül nett és Roberto Alagna

tüchtig Renée Flemingnek virginiai otthona

is pontosan ugyanilyen: azaz világos, letisztult és hibátlan, a spontaneitásnak pedig igen kevés jelét mutató. Vagy hogy Roberto Alagna (és hitvese, Aleksandra Kurzak) függönye éppen olyan harsány és ízlésességében megkérdőjelezhető – akárcsak a szertelen tenor maga: 129

ő egyébként a Nemorino-Adina kettős előadása közben magától értetődő módon a háttérben elhelyezett létrára is fölmászott. A svéd bariton, Peter Mattei skandináv enteriőrje meg pont azt a laza és oldott hangulatot tükrözte, mint az énekes harmonikakíséretes Don Giovanniszerenádja.

A (közép-)kelet-európai közönség számára ezeken túl az otthonos, szívet melengető ráismerés lehetőségét is fölkínálta egyik-másik kapcsolás. Mondjuk, Piotr Beczała lengyel parasztháza: az autentikus vidékiesség megőrzésének látszatával, amelyet persze mégiscsak megtörnek a mai tárgyak. De még inkább meghatódhatott e földrajzi régió nézője a kapcsolás-staféta rigai állomásán, ahol is a csodálatos Elīna Garanča egy jellegzetesen posztszocialista szekrénysor előtt

adta

a

csáberejű

Carment.

Közvetlenül a háta megett pedig ott virított egy pontosan ugyanolyan irodai iratgyűjtő mappa, mint amilyet bármely magyar közjegyző, cseh földhivatal vagy szlovák

speditőrcég

polcán

is

ott

lelhetünk.

Elīna Garanča

Az élő közvetítés bizonyos szempontból kontrollálhatatlan alaphelyzete azután itt-ott a személyiségalkatokat meg a személyközi viszonylatokat is fölöttébb érzékletessé tette. A rituálé természetesen

kötött

volt:

mindenki

a

szeretett

és

kedves,

vagy

éppenséggel

a

legeslegkedvesebb kollégájának adta tovább a képet és a hangot. De ezt az obligát tíz-tizenöt másodpercet azután ki-ki a maga temperamentuma, vagy éppen a maga tudatos imázsdöntése szerint töltötte ki. Tehát Bryn Terfel, a barátságos óriás, mint mindig, úgy most is mackós bájú és frappáns volt, Jonas Kaufmann pedig egy hajszálnyit feszült és koncentráltan túlteljesítő. Vagyis olaszok felé továbbadva a stafétát előzékenyen átváltott az ő anyanyelvükre, sőt még a Santissima Madonnát is emlegette – csakhogy hiába, hiszen a karmester Marco Armiliato már szavak nélkül maga volt un italiano vero. (A dirigens túláradóan akcentusos angolja ráadásul pont olyan, mint Roberto Benignié, ami külön mosolyt fakasztó tényezőnek bizonyult.)

130

De a legönfeledtebb és legszerethetőbb mikrodialógus alighanem a dél-afrikai szoprán, Golda Schultz és az amerikai kontratenor, a nemrég Ekhnatonként megbámult Anthony Roth Costanzo között zajlott le. Az énekesnő ugyanis kettejük összeöltözését észrevételezve egyetlen szempillantás alatt átváltott a fag hag-, magyarán az úgynevezett buziboszi-modorba, amire aztán kollégája is rögvest az ehhez illő és a saját önképével is egybevágó tükörgesztust játszotta le. A jelenet maga volt az elragadó keresetlenség meg a zenés színházi könnyed felszínesség, és mellesleg persze önmaga paródiája is.

Anthony Roth Costanzo és Golda Schultz

Ám mielőtt az egyik énekes a másiknak továbbadta volna a képet és a hangot, visszatérően felmerült a kimondatlanságában is égető fontosságú kérdés: mit is tegyen az előadó közvetlenül a száma befejezésekor? Vagyis hogyan lehet taps és minden más ilyenkor megszokott dolog nélkül kilépni az adott ária hangulati közegéből? Ez – Terfel mellett – a legkönnyebben azoknak sikerült, akik idézőjeles-önreflexív játékká, attrakcióvá formálták a maguk szereplését: már-már virtuóz módon önmagukat kísérve a zongorán, mint ahogy azt a nagyszerű Erin Morlay tette, vagy kikacsintós utrírozással eldrámázva a számot, ahogyan az a Luisa Miller kettősével történt, Ailyn Perez és Soloman Howard előadásában. De a többség, főleg persze a komoly számok végén érezhetően picit megszenvedte, vagy legalábbis kis lemondással nyugtázta a karanténhelyzet végletes sterilitását. Az utolsó hangok kicsengését követő, itt most merőben funkciótlan és olyannyira suta-kedves "thank you"-k mindenesetre valami ilyesféle zavarról tanúskodtak.

Hiszen dehogy ti – mi köszönjük!

131

ÉS NEMZETKÖZIVÉ LESZ… A Revizor Dekameronja – 49. nap 2020.04.30.

Az úttörőcsapat-gyűlések szűkös zenei repertoárja tette, hogy figyelmem minduntalan elkalandozott és értelmem is megtorpant az "És nemzetközivé lesz holnapra a világ" sornál. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. Az 5492. sz. Kupper Béla úttörőcsapat (fogadás balról, zászlónak tiszte-legj!) előbb Napsugár, majd Joliot Curie őrsének zászlósaként az átlag őrstagokhoz képest gyakrabban vehettem részt csapatgyűléseken, ugyanis a próbán az őrsvezetőnek és a zászlósnak is jelen kellett lennie.

Ugyanez okból kétszer hallgathattam végig a mindenkori ünnepélyek mindenkori zenei kínálatát: Isaszegi induló/Hunyadi induló, magyar himnusz, szovjet himnusz, Internacionálé.

Bizonyosan a szűkös repertoár tette, hogy figyelmem minduntalan elkalandozott és értelmem is megtorpant az „És nemzetközivé lesz holnapra a világ” sornál. Ez nem jelentett számomra semmit. Hogyhogy nemzetközivé? A Híradóban minden este ott ült Ipper Pál és elmondta, mi történt a nagyvilágban. Mi közben rágtuk a kolbászos-sajtos kenyeret. Jobb nyarakon Jugoszláviában nyaraltunk, húsvétkor Erdélyben jártunk. Az elég nemzetközi, nem?

Fotó: Fortepan/Adományozó: Déri György

132

Ha úgy számolunk, hogy ’74-ben hetedikes voltam, akkor 46 év telt el, míg eljött számomra a megvilágosodás, és értelemmel telt meg a fenti sor. Rácsodálkozhattam volna a dologra már az internet elterjedésének hajnalán is, de hát őrsi zászlós voltam. Aki lényegében szobadísz. Az őrsvezető az agy, meg ő reprezentál, a helyettes ugye dolgozik, a krónikás az értelmiségi, a nótafa az egyértelmű. De a zászlós? Az magas (ez megvolt), és tartja a zászlót, ennyi.

Tehát 46 évvel a mondottak után a Revizor szerkesztőjeként recenziót rendeltem Nádasdy Ádám frissen megjelent könyvéről, melynek bemutatója is különleges volt: a virtuális térben beszélt róla bárkinek, aki széles e világon kíváncsi volt rá, s maga a kötet is elektronikusan létezik egyelőre. A recenzensnek pár gomb megnyomásával juttattam el pillanatok alatt a művet, pedig ő a világ túlvégén, Japánban tartózkodott. Szélsebesen megírta a recenziót, a kisebb változtatásokat Skype-on egyeztettük, csak a Magyarország és Japán közötti időkülönbségre kellett figyelnem, nehogy álmából verjem fel.

Másnap a barátnéimmal ültünk össze a szokásos locsogásra, de ezúttal senkinek nem kellett főzni, mert a luxemburgi, az oslói, az oklahomai és a budapesti szekció is csak a képernyőn volt jelen, igaz a vasárnap délutáni beszélgetésen az oklahomaiak épp reggeliztek. Skype-on és Messengeren tartom a kapcsolatot Londonban élő unokatestvéremmel is, alig valamivel tűnik csak távolibbnak, mint a kollégák az online szerkesztőségi értekezleten.

A nemzetközivé lett világ egyik fura kinövése az volt, amikor Zoomos útibeszámolóra invitáltak barátaim. Indiában jártak ugyanis még a járvány beállta előtt, és az egzotikus világ fotói itthoni monitoromon jelentek meg az ő csillaghegyi vetítővásznuk helyett. A beszámoló a szokásos közbekiabálásokkal szintén megvolt, a ropi és a popcorn nem. A másik furcsaság negyven évvel ezelőtti halálos és örök, történetesen török nemzetiségű szerelmem felbukkanása volt a Facebookon, aki az összeköttetésünk visszaigazolása utáni pillanatban rögtön elkezdett, nem, nem udvarolni, hanem hittérítői tevékenységet végezni szerénységem irányába… Visszavertem.

Valamiért mégis abban reménykedem, hogy nem ez a harc lesz a végső.

133

A LADÁNYI A Revizor Dekameronja – 50. nap 2020.05.01.

Aki a Tánc Világnapján született, annak ez munkaköri kötelessége, mármint a gátak, határok, kötöttségek nélküli, akárhogy nézem, úgy tűnik: teljes értékű létezés. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. Pályaképet már sokan írtak róla, fognak is még, én csak random emlékfoszlányokat kapok elő, ígérem, a végére elérünk a mába. Magamat is tesztelem, de nem titok: valójában őt teszem próbára. Amúgy ezt a játékot bármelyik jelentős művésszel meg lehet játszani: mi az, ami felkészülési idő nélkül, kapásból bevillan róla, vele, tőle?

Legyen az első, amikor Szegeden, a Kass Szálló romosan gyönyörű termében Horváth Csabával közös duettjét, a Kettent látom. Valahol oldalt ülök, a színpad szélén, erre most abból jövök rá, hogy mindkettejük profilja villan be élesen. Kemény, elszánt, előre néző tekintetek, vésővel faragott, izzó testek, egy ponton fájdalmas üvöltés is rémlik, de főleg az a megbonthatatlan, gyötrelmes kötelék, ami a két ember között feszül.

Vagy mondjam a BL-t? Műfaj született,

drum&dance,

nevezzük most így: Borlai Gergő

kiállítótéri

installációnak

beillő

dobszerkója előtt, alatt, fölött létezik a törékeny, csupa ín, csupa izom táncalak. Szigorú improvizáció,

katonás

fegyelem és érzékeny intimitás elegye. A legerősebb kép: BL (fotó: jegy.hu)

ahogy a két egyenrangú fél között zajló mérkőzés végén leül a dob elé, Borlai meg mögé. Ő bábuvá válik, lélegző médiummá, egy test, két lélek.

134

Még egy szegedi este, vagyis inkább éjszaka: talán egy másik fellépésről jött, valahonnan vidékről, mintha útközbeni baleset, nem vele történt szerencsére, mindenesetre az este tízes kezdésről kiderült, hogy éjfél, inkább hajnali egy tud csak lenni. Volt némi zúgolódás, naná, és bár hihetetlen, a nézők maradtak, erős teltházra emlékszem. Megérte: akkor Ivo Dimcsev kifejezetten neki készült őrült, színes, szürreális szólóját, a Thank you-t táncolta, énekelte, szavalta egy gitárral, hatalmas, boglyas parókában.

Azt sem felejtem soha, amikor platinaszőke, koponyájára simított hajjal, szivarral a kezében márványhideg, könyörtelen Claire Zachanassian volt Zsótér Sándornál a József Attila Színházban. Most visszakerestem, jól emlékeztem, Koltai Tamás így írt róla: „...csontsovány milliomosnője a nyugalmával, fenyegető mozdulatlanságával, ültében ölébe helyezett protéziskezével a biztosan bekövetkező, tétlen végzet: maga a halál.” Nekem éppen ez a kérdések, kételyek nélküli, egyértelmű létezés a legerősebb emlékem az előadásról. Biztos az olvasónak is van olyan színházi élménye, ami után nem akarja már más színrevitelben látni az adott drámát. Hát, nekem ez az Öreg hölgy ilyen volt, legfőképp miatta.

Fotók a PDP Project közösségi oldaláról

135

Kezdődhetett volna akkor egy prózai színészi pálya, azt hiszem, kicsit fáj neki is, hogy nem így lett, és sok év telt el, míg újra találkozott Zsótérral. Az Erkel Színházban A bűvös vadász Samieljeként a nézőtérre is kiruccan, a földszint közepén ülök, pont előttem suhan el.

Testetlen, valószínűtlen, szigorú, kérlelhetetlen alak, közelsége igéző és borzongató. Kínos lehet beismerni, de ebből az előadásból kifejezetten rá emlékszem csak, miközben nem volt érdektelen, ami körülötte történt.

De hát erről is ő tehet. Vannak ilyen lények: színpadi létezésük egyértelmű és kikezdhetetlen, annyira más energiaszinten és intenzitással vannak jelen, hogy ha ők színre lépnek, lehetetlenség másra figyelni. Igazságtalan ez valahol a partnerekkel szemben, persze, hiszen nagyon nehéz hasonló kalibert mellé rakni, de ez legyen a többiek baja.

Szóval a lényeg, hogy jó másfél évtizede figyeltem (és irigyeltem a szerencséseket, akik kétszer ennyi ideje), amikor eljött az ideje, hogy végre beszélgethettem vele. Ha valaki interjút akar vele készíteni, készüljön fel arra, hogy az első negyedórában ő kérdez: ülünk a Színmű előtt egy teraszon, és kiderül, hogy bár csak a többé-kevésbé nyilvános felületeken keresztül, formálisan érintkezünk, ő naprakészen tudja, hogy mit csinálok, hol dolgozom, mi foglalkoztat. Aztán amikor már hagyja, hogy én is kérdezzek, gyorsan kiderül, hogy a lényegre összpontosító tekintet nem (csak) nekem szól, hanem mindennek és mindenkinek, amit és akit fontosnak tart. Mint egy szupergyors szkenner, ami beolvassa, majd rendszerezi és tárolja az információt.

Szigorú figyelmét az teszi igazán értékessé, hogy nem akar, mert nem tud megmondóember lenni. Ha megszólal, annak súlya van.

Gyorsan ugrom idén márciusra. Jó ideje gondolom, hogy a friss Kossuth-díjasok listája engem már nem tud meglepni, erre tessék, végre valami, aminek szívből tudok örülni! A járvány épp akkor tört ki, személyesen nem vehette át a díjat, és amikor megkérdezték tőle, hogy ünnepel majd, a tökéletes, mert rá annyira jellemző mondattal felelt: „Szerintem felveszem a ruhámat, amit erre az alkalomra készíttettem, és kicsit álldogálok a nappaliban.”

Barcelonában érte a világ komplett lezárása, és amikor már hetek óta rendszeres esti programommá vált a közösségi oldalain követhető fél-egyperces napi táncvideói figyelése, gondoltam, megkérdezem, miről szól ez az egész. Örvénylő és zaklatott, poétikus és megrendítő, olykor szinte pszichedelikus hatást keltő, kézikamerás felvételek. Ő improvizál, mozdulatai nyomán festmények születnek. Borlai Gergő készíti a videókat, amiket Bánki 136

Ákos éjjelente videódizájnnal tuningol fel: a három nagyszerű művész így beszélget egymással.

A napok, hetek múlásával egyre rétegzettebb, egyre árnyaltabb és részletezőbb a „történetük”: hangulatok, benyomások, színek kavarognak, és mint megannyi Rorschach-teszt, teljes egészében a befogadóra bízzák, hogy mit gondol róluk.

De mi van akkor, ha nincs kedve a kötelező penzumhoz? „Ismersz, egy állat vagyok.” – mondja nevetve. „A napi tréningemet végigcsinálom, aztán a teraszon egy órán át járok körbe, mint egy rab a cellában. Az esti fellépésnél néha küzdök magammal. Nincs zene, nincsenek fix pontok, de a legrosszabb,

hogy

nincs

motiváció, ahogy most az egész kulturális

szférában

senkinek

sincs. Csak az ötmillió ember tapsa

mint

barcelonai

háttér,

ami

a

egészségügyi

dolgozóknak szól. Képzeld, van, hogy izgulok! Ez nekem új: én mindig addig kínoztam magam a gyakorlással, hogy amikor már a színpadon álltam, azt minden pillanatában élvezni tudtam. Most viszont eszembe jut, hogy mi van, ha béna vagyok, miközben nincs tétje a dolognak. De ez van, ha az ember csak százon tud teljesíteni.” Április 29-én, a Tánc Világnapján, egyben a születésnapján megnyitotta barcelonai teraszán online galériáját. És bár egyáltalán nem optimista a közös, európai közeljövőt illetően, a képekkel, az elkészülésüket dokumentáló videófelvételekkel, az először csak önmagáért, önmagának indított, hétről hétre nagyobb szabásúvá növő projekttel vannak további tervei is. És hogy ezek nem maradnak csak tervek, arra garancia a neve, ami hosszú ideje fogalom: Ladányi Andrea.

137

ÚSZKÁLNAK-E VELENCÉBEN DELFINEK? A Revizor Dekameronja 51. nap 2020.05.02.

Azt gondoljuk magunkról mindannyian, hogy kiválóan fel vagyunk vértezve az álhírek ellen, és mindig pontosan tudjuk, mit érdemes elhinni a rengeteg információból, amivel a neten találkozunk. De tényleg így van ez? PUSKÁS PANNI ÍRÁSA. Én tök komolyan elhittem azt a hírt, hogy delfinek úszkálnak Velence házai között. Hogy miért?

Mert lehozta a Guardian. Az álhíreket és a valódiakat aszerint szoktam egymástól megkülönböztetni, hogy hol jelennek meg. Ha látok valami fura hírt, és érdekel, hogy igaz-e, akkor lecsekkolom, megjelent-e már egy számomra hitelesnek vélt hírportálon. Ha igen, akkor elhiszem. És bár a Guardian írt később helyreigazítást a velencei delfinekről, ez már sajnos nem jutott el hozzám, a szörnyű igazságról a Political Capital webináriumán értesültem, melynek témája a koronavírusról szóló álhírek elleni védekezés volt.

A webinárium online szemináriumot jelent, amelyet a Zoom segítségével vezettek a Political Capital munkatársai (Ferenczy- Nyúl Dávid, Bálint Kata és László Róbert), mégpedig rendkívül profi módon. A majdnem negyven résztvevőt időnként – szoros időkerettel – kisebb csoportokra osztották, és az optimális pontokon és kellő ideig nyitották ki a beszélgetéseket.

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó ritmusú és rendezett tud lenni egy nagy létszámú online fejtágítás.

Az álhírekről újságcikkek segítségével beszélgettünk, amelyekről nekünk kellett eldöntenünk, igazak-e vagy sem (jó arányban tippeltünk a megfelelő megoldásokra, de többször aggasztóan 138

mellényúltunk/tam – hiszen sokszor épp a legképtelenebb hülyeségek bizonyulnak igaznak), és a cikkek kapcsán arról beszélgettünk, hogyan lehet megállapítani, valós hírrel állunk-e szemben.

A webinárium legfontosabb tanulsága számomra az volt, hogy az álhír igazságként való elfogadása alapvetően pszichológiai kérdés. Jellemzően azokat a híreket fogadjuk el igaznak, amelyeket könnyen be tudjuk illeszteni a világról alkotott képünkbe, vagy azokat, amelyek beteljesítik a vágyainkat. Ez volt nálam a delfinekkel is: mindig is nagyon szerettem a tenger állatait, és mikor úgy éreztem, karnyújtásnyira került tőlem egy vadon élő delfin (hosszú lenne az a kar, tudom, de akkor is), elkezdetem neki örülni. De ugyanez van ám a politikával is: mérhetően azokat az álhíreket hisszük el, és osztogatjuk bőszen, amelyek rezonálnak politikai nézeteinkre. Ezért a Political Capital munkatársai azt javasolják, hogy ha találkozunk egy hírrel, ami túl szép, hogy igaz legyen, azonnal kezdjünk el gyanakodni, mert valószínűleg nem az.

(Tényleg, valaki mondja már meg, mi van Kim Dzsongunnal…)

Kiderült az is, hogy az álhírek első számú ismérve, hogy az érzelmeinkre próbálnak hatni. Ezzel különben volt egy kis problémám, hiszen úgy látom, hogy a szubjektív tartalomszolgáltatás és a klikkvadászat korában az összes nagy, valódi híreket közlő portál ugyancsak az érzelmeinket célozza, miközben kattintásra ösztönöz minket, és valószínűleg muszáj is követniük ezt a tendenciát, különben elfogynak az olvasóik.

Az álhíreknek különben vannak nyilvánvaló, és kevésbé nyilvánvaló negatív következményei, és én most utóbbira mondanék egy példát, ami a koronavírus időszakában igen veszélyes: 139

megingatják az intézményekbe és a szakemberekbe vetett hitünket. Pedig ebben az időszakban kiemelten fontos, hogy bízzunk a szakemberekben és hallgassunk rájuk.

A webinárium ajánlott különböző praktikákat is, hogy miként döntsünk egy-egy hír hitelességéről. Ezek egyike különben az én módszerem: körül kell nézni hiteles weboldalakon, illetve

az

álhíroldalak

folyamatosan

frissülő

listáját

mindenki

megtalálhatja

az Urbanlegends.hu oldalon. Gyanakodjunk akkor is, ha nem látszik a cikk szerzője (bár sokszor ez hiteles oldalakon sincs a híreknél feltüntetve), ha nincs a cikkben hivatkozás, ha manipulált képeket tartalmaz, ha névtelen forrásokra hivatkozva közöl tényeket, ha erősen egy nézőpontból közelít a témához. Érdemes ellenőrizni a cikkben megszólalók hátterét is, valamint ha ismeretlen weboldalon járunk, jó, ha megnézzük az oldal többi cikkét is, abból sok minden kiderülhet.

De a lényeg – és ezt tanácsolják a webinárium vezetői is –, hogy mindig gyanakodjunk. Vagy ahogy én fordítom ezt le magamnak: ne legyünk annyira nagyképűek, hogy megbízunk saját ítélőképességünkben, ne csak az egyes tartalomszolgáltatókban kételkedjünk, hanem magunkban is. Mert nemcsak tájékozatlan emberek dőlnek be az álhíreknek, hanem én is és a Guardian is. Szóval remélem, most már abban is kételkedik mindenki, hogy létezett-e egyáltalán ez az általam hitelesen elmesélt webinárium, részt vettem-e rajta, és én magam létezem-e egyáltalán, vagy Jászay Tamás publikál-e esetleg néha Puskás Panni álnéven. Google it!

140

ANYA, NÉZD, MIT MEGBÍROK! A Revizor Dekameronja - 52-53. nap 2020.05.03. „Színházban tuti, hogy akkor alszom el, ha elszarul az előadás, és az első jó pillanatnál felébredek. Vállalhatnék főpróbán béralvást. Ahol elalszom, ott tuti hozzá kell nyúlni az előadáshoz.” RICK ZSÓFI NAPLÓJA Biztos

mindenki

gondolkodott

már

azon,

hogy

milyen

szuperképességet

szeretne.

Láthatatlanná válás, gondolatolvasás, teleportálás, ezek a leggyakoribbak. A múltkor az esti társasjátékozás után szóba jöttek a teljesen használhatatlan szuperképességek. Például feliratos film közben ötujjas norvégmintás kesztyűt kötni, és követni a filmet. Vagy bármikor eltalálni Bartók Jószágigéző című kórusművének a kezdőhangjait, abszolút hallás nélkül. Vagy detektálni a falon, földön a mozdulatlan pókszázlábút azonnal, bármilyen helyiségbe belépve.

Na, persze rögtön kíváncsi lettem, hogy az ismerőseim miket tudnak. 24 óra alatt 217 komment érkezett. Csoportosítom a fölösleges szuperképességeket, jó szórakozást. (Amúgy nem biztos, hogy mind fölösleges, sosem lehet ugye tudni. Dőlt betűvel a megjegyzéseim olvashatók.)

Vannak a testi, fizikális szuperképességek. „Dallamokat

tudok

lejátszani

a

dobhártyám

és

fülcsontocskáim

mozgatásával.

A

hallásvizsgálaton el tudom vele szórakoztatni az orvost.” „Tudok gyufát gyújtani a lábujjaimmal (ki is veszem a dobozból). Az egyetem első évének végén, politikai gazdaságtan vizsgára készülve gyakoroltam ki.” (Na például ez hasznos, ha elrabolnak, és összekötözik a kezeidet.) „Rá tudok harapni a nagylábujjamra. Persze mér' tenném.” „Meg tudom nyalni az orrom.” „Tudom mozgatni a füleim. Külön-külön.” (Ezt többen is tudják, és van, aki szemöldökkel is.) „A kezeimet összekulcsolva, majd kifordítva át tudom dugni a fejemen.” „A bal hüvelykujjamat tudom ugráltatni, mert nincs benne olyan, ami a többi ujjban van.” „Be tudom hajlítani mindkét kezemen csak az utolsó ujjperceket, anélkül, hogy a többi mozdulna.”

141

„Elalvás előtt a fülemben lévő izmok (?) mozgatásával tudom pattogtatni a dobhártyámat, amitől olyan hangot hallok, mintha valahol egy karikás ostor csattana. Amíg nem jöttem rá, hogy én magam csinálom ezt a hangot, kerestem a forrását.” „Én nem csak összehajtogatni tudom a nyelvemet, de 180°-ban megfordítani is, mindkét irányba.”

Aztán vannak a mennyiséges szuperképességek: „Amikor laborban dolgoztam, pont annyi pipettahegyet tudtam a zacskóból kimarkolni, amennyit a tartó dobozba be kellett helyezni.” „Szemre (majdnem mindig) tökéletesen mérem ki a vajat.” (De csak a vajat?) „A tepsibe kerülő aprósütik számát azt megelőzően tudom, hogy elkezdeném rakosgatni függetlenül attól, mikor melyik mekkora.” (Én szerencsére ettem ezekből a sütikből, de eztán máshogyan fogok rá gondolni.) „Tízből kilenc alkalommal pontosan annyi evőeszközt tudok felmarkolni, számolás nélkül, amennyire szükségem van.” (Vendéglátós. Én meg üvegből tudok minden pohárba pont ugyanannyit tölteni anélkül, hogy nézném.) „Percre pontosan meg tudom állapítani 45 perc elteltét.” (Pedagógus, haha.)

Az

írásos-olvasásos

képességeknek

többnyire

balkezes

emberek

(az

átszoktatottak is) vannak birtokában, de van, aki tudja fokozni: „Egyszerre tudok mind a két kezemmel úgy írni, hogy az egyikkel normál irányban, a másikkal tükörírással, és fordítva is.” (Olvasom, hogy a tükörírásra való képesség örökölt tulajdonság és minden 6500 emberből 1 képes rá.) „Egyszerre két kézzel és akár fejjel lefelé is tudok írni.

Ha nem kell fejjel lefelé (az akkor kell, mikor a forrás: konyhalal.cafeblog.hu

magántanítvány szemben ül) írni, akkor két kézzel

két különböző dolgot is tudok egyszerre, pl. egyikkel az ábrát, másikkal a hozzá tartozó szöveget. Táblai vázlatírásnál ez nem túl sportszerű a közönséggel szemben.” (Főleg matekórán, köszi.)

142

„Gond nélkül tudok visszafelé olvasni, ami inkább hátrány, mint előny, mert így minden üvegajtó, amin innen húzni, visszafelé meg tolni van, első pillantásra olyannak tűnik nekem, mintha mindkét szó az én oldalamon lenne, így nem tudom reflexből, melyiket válasszam, és (újabb szuperképesség) jellemzően inkább a rosszat választom.”

Ezo-szuperképességek: „Mindenre azonnal tudok elméletet gyártani.” „Egy pillanat alatt megoldom bárki problémáit, de nem hasznos mert nem feltétlen azért mondják el hogy megoldjam. Pláne én.” „Mindentől függetlenül, 10 mp-en belül, bármikor el tudom sírni magam.” És három ismerősöm van, akik álmukban bele tudnak menni az álmukba, hogy megváltoztassák azt, ha nem tetszik.

Tárgyas és állatos: „Tárgyak megtalálásában jeleskedem. De csak akkor, ha NEM keresem. Abban a pillanatban, amikor

abbahagyom

a

hiábavaló

keresést,

megérzem,

hol

van,

és

egyből

odanyúlok.” (Telepatikusan nem működik? Leraktam valahová a kulcscsomóm március 19én, és most nem találom.) „Csodálatosan el tudok kapni leeső vagy elguruló tárgyakat, de ha egy labdát dob valaki, nem biztos, hogy elkapom.” „Egy csomó ceruzát bele tudok úgy tekerni egyszerre a hajamba, hogy ne essenek ki. Tollat is.

Evőpálcikát is.” „Én már tudom a sikló közelségét, mielőtt meglátom. Jó, sokat kellett gyakorolni.” „Bárhol kiszúrok egy macskát a tájban.”

Művészeti, nyelvészeti szuperképességek: „Én Bartók 1. hegedűversenyére gondolva találom meg az egyvonalas D-t.”

"Mindig eltalálom a négy hegedűhúrt, csak az E-t már nem tudom sehogyse kiénekelni." „Számokhoz és betűkhöz színeket és érzéseket kapcsolok, ezért nagyok sokáig emlékszem rájuk; harmóniákban énekelek a fejemben.”

143

„Soha semmilyen hangot sem eltalálni. (Sajnos, múlik: nemrégiben eltaláltam egy dal teljes első sorát. A család két abszolút hallású tagja fölkapta a fejét, és fél percre megnémultak a megrökönyödéstől...)” „Meg tudom különböztetni az autómárkákat a hangjuk alapján.” „- Minden számnak tudom az elejétől a végéig a szövegét, amit a balatoni bárokban/diszkókban játszanak.

- Ez nekem is megvan. És utálom, hogy így van. Úgy érzem magam tőle, mint aki sunyiban olvas Ripostot.” „Bármilyen dalszöveghez hozzá tudok költeni olyan szöveget mintha az eredeti lenne, cserébe semmilyen dalszöveget nem tudok hajszálpontosan visszaénekelni.” „Én a leghíresebb számoknak sem tudom a szövegét, sokszor meg a refrént se. Ennek tényleg nincs haszna, mert mar szinte ego.” „Ha

elalszom

bármilyen

egy

film

hosszú

is

hajszálpontosan

a

nézése az

végefőcím

közben, a

film,

kezdetére

felébredek.” „Színházban tuti, hogy akkor alszom el, ha elszarul az előadás, és az első jó pillanatnál felébredek. Vállalhatnék főpróbán béralvást.

Alvó nő egy színházban, 1943 (historyinphotos.blogspot.com)

Ahol elalszom, ott tuti hozzá kell nyúlni az előadáshoz.”

„A legtöbb nyelvjárásban tudok beszélni, az erdélyit még gyakorlom, de az anyaországiakat simán hozom.” „Prágában bármilyen súlyosságú alkoholos befolyásoltság állapotában is el tudom mondani szabályosan a metróban a hangosbemondó szövegét, hiba nélkül.”

"A “nyunyunyunyu...” hangsort ( nyu/mp) sokkal gyorsabban tudom képezni a számmal, mint a családtagjaim!"

144

SZÜLETÉSNAP ÉS BÚCSÚ A Revizor Dekameronja - 54. nap 2020.05.04.

Több nemzedék olvasta az angol és amerikai regényirodalmat az ő magyarításában.A kedvencem mégis a műfordítói baklövésgyűjteménye volt.

Addig gyötörtem, míg végre megcsináltuk a folytatást. Mindig lehetett tudni, a kiadó melyik szobájában jár éppen a kézirat. A röhögésből. Búcsú Borbás Máriától. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. Az agárdi strandon hasalok. A könyököm kérges a könyökléstől, a hátam előbb piros, aztán hólyagos, később cafrangos, nyár végére, minden nyár végére barna, egészen szürkés. Az előttem fekvő könyvre néha tollaslabda pottyan vagy rágurul egy labda. Most például A csudálatos Mary visszatérre. A következő években meg jónéhány Durrellre. Az igazi baj akkor következik be, amikor angol nyelvi tanulmányaim egy pontján arra köteleznek a szüleim, hogy eredetiben olvassak valamit. Bármit. Nem sejtik, hogy az elkezdett, és kínkeservesen, oldalról oldalra leküzdött angol Agatha Christie-ket azonnal megszerzem magyarul, és pillanatok alatt elolvasom őket. Nincs megállás. Jön az A kutya se látta, az Egy marék rozs, a Gyilkosság a paplakban, A vád tanúja és onnantól kezdve elkések minden egyes ebédről (és persze angolul se tanulok meg). Közben elolvasok még ezt-azt, Herriotot, később Maughamot, Greene-t, Stevensont, Roald Dahlt, Kozmosz könyvet, Delfin könyvet válogatás nélkül, aztán gimiben már valahogy sejtem, hogy közöm lesz az irodalomhoz.

Kifakulnak az agárdi strandon Jane Austen regényeinek lapjai, A klastrom titka, az Értelem és érzelem, vagy elfelejtek leszállni a buszról a Brontë nővérek, Doris Lessing, Poe, Arthur Miller, Albee, Virginia Woolf és Hemingway miatt. De még nem sejtek semmit. Amikor egy szép napon beüt Vonnegut. Elámulok a flegma, fanyar stíluson, a tömör, lakonikus nyelven. Majdnem mindegy, hogy a Mesterlövész, a Titán szirénjei, a Macskabölcső, az Időomlás, a Börleszk vagy a Börtöntöltelék. De mégsem mindegy, mert a Börtöntöltelékben ütközöm bele a „varjagos turhony” kifejezésbe, ami bár rendkívül gusztustalan, mégis eldönt valamit az életemben. Jó darabig idétlenül röhögök, és azután először eltöprengek azon, mi lehet ez, meg hogy mi lehetett eredetileg. És kinek jutott eszébe.

145

Akkor találkozom először Borbás Mária nevével (meg azzal, hogy az ún. fordító és az ún. szerkesztő nevét BELEÍRJÁK a könyvbe). Azonnal elhatározom: én is ezt akarom csinálni! Hol kell azt megtanulni, hogy ilyenek jussanak eszembe? De az az út még nagyon hosszú. Meg nem is mindenkinek sikerül. Harmadéves koromban, Géher István műfordító szemináriumán már dereng valami. Már tudjuk, kik a nagyok, már sosem kezdünk el olvasni magyarra fordított könyvet anélkül, hogy megnézzük, ki fordította. És miután összevetettünk egy-egy oldalnyi szöveget az eredetivel, már azt is tudjuk, micsoda munka és mennyi görnyedés, lapozás, gondolkodás, lendület és megtorpanás lehet egy egész kötet lefordítása mögött.

És egy ekkora fordítói életmű mögött? Mari nevére 972 találatot ad az antikvarium.hu keresője, és ebből 462-ben szerepel fordítóként. A többiben szerkesztő vagy szerző. A valószínűleg alaposabb MOKKA-ODR 820 művet jelez. Az Országos Széchényi Könyvtár katalógusa 474-et.

Persze ebben benne vannak a többször, sokszor kiadott művek...

A kilencvenes években végre sikerült megismerkednem vele. A kétezres évek elejétől pedig rendszeresen dolgozunk együtt. Nem volt könnyű először szerkesztenem a fordítását. Nyilván ujjgyakorlat volt neki, egyszerű kis gyerekkönyv, nem egy Vonnegut, egyre türelmetlenebbül lapoztam a fordítást, hogy végre valami piros jelet hagyhassak a papíron. Azután egyszer 146

eljutottam odáig, hogy ő szerkesztette az én fordításomat. Erősen rágtam a körmöm, mielőtt megnyomtam a Küldés gombot. Mert hát, őszintén szólva, még nem jutott eszembe a „varjagos turhony”-hoz hasonló. Azt hiszem, ideje volna megkérdeznem: Mari, ezt honnan szedted?

A fenti szöveget öt évvel ezelőtt írtam Borbás Mária 85. születésnapjára. Mi változott? Átalakult és bővült az antikvarium.hu keresője, ma már 1117 találatot jelez. A MOKKA-ODR-é 1038-at, a Széchényi Könyvtáré 561-et. De ezek csak számok. És nem dolgozunk többé együtt. Nehéz szívvel írom le, hogy a romantikus és klasszikus modernista regények, a mindenfajta gyerekkönyvek, a kortárs angol és amerikai próza egyik legérzékenyebb és finomabb hangú tolmácsolója, nagyszerű magyar műfordító május elseje óta nincs már közöttünk. Szerencsére nekünk, olvasóknak, tanítványoknak, műfordítóknak és szerkesztőknek itt maradt az életműve, amiért hálásak vagyunk.

Kedves kollégák, ugye emlékeztek arra, hogy Mari mindig legalább egy héttel a kitűzött határidő előtt adta le az elkészült fordításait…?

147

BERLIN FELETT AZ ÉG...

A Revizor Dekameronja - 55. nap 2020.05.05.

Jövőre ezen a napon pontosan azt fogom csinálni, amit tavaly ilyenkor: délelőtt írok, szerkesztek, levelezek, a Revizor dolgaival foglalkozom, délután sétálok egy nagyot, este színházba megyek. Berlin felett az ég... CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Merthogy ilyenkor, május elején kezdődik az én színházifesztivál-szezonom. Berlinben a Theatertreffen,

aztán

Temesváron

a TESZT,

Bécsben

a Festwochen,

Szegeden

a THEALTER, és szeptemberben Belgrádban a BITEF. Mind más, mind másért a kedvencem.

Berlin: a csúcsra járatott profizmus, mind a fesztivál szerkezetében és szervezésében, mind a lebonyolításában. Évek óta mondom, hogy a „know-how” könnyen importálható, de persze süket fülek itthon mindenfelé, méghozzá pártállástól függetlenül, mert nálunk a reprezentatívnak állított, mára erősen lábszagú fesztivál is mutyi, politikai, gazdasági vagy társasági mutyi. Vagyis passzé – nemfesztivál. (Nagy kérdés, hogy az új vezetés tervez-e ezen változtatni, és számít-e ebben azokra, akik szép szokásuk szerint járják a fesztiválokat. Tudom, hogy magyarok lévén mi nem hasonlítgatjuk magunkat senkihez, viszont szívesen használunk holmi portyázókat és fürkészeket.)

Haus der Berliner Festspiele

148

Németországban a fesztiválokat – az összeset és nemcsak a színháziakat – egy egész évben működő fesztiválközpont fogja össze (vezetőit alkalmasság és nem lojalitás alapján nevezik ki, ezért a működése gördülékeny). A Berliner Festspiele része a színházi fesztivál, a Theatertreffen, amelyen tíz előadás vesz részt. Nem verseny, nincs díj – éppen elég díj, ha valamelyik előadás benne van az első tízben. Ugyanis itt a tíz legjobb német nyelvű előadás látható.

Nincsen más szempont; sem műfaj, sem méret, sem helyszín nem szempont. Hiszen a „legjobbság” exkluzív mérce, nem fér össze semmi mással. S hogy mi a legjobb, azt a hét színikritikusból álló zsűri dönti el, első pillantásra bonyolultnak látszó, de valójában logikus módszertani séma alapján. A tagok a zsűrizésért nem kapnak pénzt – miért is kapnának, amikor a munkájukat végzik, ugye –, és ki-ki három évig zsűrizik, így megvan a folytonosság, és a folyamatos-lépcsőzetes változás is, ugyanis nem egyszerre szállnak be, és nem egyszerre hagyják abba. Minden évben van két-három új tag.

Lefedik az összes német nyelvű előadást. Az elmúlt évben 56 városban 432 produkciót láttak (nem mindenki ennyit, hanem összesen), 744 szavazatot adtak le, ebből állt össze a 35 előadásból álló shortlist. Ezt a 35-öt mindenki látja, és hosszas viták után ebből választják ki a végső tízet. Mindegyikből annyi előadást tartanak a fesztivál ideje alatt, amennyire a közönség kíváncsi.

Szóval május elején, ezen a verőfényes délutánon végigsétálok a KuDammon, befordulok a Fasanenstrasséra, keresztezem a Lietzenburger Strassét, és már ott is vagyok, a Fasanenplatz sarkán. Van még idő, beülök Albertóhoz a kis teraszra, kényelmes-hatalmas fotelek és pompás kávé. Mindig arra jön valami ismerős, régi barát, Thomas vagy Ulrike, hiszen itt vagyok a színház mellett. Már gyülekeznek a kapu előtti placcon a népek, ott sétálnak köztük a reménykedők is, kezükben hevenyészett tábla, „jegyet vennék”. Az előcsarnokban nagy a zsongás, ismerősök üdvözlik egymást, pohár pezsgővel, borral sétálnak ki a kertbe. Izgalom és várakozás rezeg a levegőben, néha itthon is érzek hasonlót, egy-egy bemutató előtt. És napközben ott a Stückemarkt, a dramaturgok vadászterülete. Új kortárs darabokat kínálnak ezen a piacon, olyasmi, mint nálunk a Nyílt fórum, csak éppen teljesen beleépül a fesztiválba. És van blog, fiatal kritikusok fóruma, és van nemzetközi megfigyelő csapat, különféle színházi szakemberekből, Bogotától Brazíliáig – egyszer volt szerencsém köztük 149

lenni, kemény, egésznapos meló volt, egymást követték a remek beszélgetések Európa élvonalbeli színházművészeivel. Semmi protokoll, kollégák egymás közt.

Na, idén ez mind nincsen. Megvan a válogatás – és van virtuális találkozó is: hat előadás a tízből látható online ezen a héten. Vagyis oda sem kell menni, mégis meg lehet nézni például ma este a Rimini Protokoll és számos koprodukciós partnere (köztük az ottani Trafó, a Hebbel am Ufer) kiállításában a Chinchilla Arschloch, waswas című előadást (angol felirat természetes, a címet én ugyan le nem fordítom, mert benne van a segglyuk vagyis seggfej). És lesz beszélgetés az alkotókkal, ráadásul – ha jól látom – a közönség is megszólalhat.

Remélem, egyszer tán lesz itthon szerencsénk a Johan Simons rendezte Hamlethez (aki ügyes, valahol előkotorhatja a hálón), amely az első volt a sorban. A Bochum Schauspielhaus előadásában minden eltér a Hamlet-játszás hagyományától – nemcsak az, hogy színésznő, Sandra Hüller játssza a címszerepet, nem is csak az, hogy Ophelia szerepébe beépül Horatio, és még csak nem is az, hogy a két sírásó is komplexebb figura a szokásosnál –, de mégiscsak Hamlet ez, nagyon is ismerős igazságkereső alak.

Ugyancsak az európai színházi szcéna jólismert rendezője Katie Mitchell, aki egy Hamburgban rendezett előadással került be a legjobb tízbe. Alice Birch Egy

öngyilkosság

darabja

három

asszonyában

anatómiája nemzedék

keres

depresszió, önpusztítás-pusztítás Egy öngyilkosság anatómiája – Berliner Festspiele Fotó: Stephen Cummiskey

című

egy-egy

magyarázatot

a

önkínzás-kínzatás, motivációira;

három időskban – múlt, jelen, jövő –

vizsgálja a problémák szívbe markoló azonosságait, a módszerek paradox „fejlődését”, és a lehetetlen-lehetséges megoldásokat.

Minderről – mármint az előadásokról – egy másik Dekameronban Jászay Tamás ír majd. Ha bekapcsolódnak a közvetítésekbe, egyrészt közös lesz a téma a kritikussal, másrészt látják majd, amit mi szoktunk, amikor ott vagyunk: Berlin fölött az ég kék.

150

TALÁLKOZÁS SUSANNÁVAL A Revizor Dekameronja - 56. nap 2020.05.06. Úgy teszek, mint Galla Miklós: bemutatom a közönségnek az új hanglemezemet.

Mostanában kaptam, tehát új és az enyém. Kincses Veronika énekel rajta - és ez még a vártnál is nagyobb és szebb ajándéknak bizonyul. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA. Aligha én vagyok az egyetlen, aki már-már caligulai léptékű operaorgiákkal tölti ezeket a heteket, hiszen csak úgy dőlnek ránk az előadásfelvételek a világ szinte mindahány jelentős operaházából. Ebben a dömpingben csábítóbbnál csábítóbb produkciók riszálnak a figyelmünkért, így hát a valaha oly büszkén gyarapított lemezgyűjteményeinkről akár meg is feledkezhetnénk – erősebb pótszerek kínálkozván. Csakhogy a gyűjtő és a rajongó számára ez a logika értelmezhetetlen: ő (azaz én, azaz mi) elsősorban a személyes kötődés mozzanatát keresi, s ezt mindenekelőtt az ezerszer hallott lemezek meg a saját emlékek biztosítják. Így és ezért hallgatom én is a lemezeimet a napi két-három operaközvetítés szüneteiben: ezekben

a

napokban

éppenséggel

a Kincses

Veronika élő

előadásfelvételeiből

összeválogatott CD (OperaTrezor) trackjeit. 1979 és 1996 között az Operaház, illetve az Erkel Színház előadásain rögzítették azokat az áriákat és kettősöket, amelyek a lemezről felhangzanak – és az élmény valósággal fölfedeztető erejű. Kincses Veronika hang-, pontosabban operai személyiségét ugyanis nemcsak meghitt és rég szeretett ismerős gyanánt mutatja föl ez a 13 szám, hanem rá is ébreszt valamire, amit e nagyszerű szoprán aktív éveiben nem mértem, illetve részben életkori okokból: nem mérhettem fel teljes nagyságában.

Pedig hát mindig is szerettem ezt a remek technikájú, krémes szopránhangot, ahogyan nagyra értékeltem azt a természetességet is, ami Kincses pódiumlényéből minden jel szerint töretlenül áradt egész pályafutása során! De azt csak most sikerült felfognom, hogy az énekesnő operai létezése az előadóművészet egyik legritkább tüneményét, az önmagában hiánytalan teljességet alkotó, harmonikus személyiséget bámultatta.

Ez az operai személyiség tiszta, világos, sőt derűs alaptónusú, rokonszenvesen józan és hétköznapias (tehát antiprimadonnai), egyszerre lányos és asszonyos, s ami talán a legfontosabb: eredendően tragikum nélkül való. A Kincses Veronika által megformált nőalakok 151

tehát nem pántragikusak: nem hordozzák magukban a végzetüket, a rossz, vagy éppenséggel a rettenetes dolgokat csupán elszenvedik. A drámai hatás ettől fikarcnyit sem csorbul – sőt: a természetétől boldogságra rendelt lény meg a tragikus körülmények kontrasztja fölöttébb hatásosnak bizonyulhat. Ahol pedig a női létezés harmóniaigénye vár megszólaltatásra, ott a csodás magyar szoprán a legsajátabb terepén mozoghat.

Ez utóbbit mindjárt az első track, a lemez talán legszebb száma, Susanna Rózsaáriája ékesen bizonyítja. Az 1987. december 12-i, Lukács Ervin által

vezényelt operaházi

Figaro házassága-

felújítás rádióközvetítésének felvételén minden ott hallható, ami az ideális Susanna és az ideális Rózsaária

ismérve.

Az

önbizalmában

és

érzéseiben megingathatatlan nőiesség, a szubrettes könnyedségtől elemelkedő poézis, s egyáltalán – a szerelmes éjszaka varázslata. A jól előadott Rózsaária

ugyanis mondhatni megteremti a

Figaro házassága negyedik felvonásának fizikai és érzéki közegét is. Kincses Veronika itt mindenesetre megteremti.

Vagy hát itt van nekünk a Luciano Pavarotti legendás emlékezetű 1986-os pesti vendégszereplésén

előadott Bohémélet két

részlete!

Az

első

felvonásbeli Mimi-

ária megszólaltatásakor az énekesnő mindenekelőtt hibátlanul megoldja az alapfeladatot: vagyis hozza az egyszerre szemérmes és közvetlen, már-már kacér hangot, valamint a hétköznapiasan reális és mégis költői hangulatot. S hozzátesz még mindehhez valamit a maga legszemélyesebb ismertetőjegyei közül: az önmagával békében élő ember kiegyensúlyozottságát. Az első felvonást záró, Pavarottival közös kettősben pedig (akárcsak a Miller Lajossal párban előadott Simon Boccanegra-Amelia duettben) szinte tapinthatóvá válik Kincses Veronika reagálókészsége, az együttműködésnek az a finomra hangolt adottsága, amely a partner számára biztonságot nyújt, sőt nemritkán inspirálóan hatva meg is emeli a kolléga teljesítményét. S tette ezt, ha nem is észrevétlenül, de semmiképp sem a valós értékén és rangján ünnepeltetve.

Hát ezért fontosabb most számomra őt hallgatni és őt méltatni, mint Simon Keenlyside MET-beli Hamlet-alakítását, vagy épp Olga Peretyatko bécsi Puritánok-diadalmát emlegetni!

152

LÁTTAM UJJ ZSUZSIT A DÉLIBEN A Revizor Dekameronja - 57. nap 2020.05.07.

Hiszitek vagy sem, én is láttam már Ujj Zsuzsit a Déliben. Kellemes érzés volt, de jó jelnek azért nem vettem, és ettől mindenkit óva is intenék, pláne szerelmi ügyekben. Még a Csaknekedkislány frontemberét, Csepella Olivért is – de utóbbival elkéstem, úgy tűnik. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA. Év elején jelent meg a Csaknekedkislány új albuma, a Kobraszív, és esküszöm mindenre, ami szent, hogy az album sokkal jobb, mint a címe. A 2011-ben alakult zenekar mostanra meghódította a magyar underground szcénát, ami, azt hiszem, elsősorban higanymozgású frontemberüknek köszönhető. Csepella nemcsak különleges színpadi jelenség, hanem nagyon jó a prozódiai érzéke és a humora, ráadásul az antirocksztár bölcsész imidzsével jól beleillik a magyar underground előadói hagyományba, csak kicsit Y generációsabb és életvidámabb, mint legtöbb elődje. Gondolok itt például Őz Zsoltra (Vidámpark), Víg Mihályra (Balaton), és nem utolsó sorban Ujj Zsuzsira (Csókolom).

A Kobraszív egy szakítós album, ami nem

annyira

idegen

a

Csaknekedkislány eddigi munkáitól.

Hiába, ez a párkapcsolat-dolog még mindig nem akar összejönni Csepella Olivér versbeszélőinek, vagy azért, mert nincs szerencséjük, vagy azért, mert

érzéketlen

tuskók.

Nagyobb

arányban szerencsétlenek: számtalan nő járatta már velük a bolondját vagy utasította őket egyértelműen vissza, egy alkalommal például egy falábú nő is.

Ugyanez

a

szomorú

helyzet

játszódik le az Ujj Zsuzsi című számban, ahol az elbeszélő a Déli

153

pályaudvaron meglátja Ujj Zsuzsit, és ezt jó jelnek gondolja, de a vonatúton Székesfehérvárig mégis nemet mond neki a lány, akibe beleszeretett. „Mi lehetne meggyőzőbb égi „Nem”,/annál, hogy láttam Ujj Zsuzsit a Déliben?” – teszi fel a kérdést utólag, és tök jogosan. Ha valaki ismeri kicsit a Csókolom zenekar számait, akkor tudja, nincs olyan magyar énekesnő, akinek többször törték volna darabokra a szívét, mint Ujj Zsuzsinak, és aki ezt fájdalmasabban tudta volna elénekelni. Az Ujj Zsuzsi című szám a verzét soronként követő vokállal zeneileg is megidézi a Csókolom zenekart.

A Csaknekedkislánynak erősen beakadtak a Momés lányok is, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyik számuk az új albumon Lődi Virágról szól, aki képzőművész és véletlenül épp a MOME-n végzett. Ha Lődi Virág meghallgatja ezt az albumot, akkor egy 21. századi Orfeusz és Euridiké történetben találja magát, amelyben nem tűnik valószínűnek, hogy az elbeszélő utána megy a pokolba, épp ellenkezőleg: a szám Orfeusza végképp hátat akar fordítani Euridikének.

Kíváncsi vagyok, Lődi Virágnak mi volt erről a véleménye.

Kobraszív lemezbemutató (fotó: Komróczki Diana)

Nem csak ez a két szám van, amelyben a szereplők egyértelműen beazonosíthatók. Az albumon messze a legjobb darab az Ági fia címet viseli, és kiemelkedik a Csaknekedkislány egész munkásságából, némileg le is válik róla. Kijelöl egy új irányt, ami már nem a vicces bulizene, ami eddig a csapat fő profilja volt, és amiről sejthető volt, hogy nem kimeríthetetlen téma.

154

Az Ági fia a halálról, pontosabban az anya elvesztéséről szól. Rövid szám, nem sok benne a szöveg, és azt hiszem, soha nem hallottam még a magyar popzenében olyan dalszöveget, ami ilyen pontosan beszélt volna a veszteségről és a hiányról. Ági fia Olivér. Ezt onnan tudjuk, hogy bemutatkozik, illetve nem is csak bemutatkozik, hanem megszólítják azok az emberek, akik az Ágit ismerték. Például a boltban, bevásárlás közben: „Egy nő a sajtpultban/kérdezi minap,/hogy sokat fájt-e az Áginak?/Kérdezi tőlem,/mennyit szenvedett?/A sajtpultban, nem viccelek./Jókat

röhögnénk/szegényeken,/mennyi

zöldséget/mondanak

nekem./Jókat

röhögnénk/tragédia./Olivér vagyok/az Ági fia”.

Sokunknak vannak arról tapasztalatai – nekem biztosan –, hogy milyen érzés, amikor félig ismerős emberek puszta jóindulatból és kíváncsiságból beleotrombáskodnak a gyászunkba.

Nagyon érdekes, hogy én már önmagában a szám hallgatását is indiszkrét cselekedetnek éreztem, dacára annak, hogy ha nem akarta volna velem megosztani Ági fia ezeket az információkat, akkor ez a dal el sem készült volna. Mindenesetre elképzeltem azt a helyzetet, ahogy egy fesztiválos koncerten (tudom, idén nem lesznek fesztiválok, de még nem sikerült megemésztenem) többszáz ember üvölti, hogy „Olivér vagyok, az Ági fia”, és azon gondolkozom, hogy vajon ez milyen érzés lehet Olivérnek. Inkább jóleső, felszabadító? Vagy inkább fájdalmas? És vajon mit szólna mindehhez Ági?

De ne így érjen véget ez a szöveg, ráadásul van még egy szuper szám a Kobraszíven (istenem, ez az albumcím! Minden alkalommal fáj leírni), amiről mindenképp szerettem volna beszélni.

A Féltél szeretni egy true szakítós-visszatekintős dal – pont ilyeneket szoktam hallgatni, amikor nagy szakításaim után ázottra sírom a kispárnát. Tartozik hozzá egy elég vicces, vámpíros klip is, amelyben az örök szerelem, pontosabban annak lehetetlensége és értelmetlensége jelenik meg: meg egy szegény, döglött fehéregér. Izgalmas a szám és a videó közötti feszültség is: előbbit hallgatva tökéletesen azonosulhatunk az elbeszélővel, míg utóbbit nézve némileg elveszítjük az azonosulási pontot: egy erőszakos vámpírsrác fenyegetően próbálja kisajátítani a előle menekülő lányt, aki örökkévalóság dolgában egy kicsit meggondolta magát.

Szóval nagyon jól sikerült a CSNK új albuma, és ebből kiindulva két tanácsot adnék, nem csak zenekarok számára. Egyrészt soha ne adjátok azt a címet semminek, hogy Kobraszív, másrészt, ha meglátjátok Ujj Zsuzsit a Déliben, vagy máshol a városban, akkor ne legyetek optimisták!

155

ADSZ EGY KÖVET BÁRÁNYÉRT? A Revizor Dekameronja - 58. nap 2020.05.08.

Szerintem utoljára az önkormányzati választás estéjén izgultam ennyire, mint most, amikor valaki végre kidobja az ötöst, és végre lesz egy búzám, hogy fölépíthessek egy nyamvadt falut, vagyis föltehessek egy pálcika végére egy kis faházat. RICK ZSÓFI NAPLÓJA. - Van valakinek egy báránya egy kőért?

- Használhatom a búzakikötődet? Adok érte agyagot.

- Kirabolom a Licit, bocs.

- Kire tegyem a Kula bá'-t?

- Végre tudok venni egy várost.

- Idetelepülök.

- Kell valakinek agyag bármiért?

- Nem rabollak ki, ha adsz egy fát.

- Tényleg adsz egy követ egy bárányért? Ez neked miért jó?

Aki nem nagyon hülye, az nyilván kitalálta, hogy ez egy társasjáték. Aki már játszotta, az pontosan tudja, hogy a Catan telepesei, és már eszébe is jutottak a saját megszokott mondatai, és most azonnal fölnéz a polcra, hogy nem kéne-e játszani egyet, az ebéd várhat, majd eszünk valamit.

A színészetben az a jó, mondják sokan, hogy nem kell ahhoz gyilkosnak lenned, hogy eljátszd III. Richárdot. A Catan ugyanilyen: nem vagyok Mészáros Lőrinc, mégis vehetek egy csomó bányát meg földet, és olyan hosszú utat építhetek, amekkorát nem szégyellek, és ha legalább háromszor kirabolom a szomszédaim, akkor plusz pontot is kapok. Egy kis ráfordítással pedig járhat nekem még pár dolog ingyen. Ennek ellenére ez egy rendkívül szórakoztató stratégiai társasjáték, habár első ránézésre annyira tűnik érdekesnek és bonyolultnak, mint az összeragasztható operatív törzs a kaspóban. Mert mit látunk a táblán?

Néhány színes hatszögletű kartonmezőt, apró, különböző színű, fából készült minimalista házikókat és pálcikákat. Nem túl vonzó. (Az új kiadás mégannyira sem az, műanyag és ronda.)

Uncsi városépítős, terjeszkedős játék, eleve gyanús, hogy sok apró kellék van hozzá, az 156

ilyeneknél már akkor elunom, amíg fölállítom a táblát és minden a helyére kerül, nagyobb a füstje, mint a lángja. (Hja, egy német pasi találta ki 1995-ben, bizonyos Klaus Teuber. De kitalálhatta volna az IKEA is egyébként.)

Megpróbálom annyira kevés szóban leírni a játékot, hogy ne zárjátok be a cikket. Képet is teszek ide, úgy egyszerűbb. Adott a játéktábla, melyen a mezők nyersanyagokat jelölnek – ezek iszonyú sokféleképpen felrakhatók, akiknek van kedve, kiszámolhatja*. Hivatalosan érc, gabona, gyapjú, fa, tégla (nálunk kő, búza, bárány, fa, agyag, a fenti mondatok játék közben elég patetikusak lennének például így: „Van valakinek egy gyapjúja ércért?”). A mezőkön egyegy szám található: ha a két dobókockával dobott szám összegének megfelelő mezőn állok, akkor kapok egy olyan nyersanyagkártyát, amilyet a szám jelöl. Bizonyos számú és fajtájú nyersanyagokból építhetek utat, falut és várost, vagy vehetek egy fejlesztés kártyát (nálunk genyókártya). A saját körömben kereskedhetek is a többi játékossal. 7-es dobásnál jön a Rabló (nálunk Kula bá'), rabolhatok valakitől egy kártyát. Bizonyos genyókártyáknak is van ilyen funkciója, és aki hármat összegyűjt, az megkapja a Legnagyobb lovagi birodalom címet, ami két pontot ér. Szóval aki a leggenyóbb, a legtöbbet rabol, annak jár a jutalom. A kikötőkben a bankkal lehet kereskedni, nyersanyagkártyákat átváltani. A cél a 10 pont, ami viccesen kevésnek hangzik, de átlagosan 40-45 perc, mire valaki eléri. Kábé ennyi a lényeg.

157

Az egészben a legjobb a kereskedés. Hogyan tudod rávenni a másikat, hogy csereberélje veled a kártyákat, és neked melyik a fontosabb: hogy a saját birodalmadat növeld, vagy akadályozd a többiek építkezését. Például szükséged van agyagra, és valaki búzát kér érte cserébe, nyélbe ütöd-e az üzletet, ha tudod, hogy neki nagyon kell a búza, hogy építkezzen? Megtartod a búzádat, hogy akadályozd, és kivársz, hogy hátha megszerzed máshogyan az agyagot, vagy elcseréled, amivel te is tudsz haladni, de közben hozzájuttatod őt egy ponthoz? Közben telnek a körök, és az ember szomorúan konstatálja, hogy két házikója és négy útja árválkodik valahol, miközben van, akinek már városa is van, és olyan hosszú úthálózata, hogy lehetetlenség behozni. És mégis, minden egyes dobásnál előjön a „na, majd most” érzése. Amúgy matekosok előnyben, aki konyít a valószínűségszámításhoz és a kombinatorikához, az használja bátran ezt a képességet. De jó üzleti érzékkel is lehet nyerni. Vagy sima cukiskodással, sunyin építkezve, aztán nagy szemeket meresztgetni, hogy nahát, már 9 pontom van, és véletlenül van nálam egy ajándékpont kártya, jéééé, nyertem! (Ez a naiv művészet.)

Szerintem utoljára az önkormányzati választás estéjén izgultam ennyire, mint most, amikor valaki végre kidobja az ötöst, és végre lesz egy búzám, hogy fölépíthessek egy nyamvadt falut, vagyis föltehessek egy pálcika végére egy kis faházat. Örömmel tölt el, hogy gyarapodik a birodalmam, hogy újabb földterületekhez jutok, amiket beépíthetek, és ha jó a lapjárás, annyi utat építhetek, mint a Duna Aszfalt és a Közgép együttvéve. (Valahogy mindig úgy jön ki, hogy a narancssárgával lévő játékos vagy megveszi a fél partszakaszt, van egy csomó kikötője, vagy szántóföldeket és agyagbányákat kerít körbe. A kék és a piros néha összefog ellene, de ha olyan a szitu, simán kereskedik vele. És általános megfigyelés, hogy a fehérrel nem lehet nyerni.)

*Hatoldalú kartonlapok, mindegyik oldaluk érintkezik valamivel: 4 erdő, 4 birkalegelő, 4 búzamező, 3 agyagbánya, 3 kőbánya, 1 sivatag. 18 tenger, ezek is hatoldalúak, de csak három oldaluk érintkezik, ezek kerülnek a „kör” szélére. Van 4 darab 3:1-es kikötő, és 5 darab nyersanyagos kikötő. A sorrendjük meghatározott: 2:1, üres, 3:1, üres, 2:1, üres, és így tovább. És van 18 számkorong: a 2, 12-ből csak egy darab, a többiből kettő. Ezeket csigavonalban kell föltenni a mezőkre, de bárhol lehet kezdeni. Aki levezeti és kiszámolja, az híres lesz, mert ide fogom írni, ha akarja.

158

VITÁBAN A VILÁGGAL A Revizor Dekameronja, 59-60. nap 2020.05.10.

Hogy a tízből hat sok vagy kevés, nem tudom, mindenesetre a berlini Theatertreffen tíz beválogatott előadásából ennyit vetítettek online az elmúlt másfél hétben, így ezzel kellett beérnem. JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA. Nem vagyok csalódott, mi okom volna rá: a kontinens egyik legjelentősebb színházi találkozója billentyűzetnyi távolságra került. Ráadásul ingyen és bérmentve, szóval a megoldás gazdaságosnak gazdaságos. Nem sopánkodok azon, hogy mennyivel másabb lenne ez élőben; persze, de hátha lesz még szőlő, lágy kenyér, satöbbi. (Vannak jó oldalai is az online színháznézésnek, például az időbeosztást illetően, de olyan földi örömökre is gondolhat az egyszeri kritikus, minthogy büntetlenül beletekerhet a felvételbe, vagy éppen újra és újra megnézheti a kedvenc jeleneteit.)

Hogy a TT miért fontos, arról Csáki Judit már írt a Dekameronban. Cikkével, vagyis annak terminológiájával egy ponton vitatkozom. Árnyalatnyi a különbség, sőt ha hunyorítok, eltűnik: a fesztivál a német nyelvterület leginkább figyelemre méltó (bemerkenswert/remarkable) előadásait pakolja egymás mellé, nem pedig a legjobbakat.

Na és akkor itt jön annak a beismerése, hogy ez a kettő bizony lehet egy és ugyanaz: mi mástól tud jó, jobb, legjobb lenni egy előadás, ha nem attól, hogy a szűkebb vagy a tágabb világ figyelmére érdemes? Hogy nem merül el önmaga szépségének tanulmányozásában, hanem ehelyett sok, több, rengeteg nézőpontból közelít az életünkhöz. Hogy kérdez, netán felszólít, esetleg megbotránkoztat, de legtöbbnyire elbizonytalanít. Abban ti., hogy minden úgy van jól, ahogy van, hogy nézőként kimerül a feladatom abban, hogy jegyet vettem a színházba, megnéztem az előadást, kicsit tapsoltam, majd hazamentem.

A hat, online látott előadás között egyszerre könnyű és lehetetlen feladat közös pontra lelni.

Esztétikájukban, alapvetésükben, eszköztárukban erősen széttartanak, jól mutatva a német nyelvű színházkultúra rétegzettségét. Akad köztük kutatás alapú vagy épp merőben konceptualista munka. Van erősen újrahangolt, a kánon részét képező mű, ami konokul szembemegy a néző elvárásaival, vagy éppen azzal kínál váratlan megoldásokat, hogy hűen

159

követi az eredetit. És olyan is, ami ismerős vagy éppen kevésbé a fókuszban lévő, de a kortárs társadalmat foglalkoztató problémákról beszél újszerűen.

Mielőtt röviden írok a hat előadásról, nem nyitom le azt a menüpontot, ami az idei TT kapcsán már előre port kavart. A fesztiválvezetés által tavaly bevezetett, a beválogatott előadások rendezőire vonatkozó ötven százalékos női kvótára vitaalapként tekintek, ami mellett és ellen is számos érv szól. A döntés fényében a végső arányok így alakultak: a programba hat női, négy férfi rendező munkája került be, a virtuális TT műsora megőrizte az arányt négy női, két férfi rendező előadásának bemutatásával. (Unom már a bezzegcikkeket, de azért most megnéztem: nálunk a magát reprezentatívnak gondoló ún. első számú színházi fesztiválon a hatvanas férfi válogatóknak sikerült tizennégy darab, férfiak által rendezett előadást beválogatni. Nota bene: 1964 óta a TT előadásainak 90%-a férfi rendezők munkája volt, szóval nem vagyunk még elkésve semmivel.)

Talán nem kellene hangsúlyozni, de jelzem: a következőkben nem minikritikák következnek, csupán a látottak nyomán keletkezett benyomások és asszociációk. Amik más tónusban szólnának, ha mindezt élőben látom – de hátha jövőre.

A Rimini Protokoll Frankfurtban ősbemutatott Chinchilla Arschloch, was was című projektjében a kényelmetlen valóság újra helyet foglal a színpadon.

Hol zavarba ejt, hol megnevettet a vállalás, ami a Tourette-szindrómával élni kénytelen szereplők hétköznapjairól skiccel

fel

minden

egyes

estén

újrarajzolódó képet. Helgard Haug könnyedén eléri, hogy a néző átérezze, mit jelenthet, ha a legváratlanabb pillanatokban az adott helyzettel nem kompatibilis reakciók uralják a testünket. A Tourette-esek színházba se járhatnak: túl sok az inger, a zavaró körülmény, túl nagy a tömeg és a zaj. Okos a konstrukció, hiszen muszáj alapvető kérdéseket feltenni arról, hol kezdődik és meddig tart, de főleg is: kinek és kiről szól a színház?

160

Alice Birch darabját, a Hamburgban bemutatott Egy öngyilkosság anatómiáját szívesen látnám magyar színpadon is. Elzbieta Chowaniec nálunk is több helyen játszott Gardéniája ugrik be róla, még ha a trauma súlypontja máshová is helyeződik: a lengyel darabban négy, itt három generációnyi nő drámája áll a centrumban. Anya, lány, unoka különböző évtizedekben róják csökönyösen kilátástalan köreiket. Katie Mitchell bravúros rendezése szó szerint egymás mellé rendeli a nagyon hasonló lefolyású történeteket. A kortárs tragédia háromfős női kórusa óramű pontossággal dolgozik, egymásra kopírozódó szövegeik kiegészítik, magyarázzák, újraírják történeteiket a meghökkentő, mégis kisakkozható végig.

A múzeum és a kép elméletével foglalkozók számára sok tanulsággal járhat Anta Helena Recke Die Kränkungen der Menschheit című, Münchenből érkezett meditatív installációja.

Sok türelem és nagy nyitottság kell a három tablóból álló, bő órás munkához, mely Freud egy írását tekinti kiindulópontjának. A kubricki asszociációkat keltő majominvázió után az emberszabásúak láthatatlan képet tanulmányozó műítésszé válnak, hogy végül vagy három tucat, színes ruhákba öltözött, mindenféle rasszhoz tartozó nő hangosan csacsogva átvonuljon a steril téren. Enigmatikus töprengés színház és múzeum viszonyáról a gyarmatosító nyugati tekintet tükrében.

Die Kränkungen der Menschheit (A képek forrása: Theatertreffen)

161

A bochumi Hamlet tere mintha Alexander Calder egy felnagyított kinetikus szobra lenne. A mentális, reflektív tér telitalálat Johan Simonsnak a Hamletgépből is idéző rendezésében, aminek fő attrakciója persze Sandra Hüller dán királyfija. A színésznő komoly, gondolkodó, már-már hidegen racionális és realista Hamletet játszik, akit atyja őrjöngő szelleme időről időre megszáll. Opheliából itt Horatio lesz és fordítva, váratlan jelentésekkel árnyalva a barát(nő) alakját. „Er ist allein” – ismételgeti megrögzötten a narrátor/sírásó, és tényleg, ritkán látni, érezni ekkora magányt.

Az ifjúság édes madarát Lipcsében Claudia Bauer alaposan újrahangszereli. Tennessee Williams szövegét logikusan átszerkeszti, de ami ennél érdekesebb, hogy a realista olvasatot milyen magabiztosan hagyja maga mögött a szürreális látomásokért cserébe. A kamerák elé ültetett szereplők arcát szuperközeliben látni a színpad fölé függesztett hatalmas, fehér gömbökre vetítve: groteszk, elrajzolt víziók sora. Az előadás színes-hangos, látványos, rémálomszerű képekbe komponálja a szexualitásról, fiatalságról, titkokról és hazugságokról szóló epizódokat, melyek végül mind egy irányba mutatnak: az üvöltő, őrjöngő, mert feloldhatatlan kiszolgáltatottság felé.

A másik müncheni előadás, Toshiki Okada rendezése, a The Vacuum Cleaner, nálam ugyancsak a bizonytalan kategóriába esik. A japán hikikomorik depressziós, céltalan világa kezd párhuzamos szöveg- és mozgásszekvenciákból álló látszatlétezésbe a színpadon. A címszereplő porszívó narrátorként kíséri végig egy végletekig atomizálódott, mégis egymással összezárt

család

hétköznapjait.

Önkéntes

rabság,

közöny,

kommunikációképtelenség.

Nincsenek már ők se vitában, se haragban a világgal. Simán csak léteznek, míg létezhetnek.

162

VÁLTOTTUK A RENDSZERT? A Revizor Dekameronja – 61-62. nap 2020.05.12.

Most arról kéne írnom, hogy micsoda parádés ünnepségsorozat és mély összegzés zajlik annak kapcsán, hogy harminc évvel ezelőtt rendszert váltottunk. A kultúrában is – legalábbis reményeink és szándékunk szerint. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Itt van mindjárt ez a Magyar Művészeti Akadémia, a kulturális rendszerváltás egyik testes szimbóluma, fejbúbig bele ékelve – nemcsak az alkotmánynak becézett alaptörvénybe, hanem – a költségvetésbe; szoktak itt különféle konferenciának nevezett események lenni, tíz-tizenöt perces protokoll beszédekkel, nagyjából zárt körben. Kívülről leginkább könyvelési tételeknek látszó alibirendezvények ezek, hiszen konferenciának épp úgy nem nevezhetők, ahogy a közönség figyelmére számot ugyancsak nem tartó Magyar Művészet című, elektronikusan hozzáférhetetlen kiadvány sem folyóirat, legföljebb egy szűk és zárt társaság játszótere.

Nos, például ennek az intézménynek lett volna dolga, hogy fölmérje, és széles körben megvitassa, mire mentünk a kultúrában a rendszerváltással, ha már számos, közpénzből parádésan felújított ingatlan is a rendelkezésére áll ehhez a feladathoz.

A mi kritikai portálunk, a Revizor ugyan közvetlenül nem a kulturális rendszerváltás gyümölcse, de azért erős köze van hozzá: a hagyományos médiában – napilapokban, hetilapokban, rádióban, tévében – a szakmai kritika majdnem-eltűnése hívta életre, tizenhárom évvel ezelőtt. És a szerkesztőség úgy gondolta: nekünk is dolgunk valamiféle mérleg megvonása e kerek évforduló, a harmincéves rendszerváltás kapcsán.

Az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségének pályázata meglódította a szerkesztőségi gondolkodást: kidolgoztuk az „Aranykapu-projektet”. Tudják: „nyitva van az aranykapu, csak bújjatok rajta”. Hát – az aranykapu meg a bújás kapott némi vajszínű árnyalatot, ugye...

Nézzük meg, mire jutottunk például a színházi terepen: a színházi nevelés hagyománya visszanyúlik bőven a rendszerváltás elé, éppen ezért érdekes a lehetőségek és tendenciák változása – erről Balassa Zsófia vezetésével egy Revizor OFFline eseményt szerveztünk, 163

szokásos helyünkön, a Magvető Caféban; jó nagy vita volt, melynek részletei megnézhetők most is.

Ugyancsak a színházi témához kapcsolódott a következő OFFline beszélgetés is – hát igen, a Revizor

szerkesztőségében

némileg

túltengenek

a

színikritikusok.

A Függésben című beszélgetés a függetlenekről szólt – Jászay Tamás vezette –, és valami nem kellemetlen házitevékenység alatt érdemes meghallgatni a vágatlan podcastját. Ezen a terepen ugyanis jelentős mennyiségi és minőségi változást hozott a rendszerváltás óta eltelt időszak – járványmentes időszakban a fővárosban minden nap lehet független színházi előadást nézni –, és ez az önmagában örvendetes tény rengeteg új problémát, megoldandó feladatot generált, nemcsak a finanszírozásban, hanem a műfajban is. Ezen a beszélgetésen is összecsaptak különböző nézetek – vagyis érdemes lenne folytatni.

Sorra kerül még – rögtön a pandémia vége után, szóljon valaki, ha vége – a kultúrafinanszírozás, melynek zászlóshajója (ahogy szeretik nevezni) a Nemzeti Kulturális Alap. Ez is a rendszerváltás után jött létre – a története szépen kirajzolódik a Török Andrással folytatott beszélgetésből –, és ha belegondolok, pars pro toto módjára kanyargós „életútja” leírja a rendszerváltás kanyargós életútját. Az öt százalékos miniszteri kerettől az ötvenen túli belenyúlásig.

164

A kultúrpolitikában mindig az a kérdés, hogy milyenek az arányok: mennyi a kultúra és mennyi a politika. Ha bármilyen kormány vagy becsatornázott személyzete úgy gondolja – és most erősen úgy gondolja –, hogy neki kell meghatározni a megszülető kulturális javak tartalmát, az nemcsak a vágyott demokráciával nincsen tisztában, hanem a kulturális javak immanens természetével sem. Lehet erőközpont, lehet kivéreztetni a másként gondolkodókat – ettől nem lesz piaca a kikényszerített kulturális javaknak. Ez a gondolkodás csak a pusztításra jó, a teremtésre nem.

Tervezünk egy beszélgetést a könyvkiadás, könyvpiac rendszerváltás utáni történetéről is – itt is voltak jelentős változások, hogy hamarjában csak a kiadói struktúra átalakulására utaljak.

Megszűntek nagy állami intézmények, lettek nagy magán konglomerátumok, aztán meg is szűnt ez meg az, de ez tán kevéssé a politika mocskos kezének műve.

Az biztos, hogy nem tudunk minden területet áttekinteni – ehhez nagyon intézményre lenne szükség. De például a civil szervezetekről – amelyek léte és szaporodása, valamint a politika általi üldöztetése igazán „forró krumpli” mostanság – érdekes áttekintést ad Puskás Panni interjújában Gerencsér Balázs. És ugyancsak Panni látta meg a „történelmet” a rendszerváltás körüli szubkultúrákban, merthogy én leginkább közönsége-élvezője voltam – és Hammer Ferenccel beszélgetett erről. Tudják, az a bizonyos Fekete Lyuk...

Kinyílt néhány igazi „aranykapu” is: a nemzetközi figyelem, a koprodukciók, a világszerte jövés-menés.

(El is tűnt itthonról néhány művész...) A magyar színházi élet tán legfontosabb „amerikai kapcsolata” Philip Arnoult, aki gyakori látogatásai során nemcsak – sőt, főleg nem – a kőszínházi repertoárt nézte, hanem a függetleneket, a fesztiválokat, és ideje

nagy

részét

színházi

emberekkel

való

személyes ismerkedéssel töltötte az Andrássy út kávéházaiban, ahol jól tudták, mi a kedvenc kávéja és süteménye.

Philip Arnault (fotó: Szarka Zoltán)

165

Számos hazai művész az általa vezetett szervezet, a Central for International Theater Development segítségével járt és/vagy dolgozott Amerikában – Philippel Jászay Tamás készített interjút.

A Revizor felülete szerencsére abszolúte „érintésmentes”, ezért az interjúkat folytatjuk. László Ferenc készülő beszélgetésében a televízió rendszerváltás-képét rajzolja meg: Szomszédok, Família Kft., „schöne alte zeiten”, ja.

Tudnátok-e hosszan sorolni a rendszerváltás környékén a fiókokból előkerülő remekműveket? És röviden? Hát mégsem volt olyan szigorú az a bizonyos „három T”? Ezekről az irodalmi kérdésekről Merényi Ágnes készít majd interjút.

Nézegetem a projekt gyűjtőoldalát (nézzétek ti is, elég tanulságos), és látom, hogy távolról sem teljes a körkép; mondhatni, körcikkek csak. És hát a cím – Aranykapu – az is fájdalmas kicsit.

A Kádár-korszak bon mot-ját – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – leginkább feledni szerettük volna, nem pedig megtanulni a mai mutációt: „aki nincs velünk, az ne legyen”.

Nem pestiesen, inkább amerikaiasan mondom: ezt nem láttuk jönni...

166

NINCS ÖLELÉS, NINCS TANULSÁG A Revizor Dekameronja - 63-64. nap 2020.05.14.

Minden idők egyik legünnepeltebb sitcomja volt, adták minálunk is, ám az emblematikus poénjait, bemondásait itthon mégsem indokolt közkeletűnek vélnünk. Seinfeld: egy sorozat és egy cikk a semmiről. LÁSZLÓ FERENC NAPLÓJA. Hétfőn érkezett a szomorú hír, hogy 92 esztendős korában elhunyt Jerry Stiller amerikai komikus (és egyszersmind Ben Stiller édesapja). Ő volt Mr. Pinky a 2007-es Hajlakkban, játszott a fia több vígjátékában, és ahonnan a magyar közönség leginkább ismerheti: ő volt Arthur Spooner, az örökké követelőző apa-és-após a Férjek gyöngye című sorozatban. A magyar

híradásokban

mindemellett

lelkiismeretesen/mechanikusan

feltüntették

szereplistájának egy másik sitcom-tételét is, hiszen évadokon át ő alakította Frank Costanzát a Seinfeldben.

A gyászhír, illetve a jelen cikk olvasói ezen a ponton

alkalmasint

visszaemlékezni többségük

a

sorozatra,

jószándékú

borítékolhatóan kilencvenes

erre

megkísérelnek

eredménytelen

évek

de

a

erőfeszítése marad.

legsikeresebb

A

amerikai

vígjátéksorozata ugyanis elment mellettünk, ami forma szerint annál is meglepőbb, mivel amúgy a Seinfeld összesen kilenc évadának mindahány epizódját sugározta hajdan magyar tévécsatorna. No, nem az RTL Klub, amely csak belekapott ebbe a sitcomba, hanem a TV6, és ha az emlékeim nem csalnak, az is csupán a kora délutáni meg az éjszakai műsorsávban.

Persze van ez így: a sorozatok egy része jószerint észrevétlen marad, vagy csak éppen tölteléknek válik be. Mi több, akár még a hazai közönség (illetve a hazai csatornailletékesek) eltérő ízlését is felhozhatnánk annak magyarázatául, hogy – ellentétben a Jóbarátokkal – 167

a Seinfeld miért is sikkadt el minálunk, dacára a szinte hisztérikus mértékű amerikai sikernek.

A magyarázat azonban nemigen csökkentheti a kollektív veszteséget: merthogy nem egyszerűen sok mulatságról maradtunk le ekképpen, hanem egy meghatározó fontosságú tévéevolúciós láncszemről is. A Seinfeld után ugyanis majd' minden megváltozott a vígjáték-sorozatok világában. Például, hogy mást most ne is említsünk: a cím- és főszereplő meg társalkotó Jerry Seinfeld sorozata révén vették át a sitcomokban a "kedves fickók" helyét a felnőtten is éretlen és életképtelen, hétköznapi szörnyetegek. S ehhez kapcsolódóan itt számolták fel (majdnem) végérvényesen az epizódvégi ellágyulás, a szeretetteli feloldás meg a pozitív konklúzió több évtizedes hagyományát. "No hugging, no learning", vagyis nincs ölelés, nincs tanulság - ezt tették főszabállyá az alkotók, és mi tagadás, ez sokkalta életszerűbb is, mint a kényszeres lekerekítés praxisa.

De hagyjuk az elméletet, hiszen a Seinfeld epizódjai mindenekelőtt és mindenekfelett pokolian szórakoztatóak! Dacára annak, vagy tán éppen azért, mivel programszerűen és deklaráltan a semmiről szólnak. Vagyis jószerint csupa olyasmiről, ami New Yorktól hétezer kilométerre is sokunk számára ismerős lehet(ne), s amit e sorozatnak frenetikus jelenetekben, sűrű figurákban és frappáns bemondásokban sikerült formulázni. És ezek olyan remekül kínálkoznának közös hivatkozási alap gyanánt megannyi esetben – már ha remélhetné az emberfia, hogy a másik számára is ismerősek az utalások.

Seinfeld (fotó: NBC)

168

Mert hát ki ne találkozott volna a mindennapokban például úgynevezett "levesnácival"? Azzal az emberrel, aki a maga egészen jelentéktelen hatalmát úristenként, kényre-kegyre gyakorolja, mint a büfés Yev Kassem, a "Soup Nazi" a sorozat egyik legemlékezetesebb epizódjában. Az örök portás-mentalitás milyen találó illusztrációja és sűrítménye a cikkünkhöz mellékelt jelenet, benne a rég szállóigévé lett bemondással: "No soup for you!"

Ahogyan majd' mindannyiunk tágabb rokonságában akad egy kényelmetlen-kellemetlen, a testhatárokat nem tisztelő Leo bácsi, csak éppenséggel nem tudunk róla. Vagy épp egy forrófejű, indulatos öregúr, aki hajszálra ugyanúgy heveskedik és üvöltve higgasztja magát, mint a fentebb búcsúztatott Jerry Stiller figurája, Frank Costanza: "Serenity now!" És persze a személyes kedvenc jelenetem és benne az elhíresült bemondások is készen kínálkoznának arra, hogy a ráismerő jellegű összenevetések alapjául szolgáljanak. Ez pedig nem más, mint a pónis jelenet, illetve jelenetsor a második évad egyik epizódjából. Ebben egy kényszeredett hangulatú rokoni összejövetelen a főszereplő, Jerry és barátja, az azóta is töretlenül sikeres pályafutású Julia Louis-Dreyfus unalmukban arról beszélgetnek a vacsoraasztalnál, hogy utálják azokat, akiknek pónijuk volt gyermekkorukban. És ekkor az asztalfőn helyet foglaló idős Manya, akit egyébként a magyar származású Halmos Rózsika alakít, fölháborodottan megszólal: "I had a pony". Lengyelországban mindenkinek volt pónija. A sértődés kimagyarázhatatlan, Jerry pedig mindhiába próbál rámutatni az ellentmondásra: "Who leaves a country packed with ponies to come to a non-pony country?"

Hát ezeket az idézeteket mind nem érdemes itthon beszélgetésben vagy cikkben elsütni.

Tanulság? Nincsen. Ahogyan ezúttal ölelés sincs.

169

MINTHA, DE MÉGSEM A Revizor Dekameronja - 65-66. nap 2020.05.17.

Miért hisszük, hogy a karantén fogság? Nem az. Szabadon olvasunk mások fogságáról. A Snagovi emlékkönyvet például. MERÉNYI ÁGNES NAPLÓJA. Nőttön-nő a könyvkupac az ember íróasztalán, ágya mellett. Húzza-halasztja az olvasni- és megírnivalókat. Majd karácsonykor. Majd a hosszú hétvégén. Majd nyáron. Aztán a nyaraláskor valóban ledolgoz a kupacból hármat-négyet, büszke friss tájékozottságára a magyar és külföldi irodalomban, kérkedik is vele egészen addig, míg friss tájékozottsága elavul, a kupac pedig ismét növekedésnek indul. Ám egy szép napon kitör a járvány, az ember magára csukja az ajtót, és akkor végre… felrémlik a könyv, ami sok másik művel együtt (Dekameron, hogy mást ne mondjak, A pestis, Fogságom naplója, stb.) valahogy illik az alkalomhoz. Más tisztességesen rendbe rakja a spájzot, kipucolja a konyhaszekrényeket, megvarrja a kiszakadt nadrágokat, de a recenzens is eleget tesz régi adósságának. Előveszi végre Vásárhelyi Mária Valahogy megvagyunk című könyvét, ami a későbbi Nagy Imre-per vádlottainak és családtagjainak kétéves snagovi fogságáról szól. Illik tehát az alkalomhoz. Itt azonban álljunk is meg. A sajtóban (írott és elektronikus, minőségi és bulvár) folyvást beleütközünk a „karantén”, a „járvány”, a „betegség”, tágabb értelemben a „fogság”, még tágabban a „háborús helyzet” fogalmainak, jelentésmezőinek összemosásába. A sajtónyelv kivált élen jár ebben, bár nem hibáztatható, hiszen a politikusok előszeretettel dobálóznak háborús metaforákkal hétköznapi helyzetekben is, és a sajtó idézi, kommentálja, elemzi e megnyilvánulásokat.

Az

analógiák

hatnak

problémamegoldásban,

a az

gondolkodásunkra, új

helyzetek

az

analogikus

felismerésében,

gondolkodás

nem

csoda,

segít hogy

a az

átlagember/olvasó/beszélő úgy érzi, jó fogódzókra, hasonlatokra talált a rendkívüli helyzetben.

Pedig nem kell túl elmélyült gondolkodás, nem kellenek háborús tapasztalatok ahhoz, hogy rájöjjünk, a járvány által ránk kényszerített bezártság nem fogság, nem ostrom, nem háború. Ülünk a fűtött lakásban, folyik a víz a csapból, ég a villany, működik a gáztűzhely, a boltok teli vannak ennivalóval, a pince nem óvóhely, még tűzifáért se kell lemenni oda. Otthonról dolgozunk, rádióból, tévéből, a netről tájékozódunk, véleményünket megosztjuk és kicseréljük másokkal a közösségi oldalakon, nem, nem az Emberszag és nem Heltai Négy fal közöttjének világában élünk.

170

A helyzetek felszínes hasonlósága arra azonban jó, hogy figyelmesen olvassunk.

A Valahogy megvagyunk szövegeivel találkozhattunk

már

afféle

modern

folytatásos regényként a Facebookon, amikor Vásárhelyi Mária, az 1956-os forradalom 60. évfordulójának évében a hivatalos

állami

ünnep

narratíváját

elutasítva részletekben tette közzé saját emlékezését. Ez a kifejezés is pontosításra szorul: a szerző a snagovi (és pitești és călimănești) fogság kezdetén három, a végén öt éves volt, emlékei egy kisgyerek emlékei, azok is nyilván szórványosak. A kötet tehát kollektív emlékirat, amelyben saját emlékek keverednek a szintén gyerek kortársakéval (ifj. Rajk László, Szilágyi Júlia, a szerző testvérei Vásárhelyi Júlia és Vásárhelyi István, stb.), a szülőkéivel és a szülők sorstársaiéval (Vásárhelyi Miklós, Pór Edit, Donáth Ferenc, Bozóky Éva, Újhelyi Szilárd, Lukács György, Szántó Zoltán, Rajk Júlia, stb.). Az emlékezet rétegei közül nem vagy nehezen azonosíthatók azok, amelyek valóságos emlékek, a legtöbb nyilván a sokszori elmesélés hatására saját emlékké vált. Az emlékezet rekonstrukciójának fontos, bár szórványos és cenzúrázott darabjai azok a levelek, amelyek a foglyok romániai fogva tartásuk idején itthon maradt családtagjaikkal válthattak, illetve azok, amelyeket a fogság második, igazán drámai időszakában, a férfiak, férjek, apák elhurcolása után a gyerekekkel hátramaradott, mit sem sejtő asszonyok küldhettek haza és kaphattak otthonról.

A rétegeket árnyalják a Snagovban, Piteștiben és Călimăneștiben a foglyokat őrző és kiszolgáló személyzet (titkosszolgálati munkatársak) jelentéseinek részletei, életútinterjúk passzusai, a Nagy Imre-per vádlottainak kihallgatási jegyzőkönyvrészletei. A mozaikos emlékezetkép megvilágító erejű elemei a Román Információs Hivatal Levéltárának és a Magyar Országos 171

Levéltár irataiból válogatott szemelvények, amelyek az amúgy mindvégig szorosan összetartó csoporttól magát távol tartó két pár, Szántó Zoltán, Vas Zoltán és feleségeik folyamodványait tartalmazza. Ezekben különleges bánásmódot kérnek a maguk számára, természetesen beígérve az árulást, és a jövőbeni együttműködést az új kormánnyal.

Vásárhelyi Mária visszaemlékezése igazi alulnézete a történelemnek. A fogság mindennapjait idézi fel, az egyformaságban pergő napokat, amelyeket a gyerekek számára – eleinte talán – nem tett annyira kínzóvá a jövőtől való szorongás. Legfőbb tevékenységük a játék, a bandázás volt, csak később tagolta az iskoláskorúak napjait a szülők által kötelezővé tett tanulás, ahol a tanórákat is természetesen maguk az anyák tartották. Bámulatra méltó a fogva tartott nők összefogása és kitartása mindvégig, pedig sorsukat nem egyszer súlyos személyes konfliktusok is nehezítették; ám akkor sem engedhették meg maguknak az összeomlást, amikor férjeik kivégzését (illetve Losonczy Géza korábbi halálát) és a többiek hosszú börtönbüntetését bő két hónappal az ítélet kihirdetése és végrehajtása után tudatták velük cseppet sem kíméletes módon. Ez után fontos túszokból érdektelen túszok lettek, akik csak terhet jelentettek a román állam számára, s hosszabb-rövidebb bürokratikus procedúrák után hazatérhettek, bár természetesen a hazatérés életük újabb alávetett korszakát nyitotta meg.

Vásárhelyi Mária és kortársai az emlékezők második generációja. A történelmi események „valódi” tanúi és résztvevői 1988-ban beszámoltak már a romániai fogságról és az utána következő

évtizedekről Ember

Judit kamerája

előtt

a Menedékjog című

dokumentumfilmben. A rendszerváltás mindent (vagy sok mindent) felfedő lázában egy ország nézte lenyűgözve a hat részes tanúságtételt. 32 év múltán a Valahogy megvagyunk című kötet ismét sorrendbe rakja a korabeli élményeket, és beteljesíti feladatát: újra elmeséli, s ezáltal megóvja a feledéstől azt a történelmi epizódot, amelyet idővel óriásplakáttá és műanyagkardos kalandfilmmé alakítanak a lassanként átírt történelemkönyvek, és újraszínezett hőseposzok.

172

KÉT GÁLAEST A NEMZETI SZÍNHÁZBAN A Revizor Dekameronja – 67-68. nap 2020.05.19.

Véletlenül tudom, hogy hol voltam 2005. június 6-án hétfő este. A Nemzeti Színházban ültem egy jótékony célú gálaesten. A címe: A Beregszászi Magyar Színházért. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA. Ma pedig 2020. május 18-a van – és egyelőre vége a karanténnak. Ezzel együtt – mintegy értelemszerűen – a Revizor Dekameronjának is. Jó mulatság volt – ha nálunk éppen nem is „férfimunka”, hiszen a sorozat írói közt kétharmadunk volt nekünk, nőknek. Hűséges olvasóink – szép számmal voltatok, ezúton is köszönjük – láthatták, hogy ki-ki megtalálta a saját hangnemét, témáit, és persze a közönségét is. Ezen a finom tapasztalaton felbuzdulva továbbra sem szeretnénk lemondani a szubjektívebb, hétköznapibb és ad hoc-jellegű írásokról, de nem rójuk magunkra kötelező penzumként. Látni fogjátok, amikor felbukkan az oldalunkon...

De röpüljünk csak vissza tizenöt évet! Szóval volt ez a

gálaest,

alapított

amely

a Vidnyánszky

beregszászi

színház

Attila által épületének

létrehozáséért született. Maga a társulat akkor már tizenkét éve létezett, és mivel rendszeres vendégek voltak itthon – például Zsámbékon –, ismerte is őket a hazai színházi közvélemény. De az otthoni működésük körülményei igencsak mostohák voltak: kezdetben egy – szomorú, bár érthető okokból használaton kívüli, feleslegessé vált – zsinagógában, majd egy volt szállodában tartották előadásaikat.

Böjte

József,

társadalmi

ismert

aktivista

filmes ötlete

szakember volt,

hogy

és a

magyarországi kollégák és színházak gyűjtsenek pénzt a beregszásziaknak, és alapítványával, a Független

Magyar

Művészeti

Alapítvánnyal

a

gyűjtés élére állt. Mivel a Nemzeti Színház mostani honlapján a beregszászi színház 173

történetéről szóló terjedelmes írásból ez a példaértékű akció valahogy kifelejtődött, „for the record” érdemes fölidézni néhány részletet. Az akció élén álló nevek: Bodor Pál, a kuratórium elnöke, Böjte József, Jancsó Miklós és Törőcsik Mari.

Számos színház vendégjátékra hívta Vidnyánszky társulatát, és nekik adta a bevételt; mások mellett például az Új Színház (nem ez a mostani!), a Nemzeti Színház (nem ez a mostani!), az Örkény Színház, a Bárka Színház (mert még volt), a Radnóti, a Pesti Magyar, a József Attila, a vidékiek közül Eger, Tatabánya, Nyíregyháza, Kecskemét, Pécs, Budaörs. Mások – vagy ugyanők – egy saját előadásuk bevételét ajánlották föl; a Víg például egy Padlást, a Krétakör, az Operett, a Madách, az Erkel, az Örkény, a Pesti Magyar, az Új Színház, Miskolc egy-egy előadást. A Budapest Klezmer Band koncertet. Gegessy polgármester pedig a Ferencváros nevében egymilliót adott, Eger polgármestere úgyszintén. És hát voltak még sokan mások, cégek, magánszemélyek.

Nem gyűlt össze annyi pénz, amennyi kellett volna egy új épülethez, de a hiányzó összeget a megfelelő széljárás beköszöntével állta a magyar állam, ahogy azóta a fenntartását is. Ezzel nincs is semmi baj. Ezzel.

Szóval ott ültem a Nemzetiben a gálaesten, amelyen sok-sok neves művész föllépett, operisták, prózisták, de igazán élénken egy fantasztikus bavúrszámra emlékszem: Szakcsi Lakatos Béla, Jávori Fegya, Darvas Ferenc és Selmeczi György „nyolckezesére”. Nem tudom, hány percesre szánták a szervezők ezt a számot, de hát elszabadult a... az örömzene. Mintha sajtharang borult volna a négy zongoristára, elfeledkeztek mindenről, a közönségről legkivált, és csak egymásra figyeltek, összekacsintottak, összemosolyogtak, és muzsikáltak rendületlenül.

Pedig hát előtte a Babosék jazz-sessionje sem volt piskóta... Meg az sem, amiért az egész létrejött, amiért valóban megmozdult a szakma: ez volt talán az utolsó alkalom, amikor úgy hallatta a hangját, hogy nem volt benne politika.

Mert amikor újra megmozdult, akkor már 2011 volt, az újszínházi einstand, amikor is ki lett mondva, hogy „a szélsőjobbnak is jár egy színház”. (Nagy kár, hogy ezt maga a szélsőjobb nem így gondolta, pontosabban nem reflektált a neki juttatott nagyvonalú ajándéknak.) Ez nagy mocsokság volt, erre is emlékeznünk kell, mert más fegyverünk már nincsen: megőrizni a történeteket az utókornak.

174

Aztán ismét csak a Nemzeti Színházban voltam egy másik gálaesten, 2013. június 30án, Alföldi Róbert igazgatói kinevezésének legutolsó napján. Fölemelő, elegáns és szép búcsú volt; sok felejthetetlen pillanattal. Most hirtelen Bodor Johanna tánca jut eszembe, meg Csákányi Eszter, ahogy a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot énekli. Meg ahogy a társulat – és vele a színház – eltűnt a süllyesztőben...

Jut eszembe: ennek a gálaestnek is Böjte József volt az egyik – ha nem a fő – szervezője. Nahát, milyen érdekes konstellációk vannak... És hogy összeérnek a szálak, ugye.

Hatvannyolc napon át meséltük a mi dekameronunkat. Ami a történeteinket illeti, abból futotta volna legalább még egyszer ennyire, de azért jó, hogy ennek a karanténnak most vége van.

A színháznyitásra egy csöppet még várni kell, de ha nyílik, akár a pitypang – mi megírjuk.

175