The sunflower

The Sunflower - Simon Wiesenthal - olvasása után A könyv egy kérdéssel zárul, ahol az író rákérdez az olvasóra, hogy ő hogy tett volna a helyébe. Ez a „hely” amiről a „Sunflower” szól az több irányból is megközelíthető , de semmiképpen nem válaszolható meg - véleményem szerint - csak annak aki aki átélte azt a valóságos élethelyzetet amiről az író beszámol. Megtörténhet, hogy hasonló élethelyzetben szerezhettünk megközelítően hasonló tapasztalatot, mint amiről a Sunflower lapjai beszámolnak. Arra is alapozhatunk, hogy az emapatikus képességünk és képzelő-erőnk lehetőséget adhat a szerző kérdését megválaszolni, illetve tovább gondolni , elemezni a felvetett dillemmáját az élet és halál valamint a megbocsátás kérdéseiről. A könyv olvasása után sok érzés kéri a helyet az érző emberi lelkünkben és ezen érzések ha sokszor ellent is mondannak egymásnak ott vannak egyszerre, ambivalensen vagy egymásnak nekifeszülve. Lenyűgözően szomorúak , ijesztőek a történetek amelyekről beszámol a konxentrációs tábort túlélő ember. Végül ezeket a történeteket azért lehetett leírni, mert túlélte a főszereplő azokat a szörnyűségeket, a tartótisztek hóbortjait, a munkaszolgálatot, a valamikori iskolájának a rektori irodájában a haldolkó ss tiszttel való találkozását, beszélgetéseit a fogolytársaival és azt a módot ahogy viszonyultak abban a helyzetben az emberhez és a saját életükhöz.

Már a bevezető oldalakon felkelti a figyelmet az az emberkép amiről Josek mesél társainak egy teretmtés-történet legendája szerint. A földre üzőtt, majd a menyben visszafogadott Igazság angyala visszaviszi a könnyével átitatott rögöt amiből Isten megteremti az embert. Majd az „elhagyott az Isten ? „ - kérdésre a fogolytáborban álmosan csak ennyit mond az eladalvás előtt a meggyötört ember: „ Hagyd hogy aludjak és amikor vissza jön akkor majd szólj.” Az ember és Isten-kép kérdésére többször is visszatér a szerző. „ Delosch” részeges-, vagy „Rokita’” a zenekedvelő tartótiszt majd a halálra ítélt tömeget közömbösen szemlélő város lakói - mind mind a szerző közvetlen vagy közvetett emberkép tartozékai. A napraforgó virágjának a hasonlata is a ennek emberképnek a része, hiszen az az ember aki megérdemli hogy sírján virág legyen ahol a lepkék viszik az „üzenetet” egyik sírhatról a másikra az valahol más mint az aki ezt szemlélve és elbűvöli a látnyvány irigy lesz a már meghaltakra, hogy számukra jutott sírhant és virág. Lemberg városában épp abban az épületben mennek takarítani, ahol a szerző maga iskolába járt. A múlt emlékek képeiben és a fogolytábor jelenének a képeiben is megjelennek azok az emberek, akik tisztességgel vagy gyűlölettel viszonyultak az „alacsonyabb rendű emberi lények” megbélyegzéssel nevezett zsidókhoz, akiket a tábor idején „askaris”-nak neveznek a feketebőrű , szintén alacsonyabb rendűnek „besorolt” afrikai katonák hasonlatára. A „zsidók nélküli nap” iskolájában azonban mégis volt tisztességes ember akire tisztelettel emlékszik a szerző .

A helyzet - amire rákérdez a szerző a könyve utolsó mondatában - azzal is különleges, hogy ennek az emberséges rektornak a valamikori irodájában berendezett betegyágyon fekszik az a fiatal náci tiszt, aki halálán van és bocsánatát kéri az elítélt zsidónak mindazokért a szönyűségekért amelyeket elkövetett a háborúban ártatlan emberek ellen.

A szörnyűséges történeteket hallgatja aki maga is nehéz helyzetben van, hisz a haláltáborban lakik, miközben épp munkaszolgálatara hozzák a valamikori iskolájába ahol egy olyan ember kéri a bocsánatát akikről eszébe jutnak meghalt hozzátartozói ( közel kilencven) és akiről eszébe jut az az embertelen rendszer ami miatt most ő is az

elítéltek között van és számára sem biztos a holnapi nap, mert nap mint nap szembe találkozik a halállal és nem tudni mikor kerülhet rá is sor, ha legyengül és nem tud már többet dolgozni akkor számára is biztos a halál ( és még napraforgó sem lesz a sírhantján).

A fogolytáborba visszatérve épp az Igazság angyala könnyével átitatott rögből teremtett ember mondáját elmondó Josek állpítja meg, hogy milyen szörnyű bűnt venne magára ha a sok ember szenvedésének a bocsánatát adta volna a Wiesenthal a haldolkó tisztnek , merthát miképpen bocsátaná meg mások szenvedéseit éppen ő ? Beszédes a történetenek az a része is amint Wiesenthal nem foggadja el azokat a személyes tárgyakat amit a haldokló neki hagyta halálos ágyán. Bolek a teológiát is végzett elítélt társa állapítja meg hogy a sok kérdés amit felvet ebben a történetben igen leteheli és úgy látja, hogy a tutdatallattija nem érezte jól magát abban a magatartásban amit tanúsított az ss tiszt halálos ágya mellett, ugyanakkor azt is kiemeli, hogy a halálán levő tisztnek már nem maradt más lehetősége minthogy bevallja a bűnét, de jóvátevésre már nem maradt ideje.

Ebből a szempontból pedig a halálán levő embertől megtagadni a bocsánatot szinten egy olyan gondolat amire gondolnia kellett volna Wiesenthalnak.

Szabadulása után a szerző találkozik éppen annak az ss tisznek az édesanyjával akinek a halálos ágyán ott volt. Az édesanya ekkor már özvegy is és a beszélgetésükben nem „árulta” el a fiát az édesanyjának , nem említette, hogy mennyi szörnyű gyilkolásnak a részese volt a fia, hogy az édsanya maradjon meg a „jó fiú” képzetével. E helyett éppen úgy hallgatott mint amikor a fiatal ss tiszt halálos ágya mellett volt. „ Több féle csend létezik. Valóban kifejezőbbek lehetnek mint a szavak és többféle képpen lehet értelmezni. Az én hallgatásom az ss tiszt halálos ágyán rossz vagy jó csend volt? Ez egy mély morális kérdés ami megpróbálja az fejezet olvasójának az elméjét is, mint ahogy megpróbálta az én szívem és elmém is .” - állapítja meg a szerző, majd megállapítja , hogy a „bocsánat egy akarati tevékenység, és erre csupán a szenvedő felhatalmazott, hogy meghozza ezt a döntést.”

A szerző által felvetett kérdést ha a kontextuális lelkigondozás alapján igyekszünk megválaszolni akkor a nem tudás és a bizalom szemszögéből közelítünk a kérdéshez. A tények dimenzióját ismerjük amire a szerző benylátást nyújt. A tények pszichológiai feldolgozásának a részleteibe is betekintést nyújt, viszont épp ez ahol segítséget kér, hiszen épp ezért is kérdezhet. A tranzakciók dimenziójának is vannak ismert részletei, de nem ismerjük kimerítően azokat a történeteket, akik túlélték a haláltáborokat és ők találálkoztak-e azokkal az elkövetőkkel akik bocsánatot várnak és készek a jóvátételre, viszont az is kérdés, hogy a kiontott életekért milyen jóvátétel adható ... tehát sok ismeretlen kérdés vetődik fel a harmadik dimenzióban, hiszen e dillema szerint nemcsak két ember találkozásáról van szó, mert e találkozásban sok ember története belevonódik.

A negyedik dimenzió felől ezek után feltehető a kérdés: mit adott az ss tiszt a fogolynak, milyen lehetősége volt elfogadni azt amit adott neki és mit adhatott volna viszont a halálán levő tisztnek, milyen lehetősége lett volna adni és milyen lehetősége lett volna a tisznek elfogadni amit nyjthatott volna számára a fogoly ? Az látszólag nem kérdés, hogy kinek lett volna szüksége a megbocsátásra, de mégis kérdés, hogy az elítélt folgolynak mennyire lett volna szüksége a megbocsátásra, mert ha ezt a kérdést feltette akkor lehet kapcsolódási pont az ő irányába is a megbocsátási szükségletek felől. A kontextuális lelkigondozás a megbocsátás fogalma helyet az „exonoracio” fogalmat használja, vagyis

a felmentést. A megbocsátást, bár fontosnak tartja, de a lelkigondozói szemléletében a felmentésre több lehetőséget és reménységet lát mint arra a titokra amit megbocsátásnak neveznünk. Végül a kontextuális lelkigondozás szempontjából e történetet a találkozás és a párbeszéd megtörténte alapján szemléli és nagyra értékeli azt a csendet amit végül Wiesenthal üzent mind az ss tisztnek, mind az édesanyjának.

A nem tudás és bizalom reménysége felől a jövő generáció méltányos igazságossága érdekében tehet fel kérdéseket a kontextuális lelkigondozás akár a szerzőnek is , mint például: mit vettél volna el az édesanyától ha elmondtad volna amit a fiától hallottál, mit vettél volna el az ss tiszttől, ha megadod a bocsánatát ? mit adtál az ss tisztnek és az édesanyának azzal a csenddel amivel mind az áldozatok mind az elkövetők számára üzentél?

Valószínű ezek a kérdések is vezették Wiesenthalt oda, hogy szabadulása után létének egyik értelmét abban találta meg hogy az áldozatokat és a tetteseket szembesítse és létre jöjjön a párbeszéd és a találkozás. A megbocsátátás nemcsak adni tud, de elvenni is, hiszen aki megbocsát az hatalmat gyakorolhat az elkövető fölött. A mártír szerep uygtanakkor a kapcsolati lehetőségeket igen be is szűkítheti. Az elkövetőnek pedig szüksége van a jóvátételre, amit csak akkor tud megadni, ha lehetőséget kap erre.

E történetben már nemcsak ennek a két embernek a találkozásáról van szó, de ennél sokkal több ember találkozik kettejük történetében. E történet lehet akár jelképes üzenet is az idegengyűlölet ellen, ahol a csend megoszátásának a tudása többet jelent sokszor mint azok az üres szavak amelyekkel nem hidakat de hátakat építenek az emberek egymás közé.

Az „exonoracio” (felmentés) a párbeszéd és a találkozás lehetőségében, a rálátásban, megértésben, a lehetőség-adásban a jóvátételre, majd a megbocsátás folyamatának a szakaszaiban ajánlja fel azt a relacionális etikai kapcsolatot, ahol a változó egyensúlyban megmozdítható a kapcsolati mérleg abban a dinamikában ami a lét rendje alapján történik. Az exonoráció leveszi a bűn terhét az elkövető válláról, de ezt nem semmisíti meg. A fő kérdés - ami a válasz nem tudásával de bizalommal tehető fel - az, hogy mit tehet ezzel a teherrel az akinek van lehetősége ezt levenni és hogy tudja ezt úgy tenni, hogy az elkövetkező generáció lehetőséget nyerjen az érdemszerzésre, a konstruktív jogosultságra akár elkövetők akár áldozatok leszármazottjai legyenek. A tetteseket az áldozatok menthetik fel, az áldozatok a tetteseket elismerhetik létükben és fordítva. Ahol vannak a törések, ott vannak a segélyforrások.

Sándor Szilárd