A kevesen is hűségesen... Félmarék hamu szívünkben: lúgot és pogácsát főzni. Félmarék szív a hamuban: újjászeretni hitünkkel. Szivárvány-szürkület zsoltára hajlik ránk hajthatatlanul. Elviselhető szépség oltára, tárva-nyitva gazdátlanul! A hűs ég, kék lúgos tavában, hamu alatt hűségre találtam, szent szövetséggé szőve. Hitvány hatalmak húzatában, zöld és fehér hamvak őre, titkolja el szíved relytelmét, szavaid parazsa alatt! Ezért nem értelek meg én? Félmarék pogácsa morzsáját, hamuvá égette hitvány tüzem. Füstös szavam egyre üzen: egyre űzi, verssé fűzi lángját, mint elásott tálentumok hiányát. Elviselhető szépség illatától, morzsányi izzó parazsától, megdobban-e oltáros szíved ?
Akkor lennék csak ha kitaláltál… Léted, ha létünkből egyszer felmerülne, verssé simogatnánk végre bocsánatunk. Létünk, ha versedbe mégis lemerülne, bocsásd nekünk hiányod-adta bánatunk. Víz árnyékában lásd meg hullámzó arcom, És füstös szavaim rögös pörkölt fényét. Álmok szobrai küzdik bocsánatos harcom, Tüzes szárnyukra égetve bánatos békém. Csalások, csalódások száraz édenfájáról szakított gyümölcs édes-keserű mézét hiába kínálod, mint ég derűs békéjét, csupán azért lennénk én is ha kitalálnál, mint csillagtengerek táncos dallamát, mint tavaszi virágok harmatos hajnalát.