Issuu on Google+

A kevesen is hűségesen... Félmarék hamu szívünkben: lúgot és pogácsát főzni. Félmarék szív a hamuban: újjászeretni hitünkkel. Szivárvány-szürkület zsoltára hajlik ránk hajthatatlanul. Elviselhető szépség oltára, tárva-nyitva gazdátlanul! A hűs ég, kék lúgos tavában, hamu alatt hűségre találtam, szent szövetséggé szőve. Hitvány hatalmak húzatában, zöld és fehér hamvak őre, titkolja el szíved relytelmét, szavaid parazsa alatt! Ezért nem értelek meg én? Félmarék pogácsa morzsáját, hamuvá égette hitvány tüzem. Füstös szavam egyre üzen: egyre űzi, verssé fűzi lángját, mint elásott tálentumok hiányát. Elviselhető szépség illatától, morzsányi izzó parazsától, megdobban-e oltáros szíved ?

Akkor lennék csak ha kitaláltál… Léted, ha létünkből egyszer felmerülne, verssé simogatnánk végre bocsánatunk. Létünk, ha versedbe mégis lemerülne, bocsásd nekünk hiányod-adta bánatunk. Víz árnyékában lásd meg hullámzó arcom, És füstös szavaim rögös pörkölt fényét. Álmok szobrai küzdik bocsánatos harcom, Tüzes szárnyukra égetve bánatos békém. Csalások, csalódások száraz édenfájáról szakított gyümölcs édes-keserű mézét hiába kínálod, mint ég derűs békéjét, csupán azért lennénk én is ha kitalálnál, mint csillagtengerek táncos dallamát, mint tavaszi virágok harmatos hajnalát.


Kiss Károly néhai nyugalmazott unitárius lelkésztől való búcsúszavak Karcsi bácsi – tudjuk, hogy ez ez élet vége: fagyos föld-rögök, havas sírhant-koszorú. Tudta Ön is, sok-sok szolgálat alkalmával. De azért mégis – földrögös lelki-zakatával alázuhanó koporsója után, oly élet-szomorú lett minden mi elmaradt – e tudás ellenére. Elmaradt , a szavak szívdobogásán felnőtt hit, elmaradt, mi ezután emberi létet megistenít elmaradt, mi lelket s szívbéli szót megízesít. Elmaradt egy korszak halála után: a felnőtt hit. Minden mi ott maradt a sírban: itt van bennünk. Legyen meg nekünk mindennapi lelki kenyerünk Pihenése legyen csendes az üdvösség békéjében El nem múló csendes szeretet áldott reményében

n.dr. Szabó Árpád virrasztása áldása e még visszhangzik a csendben s nekünk nagyobb e csend mint a zaj könnyeink hullatjuk néma lélekkel reménység sóhaján fennakad a jaj

Dr. Kisgyörgy Árpád virrasztása Ki gyújt lángot a kelyehben - ha vacog a fény,


Ki őrzi tenyerében e lángot, ha mégis elalél, Ki gyűjt tüzet égő szavak erdélyi asztalán, Csillag-tagadó poros ébredések hajnalán ? Emléke nem por és nem hamu: élő lángban Lobogni fog gyógyítón e beteg világban.

Néhai Kolcsár Sándor esperes virrasztása Elfújta lángját a gyász gyertyája. Kinyitja lelkét sok ezer csillag. Az öröklét hitét ránk testálta. Csend szitálja a tegnapok porát, s a mozdulatlanságok záporát. Megpihent a tisztaszavú ember. Fohászaink megtartó mezsgyéjén, Vasárnapok és hétköznapok éjén, Csillagok tükrében ragyog a tenger!

Vigasz Adorjáni Árpád templomépítő gondok emlékére Szavak helyett virágszirom beszél, – néma kézfogás szívet simogat – Szélbe sírja fohászát az esti fény, Könnyekben fürdik a hajnali fény.


Meghalt az ember és meghalt a hang. – eltűnik, kit a mély magához hívogat – Szaggat a szív és szaggat a harang, A koporsóban nincs semmiféle rang. Itt maradt a család, itt maradt a magány. – emlékek szirmai fedik be sírodat – Ellobbant gyertyaszál fehér viaszán, Megremeg a lélek a hitnek vigaszán. Esti és hajnali fények fáradt füstjéből, – magaddal vitted féltve őrzött tikodat – Virágszirmok mellett szőlőnek fürtjéből, Kehelynek mélyéből, kenyérnek ízéből. Néma kézfogás szívet simogat, Eltűnik, kit a mély magához hívogat. Emlékek szirmai fedik be sírodat. Magaddal vitted féltve őrzött titkodat. Itt maradt a templom, itt maradt a kehely Szülőföldnyi otthon: léleknek menhely. Itt maradt a kenyér, itt maradt a harang, Kezed nyoma, minden – itt megmaradt. Itt maradtunk mi is – Isten áldottjait Őrállóként azon mi még megmaradt, Újabb álmok és titkok vádlottjai Mellett sasszárnyakon lelked ragad. Kérdés, adventi gyertyafénynél Tenyeremre sírja hideg bocsánatát, lassan lángolón világítva fogy. Hideg viaszán a forró lángolásnak, kormos kanócát gyászolja a csonk. Lassan elfogy a gyertyafényes árny, mert villogóbb az éneklő villanykörte, Már semmit sem üzen a lélek-vágy, szárnyalni is tudó hitre-szomjas csöndje ? Viaszos csönd, viaszos könnycseppjén fellazul tenyeremben sorsomnak ránca. Közel hajol hozzám e lángocska tánca, S arcomba fújja kék üzenetét. A harmadik adventi gyertyafényre várva


Homokszemű hold hajnala virrad ma. Sivatagban a sár a legnagyobb öröm. Lelkem mélyén a jó remény pirkadna, Ha szempillám alatt össze nem töröm. Nyelvemre s arcomra adventi sár tapad, Itt simul érdes tenyeremben és itt marad. Szoborrá feszült gondolat kihűlt rőzséjén, Zöld koszorú világít gyetyafények éjén. Homokszemű advent, sáros gyertyaláng! Bár összeomolhatott benned egy világ , – Nyelvedre és arcodra rákent gondolattal – Tenyeredből pirkad föl szép karácsonyod. Nem homokszemű hold őrzi a lábnyomod, Adventi fohászt felszívó verses sóhajjal.

A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány Hozzád beszélek most fájó szavak hamis sáfára: Miért ejtesz árnyat a csend templomos falára?! Égő szemű arcodra hiába fest fényt a korom, én azért e világot benned úgyis lerombolom! Hiába kéred béred a húsz kórus búzából, Mi marad számodra az ég fölötti hazából? Hova rejted majd jajgató szívdobogásod, Hova rejted könnyes lélek-morajlásod? Mondd – milyen az a gazda, ki hallgat a vádra, S engem meg sem hallgat – s máris elbocsátna? Minthogy gazdám lyukas garassát vigyázzam, Jobb nekem, ha elbujdosnom a világban! Gazdám ott is aratni szeretne, hol nem vet soha s a gondviselés hozza még sosem lett mostoha! Miért fáj hát neki ha elveszem a jogos jussom?! Ha elbocsát – hát munkámért nekem is jusson! Eltékozolt hittel, szétmorzsolt reménnyel megyünk. Tenyerünkben megremeg mustármagnyi hegyünk. Megmozdítottuk a sziklát, az Ige tengerbe ugrott, Hamis gazdák és sáfárok közt szívünkbe úszott. Mondd – evangélium nélkül milyen lenne az ég,


amikor felhők jóságából is villámok tüze kél? Ha mi lennénk a hamis sáfárok s a tékozló gazda Munkánk után mondd – hátra mi maradna? Három perces hálaadás Köszönöm Istenem a szüleim és hogy élnek és azt hogy még mindig munkájuk temérdek. Köszönöm Istenem az én szerető családom és hogy mindannyiukat minden nap látom. Köszönöm Istenem elhunyt kedves szeretteim adj nekik nyugalmat az örökélet földjein s egein. Köszönöm Istenem a jó barátaim és a verseket a zenét, az éneket , az Óceánt és a tengereket. Köszönöm a levegőt, a tüzet és a termő földet köszöm a hitet, a szeretetet és az örök zöldet. Köszönöm Neked, óh Isten, köszönöm Neked, Mindent mindenben, a megtartó szerelmet. Köszönöm a verset és köszönöm e pohár bort, Köszönöm a gyertyalángot és köszönöm a port.

Amit megtalálsz Ha tenyeredben csönd lapul hiába veszel bármit alapul, mert süket ez a hallgatás, és nincsen helyben maradás. Ha megtaláltad, ami elveszett, jó remény szeli meg a kenyered, tenyeredben az őszi aratás, szívedben békés maradás. Amit megtalálsz, szívedhez szorítsd, szavakból a csendet ki ne borítsd, tenyeredben őrizd szép tavaszod, ne tépjed szét pirkadó hajnalod!


Dal a színbort adó szőlőről

E köves dombon tövises termőföld keserű szulákja vakítaná a jövőt. Amúgy sem teremhet majd szőlőt, csupán ha hallanád, mint szólít ősöd. Tövisszirom éled ébredő szívedben, elringatja a jót jövőt őrző hitedben. Tisztátalan ajkadhoz szavak sietnek, szeráfok parazsán csendben sistereg az el nem mondható , le nem írható szó. Dalt penget a szél a színbort adó szőlőről, az ismét újratermő szőlő-gyökértőről. Tisztítsd hát e dombot, gyűjtsd a köveket, indulj hát munkába , derekad övezd fel! Láss és halld meg a szót, a biztatót, a jót!

Amit megtalálsz Ha tenyeredben csönd lapul hiába veszel bármit alapul, mert süket ez a hallgatás, és nincsen helyben maradás. Ha megtaláltad, ami elveszett, jó remény szeli meg a kenyered, tenyeredben az őszi aratás, szívedben a csend őre kalapál.


Amit megtalálsz, szívedhez szorítsd, szavakból a csendet ki ne borítsd, tenyeredben őrizd szép tavaszod, ne tépjed szét pirkadó hajnalod! Végül kisimul minden ránc Végül kisimul minden ráncod, jobb ha inkább figyelsz a jóra. Könnyeid sirasd a folyóba, vagy gyantázd hegedűvonóra, míg mosolyt lejt táncod. Ne sértődj meg – maradj csendben, nézd, mint szárad a széna melegben, hallgasd néha a madarak énekét, simogasd meg a rozsdásodó ekét. Engedd, az ég harmatja arcodra essen. Eltűnik majd csillagod az égről talán elfeledkezel te is a szépről: tenyeredbe zárt fohásszal dadogsz. Elfogysz te is, mint gyertyaszál: gyenge lángod füstje ide-oda száll. Istenünk… szavakban el nem mondható imádságos dadogás lelkünk mélyén felsóhajtó néma zokogás visszhanggá jajdulunk, döbbenet borul ránk de nehéz most – látod – imádkozni Hozzád! Hogy beszélni tudjunk – add nekünk a hangod, töltsd be beteg szívünket szaggató harangod gyógyító reménységével, hogy életünk egén hitre ébredjünk fájdalmaink reggelén. Már túl sokat beszéltünk Isten, hisz látod a szürke felhőinken elveszejtő világok fényét elnyeli maghozó termőföldünk, Talán ezért remegünk, s virrasztón őrködünk azok fölött, kik hozzánk tartoztak valaha szeresd koporsójuk mellett szeretteit a bajban. Jézus-váró vallomás Jeges kővé fagyott bocsánat a számban. Talán jobb lenne némán s bölcsen hallgatni,


de e decemberi huzatos tépelődő hiányban mégis, mint megtagadott kell nekem vallani. Beszélni oly nehéz. E kőkemény vallomásról nektek darál ínyem és fogam. A szavak langyossá rágott jégcsapok fájdalmáról, sziszeg a kígyó és gurguláz a galamb. Vallom nektek, kedves drága barátaim: még őrzitek bennem szép árva álmaim, habár arcomra havazza könnyét a csend. Hiszek nektek. Arcomon tenyeretek. Sebeim kalásza termi kenyeretek, míg letisztul mindannyiunkban a rend. Ködös könnyek … mondd könnyes lesz-e szemünk ha hírek füstje megcsípi, vagy elfújja a ködös szél mások fájdalmát ? mondd imára kulcsoljuk-e kezünk ha lelkünk hírek ríkatják vagy közöny vakítja látásunk ? mondd maradt még annyi lélek bennünk hogy könnyezzünk mások gyötrelme miatt, arcunkat mossák-e könnyeink ? s könnyek után tudunk-e kevés jót tenni tudunk-e jót cselekedni ? vers egy börtönlelkészhez H.E.H. elrepült veled a gondolat s a baráti meddő lázadás ha megvakartad orrodat a zsebkendő már csak ráadás ördögarcú angyalok dalán elvirágzik a muskátli rügye a piros szirmok hajnalán oltalmat old a lélek bűne te sem tudhatod és én sem hogy hol repül a szó árnya szavak bilincsén félszeg üzenetre nőtt a szárnya a kérdező kacagó jajnak habarcsba kevert betűknek mézes cementjére raknak mondatokat elmázolt kezükre


( neved után nincs szöveg)

Kérlek olvasd el amiről írok kalapom alatt gondolat-sírok domborodnának, ha lehetne s rajta tarka tehénke legelne, de a fejemen el nem fér a rét: így szívembe a csend belefér. De jó lenne jónak maradni, finom csend-morzsákat adni. Békévé emésztett fájdalom húrjan zeng szomorú dalom. Az üres lap csendje öreg neved utan nincs szöveg

Illés ajándéka

Magával viszi a hebróni rekettyebokrot, a maréknyi lisztet, a falás olajat, a fekete hollót. Lángoló szekerén viszi a Kármel-hegyet, a sáros tócsákat, lángoló fellegeket, olajos korsó aljába rejtett imádságokat, a távol-látó szavakat, a megfejtett álmokat. Viszi a király tüzesmennyköves ötven emberét, itt hagyva elizeusokra, lobogó palástos lelkét. Baálpapokra visszafele mégcsak nem is tekint, pirítós hollókenyéren önmaga böjtölte ki e kínt. Szekere csak úgy pattog-csattog a felhõköveken, míg itt e Földön egy-egy szép lélek megremeg. Utazik a fáradt próféta magányos felhõk fölött, s száguldó szekerérõl lehullat egy-egy örömöt.


Hogyan segítsek …. sebeidbe vésett lüktetõ titkod néma csendben egyedül iszod, mint keserû pohár édes borát mintha arcodról kaparnál mohát hogyan segítsek ... mélyre ásott néma hallgatásod tükörképében önmagad látod, amint mohás arcodra esik a fény s szívedben újrakél a remény ? hogyan segítsek ... arcodra nõtt fájdalmad eltakarod könnyes szürkületben várva hajnalod takard el álmaiddal az éjszakát szíveddel hallgasd az éj szavát hogyan segítsek... titkod az õrzõd s te tovább örzöd hogyan szóljak hozzád ha lelkem feléd botorkál ... rám nincs is szükséged talán neked fontos e gyógyító magány deha mégis szükséged lenne rám bús napjaid után szemembe nézni tisztuló sebedbõl virág kelyhe vár arcodra fényt szórni s álmokat ígérni.


sóhajtásaim