Gareth Roberts: Shada (részlet)

Page 1


Gareth Roberts

Douglas Adams elveszett Ki vagy, Doki?-epiz贸djai alapj谩n


1. fejezet

Skagra ötéves korában eldöntötte, hogy Isten nem létezik. Erre a felfedezésre a legtöbb ember, aki csak létezik a világegyetemben, kétféleképpen szokott reagálni: megkönnyebbüléssel vagy kétségbeeséssel. Skagra volt az egyetlen, aki gondolkodóba esett tőle. Várjunk csak. Ez azt jelenti, hogy itt van egy betöltetlen állás. Most, sok évvel később, Skagra fülkéje kipárnázott belsejének támasztotta a fejét, az univerzum legfontosabb fejét, és hallgatta a körös-körül mindenünnen felhangzó, fájdalmas sikolyok szimfóniáját. Naponta két mosolyt engedélyezett magának, és most azt fontolgatta, hogy elhasználja az egyiket. Végtére is a mentális gyötrődés és izikai fájdalom szívet tépő hangjai a leghatározottabban jelezték, hogy a terve működik, és hogy a mai nap jó lesz, akár még kilences is lehet a tízes skálán. Ezek szerint később még több oka lehet a mosolygásra, kár lenne most elpazarolni egyet. Úgy döntött hát, hogy a biztonság kedvéért megspórolja. Ehelyett, miközben a sikolyok lassan rémült állati nyüszítéssé tompultak, amelybe csak időnként hasított bele a zavarodott félelem vonítása, Skagra kimászott a fülkéjéből, és megfordult, hogy szemügyre vegye keze munkáját. A fülkéje egy volt a hat közül (természetesen páros szám), amelyek a laboratórium közepén álló magas, szürke, hatszögletű kúp oldalaiba ágyazódtak be. A kúp tetején egy szürke gömb helyezkedett el. 15


Gareth Roberts

Néhány perce végignézte, amint az Agytröszt másik öt tagja nevetve és a rájuk jellemző, bosszantóan léha viccelődés közepette bemászik a maga fülkéjébe. Észre sem vették, hogy valamennyiük fülkéjének fejtámaszába csatlakozó terminálokat építettek be, leszámítva az övét, ahová nem szereltek be ilyen terminált. Mások vajon miért ilyen ostobák, tűnődött Skagra. Még ezek is, akik olyan okosak, alapjában véve hülyék. Amióta az eszét tudta, ezen töprengett pár másodpercenként újra meg újra. Ennek ellenére, hála neki – hála a tervnek, amelynek e mostani pillanat fontos része –, más emberek hamarosan nem jelentenek többé problémát. Az Agytröszt öt tagja üres tekintettel, időnként görcsösen megránduló végtagokkal, érthetetlenül makogva állt a fülkékben. Érdekes volt, hogy izikailag mind az öten túlélték a folyamatot. Most az elmevizsgálat következett. Skagra bevitt egy parancskódot a laboratórium falai mentén sorakozó műszerpanelek egyikébe. Egy futó, automatikus kézmozdulat volt az egész. Ha egy kisebb kaliberű, butább személy eszelte volna ki a tervet – nem mintha bárki más képes lett volna rá –, egy jókora piros fogantyút szerelt volna fel, hogy nagyobb legyen a hatás, amikor működésbe hozza a gömböt. Skagra gratulált magának, amiért nem ezt tette. A parancskód csipogó hangjára a gömb vibrálni kezdett. A belsejéből vékony, nem emberi hangok zagyva csacsogása hallatszott. A gondolkodás hangja. Rendetlenül, szervezetlenül, esetlegesen egymásba folyó, érthetetlen szavak. Skagra fölemelte az egyik kezét. A gömb programja nyomban reagált rá. Leválasztotta magát a kúp tetejéről, és egyenesen berepült Skagra tenyerébe. Jéghideg, fémes tapintású volt. 16


SHADA

Skagra ujjhegyei körbefogták a gömb felszínét. Elnézett a laboratórium túlsó felébe, ahol Daphne Caldera állt magába roskadva, bambán a semmibe bámulva, értelmetlen szavakat gügyögve, mint valami csecsemő. Caldera – a hatdimenziós hullámegyenletek szakértője. Skagra sohasem tudott időt szakítani arra, hogy az alapismereteken túl eljusson valameddig e sajátságos kutatási irányban. Az odáig világos, hogy zz = [c2]x4, ennyit mindenki tudott. De Caldera a hatdimenziós hullámegyenletek tanulmányozását egy merőben új távlatot nyitó területen kezdte el. „Mondhatjuk, hogy egy teljesen új dimenzióban!”, viccelődött előző nap, Skagrának pedig fel kellett áldoznia az egyik mosolyát, hogy úgy tűnjön, ő is a nyájhoz tartozik. Most, ujjhegyeit a gömbön tartva, egy komplex hatdimenziós hullámegyenlet-feladványra összpontosított: ∑ kisebb mint +Δ, ha δ állandó, tehát β+ΔΔ+≈ς amennyiben úgy jelenik meg, mint Zag BB Gog = ? A válasz rögtön beugrott: ((>>>x12! Hát persze! Most olyan nyilvánvalónak látszott. Minthogy nyilvánvaló is volt. A módszer bevált. De Skagra még egy ellenőrzést végre akart hajtani, még alaposabban meg akarta vizsgálni a gömbben rejlő lehetőségeket. A Calderáé melletti fülkében C. J. Akrotiri gunnyasztott, ujjai apró köröket írtak le a levegőben, tátva maradt szája nyáladzott. Akrotiri, a legendás neurogenetikus, akinek az idegsejtnyúlványok pályájának módosítása terén végzett kutatása vezetett el a Musham-kór gyógyításához. Skagra egy testhezálló tesztkérdést gondolt ki Ak rotirinek. 17


Gareth Roberts

Ekkor váratlanul és ellenállhatatlanul beugrott egy emlék: A tengerparton állok hónom alatt skimboarddal próbálok izmosnak és magabiztosnak tűnni de az ember nem tettethet önbizalmat sem izmos testet és ettől hülyén érzem magam és az jár a fejemben hogy miért gondoltam hogy ez jó ötlet és hirtelen ott terem Ő és olyan jól néz ki amilyen bénán én és azt kérdezi át akarok-e siklani a szigetre úgy érti-e hogy vele hát persze hogy úgy érti hogy vele és akkor mindketten fellépünk a deszkára úgy érzem teljesen kész vagyok ő átfogja a hátamat én meg elrugaszkodom és már siklunk is a víz fölött a bíborszínű éjszakai égbolt alatt ő a vállamra hajtja a fejét én meg arra gondolok vajon készakarva teszi-e ő pedig nem húzza vissza a fejét el sem hiszem és úgy siklok ki a szigetre mint még sohasem mint egy proi ő végigvágódik a homokon én ugrom hogy fölsegítsem ő meg nevet és lehúz magához és váratlanul csókolni kezd forog velem a világ ez nem történhet meg velem – és ekkor egy szempillantás alatt meglátom látom hogy az idegsejtnyúlvány kóros elváltozását egy luonrészecskének a A/5667 genomba való korai bevezetésével vissza lehet fordítani… Skagra összerázkódott. Várható volt, hogy a személyiség és a személyes tapasztalat egyes maradványai a visszakereséskor esetenként rossz irányba befolyásolják az adatokat. Növelnie kell a gömb szűrőkapacitását, hogy eféle, a tárgyhoz nem tartozó szentimentális hulladék többé ne kerülhessen az élet fontos dolgainak útjába. Elengedte a gömböt, amely a levegőben pattogva követte gazdáját a fő kommunikációs panel felé. Skagra egy újabb, mintegy mellékes mozdulattal aktiválta az előre megfogalmazott üzenetet, majd – nyomában a gömbbel – kisietett a laboratóriumból. 18


SHADA

A hangja végigvisszhangzott a helyiségben. – Egy előre felvett üzenetet hallotok. Az Alapítvány a Felsőfokú Tudományos Tanulmányokért szigorú vesztegzár alatt van. Ne közelítsetek, ismétlem, ne közelítsetek. Mindent az irányításunk alá vontunk. A folyamatosan ismétlődő üzenet minden frekvencián kikerült a világűrbe. De nem túl messzire. Skagra azt akarta, hogy az üzenet az elhaladó űrhajókat tartsa távol az Agytröszttől. A szókaranténnak tapasztalata szerint nagyon egyértelmű hatása volt a legtöbb lényre. Az olyasféle mondatokat, mint például „Mit gondol, kapitány, tudnánk segíteni azokon a szerencsétlen embereken?” átalakította ilyen és ehhez hasonló kijelentésekre: „Járvány! Vészhelyzet! Vészhelyzet! Kelletlenül és vonakodva és villámgyorsan tűnjünk el innen!” Az üzenet harsogva zengett az Agytröszt központi laboratóriumában. Azok meg, akiket az univerzum legnagyobb koponyáinak tartottak, magukba roskadva, motyogva üldögéltek a fülkéjükben, és egy szót sem értettek belőle. Skagra nyugodt léptekkel – ahogy mindig – végigment a laboratóriumból az űrkikötőig vezető folyosókon. Négy dokkot építettek az űrállomás törzsébe. Kivilágított táblák jelezték, hogy az 1-es, 2-es és 3-as dokkokban bent állnak a szabvány háromüléses űrrepülők, annyi üzemanyaggal feltöltve, amenynyivel eljuthatnak a galaktikus civilizáció külső övezetéig. Skagra, nyomában a gömbbel, nyugodt léptekkel elhaladt az 1-es, 2-es és 3-as dokk mellett, majd rányomta a tenyerét a szabad 4-es dokk zsiliptáblájára. A zsilip kinyílt a végtelen űrre. 19


Gareth Roberts

Skagra nyugodtan és magabiztosan kilépett a teljes és tökéletes semmibe. Immár úton volt.

20


2. fejezet

Chris Parsons úgy érezte, mintha az idő elmúlna felette, ugyanakkor ki is fogyna belőle. Arra nem volt ideje, hogy azon meditáljon, hogyan művelheti vele az idő egyszerre mindkettőt. Először is huszonhét éves volt. Huszonhét! Az évek múlásával feligyelt arra a szégyenletes hajlamára, hogy naponta nagyjából egy nappal válik idősebbé, és most, miközben e szokatlanul napfényes októberi szombat délutánon elbiciklizett otthonról a nem messze lévő St. Cedd’s College-ig, érezte, hogy egy újabb nap rakódik rá a már meglévőkre. Ahogy kerékpárján elhaladt mellettük, az ódon utcák és az egyetem még ódonabb, szürke bordás, osztott ablakú, magas kőépületei mintha gúnyosan néztek volna rá. Hány száz ijú ember járta ezeket az épületeket, hányan tanultak, diplomáztak, kutattak, publikáltak bennük? Mára mind elporladtak. Kilenc évvel ezelőtt hamvas képű gimnazistaként érkezett Cambridge-be, és úgy jutott el a izika diploma megszerzéséig, hogy különösebben oda sem kellett igyelnie. A izikát nagyon értette. Most egy hosszú és csak nagy ritkán izgalmas posztgraduális küzdelmet vívott a szigma részecskékkel. Előre meg tudta mondani bármely, tetszőlegesen kiválasztott szigma részecske kóros elváltozásának pontos arányát. De ma még Cambridge is – amit szeretett, bár már olyan magától értetődőnek vett, mint hogy a nap reggelenként felkel – mintha tovább erősítette vol21


Gareth Roberts

na benne a hanyatlás érzését. Gyakran feltette magának a kérdést, hogy maradt-e még valami felfedeznivaló a kutatási területén. Vagy bármely más kutatási területen. Számára a modern világ néha megismerhetetlenül futurisztikusnak tűnt. Videokazetta, digitális órák, beépített memóriájú számítógépek, különleges efektekkel ellátott ilmek, amelyek legalábbis Chrisszel elhitették, hogy egy ember képes repülni. Hová fejlődhetnek ennél tovább a dolgok? Elhaladt egy falka elsőéves mellett, akik mind egy szálig, iúk-lányok egyaránt, rövidre nyírt hajat és csőnadrágot viseltek. Hogy történhetett ez? Egyetemista korában Chris trapéz szárú farmert hordott, és hosszú volt a haja. Ma is a hosszú hajat kedvelte. A iatalsághoz tartozott: ahhoz a nemzedékhez, amely egyszer és mindenkorra tökéletesen meg fog változtatni mindent. Nem jöhet egy újabb generáció, még nem, addig nem, amíg több minden meg nem változik egyszer és mindenkorra és tökéletesen. Ez nem járja. Az ég szerelmére, alig pár hónap múlva már az 1980-as éveket írják. Az 1980-as évek napnál világosabban a távoli jövőben vannak, nincs joguk hozzá, hogy csak úgy elkezdődjenek, amíg ő nem készül el. Igen, az idő nagy általánosságban elmúlt felette. Ugyanakkor egy sokkal közelebbről meghatározott szempontból kezdett kifutni belőle. Clare Keightley hétfőn megy el Cambridge-ből. Az Államokban kapott állást valami kutatóintézetben, már beadta a felmondását az egyetemen. Még három rövid nap, és soha többé nem látja őt, soha többé nem lesz lehetősége újabb beszélgetést kezdeményezni vele. Meglehetősen sokat beszélgettek, meglehetősen sokszor találkoztak, és Chris min22


SHADA

den találkozásuk végére kétségbeesett. Valahányszor találkoztak, és főleg az utóbbi időben, mindig azt érezte, mintha Clare arra várna, hogy ő mondjon valami nyilvánvaló és fontos dolgot, de sehogy sem tudott rájönni, mi lehet az. Miért kellett ilyen megfélemlítőnek lennie? És neki miért kellett így beleszeretnie? De kitalált valamit, hogy kapjon még egy utolsó esélyt, hogy imponálhasson neki. Egy ürügyet, hogy még egyszer szólhasson hozzá, és a igyelmességével úgy lenyűgözze Clare-t, hogy végre-valahára elárulja, mi az, amit hallani szeretne tőle. Ezért karikázott most át az ódon boltív alatt, majd be a St. Cedd’s College megkapó szépségű előudvarába. Letette a kerékpárját a sorba, a többi közé, amelyek a diákok ingyenes és korlátlanul csereberélhető közlekedési eszközeként szolgáltak. Elővett egy darab papírt az aktatáskájából. Prof Chronotis, P-14-es szoba. A portást keresve körülnézett, de ő nyilván épp a körútját végezte, így Chris elkapott két hallgatót azok közül, akik nem tűntek külföldinek – egyikükön, hál’ Istennek, egy Jethro Tull-póló volt –, akik elirányították az épület egy repkénnyel befutott sarkához, ahol egy ajtó rejtőzött. Chris gondolataiba merülve, a Clare-t, az idő múlását és hasonlókat illető aggodalmaival eltelve haladt végig a szűk, faburkolatos folyosón a P-14-es szoba felé. Eközben kutató elméje egy apró zugában öntudatlanul is feltámadt a kíváncsiság a környezet építészeti furcsasága láttán. Határozottan úgy nézett ki, mintha a folyosónak a P-13-as szobánál véget kellene érnie, de egy támfal és egy sarok után egy toldalék elvezetett a P-14-es szobához. Ez így rendben is volt, hiszen az egyetemi épületek közül sok a felújítások és hozzáépítések miatt megle23


Gareth Roberts

hetősen eklektikus képet mutatott, itt viszont az volt a különös, hogy az épület szerkezetében nem látszott semmiféle törés. Mintha a toldalék pontosan abban az időben épült volna, mint az épület, amelyhez hozzátoldották. Ez tudat alatt – de olyan mélységben, hogy ő maga nem is tudott róla – zavarba hozta Christ. Feligyelt viszont egy állandó, nagyon halk elektromos búgásra, ami egyre erősödött, ahogy közeledett az ajtóhoz, amelyen a P-14 PROF CHRONOTIS feliratú tábla volt. Ezekben a régi épületekben az elektromos vezetékek, amelyeket talán még maga Edison épített be, gyalázatos állapotban voltak. Chris úgy nyúlt a kopogtatóért és ütötte meg vele párszor az ajtót, hogy fel volt készülve az áramütésre. – Tessék! – szólt ki egy távoli, rekedtes hang. Rögtön felismerte Chronotis orgánumát, noha csak egyszer, és akkor is csak nagyon rövid időre találkoztak. Így aztán belépett, majd egy kalapokkal, kabátokkal és csizmákkal telezsúfolt kis előszobán átkelve belökött egy furcsán masszívnak látszó belső faajtót. Egy tágas, tölgyfa burkolatú, régi bútorokkal gyéren berendezett szobában találta magát. Igaz, a bútorokat az első pillanatokban nehéz volt kivennie, mert minden elérhető, sőt néhány elérhetetlen felületen is könyvhalmok tornyosultak. A falakat körös-körül könyvespolcok borították, amelyek polcain két sor mélységben, és azokon keresztben könyvek zsúfolódtak össze, de olyan tömegben, hogy kis híján szétfeszítették a polcokat. Könyvek hevertek a pamlagon, a székeken, az asztalokon; ingatag oszlopokban álltak, néhol derékmagasságban, a szőnyegen. Kemény- és puhafedelű könyvek, albumok, kinyitva háromdimenzióssá váló képeskönyvek – gyűröttek, szamárfülesek, teafoltosak, némelyik egy bizonyos 24


SHADA

oldalnál visszahajtva, soknak jelölőcetli kandikált ki a lapjai közül, és témája, mérete, kora vagy szerzője szerint egyik sem mutatott összefüggést a mellette lévővel. A mindig éhes hernyócska egy poros, György-kori frenológiai értekezés mellett hevert. Chris meghökkent. Hogy az ördögbe rághatja át magát valaki ilyen rengeteg könyvön? Ehhez több élet kell. De akármilyen végletesnek tűnt is a dolog, Chris hozzá volt szokva az idősebb cambridge-i professzorok különcségeihez. Még a szoba túlsó felében látott másik, az összes többinél is különösebb tárgy láttán is igyekezett megőrizni az önuralmát. Egy rendőrségi telefonfülke állt ott. Chris évek óta nem látott ilyet, arra pedig végképp nem számított, hogy itt fog találkozni eggyel. Gyerekkorában, ha felutaztak a fővárosba, a londoni utcasarkokon ismerős látványt nyújtottak ezek a fülkék. Pont mint ez: kékre festett, ütöttkopott, magas fafülke, a tetején lámpával, az ajtaján tábla, mögötte pedig egy telefon. Az igazán különös az volt benne – már azon felül, hogy itt állt, ebben a szobában –, hogy több szétlapított könyv széle is kikandikált a talapzata alól, mintha a fülkét nagy magasságból valahogy ide, ebbe a szobába pottyantották volna. Chris még föl is nézett a mennyezet alacsony gerendáira, hogy ellenőrizze, valójában nem így történhetett. A bejárati ajtón pedig semmilyen módon nem szuszakolhatták át. Chronotis professzor hangja egy ajtó mögül hallatszott, amely valószínűleg a konyhába vezetett. – Elnézést a felfordulásért. Tudja, kreatív rendetlenség! – Ööö, persze, igen – dadogta Chris. A legveszélyesebbnek tűnő könyvoszlopokat óvatosan kerülgetve beljebb merészkedett a szobába. Hogy fogja itt megtalálni azt, amit keres? 25


Gareth Roberts

Várta, hogy a professzor kilépjen a konyhából. Hiába. – Ööö, Chronotis professzor úr! – kiáltotta. – Teát? – hangzott a válasz. – Igen, köszönöm – vágta rá Chris automatikusan, noha valójában szeretett volna elmenekülni ettől a sok furcsaságtól, hogy mielőbb folytathassa a saját, sokkal fontosabb témáiról való gondolkodást. – Helyes, épp most tettem föl a teavizet – felelte Chronotis, és a konyhából kilépve, a veszélyes helyeket szórakozottan kerülgetve beljebb jött a szobába. Egy két héttel ezelőtti, futó találkozást követően Chris úgy könyvelte el magában Chronotist, mint egy újabb különc cambridge-i professzort, akit az akadémia évtizedek óta eltűr és elszigetel. Megfeledkezett arról, hogy milyen nevezetes személy is ő. És ez megint egy bosszantó furcsaság, gondolta, mert az ember nem feledkezhet meg egy nevezetes személyiségről. Arra a megállapításra jutott, hogy valószínűleg túlságosan is magával volt elfoglalva, ezért feledkezhetett meg Chronotisról. A kis termetű, nyolcvan-valahány éves professzor rosszul szabott tweed öltönyéhez nyakkendőt viselt, arca mély ráncoktól barázdált volt, bozontos ősz haja mellett csenevész szakállat viselt. Jóságos pillantású fekete szemével áthatóan nézett Chrisre félhold alakú szemüvege fölött. Jóságosan és áthatóan, gondolta Chris. Olyan szem nincs, ami egyszerre jóságos és átható pillantású. – Khm, Chronotis professzor úr – kezdte, elszánva magát, hogy visszatereli a dolgokat a normális medrükbe. – Nem tudom, emlékszik-e, két héttel ezelőtt találkoztunk egy kari rendezvényen. – Nyújtotta a kezét. – Chris Parsons. 26


SHADA

– Ó, igen, igen! – szorongatta lelkesen a kezét a professzor, noha teljesen világos volt, hogy egyáltalán nem emlékszik rá. – Élvezi az eféle kari bulikat? – sandított fel rá kissé gyanakvóan. – Nos, tudja, hogy van ez – rándított egyet a vállán Chris. – Nem hinném, hogy bárki is élvezné őket… – Egy sereg unalmas, öreg prof vég nélküli fecsegése egymás között – húzta el a száját a professzor. – Igen, így is mondhatjuk… – És oda sem igyel arra, amit a másik mondana! – Nos, igen, aznap este ön azt mondta… – Csak beszélnek és beszélnek és beszélnek, másokat meg sem hallanak! – Valóban – mondta Chris. – Nos… – Nos, micsoda? – meredt rá a professzor inkább átható, mint jóságos tekintettel. Chris úgy döntött, megpróbál a kedvében járni. – Remélem, nem veszem túlságosan igénybe a drága idejét. – Az időmet? – nevetett a professzor. – Idő! Ne beszéljen nekem az időről! Nem, nem, nem. Ha majd annyi idős lesz, mint én, rá fog jönni, hogy az idő egyáltalán nem olyan fontos. – Végigjáratta a tekintetét Chrisen, és kicsit szomorúan hozzátette: – Nem mintha arra számítanék, hogy megéri azt a kort. Chris nem nagyon tudta, hogyan fogadja ezt a megjegyzést. – Valóban? – Igen – felelte a professzor, és elnézett a távolba. – Emlékszem, egyszer mondtam a kollégium utolsó előtti igazgatójának, az ijú Frencham professzornak… – Ekkor hirtelen elhallgatott. – Várjunk csak egy pillanatig, nem az utolsó előtti-előtti 27


Gareth Roberts

kollégiumigazgató volt? De még az is lehet, hogy hárommal korábbi… Chris összeráncolta a homlokát. Egy kollégiumigazgató átlagban ötven évig volt hivatalban. – Három? – Igen. Nagyon rendes iatalember volt – felelte a profeszszor. – Kilencvenéves korában, tragikus körülmények között halt meg. Micsoda veszteség. – Kilencven? – kérdezett vissza ismét Chris. Chronotis bólintott. – Elgázolta egy kétlovas fogat. – Mit mondott neki? – tudakolta Chris. – Honnan tudhatnám? – pislogott Chronotis. – Már nagyon régen volt. Chris úgy döntött, nem erőlteti a témát. Szeretett volna mielőbb kint lenni ebből a furcsa, zümmögő szobából, messze kerülni a benne lévő sok furcsaságtól és a hely különös lakójától. – Igaz, valóban. Professzor úr, amikor találkoztunk, ön volt olyan kedves és megígérte, hogy ha benézek önhöz, kölcsönad nekem párat a karbonos kormeghatározásról szóló könyvei közül. – Ó, igen, boldogan – bólogatott a professzor. Ekkor éles fütty hallatszott a konyhából. A professzor felugrott, a szívéhez kapott, majd a mellkasa másik oldalához rántotta a kezét. – Á – mondta megnyugodva. – A teáskanna lesz az. – Sietve, a könyvoszlopokat kerülgetve megindult a konyha felé, és közben visszaszólt Chrisnek: – A nagy könyvespolc túlsó jobb oldalán találja a kért könyveket. Alulról a harmadik polcon. 28


SHADA

Chris oldalazva elhaladt a rendőrfülke mellett, úgy, hogy közben ne nagyon gondoljon rá, majd pillantását végigfuttatta a professzor által említett polcon. Kihúzott egy könyvet, egy vékony, bőrkötéses példányt, amelynek fedelén a kelta díszítőelemekhez hasonló, aranyozott cirádák voltak. Amikor kinyitotta, jelek, hieroglifák vagy matematikai képletek egymás alá írt sorait látta maga előtt. És hirtelen, valami rejtélyes okból régmúlt emlékek érzékletes képei tolultak fel benne. Hétéves volt, nagyapja ölében ült a congresbury-i hátsó kertben, krikettet hallgattak rádión, Trevor Bailey hangja hallatszott, a kertben méhek zümmögtek, a labda pufogott a krikettütőn, lekváros kenyér és narancslé. De régen volt… A professzor konyhából hallatszó hangja rántotta vissza a jelenbe. – Vagy alulról a második polcon? Igen, azt hiszem, a másodikon. De mindegy is, vegye csak el, amelyik tetszik. Chris végignézett a második polcon, és meglátta S. J. Lefee Radiokarbon kormeghatározás molekuláris szinten és Libby A karbon 14 bomlási folyamatai című műveit. Igen, ezek azok. Ezekkel hatni tudna Clare-re, ezek ürügyén még egy beszélgetést kezdeményezhet vele. – Tejet? – kiáltott ki Chronotis a konyhából. – Ööö… igen, kérek – kiáltott vissza Chris, miközben vadul keresgélt a polcon még valamit, amivel imponálhat Clarenek. – Egy kocka vagy kettő? – Kettőt kérek – szólt Chris szórakozottan, majd két újabb könyvet kapott le a polcról és süllyesztett el az aktatáskájában. 29


Gareth Roberts

– Cukor? – kiáltotta Chronotis. – Mi? – pislogott Chris. A professzor kezében két csésze teával kilépett a konyhából. – Tessék – mondta. Chris, aki megkapta, amit akart, rájött, hogy nem kell tovább elviselnie a hely furcsaságait. – Professzor úr, most látom csak, hogy elkésem egy szemináriumról – füllentette az órájára pillantva. – Borzasztóan sajnálom. Jövő héten visszahozom ezeket, ha úgy megfelel – mutatott immár könyvekkel teletömött táskájára. – Persze, persze, bármikor, tartsa magánál, ameddig csak akarja – válaszolta a professzor. Szürcsölve beleivott mindkét csészébe. – Akkor hát Isten vele. – Viszontlátásra – bólintott Chris, és az ajtó felé fordult. De ekkor rádöbbent, hogy addig nem tud elmenni, amíg föl nem tesz egy kérdést, amivel legalább egy vonatkozásban megpróbál fényt deríteni e hely sok furcsaságára. – Khm, profeszszor úr, megtudhatnám, hol tett szert erre? Fejével ekkor a régi, viharvert rendőrségi fülke felé intett. A professzor olvasószemüvege fölött a fülkére sandított. – Nem tudom – felelte. – Gondolom, reggel, amikor kis időre kiugrottam, valaki itt hagyhatta. Chris nem tudta, mit mondjon erre. – Értem – motyogta, majd boldogan, hogy maga mögött hagyhatja ezt a különös szobát, kiment. Élete eddigi huszonhét esztendeje alatt semmi sem készítette fel az elmúlt öt percre. Ami azt illeti, túl sok is volt az idő, amit ebben a szobában töltött. Csupa nagy időtömbökkel leta30


SHADA

kart időszivárgás. És rendőrfülkék, búgás, meg jóságos és átható pillantású szemek, és az utolsóelőtti-előtti-előtti kollégiumigazgató – ez az egész így együtt túl sok volt neki. Örült, hogy visszatérhet a valódi világba. Vissza a valóságba, ahhoz a fontos feladathoz, hogy jó benyomást tegyen Clarere. A rendelkezésre álló kerékpárok közül kiválasztott egyet, ami masszívnak látszott, ráült, és a vállára lódította az aktatáskáját. Nem is sejtette, hogy az univerzum legkülönösebb, legfontosabb és legveszedelmesebb könyve lapul benne.

31


Turn static files into dynamic content formats.

Create a flipbook
Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.