Page 1

Népújság magazin 2019 | ár a: 3,90 EUR

1


A Népújság magazinja

Tartalom

Kiadja a Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, Lendva Igazgató: Tomka Tibor Felelős szerkesztő: Király M. Jutka Grafikai tervezés, tördelés: Meszelics László A borítón Jesenovič Kristijan fotója Munkatársak: Abraham Klaudia, Bence Lajos, Horvat Silvija, Lendvai Kepe Zoltán, Pisnjak Atilla, Szolarics Nađ Klára, Tomka Tibor, Rudaš Jutka Lektor: Böröcz Nándor ISSN 2232-5093 A szerkesztőség címe: 9220 Lendva, Fő utca 124. Szlovénia Telefon: 02/5776-180 Fax: 02/5776-191 E-mail: info@nepujsag.net Nyomdai munkálatok: Schwarz d.o.o. Példányszám: 1500

Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárság

4 17

Mindannyiunk ünnepi és hétköznapi kedvence

28

Úton a harmadik dimenzió felé

35

Földverem, jégverem, alagút – igazi „Bacchus-szentély” is lehetne?

43

A tavasz királynői romantikus díszei minden kertnek

49 52

Fringia

Az ősök galériája

58

A fekete királyné, Cillei Borbála szülővárosában

68

Mi az igazi művészet és hogyan lehet felismerni?

70 2

A grafikusnak úgy kell kódolnia, hogy más tudja dekódolni azt…

A kétnyelvű lét(ezés)


Generációk A világ legrégebbi családi vállalkozása a japán Hoshi Ryokan termálszálloda, mely távoli, 717-es megalapítása óta a Hoshi család tulajdonában működik. A híres termálhotelt ma a család 46. generációja vezeti. Európában a legrégebbi családi cégek az 1000-ben alapított francia Chateau de Goulaine kastély borászata és a szintén 1000-ben alapított olasz Fonderia Pontificia Marinelli harangkészítő vállalat. A legrégebbi magyar családi vállalkozás a Zwack, amelyet a hatodik generáció tagjai irányítanak. Habár a (világ)gazdaságban a családi vállalkozásoknak jelentős a szerepük (az Egyesült Államokban például kilencven százalék a családi tulajdonú vállalat, az Európai Unióban 70–80 százalék, s ilyenek az arányok Szlovéniában, Magyarországon is), csak a nagyon csekély 10 százalékuk éli túl a (több) generációváltást. Ezért is nagy és még annál is nagyobb elismerés a több száz éves cégeknek! De mi a titkuk? Nemzetközi kutatócégek és gazdasági elemzők vizsgálják a családi vállalkozási trendeket, és összegezve a tényezőket többen ezt a „pluszt” egy közös fogalommal jelölték: szocioemocionális vagyon. Az elnevezés azo-

kat az értékeket takarja, amelyeket nem lehet objektíven magyarázni: családi név, családi értékek, a vagyonátruházás vágya, az etikus és hosszú távú foglalkoztatás, mély elköteleződés a cég társadalmi tőkéjének megőrzése iránt, bensőséges kultúra, bizalom... Digitális világunkban, ahol az egyik központi kérdés lett, hogy a következő generációk hogyan küzdenek meg a digitális zavarokkal, változásokkal és közben hogyan őrzik az értékeket, ez még mindig „versenyelőny”. Ezzel a kis tradíciótörténeti és gazdasági kitérővel valójában a kis közösségünkhöz is szorosan kapcsolódó két fogalomra lehet rámutatni: a generációváltás, az utódlás fontosságára, pontosabban a sikerességének fontosságára, valamint közösségünk szocioemocionális vagyonára. Az utóbbi az, amiről talán nem is tudjuk, hogy a birtokunkban van. Ez az a belső szál, mely összeköt őseinkkel, hagyományainkkal, szokásainkkal, egymással és a vidékkel, ahol élünk. Vagy akár a rejtett, pozitív belső dac. A KerekPerecben évről évre olyan történetekre bukkanhatnak olvasóink, amelyekben megmutatkozik ez a belső szál.

Király M. Jutka felelős szerkesztő

3


Meszelics László tervezőgrafikus

A grafikusnak úgy kell kódolnia, hogy más tudja dekódolni azt… A hetési Göntérházán született, hogy onnan elindulva először tengerész, majd pedig művész legyen. A sors azonban nem ezt hozta, végül tervezőgrafikus lett belőle. Számos, a Muravidéken megjelent kiadvány tervezője, de elmondása szerint leginkább a logók tervezése elégíti ki a szakmai érdeklődését. Munkája mellett a családja, valamint a kerékpározás az, amiben megtalálja a boldogságot. A kedves olvasó hétről hétre találkozhat munkásságával, ugyanis a Népújság és a hozzá tartozó kiadványok vizuális megjelenései mind az ő keze munkáját dicsérik. Portré Meszelics Lászlóról.

Pisnjak Atilla – Annak ellenére, hogy már régóta ismerjük egymást – és ezért rendhagyóan tegeződve készül ez az interjú –, igyekeztem utánad keresni az interneten, de megdöbbenésemre nem sok mindent találtam rólad, pedig a mai világban a grafikai megjelenések azért összefonódtak a világhálóval. Most akkor hogy is van ez? 4

– Valóban nincs nagy digitális lábnyomom. Ez egy nagy mulasztásom, amire már többen felhívták a figyelmemet. A mondás is úgy tartja, hogy a cipésznek a gyereke jár mindig mezítláb. Valahogy soha nem volt időm, hogy ezzel foglalkozzak. Nagy hiányosság ez, illetve magammal szemben egy adósság is. – A veled való beszélgetésekkor mindig visszaköszön a szülőfalud, Göntérháza. Mennyire fontos az életedben a származásod? – Fontos, mert amit az ember gyerekkorában magába szív, akár tudatosan, akár nem, az végigkíséri az életében. – És ebben a kis faluban hogyan jött neked az, hogy tervezőgrafikus szeretnél lenni? – Az egész még az elemi iskolában kezdődött. Ott tanított rajzot és technika tantárgyat Galič István, ő szerettette meg velem ezt a tevékenységet. Meg úgy tűnt, hogy valamilyen szinten kezem is volt hozzá, így nagyon sokat rajzolgattam. Másfelől itt nem nagyon kellett számolgatni, ugyanis a matematikát és a fizikát nem szerettem. Galič felfigyelt

rám és próbált támogatni. Például megengedte, hogy órán kimenjek a szabadba és ott rajzoljak. Ezeken keresztül kezdtem úgy érezni, hogy talán van bennem valami. Kicsit a véletlen műve is a pályaválasztásom, én Piranba akartam menni a tengerészeti középiskolába – de azt magam is tudtam, hogy ez nem annyira reális terv. Graj Ivan tanár úr egy alkalommal ismertette, hogy milyen aktuális ösztöndíjak vannak, és akkor hirdettek meg a Pomurski tisknél egy grafikai tervezői ösztöndíjat. Én ott tudtam meg, hogy ilyen szakma is létezik. Ezután felvételiztem a ljubljanai iparművészeti középiskolába, ahova aztán fel is vettek. Ott pedig már teljesen megpecsételődött a sorsom. – Honnan jött egyáltalán a tengerészet? – Talán azért, mert apám is tengerészként szolgált a hadseregben, vagy talán azért, mert gyerekkoromban a göntérházi könyvtárban – ami a faluotthonban volt – rátaláltam Dékányi András regénysorozatára, amelyben a monarchiabeli tengerészek kalandjairól írt, ami annyira megfogott, hogy én is tengerész akartam lenni.


Fotรณ: Meszelics Lรกszlรณ

5


6


– Mondtad, hogy Galič István figyelt fel a tehetségedre. Hozzá hasonlóan te nem akartál művészpályára lépni? – A középiskola után felvételiztem a budapesti Képzőművészetire, festő szerettem volna lenni, de esélyem se volt bekerülni. Mivel ez nem sikerült, bevonultam a Jugoszláv Néphadseregbe, hogy a kötelezőt letudjam. Prištinában szolgáltam, ahonnan elég körülményes volt hazajutni, ezért az éves kimenőmet úgy terveztem, hogy egyúttal beleférjen egy felvételi vizsga is a Ljubljanai Képzőművészeti Akadémia Iparművészeti Karán, ami sikerült is, így a leszerelésem után visszatértem Ljubljanába. – Az egyetem elvégzése után merre vitt az utad? – Mindjárt a Népújsághoz

kerültem, ez volt 1992-ben. Valamikor akkoriban esett át az újság egy arculatváltáson, amivel én nagyon nem voltam megelégedve. Ezért írtam egy nyilvános levelet, hogy mi az, ami nem jó, illetve mi az, amivel egyetértek. Erre föl

volt. Ekkoriban például a borítókkal is sokat tudtál mondani… – Igen, éltem a lehetőséggel, és ezáltal hozzá tudtam szólni egyegy témához vagy problémához a saját grafikai és illusztrációs eszköztárammal. A Népújság hetilap

„Kell egy kis rejtettség, ugyanis nem jó, ha túl van magyarázva. A védjellel nem narrációt fogalmazunk meg, nem elmeséljük az üzenetet, hanem azt inkább találóan sugallni próbáljuk. A logó akkor működik jól, ha ez sikerül.” megkértek, hogy nyáron a szabadságok alatt segítsek be nekik. Két ilyen nyár után nyílt egy tördelőgrafikusi állás. Előttem nem volt főállású tördelője az újságnak, így hát én lettem az első szakmabeli. – Volt egy időszak, amikor a Népújságnak magazinjellege

viszont a kezdetek óta napilap formátumban és cikkformákban tudósít a helyi eseményekről. Amikor még magazinszerű formátumban jelent meg a lap, akkor is napilapszerű cikkeket tartalmazott, ezért 2008-ban a lap vissza-, vagy inkább áttért a jelenlegi 7


– inkább napilapszerű – formátumra és tördelési stílusra, amiben a címlapgrafikák már idegennek tűnnének. – Hiányolod? – Néha igen, de ezt a műfajt egy kicsit más formában azóta könyvborítókon és színházi

el. Számos szépirodalmi és egyéb kiadvány borítótervére, tördelésére, kulturális események plakátjaira, illetve reklámplakátok megtervezésére kaptam megbízást. – Ez teremtette meg az alapját annak is, hogy kivált a könyvkiadás területén – a

„Visszatérve a ’hetésiességhez’, a mi felmenőink mindent egyedül csináltak, mindent meg kellett tudniuk oldani. Ez a vidéki életmódban ott van, ez ad egyféle szabadságot is.” plakátokon folytatom. 1999ben alapítottam grafikai stúdiót, amelyben azóta is amolyan „hetési svájcibicskaember” módon egyedül végzem a munkát. Egy személyben vagyok illusztrátor, aztán tipográfus, tördelő, fényképész, reklámgrafikus, sőt még a takarítási feladatokat is én látom 8

borítótervektől a tördelésig – a Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézettel is szorosan együttműködtél, és teszed ezt a mai napig… – Nagy örömömre szolgált, hogy a 90-es és a 2000-es években szerepet vállalhattam az MNMI által fellendített, a muravidéki ma-

gyar könyvkiadás aranykoraként aposztrofált időszak munkájában. Több verses-, novelláskötet, monográfia, tanulmánykötet jelent meg az intézet gondozásában, amiknek a teljes grafikai tervezését és kivitelezését rám bízták. Az együttműködésünk a mai napig tart, sőt az intézet egykori igazgatója, Göncz László „magával vitt” az anyaországba is, ahol az utóbbi időben jelennek meg a kötetei. Laci rendhagyó módon megkérte a kiadókat, hogy a kiadványai borítóit én tervezhessem meg. A kiadók beleegyezését bátor döntésnek, Laci felkérését pedig nagy megtiszteltetésnek vettem. Hasonlóan megtisztelő felkérés volt számomra a Zalai Levéltár gondozásában megjelent, „A legyőzött győz, az elesett él” című monográfia megtervezése, ami az 56-os forradalom zalai esemé-


nyeit örökítette meg. Korábban a Színház- és Hangversenyteremben zajló pezsgő kulturális élet rendezvényeit hirdető plakátokat is én terveztem, tehát akadt elég felület, amin a magam módján megszólíthattam az embereket. – Ha nem kiadványok grafikai tervezésével foglalkozol, akkor szakmailag mi az, amit a legszívesebben szeretsz csinálni? – Legszívesebben védjelekkel, logókkal, arculattervekkel foglalkozom. Úgy érzem, ez áll a legközelebb hozzám. Egyszer egy napon, azt hiszem, úgy tíz éve történt, felhívott egy belatinci nyomdászbarátom, hogy a markišavci Kodila sonkaérlelő manufaktúra tulajdonosának elfogytak a szórólapjai és egy kicsit fel is kéne újítani a meglévőket, de nincs, aki elvégezze a munkát. Megadta a telefonszámát, ha érdekel az

ügy, hívjam föl. Kiderült, hogy a vállalatban generációváltás és jelentős beruházási folyamat zajlott le, amit termékbővítés és piaci terjeszkedés fog követni, ehhez pedig további reklámgrafikusi szolgáltatásokra is szükség lesz. Új logót, címkéket, szórólapokat

büféjének arculatterve váltották egymást. A Kodila Kft.-s megbízatásaim révén közel kerültem a muraszombati kulináris élet köreihez, aminek következtében további megbízatások jöttek. Ezek közt a Muravidéki sonka (Prekmurska šunka), a Muravidéki százbélű

„A grafikai tervezés amúgy elég stresszes dolog, hiszen a megrendelő óhajai és a nyomdák kijózanítóan kemény órarendje között egyre kevesebb idő marad grafikai álmodozásokra, miközben az lenne a feladat, hogy álmodjunk valami szépet.” terveztem. A vállalkozás az évek alatt egyre bővült, a termékek felkerültek az üzletláncok polcaira, így hát egyre több volt a feladat is, újabb márkacikk- és terméklogók, jármű- és vásárstand-grafikák, a vállalatnak a ljubljanai Plečnik Árkádokban működő gourmet

rétes (Prekmurska gibanica) és a két európai eredet és tájjellegű védettséggel ellátott márkanevet magába foglaló Illatos Muravidék (Diši po Prekmurju) ernyőmárka arculatterveinek a kidolgozására is megbízást kaptam, és végzem azóta is a márkanevekkel kapcso9


10


11


latos események körüli grafikai teendőket. – Mi a jó védjel titka? – Hogy a vállalat, a termék, az intézmény tevékenységét és küldetését valamilyen kódolt módon visszaadja. Tehát grafikailag kell megalkotni, megszerkeszteni és ezzel megfogni a lényeget, de emellett kell valami, ami elgondolkodtat. Kell egy kis rejtettség, ugyanis nem jó, ha túl van magyarázva. A védjellel nem narrációt fogalmazunk meg, nem elmeséljük az üzenetet, hanem inkább találóan sugallni próbáljuk azt. A logó akkor működik jól, ha ez sikerül. – Ha meg kellene alkotnod Meszelics László védjelét, akkor az hogyan nézne ki? – Most azt itt nem tudom megmondani, de a tipográfia áll közel hozzám, így azzal kezde12

ném. Betűformákat, betűkombinációkat keresgélnék, és akkor ebből kiindulva próbálnám megragadni a lényeget, de nem szájbarágósan. Egy olyan kompozíciót próbálnék kitalálni, ami asszociálna rám: ki vagyok, mi vagyok én… – Mindenkiről lehetne védjelet készíteni? – Igen, persze, hiszen ez egy kódolt jellemzés. De a grafikusnak úgy kell kódolnia, hogy más tudja dekódolni azt. – Volt olyan munka, amit visszautasítottál? – Nem, soha nem utasítottam vissza semmit. Viszont fotózással is foglalkozom, és volt egyszer egy olyan fotós megbízásom, ami félrecsúszott. Amúgy nem is nagyon szeretek fotózni, ugyanis hihetetlen nagy koncentráció kell hozzá, hiszen ott egy pillanat alatt dől el minden. Én inkább lassan,

meggondoltan szeretek dolgozni, nagy nyugalomra van szükségem. – Visszanézve kicsit a szakmai múltadra, melyik grafikai munkád maradt meg benned a legjobban? – Ez egy érdekes kérdés, mert amikor így visszanézek, akkor néha elégedettség tölt el, néha meg csalódott vagyok, mert lehet, hogy most már valamit máshogy csinálnék. Leginkább talán egy egyetemi munkám maradt meg bennem, amit végzősként csináltam. Akkor Ljubljanában volt az ICSID (International Council of Societies of Industrial Design), az ipari formatervezés, vagy általánosabban a design témájával foglalkozó szervezetek nemzetközi szövetségének világkongresszusa. Ezen alkalomból készült egy falinaptár, amelynek egy-egy oldalára a volt jugoszláv tagköztársasá-


gok szakegyetemeinek hallgatói pályázhattak. Én is terveztem egy oldalt, ami bekerült a 12 grafika közé a naptárba. – Köztudottan nagy kerékpáros vagy. Honnan jött ez a szenvedély? – Mostanában sajnos egyre

kevesebb idő marad grafikai álmodozásokra, miközben az lenne a feladat, hogy álmodjunk valami szépet. Nem csak az időszűke, de azért más miatt is elég stres�szes foglalkozás ez. Tizenöt perc kerékpározás után viszont már más világban vagyok és teljesen

„Visszatekintve tényleg csak ez az egy kérdés marad: nem lett volna jobb egy nagyvárosban, egy nagy stúdióban elhelyezkedni? Most azt tudom mondani, hogy így jobb.” kevesebbet biciklizem, de valóban nagyon szeretek. Ez nem csak egy fizikai tevékenység, hanem mentális is. Vagyis nem is tevékenység, hanem inkább gyógyfolyamat. A grafikai tervezés amúgy elég stres�szes dolog, hiszen a megrendelő óhajai és a nyomdák kijózanítóan kemény órarendje között egyre

kikapcsolok, magam mögött hagyom a mindennapi stresszt. Lényegében ilyenkor tisztul ki az ember agya. Amúgy is jó nálunk biciklizni, hiszen sík terepek és dombok is vannak. Leginkább a Lenti-hegyen szeretek kerékpározni. Öt perc alatt madárcsicsergésben, szarvascsordák közt vagyok,

egy Soproni sör a dedesi tónál, egy másik a domb túloldalán, Lovásziban, esetleg a Kantinban Bázakerettyén. – Mióta hódolsz a kerékpározásnak? – Tulajdonképpen már régóta a bolondja vagyok. Már gyerekkorom óta bennem van a vágy, hogy utazhassak az ismeretlenbe, talán a tengerészeti vágyaimnak is közük volt ehhez. De a kerékpározáshoz is van egy történetem. Azt hiszem, negyedikes lehettem, amikor egyszer csak valami átkattant az agyamban, ráültem a „Pony” biciklimre és elbicikliztem Völgyifaluba az édesanyám „nyényéhez”. Mivel otthon nem mondtam meg senkinek, hogy hova megyek, és akkoriban még a környéken sem volt telefon, lett is belőle nagy riadalom. Talán azért nem szóltam, mert egyedül úgy13


sem engedtek volna el, magamnak meg be akartam bizonyítani, hogy erre én képes vagyok. Komolyabban azonban egyetemista koromban kezdtem el vele foglalkozni. Másodéves koromban a nyári szünet alatt itt Lendván a Lekben dolgoztam, és a fizetésemen azonnal biciklit vettem. Szabadságra mindig magammal viszem a biciklimet, bárhova is megyünk. Korábban keresztül-kasul bicikliztem a horvát tengerpart nagy részét, az utóbbi időkben pedig a nagyvárosi biciklizést kedveltem meg. – Van még valami, ami fontos az életedben? – Lényegében a család, a munka és a biciklizés, ami nagyon fontos. Meg az alvás! – Ha már a családot szóba hoztad, a lányod idén ment egyetemre. Lányos apukaként 14

megvisel, hogy egyetlen gyermeked valamilyen formában elköltözött? – Örömmel látom, hogy jól érzi magát a lányom Budapesten. Valahogy ez kompenzálja azt, hogy elment. Úgy nagyon nehéz

érzelmileg is közel állunk egymáshoz. – Visszatekintve az eddigi életedre van valami, amit máshogy csinálnál? – Néha elgondolkozom azon, hogy mi lett volna, ha Ljubljaná-

„Mint minden kisebb népcsoportnak, úgy nekünk is megvan a saját kultúránk és identitásunk, ami különbözik a többitől, néha még nemzeten belül is. Azt érzem, hogy ez az identitás, ez a kultúra veszik el – annak ellenére, hogy a kulturális sokszínűségről sokat beszélnek, viszont a mi színünk kezd ebből kikopni.” lenne, ha nem érezné jól magát, problémái lennének, küszködne. Így azért el lehet viselni. – Nincs benned vele kapcsolatosan félelem? – Nem, nincs bennem félelem. Megbízom benne. Mentálisan és

ban maradok mint grafikus, de az ember 53 éves korában már tisztában van a saját habitusával. Ki tudja, hogy ezzel a beállítottsággal ott mit csinálhattam volna. Itt most ilyen „one-man band” vagyok, tördelő, grafikustervező,


fényképész. Ezek a nagy stúdióknál mind specializált munkák. Visszatérve a „hetésiességhez”, a mi felmenőink mindent egyedül csináltak, mindent meg kellett tudniuk oldani. Ez a vidéki életmódban ott van, ez ad egyféle szabadságot is. Ennyi idősen pedig már kifejezetten örülök neki, hogy senkitől sem zavartatva egyedül tudom végigvinni a munkafolyamatot. Visszatekintve tényleg csak ez az egy kérdés marad: nem lett volna jobb egy nagyvárosban, egy nagy stúdióban elhelyezkedni? Most azt tudom mondani, hogy így jobb. – És mi az, amire azt mondod, hogy még előtted van és szeretnéd megcsinálni? – A már említett digitális lábnyomomat mindenképp szeretném magam után hagyni. Mondjuk, azt el se tudom képzel-

ni, hogy egyszer majd nyugdíjba vonulok. Szeretnék még dolgozni. – Ha visszakanyarodunk a Népújsághoz – ugyanis az olvasók biztos azzal azonosítanak a legjobban –, hol látod a nyomtatott sajtót 10 év múlva, illetve mi az, amit – amíg még a Népújságnál vagy – mindenképp meg szeretnél valósítani? – Lassan egy tipográfiai megújítást kell a Népújságnál eszközölnünk, de az se jó, ha túl gyakran van ez az újítás. Az újság jövője pedig a digitális átállás, ugyanis felgyorsult az információáramlás. Lényegében már pillanatok alatt kell a felhasználót vagy az olvasót tájékoztatni, emiatt mi egy kicsit meg vagyunk lőve, mert hetilapként próbálunk napilapszerű híreket közölni. Néha ez az aktualitás rovására megy, viszont az elképzelhetet-

len, hogy ennek a kis közösségnek valóban napilapja legyen. De így is fontos küldetése van a Népújságnak, hiszen papíron, fizikai valójában megmarad ennek a kisebbségnek a története. – Úgy látom, foglalkoztat téged ennek a nemzetiségnek a sorsa… – Többnyire kulturális szempontból, de valóban. Mint minden kisebb népcsoportnak, úgy nekünk is megvan a saját kultúránk és identitásunk, ami különbözik a többitől, néha még nemzeten belül is. Azt érzem, hogy ez az identitás, ez a kultúra veszik el – annak ellenére, hogy a kulturális sokszínűségről sokat beszélnek, viszont a mi színünk kezd ebből kikopni. A modern, identitásromboló kultúra az, ami talán leghamarabb felfalja ezeket a kicsiket.

15


Az írott szó és a kellemes társalgás otthona

16


Tepsiben sült palacsinta

Mindannyiunk ünnepi és hétköznapi kedvence Meghódította az egész világot ez a csupán tojásból, lisztből és tejből készített, serpenyőben megsütött kerek tészta. A palacsinta! Lehet édes vagy sós, rakott vagy töltött, csúsztatott vagy fordított, vékonyabb vagy vastagabb, göngyölt vagy hajtogatott… A Muravidéken a tepsiben sült túrós palacsinta – a rétessel együtt – a hagyományos ünnepi desszertek egyike. Az egyik palacsintamesternél, Bot Erzsébet gyertyánosi házias�szonynál jártunk, hogy megtanuljunk néhány fortélyt.

Szolarics Nađ Klára – Nálunk ma is az egyik kedvenc étel a palacsinta. Pedig most már tán nem is készítjük annyiszor, mint hajdanán. A gyerekek mindig alig tudták kivárni, hogy elkészüljön – meséli Erzsébet. Gyerekként ő is nagyon szerette a palacsintát, amire kristálycukorral összekevert fahéjat, kakaót szórtak, vagy lekvárral kenték meg. Ha pedig túrós palacsinta készült mazsolával, akkor a hétköznapi eledel ünnepivé

lett. – Gyerekkoromban édességként inkább a palacsinta és a „kőtt” tészta volt az asztalon, nem annyira a perec és a kalács. A süteményeket pedig inkább a lakodalmakra vagy nagyobb ünnepekre szokták készíteni – emlékszik a gazdasszony. Ez az egyszerű tészta gazdagabb változatban kitűnő ünnepi fogásként is, például töltött vagy rakott palacsintaként. Kiadós, finom és laktató, a háziasszonyok pedig keresztelők, bérmálások, búcsúk vagy más ünnepek alkalmából is szívesen készítik.

Egyszerre négy palacsintasütővel – Rakott palacsintát erre mifelénk Mindenszentekre szokás készíteni. A rétes és a palacsinta az a kettő, ami a népes vendégseregnek mindig a kedvence volt. A rakott palacsinta egymásra halmozott palacsintákat jelent, amit rétegekben különböző töltelékekkel rakunk össze. De előbb jó sok palacsintát kell sütni, legalább hét tojással! – mondja Erzsébet, s közben felköti a kötényét. Egy tálban

habverővel összekeveri a hozzávalókat, először a tojást, a lisztet és a tejet egy kis cukorral. A tészta napsárga lett, az állaga „sem nem sűrű, sem nem híg”. – A kéz már megérzi, milyennek kell lennie – mondja, majd hozzám fordul: – Hány palacsintasütőben süssek? – kérdezi. – Én egyben szoktam – mondom tétován. – Én négyben. Még a régi sparheltünk volt, nagyobb volt a platni, négy serpenyő is bőven elfért rajta. Most a gázon csak kettő palacsintasütőben tudok egyszerre – és máris bőven megolajoz két serpenyőt. De ezt csak az első sütés előtt kell megtenni, utána már nem szükséges, mint ahogy a régi, fekete serpenyőknél kellett. Amikor már kellően felmelegedett a palacsintasütő, gyakorlott mozdulatokkal merőkanállal merít a tésztából. A serpenyőbe önti, majd egy kicsit megdönti jobbra, balra, hogy egyenletes legyen a tészta. A tűz fölött 2–3 perc, utána fordítás, és a palacsinta másik fele is sárgásbarnára sül. Erzsébet hozzáteszi, hogy a fordítást most már lapátka segítségével csinálja, nem dobással, mint korábban, akár négy serpenyőben… Ó, régi szép idők!

17


A sütőben sült palacsinta a Muravidéken is kedvelt desszert, a18túrós mellett mákos, diós és darás változatát is készítik.

Fotó: Szolarics Nađ Klára Fotó: Szolarics Nađ Klára

Bot Erzsébet gyertyánosi háziasszony szerint is lehet ünnepi fogás a tepsis palacsinta. Az első számú persze a túrós.


Fotó: Szolarics Nađ Klára

A palacsintatésztához csupán tojás, tej és liszt szükséges. Erzsi az alapanyagokat habverővel csomómentesre keveri, figyelve a sűrűséget.

A konyhában rögtön a friss palacsinta illata terjeng. Egyenletes ütemben folyik a sütés, a tányéron percek alatt magasra nő a palacsintahalom. Bezzeg, ha itt lenne az unoka, Patrícia, akkor fogyna is közben a palacsinta. De ha itt az unoka és palacsinta is van, jókedv és öröm is van, mert nincs párja a Mama palacsintájának!

Az első palacsinta a háziasszonyé Az első palacsinta a házias�szonyé, tartja a mondás, mert az ritkán sikerül jól, de annak, aki már annyi palacsintát megsütött, mint Erzsébet, nem sikeredik el az első sem. Nem szakad a tészta sem, „mert nincs benne szóda-

víz”. De azt már kitapasztalta, egy-két palacsinta kisütése valóban kell ahhoz, hogy igazándiból átmelegedjen a palacsintasütő, és a nyers tésztának is megfelelő sűrűségűnek kell lennie. Azt is hozzáteszi, hogy a palacsintasütőt inkább ne használjuk másra, csak amire való. Rántottát például ne készítsünk benne. A serpenyőt pedig a legjobb, ha papírtörlővel töröljük ki. – Szeretek sütni-főzni már gyerekkorom óta. Ha anyám a mezőre ment és én otthon maradtam, a legtöbbször sütni, főzni próbáltam. Sok minden jól sikerült, de volt olyan is, ami nem. Nagyon sokat lehetett akkoriban tanulni például a lakodalmas házaknál is, ahol a konyhában általában 10–15 asszony forgolódott. Annyi fortélyt el lehetett sajátítani,

annyi jó recepthez lehetett jutni! – idézi fel a múltat Erzsébet, aki a hozzá hasonló sütni-főzni szerető asszonyok között dolgozott az Indipben, majd később a Mura gyárban Lendván és Muraszombatban. – Rengeteg recept van még akkoriból a fiókomban csak úgy, cetlire felírva. Nincs címük, csak arról a névről ismerem, akitől a receptet kaptam – mondja nevetve.

A bécsi túrós palacsinta muravidéki változata Minden családnak vannak tipikus „mama receptjei”. A palacsinta önmagában is csábító, de ha valami finom töltelék – túró, dió, mák, alma – kerül bele, na 19


Fotó: Szolarics Nađ Klára

A palacsintasütőt egy kicsit meg kell dönteni, hogy a belemert tészta egyenletesen legyen benne.

Tepsiben sült túrós palacsinta Tészta: • 5–6 tojás • 45 dkg liszt • 1 liter tej • 2 kanál cukor • csipet só A lisztet, a tojásokat, a sót és a cukrot összekeverjük, majd folyamatos kevergetés mellett hozzáadagoljuk a tejet úgy, hogy csomómentes masszát kapjunk. A tészta állaga kellő sűrűségű, csurgós legyen. Ha túl híg, kevés lisztet tegyünk hozzá, ha sűrű, tejjel hígítsuk. Töltelék: • 35 dkg túró • 3 tojás

20

• 10 dkg cukor • vaníliás cukor • 1 citrom reszelt héja • mazsola Öntet: • 1 tojás • 3 dkg cukor • 1 csomag vaníliás cukor • 1 dl tej A túrót összekeverjük a tojássárgákkal és a többi hozzávalóval, majd hozzáadjuk a felvert fehérjét. A palacsintákat megtöltjük a túróval, feltekerjük. Belerakjuk a kikent tepsibe, az öntetet ráöntjük a palacsintára, majd 180 fokra előmelegített sütőben 25–30 perc alatt aranybarnára sütjük.

meg csatlakozik hozzá még egy kis rafinéria, királyi eledellé emelhetjük. Erzsébetnél a tepsiben sült túrós palacsinta receptje az igazi „mama-recept”, évek óta süti. – Egy nagy tepsi túrós palacsintát szoktam készíteni, úgy 20–24 palacsintából. Először megsütöm a palacsintákat, majd elkészítem a tölteléket. A túróhoz cukrot, tojást, mazsolát, egy kis citromhéjat adok és összekeverem. A változatosság kedvéért szoktam még cukros mákot és cukros diót is használni töltelékként, de nem mindig. Darás palacsintát is készítek, ehhez a darát megpirítom, felengedem egy kis vízzel, megcukrozom, fahéjat adok hozzá. Ha megvagyunk a töltelékekkel, elkezdődhet a palacsinta töltése – és már a kezébe is veszi az első palacsintát.


Fotó: Szolarics Nađ Klára

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Egyszerű, mint a palacsintasütés – szokták mondani, de némi ügyesség és szervezési készség kell hozzá, főleg, ha egyszerre több serpenyőben sül a palacsinta.

Perceken belül megsül a leheletvékony tészta, majd készen áll a további műveletekre.

21


Fotó: Szolarics Nađ Klára

A palacsintát gazdagító töltelékek: a leggyakoribb a túró, a mák, a dió, a pirított dara.

22

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Fotó: Szolarics Nađ Klára

Palacsintatöltés, feltekerés. Egy-két kanálnyi tölteléket a palacsinta felső harmadába teszünk, majd felülről lefelé göngyölgetjük össze.


Fotó: Szolarics Nađ Klára

A tepsis túrós palacsinta mellett Erzsi rakott palacsintát is készít egymásra halmozott palacsintákból, közöttük mák, dió, túró, dara és alma a töltelék.

23

Fotó: Szolarics Nađ Klára

A kizsírozott tepsibe rakott palacsintákat bőségesen meg kell locsolni tojásoscukros tejföllel. A rakott palacsintát még sütés előtt kockákra kell vágni, hogy az öntet beszivárogjon közéjük.


Fotó: Szolarics Nađ Klára Fotó: Szolarics Nađ Klára

Tepsiben a muravidéki töltött palacsinta: balról az ízletes, porcukorral megszórt, készre sült finomság, mellette a még nyers, a totyogóssá válásra előkészített édesség.

24

Mutatós és gusztusos, egyszerű, de pompás édesség a rakott palacsinta, amely afféle hamis rétes. De a palacsinta mindig siker, akármelyik változata készül.


Fotó: Szolarics Nađ Klára

A megtöltött pala­csinta­te­ kercseket még a tepsiben ketté kell vágni, így könnyebben és szebben lehet a tálalótálra rakosgatni őket. Így az ünnepi asztalon is megállja a helyét.

Kiteríti a tiszta konyharuhára, kisimítja, majd a felső harmadára 2–3 kanál túrótölteléket tesz. A palacsintát felülről, maga felé kezdi el göngyölíteni. Ha feltekerte, kizsírozott tepsibe teszi, majd mellé sorakoztatja a mákkal, dióval, édes darával töltött palacsintatekercseket. Persze, a legtöbb közülük finom túrós-mazsolás tölteléket rejt. A tepsibe sorakoztatott palacsintát Erzsébet bőséggel meglocsolja tejföllel, melybe tojást és cukrot is kevert. – Mehet a sütőbe, 180 fok, körülbelül fél óra – adja meg a paramétereket.

A következő kedvenc: a rakott palacsinta Mivel még bőven maradt a palacsintából és a töltelékekből,

ezeket felhasználva Erzsébet egy másik palacsintacsoda elkészítésébe kezd. Ez lesz a rakott palacsinta. Az újabb tepsi kizsírozott aljára egy sor palacsintát helyez el, majd kisimítja. – És most jöhet a töltelék. Az első a cukros mák lesz. Nem kell spórolni vele. Meglocsoljuk cukrozott tejföllel is. Ezt lefedjük a következő réteg palacsintával. Gazdagon megszórjuk cukros dióval, locsolás tejföllel. Ismét egy réteg palacsinta következik, erre tojással, cukorral kikevert túró jön. Tejfölös locsolás, palacsintaréteg, majd jöhet a reszelt fahéjjal fűszerezett alma, az is gazdagon. Utána még következik a pirított dara. Minden tölteléket újabb palacsintasorral különítünk el egymástól. Végül az egészet bőségesen meglocsoljuk tojásos,

cukrozott tejföllel – fejezi be a lerakást Erzsébet. A töltelékek most már úgy váltogatják egymást, mint a gibanicában, a százrétű bélesben. Az így elkészített rakott palacsintát, mielőtt a sütőbe tennénk, a tepsiben éles késsel felkockázzuk azért, hogy a tejfölös öntet szépen becsordogáljon a szeletek közé. Majd 180 fokon bő fél óra alatt szép barnára sütjük. A palacsintakockákat kiszedjük, megszórjuk porcukorral és tálaljuk. S milyen ételek után illik legjobban a palacsinta, ha éppen nem az ünnepi menüsor desszertje? Erzsébet is úgy gondolja, hogy a könnyebb főzelékek mellett jól megállja a helyét, és a palacsinta lehet valamilyen leves kísérője is. A gulyásleves és a palacsinta klasszikus páros. 25


Fotó: Szolarics Nađ Klára

Mindenki kedvence, megunhatatlan desszert a palacsinta. Bot Erzsi számára is a túrós a legfinomabb.

De ízletes és tartalmas főétel is lehet. Erzsébet is gyakran készít húsos palacsintát. A palacsintát darált húsos raguval tölti meg, majd a két szélét behajtva feltekeri, bepanírozza és bő olajban kisüti. A legnépszerűbb palacsinták minden bizonnyal ezek: túros, mákos, diós, darás és almás, különösen ha feltekerve és sütőbe sorakoztatva, cukros-tojásos tejföllel bőségesen meglocsolva totyogósra sütjük. Van, ahol a házi szilvalekvárral megkent palacsintát legyezőformára hajtják, s szintén tejföllel lelocsolva sütőben megsütik. De a leggyakoribb a hétköznapi, a gyerekek kedvence, a lekvárral vagy csokikrémmel megkent palacsinta, amit csak úgy kézből lehet falni egymás után. 26

Rakott palacsinta A kikent tepsi alját kirakjuk sima palacsintákkal, amikre ízlés szerint kerülhet töltelék, ajánlatos bele mák vagy dió is. A töltelékeket palacsintával választjuk el egymástól, minden réteget cukrozott tejföllel meglocsolunk. Ugyanígy az utolsó palacsintasort is, ekkor a tejfölhöz tojást is keverünk. Mielőtt a sütőbe tesszük, a tepsibe rétegezett palacsintákat felkockázzuk. 180 fokos hőmérsékleten mintegy 25 percig sütjük. Mák, dió A darált mákot/diót ízlés szerint cukrozzuk – nem kell vízzel vagy tejjel összefőzni.

Túró A túrót ízlés szerint cukorral, reszelt citromhéjjal, kevés tejföllel kikeverjük. Pirított dara A darát kevés olajon megpirítjuk, felöntjük vízzel, ízlés szerint cukrozzuk és fél kiskanálnyi fahéjat adunk hozzá. Könnyen kenhető, krémszerű tölteléket kell kapnunk. Alma Az almát lereszeljük, ízlés szerint cukrozzuk, fahéjjal ízesítjük. Mielőtt a palacsintába töltjük, enyhén kifacsarjuk.


27


Pál Katja, Zalaegerszegen élő lendvai képzőművész

Úton a harmadik dimenzió felé Pál Katja a lendvai képzőművészek fiatalabb nemzedékéhez tartozik, akik a LindArt ifjúsági művészteleppel kezdték a pályafutásukat egy újfajta művészetszemlélet, a grafika, a minimal-art, illetve a konceptualizmus jegyében. A zalaegerszegi Gönczi Galériában szervezett nagyszabású, önálló kiállítása kapcsán beszélgettünk vele itthon, Lendván.

Bence Lajos – A Lendváról való hirtelen és nem igazán átgondolt elköltözés után a korábbi zalaegerszegi kapcsolataimnak köszönhetően nagyobb megrázkódtatás nélkül folytathattam a D’Clinic művész-rezidenciaprogrammal kapcsolatos munkámat – meséli az elmúlt négy év tapasztalatait összegezve a művésznő. – Jelenleg Zalaegerszegen élek, s azt is csak félve mondom ki, hogy élek, az Élet az mégiscsak valami más… De Egerszegen van a műtermem, s ott tevékenykedem. Az időm nagyobb részét a műterem falai között töltöm festéssel, műalkotások tervezésével. Hogy 28

sokat dolgozom-e? A szomszédom szerint nagyon sokat. De az is igaz, hogy az elmúlt két évben egyre többet, szerencsére. Ez egyfajta fogadalom is volt, hiszen volt egy időszak, amikor az életem 180 fokos fordulatot vett. Az élet kihívásai, néhány rossz döntés és az általános rossz stresszkezelésem miatt nem tudtam a művészetemmel foglalkozni. – Hogyan jutott túl a hullámvölgyön? – Ez a hangulatromlás már fizikai értelemben is hatott rám,

nyain és a magiszteri vizsgán is sikeresen túljutott alkotó, aki Lendván indította el a D’Clinic projektet. Ennek a hozadéka az volt, hogy száznál több fiatal alkotó kapott lehetőséget arra a világ minden tájáról, hogy Lendván, majd később a zalai megyeszékhelyen egy-egy hónapig tartózkodjon, s az itt készült alkotásokat havonta egy szervezett kiállítás keretében be is mutathassa. Az azóta eltelt időszakban a vendégeskedő művészek rengeteg alkotással, videóval, installációval és más

Egy aktív, játékos párbeszédre törekszem. A képeim tulajdonképpen háromdimenziós alkotások, fizikailag is körbejárhatók, s a mozgással a látvány is más-más lesz. belebetegedtem a lelki válsággal együtt járó alkotói válságba, állapotromlásba. Előtte nagyon sokat vázlatoztam, s ezeknek a megvalósítását tűztem ki a „terápia” kezdetén. Ennek a válságnak a során így utólag az egész addigi tevékenységem számbavétele, a művészeti „hitvallásom” újragondolása is megtörtént – elemzi a közelmúltat a tanulmá-

ötletes képzőművészeti megoldással rukkoltak elő. – Nemrég volt egy nagyszabású kiállítása is az egerszegi Gönczi Galériában. Ez mitől volt különleges? – Ez számomra több szempontból is premiernek számított: ez volt az első önálló kiállításom Zalaegerszegen, és tulajdonképpen az első önálló tárlat az „új” anyagból, hiszen több munka


Fotó: Borsos Zoltán

itt került először a közönség elé. Meg hát egy ilyen méretű kiállítóteret betölteni újfajta kihívást is jelentett számomra. – Milyen alkotásokról van szó? – Formázott vásznakról, egy-két színnel és vonalakkal, ha nagyon leegyszerűsítem. A festményeim a perspektíva manipulációjával és a formázott vászon lehetőségeinek a kiaknázásával a mélységérzet illúziójával játszanak, abban a reményben, hogy jó értelemben összezavarják a szemlélőt.

– Ez miért fontos művészeti szempontból? – Habár a szerkesztés és a játékosság az alkotómunkám elengedhetetlen része, a műveim témája mégis leginkább a „mi történik velünk, ha festményt szemlélünk?” kérdés megválaszolásával érthető meg, azaz a festmény és a néző közötti kapcsolat vitalitását kutatja. Olyan festményt igyekszem létrehozni, amely szembesíti a szemlélőit a megszokott „vizuális passzivitással”; inkább egy aktív, játékos párbeszédre törekszem. A

képeim tulajdonképpen háromdimenziós alkotások, fizikailag is körbejárhatók, s a mozgással a látvány is más-más lesz. – Mennyire számít ez újdonságnak eddigi festői pályájához mérten? – Ez a téma már foglalkoztat egy ideje, tulajdonképpen már az egyetem óta. Korábban sokat kísérleteztem a festményeim felületével. Olyan rugalmas, több különálló (négyzet)lapból, rétegekből álló kompozíciókat készítettem, amelyek lehetővé teszik a néző számára, hogy 29


Fotó: Borsos Zoltán

Fotó: Abraham Klaudia

Szépen megőrzött Antal-korsók.

W-con.459H, 2017, 80x70x6cm, akril-vászon, fa

csúsztassa vagy forgassa az egyes lemezeket és így kövesse a motívum különböző fázisait. Az új munkákban elhagytam a többrétegűséget, ezek az „aktív nézés” más formáit kutatják. – A lendvai művészethez és egyre gyakrabban a családhoz hazatérve a találkozásunk helyszíne jelképes is lehet a feltörő gyermekkori élményeket és a művészi kibontakozást tekintve? – Egy modellasztalos műhelyében nőttem fel, ez a szárma30

zási jegy az egész művészetemre rányomja a bélyegét. Néha elgondolkozom, vajon milyen

modellező-művésztárgykészítő mennyire van segítségére az itthoni munkáknál?

Néha elgondolkozom, vajon milyen képeket festenék, ha nem ilyen családban nőttem volna fel? A festményeim alapja ma is itt készül, az itthoni műhelyben. képeket festenék, ha nem ilyen családban nőttem volna fel? A festményeim alapja ma is itt készül, az itthoni műhelyben. – Édesapja, a kiváló

– Szeretek új dolgokat megtanulni és a lehető legnagyobb mértékben függetlennek lenni, de azért az apám sok mindenben segít. Gyakran szakértői


tanácsokat kérek tőle, technikai megoldásokról faggatom. Különben az előkészítési, a megterve-

munkafolyamat a kasírozott vászonnal együtt elégedettséggel tölt el, s ebben édesapámnak

Az én világom a festéshez kapcsolódik: a festék és a rajz, meg persze az előkészítő szakasz, a térbeliség határainak a kitolása, ennek a kitalálása, majd a megvalósítása. zési részt szeretem a legjobban: néha, amikor neki kell kezdenem a munka záró részéhez, egy kicsit már unom is az egészet. De az alapvetően fával végzett

a hatása is érvényesül, a közös génjeinknek köszönhetően. – A művészete kapcsán felmerül, hogy a történeteket „úgy magában” nem szereti…

– Szükségem van a közvetlen hatásra, így szkeptikus vagyok az olyan művel is, amelyhez először több oldalt el kell olvasnom, hogy értékelni tudjam. Nem azt mondom, hogy a művész lelkiállapotának a mikéntje nem fontos, de én ezt inkább rajzban fejezem ki, a festményeim nem rólam beszélnek. – S mi van a színekkel, a színhatással? – A festészet a saját tárgyi valóságában érdekel, és a színek31

Fotó: Borsos Zoltán

RELAX IN A CERTAIN WAY 449, 2019, 110x108x4cm, akril-vászon, fa


Fotó: Abraham Klaudia

Fotó: Borsos Zoltán

Szerdahelyi fiatalok 1928-ban. Elza néni az édesanyja ölében csücsül a kép jobb szélén. Egyéves volt ekkor.

kel is így vagyok. Egy piros szín is csak olyan megközelítésben érdekel, hogy tetszik vagy sem. Hiába próbálják a színek alapján magyarázni a lelkiállapotomat, rákérdeznek egyes színek kiválasztására, mert így csak a téves, az ítészek által gyakran alkalmazott belemagyarázásokig jutunk el. Ez már nem az én világom, ha úgy tetszik, privát művészetpszichológiai kalandozásnak tekintem. – A fekete mit jelent Önnek? – Csupán a fehérrel együtt a viszonyulási rendszer egyik 32

elemét. A színek végső kikeverése nálam szinte a koktélkészítés műfajába tartozik. A „kicsit ebből, kicsit abból” alapján

közben –néha alattomos módon – a színek is kommunikálnak egymással. Lehet, hogy az első szín tetszik, de a hozzá párosí-

A festményeim a perspektíva manipulációjával és a formázott vászon lehetőségeinek a kiaknázásával a mélységérzet illúziójával játszanak, abban a reményben, hogy jó értelemben összezavarják a szemlélőt. végül is mindig kikerekedik valami, amivel elégedett vagyok és felkerül a képre. A megfelelő színharmónia és a kontrasztok megtalálása azonban gyakran több fejtörést okoz, hiszen

tott már nem annyira, s az elsőn kell változtatni. A színhasználatommal egyébként nagyon sokat foglalkoznak a kritikusok, precíz és homogén festékfelvitelről beszélnek, és 10–20 festékréteg


Fotó: Abraham Klaudia

Korrelációk összecsapása, avagy a gondtalanság művészete és ennek ellentmondásai, VMK – Gönczi Galéria, Zalaegerszeg, 2019. 10. 08. – 11. 02.

felvitele után is ilyen hatást váltanak ki a képeim. – Volt egy fekete sorozata is… – Igen, bár először egy nagyobb festmény részeként, felkérésre készült egy fekete kép. Ezután megfogadtam: nem lesz több fekete képem. Aztán teltmúlt az idő, s ismét csak előjött az igény, hogy a fekete-fehér, később színessé váló, metalicfestékkel is dúsított vonalak hátterét „a szürke 50 árnyalatával” fessem meg. A legutóbbi kihívás pedig az arannyal és az ezüsttel való kísérletezés, de itt is min-

dig a valamely más színnel való keveredéssel. Sosem önmagában. – Budapesten is egyre több időt tölt, milyen feladatok várják ott? – Budapestet „bázisként” említeni talán egy kicsit túlzás lenne, lakást sem bérelek pillanatnyilag ott, de az utóbbi időszakban viszonylag sok időt töltöttem a magyar fővárosban. Felvételt nyertem egy oktatási programba, amely óralátogatással, tanulmányi kötelezettséggel is jár, és egy galériával is együtt dolgozom. Ebben a Budapest Art-mentor programban az önmenedzselésről

is szó esik, az érvényesülésről és a „saját lábon állás” képességének a fejlesztéséről. Ezeket az egyetemen nem tanítják. Mindezek felvállalása döntés kérdése is, de ez nem igazán az én világom, az én világom a festéshez kapcsolódik: a festék és a rajz, meg persze az előkészítő szakasz, a térbeliség határainak a kitolása, ennek a kitalálása, majd a megvalósítása – mondja Pál Katja, s végül hozzáteszi, a budapesti galériával való jó kapcsolat révén a magyar fővárosban is lesz egy önálló kiállítása, amire már most nagy izgalommal készül. 33


Töltse álmai nyaralását a szőlőhegyek idilli környezetében! Legyen Ön is egy lélegzetelállító kilátást nyújtó és rendkívül szép helyen álló szőlőspince gazdája, ahol élvezheti a nyugalmat és a csendet, átengedheti magát a kényeztetésnek, valamint megismerkedhet a helyi kultúrával és a vidék kiváló gasztronómiájával.

Turisztikai és Fejlesztési Közintézet Lendva 34 Lendavska cesta/Lendvai út 19, 9220 Lendva Csente, +386 (0)1 200 94 22 info@hotelvinarium.si

www.hotelvinarium.si


Alvilág a Lendva-hegy alatt

Földverem, jégverem, alagút – igazi „Bacchusszentély” is lehetne? Az idősebb lendvaiak széles körében ismert tény, hogy a Lendva-hegy alatt, pontosabban az óvárosnak a hegy alatti részén igazi „alvilág” található, amolyan város a város alatt: különböző pincék, vermek, jégvermek, árkok, alagutak szelik át a hegy belsejét. Ez az alvilág többnyire különböző legendákba, mesékbe csomagolva él az emberekben, és csak néha, sokszor véletlenszerűen tárulkozik elénk régi pompájában; ilyen volt például néhány évvel ezelőtt a 19. századból származó, téglából épített szennyvízcsatorna-rendszer megtalálása a Fő utcán.

Tomka Tibor

A föld alatti világ felmérése Éppen ezért különösen figyelemre méltó az a munka, amelyet a „Lindva” Muravidéki Régiséggyűjtők Egyesülete végez: az elnök, Koren Franc leírása, valamint Galič Tomaž és Leo Roudi – Siny

fényképei által tárul elénk ez a rejtett világ. A hegybe vájt vermek, pincék, alagutak homlokzatai ugyanis – általában buja növényzet mögé rejtőzve – többnyire elkerülik a helyiek, a látogatók és a turisták figyelmét is. A lendvai Fő utca és Kranjec utca mögött a föld alatti rendszer kívülről – érthető módon – nem feltűnő. Általában a lakóházak udvarain található, sok esetben már elhanyagolt, illetve beborult, földbe vájt építményekről van szó, amelyeket már megkezdett az idő foga. Ennek ellenére ez a „lendvai alvilág” számtalan történelmi értéket őriz, és ahogy az említett munka írója is felveti, nagy lehetőségekkel bír az idegenforgalmi hasznosítás szempontjából. És éppen a modern kornak megfelelő hasznosítás szép példái, a jelenleg üzemen kívüli „Három Forrás” étterem, valamint az RTV magyar stúdiójának épületével szemben ma már teljes pompájában tündöklő valamikori jégverem késztette arra az írót, hogy körbejárja a témakört, utánanézzen, hol és hogyan hasznosítják az ilyen vagy hasonló „alvilági örökséget”.

A szöveg megállapításai szerint a legtöbb városban nem jellemző hasonló építkezés, és habár találhatók példái Csehországban, Ausztriában és Magyarországon is, annyi biztos, Szlovénia területén egyedülálló ez a föld alatti világ, így egyedi lehetőségeket rejt magában Lendva város idegenforgalmi fejlődése szempontjából. Ebben segítség lehet a víz is, a három forrás, valamint emiatt erőteljes energiamezők is vannak a környéken. Az író hozzáteszi, az említett építmények nem rendelkeznek kulturális, műemlékvédelmi védettséggel, többnyire a jelenlegi tulajdonosok hozzáállásától függ a sorsuk, pedig az egyének mellett a helyi önkormányzatokat és nem utolsó sorban az államot is felelősség terheli.

A kezdetek: az 1700-as évek Koren Franc az egy évtizednyi böngészés, az irattárak kutatása, az építmények tulajdonosainak meglátogatása, a beszélgetések, a fellelt adatok rendszerezése után 35


A valamikori „Három Forrás” vendéglő lehetne „a lendvai alvilág” projektjének központi épülete.

megállapítja, a Lendva-hegy „alvilágának” kezdetei a 18. századra tehetők, amikor általánosabbá vált az égetett tégla használata. Akkorra datálható a lendvai várnak a mai formában történt felújítása, illetve a vár aljában található épületek megépítése is. A Lendvahegybe vájt pincerendszer körülbelül egy kilométernyi hosszúságban található meg, nagyjából a volt középiskola épületétől a Csukadomb elejéig, a legrégebbi vermek pedig éppen a három forrás környékén találhatók. Ezen a területen húzódott a Nagykanizsa felé vezető országút, és valószínűleg itt volt Lendva város kapuja is. A feltételezések szerint a különböző vermeket egykor azért kezdték kivájni a hegyből, mert a város felett húzódó hegyről elsősorban építőipari

36

felhasználásra már elhordták a homokot, és már egyre nagyobb volt a földcsuszamlás veszélye – ez a mai napig jellemző a környékre –, így a különböző vermek, illetve egyéb építmények kiásásával jutottak az építkezéshez szükséges homokhoz. A vermeket pedig a felső földrétegek beszakadásának megakadályozása miatt különösen a 19. század első felében már elkezdték égetett téglával kifalazni, illetve dúcolni. Ezt szépen bizonyítja a Gradišnik-ház mögötti verem is, amelynek esetében csak a bejárat van téglával megerősítve, míg a verem belseje intakt állapotban látható, ahogy a falon is szerepel, 1803 óta. A vermek a fölöttük tornyosuló hegy szigetelőképessége miatt ideális körülményeket, szinte egész évben állandó hőmérsékletet

biztosító tárolói lettek a különböző terményeknek, élelmiszereknek és nem utolsósorban a bornak is. A vermeket, vájatokat egyszerű ásóval, lapáttal és csákánnyal készítették, a homokot talicskával szállították el, a vájatokat pedig a nagyobb stabilitás miatt ovális boltmennyezettel alakították ki, s ezt téglával, fával dúcolták. A vermek mindegyikénél legalább a bejáratot megerősítették, több esetben pedig a verem közvetlenül a konyhával volt összekapcsolva, így amolyan nagy hűtőházként működött. Nem furcsák és túlzók tehát a régi lendvaiak elmondásai, miszerint a földvermekben az alma a következő szezonig friss maradt, hiszen ilyen módon a hőmérséklet a helyiségekben 8 fokos, míg a páratartalom 80 százalékos lehetett.


A projektterületen található a már szépen felújított és jó példának is vehető jégverem, amelyet Zver Duško alakított ki már évekkel ezelőtt.

Az egyszerű földvermek egy különleges típusa volt a jégverem, amelynek kialakításakor az alacsonyabb hőmérséklet elérése érdekében mélyebbre ástak, illetve a jobb szigetelés miatt egy előhelyiséggel látták el a vermet. Jégverem csak néhány volt az akkori Alsólendván, és kizárólag kereskedelmi célból jöttek létre, ellátva a vendéglősöket, később a fagyaltosokat, illetve a gazdagabb polgárokat. A jeget télen a lendvai patakokból termelték ki – akkoriban még nem voltak szabályozottak a vízfolyások, hidegebb időjárás is volt, így akár 20 centi vastagságban jegesedett a víz –, majd a merőlegesen vágott jégtáblák közé szigetelőréteget, szalmát helyeztek. Az értékesítéskor is szalmával bélelt faládákba helyezték a jeget, amelyet a jó hőszigete-

lő sóval is védtek az olvadás ellen. Az utolsó ismert, Camplin-féle jégverem még a múlt század ötvenes éveiben is működött, míg a Fő utca 34. alatt található úgynevezett városi jégverem közvetlenül a második világháború után zárt be. Mindehhez kapcsolódik, hogy a sima földvermek hátsó, legmélyebb részeiben is ástak általában lyukakat, amelyekben jéggel hűtve akár több hónapig is elállt a friss hús, illetve az egyéb élelem. A vermek többségébe elődeink szellőzőrendszert is terveztek, vagyis a verem hátsó részében a mennyezetet a felette lévő hegy felszínéig átfúrták (akár 5 métert is), a furatot megerősítették és letakarták, hogy ne folyjon be az esővíz. Ez nagyon fontos volt, különösen abban az esetben, ha a veremben bort tároltak, mert így csökken-

tették a páratartalmat, ezzel pedig gondoskodtak a fahordók hos�szabb életéről. A szellőzők többek között ideális helyet jelentettek a különböző füstölt hústermékeknek is.

Az új turistaattrakció: Bacchus-szentély Ahogy az író megállapítja, a lendvai vermek többsége a lakóházak mögött továbbra is „elbújva”, családi, egyéni használatban marad majd, egy részüket azonban sikeresen fel lehetne használni idegenforgalmi, leginkább borászati célokra. A projekt központi épületének így Koren Franc a valamikori „Három Forrás” vendéglőt képzeli el – az épület eladó és a község elővásárlási joggal rendelkezik –, ez ugyanis az átalakítások 37


A „koboldalagút” bejárata, amely Zver Duško szépen átalakított verme mellett található. Az alagút 70 méter hosszú, de csak 80 centi magas, és a Szentháromság-kápolna felé tart.

Az egyik forrás mögötti verem már most is a község tulajdonában van.

38


Az 1803-ban készült, szinte építése óta érintetlen Gradišnik-verem bejárata. A tulajdonosok gondoskodtak az aládúcolásáról.

A Lendva-hegybe vájt vermek általában a lakóházak mögött találhatók meg, sokszor rejtett kincsként megbújva a buja növényzet mögött.

39


Fotó: Novak Leon

Karácsonyi jászol az egyik jégveremben az Advent Lendván 2019 rendezvény keretében.

A hegy alatti részen igazi „alvilág” található, amolyan város a város alatt: pincék, vermek, 40 alagutak szelik át árkok, a hegy belsejét.


A lendvai patakokból termelték ki a jeget, majd a városi jégvermekben tartották a forró nyarakig.

ellenére zömében megtartotta régi „vermes” arculatát, a közvetlen közelében pedig több verem is található, és közülük az egyik már most is községi tulajdonban van. Az elképzelés szerint valamelyik borászati egyesület, illetve az alakulóban lévő szőlészeti-borászati szövetkezet venné át az egész épületegyüttest, beleértve magukat a forrásokat is, a szövegben munkanéven „Bacchus-szentélyként” emlegetett helyiség-együttest létrehozva. A projekt rengeteg hozzáadott értéket adna, így a lendvai borászok reprezentatív helyiségeket kapnának, ahol méltó módon

be tudnák mutatni boraikat és a helyi jellegű ételeket is, míg a központi épület melletti vermekben például akár boraszati, szőlészeti múzeumot lehetne kialakítani. Az író szerint erre megfelelne a már említett Gradišnik-ház mögötti verem, ahol be lehetne mutatni a valamikori jégverem működését is. Mindehhez természetesen először is fel kellene mérni a földvermek számát, állapotát, jelenlegi használatát, és természetesen törekedni kell arra, hogy a helyi önkormányzat tulajdonában lévők maradjanak meg eredeti állapotukban, ha lehetséges. A projekt említett elemeit, tehát a vinotékát,

a borászatot, a múzeumot, a gasztronómiát, a vizet egy egységes, piacorientált termékké kell varázsolni, ehhez pedig természetesen fel lehet használni a „Lendvahegyi alvilágról” szóló legendákat, meséket is, ahogy az eddig feltárt vermek érdekességeit is. És nem utolsó sorban Koren Franc a munkáját úgy zárja: Lendva olyan materiális és immateriális örökséggel rendelkezik, amelyet az egész Muravidék sem tudna összerakni, így mindenképpen megvan az alapja a turizmusnak – az értékeinket azonban rendszerezni, egységesíteni kell és eladhatóvá kell varázsolni. 41


A történelem mindig új igazságokat hoz felszínre. Ezek elfogadásának képességétől függ, mennyit fejlődik és végül mennyit ér az ember.

42

„Lindva” – Muravidéki Régiséggyűjtők Egyesülete


Potonis, a Muravidék első bazsarózsa-mintakertje

A tavasz királynői romantikus díszei minden kertnek Ha májusban vagy június elején Pincemajor környékén járunk, akkor érdemes betérnünk a Potonis névvel illetett bazsarózsa-mintakertbe. A családi vállalkozás több mint 230 fajta különleges bazsarózsával büszkélkedhet és igyekszik felkerülni a Lendva-vidéki turisztikai látnivalók közé. A kert tulajdonosai, Lebar Rihard és felesége, Leiner Lebar Sandra 2012 óta foglalkoznak bazsarózsák nevelésével, ami a közös szenvedélyük lett.

Abraham Klaudia A bazsarózsák (vagy pünkösdirózsák) a legrégebbi kultúrnövények közé tartoznak. A TávolKeleten több mint kétezer éve termesztik gyógyító hatása miatt az egyébként mérgező növényt. Latin neve, a Paeonia a görög mitológiában szereplő Paionra vezethető vissza, aki az istenek orvosa, gyógyítója volt. A világ szinte minden táján elterjedt és ismert pünkösdirózsa ma nem elsősorban gyógyhatása miatt

kedvelt, hanem mert pompás, illatos virágaival dísze minden kertnek. A növény nem panaszkodik a szárazságra, nem igényel tápot, nincs szüksége metszésre és még a kártevőkkel szemben is ellenálló. A viszonylag kevés gondoskodást egészséges és gazdag növekedéssel, buja virágzással hálálja meg. Remek választás azok számára is, akiknek az életvitele nem engedi meg a napi törődést a virágokkal. A bazsarózsáknak két alapvető csoportjuk van, a fás- és a lágyszárú fajták. Ezeken kívül viszont egy félfás hibrid „itoh” csoport is létezik, amely annyira különleges, hogy a gyűjtők kész vagyonokat is képesek kiadni egy-egy növényért. Többek közt ilyen itoh bazsarózsával is találkozhatunk Lebarék mintakertjében. A bazsarózsaágyások szemet, lelket gyönyörködtető látvánnyal ajándékozzák meg a betérőt. Sandra a nagyanyja, Belovič Paula kertjében szeretett bele először a bazsarózsákba. Lenyűgözte a hatalmasra nőtt bokor a fodros szirmú virágokkal. Aztán amikor utánajárt, hogy mennyi

fajtája létezik a növénynek, még inkább a rabjává vált. 2012-ben beiratkozott egy hortikultúraképzésre, és speciálisan a bazsarózsákat kezdte tanulmányozni. Németországban töltötte a szakmai gyakorlatot, majd a virág termesztéséből írta meg a diplomamunkáját is, s végül kertészeti mérnök lett. Amikor hazajött, a férjével eldöntötték, hogy ők is kialakítanak egy kertet, amiben különféle bazsarózsafajtákat fognak nevelni. Az egész hobbinak indult, mára viszont már gazdag fajtagyűjteményről beszélhetünk. – Az itt található virágok alig ismertek az átlagemberek körében. A vidéki házak kertjében fellelhető pünkösdirózsák ugyanis valójában névtelenek, csak a színük határozza meg őket. Pedig ennek a pompás növénynek számtalan bejegyzett faja létezik. Széles skálán mozognak a virágváltozatok és a levélzetben is számos eltérés van – mondja Sandra, majd azt is megtudjuk, hogy az Egyesült Államokban egy külön szervezet működik, ami a bazsarózsák fajtáival foglal-

43


Fotó: Abraham Klaudia

A házaspár, Sandra és Rihard hatalmas tudásvággyal, szorgalommal dolgoznak a kertjükön, szakkönyvek tömegét tanulmányozzák át, hogy hitelesek lehessenek látogatóik előtt.

kozik és ahol be lehet jegyeztetni az új egyedeket. Sandra férjére, Rihardra szintén átragadt felesége virágok iránti rajongása. Nem csak támogatta a kert kialakításában, de ő is belevetette magát a pünkösdirózsák változatos családjának tanulmányozásába. Szakkönyvekből, az internetről tájékozódva kutatta az új fajtákat. A közös lelkesedés meg is hozta az eredményét: a kert évről évre bővült, szépült, mígnem mások érdeklődését is felkeltette. – Jelenleg a 20 áras telken már 700–800 növényünk van mintegy 230 fajtából. Évente 30–40 új típust telepítünk, és még úgy 600 növénynek van hely. 2016-ban szerveztünk először nyílt napot, és akkor tudatosult bennünk, hogy nem csak nekünk tetszik nagyon, amit

44

létrehoztunk, hanem másoknak is. Felvetődött bennünk, hogy a mintakertünk a helyi turisztikai kínálatban is megállhatja a helyét, így ebbe az irányba is elkezdtünk ötletelni. Az utóbbi években már tudatosan tervezünk, készül a honlapunk, szaporítjuk a virágokat, és a cél a jövőre nézve természetesen az eladásra termesztés lesz – mondja Rihard. A virágok szaporítása nem egyszerű feladat. A lágyszárú pünkösdi rózsa esetében kétféle módon lehetséges: vetőmaggal, amelynek eredményeként az új növény nem azonos a szülőbokrok egyikével sem, és ezáltal új fajtákat nyernek. A másik a gyökérosztás, amellyel növelni lehet az adott fajta példányainak számát. A fásodó szárú bazsaró-

zsák szaporítása már nem ilyen egyszerű, hiszen ezeket oltani kell, dugvánnyal nem annyira sikeresek. A hozzáértő kertészek sem mindig járnak sikerrel. Amikor viszont a növény egészségesen fejlődik, nagyon hálás a táptalajért, mégis csak minimális törődést igényel. Ám egy mintakerttel azért bőven akad tennivaló. A házaspár sok időt fordít arra, hogy a díszkertjük beváltsa a hozzá fűzött reményeiket. – A legtöbb munka a kaszálással és a virágok közének tisztán tartásával van. Ezen kívül ősszel eltakarítjuk a lágyszárú növényeket, a fásszárúaknál pedig tavasszal kell kivágni a száraz részeket. Öntözni nem kell a virágokat, még szárazság idején sem, szóval valóban nem követelnek


A Candy Stripe viszonylag későn, május végén virágzik. Rihard egyik kedvence, fodros-foltos szirmai elbűvölőek.

Nice Gal: ilyen az, amikor a rózsaszínből sosem elég...

45


A Potonis mintakert így várja virágzáskor a látogatókat. A kertben több mint kétszáz különféle bazsarózsafajtát ismerhetünk meg.

A Bartzella típus az itoh csoport tagja, mutatós, közkedvelt virág. Ritka a sárga színe miatt, hiszen a régi kertekben nem nyílt sárga pünkösdirózsa.

46


Etched Salmon: elég ránézni, maga a romantika. Stabil, magasra növő, mutatós virág.

Az Old Faithful Sandra kedvenc bazsarózsája. Úgy bontja a szirmait, mint a rózsa. Elegáns, tiszteletet parancsoló virág.

47


Belovič Paula, Leiner Lebar Sandra és Lebar Rihard. Sandra nagymamája is ellátogatott a mintakertbe, az ő virága ihlette a Potonis létrejöttét.

túl sok figyelmet – magyarázza Sandra, majd hozzáfűzi, hogy az igazán sok munka a fotózással van. Rihard elmosolyodik, majd kifejti, mire is utalt a felesége. – Ami a kertben történik, arról adatokat gyűjtünk. Minden egyes virágnál külön-külön dokumentáljuk a fejlődést a növény ültetésétől kezdve. A főszezonban pedig lefényképezzük és lejegyezzük pontos dátumokkal, hogy mikor kezd a növény hajtani, mikor kezd bimbósodni, mikor bontja ki az első szirmait, meddig tart a virágzás és mikor kezd hervadni, elvirágozni. Ez tényleg rengeteg munka és sok időt felemészt. Kétnaponta két óra önmagában a fotózás, majd fel kell vinni mindent a számítógépre. Erre azért van szükség, hogy az egyes típusok sajátossá48

gait jobban megismerjük, ezáltal pedig megértsük a környezeti hatásokra való válaszaikat vagy éppen megismerjük az ellenálló képességüket – magyarázza el Rihard, majd elújságolja azt is, hogy mindezekről hamarosan a mintakert készülőfélben lévő weboldalán is tájékozódhatunk. Amikor a honlap elkészül, akkor a virtuális kertlátogatás során csodálatos felvételeket tekinthetünk meg a virágokról, valamint számos érdekességet is megtudhatunk az egyes fajtákról. A www.potonis.si oldal egy kis tavaszt csenve a szürke, hideg napokba várhatóan még a tél folyamán üzemelni kezd. A házaspár jövőre egy külön kertet is szeretne kialakítani a közkedvelt és elterjedt, de névtelen pünkösdirózsák számára.

Az ihletadó nagymama virágából persze már növekedik bokor a Potonisban, ami Sandrának örökre a szíve csücske marad. A pünkösdirózsák tehát messze túlmutatnak a hagyományos, ismert fajtákon. Egyáltalán nem divatjamúlt néhány bokrot a virágoskertbe elültetni. Romantikus díszei lehetnek a modern házak udvarának épp úgy, mint a vidéki parasztházak kertjeinek. Mivel virágzási idejük viszonylag rövid, körülbelül két hét, ezért Sandra és Rihard tanácsát megfogadva érdemes több fajtát elültetni a tavasz királynőjéből. Ajánlatos korai, középkorai, középkésői és késői fajtákat is nevelni. Így alapvetően már április végétől június közepéig gyönyörködhetünk pompájukban.


Becses tárgyaink

Fringia Az antik tárgyak kedvelői számára ismerős az az érzés, hogy már csak annak a tudatától képes jóleső borzongás átjárni az embert, ha belegondol, vajon ki tartotta a kezében azt a tárgyat 200–300 évvel ezelőtt?

Lendvai Kepe Zoltán Ez az érzés igazán mély borzongássá, majd érzékekkel fel nem fogható időutazássá válik, ha az ember egy muzeális értékű régi fegyvert csodál meg, hiszen a haza és az élet védelmében forgatott fegyver bizony az emberi élet kioltására is alkalmas. A Lendvai Galéria és Múzeum gyűjteményét gazdagító, FRINGIA feliratú szablya is a törökellenes küzdelmeknek, Lendva végvári korszakának állít emléket. S ha nem is a Szentháromság-kápolnában örök álmát alvó Hadik Mihály szent vitéz és hős kapitány forgatta a csatában, mégis tökéletes arra, hogy megismerjük általa azt a korszakot, amit Balassi

Bálint találóan csak így jellemzett: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?” A FRINGIA feliratú szablyákat a legtöbben a kurucvilág ereklyéinek tekintik és a pengére maratott hét betűt egy akrosztichonnak vélik, amelynek olvasata egyesek szerint: Franciscus Rákóczi In Nomine Gentis Insurgit Armis, vagyis Rákóczi Ferenc fegyvert emel a nemzet nevében. Egy másik, német értelmezés szerint pedig a Fridericus III. Rex Hungariae In Germania Imperator Augustus, azaz III. Frigyes magyar király és német császár rövidítést takarja a FRINGIA szó. A nevezetes szablya keletkezésének és elnevezésének ezen megfejtései azonban minden bizonnyal utólagos értelmezések, ugyanis a Fringia feliratú szablyákról kiderült, hogy jóval régebbiek a Rákóczi-szabadságharcnál, III. Frigyes német–római császárnak pedig nem sok köze lehetett hozzájuk. Már a 15. században is ismeretes volt e szablyatípus, a 16. századbeli Fringiákon pedig rendszerint „Genoa” vagy

„Venecia” bélyeg van. Hangzása is olasz eredetre vall, amelyet egyesek szerint a törökökkel való érintkezés során vettek át, akiknél a frengi szó frankot jelent, vagyis átvitt értelemben a frankok (európaiak, olaszok) által készített szablyát. Érdekességként jegyezzük meg, hogy a 18. században a magyar Fringia szablyatípuson alakult ki a láncot felváltó markolatkengyelnek nevezett kézvédő pánt. Lendva kalandos életű, szablyás vitézei történelmet írtak fegyvereikkel, ahogyan azt Zrínyi Miklós 366 évvel ezelőtt a közeli csáktornyai végvár falai között is megörökítette: „Nem irom pennával, fekete téntával, de szablyám élivel, ellenség vérivel, az én örök hiremet.” Őrizzük örök hírüket e bátor vitézeknek, hiszen ha ők nem forgatják csatákban a magyar Fringiát, ha nem írják történelmünket szablyájuk élivel, talán mi sem lennénk, mi sem helyezhetnénk vármúzeumunk vitrinjébe az egyik legbecsesebb magyar tárgyunkat...

49


50


51


Könye Lajos hodosi fotográfus hagyatéka

Az ősök galériája A kapornaki tájház tárgyi anyagának kutatása közben egy hodosi ház padlásán a faluba érkezett néprajzosok talpa alatt üveglemezek roppantak. Üvegnegatívok százai bukkantak elő a szalma alól néhány korabeli fényképészeti felszereléssel együtt. Kiderült, hogy az értékes lelet Könye Lajosé volt, aki lelkes fotográfusként tevékenykedett falujában.

Abraham Klaudia

Világlátott embernek számított A muzeológusok az anyagot begyűjtötték és feldolgozták, a fényképész személyéről viszont csak keveset sikerült kideríteniük. Az egyedülálló fotóanyagról a 2005-ben megjelent, Hodos és Kapornak története című kiadványban N. Szabó Magdolna, fotótörténettel is foglalkozó néprajzkutató muzeológus, a szegedi Móra Ferenc Múzeum tudományos munkatársa írt először. Egy olyan felbecsülhetetlen fényképészeti leletegyüttest világít meg, „amelyhez hasonló aligha akad ezen a kis tájon”. A könyvet főként a helyiek forgatják, ezért N. Szabó Magdolna nyomán most betekintést nyújtunk annak a fényképésznek a munkásságába, akinek fotográfiái – és családja 52

hagyatékának más értékes darabjai – jelenleg is a kapornaki néprajzi gyűjteményt gazdagítva mesélnek az őrségi ember életéről. Könye Lajos 1883-ban született Hodoson, a négy Könye-testvér közül elsőként látta meg a napvilágot. Két öccsével és húgával együtt a faluban élt egészen az 1950-es évekig, majd Győr mellett egy kis település állami gazdaságában dolgozott. Alakját a leszármazottai már nem tudják felidézni, a ma élő legidősebb falubeliek sem emlékeznek rá, még megörökölt történetekben sem. Személyiségéről, az átlagostól eltérő látásmódjáról, nyitottságáról főként saját naplói árulkodnak. Személyes vallomásaiból és megmaradt leveleiből tudjuk azt is, hogy már fiatalon, katonaként, de később több ízben is kiszakadt a szűkebb pátriából, és falubeli társaihoz képest világlátott embernek számított. Katonanaplója és itthon keletkezett írásai érzékeny alkatról árulkodnak. Steinfeldben vezetett katonanaplója az 1900-as évek elejéről, gazdasági naplója pedig a harmincas évektől a negyvenes évek közepéig tartalmaznak feljegyzéseket. Az sem mindennapos, hogy egy paraszti sorban élő ember ilyen tollforgatói hajlammal rendelkezzen. A legegyszerűbb hétköznapi, gazdasági feljegyzések, évszakonként változó munkálatok mellett találunk

tőle verseket, lírikus strófákat szerelemről, halálról, sorsról és elmúlásról. Naplóiból és leveleiből kiderül, hogy éveket töltött idénymunkásként Franciaországban, valamint Magyarországon, ahonnan rendszeresen tudósított családjának az ottani körülményekről (a naplók megtekinthetők a kapornaki tájházban). Hogy hol és mikor halt meg, nem tudjuk.

Több mint 200 felvétel A fotózás kedvtelés volt számára, hiszen nem volt hivatásos fényképész, nem rendelkezett a szolgáltató fotográfusokhoz illő műteremmel és annak jellemző kellékeivel sem. Arról pedig még kevésbé kaphatunk képet, hogyan kerülhetett kapcsolatba a fényképészettel és hogyan jutott hozzá első fényképezőgépéhez. Fennmaradt negatívjai mégis azt bizonyítják, hogy a 20. század derekán elkötelezett megörökítője volt egy maroknyi magyar közösségnek. A jóvoltából reánk maradt több mint 200 darab felvétel többsége 1915 és 1945 között keletkezett. A hobbifényképész nagy űrt tölthetett be, amikor a hivatásosok helyébe lépve a falubeliek elé állt kamerájával. Ez idő tájt ugyanis a környékbeliek Alsólendván vagy Muraszombatban kereshettek fel legközelebb fényképészeket. A félreeső falvakban alkalmanként meg-


Könye Lajos portréi arcokat, alkatokat, jellemeket idéznek meg, családtagokat és a köztük lévő kapcsolatokat őrzik.

A gyermek születése jelentős esemény a család életében. Az újszülött körben történő Elza nénicsaládi egy becses emléket megörökítéséhez is a természetet tart a kezében, melyet a választotta háttérnek a fotográfus. nagyapja készített 1929-ben.

53

Fotó: Abraham Klaudia

Menyasszony és vőlegény díszes csokorral, egyszerű környezetben.


jelenő fotográfusok, vándorfényképészek azonban nem lehettek jelen a paraszti életben ünnepszámba menő minden eseményen, ahogy a városoktól távol élő falubeliek sem kerekedtek fel a fényképészhez minden családi esemény megörökítése végett. És nemcsak a távolság miatt, hanem anyagi okokból sem. A falusi műkedvelő amatőr fotográfus, Könye Lajos évtizedeken átívelő szenvedélyes munkásságának óriási jelentősége tehát itt mutatkozik meg igazán. A parasztság számára megfizethetetlen városi fotóműtermek szerepét átvéve, jól ismervén a falu minden házának népét és a közösség minden rezdülését, jelen lehetett a nagy családi eseményeken, ünnepeken, sorozásokon, mulatságokon, baráti összejöveteleken, színdarabokon és még a mezőgazdasági munkáknál is. Portréin az egyszerű emberek arcvonásai elevenednek meg. Láthatunk családokat, társaságokat, időseket és fiatalokat, dolgozó és ünneplő embereket, örömöt és bánatot. Könye Lajosról tehát nem tudjuk, hogyan került a közelébe ennek az akkoriban ritka mesterségnek. A fotós szaktudásáról a képek amatőr jellege árulkodik, ami azonban cseppet sem csökkenti a hagyaték értékét. A képek élvezhetők, tartalmukat és korukat tekintve egyedülállók. Az amatőr fotós által használt expozíciós mód, a bájos rögtönzések, az eredeti, sallangmentes felvételi körülmények természetesebb, ezáltal hitelesebb képet adnak az egyszerű emberek világáról. A fényképekből árad az életszag, bármennyire is tetten érhetők

54

Egy vidám férfi bort tölt magának, miközben boroshordón ücsörög. Beállított jelenet, mégis hitelesen ábrázolja a boldog, ünneplő embert.

a pózolás apró mozzanatai, a beállításra törekvés, az egyszerű kellékek használata. A felszereltség kapcsán az egységes negatívméret arra enged következtetni, hogy a fényképésznek nem lehetett túlzottan sok felvételi eszköze. Műterme nem lévén a külső felvételekhez természetszerűen csak riportgépet használt, a hagyatékában pedig egy harmonikás, kihúzhatós utazógép maradt fenn. A képek kidolgozásához egy melléképületet vagy valamilyen egyéb helyiséget használhatott sötétkamraként. Pontosan 217 darab ép zselatinos üveglap hordozza a régi

hodosi és környékbeli falusiak küllemét és életük fontosabb pillanatait. Kivétel nélkül mindegyik negatív 9-szer 13 centiméteres, ez egyaránt alkalmas volt portrék és riportképek készítésére. A szombathelyi muzeológusok egy gyors áttekintés és válogatás után 30 darab negatívról készítettek szépiajellegű nagyításokat, melyek a kapornaki kiállítás keretében tekinthetők meg ma. Bízzunk abban, hogy a levéltáros szakemberek, muzeológusok a homályba veszett hodosi fotográfus életéről a fennmaradt naplók és egyéb kutatások eredményeképpen szolgálnak még új információkkal.


A mezei munkára befogott gyerekekről készült felvételek a gyermeknevelés rejtett oldalairól is tanúskodnak.

A falusi élet idilli mozzanata: a gazdasszony a tyúkjaival, háttérben a zsúpfedeles épületek.

A nagyobb mezőgazdasági munkák, mint az aratás és a cséplés bevégeztével a népes család és rokonság összeállt a kamera előtt egy megörökítendő pillanatra.

55


Fiatal legények a felnőtté válás küszöbén regrutaként, a kalapjukra kötött hosszú pántlikákkal.

A fényképész a szabadban készült portrékhoz természetes háttereket választott: dús szőlőlugas, zöldellő gyümölcsfa, kerti dísznövények.

56


57


Szomszédságban

A fekete királyné, Cillei Borbála szülővárosában A Muravidékről a szlovén főváros felé utazva Celjénél a leggyakrabban az jut eszembe, hogy túlvagyok az út felén, és általában az időjárás is a város környékén szokott megváltozni. Szlovénia harmadik legnagyobb városába elvétve szoktam betérni, pedig volna miért, hiszen a római Celeia komoly történelmi múltra és gazdag kulturális örökségre tekint vissza, Cillei Borbála révén pedig magyar kötődéssel is rendelkezik. A fekete királynéként is emlegetett Borbála 12 évesen ment férjhez Luxemburgi Zsigmond királyhoz, s lett magyar, német–római és cseh királyné. A celjei kertészeti középiskolában tanulták régebben a szakmát vidékünk kertészei, sokan a híres nemzetközi vásárról ismerik Celjét, de kézilabdacsapatát is régóta fűzik baráti szálak a veszprémi együtteshez.

Horvat Silvija A Savinja folyó mentén található Celjébe egy ünnepnap utáni morcos szombaton látogattam el, amikor nem hömpölygött a forgalom az autópályán, mégis eltévesztettem a lejárót és az ipari övezetből közelítettem meg a

58

városközpontot. A szirtek közül hamarosan elém tárult a város leghíresebb látnivalója, az impozáns látványú és remek kilátással bíró öreg vár. Bejáratához kertes házakkal körülvett keskeny út vezet. A toronyból az ég felé törő, három csillaggal díszített kék-sárga lobogó pedig jelezte megérkezésemet a középkori európai politikumot is jelentősen befolyásoló Cillei grófok egykori sasfészkéhez. A bejáratnál modern információs központ fogadott, ahol tájékoztatóanyaggal és bőséges információval láttak el a várról és a városi látnivalókról. A Cillei család tagjai a felemelkedésük előtt Žovneški néven voltak földesurak, akik Žovnek várában éltek, majd a Habsburgok hűségükért nekik adományozták Celje területét. Hamarosan beköltöztek a várba és átkeresztelkedtek, majd 1341-ben IV. Lajos német–római császártól megkapták a Cillei grófi címet. A vár így volt az 1300-as évek közepétől több mint száz évig a kor egyik legnagyobb hatalmú családja, a Cilleiek birtokában. A váron a grófok jelentős átalakításokat végeztek, korszerűsítették és megerősítették, hogy kényelmesebb, biztonságosabb rezidenciát alakítsanak ki családjuknak. Egy lakóépületként szolgáló palotaszárnyat és egy

húsz méternél magasabb védőtornyot építettek, amelyet később Frigyes-toronynak neveztek el. A város a Cillei grófok uralkodása idején virágzó településsé vált, szabadvárosi jogot kapott, ami segítette a gyorsabb fejlődést. A Cilleiek uralkodásuk alatt aktívan alakították Európa politikai történéseit és a legmagasabb politikai körökben is jelentős szerepet játszottak. A család a fénykorát II. Herman (Cillei Borbála édesapja) uralkodása alatt élte, majd Cillei Ulrik halálával (1456) férfiágon kihalt a család. Ezzel eltűnt a Cillei-dinasztia, s minden birtokuk a Habsburgokra szállt. A várat ezek után külső fallal, kis tornyokkal és katonai létesítményekkel, széles védőárkokkal bővítették. A vár utolsó része a 16. század elején épült, és a vár ezzel a korszak egyik legerősebb erődítményévé vált. A középkori várat reneszánsz erőddé alakították át, amely vészhelyzetben menedéket nyújtott a helyiek számára. A vár a 17. században fokozatosan elvesztette stratégiai jelentőségét, így lassú pusztulásnak indult olyannyira, hogy az 1800-as évek elején már kőbányaként kezdték hasznosítani a romokat. A 19. században a vár adományként került a stájer koronatartományhoz, amivel


Fotó: Horvat Silvija

Fotó: Horvat Silvija

Celje leghíresebb látványossága a vár, ami 407 méter magasan emelkedik a város fölé.

A várból gyönyörű panoráma nyílik a Savinja folyóra és a városra.

59


Fotó: Horvat Silvija

A város egyik legfontosabb fejlesztése a vasút megépítése volt a 19. század közepén. A vasútállomásról könnyen megközelíthető a városközpont.

elindult a köztulajdon korszaka, s ezzel együtt a hosszú távú felújítás is. Jelenleg a várban és nyáron a szépen rendben tartott udvaron számos rendezvényt, fesztivált szerveznek. Az épületben házasságkötőtermet is kialakítottak. A felújított középkori vár minden szeglete sugározza a múlt hangulatát, habár csupán két állandó kiállítás tekinthető meg benne. Kissé félelmetes a piros fénnyel megvilágított sötét tér a Frigyes-toronyban, ahol különböző kínzóeszközök vannak, valamint a toronyhoz fűződik a grófi család tragikus kimenetelű szerelmi története Frigyes és a kisnemesi származású Deseniška Veronika között. A vár tornyában kettőjük története virtuálisan is megtekinthető. Amiért viszont 60

mindenképp megéri felmenni a várhoz, az szinte a minden csücskéből a látogató elé táruló csodálatos kilátás. Szemet gyönyörködtető látványt nyújt a lassan kanyarodó Savinja folyó és mellette a város, valamint a mögötte húzódó dombvidék. A Cilleiek kapcsán a vár magyar vonatkozással is bír, de a kastély termeinek berendezése már keveset őriz azokból az időkből. A magyar kötődés akkor kezdődött, amikor a Habsburgok hűbéri függőségéből való kitörés érdekében II. Herman támogatta Luxemburgi Zsigmondot magyar királlyá választása során, aki Európa egyik legjelentősebb uralkodója volt akkoriban. Zsigmond az első felesége, Nagy Lajos király lánya, Mária révén került a magyar trónra. A niká-

polyi csatában (1396) Herman megmentette az uralkodó életét, illetve anyagi és katonai segítséget nyújtott. Kettőjük szövetsége még szorosabb lett, amikor az 1401es eljegyzést követően a király 1405-ben feleségül vette a gróf legfiatalabb lányát, Cillei Borbálát, aki így magyar, német–római, valamint cseh királyné lett, a történelmi adatok szerint mindössze 12 évesen. Az igen fiatal hitvest viszont nem szerették a magyar főurak, csalónak, házasságtörőnek, eretneknek és hitehagyottnak tartották, és egyszerűen csak fekete királynénak hívták. A korkülönbség és az érdekházasság megbélyegezte kapcsolatukat, Zsigmond rendszeresen csalta ifjú feleségét. Egyszer csalás vádjával „illendőségből” Borbálát a leányával együtt Nagyváradra száműzte,


A várkastély belső udvarának boltívei alatti kőtárban számos történelmi személy szobra tekinthető meg.

A felújított Krek tér közepén Egy leleményesen áll Alma felújított M. Karlin pihenőpad világjáró a városi szobra. parkban.

61

Fotó: Horvat Silvija

Fotó: Horvat Silvija

ahol szegénységben tartotta, majd újra visszafogadta. Szüksége volt ugyanis a feleségére, vagy inkább a Cillei család pénzére, Zsigmond király ugyanis gyakran küzdött anyagi gondokkal. Miután Borbála sikertelenül kísérelte meg veje, Albert trónöröklésének megakadályozását, 1438-ban megfosztották magyarországi birtokaitól. Előbb Lengyelországba, majd Csehországba menekült, ahol Melnik városában tért végső nyugalomra. Borbála szabadgondolkodású nő volt, aki politikával és alkímiával foglalkozott, valamint ügyes pénzbefektetéseivel tekintélyes vagyonra tett szert. A királynéról kialakult, elítélő vélekedés ellentétét bizonyítja, valamint a pletykákat és a hazugságokat cáfolja a szlovén nyelven is megjelent – az olvasók körében igen népszerűvé váló – kötet, Daniela Dvořákova szlovák történész nemrég megjelent könyve. A királyné élettörténetét a fennmaradt dokumentumok segítségével írta meg, többek közt számos magyar forrásra is hivatkozva. A vár után a belváros felé vettem az irányt, amely viszont szinte üres volt. Elvétve találkoztam turistákkal vagy helyiekkel, miközben nem lepett meg, hogy a város peremén található bevásárlóközpont nyüzsgött a tömegtől. A belváros érdekessége, hogy a vasútállomásról szinte a városközpontba lép az ember, és közvetlen közelében található a Hotel Evropa is, amelyet eredeti stílusában újítottak fel. A szintén felújított Krek teret pasztell homlokzatú épületek veszik körül, amelyek igen szép összhatást


Fotó: Horvat Silvija

A neoreneszánsz stílusú „Celjski dom” a monarchia alatt a német polgárság társasági központja volt.

nyújtanak. A tér közepén áll életnagyságban minden idők egyik legnagyobb világjárója, Alma M. Karlin szobra, aki az első világháború után egyedül utazta körbe a világot. Abban az időben mindenképp bátor nő volt, akinek feljegyzései még ma is inspirációt jelentenek sok világjárónak. A Celjei Tartományi Múzeumban állandó kiállítás tekinthető meg életéről és utazásairól. A téren a neoreneszánsz stílusú takarékpénztár, szemben vele a neogótikus „Celjski dom” pompázik, az egykori Német Ház, amelyet a celjei németek a szlovén „Narodni dom” ellensúlyaként építettek. A monarchia széteséséig a ház a német polgárság társasági központja volt, majd városi mozi lett. Napjainkban a Celjei Kulturális és Idegenforgalmi 62

Intézet működik benne. A neoreneszánsz stílusú „Narodni dom” a monarchiában a szlovén polgárság kulturális és társasági központja volt, ma a celjei városháza működik benne. Az épület előtt Josip Pelikan cseh származású celjei fényképész szobra áll. Emlékére a celjei Újabb Kori Történeti Múzeum megőrizte egykori műtermét és idegenforgalmi látványossággá alakította át. A földszinten az eredeti felszerelés és a sötétkamra tekinthető meg, az emeleten pedig a jó állapotban megmaradt, üvegezett stúdiószalonban ma is lehet a régi fotótechnikával fényképet készíttetni. Pár lépésnyire a városházától, kicsit megbújva a Celjei Szlovén Népszínház tűnik elő, amelynek előadásait többször láthatta a lendvai színházkedvelő közönség is. A népszínház

épületének része a város egykori védőbástyája is, ami régen a városi börtön kínzóhelye volt. A Celjei Tartományi Múzeum a város legszebb reneszánsz épületében működik, több állandó kiállítást rendeztek be benne, többek közt végig lehet sétálni az őskortól napjainkig terjedő kiállításon és megtekinthető a néprajzi gyűjtemény is. A múzeum másik kiállítóhelye a közelben lévő egykori főúri palotában van, ahol a Cillei grófok életéről és mindennapjairól lehet többet megtudni, valamint figyelemreméltó a Város a város alatt elnevezésű kiállítás. Szó szerint a város alatt jó állapotban megmaradt régészeti emlékek vannak a római korból, de a település fontos kereskedelmi szerepére a kelták idejéből feltárt maradványok is már utalnak.


Fotó: Horvat Silvija

Az egykori „Narodni Dom” helyiségeiben a celjei városháza működik, a téren Josip Pelikan fényképész szobra áll.

63

Fotó: Horvat Silvija

A város legszebb reneszánsz épületében található a tartományi múzeum, amelyben állandó kiállítások tekinthetők meg.


Fotó: Horvat Silvija

Szlovénia egyetlen gyermekmúzeumát az Újabb Kori Történeti Múzeumban alakították ki.

A múzeumok sokasága közül a városközpontban érdemes megnézni az Újabb Kori Történeti Múzeumot is, amely a város közelmúltját mutatja be. Itt található többek közt Szlovénia egyetlen gyermekeknek szánt múzeuma, ahol a gyerekek interaktív és tanulságos játékokon keresztül a Herman nevű róka búvóhelyén valóságos időutazáson vehetnek részt. A városképet több templomtorony is meghatározza. Az Újabb Kori Történeti Múzeummal szemben található a Nagyboldogasszony-templom, amely gótikus stílusban épült a 13. században, és a ferencesek kolostorának része volt. Eredeti formája a városban többször is pusztító tűzvész miatt nem maradt meg. A belvárosban a Szent Dániel-templomba is betérhetünk, valamint a városi liget 64

melletti domb látványossága a kapucinus Szent Cecília-templom, amelyhez mintegy száz lépcső vezet. A templomot a kapucinusok kolostorával együtt az ellenreformáció idején építették. A központtól néhány lépésre, a Savinja folyó mentén tágas sétaút és a városi parkba vezető híd tűnik fel, amely előtt egy tutajos szobra őrködik, emlékeztetve azokra az időkre, amikor a Savinja folyón tutajokkal szállították a fát. Nem sokan tudják, hogy Alfred Nobel svéd feltaláló, a Nobeldíj megalapítója is többször járt Celjében. Látogatásainak indítéka a szerelem volt, ugyanis sok éves kapcsolata volt egy Sofia Hess nevű hölggyel, akinek a családja Bécsből költözött Celjébe. Sofia a költözés után azonban hamar

visszavágyott a nagyvárosba, ahol egyszerű virágáruslányként dolgozott egy belvárosi üzletben. Alfred Nobel utazásai során ismerte meg ezt a nem mindennapi nőt, aki nem mutatott hajlandóságot a takarékosságra (hihetetlenül pazarló volt) és az önképzésre. Több éves, hullámvölgyekkel és -hegyekkel tarkított kapcsolatuknak Alfred vetett véget, amikor az áldott állapotban lévő nő az apaságáról akarta őt meggyőzni – vélhetően alaptalanul. Nem mindennapi kapcsolatukról több mint kétszáz levél tanúskodik, amiket Alfred az utazásairól küldözgetett Sofiának. A kissé szeleburdi nő mindezek ellenére mindig közel állt Nobel szívéhez, hagyatékában évente hatezer osztrák forintot határozott meg számára. Kapcsolatuk idején Celjében a lány


Az Anna-palota múzeumában gazdag helytörténeti tárlatok tekinthetők meg.

Fotó: Horvat Silvija

A belváros utcái tágasak, az épületek pasztellszínekben pompáznak. A háttérben a Szent Dániel-templom tornya tűnik fel.

Fotó: Horvat Silvija

65

Fotó: Horvat Silvija

A Savinja folyó mentén és a központban sétálgatva minden sarkon felvillan a város felett őrködő vár.


A nagy múltú „Zlatarna Celje” elegáns üzletben kínálja ékszereit.

66 a legnagyobb szlovén nemzetközi Celje kereskedelmi és üzleti vásárról (MOS) is ismert.

A Kápolnapusztai Bivalyrezervátum az egyik kedvelt kirándulóhely Zalakaros közelében.

Fotó: Horvat Silvija

Fotó: Horvat Silvija

A városközpontban található ferences templom és kolostor, a csáktornyai búcsú zarándokhelye.


családját többször meglátogatták, Nobel főleg Sofia testvérének férjével, Albert Brunnerrel ápolt baráti kapcsolatot, aki a már akkor is működő Cinkarna vegyipari vállalat első igazgatója volt. Brunner rendszeresen tájékoztatta a feltalálót a különböző technikai újdonságokról és a befektetési lehetőségekről. Nobel tervei között szerepelt egy celjei befektetés is, ami végül nem valósult meg. A város fejlődésének egyik döntő lépése a vasút megépítése volt 1846-ban, amely Észak- és Nyugat-Európával kötötte össze Celjét. Ipari várossá fejlődött, a Cinkarna Celje a mai napig is az ország legnagyobb vegyipari cége, valamint még mindig működik – habár több kisebb társaság formájában – az EMO, amely a valamikori Jugoszláviában zománcozott

Fotó: Horvat Silvija

A Smartin-tó a helyiek szabadidős időtöltésének kedvenc helyszíne.

edényeiről volt híres, továbbá az ékszergyártó Zlatarna Celje neve is valamennyi muravidéki lakosnak ismerősen cseng. Celje a tipikus ipari városból egyre inkább a szolgáltatási tevékenységi ágazatban megerősödő településsé válik. A legnagyobb szlovén nemzetközi kereskedelmi és üzleti vásárról (MOS) is ismert, amelyet minden év szep­ temberében rendeznek meg több mint másfélezer kiállítóval. A városban a történelmi és kulturális örökség mellett a szabadidő aktív eltöltésének lehetőségét is fejlesztik, így a kikapcsolódni vágyóknak Celje közvetlen közelében is bőven akad program, ahol fakunyhós kalandparkkal és a kijelölt gyalogösvényekkel tartalmas időtöltésre van lehetőség egész évben. A városi park mellett

van a helyiek kedvenc szabadidős helye, a Smartin-tó, amely 12 kilométer hosszú partjával nyáron strandolásra is alkalmas, a keskeny híddal összekötött csónakházban helyi ételeket kínálnak, valamint csónakok, vízibiciklik is kölcsönözhetők. A tavat gyalogösvények veszik körül, a kisebb gyerekek pedig a természetbe illő játszóteret vehetik birtokukba. A térség termálvizéről is ismert, az erre alapozott hat korszerű termálfürdőben töltött pihenést össze lehet kötni a városlátogatással: legyen az történelmi felfedezés, múzeum- vagy színházlátogatás, akár szabadtéri rendezvény, amelyből bőven akad egész évben. Nem utolsósorban egy színvonalas kézilabdameccs vagy élvonalbeli labdarúgómérkőzés is megér egy kiruccanást. 67


KÖNYVESPOLC

Mi az igazi művészet és h Cár Jenő – Evgen Művészi pályámon gyakran kérdezték tőlem, mi a művészet, valamint hogyan lehet elválasztani a jót a rossztól, a giccset a művészi alkotástól? A jó műalkotás vagy remekmű megindít bennem valamit, megszólít, párbeszédet kezdeményez velem, bizonyos értelemben meg is változtat, nemesebbé tesz. Felráz, a hátsómba rúg, a „férfiasságomat” találja telibe. Ébredj, ember, hisz nem csak azért élsz, hogy jóllakj és öltözködj, szeress és szeretkezz, az ágy élvezeteit habzsold, gyerekeket nemzzél, hanem lélekben és szívben is gazdagodj! Művészet nélkül is lehet élni és megélni, de az élet minőségét javítani csak a gazdag, egyre gazdagabb szellemiekkel, lelki élettel lehet. De mit is jelent a lelki gazdagodás, a lelki gazdagság? A különböző vallások szerint a lélek az ember nem anyagiasult, halhatatlan és nem megsemmisíthető lényegi tényezője. Egy amerikai fizikus bebizonyította, hogy a lélek 20 grammos specifikus súlyával az ember hallhatatlan része, mely testünkön kívül is képes létezni. Hogy ez ténylegesen is így van, erre néhány szokás is utal. Nem is olyan régen az 68

elhalálozott gyermek kezébe még a vidékünkön is fémpénzt raktak, hogy a túlvilágra jutásban segédkező, a feledés folyóján, a vizeken, a tengereken az örökkévalóságba átsegítő „révésznek” fizetni tudjon. Az egyiptomiak a lélek helyét a szívben, a babiloniak a májban jelölték ki. A lelkünk az életünknek a szenvedélyes, gyengéd, benső érzékenysége, mely vezet, átalakít, ellenőriz, tükröt tart elénk, ha mélyebb énünkre vagyunk kíváncsiak; ha önmagunkat keressük, ha önmagunkban keressük magunkat, ha megtorpanunk, amikor a szívünket a tenyerünkre helyezve a bensőnkbe nézünk, amikor – a nagybetűs vagy kisbetűs – istent keressük. Néha hosszabb időre is kienged öleléséből bennünket, céltalan barangolásra ereszt, hogy etikai és esztétikai felelősség nélkül átengedjük magunkat a folyó, a szél, a nap, az eső és a hedonizmus áramlatainak, átadjuk magunkat az ellenőrzött vagy ellenőrizhetetlen érzékelésnek, hogy ismereteket szerezzünk, növekedjünk, felismerésekre jussunk, hogy őgyelgéseinkből megtérve létünk mélyebb értelméhez jussunk el, magunkat jobbnak, erősebbnek, felelősségteljesebbnek tudjuk. A művészet nincs tekintettel a logikára, sem az észre. Jobban

mondva sem az egyikre, sem a másikra nem épít. De mi van a lélekkel? A műalkotás, például egy festmény olyan, mint egy ablak, azzal a különbséggel, hogy ezen nem kinézünk, hanem „átnézünk”, s amit az ablakban látunk, azt nevezzük Művészetnek. Ezek után feltehetjük a kérdést, ki az a mértékadó személy, aki az említett kép-ablakon átnézve megjegyzi, látja, érzékeli a művészetet mint olyant? Vegyük csak például a francia impresszionistákat, akiknek műveiben sokáig nem ismerték fel a művészit. Nyomorban éltek, szinte éhen haltak. Ma az egész világ a műveik előtt hódol. Ahogy a szlovén művészeket is „szénaboglyásoknak” nevezték, ma pedig nemzeti büszkeségek. Számomra a színházban a dramaturgiai elképzeléseknél (hozzánk a kipróbált drámák mellett érkeznek kortárs, rejtélyes darabok, melyeknél mindig segítségünkre volt egy erős dramaturgiai csapat) jobban érdekelt a kortárs és a modern költészet. Gyakran megtörténik velem ma is, hogy más hangulati szituációban ugyanazt a verset ugyanattól a költőtől másképpen értelmezem; amit befogadok, azt jó versként fogadom be, mely mindig sok jelentést, több értelmet hordoz, ezért


hogyan lehet felismerni? így is érzem, tapasztalom meg: többneműségében és többfajta értelmezési módon. Ha egy egy-egy kortárs költő versének előadására, reprodukálására, felolvasására kapok felkérést a rádiótól, a tévétől, esetleg nyilvános helyen kell előadni, nem tudom véka alá rejteni a kétségemet, ha a verset nem értem egészében, és leginkább a saját értelmezésem szerint mondom el. Gyakran vannak bennem kétségek, hogy az én értelmezésem kielégíti-e a hallgatót, nem utolsósorban a megrendelőt, aki ezért fellépti díjat is hajlandó nekem fizetni. S vajon az én viselkedésem tényleg hiteles-e annyira, hogy a verset a saját fejem szerint, gátlások nélkül interpretálhassam? Mentségemül szolgál az a párizsi anekdota, amely Federico García Lorca spanyol költő és drámaíró egyik könyvbemutatójának esetéről szól. Ezen két jeles francia irodalomkritikus majdhogynem hajba kapott azon, hogy egy adott versről más volt a véleményük. A szorongatott helyzetet a költő maga oldotta fel, aki így vigasztalta a szembenálló feleket: „Mindketten jól értelmeztétek a verset. A jobbomon lévő úrnak azt akartam mondani, amit ő értett a versből, a balomon lévőnek pedig azt, amit ő értett. Olvasóimnak pedig, ha lesznek még ilyenek, azt

üzenem általa, amit ők fognak belőle érteni. Hát ennyi lenne az én válaszom.” Egy-egy súlyosabb dilemmánál a színházban az érthetőségről – inkább viccből, mint komolyan – a „szókratészi anekdotát” vettük elő. E szerint: Euripidész átnyújtja Hérakleitosz írását Szókratésznak, és az elolvasás után megkérdi: „Megértetted?” Erre Szókratész: „Amit megértettem belőle, az kitűnő; viszont azt gondolom, hogy kiváló az is, amit nem értettem meg.” De szemléltessük ezt konkrét példával is. Nézzük meg közelebbről, hogy paraszti őseim a kölcsönös szereteten, együttérzésen, empátián, hovatartozáson, az érintetlen természeti adottságokon és a jó boron kívül mivel táplálták a lelküket? A szülőfalumban nem volt költészet, sem színház, könyv is csak ritkán akadt, képzőművészeti kiállítás csak néhanapján volt. De volt templom és volt hitélet. S itt van a bökkenő: vajon lehet-e a vallás is alternatívája a művészetnek? Jobban mondva: helyettesítheti-e a vallás (az istenhit) a művészetet? Segítségül kell hívnom nagyanyámat, aki a vasárnapi tízórai miséről érkezve az asztalt körülülő családtagoknak a vendégpap késése miatt elhúzódó misére

(Részlet a közeljövőben szlovén eredetiben megjelenő Car Evgen: Moja zgodba című esszékötetből)

hivatkozott, elnéző gesztussal a hangjában. Teljesen le volt nyűgözve a prédikációtól, ritkán hall az ember jobbat, szebbet, magyarázta. Az orgonáról is rajongva mesélt, mely fenségesen szólt, s mégis oly lágyan, hasonlóképpen a templomi énekkarról, mely úgy énekelt, mint még soha. Amikor arra kértük, mondjon már egy gondolatot a prédikációból, a nagyanyámnak nem jutott eszébe egy sem, azon kívül, hogy egész idő alatt sírt, de a könnyei nem a szomorúságtól, hanem az elégedettségtől, a megkönnyebbüléstől folytak, a megtisztulás jeleként. „… Hát, azt el sem lehet mondani, csak azt tudom, hogy fönséges volt vagy még annál is több.” Így beszélt az én örökké siető nagyanyám, akinek egész életében a munka és a család volt a legfontosabb. Nagyapám is hasonló gondolkodású volt, s bár nem oly vehemensen, mint a nagyanyám, a misét illetően ekképpen szólt: „Ha a vasárnapi szentmisén a pap prédikációja nem ragadott meg, ami igen gyakori volt, Pandur Lajcsinak az egész templomot beborító freskóiban gyönyörködtem, s vártam a mise végét jelentő ’Ite missa est’-re.” (Fordította: Bence Lajos) 69


Így látom én

A kétnyelvű lét(ezés) A Muravidéken (a toponímia a nemzetiségileg vegyesen lakott területet jelöli) két (illetve több) különféle kultúra kerül(t) szoros kapcsolatba egymással, és igyekszik kölcsönös megértésre törekedni. Ez egy olyan miliő, melyben a kétnyelvűség, a kétkultúrájúság, a kultúraköziség a térség történelmi helyzetéből fakad, és pozitív értelemben a maga természetességében a másság, a másmilyenség hordozója. A kétnyelvű életkörülményekből kiindulva akarva-akaratlanul egy sajátos élet- és nyelvszemléletet képviselünk, amely természeténél fogva kultúraközi (kétnyelvű és kettősnyelvű egyaránt). Interkulturális világunk mélyrétegeit – ha jól működtetik – a kétnyelvű oktatás is erősíti. A kiegyensúlyozott kétnyelvű oktatás ugyanis lehetőséget ad a kétnyelvű tanulóknak arra és biztosítja számukra azt, hogy az oktatás teljes vertikumában optimálisan fejleszthessék kommunikatív kompetenciájukat mindkét nyelvben. Ugyanis ha a kétnyelvűséget a létezés többletértékének tartjuk, akkor a két közösségnek a közös kultúra hozzáadott érték, ennek létjogosultságát pedig a két nyelv egyszerre, együtt hordozza. Tény, és személyesen naponta tapasztalom, hogy egy másik nyelv/kultúra tudásával új szempontok kerülnek eddigi világlátásunkba. Azt vallom, hogy a tudás általunk elfoglalt terei különböző helyekről származó gondolatokból rakódnak össze, így a két- vagy többnyelvű

kommunikációs folyamatok révén minden kulturális színtér keresztúttá, találkozóhellyé alakul. A két (vagy több) nyelvben élés egy különös, rendkívül sokrétű világviszonyba, világviselkedésbe vezet be, mert nyelvünkbe bekerülnek azok az attribútumok, amelyek a kétnyelvű létezésben megélt sajátos élményvilágból táplálkoznak, továbbá megmutatkoznak azok az árnyalatok, amelyek egy sajátos „magyar– szlovén kétnyelvű” kultúrát működtetnek. A két nyelv által közvetített kulturális információk másként, másságukban jelennek meg. Úgy vélem, hogy a másság elfogadásával saját képességeinket és adottságainkat, a „Minden” mássága iránti fogékonyságunkat tudjuk megképezni. Hiszem azt, hogy a kulturális pluralizmus élesíti a kultúratudatot, a több nyelv ismerete pedig a nyelvi tudatosságot csiszolja. Ha át is fogjuk saját nyelvi és kulturális szféránkat, nyitottnak kell lennünk a másoké iránt, mert csak így, a másik által érzékelhetjük az önmagunk megértéséhez szükséges különbségeinket. Interkulturális világunk mélyrétegeit erősíti az az élettapasztalat, amely szerint egy másik nyelv/kultúra elsajátítása révén új szempontok gazdagít(hat)ják eddigi világlátásunkat, egyfajta rálátást biztosító pozícióból leszünk képesek érzékelni a körülhatárolható másságot, ezáltal ragyogóan hasznosíthatjuk a kulturális minták eltéréseit és hasonlóságait.

Rudaš Jutka

70


Minden hĂŠten

A szlovĂŠniai magyarok hetilapja nepujsag.net 71


Olasz szürrealista festő, a metafizikus festészet megalapítója

2020. március 6-tól október 31-ig a lendvai várban 72

www.gml.si

Profile for Népújság

KerekPerec2019  

A Népújság magazinja, 2019

KerekPerec2019  

A Népújság magazinja, 2019

Profile for nepujsag
Advertisement