NESZ Emlékkönyv '82-22

NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLETEK SZÖVETSÉGE

Borbély Jolán (1928 – 2018)

Prima-díjas, Bessenyei György-díjas, Martindíjas néprajzkutató, pedagógus.

Hajdúszoboszlón, paraszti környezetben született ikertestvérével Bazsával. A négy elemi osztály elvégzése után 1938-tól Debrecenben a Református Dóczi Leánygimnáziumban tanult, ahol 1946-ban érettségizett. Az intézményben tapasztalt szellem erősítette szeretetét a paraszti kultúra iránt Személyesen ismerte Karácsony Sándort, Lükő Gábort, Veress Pétert, Csenki Imrét és Tamási Áront.

A középfokú tanulmányai befejezését követően 1947-1956 között az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom, valamint muzeológia-néprajz szakos hallgatója volt. „Lakócsa táncai és táncélete” című diplomamunkájának megvédését követően 1956-ban kapta meg a muzeológus és néprajz szakos diplomáját.

ANépművészeti Intézet munkatársaként, néptánckutatóként kezdteszakmai munkáját 1955ben, ahol Muharay Elemér irányította szakmai munkáját: a magyarországi délszláv és más magyar tájegységek néptáncát és tárgyi kultúráját kutatta, gyűjtötte. A következő évtől gimnáziumi tanárként dolgozott, de közben az erdélyi és felvidéki népzenét, néptáncokat, és a magyarországi cigánytáncokat kutatta férjével, Martin Györggyel, de Kallós Zoltánnal is többször vett részt gyűjtőúton. 1972-től a kézműves, amatőr tárgyi népművészet szakterületet irányította a Népművelési Intézetben. Alapítója volt a NESZ-nek, melynek több évtizedig volt alelnöke, valamint kuratóriumi elnöke volt a dr. Kresz Mária Alapítványnak. Nevéhez kötődik az Élő Népművészet országos népművészeti kiállítás elindítása. A kezdetektől részt vett a táncházmozgalom szellemiségének kialakításában, s folyamatosan segítette a hagyományőrző mozgalmat. Többek között munkásszállókon tartott kézműves szakköröket, elindította a hímző továbbképzéseket, melyet a szövő képzések, a játszóházi képzések követtek Több szakmai testületnek volt a vezetőségi tagja, számtalan tanulmány szerzője.

Közel a 90. életévéhez is napi kapcsolatban volt az alkotókkal, aktívan részt vett a szakmai közéletben, a mozgalom mindennapi tevékenységében.

„Remélem, hogy az utánunk következő generációk is az elődök, dr. Martin György, jómagam és egykori munkatársaink szellemiségéhez méltón, elszántsággal, felelősséggel őrzik majd tovább a mozgalom jó hagyományait és hisznek annak nemzetmegtartó erejében”

ARANYKAPU NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Dr. Puskás Nándorné Oláh Júlia

Dr. Puskás Nándorné Oláh Júlia (1938-2022)

1938-ban született Baján. Szüleivel a soknemzetiségű Vaskúton majd Garán élt, nagyszüleinél Tápiósülben ismerte meg a helyi népviseletet. Nagyanyja kézügyességét örökölte, aki a Zsolnai gyár kerámia festője volt, ő tanította ahímzésalapismeretireésatájegységeköltéstechnikájára.

Férjével Nyíregyházára került, 1966-ban itt indította el az első hímző szakkörét, velük kezdteatudatosgyűjtő-kutató munkát. Elvégezte az országos hímző és a szövő oktatói tanfolyamokat. Elsősorban a helyi keresztszemes hímzéssel foglalkoztak, alkotónk tervezte a szakköri tagok darabjait. Első jelentőssikerét a1972-benegyBudapesten hirdetett országos pályázaton érte el mezőségi hímzéses darabjával. Nyíregyházán a Városi Művelődési Központban 1973.-tól 1989-ig az Országos Népművészeti Kiállítások szervezője és rendezője volt.

Az évtizedek alatt megszámlálhatatlan országos, regionális és megyei rendezvényt honosított meg Nyíregyházán. Kereste, és meg is találta, hogy hogyan lehet az ország- és megyehatáron túli területek népművészeivel felvenni a kapcsolatot. Tudta, hogy a határon túl élő kézműveseknek szükségük van magyarországi képzőhelyre, és éppen úgy fontosnak tartotta azt is, hogy a határon túl lévő értékekkel megismerkedjenek a magyar kézművesek. Határozottságávalésfáradhatatlanenergiájávalmegalapoztaazegyesületsokszínűmunkáját, többek között az alkotótáborokat, pedagógus-továbbképzéseket, és megannyi kultúraőrző, értékközvetítő tevékenységét.

Ott volt Székesfehérváron 1982-ben, az Országos Népművészeti Egyesület megalakulásánál, elsőként hozta létre a megyei szervezetet. A kezdetekkor a Népművészeti Egyesületek Szövetségének alelnöke volt, később már nem vállalt tisztséget, de figyelő tekintete mindig jelen volt, és képviselte a tagszervezetek érdekeit.

Hímző tervező és kivitelező munkájában a zalai fehérhímzésekkel, a mezőségi hímzéssel, a tiszavidéki keresztszemes munkákkal, úri/történeti hímzésekkel, a tirpák keresztszemes hímzéssel aratott sikereket. Ez utóbbira kapta a Gránátalma díját 1983-ban.

Szabolcs –Szatmár-Bereg megyében és Nyíregyházán a népművészeti mozgalom szervezője és szakmai vezetője 1966 óta. 1982-ben alapította meg a Népművészeti Egyesület SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Szervezetét, melynek 2008-ig volt a vezetője, 1998-ban alapította meg a városi „Aranykapu” Népművészeti Egyesületet, melynek elhunytáig vezetője volt.

Tagja volt a Néprajzi Társaságnak és a Kis Áron Magyar Játék Társaságnak is. 1977-ben lett népi iparművész, majd 1988-ban Nívó díjat, 1993-ban Életfa díjat, 1996-ban Király Zsiga díjat, 1999-ben Mesterremek díjat, 2004-ben a Népművészet Mestere kitüntetést kapta. 2005-ben Nyíregyháza Város Életmű díját kapta meg. 2017-ben Aranykoszorú díjban részesült a Népművészeti Egyesületek Szövetségétől, Nyíregyháza Díszpolgári címmel ismerte el munkásságát 2019-ben.

2022. augusztus 27-én eltávozott közülünk, életét, alkotókedvét egy csodálatos eszme, a magyarság, a népi kultúra megőrzésének szentelte.

ARTCHAIKA ŐSMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Vinczéné Lőrincz Ágnes

Vinczéné Lőrincz Ágnes (1959 - 2022)

1995-2001 között az építész-keramikus V. Lőrincz Ágnes körül, egy főként keramikusokból álló baráti társaság bontakozott ki, akik az úgynevezett népi kerámiák forma és díszítő világától elszakadva, régebbi korok formakincsében keresték az ősi letisztult formák mának is szóló üzenetét. Az őskortól a bronzkoron át, egészen a középkorig kutatták és próbálták elsajátítani régi idők technikáját, míg megfogalmazódott bennük, hogy ezt a tudást a nagyközönség számára is elérhetővé kell tenni, így 2001 november 16-án megalakult az ARTCHAIKA Ősművészeti Agyagműves Egyesület, melynek első elnöke, lelkes és mindenki által szeretett vezetője Vinczéné Lőrincz Ági lett, 21 éven keresztül, míg a halál le nem győzte.

1959-ben született Budapesten. A Kaffka Margit Gimnáziumban érettségizett 1978-ban. Építészetet tanult a pécsi Pollack Mihály Főiskolán.

A művészetek mindig elvarázsolták; tanult zongorázni, rajzolni, néptánc-csoportba járt, citerázott, gyűjtötte a népdalokat.

Először a főiskolán ért agyaghoz, egy kerámia-szakkörben. Úgy érezte, ennél csodálatosabb dolog nincs is a világon. Építészként dolgozott 1994-ig. Véletlenül talált rá 1992-ben a BMKban működő kerámia-tanfolyamon Ascher Zoltánra, akitől a kerámiakészítés alapjait megtanulta.

1994-ben nyílt lehetősége önálló műhelyt kialakítani. Úgy gondolta, hogy a kerámiát átfogó módon fogja művelni, ezért létrehozta a Kerámiaparkot, ahol alapanyagüzletet működtetett, tanfolyamokat, táborokat tartott, galériának adott helyet. Próbálta összefogni a kerámiával foglalkozó művészeket különböző programokkal, égetési lehetőségekkel, szaktanácsadással. Közben ő maga is fejlődött, a működése alatt szerzett tapasztalatokkal.

A kerámiakészítő vizsgát 2001-ben tette le az Illatos úti Szakmunkásképző Intézetben. Legfőbb tanácsadója és segítőmestere Rabie M. Hadie tanár úr volt. 2002. elején létrehozta művész barátaival az Artchaika Ősművészeti Agyagműves Egyesületet melynek keretében kívánják céljaikat megvalósítani (művésztelep, oktatás, kiadványok, bemutatók, kiállítások, stb.).

Sok tanítványával szerettette meg a fazekasságot és a kerámiázást, tankönyvet készített, oktatófilm sorozatban mutatta be a fogásokat. Rendkívüli, pótolhatatlan személyiség volt.

ARTERA ALAPÍTVÁNY

Berze Katalin Horváth Károly Kovács András

Kovács Katalin (Katica néni) Lőrincz István Páll Ágoston

Berze Katalin csipkeverő (Székelyszentkirály)

A székelyszentkirályi Berze Katalin harmadik osztályos korában édesanyjától sajátította el a csipkeverést. Gyermekkorában még kötelező tantárgyként oktatták szülőfaluja iskolájában a csipkeverést. Székelyszentkirály plébánosa, Szabó János 1924-ben szorgalmazta, hogy tanfolyam keretében tanulják meg a vidéki lányok a csipkeverés művészetét. Ezt a tudást nagy türelemmel örökítette át Kati néni a település gyerekeinek-fiataljainak, táborokban, népművészeti rendezvényeken. Elsők között kapta meg az Artera Díjat.

Horváth Károly

Karmester, zeneszerző, az Artera Alapítvány művészeti vezetője. 1950-ben született Nagyváradon, zenei líceumban, majd a bukaresti Ciprian Porumbescu Zeneművészeti Egyetemenvégeztetanulmányait.1975–1987közöttasepsiszentgyörgyiszínházzeneivezetője volt. A bukaresti televízió magyaradásának állandó munkatársa. Concorde néven megalapítja Erdély legelső és leghíresebb folkegyüttesét,alapító tagja a Tinódi régizene-együttesnek, a Vox Humana kamarakórusnak és a Mákvirág folkegyüttesnek.

Számos romániai és magyarországi színház előadásaihoz írt színpadi zenét.

Az ezredfordulón a Veszprémi Petőfi Színház, majd a Hevesi Sándor Színház zenei vezetője, 2007-től pedigöt évig azalaegerszegi bábszínház igazgatója. Zeneszerzőként új vonulatot indít el, vezetése alatt több zenés,zenére épülő produkció született.

Önálló musicaljeivel nemzetközi fesztiválokon szerzett díjakat, a Finito című előadás zenéjéért 2007-ben elnyerte a Színikritikusok díját. Alapítója a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színháznak, 1998-ban. Ötletgazdája az 1999-ben elindított Míves Emberek Sokadalmának, Székelyudvarhelyen.

Hirtelen halála nagy űrt hagyott a családban, a kézműves-közösségben, a fesztiválok résztvevőiben, látogatóiban. Emléke itt marad köztünk, amíg élünk.

Máréfalván született, iskoláit is ott végezte, s ott élt, mint ezermester és földműves. A fafaragástól a kőfaragásig, a hangszerkészítéstől az órajavításig mindenhez értett. Álma egy örökmozgó elkészítése volt. Több hangszeren játszott kottából. Önszorgalomból kezdett el otthon faragni, barkácsolni. Számos kapu őrzi keze nyomát, olyan kéréssel nem lehetett hozzá fordulni, amit ne teljesített volna.

A magyar értékek felmutatása, megőrzése, átadása mindig fontos volt számára. Sok néprajzkutató felkereste, mert nagyon értékes adatközlőnek tartották.

Kovács András ezermester, székelykapu-faragó (Máréfalva)

Máréfalván született, járt iskolába, élt hat testvérével. Öt gyermeke született, hármat nevelhetett fel. A kor amelyben élt, számos megpróbáltatásnak kitette, de túllépett minden nehézségen. Alázatos az égiekkel, az emberekkel szemben türelmes és megbocsájtó. Tucatnyijelentőseseményrésztvevője az utóbbi 20 évben. Ezeken a rendezvényeken a hagyományos lét kiemelkedő szokásaira hívta fel a látogatók figyelmét.

A mezei munka, a család nevelése mellett, a közös gondolkodás oldott hangulatának biztosítója, gyakran életben tartója volt.

Kovács Katalin (Katica néni) szövő-fonó (Máréfalva)

Kiegyensúlyozott, mosolygós lénye, szellemi öröksége mindig velünk van.

Lőrincz István

Közgazdasági szakember, az Artera Alapítvány alapítója, műszaki vezető. 1944-ben született Székelyudvarhelyen, tanulmányait helyben és továbbképzéseken végezte szerte az országban. A városi Irodalmi Kör vezetője volt, valamint nagy sportember. Kisipari hálózatban dolgozott nyugdíjazásáig, közben faipari vállalkozást alapított, amit betegségéig vezetett. A Míves Emberek Sokadalma fa szerkezetű, zsindellyel fedett standjainak a tervezője. A Székelyudvarhelyen szervezett MES-en kívül, a 2000-es években az ország nagyvárosaiban vándorsokadalmakon szereltette fel a standokat, a helyi látogatók nagy ámulatára. Ezekkel a standokkal szervezték meg többek között a Partiumi Magyar Napokat 2000-től és a Hargita Megyei Napokat 2001-től. Az erdélyi kézművesek a budapesti Hősök terén szervezett Millenniumi Sokadalomban is a zsindellyel fedett standokon állítottak ki, de Szekszárdtól Győrig szolgáltak ezek az építmények kiállítóstandként a székelyföldi kézművesek számára.

Páll Ágoston fazekasmester (Korond)

A korondi Páll család 1717-ig visszamenően tud fazekas őseiről. Páll Ágoston sokgyerekes családban nőtt fel. Iskoláit Korondon és Székelyudvarhelyen végezte, a mesterséget szüleitől, nagyapjától és Bandi Dezső népművésztől tanulta, aki a Páll család három nemzedékét tanította. Gyerekei közül többen szintén fazekasok lettek.

Páll Ágoston 1972-től a Korondi Fogyasztási Szövetkezet kerámia egységének vezetője, 1978-tól a Hargita Megyei Fogyasztási Szövetkezet népművészeti egységeinek irányítója, majd 1985 után a korondi kerámiaüzem igazgatója volt.

Sok-sok kiállításon vett részt, 1990-ben megkapta a Magyar Művészetért Díjat, 2002-ben a Magyar Köztársaság elnöki kitüntetését, később Magyar Örökség Díjas lett, 2011-ben pedig UNESCO-díjat kapott.

„A halál nem jelent semmit. Csupán átmentem a másik oldalra. Az maradtam, aki vagyok És te is önmagad vagy. Akik egymásnak voltunk, Azok vagyunk mindörökre. Úgy szólíts, azon a néven, Ahogy mindig hívtál. Beszélj velem, ahogy mindig szoktál, Ne keress új szavakat.

Ne fordulj felém ünnepélyes, szomorú arccal, Folytasd kacagásod, nevessünk együtt, Mint mindig tettük. Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts!” (Szent Ágoston)

BÉKÉS MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Boros Magdolna Dunainé Pszota Mária Kovács Géza Ledzényi Pálné Skultéti Mihályné Tóth Sándor Tűhegyi Mihály Varga László

Boros Magdolna hímző, szövő, a Népművészet Mestere, Füzesgyarmat (1930-2010)

1930. december 25-én születtem abba a parasztházba, amelyben – bár eladni készülök azt – még most is lakom.

Édesanyámat, Károlyi Zsuzsánnát a háborús időszak miatt sok trauma érte, 1957-ben fiatalon meghalt, amit a húgommal nagyon nehezen viseltünk. Az isteni gondviselésnek köszönhetően édesapám, Boros Lajos a frontot is megjárva hazatért a háborúból. Géplakatosként hadi hidak összeállítását végezte a hadseregben. Később ő segített, hogy iskolába járhassak.

Védőnőképzőbe kerültem a fővárosba. A tanulást, az ottani életet nagyon élveztem, az iskolát is jó eredménnyel végeztem. Édesanyám halála miatt azonban haza kellett térnem Füzesgyarmatra. Otthon védőnőként dolgoztam. Az egész település ismert és szeretett, mindig szívélyesen fogadtak a családlátogatásokkor.

A népművészeti egyesület megalakulása után nem sokkal csatlakoztam a mozgalomhoz. A védőnői munkám mellett a népművészeti tevékenységet sem tudtam félre tenni. Már gyermekkoromban érdekeltek az édesanyám és a nagyanyáim munkái, így az anyatejjel szívtam be az alapot. Sokat éjszakáztam a szövőkeret előtt, amíg a kortársaim táncolni, szórakozni voltak. Ám a szórakozás helyetti rengeteg éjszakai munkát nem bántam meg, akik nem szőttek, nem is tudták, mit veszítenek.

2000-ben kaptam meg a Népművészet Mestere címet. Ha most kezdeném az életet, a népművészetet, a szövő tevékenységet akkor sem hagynám el soha. Boldog vagyok, hogy idáig jutottam.

A Békés Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja volt.

Dunainé Pszota Mária szövő népi iparművész, Király Zsiga díj, Mezőkovácsháza (1954-2020)

Dunainé Pszota Mária (Marcsi), egyesületi tagunk 66 éves korában örökre elhagyott bennünket.

A70-esévekvégénjárunk,amikorazországbanszintemindenhol szerveződnek a hímző- és szövő tanfolyamok. Marcsi belecsöppen egy szövőtáborba, oktatója elvarázsolja, és ettől kezdve megvalósul gyermekkori álma, hogy ő kézművességgel foglalkozzon.

1982-ben visszaköltözött Békés megyébe és a Mezőkovácsházi MűvelődésiHázbankapottnépművelőiállást,itt23évigdolgozott.

A 90-es évektől szakkörök, klubok létrehozását kezdeményezte, illetve menedzselte. Nevéhez több népművészeti közösség alapítása fűződik. Megkülönböztetett figyelemmel és szeretettel foglalkozott a fiatalokkal. Neki nem született gyermeke, de „kézműves mamának”tartottaőt arengeteg apróság, aki megfordult az általa vezetett játszóházi foglalkozásokon, szakkörökben éstáborokban. Marcsi bárhol volt és bárkivel találkozott, a második-harmadik mondatnál előkerült a népművészet. Mindig arra törekedett, hogy mindaz ismeretanyagot, mind a gyakorlati tudást, amellyel ő rendelkezett, átadja, mind gyerekeknek, mind felnőtteknek.

Egy alkalommal – sajnos, ilyen többször is volt az életében – bekerült akórházba és megtudta, hogy van ott két álló szövőkeret, amelyet senki nem használt. Először ő próbálta ki, majd a betegek számára tartott foglalkozásokat. Egy meghatározott idő után már nem csak szőttek, hanem előkerült a gyöngy, a fonal, az udvaron található termések, ezekből közösen csodákat varázsoltak és ezzel nagyban hozzájárult betegtársai és önmaga gyógyulásához is.

Önálló szövő alkotóként is elismert szakember volt. Kitüntetések, díjak kísérték útját.

Népművelői, kézműves és pedagógusi felkészültségére mindig számíthatott a Békés Megyei Népművészeti Egyesület. Bár tisztséget nem töltött be, de1994-től folyamatosan részt vett annak mindennapi életében.

Nyitott, kreatív személyiség, nagyon jó szakember, közösségi- és közösségformáló egyéniség volt. Dunainé Pszota Mária a rendíthetetlen „ólomkatona” volt, aki a mesterségét, tudását köszönetvárás nélkül, csendben és szerényen, hitből, szakmai szeretetből és a népművészet iránti alázatból végezte.

Marcsi hitvallása volt: „Az életben legalább egyszer próbáld ki magad a népi kézművesség területén, meglátod, hogy csoda történik veled. Ha szomorú vagy, a kézművesség elnyomja a szomorúságodat, ha boldog vagy, felerősíti azt. Tanulj meg alkotni, mert az - ahogy nekem is, neked is - örömet, élményt jelent. Ha készen van egy szőnyeg, egy szütyő, vagy bármi más és az másoknak is tetszik, meglátod, olyan felemelő érzésben lesz részed, amelyet soha sehol nem tapasztaltál.”

A Békés Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja volt.

Kovács Géza fafaragó, a Népművészet Ifjú Mestere, Békéscsaba (1951-2008)

1965-ben egy néprajzi gyűjtőmunkában vett részt, és ez keltette fel érdeklődését a kézművesség iránt.

Használati tárgyakat farag szívesen, dolgozik játszóterek építésében. (Legjelentősebb közöttük Gyulán, a vár melletti játszótér.) Fő profilja a népibútor-készítés.

Kedvence az alföldi támlás szék áttört faragással és a tótkomlósi festett, faragott bútor. 1979-ben megszerezte a Népművészet Ifjú Mestere címet.

Helyi, megyei és országos népművészeti kiállításokon rendszeresen bemutatkozik – alkotásai már Lengyelországba is eljutottak.

Önvallomása: „Szeretem, ha az ember és természet egyensúlya alkotásaimon keresztül is megmaradna. A térben elhelyezett lélekfáimmal a természetben élő népek mellett teszek hitet, és az őselemek tiszteletét próbálom sugallani.”

A Békés Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja volt.

Ledzényi Pálné szövő, hímző népi iparművész, Békéscsaba (1931-2017)

Ledzényi Pálné - Jutka néni - Békéscsaba környéki tanyán született, szlovákok, magyarok között nevelkedett, ahol a fonásszövés mindennapos tevékenység volt.

1975-ben egy békési szűcshímzés kiállítás megtekintése vezette a népművészeti mozgalomba.

Intenzíven gyűjtötte újrarajzolta a békési hímzéseket, rongyot, gyapjút és vásznat szőtt. Szakköröket vezetett, szőni tanulókat oktatott.

Idős rokonait, a városban még élő régi szövőket vallatta a kender feldolgozásáról, a szövés mesterség békési hagyományairól.

Több megyei népművészeti kiadványnak társszerzője, „Békéscsabai kenderfeldolgozás” című dolgozata múzeumok adattárát gyarapítja.

Helyi, megyei, országos és külföldi kiállításokon számtalan kiemelkedő díjat kapott alkotásaiért.

Gazdag életútjának tapasztalatait és szakmai tudását, melyet szétosztott tanítványai között –kincsként őrizzük.

Elismerései: „Békés Megye Népművészetéért”, Király Zsiga Díj, Népművelésért Díj, Életfa Díj

A Békés Megyei Népművészeti Egyesült alapító tagja volt.

Skultéti Mihályné szövő, hímző, csipkeverő népi iparművész, a Népművészet Mestere, Szarvas (1924-2004)

1975-ben a szarvasi művelődési központ felkérésére kezdte el a népművészeti hagyományok gyűjtését és feldolgozását. Azóta foglalkozik a népművészettel, mint szakkörvezető, és mint hímző és szövő alkotó.

Jelenleg az Óvónőképző Főiskola hímző-szövő szakkörének vezetője.

Legszívesebben a Békés megyei és Alsó-Tisza vidéki, valamint a szarvasi szűcshímzések motívumait gyűjti és hímzi. Szövésben a festékes gyapjúszövést kedveli.

Pályázatokon nyert a jelentősebb díjai: 1984., Országos Kiállítás - Mezőkövesd: II. díj, 1983 és 1987-ben és 1994-ben: Gránátalma díj.

Igényes alkotásaival Jugoszláviában, Németországban és Oroszországban rendezett kiállításokon is sikeresen szerepelt. Társszerzője a „Békés megyei szűcshímzések" I-II-III. kötetének, valamint az „Alsó-Tisza vidéki szálánvarrott hímzések" című kiadványnak. A Népi Iparművész cím birtokosa 1989 óta.

Sokoldalú magas művészi alkotómunkásságának elismeréseként 1995-ben a Népművészet Mestere címet kapta meg.

A Békés Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja volt.

Tóth Sándor fafaragó népi iparművész, a Népművészet Mestere, Mezőberény (1946-2021)

Tóth Sándor 75 éves korában, örökre elhagyott bennünket. Sándor Mezőberényben született és haláláig ott élt. A hosszú alkotói munkássága révén ismerte az egész ország. Nagyban hozzájárult a népi kézművesség, a népművészet elismertségének növeléséhez.

Melyek voltak azok a tényezők, amelyek elindították a népművészet pályáján?

A történet több mint 50 évvel ezelőtt kezdődött. A fiatal fiú szakmunkásként megismerkedett az asztalos mesterséggel, bedolgozója lett a Népművészeti Háziipari Szövetkezetnek. Eljutott a Velemi Alkotótáborba, amely a faművesek legnagyobb szellemi központja volt annak idején. Tanítómestereitől – Péterffy László szobrászművész, Makovecz Imre építész, Bánszky Pál, Palatkás József – igyekezett elsajátítani azokat az elméleti és gyakorlati ismereteket, amelyek segítségével és a meglévő tehetségével önálló, sajátos formavilággal rendelkező alkotóművésszé vált. Gyűjtötte és kutatta a megyében élők – szlovákok, magyarok, németek – fából készült használati tárgyait, épületelemeit. Életében külön fejezetet szentelt a festett bútoroknak, amelyek Mezőberényhez, Tótkomlóshoz kötődnek. Alapító- és aktív tagja volt Békés Megyei Népművészeti Egyesületnek. Részt vett a megye fafaragóinak összefogásában, munkájuk koordinálásában. Hosszú éveken keresztül a Békéscsabai Nemzetközi Fafaragó Alkotótábor szellemi és konkrét cselekvő vezetője. A táborban résztvevők számára a mesterember filozófiáját is megtanította, amely nem állt másból, mint a kitartásból, a szorgalomból, az odaadásból, az alkotásból. Alkotásaiban három alapelve érvényesül, a hagyomány tisztelete, a használhatóság és a minőség. Ismerte a fa minden tulajdonságát. Elképzelt valamit, majd dédelgette magában. A szavaival élve: „Át kell gondolni, hogy mibe kezd az ember. Ha abba kezdünk bele, ami a mai korban megfelelő és a mai embernek szüksége van rá, akkor sikeres alkotást hozunk létre.”

A hosszú életpálya nagyon sok sikert és elismerést hozott számára. Megszámlálhatatlan pályázati díj, Népművészet Ifjú Mestere, Népi Iparművész, Népművészet Mestere elismerések, Csokonai Alkotói Díj, Megyei Príma Díj, Mezőberényért Díj, a Békés Megyei Népművészeti Egyesület díjai stb. Egyszer megkérdeztem Sándort, hogy mit jelent számára a paraszti kultúra, a népművészet szeretete és mit tanácsolna másoknak. Úgy vélte, hogy tevékenységével tiszteletét fejezi ki az ősök iránt, s ez melegséggel töltötte el a lelkét. Fontosnak tartotta a megszerzett kultúra továbbadását a fiataloknak és mindazoknak, akik hozzá hasonlóan gondolkodnak. Számára a paraszti kultúra életformát, életfelfogást és szemléletet jelentett, amelyben megtalálható volt a tolerancia és az emberi tartás. Az önkifejezést, az érték létrehozását találta meg a kézművességben.

A megemlékezést Koós Károly szavaival zárom, amely Sándor kedvenc idézete és egyben ars poétikája is volt.

„Amit mi csinálunk, itt és ma, az nem felekezet és nem egyház, de a vallás maga; amit mi építünk, az nem világnézet, nem pártpolitika, nem üzlet, de hit és kétségbeesett reménység; amit mi élünk az nem mulatság, nem sport, nem mártírium, amiben mi hiszünk az nem a rombolás, nem a tagadás, nem a halál, de a feltámadás…”

A Békés Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja volt.

Tűhegyi Mihály fafaragó, a Népművészet Mestere, Kunágota (1914-1995)

„Csak a paraszt arcokat szeretem és tudom faragni. Ezek a falum egyik-másik emberére emlékeztetnek.”

Misa bácsi – ahogy az egyesületben mindnyájan hívtuk a hófehér hajú, nagybajuszú, kékszemű, mindig derűs tekintetű fafaragót - életét szülőfalujában élte le, földművesként, ezermesterként. A két világháború között már 16 évesen hegedűket és citerákat készített, de 1970 után a szoborfaragás vált munkássága jellemzőjévé. Szobrait „fabábuknak” nevezte. Ezekre a naiv szobrokra kapta meg 1993-ban a Népművészet Mestere címet.

Jelen volt az 1966 tavaszán létrejött első békés megyei fafaragó munkaközösségben, amely országosan is az első ilyen szerveződések közé tartozott. Később tagja lett a Körös-menti Fafaragók stúdiójának. Részt vett a Shéner Mihály képzőművész által tervezett békéscsabai Meseház - a népművészet szellemiségét és formavilágát követő, a játék, a plasztika, és a festészet elemeit ötvöző –nagyméretű tárgyegyütteseinek kivitelezésében.

Részvett a nyári táborokban, a Mesterségek Ünnepén; a fiatalabb alkotók mindig szívesen gyűltek köré. Sírjára - Kunágotán – az egyesület fafaragói kopjafát emeltek.

A Békés Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja volt.

Varga László fafaragó népi iparművész, a Népművészet Mestere, Csabacsűd (1919-2005)

Tehetségére már általános iskolás korában felfigyeltek. Mint az osztály legjobb rajzolója, a tanító megbízásából rajzórákat tartott 5-6. osztályos korában.

A fronton elkezdett faragásokat követően, az orosz hadifogságban autodidakta módjára ismerte és kedvelte meg a fafaragást.

A Szarvasi Háziipari Szövetkezet közbenjárásával 1957-ben kerültek el először faragványai a Népi Iparművészeti Tanácshoz.

A NIT zsűrije azonnal elfogadta azokat, és már abban az évben megkapta a Népi Iparművész címet. Ettől kezdve nyugdíjazásáig kenyérkereső foglalkozása a fafaragás. Használati tárgyakat, ember- és állatfigurákat készít elsősorban.

A Népművészet Mestere címet 1965-ben kapta meg.

Egyéni kiállítása Szarvason, Mezőkovácsházán, Békéscsabán és Csabacsűdön volt.

Csoportos kiállításokon a NIT és a Békés Megyei Népművészeti Egyesület szervezésében Budapesten, Szegeden és Békéscsabán mutatkozott be.

A Békés Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja volt.

BIHARI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Török Istvánné Varga Dánielné Juhász Erzsébet

Török Istvánné (1956–2021)

A Bihari Népművészeti Egyesület alapító elnöke Török Istvánné (Bónácz Mária) tősgyökeres bihari, berettyóújfalui családban született, 1956. október 14-én. Általános és középiskoláit Berettyóújfaluban végezte, majd óvónőidiplomájának megszerzéseután ideis tértvisszadolgozni, 1975-ben. 1992-től volt intézményvezető. Nagyszerű, családcentrikus pedagógus és kiváló közösségszervező vezető és munkáltató volt. Ezért is találták meg mindig a civil szervezeti feladatok is. 1993–2018 között volt a Bihari Népművészeti Egyesület elnöke, majd pedig a szervezet tiszteletbeli elnökeként folytatta civil munkáját.

Folyamatos célja volt összefogni Biharban azokat az embereket, akik még művelik a régi korok mesterségeit, és akik hajlandók ismereteiket eljuttatni a következő korosztályok tagjaihoz. Saját szervezésű szakkörök, táborok, játszóházak, ismeretterjesztő és tudásátadó programok mellett hamarosan bekapcsolta a közösséget az országos vérkeringésbe: szakmai zsűrizések, országos programok elindítása vagy az azokban való közreműködés útján az ország népművészeti egyesületei között meghatározó szervezetté vált a bihari. Az egyesület részt vesz a helyi és az országos közművelődési feladatellátásban is, és mind az ifjúsági, mind pedig a felnőtt korosztály országos megmérettetéseinek regionális szervezője lett. Marika számára rendkívül fontos volt az egyesületi tagok egyéni előmenetelének támogatása, így közülük 1993 óta többen szereztek népi iparművész címet, valamint a népművészet mestere/ifjú mester díjakat. Társadalmi szerepet és feladatot nagyobb körben is vállalt. Csaknem két évtizeden át volt a Berettyóújfalu Városért Közalapítvány kuratóriumi tagja, és több cikluson keresztül a Népművészeti Egyesületek Szövetségének felügyelőbizottsági tagja. Rálátása és kiterjedt figyelme, bölcs meglátásai valamennyi szervezet tevékenységét nagyban segítették. Szakmai és közösségi munkáját számos díjjal ismerték el: 1989ben Miniszteri Dicsérettel, 2000-ben Berettyóújfalu Városért kitüntetéssel, 2006-ban Király Zsiga-díjjal, 2008-ban Hajdú-Bihar megye Kölcsey Ferenc-díjával, 2018-ban Pedagógus Szolgálati Emlékéremmel, majd 2021-ben Magyar Ezüst Érdemkereszttel.

Mestere (1923–2000)

A Bihari Népművészeti Egyesület alapító tagja. 1923-ban a Hajdú-Bihar megyei Furtán született, itt is hunyt el 2000-ben. N. Juhász Julianna műhelyében dolgozott, elsősorban a férjhez menő lányoknak készítettek a furtai hagyományok szerint varrott kelengyét. N. Juhász Julianna halála után a tervezői munka is rá maradt. 1959 óta megszakítás nélkül szabadkézzel ontotta a szebbnél szebb mintákat, minden egyes munkája egyedi tervezésnek számított. Kompozíciójában uralkodó elem a szegfűminta volt, melynek egyes, soros, háromsoros, csokros, legyezős és tányéros változataival egyaránt találkozhatunk. A minták aszerint alakultak, hogy milyen darabra készültek: asztali futó, falvédő, asztalterítő, párna függöny vagy férfikötő, női blúz, mellény. Stilizált virágai között jelen voltak a rózsa, a margaréta, a napraforgó variációi is. Kiemelkedő szerepe volt a furtai hímzés hagyományok ápolásában, országosan is ismertté tételében. Tervezésében készült el a Bihari Múzeum furtai férfi viselet rekonstrukciója is. 1970-től tagja volt a Szabolcs-Szatmár megyei Népi Iparművészeti Szövetkezetnek. 1973-ban hímző népi iparművész címet kapott. 1980ban, a furtai hímzés magas szintű műveléséért és országos elismertetéséért megkapta a Népművészet Mestere címet. 1993. október 14-én egyike volt aBihari Népművészeti Egyesület 24 alapító tagjának, haláláig aktív, meghatározó tagja volt az egyesületnek. A Furtán ma is működő hímzőszakkör az ő nevét viseli, sőt 2012-ben meg is alakították a Juhász Erzsébet Hagyományőrző Egyesületet.

Varga Dánielné Juhász Erzsébet hímző, mintaíró, a Népművészet

BÜKKALJAI MESTEREK NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Juhász József Laboda László Paronai Istvánné Szabó Sándorné

Juhász József késes népi iparművész (1953-2020)

Egy késeslegendaa miskolci Juhász József - KésesNépi Iparművész. József az " LKM", vagyis a Lenin Kohászati Művek - repi műhelyében sajátította el a bicska és késkészítést. de nem volt egyszerű, mert nem volt tanító mestere és sok mindenre saját magának kellett rájönnie és kitalálnia.

Az "LKM"-es idők után, a kiváló minőségű kizárólag kézi munkával készített, tükör fényesre polírozott kések és bicskák mestere, kiérdemelte a Késes Népi Iparművész címet. Több, ma már ismert embert tanított meg a szakmára. A műhelyben olyan kollégái voltak, mint Debreczeni Sándor Késes Népi Iparművész, aki minden alkalommal elismerően beszél Józsefről - hozzátéve, hogy nagyon sokat tanult tőle és ami nagyon fontos, hogy a legapróbb szakmai titkokat is megmutatta neki.

További kollégái a műhelyből, Berdó László, Steiner Károly és Békési László. Szakmai kiválóságát jelzi az is, hogy a világ egyik leghíresebb késese Hiroshii Suzuki is elismerően nyilatkozott Juhász József munkáiról.

Juhász József népi iparművész alapító tagja volt a Bükkaljai Mesterek Népművészeti Egyesületének

A képen a Mesterségek Ünnepén a feleségével Erikával.

Laboda László népi iparművész

Laboda László népi iparművész kapcsolata 1974-ben kezdődött, amikor tagja lett a Molnár Béla ifjúsági és Úttörőház Faragó szakkörének, melynek szakmai vezetője Péterfy László szobrászművész, szakkörvezető és Mártonné Marika szakelőadó volt.

2000 és2001-ben Budapesten aXVIII. kerületben működő nemzetközi komplex táborban vett résztésFrechOttó„Hétvezér”szoborkompozíciójábansegített,különbözőfalidomborműveket tervezett és faragott.

2001-ben a „Halaim és madaraim” grafikai albumot készített, amit Galánfi András sokszorosított.

2002 évben Abaújszántón a kezdeményezésére Fresch Ottóval fafaragó tábort hoztak létre, ahol az „Abba vezér és a szőlőhegy szelleme” emlékoszlopot faragták meg.

Ezt követően számtalan táborban vett részt aktív közreműködőként, ahol a fiatal faragókat amulettek, hajtű csattok és karperecek faragására tanította.

Laboda László népi iparművész alapító tagja volt a Bükkaljai Mesterek Népművészeti Egyesületének. Visszatekintve munkásságára így nyilatkozott:

„Az elmúlt évek során sok barátot szereztem és ha ide gondolom a több évig segített tanítványaimat is, a 75 évemre visszatekintve boldognak érzem magam, és hálás szívvel mondok köszönetet mindazoknak, akik faragói tevékenységemben segítettek.

A költővel mondom: legyen másoké a nagy világ, csak maradjon egy kicsi meg nekem”.

Laboda László (balról az első) egy faragó táborban.

Paronai Istvánné népi iparművész, a Népművészet Mestere (1933-2020)

Paronai Istvánné, mindenki Margó nénije így nyilatkozott a munkásságáról: „A kézimunka mindig a legkedvesebb időtöltéseim közé tartozott.

Sokféle kézműves dolgot csináltam, de a hímzés állt hozzám a legközelebb, persze amatőr szinten.

1983-ban beléptem a BAZ megyei Népművészeti Egyesületbe, ahol megismerkedtem a tiszta népművészettel.

Több tájegység hímzését ismerem, készítem, az úri-hímzést csinálom legszívesebben, főleg templomi és lakásdíszítési textileket készítek.

1989-ben nyugdíjazássom után megtanultam a csipkeverést, ami legalább olyan örök szerelmem lett, mint a hímzés!

Mindkét szakágban folyamatosan zsűriztetek és pályázatokon veszek részt. Ismereteimet szívesen adom át az érdeklődőknek, helyi kezdeményezésre tanfolyamokat vezettem és tanítottam a csipkeverést.”

Margó néni alapító tagja volt a Bükkaljai Mesterek Népművészeti Egyesületének, korát meghazudtoló energiával vett részt az egyesületünk munkájában, egyik mozgató rugója volt, minden évben aktív résztvevője a Mesterségek Ünnepének.

Margó néni a tudás-átadó

Szabó Sándorné hímző népi iparművész (1928-2022)

Szabó Sándorné így foglalta össze munkásságát: „Tanítóképzőt, majd tanárképzőt végeztem, matematika fizika szakon 35 évig tanítottam.

A családomban mindenki kézimunkázott, már gyermekkoromban megszerettem a hímzést, kötést, horgolást. 1968-ban a szakkör vezetői tanfolyam befejezéseként hímzésből vizsgát tettem. Azóta foglalkozom főleg keresztöltéses hímzéssel.

Folyamatosan vezetek szakköröket, évenként rendszeresen részt veszek alkotótáborokban, úgyis mint előadó, illetve gyakorlatvezető, úgy is mint hallgató. Az évek során sok-sok kiállításon megjelentek munkáim. Több önálló kiállításom is volt. Többször nyertem különböző díjakat és sok zsűrizett darabom van. Az „Abaúji virágok” kézimunka pályázat életre hívója és szervezője vagyok mely idáig 10 alkalommal került megrendezésre. A BAZ megyei Népművészeti egyesület alapító tagja vagyok 1982-től. A népművészet, a hagyományok megőrzése, a mai alkalmazása legkedveltebb teendőim közé tartozik.

Az Abaúji táj, a népi kultúra, ezen belül a szövés és a hímzés fő érdeklődési területem. 1992ben megjelent az „Abaúji szőttesek” című mintagyűjteményem, mely 245 szőttes minta kereszttöltésesvagy szálán-varrot alkalmazását teszi lehetővé. Nyugdíjas éveimet tartalommal tölti meg a népművészeti munka.”

Szabó Sándorné alapító tagja volt a Bükkaljai Mesterek Népművészeti Egyesületének

CEGLÉDI ALKOTÓK EGYESÜLETE

Czékmányné Nagy Mária

Ceglédi Alkotók Egyesületének egykori elnöke, ahogy tagtársai és ismerősei szólították: Maya, a ceglédi családi házukban kialakított fazekasműhelyben dolgozott. A XIX. század népi kerámia formái és díszítménykincseiből alakította ki egyéni stílusát. Leginkább a mezőtúri fazekasság hatott rá. Az általa készített tárgyak színvilágát zömében zöld, barna, sárga és ezen mázak együttes felhasználása jellemezte. Dísztárgyak mellett készített konyhai kiegészítőket, tányért, fűszerkészleteket, folyadéktárolókat és névre szóló egyedi tárgyakat. A hozzá ellátogatóknak szívesen tartott bemutatót. Amíg ott lehetett a Mesterségek Ünnepén, a vállalkozó kedvű vendégek vele együtt is átélhették az agyaggyúrás, korongozás és az írókázás élményeit.

Maya közbenjárására és kitartó munkája eredményeként került be a Ceglédi Alkotók Egyesülete a Népművészeti Egyesületek Szövetségébe. Nagy vita volt annak idején, hogy egyáltalán felvételt nyerhet-e a CAE a Szövetségbe, mert tagjai között nemcsak kézművesek, hanem képzőművészek, fotósok is voltak, és vannak ma is. A ceglédiek mentora a Szolnok Megyei Népművészeti Egyesület vezetője, Kenyeres Sándorné Jutka volt, Lovas Kata a Kaptár Egyesület néhai elnöke és Forray Marianna a Fügedi Márta Népművészeti Egyesület egykori elnöke voltak azok, akik kiálltak az egyesület mellett, és javasolták, hogy ennek a kis csapatnak is van helye a szövetségben.

Végül 2005-ben felvételt nyert a NESZ-be a Ceglédi Alkotók Egyesülete, melyet nagy megtiszteltetésként éltek meg a tagok, és óriási büszkeséggel töltötte el a néhai elnöküket is.

Czékmányné Nagy Mária fazekas (1969-2017)

CSILLAGVIRÁG NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Bárdos Sándorné Farkas JP Bertalanné Hegedűs Jánosné Nagy Béláné

Bárdos Sándorné népi iparművész, a Népművészet Mestere

Az 1951-ben megalakult Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alapító elnökétől, Tompa Bélánétólkapottmegbízástapalóchímzésminták felgyűjtésére és dokumentálására, valamint a recski hímző részleg megalapítására.

Bárdos Sándorné Ica néni a vezetői munka mellett folyamatosan tervezett, új dísztő-elemeket alkalmazott lakástextíliákon és viseleteken. Tervező alkotómunkájának elismeréseként 1962ben megkapta a Népművészet Mestere címet.

A recski hímzés nagysikerű kiállításokon mutatkozott be, közülük legemlékezetesebb a Műcsarnokban szervezett bemutató volt, ahol a vagdalásos és szálhúzásos technikával készült tárgyegyüttesek kerültek kiállításra. Ica néni szívesen foglalkozott a fiatal tehetségekkel, szakköröket és hímző táborokat vezetett, a művészeti ismereteinek átadására törekedett.

Ahímzők szakmai megmérettetésének színtereaKisjankó Bori OrszágosHímző-pályázat, ahol éveken keresztül a legmagasabb elismeréseket érhette el. 1968-ban Kisjankó Bori díjat, négy alkalommal első díjat, három alkalommal második, öt alkalommal harmadik, két alkalommal különdíjat kapott. A Pro Renovanda Cultúra Hungariae Népművészetért Szakalapítvány országospályázatántöbbalkalommalelsődíjbanrészesült.AlkotótevékenységétazAlapítvány Kodály Zoltán Emlékdíjjal ismerte el.

Bárdos Sándorné a 2004-ben alapított Csillagvirág Egyesületünk alapító tagja, a recski alkotóközösség vezetője volt

Tárgyai az Hagyományos Értékek Megőrzéséért Alapítvány Radics Kúria Kiállító Helyen, a Recski Tájház Palóc Galériában, a Népi Iparművészeti Tanács dokumentációs tárában és a Heves Megyei Vármúzeumban láthatók.

Farkas JP Bertalanné népi iparművész, a Népművészet Mestere

Farkas JP Bertalanné 1922-ben Bodonyban született, ahol a férfiak az erdőben dolgoztak, az asszonyok kendert termesztettek és gyermekeket neveltek. Ezért is vált természetessé, hogy a leánygyermek 6-8 éves korában már a szövőszékben kenderből szőtte az ágy-és asztalneműket és megtanulta annak hímzés díszítését is.

Kató néni a már gyermekként a megismerte nagyszülői hagyatékot, „varrta” a palóc keresztszemes motívumokat, készítette a szebbnélszebb piros-kék subrikákat. Szakmai tudását átadtagyermekének ésaHevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetben munkát vállaló bodonyi asszonyoknak is.

Az ’50-60-as években Bodonyban a kézi-szövésnek és hímzésnek egyaránt nagy hagyománya volt, a sajátos építésű palóc házakban fejelmintás ágyi textíliák díszítették a festett és faragott ágyakat, szálán-varrott hímzett terítők az asztalokat. Ezekből a nagyon értékes darabokból Kató néni hagyatékában ma is számos szép tárgyat találunk, amelyet részben a bodonyi Népművészeti Házban, részben a Radics Kúria Kiállítóhelyen mutatunk be.

Kató nénit szoros szakmai barátság fűzte Bárdos Sándorné recski hímzőhöz, a Népművészet Mesteréhez, akivel gyakran közösen alkottak, tervezték az alkalmazott hímzéstechnikákat, készültek a szövetkezeti és országos pályázatokra. Mestereinknek köszönhetjük, hogy a szekrények és szuszékok aljából előkerültek a 40-50 évvel ezelőtt szőtt kendervásznak, amelyen újra feldolgozták a már-már elfelejtett azsúrokat, subrikákat és kalodákat.

Farkas Jp Bertalanné számos művészeti elismerés mellett 2005-ben megkapta a Népművészet Mestere kitüntető címet. Kató nénire a 2004-ben megalakult Csillagvirág Népművészeti Egyesület alapító tagjaként is emlékezünk.

A Mester a legszebb alkotásait és azt a bodonyi kiállító teret hagyta ránk örökségül, ahol a lenből-kenderből készült, több szélből összedolgozott sátorlepedőkhöz és díszrojtos törölközőkhöz megható emberi történetek kötődnek.

Hegedűs Jánosné népi iparművész, a Népművészet Mestere

Hegedűs Jánosné Bakos Éva a szövés mesterségével a Polgári Iskolában ismerkedett, ahol Tompa Béláné a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezet alapító elnöke gazdasági ismereteket tanította. A szövetkezet alapító tagjaként nem csupán a szövés technikáját sajátította el, de részese volt annak a gyűjtőmunkának, amelyet a szomszédos Átány községben és a mátrai falvakban végeztek a hagyományos textíliák kutatásában és dokumentálásában. 1962- től az egercsehi szövő részlegben tizenkét éven át tanította a szövés mesterségét a környező település asszonyainak. Hegedűs Jánosné nem elégedett meg a szakmai téren elért sikereivel, a munka és a család mellett elvégezte a középiskolát, majd 1973-ban megszerezte a Takács Mester szakmai elismerést, a mestervizsgát.

A tervező-alkotó munkát előtérbe helyezte, a legszebb azsúros szőtteseit és tárgy-együtteseit ekkor alkotta. Forrásanyagként leggyakrabban az átányi szegfűs, rozmaringos és csillag motívumos törölközőket, és a palóc párnavégeken megjelenő piros-kék csíkritmusokat alkalmazta.Tanulmányoztaatakácsszőttesekfűzésitechnikáit,asávoly,ripszésszaténkötések együttes alkalmazására törekedett. A hagyományos kockás abroszok díszítését legújabb alkotásaiban is megőrizte. A szövött textíliákat rojttal, kézi azsúrral, borsókával és horgolt csipkével díszítette.

Legnívósabb alkotásait az Országos Szőttespályázatokon I-II. díjjal, Gránátalma- és külön díjjal jutalmazták. Nagy odaadással dolgozott az alkotócsoportközöspályázati anyagain, amelyet aPro Renovanda Hungariae Cultúra Szakalapítványa és a Művészeti Kézműves Alapítvány első és különdíjakkal jutalmazott. Alkotótársaival együtt különösen büszke volt a Hevesi Házasságkötő terem és a „falusi vendégszoba” kialakítására. Kimagasló alkotómunkájának elismeréseként 1978-ban megkapta a népi iparművész, 1988-ban a Népművészet Mestere címet, amely kimagasló munkásságának elismerése volt. A cím nem csupán elismerést, de ösztönzést is adott az alkotónak, akinek a szövés lételemévé vált. Folyamatos kapcsolatot tartott tagtársaival és alkotótársaival, de a szövés iránt érdeklődő látogatókkalis. Fontosvolt számáraaszakmai zsűri ésaz alkotótársak véleménye, denem tudott dolgozni a „befogadók” kritikája nélkül sem. Az ország különböző tájain élő népművészekkel kapcsolatot tartott, ismereteinek átadására törekedett. A hazai konferenciák rendszeres résztvevője volt, ahová a legnagyobb vonzerőt a társakkal való együttlét, a találkozás öröme adta. Hegedűs Jánosné, a Népművészet Mestere a Csillagvirág Népművészeti Egyesület alapító tagja, aki lelkesen dolgozott azzal a hevesi alkotó csoporttal is, akik az ország különböző településein, a kultúrházakban és iskolákban vállalták a népművészeti tárgyak enteriőrszerű bemutatását,agyermekeketésfelnőtteketszövés-tanítását.LelkesrésztvevőjevoltaMesterségek Ünnepének, a hevesi és békéscsabai konferenciáknak. Művészi és emberi nagyságát a Radics Kúria Kiállítóhelyen elhelyezett alkotásai őrzik.

Nagy Béláné népi iparművész, a Népművészet Mestere

Nagy Béláné született Juhász Anna 1955. március 1-jétől felvételt nyert a Hevesi Népművészeti és Háziipari Szövetkezetbe, ahol szorgalmasan ismerkedett a szövés gyakorlatával. A szokásnak megfelelően először a csévézést és mintaforgatást tanulta meg, majd hamarosan a szövésben tűnt ki szorgalmával és minőségi munkájával. Nagy Béláné egész életében az elismerésre, a bizonyosságra vágyott, ezért is tartotta fontosnak, hogy Tompa Béláné Juliska néni, a szövetkezet elnöke és Tóth Marika művészeti vezető őt a legkiválóbbak egyikének tartották, akire a legnívósabb szőttesek elkészítését bízhatták.

Szakmai tekintélyét erősítette, hogy 1963-ban megszerezte a takács szakmunkás bizonyítványt is. Nagy Béláné Annuska folyamatosan dolgozott saját elképzeléseinek, terveinek megvalósításán, új használati tárgyak megalkotásán. Valamennyi helyi és országos pályázaton, szakmai megmérettetésen részt vett. Szedettes, csillag és szív mintáinak bordűrös elhelyezése, az azsúrokkal való megtörése újszerűnek hatott. 1985-ben pályázati munkájának elismerésére megkapta a Sárközi Emlékdíjat. A nagy-és kis azsúrok újszerű feldolgozásáért első díjjal jutalmazták az akkor már népi iparművész címmel elismert alkotót.

Nagy Béláné 1971-től a nyugdíjazásáig a hevesi kéziszövők részlegének munkáját irányította, ahol nagy gondot fordított afiatalokszakmaitanításáraés személyiségükformálására,aszakma igazi tanító mesterévé vált. 1995-ben megkapta a Népművészet Mestere kitüntető címet. 2004-ben megalakult Csillagvirág Népművészeti Egyesület alapító tagjaként a hevesi alkotóközösségben dolgozott.

Nyugdíjazása után már kevesebbet alkotott, de rendszeresen részt vett az országos szakmai megmérettetéseken. Kezdetben nem csak tervezte, de maga szőtte az új darabokat, készítette a csíkos-azsúros, vagy szedettes ünnepi terítékeket. A len anyaggal minden esetben szívesen dolgozott, a színekkel elérhető pozitív és negatív hatások megjelenítésére törekedett.

Munkásságát az országos pályázatok második, harmadik és különdíjai minősítették. Legszebb alkotásait, a tanítványaival készített tárgyegyütteseit a Radics Kúria állandó kiállítása őrzi.

DEBRECENI ÉS HAJDÚ-BIHAR MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Bagdi Lajosné Szabó Kálmánné

Bagdi Lajosné hímző

Bagdi Lajosné Matkó Mária debreceni református családban nőtt fel. Pályáját pedagógusként kezdte, innen vonult nyugdíjba 1983-ban. Népművészettel, ezen belül a hímzéssel már középiskolásként megismerkedett a Dóczy Gedeon Gimnáziumban. 1972-ben elvégezte a hímző szakkörvezetői tanfolyamot, önálló kutató-gyűjtő munkát végzett a megye településein – református egyházi textíliák, népi, paraszti hímzések –, a hortobágyi cifraszűr kutatásában és újraalkotásában kiemelkedő jelentőségű tevekénységet végzett. Első cifraszűrének elkészítésére a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója kérte fel. A cifraszűr elkészítéséhez tanulmányozta a szakirodalmat, kutatómunkát végzett a debreceni Déri Múzeumban, mesterének tekintette az akkori Debreceni Háziipari Szövetkezetben dolgozó Dankovszky Lórántnét, a Népművészet Mesterét (1974). Tanulmányait, szakkönyveit ma is használják, a Magyar nép hímzésvilága című 3 kötetes tankönyve oktatási segédanyag. Felgyűjtötte Komádi és térsége hímzésvilágát, melyet Komádi hímzések címmel a Debreceni Nyugdíjas Egyesület adottki1998-ban.Számtalangyermekésfelnőttszakkörtvezetett,szakköreiországoséshelyi díjakat, elismeréseket kaptak. Ezek közül kiemelkedő a gyermekszakkörével elért Arany fokozat (Országos Művészeti Szemle, 1982), a Kölcsey Ferenc Megyei-Városi Művelődési Központ felnőtt szakkörével elért Gránátalma-díj. Alapító tagja a Hajdú-Bihar Megyei Népművészeti Egyesületnek. A Népművészet Mestere díjat 2013-ban kapta meg. 2016-ban elhunyt.

Szabó Kálmánné hímző népi iparművész, a Népművészet Mestere

A palócföldi Ecseg községben született 1920-ban. A család több generációig visszamenőleg tanító-népművelő volt. Szabó Kálmánné is tanítónőnek készült, Kiskunfélegyházán végezte el a tanítóképzőt. A Kiskunfélegyházán eltöltött évek hozták meg a népi kultúra iránti érdeklődést, majd ezt tovább mélyítették az Észak-erdélyi Nagytarnán töltött tanítónői évek. A család 1965-ben Debrecenbe költözött, ahol folytatta tanítónői hivatását, egyre jobban fordult a népművészeti hagyományok, elsősorban a hímzés felé. Alkotói egyénisége leginkább 1975-ben bekövetkezett nyugdíjba vonulása után bontakozott ki. Ezekben az éveiben állandóan folytatta a kutató, gyűjtő munkát, a még ismeretlen hímzéshagyományok kutatását, megmentését, a hagyományok újra fogalmazását. Így vált országosan ismertté alkotói tevékenysége, a furtai, a komádi vászonhímzések, a hajdúsági és debreceni kisbunda hímzések, a Zobor vidék és néhány archaikus erdélyi hímzés dialektus (kalotaszegi vállfűs, torockói hímzések). Több alkalommal kapta meg a Gránátalma díjat. Tudását igyekezett közreadni, vezetett szakköröket a megyében és Debrecenben egyaránt. Társszerzője a Zobor vidéki női ingek című könyvnek. 1986-ban megkapta a népi iparművész címet. 1992-ben magas színvonalú gyűjtő és alkotói munkája elismeréseként a Népművészet Mestere címet.

DUNA-TISZA KÖZI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Dr. Bánszky Pál

Dr. Bánszky Pál (1929-2015)

Dr. Bánszky Pál művészettörténész Kabán született 1929. október 31-én.

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán magyar-történelem szakos középiskolai tanári, majd művészettörténész diplomát szerzett. 1958-tól a Népművelési Intézet vizuális művészeti osztályának főmunkatársa, később az intézet főosztályvezetője és a tokaji nyári táborok vezetője lett. Fő érdeklődési és kutatási területe a kortárs képzőművészet és a naiv művészet.

1978-tól a kecskeméti Katona József Múzeum tudományos munkatársa, 1983-1990 közt megyei múzeumigazgató. Meghatározó személyisége Kecskemét kulturális életnek. Nevéhez fűződik a kecskeméti Szórakaténusz Játékmúzeum és Műhely létrehozása és a Magyar Naiv Művészek Múzeumának megújítása.

1991-től a kecskeméti Magyar Naiv Művészek Múzeuma igazgatója, 1999-es nyugdíjazásáig.

Alapító tagja, majd elnöke volt a Népművészeti Egyesületek Szövetségének, alapító elnöke a Bács-Kiskun Megyei Népművészeti Egyesületnek, mely a Duna-Tisza Közi Népművészeti Egyesület jogelődje volt. 1982-től 2007-ig irányította az egyesületet.

2002. január 1-jétől a Képzőművészeti Szakmai Kollégium tagja, 2007 óta a Magyar Művészeti Akadémia Képzőművészeti Tagozatának levelező tagja, majd 2012-től rendes tagja volt.

A tokaji nyári művésztelep vezetője volt, valamint ő hívta életre Jakabszállás külterületén, a Wolford dűlőben a kézműves mesterségek alkotótáborát.

2015. június 13-án hunyt el.

FEHÉRVÁRI KÉZMŰVESEK EGYESÜLETE

Dr.GulyásAntalné

Dr. Gulyás Antalné szövő népi iparművész (1941–2021)

Dr. Gulyás Antalné pedagógus, szövő népi iparművész, népi kismesterség és takácsoktató.

A Fehérvári Kézművesek Egyesületének alapító tagja.

1973 óta tanított Székesfehérváron, 1996 óta nyugdíjasként dolgozott tovább.

A 80-es évek körül ismerkedett meg a szövés csodálatos élményével, megismerte és alkalmazta a népi szövés hagyományait, szín,- és formakincsét. Rendszeresen részt vett szövő tanfolyamokon, míg 1997-ben „Népi játék és kismesterségek oktatója, takács” címet is megszerezte.

Apedagógusoktovábbképzésénbelül10évenátazóvónők,tanítókéstanárokhagyományőrző és kézműves képzésében vezetett tanfolyamokat, képzéseket. 1999-ben elnyerte a „Népi Iparművész” címet. Aktívan részt vett városi, megyei és országos egyéni és csoportos kiállításokon.

Fáradhatatlanul dolgozott férjével, dr. Gulyás Antallal azon, hogy a Fehérvári Kézművesek Egyesületének alkotóháza legyen, hogy az alkotóházban élet legyen. Mindig segítőkész volt, akár szakmai bemutatót, akár foglalkozást kellett tartani. A Kézművesek Háza alkotóház szövő termének létrehozója volt, mert csak a szövéssel volt teljes az élete emlékére a szövőműhely az „Ágnes terme” nevet kapta.

FEJÉR MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Gál János (Janó) Hollósi Pista bácsi

Máhr Klára Nagy László Nagyec Papp Mihályné Mari Párniczkyné Nunczás Ilonka

Gál János (Janó) fafaragó (1938-2008)

1938-ban született Tardonán. 1989-ben Gránátalma díjat kapott

2002-ben kapta meg a Népművészet Mestere címet Népi iparművész – 2015 Király Zsiga-díj Pásztorkodással foglalkozott, eleintebaltanyelet, ostornyelet, cigaretta szipkát faragott. Pásztorkodása során találkozott faszén égető erdei munkásokkal, így ismerte meg az odú-rönkből készült tárgyak készítését: odú szekrényt, ülőkéket, alvó priccset, padokat, dikót. Készített szekrényt, babaházat, játszóteret, gyermekjátékokat. 1972-től számos szobor, 1990-től emlékmű került ki keze alól, jelentős történelmi eseményeknek, személyiségeknek állítva emléket. Aktív részese volt alkotóházak építésének, többek között Gébárton, Velemben, Jakabszálláson, Lentiben, Tokajban. Elismert díjazottja volt országos pályázatoknak, kiállításoknak.

Hollósi Pista bácsi (2022)

A Seregélyesi Tájház létrehozója

Hímző, szövő, csipkeverő

1978-tól a seregélyesi Hímző Szakkör vezetője

Ükapja takács volt, talán innen jött tehetsége a vásznakhoz, viseletekhez, csipkékhez. Szakkörein 30-35 nő tanulta tőle hétről hétre a hímzést, varrást. Amikor a tanács megvett egy régi házat, a szakkörösökkel újították fel, s varázsoltak tájházat belőle. Pista bácsi gyűjtötte a viseleteket, s tudta, melyik bársonyszoknya kié volt. A használati tárgyakról, s a régi életről ízesen mesélt az érdeklődőknek.

Máhr Klára (1950-2010)

A Fejér Megyei Népművészeti Egyesület egykori elnöke Szövő 2002-től Népi Iparművész Aktív részese volt 1982-ben a népművészeti egyesületek születésének. Tudta, hogy a közösség összefogása az a megtartó erő, ami nélkül kultúránk, nemzeti hagyományaink nem őrizhetőek meg. Energikus és vidám volt, finom vásznaiba és festékeseibe beleszőtte elkötelezettségét a magyar népművészet iránt. Tanult és tanított, szívvel-lélekkel buzdította tanítványait örökségünk megőrzésére.

Nagy László Nagyec (1949-2013)

Népzenész, nemezelő, jurtakészítő

a Vass Lajos Népzenei Szövetség alelnöke

Szabadegyháza Művelődési Házát nevezték el róla

Nagyec fáradhatatlanul tanított, több Fejér megyei településen is szinte otthon érezte magát. Nagylók tiszteletbeli polgára, Sárosd, Dég, Seregélyes, Szabadegyháza kulturális életének szervezője, citeraegyüttesek oktatója. Egész életében minden cselekedetével, tudásával és szenvedélyével a magyar népzene ügyét szolgálta.

Papp Mihályné Mari

1940-ben születettDiószegen. Szövő,háromszorosGránátalma-díjas

Takács szövőszéken szőtt, szakköröket tartott, a vászonszövés rejtelmeit is átadta. Mindig háttérben maradt, de tudása tovább él a tanítványok által.

Párniczkyné Nunczás Ilonka (1927 – 2018)

A „hímzés nagyasszonya”

a Fejér Megyei Népművészeti Egyesület egyik alapítótagja a Fehérvári Kézművesek Egyesülete tiszteletbeli tagja Népművészet Mestere (2011)

Gránátalma- és Király Zsiga-díjas népi iparművész

Neki köszönhető, hogy Fejér megye fehérhímzései megmaradtak az utókor számára, és kiemelkedő gyűjtőmunkája eredményeként 1981-ben, 1984-ben és 1986-ban társadalmi munka és összefogás eredményeként adták ki a Fejér megye mintakincséből című, az összegyűjtött hímzéseket tartalmazó három szakkönyvet.

1976-tól volt résztvevője és díjazottja a regionális és országos, illetve nemzetközi kiállításoknak, tudását sokaknak adta tovább.

FÜGEDI MÁRTA NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

FügediMárta Görzsöny József Hubai Gyöngyi Márton JánosnéMarika

Fügedi Márta (1949-2000)

Eger, 1949. december 21. – Miskolc, 2000. január 30. Putnokon végezte általános és középiskoláit. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett etnográfus, magyar és német szakos tanári diplomát (1973). Már ötödéves hallgatóként a Herman Ottó Múzeumba került dolgozni. Szakmai előmenetele során több vezető pozíciót is betöltött (néprajzi osztályvezető, igazgatóhelyettes, tudományos főmunkatárs, tudományos titkár). 1995. július 1-jétől a Miskolci Egyetem Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszékének vezető docense lett – másodállásban a múzeumban is tovább dolgozott. 1997-től a Bölcsészettudományi Kar dékánhelyettese volt fiatalon bekövetkezett haláláig. Szakmai tevékenységét alapvetően meghatározta a családi indíttatás, s mint Mezőkövesdről elszármazott „matyó értelmiségi” kutatásai középpontjában a népművészet, a hímzés története és a viselettörténet állt. Pályája kezdetén folklorisztikai témával foglalkozott, egyetemi doktori címét Mátraderecske néphitéről írt disszertációjával szerezte meg (1976). Muzeológusi munkája során a Herman Ottó Múzeum Néprajzi Tárának textil- és viseletgyűjteményében tevékenykedett, tanulmányokban dolgozta fel Borsod-Abaúj-Zemplén megye népi textilkultúráját. Önálló kötetet szentelt a matyó gyermek néprajzi vizsgálatának (1989). A „Mítosz és valóság: a matyó népművészet” című könyvében (1997) árnyalt összefüggésekben mutatta be Mezőkövesd népművészetének történetét. 1990-ben az állatábrázolásokról szóló disszertációjával nyerte el az irodalom (folklór) tudomány kandidátusa címet. Jelentős szerepet vállalt a megyei népművészeti monográfia megjelentetésében (1997). Számos kiállítást rendezett mind a Herman Ottó Múzeum, mind a Matyó Múzeum részéről. Az időszaki tárlatok során a megye népművészetét, a matyóság tárgyi örökségét bemutató anyaggal számos alkalommal külföldön is szerepelt (Prága, Berlin, Varsó, New York). Igen sokat tett Borsod-Abaúj-Zemplén megye népművészeti örökségének feltárásában, ez a tevékenysége sok szálon összekapcsolódott az egyetemes magyar népművészet kutatásával. A tárgyalkotó népművészeti műhelyekben, díszítőművészeti szakkörökön, tanfolyamokon, nyári táborok alkalmával rendszeresen tanított, kiállítások megnyitóit vállalta. A helyi kézműves csoportok szakmai gondozását aktívan végezte. Zsűrizte a népi iparművészek munkáit, személyében teremtett hidat a tárgyalkotó kultúra generációi között. Részt vett az országos Népi Iparművészeti Tanács munkájában, a népi iparművészeti zsűrizéseken. A népművészeti egyesületek országos szervezetének vezetőségi tagja volt. Az 1982-ben megalakult megyei népművészeti egyesület elnöke volt – nevét halála után vette fel a Miskolcon működő egyesület (2000). A putnoki Gömöri Múzeum és Baráti Köre által rendszeresen meghirdetett honismereti pályázat 2001 márciusától viseli a nevét. Szerepet vállalt a szakmai-kulturális közéletben is: a Miskolci Akadémiai Bizottság Néprajzi Munkabizottságának titkára, a Magyar Néprajzi Társaság választmányának és az MTA Néprajzi Bizottságának tagja, a Miskolci Városszépítő Egyesület elnökségi tagja volt. Kitüntetései: Miskolc város Herman Ottó Tudományos Díja (1996), Király Zsiga-díj (1999 – a népművészeti örökség őrzésében végzett munkáért), Herman Ottóemlékérem (1999). A Herman Ottó Múzeum Papszeri Öreg Épületében kialakított Múzeumi Pantheon emlékfalán 2000 decemberében avattak emléktáblát Fügedi Márta tiszteletére. A Miskolci Egyetemen emlékoszlop őrzi emlékezetét.

Görzsöny József fafaragó, faszobrász népi iparművész (1935 – 2022)

Hubai Gyöngyi hímző, szövő és textiljáték készítő népi iparművész, a Népművészet Ifjú mestere (1944 – 2021)

Márton Jánosné Marika titkár, hímző népi iparművész (1938 -2001)

HEGYALJAI MESTEREK NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLETE

Schneider Imréné

Schneider Imréné

hímző

A Hegyaljai Mesterek Népművészeti Egyesületének alapító elnöke és meghatározó egyénisége volt Schneider Imréné Éva néni.

Tállyán született. Gyermekkorában nagymamájától tanulta a hímzést, ami felnőtt korában meghatározta az életét. 1963-ban a településen megalakuló Díszítőművészeti Szakkör tagja lett. A pedagógus férje segítségével kézműves, színjátszó, táncosgyermekfoglalkozásokat is tartott. Képezte magát. Hímzés és szövés oktatáshoz szükséges képesítést szerzett. 1969-től a szakkör vezetője lett, egészen haláláig.

Hazánk tájegységeinek hímzőkultúráját ő is szakmai képzéseken ismert meg. Tagja volt a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Népművészeti Egyesületnek. Itt hímző alkotótársaival eljutottak az úrihímzés ismeretéhez.

A közösen végzett kutatások, feldolgozások eredményeként az úrihímzés nagyasszonyává vált.

1997-benmegalakultaHegyaljai Mesterek NépművészetiEgyesülete,amelynekalapító elnöke lett. Kiállításokat, alkotótáborokat szervezett, ahol a szakköri tagokkal tanították, népszerűsítették az úrihímzést. Előadást tartott az ország különböző egyesületeiben.

Az 1982-ben megalakult Népművészeti Egyesületek Szövetségének egyik alapítója, melyben1996-ig dolgozott.

A NESZ Hímző Szakmai Bizottságának is tagja volt, majd elnökévé választották.

Számos elismerés birtokosa: 1998-ban Király Zsiga-díjban, 2001-ben Pro-Renovanda Culturae-díjban részesült. 2002-ben Aranykoszorús mester lett és Borsod-Abaúj-Zemplén megye Alkotói -díját vehette át. 2009-ben Országos Alkotói- díjat kapott. 1988-ban Népi Iparművész, majd 2000-ben a Népművészet Mestere címet kapta.

A népművészet szolgálatába állított életét 2014-ben fejezte be. Közösséget alakított, akik kötelességüknek érzik munkásságának folytatását.

HEVES MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Eiben Imréné Gulyás Béla Ízer Istvánné Szakács Józsefné

Eiben Imréné hímző népi iparművész

Egyesületünk alapító tagja volt: kisgyermekként tanult meg hímezni.

1957-ben került Szajlára, megtanulta a faluban használt változatos hímzéstechnikákat. Terveket készített, új szerkezeti megoldásokat keresett. Közben folyamatosan képezte magát. 1976-ban megkapta a népi iparművész címet. Hímzéseivel országos népművészeti kiállításokon,pályázatokondíjatnyert.Munkáit Magyarországon kívül számos külföldi ország közönsége is megismerte. A megye több településén – Szajlán, Pétervásárán, Istenmezején, Bükkszéken, Tarnaleleszen, Bükkszenterzsébeten és Egerben vezetett szakkört. Tanítványai közül többen elnyerték a népi iparművész, Népművészet Ifjú Mestere címet. Parádon szakkörvezetőknek tartott tanfolyamot. 1983-ban egy mintakönyvet is készített, mely segítséget nyújtott a palóc hímzések kedvelőinek. Évtizedekig aktívan részt vett egyesületünk munkájában.

Gulyás Béla gyertyamártó

A gyertyaöntő mesterségnek régi hagyományai vannak Egerben. A város utolsó mézeskalácsos és gyertyaöntő dinasztiája az Ódry család. Ódry Dániel, 1896-ban jött Egerbe. Fia ifjabb Ódry Dániel 1947-től hagyományos eszközökkel dolgozva folytatta a mesterséget. Utódja, Gulyás Béla 1967-ben benősült az Ódry családba s felesége nagybátyjától apránként átvette a gyertyamártó mesterséget. A gyertyákat hagyományos módszerrel: kézi mártássalöntéssel és kézi formázással készíti. A templomok és a búcsúban résztvevők számára klasszikus fehér gyertyákat készít, de ott vannak gyertyái életünk fordulóin, s emelik az ünnepek fényét a keresztelőn, a lakodalomban, s a ravatal mellett, az adventi koszorúkon, a karácsonyfán, családi ünnepeken, a körmeneteken, s a Balázsolás szertartásán. A hagyományos formák felhasználásával, színes viasszal új fajta gyertyákat is készít. A mesterség népszerűsítése, átadása szinte folyamatos. 20 éven át a Mesterségek ünnepén, s számos mesterség bemutatón, tanította a gyertyamártást és öntést. A Budai Várban megrendezett Mesterségek ünnepén két alkalommal vehette át az Év Mestere címet.

Ízer Istvánné hímző népi

iparművész

1973-ban kezdte maga köré hívni a hímzést szerető asszonyokat Demjénben. Elindult a díszítőművészeti szakkör, ahol többek között olyan mesterektől tanult, mint Borbély Jolán néprajzkutató vagy Dömötör Tekla néprajztudós, Bánszky Pál művészettörténész, és dr. Csiffáryné dr. Schwalm Edit néprajzkutató. Az eltelt 45 év alatt a szakkör tagjai folyamatosan dolgoztak, a Kárpátmedence közel 50 tájegységének motívumait dolgozták fel. Köztük van úri hímzés garnitúra, vagy széki, szász, palóc és tardi minta, legutóbb szajlai függönygarnitúrával jelentkezett az országos népművészeti kiállításra. A hímzéseket a kezdetektől Ízer Istvánné tervezte, aki alapítója a Heves Megyei Népművészeti Egyesületnek is. A recski palóc lapos öltésű piros fehér terítője, boldogi fehér hímzésű kendője a palóc subrikás sátorlepedő mintája, szép példája hímzés örökségünk átadásának. Értékmentő, értékőrző és továbbadó munkája elismeréseként 2013-ban a Budai Várban vehette át a Király Zsiga-díjat. Munkásságátszámoskitüntetésselismertékel.

Szakács Józsefné hímző, népi iparművész

Egyesületünk alapító tagja volt. GyerekkorátHomokterenyéntöltötte,afaluban a lányok asszonyok a téli időben esténként összegyűltek és egymást tanították fonni, szőni, hímezni. Megismerte a környék gazdag és változatos hímzéseit, szőtteseit, viseleteit. Elvégezte a szakkörvezetői tanfolyamot és évtizedekig tanított felnőtteket, gyerekeket a népi hímzések és a szövés ismeretére. Tanítványai közül többen elnyerték a népi iparművész és a Népművészet Ifjú Mestere címet. Ugyanakkor szenvedélyesen gyűjtötte a régi lakástextíliákat, viseleteket, amelyből létrejött a több mint 1500 darabból álló „Palóc Néprajzi Magángyűjtemény” kiállítás. Szakácsné Magdika munkásságát számos országos kitüntetéssel ismerték el, többek között megkapta az „Életfa” díjat is. Súlyos betegsége után a Mátrafüreden látható hatalmas kollekciót unokája gondozza. A Palóc Néprajzi Magángyűjtemény és Babakiállítás múzeum vezetését unokája Lovászné Juhász Rita népi iparművész vette át, aki tovább gyarapította a gyűjteményt.

IHAROS NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Alföldi Terézia Garamvölgyi Eszter Tankó Anna

Alföldi Terézia (1951-2022)

Alföldi Terézia, százhalombattai bőrműves népi iparművész igazi közösségi ember volt. Elsősorban hagyományos sallangjaival nyert számos pályázaton. Később a bőrdíszművesség és az iparművészet felé nyitott. A gyerekek nagyon kedvelték kézműves foglalkozásait,hiszen humorosan,mégis komolyan tanított.

A jól felépített vállalkozásátnapjainkban gyermekei visziktovább. Számos kiállítása volt határon belül és kívül is. Aktív tagja volt a térség képzőművészeti körének is.

Garamvölgyi Eszter (1956 – 2007)

Garamvölgyi Eszter budapesti szövő. Betegség következtében vesztette el szeme világát, majd a Vakok Intézetében sajátította el a szövést.

Elsősorban rongyszőnyegeket és vastag gyapjúszőnyegeket készített. Hihetetlen érzéke volt a színek megválasztásához, érezte az egyes színek hideg vagy meleg árnyalatait.

Sérülése ellenére jó közösségi ember volt, szeretett az Iharosba tartozni. Könyvet „írt” a vakvezető kutyája és a saját mindennapjukról, humoros történeteikről.

Tankó Anna (1950 – 2015)

Egyesületünk életében Tankó Anna komoly szerepet játszott, hiszen valódi közösségszerető ember volt és tett is érte. Hihetetlen életkedve, humora, óriási tudása és szülőföldje – Gyimesiránti tisztelete sosem ingott meg. Ő szervezte első gyimesi gyűjtőútjainkat, a gyimesi tánctáborban való aktív részvételünket.

Gyimesi tojásai, archaikus mintái jellegzetesek voltak.

A bundahímzést még otthon, a vak, szomszéd szűcsmestertől tanulta. Színei, formavilága páratlan volt.Csángósbundái kivétel nélkül mind „A”minősítést kaptak,deanépi iparművész cím megszerzését mégsem élhette meg. Büszke volt a NESZ Hagyományőrző-díjára, Kézműves Remek díjaira. Nyugdíjas éveit a népi játszóházvezető képzés elvégzésével kezdte, hiszen heti rendszerességgel tartott gyermekfoglalkozásokat.

JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Kocsis Istvánné Farkas Mária Misi Éva

Tóth László

Kocsis Istvánné Farkas Mária (1947-2022)

a Jászapáti Népi Díszítőművészeti Szakkör vezetője

Farkas Mária Jászapátin született 1947-ben. Szülővárosában járt általánosiskolábaésaMészárosLőrincgimnáziumbanérettségizett kitűnő eredménnyel. Ekkor nem tanult tovább, férjhez ment, majd szült négy gyermeket. Közben a termelőszövetkezetben dolgozott különböző munkakörökben, innen is ment nyugdíjba. Férje Kocsis István a jászapáti téesz mezőgazdásza volt.

A jászapáti kézimunka szakkör 1980-ban alakult, melynek első vezetője az országos hírű főiskolai tanár, Fejér Mária lett. Kocsisné Marika, miután végzett a főiskolán, a szakkör vezetését ő vette át. Ennek éppen 39 éve…

Évtizedeken át arra törekedett, hogy a magyar díszítőművészetből megtanultakat minél jobban és sikeresebben átadja a szakkör tagjainak. Ehhez ő maga is állandóan bővítette szakmai ismereteit. Minden évben, más-más tájegységek adtak otthont a nyári kézimunka alkotó és gyűjtő táboroknak, melynek Marika állandó, aktív résztvevője volt. Eleinte kislányát, később az unkáját is magával vitte. A továbbképzéseken, gyűjtő utakon és az ott tanultakat elméleti és a gyakorlati formában is mindig továbbadta a szakkör tagjainak. Általa a szakkörbe járó asszonyok a Kárpát-medence hímzéskultúrájának szinte minden jelentősebb változatát megismerték és alkalmazták is a textileken, a nyugat-dunántúli hímzéstől a szatmári keresztszemesig, a gömöri hímzéstől a székiig.

Vezetése alatt a szakkör jelentős szerepet vállalt abban is, hogy mára a textilre vitt jászsági szűcshímzés – nem csak a Jászságban, hanem országosan is – ismertté vált. Évekig részt vett abban a jászsági szakkörvezetőkből álló csapatban, akik addig kísérleteztek, pályáztak, amíg a textilre vitt jászsági hímzést országosan el nem ismerték.

Vezetésével a jászapáti Népi Díszítőművészeti Szakkör rendszeresen kiállításon mutatta meg, hogy hol tartanak, milyen hímzéseket készítettek. Kiállításuk nem csak Jászapátiban volt időről-időre látható, hanem az ország több településén is bemutatkoztak.

Ott voltak minden alkalommal a szakkör hímzései az 5 évenként megrendezett „Élő Népművészet” országos kiállítás megyei bemutatkozásán, és több szakköri tag, akinek a munkáit Budapesten, az országos kiállításon is láthattuk.

Mindez Kocsis Istvánné Marika áldozatos szakkörvezetői tevékenységének volt köszönhető, hiszen a város kulturális életének egyik jelentős részét képviselte, és vitte hírét a megyébe és az országba öregbítve Jászapáti hírnevét. A maga csendes, de határozott módján 39 éven át kiemelkedő szakkörvezetői munkát végzett, ezzel jelentősen hozzájárult kulturális értékeink gyarapításához.

Évtizedeken át haláláig a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Népművészeti Egyesületnek értékes tagja volt.

Misi Éva (1921 – 2013)

Gyermekkorától kedves tevékenysége volt a hímzés, amit részben a családban, részben a helyi leánynevelő intézetben sajátított el.

Óvónői munkája mellett az 1974-ben alakult jászberényi Déryné Művelődési központ díszítőművészeti szakkörének alapító tagja volt, melynek vezetését 1982-benm vette át. Fejér Mária országosan ismert tanárnő tanítványa volt, az Ő nyomdokait és szűcs felmenői nyomdokait követte. 1993-tól a megyei Díszítőművészeti Stúdió közösségét is sok éven keresztül összetartotta. Alkotó kapcsolatot ápolt a szakköri tagokon és a Jászságban működő díszítőművészeti körökön túl a megyében működő valamennyi hímző körrel. Továbbképzések, nyári táborok, gyűjtőutak meghatározó részese volt.

Nem csak hímezett, hanem tervezett is. Saját munkái és tervei alapján készült alkotások megyei és országos kiállításokon, pályázatokon szerepeltek.

Az ország valamennyi tájegységének hímzésével foglalkozott, de főképp a helyi, jászsági szűcshímzés lakástextilre való feldolgozása, annak helyi és országos elfogadtatása foglalkoztatta.

Sokat tett azért, hogy a textilre vitt jászsági szűcshímzés országosan elfogadottá váljon, az ő tudása, emberi tartása, kedvessége, az ügy iránti elkötelezettsége, hite kellett ehhez a hatalmas feladathoz. Szabó Pál Antalné újszászi hímzővel közösen készítette el a „Jászsági szűcsminták textíliákon” című könyvet.

Tóth László (1943–2016)

A szülői házból hozta a kézműves munka tiszteletét és megbecsülését. A fához való viszonya még szülővárosában kezdődött, nagyon szeretett fúrni-faragni. Később Karcagon nagyobbacska gyermekként maga készítette a játékait. Elhatározta, hogy asztalos szeretne lenni. 1957ben „elszegődött” asztalos tanulónak Budapestre, Baranyai Ferenc aranykoszorús műbútorasztalos mesterhez. Itt tanulta ki a műbútorasztalos szakmát és szerzett szakmunkás bizonyítványt. 1962-től folyamatosan Karcagon élt és dolgozott. Parasztbútoraira felfigyelt a karcagi Győrffy István Nagykun Múzeum igazgatójaDr.BellonTiboretnográfus.Biztatta,aholtudta segítette. Bátorították barátai ifj. Szabó Mihály fazekas és Kovács István restaurátor.

Élete első kiállítása 1978-ban lakhelyén, Karcagon, a Győrffy István Nagykun Múzeumban volt. Kétfiatal alkotó mutatkozott bevárosuk lakossága előtt: ifj.Szabó Mihály fazekasésTóth László. Az 1980-as években nagy hatással volt rá Dr. Bánszky Pál művészettörténész, aki jó tanácsokkal segítette. Ezekben az években egyre több alkotását (40 db bútort) bíráltatta, melyből 15 „A” kategóriás minősítést kapott. Alkotói tevékenysége eredményeként Tóth László 1989-ben nyerte el a bútorkészítő népi iparművész címet.

1996 után, amikor megszületett az unokája, alkotói munkássága új irányt vett. Fajátékot kezdett készíteni, amiket zsűriztetett is. Munkásága elismeréseként élte meg, hogy minden fajátéka „A” kategóriás minősítést kapott. Játékai egyediek, melyeket nagy műgonddal és szaktudással fából készített. Ezek főleg járművek (pl. „Cirkáló”, Velocipéd”). Kerekes fajátékai puritán vonalvezetésűek, kecses formájúak. Nem hagyományos szekér és kocsi modellek, nincs rajtuk semmi népi motívum, díszítés, ám mégis a népi tárgykészítés lényege sugárzik ezekből az alkotásokból. 2000-ben, 2005-ben és 2010-ben a Magyarország Élő Népművészete Országos Pályázat és Kiállításon fajátékai színvonalát Gránátalma-díjjal, Arany illetve Ezüst Oklevéllel ismerték el. 2001-ben a Népművészeti Egyesületek Szövetsége által szervezett Megtartó hagyomány című kiállításon fajátékaival elnyerte a Király Zsiga Díjat. Ugyanebben az évben a „Magyar Kultúra Éve Franciaországban” rendezvénysorozat keretében – a NESZ szervezésében – részt vett a Párizsban és Lyonban tartott népművészeti kiállításon, ahol nagy sikert aratott. Karcag Város Önkormányzata alkotómunkáját, hagyományőrző- és ápoló tevékenységét Karcag Város Kultúrájáért Díj adományozásával ismerte el 2005-ben.

Az alkotói munka mellett tevékeny közösségi életet élt. A Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja volt. Az első években az egyesület vezetőségi tagjaként segítette a szervezet munkáját és az egyesület tiszavárkonyi Alkotóházának építéséhez kétkezi munkával járult hozzá (bútorok, kapu készítése, asztalos munkák végzése). Majd az elhasználódott egyesületi tulajdonú bútorok cseréje az általa készített parasztszékekkel- és ágyakkal valósult meg. A Népművészeti Egyesületek Szövetsége által létrehozott Játék Szakmai Bizottság tagja volt 2002 és 2007 között.

KOMÁROM-ESZTERGOM MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Csiszár József Földesi Antalné

Katona Vilmosné Cs. Kiss Ernő Pánczél Terézia Judit

Csiszár József fazekas népi iparművész (1948-2016)

1948-ban született Tatán. Édesapja, sőt nagyapja is tatai fazekas volt, aki 1903-ban nyitotta meg műhelyét az Eötvös utcában, ahol ma szerény cégér, egy kerek tál jelzi a fazekasműhelyt. A gimnáziumi érettségi után műszaki főiskolára járt, majd 1972-ben maga is a korong mellé ült. Elsősorban a hagyományos tatai kék és zöld minták szerepeltek a csontszín mázas edényein. Munkáit kiállították Tatán, Tatabányán, Oroszlányban, Szegeden és Budapesten. Külföldön Németországban rendezett önálló kiállítást. Néhány jellegzetes kerámiáját több alkalommal is bemutatták a Budapesti Nemzetközi Vásáron, valamint az 1982-es Frankfurti Vásáron is. Néhány darabja megtalálható a tatai Német Nemzetiségi Múzeumban, és a Budapesti Néprajzi Múzeumban. Hét országos pályázaton vett részt, 1981-ben második díjat nyert. 1984-ben és 1986-ban szerepelt az I Maestri Della Ceramica Moderna című, Faenzában megjelent kiadványban. 1991-ben népi iparművész címet szerzett. Gyermek és felnőtt szakkört vezetett Tatabányán, majd a Talentum Általános Iskola és Kézműves Szakiskola fazekas szakoktatójakéntdolgozott. Tanítványai mindig elnöki dicsérettel vizsgáztak. Nyolc éven keresztül, 2007től 2014-ig közreműködője volt a Tata Város Önkormányzata által szervezett nyári nemzetközi tehetséggondozó táboroknak. 2014 tavaszán az ő munkái is bemutatkoztak Magyarkanizsán, a tatai alkotóművészek közös kiállításán.

Tata Város Önkormányzati Képviselő-testülete a tatai fazekas hagyományok megismertetésében, ápolásában és továbbadásában végzett kimagasló szakmai és pedagógiai munkája elismeréseképpen 2012-ben a „Tata Városáért” kitüntetés ezüst fokozatában részesítette.

1948-ban született Tatán. Édesapja, sőt nagyapja is tatai fazekas volt, aki 1903-ban nyitotta meg műhelyét az Eötvös utcában, ahol ma szerény cégér, egy kerek tál jelzi a fazekasműhelyt. A gimnáziumi érettségi után műszaki főiskolára járt, majd 1972-ben maga is a korong mellé ült. Elsősorban a hagyományos tatai kék és zöld minták szerepeltek a csontszín mázas edényein. Munkáit kiállították Tatán, Tatabányán, Oroszlányban, Szegeden és Budapesten. Külföldön Németországban rendezett önálló kiállítást. Néhány jellegzetes kerámiáját több alkalommal is bemutatták a Budapesti Nemzetközi Vásáron, valamint az 1982-es Frankfurti Vásáron is. Néhány darabja megtalálható a tatai Német Nemzetiségi Múzeumban, és a Budapesti Néprajzi Múzeumban. Hét országos pályázaton vett részt, 1981-ben második díjat nyert. 1984-ben és 1986-ban szerepelt az I Maestri Della Ceramica Moderna című, Faenzában megjelent kiadványban. 1991-ben népi iparművész címet szerzett. Gyermek és felnőtt szakkört vezetett Tatabányán, majd a Talentum Általános Iskola és Kézműves Szakiskola fazekas szakoktatójaként dolgozott. Nyolc éven keresztül, 2007-től 2014-ig közreműködője volt a Tata Város Önkormányzata által szervezett nyári nemzetközi tehetséggondozó táboroknak. 2014 tavaszán az ő munkái is bemutatkoztak Magyarkanizsán, a tatai alkotóművészek közös kiállításán.

Tata Város Önkormányzati Képviselő-testülete a tatai fazekas hagyományok megismertetésében, ápolásában és továbbadásában végzett kimagasló szakmai és pedagógiai munkája elismeréseképpen 2012-ben a „Tata Városáért” kitüntetés ezüst fokozatában részesítette.

1930-ban született Tokodon. Lánykorában találkozott először ezzel a tevékenységgel, majd 1980-ban nyugdíjba vonulása után kezdte újra. Bábok és használati tárgyak készültek keze nyomán. Foglalkozott még egy ősi tojásdíszítési mód újraélesztésével a szalmaragasztásos technikával. Számtalan kiállításon vett részt míves munkáival. Székesfehérváron, Kapuváron, Tatabányán, országos kiállításokon, de bemutatásra kerültek munkái Franciaországban, Belgiumban, Németországban is. Hosszú évekig rendszeres résztvevője volt a Mesterségek Ünnepének. Szorgalmas alkotó tagja volt a Tokodi Csuhékörnek. Sok fiatalt, gyermeket, felnőttet megtanított a mesterség fortélyaira.

2001-ben magasszínvonalú munkáival kiérdemelte a népi iparművész címet.

Földesi Antalné csuhéfonó népi iparművész (1930- 2011)

1935-ben született Tokodon. Már foglalkozott csuhéfonással amikor bekapcsolódott a Tokodi csuhéfonó szakkörbe. A szakkör tagjai jó hasznát vették tapasztalatának. Szívesen adta át tudását a többieknek. Munkáit nagyon finomra sodringolt csuhéból készítette, ezáltal könnyen megállapítható volt, hogy ki alkotta a míves tárgyakat. A szakemberek is felfigyeltek kiemelkedő alkotásaira, zsűriztetésre bíztatták aminek meg is lett az eredménye. Pályázatokon számtalan díjat nyert és elnyerte a népi iparművész címet is. Németországban, Belgiumban, Franciaországban is bemutatásra kerültek alkotásai. A használati tárgyakon kívül csuhészobrokat is formázott. Bababútort is készített a legifjabb korosztály számára. Sok országos rendezvényen tartott mesterség bemutatót. Rendszeres résztvevője volt a Mesterségek Ünnepének és Szentendrén a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban.

Katona Vilmosné csuhéfonó népi iparművész (1935-2014)

Cs. Kiss Ernő fafaragó népi iparművész (1929-2018)

1929-ben nagypéntek éjjelén született Csíkjenőfalván, a Kárpátok és a Hargita közti kis székely faluban. Az ott élő székelység élő hagyományát, a faluközösség összetartó erejét egész életére kiható örökségként őrizte, művészete ebből táplálkozott. Iskoláit Csíkszeredán, Marosvásárhelyen és Kolozsváron járta, ahol rendkívül erős hazafias nevelést kaptak a diákok.

A II. világháború végén 16 évesen Magyarországra szökött. Debrecenben lett népi kollégista, majd az újjászerveződő néphadsereg kultúrtisztjeként a tatai laktanyában kezdett el dolgozni. A honvédségtől a koncepciós perek idején eltávolították, így sokrétű művészeti tehetségéből kezdett megélni, néptánccsoportot vezetett, moziplakátokat festett, kirakatrendezőként dolgozott. 40 évesen egy hazalátogatáskor rátalált gyermekkori faragásaira, s ez olyan mélyen érintette, hogy azonnal bizonyossá vált benne: az ő dolga a világban a faragás. Már 1976-ban több szakkört vezetett megyeszerte. Péterfy Lászlóval a tatabányai Bányász Fafaragó tábor létrehozói, több éven át szakmai vezetői voltak.

Az Országos Népművészeti Egyesületben a fafaragó tagozat vezetője lett, táborokat szervezett, és minden korosztálynak tanította a mesterséget. A megyei egyesület alapító vezetőségi tagja, a faműves szakág vezetője volt.

Önálló kiállításai voltak a megye több városában, Budapesten, s külföldre is elvitte kultúránk jó hírét, bemutatkozott alkotásaival Németországban, Hollandiában és Finnországban. A Kuny Domokos Múzeumban nagy sikerrel mutattak be a 80. születésnapja alkalmából egy kiállítást.

Tatán Cs. Kiss Ernő több köztéri alkotását megcsodálhatjuk: az Öreg - tó partján az 1956-os kopjafát, a Fenyő téri emlékoszlopot, a Geológiai Múzeum bejáratának a székely, illetve a mester teóriája szerinti magyar kapuját. Az utóbbi években a szakralitás felé fordult, ennek bizonyítéka többek között a Kapucinus Templom oltára, szentélyszéke, Szent Erzsébet és Szent Imre szobrai, és a Szent Korona oltár.

Fafaragó művészként a népi fafaragás hagyományának őrzéséért, a népi kultúra népszerűsítése terén kifejtett tevékenysége elismeréseképpen Tata Város Önkormányzat Képviselő-testülete 1998-ban Tata Városáért kitüntetésben részesítette.

Ezt követően Tata Város Önkormányzat Képviselő-testülete 2009-ben kiemelkedő fafaragó művészi tevékenységéért, Tata művészeti életében való több évtizedes, meghatározó jelentőségű szerepvállalásáért, a város művészeti értékeinek gazdagításáért Tata Város Zsigmond Király díjában részesítette.Ez évben még megkapta a Megyei Príma díjat.

(1927-1994)

1927-ben született Tokodon, tizenegyedik gyerekként.

A tokodi lánykörben kezdte tanulni a csuhéfonást, akkoriban főként papucsokat, szatyrokat, lábtörlőket készítettek.

1979-től járt a tokodi csuhéfonó szakkörbe, ahol az együtt dolgozás mellett, tudását is átadta társainak.

A Tokodi csuhékörrel számtalan kiállításon mutatta meg finom művű alkotásait.

A csuhéfonáson kívül a helyi hagyományok őrzésében is aktívan kivette részét. Szívesen varrt népviseletet csoportok számára és egyéni megrendelésre egyaránt.

Csuhéból jellemzően használati tárgyakat készített. Ő készítette a legvékonyabb fonatokat és a legbonyolultabb mintákat. Míves munkáival pozitív hatással volt alkotótársaira. Alkotásaiban igyekezett újítani. Ő használta először díszítésre a sötétebb csuhéleveleket, mintázásra, szegélyezésre.

Pánczél Terézia Judit csuhé- és szalmafonó népművész

KOSBOR KÉZMŰVES MŰHELY

Dávid Béla Erdei András Frech Ottó Huszarek Pál Koncz Vilmos Molnár Valéria Skobrák Ferenc

Dávid Béla pártoló tag (1943-2022)

A Kosbor pártoló tagjaként 1995 óta aktívan részt vett az Egyesület programjaiban.

Erdei András építész (1946-1986)

Erdei András 1969-ben szerezte meg építészmérnöki diplomáját. Az egyetem elvégzése után egy tíz hónapra szóló ösztöndíjjal Finnországba utazott, majd a SZÖVTERV-ben kezdett dolgozni, Makovecz Imre műtermének szomszédságában.

A tervezőirodai munka mellett a Péterfy László alapította Velemi Fafaragó Stúdióhoz Péterfy László hívására, építészként került. Finnországi élményei, és a helyi építészeti hagyományok figyelembevételével tervezte meg a Velemi Népművészeti Alkotótelep épületeit: Sárkányos kapu (1976) Fafaragóház (1978–80), Kovácsműhely (1982), Fásszín (1981).

1979-ben ismét Finnországba utazott, magával vittetöbbek között Makovecz Imre, Csete György, Kovács Attila, Mezei Gábor építészek munkáit, valamint a saját velemi épületeit bemutató anyagokat. Így jött létre 1981-ben az első kiállítás Finnországban, és innen indult azután útjára a magyar szerves építészet bemutatkozása szerte a világban.

A népművészet szeretetét otthonról a szüleitől hozta magával. A Velemi Népművészeti Alkotóházban folyó munka, az ott megélt alkotói szabadság létfontosságú lett Erdei András számára, egyenessége, őszintesége, tisztessége és közösségteremtő képessége pedig otthonra talált. Így természetes volt, hogy tevékeny részt vállalt a BIT létrejöttében is. A kezdeti, még Budapesten tartott előadások, beszélgetések fontos szellemi alapját jelentették az alkotóházi tevékenységeknek. Az egyesület ócsai házának udvarára tervezett kiszolgáló épülete már nem valósult meg.

Frech Ottó fafaragó (1936–2006)

1983-ban Egyesületünk megalakulásakor (Koncz Vilmossal együtt) részt vett az egyesület életében, a fiatalok oktatásában, haláláig.

Frech Ottó fafaragó művész a Viharsarokban született, a vidékre jellemző fő jellemvonásával, heves reakcióval bármikor „harcba indul” igazáért vagy annál magasabb célokért. Ez utóbbi tulajdonsága sodorta Ottó életét az 1956-os forradalomba, amely börtönévekkel végződött majd ahhoz, hogy élete végleg a fához kötődjön és váljék hazánk egyik legrangosabb fafaragó művészévé.

A60-asévekbenújságbanlátottképekről „másolt”.Buddhaszobrot,maszkokat,másdolgokat faragott ezek alapján. Saját elképzeléseit 1975-től kezdte megvalósítani. Ekkor lépett be a Darus-utcai Képzőművész Körbe, melynek vezetője R. Tomonyák Gitta volt. Magáról azt vallotta, hogy nem részesült művészeti képzésben, de a fenti mellett ugyanezen évben egy XVII. kerületi képzőművész kőrbe is belépett.

Gyorsan megtalálta egyéni útját. 1977-től már szakkört vezet, beveti magát a művészeti közéletbe. Évente minden hazai alkotótáborban ott találjuk, majd maga szervez Pestszentlőrincen nemzetközi alkotótábort, amelynek egyik vezetője lett. A kerületben legismertebb művei: a Béke-téri kopjafák és a “Hét vezér” szoborcsoport a Thököly úton.

A Magyar Kultúra Lovagja díját nyeri el 2005-ben „A magyar népművészet ápolásáért”.

Huszarek Pál fafaragó (1956-2021)

Huszarek Pál fafaragó mester, a népművészet örökifjú mestere... Minden tárgya egyedi, a kiváló anyagok használata és a precíz megmunkálás jellemzi, ám az igazi értéke a szakértők szerint, hogy a mintáinak mélysége és plasztikája van.

1977-től autodidakta módon, kísérletezgetve, könyvekből tanulta a fafaragás mesterségét. 1995 óta tagja a Kosbor Kézműves Műhelynek. Azóta minden évben részt vett az augusztusban megrendezésre kerülő Mesterségek Ünnepén.

Munkái között megtalálhatók szabadtéri szobrok, kopjafák csakúgy, mint a somogyi pásztorfaragással készült használati és dísztárgyak, valamint a térlátást fejlesztő logikai játékok, ügyességet igénylő dobójátékok és a zsebkosár. 1990-ben Népművészet Ifjú Mestere, majd Népi Iparművész címet nyert.

Az elmúlt évtizedek során sokféle népművészeti stílust /ónberakás, spanyolozás, bútorművesség/ kipróbál. Az ezredforduló táján kötött ki a somogyi pásztorfaragás mellett. IdősebbésifjabbKapoliAntalpéldájátkövetvekerestesajátönkifejezését,acsakisrájellemző, de a népművészeti hagyományokhoz ragaszkodó, abból táplálkozó sajátos jelrendszert. Megtekinthető munkái: Gyömrő - Eskü tér; Kopjafa az Aradi Hősök emlékére; SimonpusztaSzabadidőpark; Diadalív.

Koncz Vilmos autóvillamossági szerelő, festő, népi fafaragó (1932 2006)

30 évesen kezdett el festeni. Az 1960-as évek elején az Ikarus gyárban működött művészeti kör tagja volt, Szénnel, pasztellel, olajjal kezdett festeni. Hamarosan a Corvin Művész Klub tagja lett – 1991-től vezetőségi tag. Másfél évtized telt el a festéstől, az első faragásokig.

Mint az Ikarusz Gyár garanciális szerelője többször eljutott Európa, Közel-Kelet és Afrika országaiba, melyek kultúrája, népművészete nagy hatással volt további művészeti munkásságára. Amikor elefántcsontból, afrikai motívumokkal díszítve elkészített egy autentikus karperecet, a törzs tagjai maguk közé fogadták, s lett ott „Mister Vili”.

Az 1978-as Tiszakürti Alkotótábort követően sorra kapta a meghívásokat fafaragó táborokba.

1983-ban Egyesületünk megalakulásakor már az Ócsai Ház udvarán faragta oszlopait, és tanította a köré gyűlt fiatalokat a fafaragás rejtelmeire. Haláláig minden évben részt vett a Nagykállói „Téka-Tábor” életében, ahol számtalan fiatalt tanított. Nagykállón a közösen készített és felállított oszlopok őrizik emlékét.

„Azt csinálom, amit szeretek, ami belülről hajt, mert jeleket szeretnék hagyni magam után, hogy egykor léteztem és talán nem is haszontalanul” –

Koncz Vilmos ars poeticája 2002-ből

Molnár Valéria kosárfonó

2004 óta tagja a Kosbor Kézműves Egyesületnek, 2005 óta a Pest-Budai Kézműves Egyesületnek is.

Munkáival minden évben részt vett a Mesterségek Ünnepén. Az egyesület rendezvényein biztosan lehetett rá számítani, tanácsaival, észrevételeivel segítette a munkát, érdekes bemutatókat tartott.

1978-tól 2010-ig tanárként dolgozott. Kosárfonással 1998 óta foglalkozott, amit többek között a Marczibányi Téri Művelődési Központban Faragó Krisztinától, a Rába mentén Pados Zoltántól, és Badics Ferenctől tanult.

Tanult még nemezelni, szalmázni, csuhézni és kosarat fonni.

Profilja kosárfonás héjas vesszővel, valamint annak kombinálása főzött vesszővel, alkalmazása a finomabb, beltéri tárgyaknál, kiegészítőknél.

1994-től 2001-ig kézműves tábort vezetett Balatonfenyvesen. 1999-től 2010-ig kézműves tábort vezetett Vajtán, 2002 óta felnőtt kosárfonó-oktatást vezetett Solymáron, az Apáczai Csere János Művelődési Házban, és Pesthidegkúton, a Klebersberg Művelődési Központban. 2009-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Textil Tanszékes végzőseinek tartott kosárfonó oktatást.

Skobrák Ferenc fafaragó (1952-2014)

A KOSBOR kézműves műhelyben faragóként tevékenykedett. Keze alól nagyon szép pásztorbotok, sótartók, faragott képek, könyvjelzők, tükrök, kanalak és egyéb tárgyak kerültek ki. Sok egyéb tevékenysége mellett, melyekkel a magyar néphagyományokat, pásztorhagyományokat őrizte, fa, csont és szarufaragásokat, valamint népi bútorokat is készített. Főleg a somogyi pásztorfaragók stílusában készített tárgyai a lehető leghitelesebb formában keltek életre.

Munkáival minden évben részt vett a Mesterségek Ünnepén. Az egyesület rendezvényein biztosan lehetett rá számítani, tanácsaival, észrevételeivel segítette a munkát.

Ő alapította a Duna-Tisza Magyar Pásztorkutyás Hagyományőrző és Sport Egyesületet,amelynek elnöke volt haláláig.

DR. KRESZ MÁRIA ALAPÍTVÁNY

Csupor István

Csupor István (1952-2020)

1952.április4-énszületett,Budapesten.AToldyFerencGimnáziumbanérettségizett az1970ben, és éveken át nyomdásznak, majd műszaki retusőrnek tanult. 1977-ben kezdett faragni, először még öntudatlanul, ösztönösen, de elég korán felfedezte és egyre tudatosabban kereste a népművészet emlékanyagát. A táncházakkal párhuzamosan induló revival mozgalom Őt is magával ragadta, és 1978-1979-ben csatlakozott a Fiatalok Népművészeti Stúdiójához, amelynek összejövetelein, programjában mindvégig részt vett. A faragásban elsősorban az új utakat kereste. Faragásai használati tárgyak voltak, sótartó, sószóró, szalonnázó és vágódeszka, poháralátét. 1980. szeptemberében nősült meg, felesége Csuporné Angyal Zsuzsa fazekas, akivel a kézműves mozgalom aktív tagja volt. (pl. NESZ alapítás)

Bár a faragást később sem hagyta abba, érdeklődése fokozatosan a néprajztudomány felé fordult. 1983. február 1-től 2014. október 4-ig (nyugállományba vonulásáig) volt a Néprajzi Múzeum alkalmazottja. Az itt végzett munka mellett 1984-től 1989-ig az ELTE BTK néprajz tanszékén szerzett etnográfus diplomát. 1989 szeptemberétől három éven át a MTA Néprajzi Kutatócsoportjának ösztöndíjasa volt. Az 1990-es évek közepén vette át a Néprajzi Múzeumban a Kerámia Gyűjtemény vezetését, melyet nyugdíjazásáig látott el.

1992-ben Kresz Mária emléke előtt tisztelegve feleségével létrehívták a Kresz Mária Alapítványt, azzal aszándékkal, hogynévadója életében meghiúsult szándékát megvalósítsák: Könyvtár, gyűjtemény, elméleti és gyakorlati szakember egy fedél alatt a hagyományos fazekasság szolgálatában.

Élete végéig az Ő iránymutatása, magasszintű szakmai és általános néprajzi ismerete gazdagította az Alapítványon belüli képzéseket, kurzusokat. Tanulta a fazekasságot, hogy „készítői szemmel” is nézhesse a műtárgyakat. Társszerzője a Fazekasiskolának, a Fazekas könyvnek, és több oktatófilm szakértője.

A NIT zsürőre, később a zsűri elnökeként az alkotók támogatása, a kézműves szakmák fennmaradásáért, a fazekas szakma elismertetésért és a képzések megmaradásáért küzdött. Minden megjelent könyve „kézműves-alkotóbarát” szemlélettel készült. Szakmai szemnek láttatni a lényeget egy tárgyon- ez vezérelte. Zsürőrként, néprajzkutatóként az ország sok szegletében tartott előadásokat, kurzusokat. Az Alapítványon keresztül részt vett a Nesz életében, aktív munkáját Király Zsiga díjjal jutalmazták.

Sok publikációja között a legjelentősebbek, a Néprajzi Múzeum által kiadott könyvek: Céhes kerámiák, A miskakancsó, A vajköpülő, és a magánkiadásban megjelent: Az Alföld népi kerámiaművészete, a Dunántúl, a Felföld és a Felső-Tisza-vidék népi kerámia művészete. Úgy ment el, hogy nem maradt félkész, csak kiadatlan könyve.

Első a posztumusz kiadványok közül, a Rozsnyai gyűjteményt bemutató, nyomdában az megújuló Erdély kötet, félkész állapotban a szintén megújuló Fazekaskönyv, elkészült a Kresz Mária-Csupor István: Cseréphatározó (néprajzi Múzeum gondozásában) és kiadásra érdemesen vár a kandidátusi dolgozata Nagybánya fazekasságáról.

Asorsmegakadályozta,hogydiplomájávaldoktori címetkaphasson,adminisztratívokbólnem jutott el a kandidátusi dolgozatának megvédéséig, PhD címet pedig nyelvvizsga híján nem tudta megszerezni. De amit tudott, átadta! Ezért, bár tudott róla, de átvenni már nem adatott meg neki, Ő kapta az első Kresz Mária díjat.

MAGYAR CSIPKEKÉSZÍTŐK EGYESÜLETE

Mátray Magdolna

Mátray Magdolna népi iparművész, a Népművészet Mestere

A Magyar Csipkekészítők Egyesületének Alapító tagja.

1983-ban tanulta meg a csipkekészítést, két év múlva már hét megyében tanította, közben kutatta a magyar csipke múltját, történetét, a történelmi csipkék kutatása mellett kisebb csoporttal fel is dolgozta. Fontos volt számára, hogy a magyar népi csipke készítését és annak alkalmazását széles körben elsajátítsák. Kidolgozta a szakkörvezetői és csipkeoktatói képzés anyagát, oktatási rendszerét.

1987-től népi iparművész KirályZsiga díjas, Népművészet Mestere.

1988-ban megalapítottaaMagyar Csipkekészítők Egyesületét, melynek első elnöke, szakmai irányítója és állandó részvevője a szakmai rendezvényeinek.

1991-ben megjelent a „Csipkeverés iskolája” című könyve, szaklapokban publikált és népszerűsítette a magyar népi csipkekészítést is. 2010-ben jelent meg ebben a témában második könyve „A kézi csipkeverés alapjai”.

Az ő munkájának köszönhetően lett a Magyar Csipkekészítők Egyesülete olyan színvonalú, hogy méltó legyen a NESZ tagságára.

MAGYAR GYÖNGY EGYESÜLET

Ganevné Székely Katalin

Ganevné Székely Katalin 2009-től egy évtizeden át volt a Magyar Gyöngy Egyesület elnöke.

A gyöngyfűzéssel 2001-ben ismerkedett meg Szálkán, ahol Oláh Márta segítségével sajátította el a sárközi gyöngyékszerek fűzését, ismerte meg az ottani gyöngyöket, viseletet. Ekkortól szívügyévé vált a népi gyöngyfűzés továbbadása, célja lett a népi, különösen a sárközi gyöngyfűzés minél szélesebb körben való megismertetése.

Kapcsolatot ápolt a csehországi Ruszinov akkori polgármesterével, közösen szerveztek az ott élőknek gyöngyfűző tanfolyamot, amelyekre az egyesület tagjai közül vitt segítőket, oktatókat. Az egyesület tagjainak ugyancsak számos programot szervezett, felejthetetlen élmény marad a csehországi Jablonecbe tett kirándulás, valamint a Magyar Gyöngy Egyesület 15 éves fennállása alkalmából létrehozott két kiállítás. Elnöksége 10 éve alatt arra törekedett, hogy a tagságot eggyé kovácsolja. A kéthetenként összegyűlt tagoknak modern és népi gyöngyfűzés-technikák megismerését tette lehetővé olykor külsős oktató bevonásával.

Könyvet írt Gyerekékszerek gyöngyből címmel (2003), majd 2004-ben elnyerte a népi iparművész címet. ÉletébenkétalkalommalkaptamegaMagyarKézművesRemekdíjatalkotásaira(2007,2012). Munkáit számos pályázaton és kiállításon tekinthettük meg.

2019-ben lemondott elnöki tisztségéről, 2022-ben a közgyűlés tiszteletbeli taggá választotta. Munkája és személyisége az egyesület belső életében teljesedett ki igazán, segítőkész, barátságos, vidám egyénisége meghatározó színfolt volt az eltelt hosszú időszakban.

Katika gondolatai zárszóként:

„Fontos számomra a tudás átadása, mivel a gyöngyfűzés nem csak esztétikailag nevel, hanem kitartást, memóriát, megfigyelőképességet is fejleszt gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt.”

Ganevné Székely Katalin gyöngyfűző népi iparművész (1949-2022)

MAGYARORSZÁGI ALKOTÓMŰVÉSZEK KÖZÉP- ÉS NYUGAT-DUNÁNTÚLI REGIONÁLIS TÁRSASÁGA (M-ART)

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona

Párniczky Józsefné Nunczás Ilona,a Népművészet Mestere,Kis Jankó Bori-díjas és többszörös Gránátalma-díjas, népi iparművész hímző, aNESZ alapító tagja

Nagy dolgokat nem mindenki tud véghezvinni, de legalább „ne hagyjuk úgy a világot, ahogyan találtuk” vallotta Karinthy Ferenc szavait Ilonka néni, aki történelemmagyar szakos középiskolai tanár, mellette kiegészítő szakon könyvtárosi oklevelet szerzett. Fáradhatatlanul dolgozott a magyar népi kultúra feltárásáért, bemutatásáért, újrafogalmazásáért, valamint a népi díszítőművészetet ápoló közösségek létrehozásáért, irányításáért, segítéséért, a népi díszítőművészet közkinccsé tételéért. Az 1970-es évektől kezdte el kimagasló gyűjtő, feldolgozó, oktatói munkásságát. Az általános helyi és országos múzeumok berkein belül rendszeres kutatásokat végzett, és emellett több településen gyűjtötte, rajzolta és fotózta megyénk több népviseletes községében elődeink hagyatékát, Pázmándon, Seregélyesen, Lovasberényben, Csákváron, Válon, Vértesacsán, Sárbogárdon és Pákozdon a hímzés motívumait. Neki köszönhetjük, hogy a megye "fehér hímzései" megmaradtak az utókor számára. Kiemelkedő gyűjtő munkája eredményeként 1981-ben, 1984-ben és 1986-ban társadalmi munka és összefogás eredményeként került kiadásra a Fejér megye mintakincséből címmel, az összegyűjtött hímzéseket tartalmazó három szakkönyv. A férje volt a fotós kísérő, aki megörökítette a felfedezett darabokat. Fejér megye mintakincseiről 3 kötetes könyvet készített, ezért 1983-ban a Magyar Néprajzi Társaság rendes tagjának választották. Ugyan ebben az évben a Népi Iparművészeti Tanács és a Művelődési Minisztérium népi iparművésznek ismerte el. Munkáiértkapottszámoshazaikitüntetésenkívülkülföldöntartottkiállításaivalisöregbítette a megye hírnevét, pl. Csehszlovákiában, Olaszországban, Izraelben, Hollandiában. 1975 és 2005 között 9 csoportban oktatott. Tanított Finnországban és japán művészekkel is megismertette a magyar népművészet kincseit. Japánban 3 hímző kör tevékenykedik a mai napig útmutatása alapján.

Célja volt: megmenteni, a leghitelesebben és legszebben megőrizni, felújítani a népi művészet hagyományait, a szent ügynek lelkes híveket szerezni, megismertetni a rég elfelejtett technikával a jövő érdekében a fiatalokat is.

92 évesen is kiemelten támogatta az újításokat, a MintaKINCStár füzetek első kiadványai az általa felkutatott fejér megyei fehér hímzés mintakincséből készültek az ő segítségével, így munkásságát megismerheti a mai és jövő fiatal generációja is.

NÉPI MESTERSÉGEK PEST MEGYEI EGYESÜLETE

Székely Éva

Székely Éva (1947-2015)

Egy gazdag szakmai életút utolsó éveiben, párjával, Fecske Pállal a Galga menti Hévízgyörkre költözött, csodálva a vidék folklórjának kincseit. Ugyanekkor, 2008-ban legnagyobb örömünkre és büszkeségünkre csatlakozott a Szadán bejegyzett szervezetünkhöz, a Népi Mesterségek Pest Megyei Egyesületéhez.

Kiemelt érdeklődést és tehetséget mutatott a természetes anyagok közül is a szálasanyagok iránt. Autentikus forrásokból, parasztoktól tanulta a kosár-, gyékény- és csuhéfonást. Elhivatottságot érzett aziránt, hogy a tudás iránti igényt felébressze a gyermekekben, fiatalokban. Kezdeményező alapítója volt a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának (FNS) az 1970-es évek elején. Már 1975-ben elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere címet kosárfonóként. A MOM Művelődési Központban gyermek és felnőtt szakköröket vezetett, mely bölcsője a jelenleg is nagy sikert arató kézműves játszóházaknak. A Budapesti Művelődési Központban Dr. Kövessi Erzsébet szociológussal megalapították a Pályakezdő Fiatalok Esély Alapítványát a társadalmi hátránnyal, fogyatékkal élő fiatalok kézművességen keresztül történő sikerélményhez juttatása érdekében. Kézműves szakemberré és szakoktatóvá is képezte a hallgatókat. Országos táborokon, szakmai kiállításokon, a Táncháztalálkozón és a Mesterségek Ünnepén a kezdetektől fogva részt vett, ezek vérkeringésébe ő kapcsolta be Egyesületünket is. Székely Éva példamutató, elhivatott, egyszerű, őszinte segítőkész, önzetlen személyisége, nagyfokú természetszeretete által a kézművesség és a néphagyomány számos tanítványának vált életformájává. A személyéhez köthető a kosárfonás minőségi terjedése, az érte érzett felelősségvállalás. Teljes odaadással kapcsolódott be Tiszaalpáron az Országos Kosárfonó Találkozó szervezésébe és lebonyolításába. Hivatása egyben megélhetése is volt, az oktatás mellett iparművészeti bedolgozóként gyönyörű táskákat készített. Egyesületünk közös kiállításain csodálhattuk meg különböző használati tárgyait, örömmel mutatkozott be fiatal tanítványaival közösen is. A NMPME tagjai közül Pásztor-Nagy Andrea és Szilágyiné Pápai Anna is tőle tanulta a kosárfonást, de az aszódi Podmaniczky Júlia Nőegyletben is sokakat oktatott a fonásra, általa hozott alapanyagokból, térítés nélkül, küldetéstudattal megosztva tudását.

Nagy Andi így tekint vissza rá: „Közösségünk egyik alappillére volt, akinek sok mindent köszönhettünk a táboroktól kezdve, a vacsorákon át, a szakmai továbbképzésekig. Én személy szerint a Hagyományok Házában ismertem meg őt, egy képzés keretei között, és hamar egy hullámhosszra kerültünk, aminek a mai napig örülök. Csak és kizárólag hálával tartozom neki, mert olyan helyekre vitt el, ahová egyébként soha nem jutottam volna el.A közös munkáink során előszeretettel osztottnekem olyan feladatot, amiből a lehető legtöbbet tudtam tanulni. Ismeretségünk következtében rengeteg barátra tettem szert, olyan emberekkel ismerkedtem meg, akikkel más keretek között nem találkoztunk volna. Hálát adok a Jóistennek azért, hogy a családom is megismerhette őt, a lányaim is tanultak tőle. A közösségünket megrázó eseményként érte Éva néni elvesztése. Még egy ilyen fontos és számomra közeli ember, aki ugyan nem is volt családtagom, nem lesz az életemben.”

A kötényét megöröklő Pápai Nanni így emlékszik rá: „Székely Éva nénivel és Fecske Pali bácsival a hévízgyörki művelődési házban találkoztam először egy kosárfonó tanfolyamon, hogy utána néhány évig heti rendszerességgel tanuljak tőlük. Rengeteg helyre eljuthattam általuk - Hagyományok Háza, Vörösmarty téri Adventi Vásár, Országos Táncháztalálkozó, Mesterségek Ünnepe… Ők otthon voltak mindenütt – barátsággal fogadták őket, és egyúttal minket, tanítványaikat is. Jóval többet adtak át nekünk kosárfonó technikáknál: a kézművesség szeretetét, a mások számára tartott foglalkozások és ünnepek örömét, a kísérletező kedvet és alkotási vágyat, a fűzvessző fajtáit és termesztését, a kosárfonás hazai történetét, a hagyományok továbbvitelének, megújulásának lehetőségeit, a gyakorlat mellett az elméleti tudás fontosságát, szervezőkészséget, és nem utolsó sorban az emberi egymásra figyelést, támogatást és szeretetet. Abban a szerencsében volt részem, hogy az otthonukban is vendégül láttak, barátjukká fogadtak. Betekinthettem az ő kettejük szoros, szívmelengető kapcsolatába is.”

Jelentősebb díjai: Kulturális Minisztérium „Népművelésért” díj, Magániskolák Egyesülete Várhegyi György-díj, Kövessi Erzsébet-díj, Életfa díj, Hagyományok Háza Legjobb kézműves oktatója cím.

ORFŰI KÉZMŰVES EGYESÜLET

Hajda György Zsigmond

Hajda György Zsigmond a Képzőművészeti Főiskola Általános Tárgyrestaurátor Szakán 1978ban diplomázott. A diploma megszerzése után a pécsi Janus Pannonius Múzeumban kezdett el dolgozni, ez időszakban került közel a tárgyalkotó népművészethez. 1980-tól a Magyarlukafai Néprajzi Műhelyben is tevékenykedett. Tálakat, madaras tálakat, evő- és merőkanalakat, fűszertartókat, bútorokat, szobrokat, haranglábat, ahogyan mondta: „kiskanáltól a harangtoronyig” sok mindent készített. Első síremléke Martin György sírjára faragott szatmári fejfa volt. Szerette a skandináv – finn –faragások egyszerűségét, melynek szépsége a fa eredetiségéből adódik, szépen mutatja meg a fa – elsősorban dió és cseresznye – színét és erezetét. Alkotásaiban az anyag struktúráját és egyszerűségét mutatta meg, a használhatóság, a szépség, az esztétikum összhangjára törekedett. Restaurátori munkájában a tárgy elkészítésének hagyományos technikáját tanulmányozta, alkalmazta. 1998-2003. között az Orfűi Kézműves Egyesület elnöke volt, majd művészeti vezetője. Néprajzi gyűjtőmunkát végzett, a fellelt tárgyakról fotódokumentációt és szakmai kiállításokat készített Orfűn, az egyesület alkotóházában.

Rendszeres résztvevője volt faragó konferenciáknak, hazai és külföldi kiállításoknak, pályázatoknak, tagja volt faragó szakmai bizottságoknak. Alkotásai megtalálhatóak Japánban, Finnországban, Németországban és az Egyesült Államokban is.

Elismerései:

Népművészet Ifjú Mestere: 1981 Országos Népművészeti Kiállítás – Gránátalma díj: 1983 Király Zsiga díj: 2003 Népi iparművész

A Népművészet Mestere 2013.

Hajda György Zsigmond (1947 – 2014)

PALÓCFÖLDI NÉPI IPARMŰVÉSZEK EGYESÜLETE

Ferenczi Éva Mária Ferkó István

Les Gábor Nagy Vilmosné

Ferenczi Éva Mária tojáspatkoló (2019)

A tojásdíszítésnek ezt a hagyományos módját végezte. A motívumok a patkolókovács technikájával kerülnek a tojáshéjra. Az általa készített tojások az évtizedek alatt sajátos, egyedi küllemet kaptak, híven tükrözve tudását, fejlődését. A szépre, jóra, tartalom és a mívesség harmóniájára törekedett. Meghívott résztvevője volt megyei, valamint országos rendezvényeknek - Utazás Kiállítás - Tavaszi Fesztiválok - Mesterségek Ünnepe - Szegedi Hungarikum Fesztivál - Bánki Nemzetiségi Találkozó - városnapok - megyenapok - falunapok. Egyedi készítésű munkái a világ több országába eljutottak, úgymint Franciaországba, Spanyolországba, Görögországba, Argentínába, Japánba és az Egyesült Államokba. „Azon túl, hogy ez mindig nagy öröm segyben elismerésisegy alkotónak,azt remélem, hogy talán eritka mesterség megismertetése is hozzájárulhat hazánk jó hírének öregbítéséhez”.

2002-ben egyesületünk alapító tagja volt, sajnos nem sokáig tudott közösségi életet élni. Munkáit kiállításokon, rendezvényeken mutatta be. Számos térbeli alkotással is gazdagította az utókort.

Ferkó István – kovács népi iparművész (2005)

Erdélyben, Nagybányán született. Édesapja Les József asztalos –fafaragó, kézműves, grafikus és festő, édesanyja Stoff Irén varrónő volt. Tanára ifj. Bagossy Sándor, mestereinek tekinti idős Bagossy Sándort, Les Pált, Sánta Imrét, Páll Antalt és id. Ilyés Vészti Mihályt. 1989-ben települt Magyarországra, a Heves megyei Bodonyba, családjával. Itt hozta létre fazekas műhelyét, ahol ma is dolgozott fiával.

Műhelyében készültek főzőedények, korsók, kancsók, csali kancsók, kanták, bögrék. Kisméretű edényei és a figurális gyertyatartói igen népszerűek voltak. Rendszeresen részt vett hazai pályázatokon, kiállításokon, munkáit számtalan díjjal ismerték el. A Népművészet Mestere díjat 2017-ben kapta meg.

Les Gábor – fazekas, a Népművészet Mestere (2019)

(2022)

Számos rendezvényen, nevelési, oktatási intézményben osztotta meg tudását, mutatta be alkotásait. Kezdeményezője és segítője volt egyesületünk csipkeverő csoportjának színvonalas elismertetésében. Részt vett hazai és határon túli kapcsolatrendszerünkkiépítésében.

Nagy Vilmosné csipkeverő

ROMÁNIAI MAGYAR NÉPMŰVÉSZETI SZÖVETSÉG

Páll Ágoston Szatmári Ferenc

Tankó Albert

Páll Ágoston (1946-2018)

Páll Ágoston, fazekas, 1946. május 24. született Korondon, a fazekas Páll család 5-ik sarjaként. Iskoláimat Korondon ésSzékelyudvarhelyen végeztem. Amesterséget szüleitől és a néhai Bandi Dezső bácsitól, aki a Páll család három nemzedékét tanította. Páll Ágoston, azok közé az alkotók közé tartozott, aki fazekas család leszármazottjaként „beleszületett” a mesterségbe. A hagyomány tisztelete és megőrzése, amit tudatosan vállalt fel élete során, értette meg vele munkája jelentőségét, mert „az a szeretet, hűség, amivel az Életfát növelem, locsolom, virágozzuk és festjük, sose múlt el”.

A korondi Páll család 1717-ig visszamenően tud fazekas őseiről. Páll Ágoston sokgyerekes családban nőtt fel. Iskoláit Korondon és Székelyudvarhelyen végezte, a mesterséget szüleitől, nagyapjától és Bandi Dezső népművésztől tanulta, aki a Páll család három nemzedékét tanította. Gyerekei közül többen szintén fazekasok lettek.

Páll Ágoston 1972-től a Korondi Fogyasztási Szövetkezet kerámia egységének vezetője, 1978tól a Hargita Megyei Fogyasztási Szövetkezet népművészeti egységeinek irányítója, majd 1985 után a korondi kerámia üzem igazgatója volt.

Az "Életfa" Korondi Fazekasok Szövetsége 2006. június 15-én alakult meg Korondon, helyi fazekas mesterek kezdeményezésére, melynek vezetője lett, majd csatlakoztak a Romániai Magyar Népművészeti Szövetséghez.

Sok-sok kiállításon vett részt, 1990-ben megkapta a Magyar Művészetért-díjat, 2002-ben a Magyar Köztársaság elnöki kitüntetését, több mint negyven elismerő oklevél, díj birtokosa, köztük az UNESCO Élő Szellemi Örökség díjat az országban elsőként kapta meg 2011-ben, majd 2016- ban a generációkon átívelő fazekas művészet elismeréseként, átvette a „MAGYAR ÖRÖKSÉG” oklevelet.

„A cserép nem ég el, a víz nem áztatja el, és minden egyes darabban egy kor kultúráját fedezhetjük fel.” – idézte gyakran Páll Ágoston az édesapja tanítását

Tifán Irén, elnök, Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete

Szatmári Ferenc (1940-2021)

1940 május 12-én született a marosszéki Mezőség központjában, Mezőbándon.

1989 után, amikor elkezdtek megalakulni a civil szervezetek, Csíkszeredában is létrejött a Varga Károly Fafaragó Egylet, amelynek tíz éven át volt alapító elnöke. Aztán 2004-ben átvette a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség vezetését, amely 1995-ben Alsócsernátonban alakult meg.

Szatmári Ferenc a népi fafaragásról írt könyve után az erdélyi népművészeket mutatta be egy kötetben, legutóbb pedig Páll Ágoston korondi fazekasmester életútját. Első önálló verseskötete 52 éves korában jelent meg, azóta ezt még több követte. „A felelősen gondolkodó emberneknemkellenefeltétlenülnagydolgokatvéghezvinnie,feláldozniaazéletét,egészségét, csak valamicskét hozzátenni a közösség életéhez. Én magam csak azért tudok tenni, mert nyugdíjas vagyok. Mindenki a maga tehetsége, képessége szerint tehet valamit” – vallotta Szathmári Ferenc.

„Az egyes népművészek, illetve a különböző társszervezek közötti kapcsolatok, barátságok fontosságát Andrásfalvi Bertalantól kölcsönzött idézettel emelte ki: „Az embert közösségre, kapcsolatokra, szeretetre ítélte a Teremtő. Testvéri, családi, baráti falubéli, lakóhelyi és nemzeti közösségre. Mert a közösségek, kapcsolatok hiánya nemcsak a társadalmat, hanem az egyes embert is megbetegíti, szorongóvá, elhagyatottá, kiszolgáltatottá teszi.” A hagyományőrzés elsődleges szerepéről szólva megállapította, hogy bár Erdély elismerten nagyhatalom a néphagyományok terén, nem mindig tudunk élni az adott lehetőségekkel és az értékfelmutató létünket hatékonyabbá tevő szervezeti élet sem mindig működik úgy, ahogy az kívánatos lenne. A szakmaiság fontosságának tekintetében az iparművész, népművelő Bandi Dezső (1919–2005) véleményét tartja ma is érvényesnek, miszerint a népművészeknek „alapvető alkotói készségük mellett a korszerű folytatáshoz múlhatatlan szükségük van olyan népi-díszítő-, ipar- és képzőművészeti alapismeretekre, amelyek biztosíthatják munkájukban a műfaji szakszerűség tudatos érvényesülését is”.

https://muvelodes.net/vadrozsak/nepmuveszek-szolgalatban

Tifán Irén, elnök, Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete

Tankó Albert (1934-2011)

A Hargita megyei Szentegyházán született. Már tanítóképzős éveiben a fafaragás és a néptánc töltötteki szabadidejét. Aszékelykeresztúri tanítóképző legtöbbvégzettje anépművészet iránti elkötelezettség szellemében indult az életbe, akik aztán továbbvitték ezt a szellemiséget, igazi néptanítók lettek. A Művészeti Népiskolában hosszú éveken át fafaragást oktatott. A 80- as évektől rendszeresrésztvevője, szakoktatója agyergyószárhegyi Szépteremtő Kalákának, majd ennek mintájára létrehozza a Szejke Szépteremtő Kaláka népművészeti alkotótábort a fiatalok részére. 1992-ben Szegeden a Nemzetközi Népművészeti fesztiválon a fafaragás kategóriában aranyérmes.

1995 nyarán, Székelyudvarhelyen 112 tárgyalkotó jelenlétében zajlott a kezdeményező ülés, ősszel, Alsócsernátonban az alapító tagok elfogadták az alapszabályzatot, így megalakult a Romániai Magyar Népművészeti Szövetség. Elnökévé Tankó Albertet választották, aki kezdeményezője volt, hiszen nagy szükségét látta egy országos jellegű tárgyi népművészeti szövetség létrehozásának. 2001- ben a RMNSz Szakmai testületének javaslatára megkapta az első alkalommal adományozott „Fafaragás Kiváló Mestere” címet. Köszönetképpen a város hírnevének öregbítéséért, a népi hagyományok ápolásáért, Székelyudvarhely Város Önkormányzata 2001 decemberében „Pro-urbe” díjat adományozott munkássága elismeréseképpen. 2004-ben a RMNSz Dr. Kós Károly Érdeméremmel tüntette ki. 2007- ben Udvarhelyszék Kultúrájáért díjban részesült.

Az 1979-ben létrehozott Fafaragó Klub alapító tagja, vezetője, majd 1994-ben hivatalosan bejegyeztette Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete néven a taglétszám bővülése következményeképpen.

Életét az ifjúság nevelésének, a néphagyományok ápolásának szentelte. Egész életében oktatott, kezdeményezett, szervezett.

Köszönjük a tárgyi kultúráért áldozott minden percét!

Tifán Irén, elnök, Udvarhelyszéki Népművészek Egyesülete

SOMOGY MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Csíkvár József Szőke István Varga László

Csíkvár József néptáncoktató (1932 - 2010)

A somogyi népművészeti mozgalom kiemelkedő alakja. 1932-ben született Vízváron. Együd Árpádtól tanulta a néptáncot. 1955-ben szerzett táncpedagógusi diplomát. Somogyban évtizedekig ő vezette a néptáncoktatók és művészeti csoportok vezetőinek képzését, számos népismereti oktatóanyagot készített. Ő alapította meg a Balatonföldvári Folklórfesztivált, a Somogyi Dudaiskolát, az Együd Árpád Néptáncversenyt, a „Hajlik a meggyfa” gyermek népdaléneklési versenyt. Alapító tagja a Zselic, a Boróka és a Somogy Táncegyüttesnek.

Népművelője, főmunkatársa, majd művészeti osztályvezetője volt a Somogy Megyei Művelődési Központnak. Gondos gazdaként ápolta a kapcsolatot a Somogy megyében élő és a hagyományőrzés, valamint a tárgyi népművészet területén tevékenykedő alkotókkal. Kiállításokat, szakmai fórumomat, bemutatkozási lehetőségeket rendezett számukra, mellyel biztosította a közösségek hosszú távú fennmaradását.

A Somogy Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.

Szőke István (1921-2019)

Szőke István az elemit és a polgári iskolát Kaposváron végezte. A faragás alapjait a polgári iskolában Tormási István tanár úrtól sajátította el. „12 éves koromban már nemcsak fűzfasípot, hanem virágkarót, ékrovásos munkákat is készítettem.

Ekkor volt alkalmam közelebbről látni és tanulmányozni id.KapoliAntalmunkáit.(Kapolilányamutattamegőket.) Nagyon megtetszettek és attól kezdve megkíséreltem a virágmintás faragást is. A háború után fából és barackmagból gombokat készítettem, csontból apró dolgokat faragtam. 1950-től a vasúton dolgoztam. Ott több ügyes kezű emberrel találkoztam. Ez a társaság 1960-ban faragószakkörbe tömörült, e szakkör 1967-ig működött. 1962-től több szakkört vezettem felnőtt- és diákfaragók részére. 1967-ben beléptem a Népművészeti Szövetkezetbe. A szövetkezettől mentem nyugdíjba. 1960tól a Megyei Tanács Művelődési Osztálya, majd a megalakult Somogy Megyei Művelődési Központ (2007ben megszűnt) állandó külső munkatársaként igyekeztem tenni a népművészetért, ezen belül a fafaragásért.”

A Népművészet Mestere díjat faragó tudásáért 2007-ben kapta meg.

A Somogy Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.

Varga László (1921-2007)

Dombóváron született, a fafaragással már általános iskolás korában elkezdett foglalkozni. Annak ellenére, hogy tisztviselőként kezdett el dolgozni, egyre jobban vonzódott a népművészethez, faragáshoz, és ezt választotta életpályául. Kaposváron élt, így elsősorban a dunántúli hagyományok foglalkoztatták. Az első iparművészeti és népművészeti kiállításon megismerkedett idős pásztorfaragókkal, ez még inkább a faragás művelésére ösztönözte.1954-ben alapító tagja lett az akkor alakuló Népművészek Szövetkezetének, bedolgozó faragóként rokkantnyugdíjazásáig (1976) itt dolgozott. Elsősorban a hagyományos somogyi pásztorfaragást művelte, ebből alakította ki egyéni stílusát. Megtanulta a faragással kapcsolatos technikákat – sík- és domború faragást, szaru- és csontfaragást, karcolozást, spanyolozást, fémberakást, az esztergályozást is. Faragott pásztorbotot, kürtöt, csanakot, csobolyót, dekészített kulacsot, dobozokat, italkínálót, miniatűr ékszereket és még számtalan mindennapi és ünnepi használati tárgyat. Mesterségbeli tudását szívesen osztotta meg másokkal, a fiatalabb nemzedéknek vezetett tanfolyamokat, táborokat. Rendszeresen részt vett pályázatokon, kiállításokon, kapott díjakat, elismeréseket.

A Népművészet Mestere díjat faragó tudásáért 2007-ben kapta meg.

A Somogy Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.

SZABOLCS-

SZATMÁR

-BEREG MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Dr. Puskás Nándorné Oláh Júlia

Vajda Lászlóné Csikai Ilona

Dr. Puskás Nándorné Oláh Júlia (1938-2022)

1938-ban született Baján. Szüleivel a soknemzetiségű Vaskúton majd Garán élt, nagyszüleinél Tápiósülben ismerte meg a helyi népviseletet. Nagyanyja kézügyességét örökölte, aki a Zsolnai gyár kerámia festője volt, ő tanította ahímzésalapismeretireésatájegységeköltéstechnikájára.

Férjével Nyíregyházára került, 1966-ban itt indította el az első hímző szakkörét, velük kezdteatudatosgyűjtő-kutató munkát. Elvégezte az országos hímző és a szövő oktatói tanfolyamokat. Elsősorban a helyi keresztszemes hímzéssel foglalkoztak, alkotónk tervezte a szakköri tagok darabjait. Első jelentőssikerét a1972-benegyBudapesten hirdetett országos pályázaton érte el mezőségi hímzéses darabjával. Nyíregyházán a Városi Művelődési Központban 1973.-tól 1989-ig az Országos Népművészeti Kiállítások szervezője és rendezője volt.

Az évtizedek alatt megszámlálhatatlan országos, regionális és megyei rendezvényt honosított meg Nyíregyházán. Kereste, és meg is találta, hogy hogyan lehet az ország- és megyehatáron túli területek népművészeivel felvenni a kapcsolatot. Tudta, hogy a határon túl élő kézműveseknek szükségük van magyarországi képzőhelyre, és éppen úgy fontosnak tartotta azt is, hogy a határon túl lévő értékekkel megismerkedjenek a magyar kézművesek. Határozottságávalésfáradhatatlanenergiájávalmegalapoztaazegyesületsokszínűmunkáját, többek között az alkotótáborokat, pedagógus-továbbképzéseket, és megannyi kultúraőrző, értékközvetítő tevékenységét.

Ott volt Székesfehérváron 1982-ben, az Országos Népművészeti Egyesület megalakulásánál, elsőként hozta létre a megyei szervezetet. A kezdetekkor a Népművészeti Egyesületek Szövetségének alelnöke volt, később már nem vállalt tisztséget, de figyelő tekintete mindig jelen volt, és képviselte a tagszervezetek érdekeit.

Hímző tervező és kivitelező munkájában a zalai fehérhímzésekkel, a mezőségi hímzéssel, a tiszavidéki keresztszemes munkákkal, úri/történeti hímzésekkel, a tirpák keresztszemes hímzéssel aratott sikereket. Ez utóbbira kapta a Gránátalma díját 1983-ban.

Szabolcs –Szatmár-Bereg megyében és Nyíregyházán a népművészeti mozgalom szervezője és szakmai vezetője 1966 óta. 1982-ben alapította meg a Népművészeti Egyesület SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Szervezetét, melynek 2008-ig volt a vezetője, 1998-ban alapította meg a városi „Aranykapu” Népművészeti Egyesületet, melynek elhunytáig vezetője volt.

Tagja volt a Néprajzi Társaságnak és a Kis Áron Magyar Játék Társaságnak is. 1977-ben lett népi iparművész, majd 1988-ban Nívó díjat, 1993-ban Életfa díjat, 1996-ban Király Zsiga díjat, 1999-ben Mesterremek díjat, 2004-ben a Népművészet Mestere kitüntetést kapta. 2005-ben Nyíregyháza Város Életmű díját kapta meg. 2017-ben Aranykoszorú díjban részesült a Népművészeti Egyesületek Szövetségétől, Nyíregyháza Díszpolgári címmel ismerte el munkásságát 2019-ben.

2022. augusztus 27-én eltávozott közülünk, életét, alkotókedvét egy csodálatos eszme, a magyarság, a népi kultúra megőrzésének szentelte.

Vajda Lászlóné Csikai Ilona (1953 – 2020)

Ica, Icu, vagy ahogy a fiatalabb korosztály szólította Ica mama tizenkét éven keresztül volt a Népművészeti Egyesület Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei szervezetének motorja, adminisztrációs mindenese. Élete ettől sokkal hamarabb fonódott össze a tárgyalkotó népművészettel. Tiszaeszláron született, 1953-ban. Édesanyja a megyei kórház sebészetén főnővér volt. Apja több munkahelyen mezőgazdasági technikusként dolgozott. Vajdáné a tiszalöki érettségi után a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen tanult matematikát és fizikát, 1976ban kapott diplomát. Még ebben az évben férjhez ment. Nem csak Vajda Lászlóval kötötte össze életét, hanem a népművészettel is, hiszen nem csak passzív szereplője volt párja fejlődéstörténetének, hanem aktív alakítója is. Támogatta, inspirálta szakmai fejlődését, őt magát is érdekelte a nép művészete, ismereteit a tőle megszokott tudományos alapossággal bővítette, és segítette férje népművészeti fejlődését.

Kezdetektől részt vett férjével a Mesterségek Ünnepén, aktívan bekapcsolódott 1987-től a Nemzetközi Kovács Találkozók szervezésébe. Éveken keresztül mozgató rugója volt az évek során egyre bővülő kezdeményezésnek, és projektmenedzsere a hozzá kapcsolódó pályázatoknak.

Választott szakmájában is sikeres volt, először 1991-ben választották volt iskolájában a tiszalöki Teleki Blanka Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium igazgatójának. Ezen a területen is tovább képezte magát. A Budapesti Műszaki Egyetem kihelyezett tagozatán közoktatás-vezető másoddiplomát szerzett. A társadalmi szerepvállalás is élete részét képezte. Hét évig volt a tiszalöki önkormányzat oktatási bizottságának külsős tagja, ’98-ban Tiszaeszláron választották önkormányzati képviselőnek.

Férje 2008-as egyesületi elnökké választása után, már nyugdíjasként szakmájában szerzett vezetői tapasztalatát, sikeres pályázatírói képességét az egész egyesület szolgálatába állította Amint azt a Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 10. kötetében vele készített interjúban megvallotta, munkáját Thomas Gordon hitvallása vezérelte. Ebből a hitvallásból származó idézet jellemzi legjobban az egyesület érdekében végzett munkáját is. „Szem előtt tartom az igényeidet, de figyelembe kell vennem a sajátjaimat is. Igyekezzünk konfliktusainkra olyan megoldást találni, amely mindkettőnknek elfogadható. Ha ezt tesszük, teljesülnek a kívánságaid, de az enyémek ugyanígy – mindketten nyerünk. Így pedig igényeid kielégítése révén tovább fejlődhetsz, növekedhetsz, mint önálló ember.” 2020-ban bekövetkezett hirtelen halála után is így emlékszünk rá.

TOJÁSDÍSZÍTŐK EGYESÜLETE

Tankó Anna

Tankó Anna (1950 – 2015) tojásíró, a Tojásdíszítők Egyesületének alapító tagja

Gyimesközéplokon született, 1972-ben jött Magyarországra, Budaörsre. Gyermekkorától fogva belenőtt a népi mesterségek művelésébe. Kisgyermekként már befogták szőni, tojást írni, hímezni. Később tanult meg csipkét varrni, csuhézni, faragni. Idős korában tanulta ki a gyimesi bunda készítésének mesterségét. Egész életét végigkísérte a népművészet szeretete és ápolása. Gyimes és az onnan hozott örökség mindig áthatotta munkáit. A tojásírás esetében is nagyon ritka volt, hogy más fajta mintát írt volna, mint amilyet otthonról hozott. Minden évben legalább 500-600 tojás írt meg. A lelket igazán megérintő időszak volt a húsvét, éjszakákon át írta a tojásokat.

Nagyon sokfelé járt az országban és határainkon túl. Mindenhová igyekezett elvinni a népművészet és főleg a tojásírás szeretetét. Kifejezetten fontosnak tartotta megismertetni az embereket a tojások és a bunda jelrendszerével. Ez az ősi tudás nagyon-nagy érték volt a számára. Nem kedvelte az újításokat, mert hitte, hogy az ősi jelrendszereknek fontos szerepe van az ember életében. Nem szerette a külsőségeket, a tartalom nélküli szépséget. Oly sokszor meg tudta mondani egy munkáról, hogy milyen lelke van a készítőjének. Kiáradó szeretete és kedvessége sok tanítványára, kollégájára hatással volt. A tojásíró szakma ismert és elismert tagja volt. A népművészetben és családjában találta meg boldogságát. Munkáit a Népművészeti Iparművészeti Tanács zsűrije is példamutatónak ítélte, munkásságát számtalan díj, elismerés kísérte.

Tankó Anna munkássága, magatartása, szerénysége és dolgos munkaszeretete mindannyiunk számára példa értékű.

TOLNA MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Élő Lajosné Könyvné Szabó Éva Lőrincz Aladárné

Oláh Márta Szatmáry Tamás Dr. Veszely Józsefné

Élő Lajosné népi iparművész (1924-2020)

Az 1980-as évek közepétől tagja volt a megyei díszítőművészeti stúdiónak.Gyűjtőmunkájának köszönhetően több kiadvány jelent meg az általa gyűjtött kaposmenti hímzés és szőttesmintákból. Mint „stúdiós” számtalan alkalommal tanította más megyék szakkörvezetőinek, a sióagárdi és kaposmenti hímzést. 1984-től vezetett DombóvárSzőlőhegyen hímző szakkört, melynek tagjaival 15 tájegység mintáit dolgozták fel szakköri foglalkozásaikon. Munkáikkal rendszeresen jelentkeztek kiállításokon, országos pályázatokon, sok szép elismerést és díjat szerezve.

A Tolna Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.

Könyvné Szabó Éva népi iparművész (1956-2022)

A Tolna Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja. 1956-ban Tolnanémediben született, majd Simontornyán alakította ki bőrműves műhelyét. A Simontornyai bőrgyár bezárását követően, húszéves bőripari múlt után, kezdett a bőrműves szakmával foglalkozni. Saját tervezésű használati és dísztárgyakat, egyedi és hagyományos magyar honfoglaláskori motívumokat készített.

A „Tolna Megyei Művészetért” plakettet 2015-ben kapta meg, és Magyarország képviseletében mutatta be munkáit a Milánói Világkiállításon.

Lőrincz Aladárné, a Népművészet Mestere (1929-2019)

A Tolna Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.

Bukovinában született Istensegítsen 1929-ben. Részese volt a Bukovinai székely nép kényszerű vándorlásának, 1942-ben a többi bukovinai székellyel együtt az Ő családját is Bácskába telepítették, majd 1944 őszén a II. világháború alatt menekülniük kellett onnan, 1945- tavaszán Tolna megyében, a Völgységben találtak otthonra. Gyermekkorában édesanyjától tanult szövés technikákat, felelevenítve, fiatal asszonyként 1963-ban kezdett el tudatosan foglalkozni a szövéssel és ezzel együtt az eredeti bukovinai székely mintakincs összegyűjtésével, rajzolásával. 1964-től már szakköröket vezetett gyermekek és asszonyok részére. Előbb hímző szakkört, majd miután apósa Lőrincz Imre és férje Lőrincz Aladár újra elkészítették a bukovinai típusú szövőszékeket, megkezdte a szövés oktatását is. A bukovinai székely kultúra minden területén segített az értékek felkutatásában és megőrzésében. Az összegyűjtött hímzés, szövés és tojásminták rajzai a Népművelési Intézet és a Szekszárdi Babits Mihály Művelődési Központ, majd a Wosinsky Mór Megyei Múzeum jóvoltából nyomtatásban is megjelenhettek, 1966-tól kezdve. Minden tudomására jutott népi díszítőművészeti pályázaton, - csaknem hatvan éven át, évente többszőr is, - részt vett, saját alkotásaival, és szakkörösei által megszőtt szőtteseivel. Mindannyiszor díjazott volt. Sárközi emlékdíjat, gránátalma díjat többször is kiérdemelte. 2003-ban Aranykoszorú díjjal tüntették ki.

Oláh Márta gyöngyfűző népi iparművész (1964-2012)

A Tolna Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja. Tragikusan korán elhunyt, a sárközi gyöngyfűzés mestere volt. A Hagyományok Háza népi ékszer zsűrijének aktív, megbecsült tagja volt hosszú időn keresztül. A nevéhez fűződik a sárközi gyöngyök újraélesztése és megújítása. Oktató tevékenységének köszönhetően az ország minden részében ismerik és készítik a sárközi gyöngyöket. Az általa írt könyvek a mai napig útmutatást adnak a gyöngyfűzők számára.

Szatmáry Tamás a Népművészet Ifjú Mestere (1957-2018)

A Tolna Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.

Szathmári Tamás a Népművészet Ifjú Mestere 1987-ben nyerte el a címet. Sárközi kerámiával ésbarcasági kerámiával foglalkozott. Szépenformált ésdíszített edényei méltóan vittéktovább asárközikerámiahírét,munkáival számosdíj gazdájavolt. Alkotóicélja volt,hogytovábbadja a következő nemzedéknek a sárközi és barcasági edények formavilágát és díszítéseit.

A Tolna Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagja.

Az 1980-as évek közepétől tagja volt a megyei díszítőművészeti stúdiónak. Gyűjtőmunkája eredménye a kaposmenti hímzések minta és öltéstechnikájának alapos ismerete. Rendszeresen díjazott munkákkal vett részt országos pályázatokon, kiállításokon egyénileg és szakkörének tagjaival. Több mint 40 éven keresztül a kaposszekcsői hímző szakkör vezetője volt.

Dr. Veszely Józsefné népi iparművész (1929-2021)

VAJDASÁGI MAGYAR FOLKLÓRKÖZPONT

Vas Tibor

Vas Tibor (1951-2004)

A világban általában a fiatalabb korosztály volt mindig is az „új” kezdeményezője, szinte az élet valamennyi területén, bár mely nemzetre is gondolunk. Az idők folyamán megjelenő, természetszerű változások a magyar népi kultúrát sem kerülték el, így az 1970-es években Magyarországon történt szerveződések, a határon túli, kisebbségben élő fiatalok egy részének érdeklődését is felkeltették és magyarországi mintára Vajdaságban is táncházakat igyekeztek szervezni, a korábbi helyi táncmulatságok helyett, melyet elavultnak tartottak. A megnevezés ugyan idegenül hangzott itt, de a pesti táncház találkozókat is látogatta az a kis csapat, melynek tagja volt szervezetünk, a Vajdasági Magyar Folklórközpont/VMF megálmodója és létrehozásának kezdeményezője Nagy István is. Ő volt az is, aki az itthoni táncház találkozónak „kinevezett” rendezvényt néhány évi szünet után, a korábbi szervezőkkel megállapodva, a VMF tevékenységének részeként „életre keltette”. Ez az itthoni magyar népzene és néptánc iránt érdeklődő, akkori fiatalok számára igen jelentős eseménnyé formálódott! Tartalma elsősorban (számos egyéb cél mellett) a hazai szakmai színvonal növelését kívánta szolgálni, mint ahogy a VMF által tanfolyam formájában vidékünkön beindított néptánc- és kézműves oktatás is. 2000-ben a VMF tisztújító közgyűlését követően VasTibor vállalta az elnöki tisztséget. Tibor a tisza-parti Csókán élt családjával és annak szinte minden tagja a népi kultúrát szolgálta! Sokat jelentett szervezetünk számára, hogy a bánáti területet, annak szórványát is magáénak tudta, így fel tudta mérni az ottani helyzetet és annak javítása érdekében igyekezett tervezni a VMF tevékenységét, a magyarság zömének lakhelyét képező Bácska mellett! Valójában, Vajdaságot egésznek érezte minden tekintetben. Nem volt számára sem zavaró, sem fárasztó, hogy a helyi Móra Ferenc Művelődési Egyesület elnökségi tagsága mellett, folyamatosan jelen legyen a VMF elnökségi ülésein is Szabadkán, vagy más helységben. Igen fontosnak tartotta a rendezvényt és felvállalta a Táncház Találkozó és Kirakodóvásár több éves szervezését is Csókán (1997-2002). Korábbról már szervezői tapasztalattal is rendelkezett ugyan, de kiváló emberi és szakmai kapcsolatainak köszönve ezek a rendezvények indították el a vajdasági fiatalok egész napos, éjszakába nyúló táncos találkozásait és a népi kézműves kirakodóvásárok kezdetét is valójában ezek jelentik vidékünkön! Tibor, valamennyi korosztályt képes volt megszólítani! A gyermek kézműves foglalkozások népszerűsítését sem hagyta figyelmen kívül! A VMF elnökségének szabad kezet adva, azzal összefogva gazdagodott az évekkel a rendezvény tartalma. Meghívott vendégeink között ott volt többek között pl. Pál István Szalonna is zenekarával! A szervezet valamennyi rendezvényén folyamatosan jelen volt. Nem zavarta sem a távolság, sem egyéb. Kézműves tanfolyamaink- és tárlataink, vándorkiállításaink megnyitóira, táboraink látogatására (bár, hol is volt az), szakmai konferenciákra mindig szívesen utazott, a tagság számáraszervezett tanulmányutakonisottvolt, stb.Örömmeljöttakkoris,haéppazotthoni néptánc tábor zajlott Csóka közelében a helyi egyesület szervezésében, vagy új koreográfiát állított fel a vendégoktató!

Higgadt természete, a közösségben mégis mindig derűs hangulata, érdeklődése az éppen felvetett téma iránt, számos építő jellegű ajánlata, tenni akarása, őszintesége, nemes egyszerűsége, nagy hatással volt mindannyiunkra. Megbeszéléseink sosem fajultak vitává. Megállapodásainkra odafigyelt, mindig követte azok megvalósulását. Kiváló vezető és munkatárs volt!

Vas Tibor 2000 és 2004 között volt a VMF elnöke!

ZALA MEGYEI NÉPMŰVÉSZETI EGYESÜLET

Badacsonyi Lajos Dr. Baracska Károlyné Bereczky Kálmán és Fonnyadt Hedvig Czúgh János KeszeiSándorné Pápai Sándor Soós Lajos Virágh Béla és Virágh Béláné

Badacsonyi Lajos a Népművészet Mestere, népi énekes, adatközlő (1917 – 2008)

Mikesszéplakon született (Botosházamajor) 1917. augusztus 12.-én. 6 elemit végzett, később traktoros gépész végzettséget szerzett, ebben a szakmában dolgozott Zalavégen.

1947. október 25-én nősült, felesége Szekeres Margit volt, akitől három fia született. Aciterajátékot7–8 évesen tanulta édesapjától, aki nagyon jól játszott, hangszerét is saját maga készítette.

Furulyázni 11–12 évesen egy pásztorembertől tanult, aki bürökszárból készített furulyán játszott.

A szűkebb környezetében gyakran énekeltek, amit citerával kísértek.

Citerát újra a Zalavégre való költözésükkor vett kézbe, amikor is a helyi pávakörbe kerestek dalolni tudó embereket. Ekkor hozta le a padlásról az édesapja citeráját, mivel ez már elég rossz volt, így ő kezdett készíteni hangszereket. Rendelésre legalább 100 citerát készített különböző csoportoknak, iskoláknak.

Kísért tánccsoportokat, tevékenyen részt vett a röpülj-páva mozgalomban. A batyki tanító figyelt fel az általa énekelt sok dallamra, és rajta keresztül jutott el hozzá Vajda József tanár, népzenegyűjtő, aki mintegy 800 dallamot gyűjtött tőle, melyek java része kötetben is megjelent.

Élete utolsó 10 évében nyaranta népzenészek hívták nyári táborokba, ahol adatközlőként tanította az ifjakkal a Dunántúl hangszeres és népdalanyagát.

A Zala Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagjaként az egyik építője volt a Gébárti Kézművesek Házának. Faragóként a hangszerek mellett készített pásztorbotokat, mángorlókat, tükrösöket is. Ő őrizte meg és tanította tovább a dunántúli pásztorművészet jellegzetes darabját: pásztorlegyező, melyet nem csak az egyesület képzésein, hanem az egész országban tanított.

Az egyesület tagjaként 1987-90 között a Mesterségek Ünnepén tőle ismerte meg az egész országeztazérdekesnéprajzihasználatitárgyat. 1979-benkaptamegaNépművészetMestere díjat. 2008-ban hunyt el.

Dr. Baracska Károlyné

Dr. Baracska Károlyné ismertebb nevén Baba néni 1923ban látta meg a napvilágot Győrben. A hímzést családi indíttatásra kedvelte meg. Férje, dr. Baracska Károly irodalom rajongó és a Lenti Lámfalussy Sándor Szakközépiskola és Szakiskola megbecsült tanára volt. Baba néni már az 1970-es évek elején kézimunka szakkört alapított Lentiben az akkor Sólyom László nevét viselő művelődési központban. Számos Kárpát-medencei néprajzi táj hímzésmotívumait szívesen oktatja, de bevallása szerint a kalotaszegi és a hetési hímzések állnak a legközelebb hozzá. Amíg tehette, szívesen járta a Lenti környéki falvakat és gyűjtötte a régi szőtteseket, viseleti darabokat és kézimunkákat.

Óriási, több ezer mintát magába foglaló magángyűjteménye volt. Dr. Baracska Károlyné az 1989-től a Muravidéken is oktatott hímzést, a hármasmalmi hímző szakkör szakmai vezetője volt. Ő tervezte több muravidéki hagyományőrző csoport fellépőruháját. Tanítványai visszaemlékezései szerint Baba néni szigorú volt, csak népi hímzéseket oktatott és csak ilyeneket engedett varrni szakköreiben. Tiszteletet parancsoló szakértelme, jó tervezői érzéke és precízen kivitelezett kézimunkái ellenére meglepő módon nem nyerte el a népi iparművész címet. Szakköri tagjait Baba néni ismertette meg a szőttes mintáknak szálán varrott technikával, azaz egyfajta dupla keresztszemes öltéssel való kivarrásával.

Bereczky Kálmán és Fonnyadt Hedvig

Bereczky Kálmán (Nagyvárad, akkori Bihar vm., 1920. július 23. – Keszthely, 2002. június 10.) Keszthelyen élt. Nagyváradon tanulta ki az úri és egyenruhaszabó mesterséget 1935 és 1940 között. Édesanyja varrónő volt, talán ez befolyásolta pályaválasztását. 1942-ben frontszolgálatra hívták be, ahol sebesülése során bal karja megbénult. 1946-ban került vissza Magyarországra, a Hévíz melletti Egregyre, ahol megnősült.

és Keszthelyen, azután a Járási Tanács

Munkája mellett népviselet készítésével foglalkozott.

től önálló szabómester lett. 1972-től a kalotaszegi bujka készítésére szakosodott. Népviselet készítő tevékenységüket párjával életük végéig folytatták. Összességében 500 db kalotaszegi bujka került ki kezük alól. Újkori megújítói lettek ennek a viseletnek. A világ számos országába eljutottak darabjaik. Több hazai népi együttes népviseletét készítették feleségével Fonnyadt Hedviggel, akivel mindig együtt dolgozott. A szabás és a kitűzés (előrajzolás) volt Kálmán bácsi munkája, a varrást és a nyargalást, valamint a gombozást, gomblyukazást és gyöngyözést felesége végezte. Alapító tagjai voltak az Országos Népművészeti egyesületnek majd a Zala Megyei Népművészeti Egyesületnek.

A Keszthelyi Népművészeti Alkotóház megvalósításának érdekében kezdeményezői voltak a Zala Megye Népművészetéért Alapítvány létrehozásának. Alkotásaikkal hazai szerepléseken túl kiállítottak Bulgáriában, Ausztriában, Angliában és Hollandiában.

Kulturális munkásságáért Bereczky Kálmán többdíjat kapott: Kulturális Miniszteri Dicséretet (1976), Zala Megyei Önkormányzati Közgyűlés Nívódíját (1991), Öveges József-díjat (1996), Keszthely városért díjat (1997), 1999-ben Keszthely városa díszpolgárjává választották. Országos Népművészeti Kiállításokon 3 különdíjat, 1 ezüst, 3 arany es 1 Gránátalma-díjat kaptak.

A Népművészet Mestere díjat magas színvonalú tudásukért 1990-ben kapták meg.

A Zala Megyei Népművészeti Egyesület lelkes és ikonikus tagjaiként emberi és szakmai példamutatással segítették a zalai népművészek hagyományőrző tevékenységét.

1946-tól szabóipari szövetkezetben dolgozott Hévízen

népművelési előadója, majd csoportvezetője volt.

1957-

Czúgh János (1917–1993)

1917-ben született Domonkosfán, apja magyarszombatfai műhelyében ismerte meg a szakmai fortélyait a ’20-as évek során, és 1934-ben Szentgotthárdon fazekas vizsgát tett. 1938-ban megnősül, és ugyanez évben Szombathelyen a szakmából mestervizsgát tett. Feleségével Osvatics Karolinával, aki szintén magyarszombatfai fazekas család lánya, a családi műhelyben dolgoznak. Főként használati edényeket készítettek és már a ’30-as évek elejétől kiállításokon szerepelt.

is megjárja. Hazatérése után folytatja a mesterségbeli munkát, deavásározóiparosokat ezidőtájbanrossz szemmel nézték, ezért testvérével, Czúgh Dezsővel1950-benaszülőfalubanHáziipariSzövetkezetetalakítottak8fazekastárssalegyütt, mely egy év múltán már önálló Háziipari Szövetkezetként működött, 1953-ban pedig kerámiagyárként termelt. 1954-ben testvérével, Czúgh Dezsővel együtt kapta meg a Népi Iparművészeti Tanácstól a Népi Iparművész igazolványt. 1964-ben Tófejen, öccsével együtt alapították meg a Kerámiagyárat, ahol az üzem műszaki vezetőjeként dolgozott három gyermekével együtt, Éva lánya formatervezőként, Mária lánya, a mázüzem vezetőjeként, Katalin pedig még mint tanuló, majd festő, később műszaki vezető. Akkor pihent, amikor az üzem melletti műhelyében bugyogákat, tálakat, korsókat formázhatott az agyagból. Rendszeresen és sikeresen szerepelt különböző országos pályázatokon és 1970-ben, első zalai fazekasként nyerte el a Népművészet Mestere címet. A tófeji gyárból vonult nyugdíjba, és 1980-ban költözött a zalaegerszegi Mártírok úti műhelyébe. A nyugdíjas évek az alkotás jegyében teltek, segítőjével, feleségével rendszeres résztvevői voltak a Dunántúl, de a keleti országrész kézműves vásárainak is. Czúgh János alapító tagja volt a Zala Megyei Népművészeti Egyesületnek. Emberi és szakmai példamutatással vett részt a fiatal egyesület munkájában. Hazai, németországi és finnországi kiállításokon reprezentálta az egyesületet.

1993-ban bekövetkezett haláláig munkásságában a szülőföld fazekasságának hagyományai újultak meg, gazdagodva más vasi, zalai közép-dunántúli elemekkel. Dezső öccsével együtt az őrségi díszkerámia megalkotói voltak. Ifjúkori álma, hogy szobrász legyen, nem teljesedhetett be, mivel a szülők nem tudták taníttatni, így szobrászi hajlamait is az agyag művészi megformálásában bontotta ki. Egész életműve tanúskodik erről.

A II. világháború alatt a Don kanyart

Keszei Sándorné

1927-ben született. A hímzéssel már ötéves korában édesanyja megismertette. Következő találkozása a textil díszítésével az iskolához köthető, hiszen abban az időben tananyag volt a kézimunka oktatása. A Notre Dame nővérek zalaegerszegi tanítóképzőjében végezte tanulmányait és még az oklevél átvétele előtt Muraszemenyére került, mert az ott tanító Keszei Sándor tanító bevonult és szükség volt a helyettesítő munkájára. Majd Keszei tanító visszaérkezése után 1947-ben házasságot kötöttek, és 1950-ig tanítottak itt. Ezután Egyedutára kerültek. Irma néni 1950-75 között oktatott a faluban, majd 1975-től nyugdíjazásáig, 1985-ig a letenyei általános iskola pedagógusa volt. Iskoláiban mindig tanította a hímzést, felnőttekkel 1952-ben kezdett foglalkozni Egyedután, ahol megalakult az MNDSZ asszony-köre, az alkalmi kézimunkázó asszonyokból. Egyben ez volt a megye legelső népi díszítőművészeti köre is.

Önszorgalomból múzeumi anyagokban és házaknál egyaránt kereste a megyére jellemző hímzésmotívumokat és gyűjtötte is azokat. Az 1960-as évek végétől a megyei díszítőművészeti szakbizottság vezetője volt. A Népművelési Intézet díszítőművészeti tanfolyamain Budapesten, Balatonalmádiban, Velemben egyaránt részt vett. A-kategóriás szakkörvezetői vizsgát tett, és hosszú éveken keresztül oktatta, népszerűsítette a zalai hímzéseket országszerte. Tagja volt a Zala Megyei Népművészeti Egyesületnek. Szakköri bemutatókon, megyei seregszemléken, országos és külföldi kiállításokon, pályázatokon egyaránt szerepeltek szakkörösei és saját munkái is.

Élete munkáját számos elismerés és kitüntetés kísérte:

Kiváló Tanító: 1973.

Népi iparművész cím: 1974.

Állami Díj: 1975.

Pedagógus Szolgálati Emlékérem: 1985.

A Népművészet Mestere: 1991.

Pro Urbe díj Letenyén: 1993.

A Zala Megyei Közgyűlés Alkotói Díja: 1996.

Aranydiploma: 1997.

A Zala Megyei Közgyűlés támogatásával a Göcseji Múzeum 2008-ban néprajzi gyűjteménye számára megvásárolta hagyatékának egy részét.

Pápai

Sándor

(1924-1989)

Tiszaháti paraszti dinasztiába született 1924. május 1-jén az akkor még Szabolcs megyéhez tartozó Zalkod községben. (Az 1950-es? MegyerendezésekutánmamárBorsodmegyéhez tartozik e település) Félárva gyerek volt. Édesapja, aki urasági cseléd volt, 12 évesen már juhászbojtárnak adja. Ezt követően kezdett faragni, először csak használati eszközöket. Elsőnek mostohaanyjának csinált rámát és egy szobrot, mely búsuló juhászt ábrázolt lábánál kutyával. Nem tanította senki, ösztönösen alakította ki motívumait, melynek ihletője a betyár- és a pásztorélet, de a természet adta növényiornamentikaismegjelenikfaragványain. A faragáshoz használt eszközeit is maga készítette.

Juhászkodott Szabolcsban, Zemplénben, Pest környékén, a Hortobágyon, itt megtanulta bojtár korában a csikósoktól az ostor fonását és sallangozását.

A galamboki juhászat felszámolása után a Kanizsa Bútorgyár alkalmazta faragó tudományáért. Itt tanítványokat is nevelt, ám betegsége miatt idő előtt nyugdíjazták.

Faragó tehetségét először 1968-ban ismerték el, amikor Népi iparművész címet kapott. Ebben az időben elmondása szerint, a NIT részére eladásra is faragott díszdobozokat, dísztányérokat, díszkürtöket. Kiállítások rendszeres résztvevője volt. Balatonlellén a Kapoli-kiállításokon kezdetektől szerepeltek munkái, az Országos Népművészeti Kiállításokon, melynek akkortájt Nyíregyháza adott otthont szintén kiállított. 1978-ban I. díjat érdemelt ki a Duna-menti Folklór Fesztivál kiállításán. 1980-ban Keszei Sándornéval önálló kiállítása volt Zalaegerszegen.AmegyeiFafaragóStúdióésaZalaMegyeiNépművészetiEgyesületaktívtagja volt. Legnagyobb szakmai elismerését, a Népművészet Mestere címet 1983-ban kapta meg. Faragványain főként a domborúfaragást alkalmazta, de a karcolozás is megjelent későbbi tárgyain. Főként botokat, juhászkampót, kobakot, karikás ostort, csanakot, tükröst, szipkát óraláncot, kürtöket faragott, de hangszereket is készített, így furulyát, citerát, dudát. Rendszeres fellépője volt a folklórfesztiváloknak, ahol hangszerei megszólaltatása mellett (furulya, tárogató, citera), énekelt is. A fa díszítő faragásán kívül kedvence volt a szaru megmunkálása, melyet a korosztályában ez idő tájt legszebben művelt. A motívumokat ceruzával jelölte rá az anyagra, saját megfogalmazása szerint: elosztotta a díszítményt a megmunkálandó felületen.

Soós Lajos fafaragó, a Népművészet Mestere (1910 – 1998)

Soós Lajos 1910. november 27-én született a mai Szlovénia területén Filócon.

A fafaragással már 1921-ben kanász korában megismerkedett, saját szükségletére faragott ostornyelet. A készítés módját a velük egy fedél alatt élő Német Pistától, az idősebb kanásztól tanulta.

Azt tartotta, hogy csak a tehetség nem elég az alkotómunkához. A tudáshoz nagyon sok összehasonlítás szükséges, a jó és rossz közötti különbségmegismeréseteszilehetővéazalkotói fejlődést. Sok tanulás, avilágra nyitott szemmel való tekintés, az új és szép befogadása hozza meg az alkotókedvet. Épp ezért a kritikus bírálatot mindig meghallgatta, és ha úgy érezte, hogy az észrevételek helyesek magáévá tette és figyelembe vette későbbi munkáinál. Ez az érdeklődés sarkalta tovább a faragás területén is.Faragványaiban,megjelennekagyermekkoriélmények,amindennapi munkaközbenlátott állatok, növények.

Kiállításon már 1936-ban szerepelt munkáival Balatonfüreden, ahol oklevelet kapott elismerésül. 1937-ben a Képzőművészeti Főiskolára küldte be alkotásait, ahonnan a Párizsi világkiállításra küldték bemutatásra. A Párizsi kiállításon bemutatott alkotásaiért Aranydiplomával tüntették ki. Felkérésre oktatói tevékenységet is folytatott, 1939 telén Óhidon vezetett faragókört az Iparügyi Minisztérium megbízásából. 1942-ben Püspöknádasdon végzett hasonló munkát szintén felkérésre. Később is szívesen osztotta meg tapasztalatait a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ által szervezett Fafaragó Stúdió találkozási alkalmain, és a Zala Megyei Népművészeti Egyesület képzésein. A Művelődési Minisztérium a „Népművészet Mestere” kitüntető címmel ismerte el munkásságát 1985-ben. Munkásságának kiteljesedése nyugdíjas éveire tehető. 1998-ban bekövetkezett halála után a sok év alatt felgyülemlett munkáit a Szemenyecsörnyei Soós Lajos Könyvtár őrzi, valamint Lenti helytörténeti gyűjteménye, és a megye múzeumai, magángyűjtői.

Virágh Béla és Virágh Béláné hetési szőttes készítők

Virágh Béla tanító 1950-ben vagy 51-ben került Zalaszombatfára az Alföldről. Itt tanult meg szőni a helyi asszonyoktól, és itt kezdték kutatni a hetési szövőkultúrát, s kezdett szakkör formájában másokat is tanítani. A szakkörből lett 1965. január 1-jén az ő vezetésével, 11 taggal a Szombathelyi Háziipari Szövetkezet hetési szőttes-részlege, amely 1966-ban Gáborjánházáraköltözött aházaspárralegyütt.Az1970-esévekvégénLenti-Mumorban,majd amikor 1980-ban beköltöztek Lentibe, akkor új lakóhelyükön hozták létre feleségével, Terikével a tsz szőttes-üzemágát, amely 1996-ban szűnt meg. A szövetkezet megalakulásától kezdődően másfél év alatt (1965-66-ban) több mint 100 mintadarabot zsűriztetett, amelynek több mint felét elfogadta a zsűri.

Virágh Béláné Terike1964-ben nyerte el a népi iparművész címet. Az 1980-as évek elejéig több mint 200 kiállításon szerepelt. 1982-tőla házaspár a Zala Megyei Népművészeti Egyesület alapító tagjaként rendszeresen vezetett Zalaegerszegen szövőtáborokat, ahol a megye szakkörvezetőinek továbbképzése történt. Virágh Béláné a Népművészet Mestere díjat 1977ben kapta meg.