Page 1

muzeumi hirado_BORITO_Layout 1 2014.06.08. 11:48 Page 1

Trnavský samosprávny kraj Nagyszombati Kerületi Önkormányzat

ISBN 978-80-971674-0-0

Nepredajné Ingyenes kiadvány

SPRAVODAJ MÚZEA – MÚZEUMI HÍRADÓ 2005–2014

Žitnoostrovné múzeum v Dunajskej Strede Csallóközi Múzeum – Dunaszerdahely

50

SPRAVODAJ MÚZEA MÚZEUMI HÍRADÓ XXIII. roč./évf. 2005–2014


SPRAVODAJ MÚZEA MÚZEUMI HÍRADÓ XXIII. roč./évf. 2005–2014


SPRAVODAJ MÚZEA MÚZEUMI HÍRADÓ XXIII. roč./évf. 2005–2014

Dunajská Streda–Dunaszerdahely, 2014


Vydaný s finančným príspevkom Trnavského samosprávneho kraja. Megjelent a Nagyszombati Kerületi Önkormányzat anyagi támogatásával.

Všetky autorské práva vyhradené. Akékoľvek rozmnožovanie jeho časti akoukoľvek mechanickou, optickou, elektronickou alebo xerografickou formou je zakázané a bude postihované podľa platných právnych predpisov. Minden szerzői jog fenntartva. A kiadványt, vagy annak bármely részletét a szerzők engedélye nélkül bármilyen formában, vagy eszközzel reprodukálni, tárolni és közölni tilos.

Text – Szöveg © Autori – Szerzők 2014. Fotografie – Képek © Andrejkovics P.; Csóka E.; Csallóközi Múzeum képarchívuma; Keresztesová S.; Miklós P.; Mišurová Ľ.; Nagy A.; Nagy I.; Németh ml.; Raskó Gy.; Rác P.; Radetzky J.; Somogyi M.; Zsigmond T. 2014. ISBN: 978-80-971674-0-0


Obsah – Tartalom MIKUŠ Tibor, Ing., PhD. – Príhovor – Köszöntő ZSIGMOND Tibor, PhDr. – Slovo na úvod – Előszó BEVILAGUA Olga, Mgr. – Úvod – Bevezető MAG Gyula, PaedDr. – Päťdesiat rokov Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede – 50 éves a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum ZSIGMOND Tibor, PhDr. – 50 rokov v znamení čísiel (Fragmenty z činnosti Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede) – 50 év a számok tükrében (Szemelvények a Csallóközi Múzeum tevékenységéből) NAGY Iván, Mgr. – Otázky geografických názvov kmeňového druhu – Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései NAGY Iván, Mgr. – Etnologický výskum u kazašského etnického zoskupenia menom Šivar aigar v Mongolsku v roku 2010 – Etnológiai kutatás a mongol-altaji kazak sivar aigar etnikai csoport tagjai között 2010-ben Mgr. MIKLÓS Peter, RNDr. – Mgr. HULEJOVÁ SLÁDKOVIČOVÁ Veronika – Mgr. ŽIAK David, RNDr. – Hraboš severský panónsky na Žitnom ostrove – Északi pocok a Csallóközben BEVILAGUA Olga, Mgr.–MARCZELL Enikő, Mgr. – Spomienka na zosnulých – Halottaink emlékére FRANCOVÁ Zuzana, Mgr. – Pamiatky na šamorínskych mlynárov v zbierkach Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede a Múzea mesta Bratislavy (resumé v maďarskom jazyku – magyar összefoglaló) HUSHEGYI János, Bc. – Mestský vlastivedný dom v Šamoríne (resumé v maďarskom jazyku – magyar összefoglaló) KERESZTES Soňa, Ing. – Príspevok k poznaniu historických stromov na Žitnom ostrove (resumé v maďarskom jazyku – magyar összefoglaló) RÁC Peter – STOLLMANN Andrej, RNDr. – Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ (resumé v maďarskom jazyku – magyar összefoglaló) CSÓKA Ede – Vőfélykönyv – Svadobné zvyky (resumé v slovenskom jazyku – szlovák összefoglaló)

5

7 9 13 21

37 57

85

105 121

129 143 153 161 187


Obsah – Tartalom DARNAI Zsolt, PaedDr. – A múzeumalapító és író Jankó Zoltán – A kortársak értékelése alapján – (resumé v slovenskom jazyku – szlovák összefoglaló ) NAGY Attila – Adalékok a Sárga kastély korai történetéhez (resumé v slovenskom jazyku – szlovák összefoglaló) NÉMETH Márta – Mi fán terem a madi bicsak? Bicsaktermő ritka fa – (verses történet a madi bicskáról) (resumé v slovenskom jazyku – szlovák összefoglaló) SOMOGYI Mátyás, PhDr. – A Somogyi család emlékezete – Spomienka na rod Somogyi (resumé v slovenskom jazyku – szlovák összefoglaló) SZAKÁCS Krisztina – Virrasztási szokások hagyományozódása egy mesemondó közösség elbeszélésében (resumé v slovenskom jazyku – szlovák összefoglaló)

6

213 223 239 247 263


Ing. Tibor Mikuš, PhD. predseda Trnavského samosprávneho kraja

Príhovor Vážení priatelia, kultúra obohacuje kvalitu nášho života, tvorí individualitu človeka a zušľachťuje ho. Kultúrna identita, ktorej súčasťou je tradícia, kultúrne dedičstvo a jazyk, sa prezentuje v rozvoji kreativity ľudí. Zdokonaľovať a zveľaďovať kultúrne hodnoty môžu však len vyspelé inštitúcie. Múzeá od nepamäti poskytujú ľuďom slobodný prístup k vzdelaniu a sú nositeľmi informácií. Možno povedať, že sú zdrojom pamäti národa, opatrujú naše kultúrne dedičstvo a slúžia všetkým, ktorí chcú uhasiť svoj smäd po poznaní. Teší ma, že sa o našu vzdelanosť už päťdesiat rokov stará Žitnoostrovné múzeum v Dunajskej Strede, ktorého zriaďovateľom je Trnavský samosprávny kraj. Žltý kaštieľ, ktorý patrí medzi najkrajšie a najhodnotnejšie kultúrne pamiatky v meste, je príznačným sídlom tohto múzea, ktoré svojim návštevníkom sprístupňuje stále expozície etnografického a archeologického charakteru. Oceňujem myšlienku usporiadať pri príležitosti vzniku Žitnoostrovného múzea jubilejnú výstavu, kde budú prezentované symboly Žitného ostrova. Aj to je dôkazom toho, že múzejníctvo v regióne neustrnulo, ale žije a stále sa vyvíja.

7


Ing. Tibor Mikuš, PhD. a Nagyszombati Kerületi Önkormányzat elnöke

Köszöntő Tisztelt barátaim, a kultúra gazdagítja életünket, formálja, nemesíti az ember egyéniségét. A kulturális identitás – melynek része a hagyomány, a kulturális örökség és a nyelv – a kibontakozó emberi alkotóképességben mutatkozik meg. A kulturális értékek tökéletesítésére, gyarapítására csak magas színvonalú intézmények képesek. A múzeumok több évezredes emlékek, információk hordozói, mindenki számára járható utak a művelődéshez. A nemzet emlékezetének forrásai, kulturális örökségünk ápolói, szolgálják a tudásra szomjazókat. Örömmel tölt el, hogy a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum – melynek a Nagyszombati Kerületi Önkormányzat a fenntartója – immár 50 éve gondoskodik a mi művelődésünkről. A látogatóit főként néprajzi és régészeti jellegű kiállítással váró múzeumnak otthont adó Sárga kastély a város legszebb és legértékesebb műemlékeinek egyike. Üdvözlöm a Csallóköz jelképeit bemutató jubileumi kiállítást szorgalmazó elképzelést, mely bizonyítéka annak, hogy a múzeumi tevékenység napjainkban is él és fejlődik.

8


PhDr. Tibor Zsigmond riaditeľ Žitnoostrovného múzea

Slovo na úvod Vážení priatelia múzea! Žitnoostrovné múzeum (čo sa týka počtu zamestnancov a počtu zbierkových predmetov) nepatrí k veľkým múzeám. Napriek tomu však vzrástla počas uplynutých rokov jeho vážnosť a váženosť; je dnes uznávanou a váženou inštitúciou, jeho činnosť je známa po celej krajine a (vďaka dobrým vzťahom) je známe a uznávané i za hranicami našej krajiny. Deň čo deň pozorujeme rast prestíže múzea u miestneho obyvateľstva, ako aj medzi rekreantmi či turistami v našom meste, ktorí sa radi prechádzajú a zdržiavajú sa medzi múrmi nášho kaštieľa! Návštevník neskrýva svoj úžas, keď kráča medzi hovornými pamiatkami pradávnych dôb, ktoré im vyrozprávajú úžasne pravdivé príbehy, oživí sa pred nimi sled udalostí tisícročných dejín našej malej vlasti. Žitnoostrovné múzeum zohráva v regióne osobitnú úlohu dôležitého reprezentanta kultúrneho dedičstva Žitného ostrova. Činnosť múzea je prospešným vkladom a nenahraditeľným činiteľom kultúrneho rozvoja regiónu. Naše múzeum od prvopočiatku svojej existencie vyhľadáva, zbiera, zhromažďuje, triedi a úzkostlivo chráni tradíciu, históriu, folklór, mnoho a mnoho spomienok a dôkazov minulosti, resp. umenie a iné hodnoty nášho (mikro) regiónu. Duch tejto bohatej tradície, myseľ tohto nádherného farebného sveta sa snažili pracovníci múzea v ostatných desaťročiach zviditeľniť a uchrániť pre budúce generácie. Efekt tohto snaženia demonštruje nazhromaždený materiál vecnej a duchovnej kultúry: veci, články, štúdie, výstavy resp. početné prednášky a akcie. Odborní pracovníci múzea popri zbierkotvornej a inej odbornej činnosti sa už od prvopočiatkoch usilovali o to, aby boli výsledky ich činnosti prezentované na výstavách a v stálych expozíciách, aby boli zbierky čím skôr sprístupnené verejnosti. Zbierkové predmety sa totiž zviditeľnia a môžu splniť svoje prvoradé poslanie a poskytovať autentický, univerzálny obraz o živote našich predkov, o ich svete zvykov iba v stálych expozíciách a na dočasných výstavách. Pracovníci múzea zrealizovali počas päťdesiatich rokov 31 stálych expozícií v Žltom kaštieli – v sídla múzea, vo Vlastivednom dome v Šamoríne

9


Tibor Zsigmond a vo Vodnom mlyne v Dunajskom Klátove. Stála expozícia dnes pozostáva zo 17 tematických celkov. Naše múzeum chce naďalej pokračovať v zberateľskej a vedecko-výskumnej činnosti, ktoré sú jedným z najdôležitejších faktorov pri procese poznania a zdokumentovania rozvoja prírody a spoločnosti Žitného ostrova; tieto činnosti vytvárajú základné predpoklady na získavanie stále novších a novších poznatkov, obohacujú naše vedomosti. Výskumná a ostatná akvizičná činnosť nám umožňuje systematicky doplňovať zbierkové fondy a tým vytvárať priaznivé podmienky pre výstavnú a expozičnú činnosť. Žitnoostrovné múzeum chce aj v budúcnosti klásť dôraz na zvýšenie účinnosti expozícií a výstav; expozície a výstavy rozličného zamerania totiž tvoria podstatnú, konštitutívnu náplň našej činnosti a sú dôležitými, exponovanými zložkami estetického pôsobenia a vhodnými, cieľuprimeranými prostriedkami pri zvyšovaní vedomostnej úrovne našich občanov. Za päť desaťročia zaznamenalo naše múzeum mnoho a mnoho úspechov; dosiahnuté úspechy nás inšpirujú k ďalšej práci. Sme presvedčení, že k doterajším výsledkom pribudnú ďalšie.

10


PhDr. Zsigmond Tibor a Csallóközi Múzeum igazgatója

Előszó Tisztelt Nagyérdemű! A Csallóközi Múzeum (a gyűjtemény és a dolgozók számát illetően) nem tartozik a nagy múzeumok közé. Mindazonáltal az évek hosszú során komoly intézménnyé nőtte ki magát, tevékenységét országszerte ismerik, de (jó kapcsolatainak köszönhetően) az ország határain túl is számon tartják. Múzeumunknak egyre nagyobb a tekintélye mind a helybeli lakosság, mind a városunkban üdülők körében, de az átutazók is szívesen elidőznek kastélyunk falai között! A látogató megilletődve jár-kel az elmúlt évszázadok beszédes emlékei között, megelevenedik előtte kis hazánk történelme, őseink küzdelmes élete, több mint ezeréves ittlétünk minden dicsőséges vagy szomorú eseménye. Múzeumunk a kezdetektől fogva gyűjti, rendezi, féltő gonddal óvja mikro/régiónk hagyományait, történelmi, néprajzi, ill. művészeti és egyéb értékeit. Ennek a gazdag hagyománynak, e csodás színes világnak a lelkét igyekeztek az elmúlt évtizedekben múzeumunk dolgozói a felszínre hozni; és az egész idő alatt azon fáradoztak, hogy a sok-sok emléket, a múlt bizonyítékait megmentsék a jövendőnek. Az eredményt az összegyűjtött anyag: tárgyak, írások, tanulmányok, kiállítások, a számos előadás és rendezvény szemlélteti. A gyűjtőmunka mellett munkatársaink már a kezdetekben azon fáradoztak, hogy az összegyűjtött anyagot mielőbb közkinccsé is tegyék. A múzeum tulajdonában lévő tárgyak csak az állandó és időszakos kiállítások révén válhatnak láthatóvá, és teljesíthetik küldetésüket; nyújthatnak hiteles, egyetemes képet elődeink életéről, szokásvilágáról. Múzeumunk dolgozói az elmúlt ötven év alatt 31 állandó kiállítást rendeztek a Sárga kastély kiállítótermeiben, a Somorjai Városi Honismereti Házban valamint a Dunatőkési vízimalomban. Állandó kiállításunkat ma 17 tematikus egység alkotja - hű és átfogó képet nyújtva az itt élő emberek életéről. A letűnt korok emlékeinek gyűjtése, természetesen, ma sem állhat meg, folytatnunk kell a megkezdett munkát, mert még mindig találhatók megőrzésre alkalmas tárgyi, illetve szellemi emlékek. Azon leszünk, hogy a jövőben még változatosabban, minél szélesebb látószögben hagyjunk magunk után jelet eleinkről és rólunk; kötelességünk lesz a jövőben is, hogy

11


Zsigmond Tibor a Nagyérdeművel megismertessük a múltat és annak hagyományait, de szemléltessük egyben a jelent is. Hisszük azt, hogy az elmúlt ötven év nem volt hiábavaló, s hogy az eddigi eredmények a jövőben még sokban gazdagodnak.


Mgr. Olga Bevilagua

Úvod Vážení Čitatelia! Pri príležitosti 50. výročia založenia Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede Vám ponúkame do pozornosti jubilejný XXIII. ročník Spravodaja múzea – Múzeumi Híradó. Ostatné číslo nášho múzejného periodika bolo vydané v roku 2004, k oslavám štyridsiatemu výročiu založenia múzea. Počas uplynutých desiatich rokov navštívili naše múzeum bádatelia rozmanitých odborov, pracovníci iných múzeí, ako aj poslucháči rôznych vysokých škôl. Výsledkom tejto bádateľskej, výskumnej práce sa stal odborný článok či štúdia, respektíve diplomová práca. Nejeden z nich obsahuje toto číslo Spravodaja múzea – Múzeumi Híradó. Čitateľom ponúkame široký výber zaujímavých tém: Dr. Július Mag, bývalý riaditeľ Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede, vo svojom príspevku „Žitnoostrovné múzeum v Dunajskej Strede jubiluje“ si zaspomína na najzaujímavejšie okamžiky zo života päťdesiatročného múzea. PhDr. Tibor Zsigmond, riaditeľ Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede, vo svojom príspevku „50 rokov v znamení čísiel (Fragmenty z činnosti Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede) rozoberá činnosť múzea v uplynulom polstoročnom období z hľadiska čísiel. Etnológ múzea, Mgr. Iván Nagy do nášho spravodaja prispel s dvoma štúdiami. V prvom príspevku zhrnuje svoje osobné skúsenosti s odbornými názormi z oblasti jazykovedy, etnológie, etnografie, archeológie a histórie.


Olga Bevilagua V roku 2010 sa zúčastnil na expedícii v Mongolsku medzi členmi etnického zoskupenia Šivar aigar. Výskum miestopisných názvov s kmeňovým pôvodom zhrnul vo svojom druhom príspevku s témou o miestopisných názvoch kmeňového pôvodu. Autor je špecialistom tematiky. K svojmu príspevku zostavil široký zoznam odbornej literatúry. Odborníci PFUK Bratislava, Katedry zoológie vykonávali výskum výskytu hraboša severského panónskeho (Microtus oeconomus mehelyi Éhik, 1928). Výskumníci sústreďovali svoju pozornosť na výskyt tohto vzácneho, chráneného druhu na území Žitného ostrova. Výsledky výskumu sú publikované v štúdii. Mgr. Bevilagua Olga a Mgr. Enikő Marczell, dokumentátorka nášho múzea, v príspevku „Spomienka na zosnulých“ si zaspomínajú na našich bývalých, uctievaných kolegov. Po dôkladnej bádateľskej činnosti dokumentov šamorínskeho mlynárskeho cechu z 19. stor. navštívila naše múzeum Mgr. Zuzana Francová, odborná pracovníčka Múzea mesta Bratislavy, aby u nás získala ďalšie poznatky k tejto problematike. Výsledky analýzy zbierkových predmetov z fondov Žitnoostrovného múzea, Múzea mesta Bratislavy a Archív hlavného mesta SR Bratislavy zhrnula do štúdia. Zdokumentované a publikované dokumenty sú svedectvom bohatej histórie mlynárstva v Šamoríne, resp. na hornom Žitnom ostrove. Veríme, že autorkinu štúdiu pokračujú ďalšie práce, v ktorých budú spracované dokumenty doteraz neobjavené vo fondoch ďalších archívov, múzeí doma i v zahraničí. S históriou a činnosťou Vlastivedného domu v Šamoríne sa zaoberá Bc. Ján Hushegyi, muzeológ, pracovník SNM – Múzea kultúry Maďarov na Slovensku. Publikujeme skrátenú časť jeho diplomovej práce. Výnimočnú pozornosť si zaslúžia historicky významné, staré stromy, historická zeleň, ktorá kedysi v dávnej minulosti rozsiahlymi lužnými lesmi, hájmi a parkami pokryli územie nášho regiónu, resp. celý Žitný ostrov. Počas svojej bádateľskej práce navštívila knižnicu múzea Soňa Keresztesová. Jej príspevok o historicky významných stromoch na Žitnom ostrove je súhrnom rozhodujúcich výsledkov inventarizačnej činnosti. K príspevku sú priložené tabuľky a bohatá zbierka fotografií. Autori článku, Peter Rác a Andrej Stollmann, predstavia nespravodlivo zabudnutého ornitológa Lajosa Csibu (1901-1966). Lajos Csiba sa narodil v obci Mliečno pri Šamoríne (okr. Dunajská Streda). Jeho životopis a presnú, opravenú osobnú bibliografiu publikujú autori tejto štúdie, ktorej výnimočnosťou je aj originálna mapa. Na tejto mape sú vyznačené názvy ostrovov, honov, ktoré dnes už neexistujú, boli identifikované podľa ornitologických

14


Predslov záznamov Lajosa Csibu a určené ešte dnes žijúcimi odborníkmi, poľovníkmi, horármi. V roku 1956 v obci Kyselica (okr. Dunajská Streda) zbieral svadobné, slávnostné verše pán Ede Csóka. Jeho zbierka príležitostných veršov, ktoré predniesol počas svadobnej večere aj on sám ako družba (mládenec), je unikátom

daného regiónu. Vysokú hodnotu má nielen z dokumentačného hľadiska. Pozbieral a zdokumentoval časť duchovnej kultúry svojho rodiska, rodnej obce. Autor svoju zbierku veršov venuje aj pre mladú generáciu. Zoltán Jankó (1871-1941) patrí k významným osobnostiam Žitného ostrova. Pochádzal z malej obce pri Dunaji, z Baky (okr. Dunajská Streda). Mal veľké zásluhy pri založení prvého Žitnoostrovského múzea v Šamoríne. PaedDr. Zsolt Darnai, pedagóg, regionálny historik, sa podrobne zaoberá životom a kultúrno-organizátorskou činnosťou Zoltána Jankóa. Autor štúdia informuje nás aj o tom, ako v súčasnosti si spomínajú na slávneho rodáka v obci Baka. Históriou výstavby budovy tzv. Žltého kaštieľa v Dunajskej Strede sa zaoberá Attila Nagy, dejepisec regionálnych dejín, bádateľ histórie mesta. Skúma a uverejňuje originálne archívne dokumenty, cirkevné zápisnice (vi-

15


Olga Bevilagua zitačné zápisnice – canonica visitation), ktoré sa týkajú histórie tejto vzácnej, štátom chránenej nehnuteľnej pamiatky. Príspevok autora inšpiruje na pokračovanie ďalšej bádateľskej práce. Podľa legendy, kráľ Matej počas poľovačiek na Žitnom ostrove sa raz usadil pod tzv. strážny strom „Őrfa”, ktorý sa nachádzal v chotári obce Mad. Legenda, ktorú poznajú v obci aj v súčasnosti, inšpirovala Martu Németh. Svoje myšlienky básnila, o príbehu napísala verš. Kto sa chce zoznámiť bližšie s históriou, môže si ju prečítať v našom spravodaji. Rod Somogyiovcov patril k najvýznamnejším šľachtickým rodom Žitného ostrova. O historicky významných členoch rodu Somogyiovcov a o žitnoostrovskej vetve rodu zostavil príspevok Dr. Matej Somogyi. Z rodinnej galérie obrazov autor štúdia publikuje zaujímavé fotografie. Krisztína Szakács vykonala v rokoch 2009 a 2010 výskum zvykov v kruhu rodín pôvodom Romungro pri bdení nad mŕtvym. Vo svojej práci autorka spracovala pôvodné, hodnoverné údaje, získané od respondentov z Veľkého Medera. Vo svojom príspevku skúma ako sa zmení tradičná kultúra rodiny Rumungro pod vplyvom kresťanskej kultúry. Chceli by sme vysloviť poďakovanie autorom štúdií, kolegom, ktorí boli nápomocní pri výskumnej činnosti v archívoch, v iných múzeách, kolegom fotografom, a každému, kto sa podieľal pri zostavení tejto publikácie. Úprimne ďakujeme. Záverom prajeme čitateľom, aby získali toľko príjemných zážitkov a vedomostí z našej publikácie, akou húževnatou a vytrvalou prácou boli jednotlivé štúdie, príspevky pripravené.

16


Mgr. Bevilagua Olga

Bevezető Tisztelt Olvasók! A dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum megalakulásának 50. évfordulója alkalmából ajánljuk az olvasók figyelmébe a Spravodaj múzea - Múzeumi Híradó című kiadványunk XXIII. évfolyamát. Az utolsó nyomtatásban megjelent szám 2004-ben, a múzeum megalakulásának 40. évfordulója tiszteletére jelent meg. Jelen kötetünkben az eltelt tíz évet foglaljuk össze kisebb-nagyobb terjedelmű tanulmányokkal, cikkekkel, amelyek múzeumunk tevékenységével, tágabb értelemben régiónkkal függnek össze. Kiadványunkban a múzeum munkatársain kívül találkozhatunk más múzeumok munkatársai, tudományos szakemberek, helytörténészek, illetve helytörténet kutatók írásaival. Valamennyien szoros kapcsolatban állnak a Csallóközi Múzeummal, illetve kutatómunkájukat, adatgyűjtő tevékenységük nagy részét itt végezték. Az elért eredményeket kötetünkben közzé tesszük teljes egészében, vagy részleteiben.

A kötetben érdekes témák széles választékát kínáljuk. A dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum ötvenéves működésére tekint viszsza PaedDr. Mag Gyula, a múzeum nyugalmazott igazgatója.

17


PhDr. Zsigmond Tibor a Csallóközi Múzeum jelenlegi igazgatója képekkel illusztrált beszámolójából az olvasó áttekintést kap az eltelt ötven év eredményeiről. Mgr. Nagy Iván etnológus két tanulmányát mutatjuk be. Mongóliai utazása során a nomád sivar aigar (tarka csődör) etnikai csoportnál szerzett tapasztalatai és további kutatásai alapján készítette el az „Etnológiai kutatás a mongol-altaji kazak sivar aigar etnikai csoport tagjai között 2010-ben” című munkáját. A nomád életmód helyszíni tanulmányozása és kutatása vezette a szerzőt a törzsi helynevek keletkezésének más szemszögből történő átgondolására. Így keletkezett másik írása „A törzsi eredetű helyneveink kutatásának vitatott kérdései”. Összehasonlító, elemző írása bizonyára más kutatókat is a továbbgondolásra ösztönzi. A szerző a téma alapos ismerője, lelkes kutatója. A Comenius Egyetem Természettudományi Karának, Állattani Tanszékének három szakembere végzett kutatásokat a Csallóközben az északi pocok (Microtus oeconomus mehelyi Éhik, 1928) előfordulási területéről. Közép-Európa egyik legritkábban előforduló kisemlősének a legfontosabb elterjedési területe napjainkban régiónkban található. Az eredményekről a kutatók egy tanulmányt készítettek. A Csallóközi Múzeum volt munkatársaira, szeretve tisztelt, elhunyt kollégáinkra emlékezik összefoglalójában Mgr. Bevilagua Olga és Mgr. Marczell Enikő.

18


Bevezető A 19. századi somorjai molnárcéh tárgyi emlékeit kutatta fel Mgr. Zuzana Francová. Tanulmányában a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum gyűjteményében levő bizonyítványt (attestátumot) az eredeti szöveg közreadásával együtt mutatja be. A részletesen elemzett bizonyítvánnyal azonosakat talált Pozsony Főváros Levéltárában. A bizonyítványok nyomtatásához használt metszett rézlemez a Pozsony Városi Múzeum gyűjteményében található. A további tárgyi emlékek (pecsétnyomó, okiratok) bemutatásával a szerző megemlékezik a somorjai és a felső-csallóközi molnármesterekről. A bemutatott dokumentumok elemzése további kutatásokra ösztönöz. A somorjai molnárság gazdag történelmének emlékei bizonyára más múzeumok és levéltárak gyűjteményeiben is előfordulnak. A somorjai Honismereti Ház történetét dolgozta fel diplomamunkájában Bc. Hushegyi János muzeológus. Munkájának egy részletét közöljük, amely napjaink állapotát tükrözi. A csallóközi tájra ma már egyre kevésbé jellemzőek a dús erdők, ligetek, árnyat adó parkok. A még meglévő zöld területekre, fákra egyre nagyobb figyelmet kell fordítanunk. Érdekes témát választott Keresztes Soňa diplomamunkája témájául. A Csallóközben található emlékfák, történelmi parkok és fák után kutatva látogatott el a múzeumunk könyvtárába. Kutatásai eredményét foglalja össze a bemutatott részlet. Egy méltatlanul elfeledett, tejfalui származású ornitológus, Csiba Lajos (1901–1966) életrajzát és alapos kutatómunka segítségével összeállított személyi bibliográfiáját tárja elénk Rác Péter és Stollmann András írása. A részletes irodalomjegyzéken kívül a tanulmány képmellékletében egy térképen megtaláljuk azokat a ma már sajnos nem létező Duna-szigeteket, dűlőket, amelyeket Csiba Lajos ornitológiai jegyzeteiben örökített meg. A térképet Rác Péter az eredeti Csiba-féle feljegyzések alapján készítette. Csóka Ede Keszölcésen 1956-ban összegyűjtötte a vőfélyverseket. Munkájának célja a múlt emlékeinek megőrzése volt. A versgyűjteményt a mai fiatalok generációja is élvezettel olvashatja. A Csallóköz múltjának jeles személyiségeihez tartozott Jankó Zoltán (1871-1941), aki egy kis csallóközi községből, Bakáról (Dunaszerdahelyi járás) származott. Kiemelkedő részt vállalt az első, Somorján létrehozott Csallóközi Múzeum megalapításában. Darnai Zsolt tanár, helytörténész, tanulmányában részletesen ismerteti Jankó Zoltán életútját és munkásságát. Írásában bemutatja, hogyan ápolják Jankó hagyatékát napjainkban. Nagy Attila helytörténész a Sárga kastély építésének történetét kutatta. Írásában az eredeti levéltári dokumentumok és egyházi látogatási jegyzőkönyvek (vizitációk) bemutatására vállalkozott. Az eddigi ismereteinket új és nagyon érdekes adatokkal egészíti ki. A Csallóközi Múzeumnak otthont adó Sárga kastély Dunaszerdahely ismert és közkedvelt műemléke. Múltjá-

19


Bevilagua Olga nak alapos, hiteles felkutatása napjaink feladata. Ehhez járul hozzá a közölt írás is. A legenda szerint egyszer csallóközi vadászatai során Mátyás király megpihent a madi „Őrfa” alatt. A történet megihlette Németh Mártát, s versbe foglalta gondolatait. Aki kíváncsi a madi bicsak történetére, olvassa el a közölt verset. A Somogyi család csallóközi ágának kiemelkedő tagjaira és a Csallóközhöz fűződő adatokra vonatkozó eredményeket foglalja össze Dr. Somogyi Mátyás „A Somogyi család emlékezete” című írásában. Szakács Krisztina 2009 és 2012 között végzett kutatásokat a virrasztási szokások hagyományozódásáról. Írásában azzal foglalkozik, hogy az egyetemes keresztény kultúra mennyiben befolyásolja egy rumungro család hagyományos kultúráját. A közölt tanulmány egy nagymegyeri romungró család körében gyűjtött adatok feldolgozását tárja az olvasó elé. Köszönetünket fejezzük ki a kötetben szereplő tanulmányok, írások szerzőinek, a munkájukat támogatóknak, a kutatott levéltárak munkatársainak, a fotókat készítő kollégáknak. Kívánjuk, hogy a kötetet olyan élménnyel lapozgassák az olvasók, amilyen komoly munkával készítették el azokat a szerzők.


PaedDr. Július Mag

Päťdesiat rokov Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede Z odbornej literatúry je známe, že zbieranie rôznych predmetov, pamiatok z minulosti je rovesník ľudskou kultúrou. Na začiatku takúto zberateľskú činnosť vykonali súkromní ľudia zo záľuby. V priebehu XIX. storočia táto zbierkotvorná činnosť umožnila vytvoriť také kultúrno-historické inštitúcie – terajšie formy múzeí – kde verejnosť mala možnosť oboznámiť sa s týmito zbierkovými predmetmi. S terajšou formou múzeí sa stretávame v období po francúzskej revolúcii. Potom sa postupne začali zakladať múzeá na celom svete. Snaha založiť múzea na území terajšieho okresu Dunajská Streda sa zosilnela v dvadsiatych rokoch minulého storočia. Je nám známe, že na území terajšieho okresu Dunajská Streda – až do územného usporiadania, do roku 1960 – vyvíjali činnosti tri okresy: Dunajskostredský, Šamorínsky a Veľkomederský. Z týchto troch malých okresov vytvorili v roku 1960 jeden veľký okres so sídlom Dunajská Streda. K novému okresu pričlenili väčšinu obcí bývalých okresov. Oduševnenej skupine organizátorov múzea najprv v Šamoríne sa podarilo zriadiť múzeum pod vedením Antala Khina. Šamorínske múzeum malo názov – Žitnoostrovské múzeum. Antal Khin sa narodil vo Vojke nad Dunajom. Svoje vysokoškolské štúdium dokončil v Budapešti. Celý svoj život venoval národopisnej zberateľskej činnosti. Najväčšie úspechy dosiahol v zbieraní predmetov rybárstva na Žitnom ostrove. O zbierke a činnosti často publikoval vedeckovýskumné štúdia v rôznych časopisoch. Žiaľ bohatá zbierka šamorínskeho Žitnoostrovského múzea počas druhej svetovej vojny sa stratila a zničila, najmä potom, keď Antal Khin sa presťahoval do Budapešti. Tie vzácne zbierky, ktoré sa nestratili, dostali sa do novozriadeného Žitnoostrovského múzea v Dunajskej Strede (kde sú stále vystavené v stálych expozíciach múzea). Aj v Dunajskej Strede boli pokusy o zriadenie múzea, ale chýbali takí skúsení a nadaní odborníci, akým bol v Šamoríne Antal Khin. Treba poznamenať, že András Antal, notár mesta Dunajskej Stredy vyvíjal veľké úsilie na založenie múzea, ale úspech sa mu podarilo dosiahnuť o 40 rokov neskoršie. Za účinnej pomoci Františka Nyáriho, vedúceho odboru kultúry ONV (Okresného národného výboru) a nadaného profesora, historika gymnázia Bélu Marczella. Zásluhou ich húževnatej činnosti s platnosťou od 1. júla 1964 bolo oficiálne zriadené múzeum – pod názvom Žitnoostrovné múzeum v Dunajskej Strede. Za prvého, zakladajúceho riaditeľa bol vymenovaný Béla Marczell. Jemu bolo treba fakticky vybudovať fungujúce múzeum. Za sídlo novozriadeného múzea

21


Július Mag určili najstaršiu, pamiatkovo chránenú budovu, tzv. Biely kaštieľ rodiny Bacsákových. V tomto kaštieli dostalo múzeum tri miestnosti. Kaštieľ bol značne zdemolovaný a situáciu múzea ešte zhoršilo, že v ostatných miestnostiach na prízemí a poschodí bývali neusporiadane žijúce rodiny, ktoré ešte vo väčšej miere sťažili činnosť múzea. Za takýchto neusporiadaných podmienok všetci traja pracovníci múzea sa sústredili svoju pozornosť na zbieranie predmetov. Zásluhou húževnatej zberateľskej práce tri miestnosti určené na muzeálnu činnosť úplne sa naplnili vzácnymi predmetmi. Táto skutočnosť si vyžiadala získavať nové skladovacie priestory na uloženie predmetov.

Nové sídlo múzea Definitívne riešenie umiestnenia múzea bolo veľmi súrne, nakoľko tzv. Biely kaštieľ bol už tak zdemolovaný, že vôbec nevyhovel na vykonanie muzeálnej činnosti. Zásluhou húževnatej a namáhavej činnosti Bélu Marczella sa podarilo získať pre nové sídlo múzea tzv. Žltý kaštieľ. Po vykonaní najnutnejších vonkajších a vnútorných opráv a vyhotovenie úplne novej strechy v roku 1971 múzeum sa nasťahovalo do nového sídla. Výstavba – oprava Žltého kaštieľa bola dokončená. Prakticky len po stavebných prácach a po nasťahovaní do Žltého kaštieľa sa mohla začať skutočná činnosť múzea s usporiadaním stálych expozícií a prijatím nových odborných pracovníkov do múzea. Z bohatej zbierky odborne inštalované stále expozície mohli návštevníci múzea zhliadnuť. Treba pri tom poznamenať, že zrušujúce momenty ešte stále existovali, nakoľko do hospodárskeho dvora Štátneho majetku v Dunajskom Klátove, ktorý sa nachádzal v tesnom susedstve Žltého kaštieľa, denne prechádzali traktory a nákladné autá, rôzne poľnohospodárske stroje tesne pod oknami múzea. Napriek tomu múzeum žilo, pracovalo, zbieranie národopisných predmetov plynulo sa pokračovalo a na prízemí kaštieľa pravidelne sa usporiadali dočasné výstavy výtvarného umenia.

Nový riaditeľ na čele múzea S platnosťou od 1. októbra 1976 bol vymenovaný do funkcie riaditeľa múzea Július Mag, PaedDr. ktorý pred tým pôsobil ako riaditeľ školy v obci Biel na Medzibodroží. Vykonanie funkcie riaditeľa múzea prebiehlo pomerne pokojne, lebo pracovníci múzea na čele Bélom Marczellom prijali ma srdečne a boli všetci nápomocní. Konsolidačné procesy po roku 1968 najsurovejšie „prebiehali“ v tedajšom okrese Trebišov a nemohli mi prepáčiť, že chceli sme vytvoriť nový okres so sídlom Kráľovský Chlmec.

22


Päťdesiat rokov Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede Od Bélu Marczella som prevzal dobre fungujúce múzeum s nadšenými odbornými pracovníkmi. Ešte aj dnes – po uplynutí 38 rokov – s dobrým pocitom si spomínam na tú nezištnú pomoc, čo som dostal od pracovníkov múzea. Skoro som zistil, že v okrese Dunajská Streda pracuje v rôznych miestach a funkciách veľa priateľov múzea, ktorí sú ochotní poskytovať nezištnú pomoc múzeu. Zásluhou a pomocou týchto nadšených ľudí sa nám podarilo už v decembri r. 1976 založiť 15 člennú muzeálnu radu. Muzeálna rada už na prvom zasadnutí rozhodla, že za účelom popularizovania muzeálnej činnosti od roku 1977 vydáva pravidelne každý rok publikáciu pod názvom „Spravodaj múzea – Múzeumi Híradó“. Do roku 1997 – do môjho odchodu do dôchodku, bolo vydaných 20 ročníkov spravodaja. Po tomto období múzeum tiež vydávalo spravodaj pri príležitosti významných výročí za účelom prezentovania výsledkov a úspechov muzeálnej činnosti.

Pričlenenie Mestského vlastivedného múzea v Šamoríne k Žitnoostrovskému múzeu Klasická zbierková činnosť v múzeu bola plynulá, ale čím ďalej, tým ťažšie bolo bezpečne uskladniť najmä väčšie poľnohospodárske náradia. Tieto predmety už roky boli provizórne skladované pod plachtami na dvore múzea. Konečné riešenie pre bezpečné uskladnenie týchto predmetov bolo možné realizovať jedine s pričlenením Vlastivedného domu v Šamoríne k Žitnoostrovskému múzeu. Táto akcia sa uskutočnila v rámci vytvorenia jednotnej muzeálnej siete v okrese Dunajská Streda v roku 1982. Od tej doby z rozpočtu múzea boli postavené rôzne kryté výstrešky v areáli vlastivedného domu. Z nádvoria múzea potom postupne boli odvezené do Šamorína všetky poľnohospodárske náradia, ktoré sú tam stále vystavené, ošetrené a návštevníkom sprístupnené. Mestský vlastivedný dom dodnes vyvíja svoju ušľachtilú činnosť pod usmernením múzea najmä na lokalite horného Žitného ostrova. Uskladnenie ďalších zbierkových predmetov sa vyriešil v múzeu v roku 1986 po získaní nových rozsiahlych depozitárnych priestorov.

Nový výstavný pavilón Na prízemí kaštieľa usporiadané výstavy výtvarného umenia a iné výstavy boli príťažlivé v kruhu návštevníkov. V priebehu niekoľkých rokov sa vytvorila stála skupina návštevníkov, s ktorými si môžeme stretnúť dodnes na výstavách organizovaných v múzeu a ostatných galériách mesta. Zo strany návštevníkov stále sa zvýšil záujem o umelecké výstavy, čo vyžiadalo výstavbu nového výstavného

23


Július Mag pavilónu v areáli múzeu. K začatiu stavebných prác bolo potrebné usporiadať majetkových pomerov v okolí kaštieľa, zrušiť vchod do hospodárskeho dvora štátneho majetku a ohradenie hranice medzi areálom múzea a štátnym majetkom. Výstavba pavilónu sa mohla uskutočniť - na základe vtedajších pomerov – len v tzv. „akcii Z“. Vo vybavovaní rôznych povolení a iných úkonov v rámci „akcie Z“ poskytli pomoc funkcionári mesta a okresu na čele Štefanom Nyárym. Po vypracovaní projektu, schválení a vydaní stavebného povolenia a zabezpečovaní finančných prostriedkov sa mohla začať konkrétna stavba výstavného pavilónu. Slávnostné odovzdanie do užívania výstavného pavilónu sa uskutočnila 21. novembra 1986. Záujem o výstavu v novom pavilóne z radov popredných slovenských i maďarských výtvarných umelcov značne sa zvýšil. Samozrejme poskytli sme možnosť na prezentovanie vlastných výtvarných prác a aj umelcom blízkeho regiónu. Tak sa uskutočnila výstava Júliusa Lőrincza, Roberta Almásiho, Juraja Lipcseyho, Michala Preizingera, Zuzany Lőrinczovej, Júliusa Bartu, Zuzany Kovácsovej, Tibora Andrássyho, Jozefa Janigu, Ernesta Kocsisa, Ilona Németh, Emőke Vargovej, Juraja Dolána, Tibora Kopócsa a Istvána Dúdora. Z popredných slovenských výtvarných umelcov – národných umelcov mohli obdivovať umelecké diela Ernesta Zmetáka, Ladislava Čemického, Klára Pataky, Oresta Dubayho, Júliusa Nemčíka, Tibora Bártfayho, Ladislava Snopeka. V kultúrnom programe slávnostných vernisáži tiež účinkovali najlepší herci: Július Pántik, Soňa Valentová, Zuzana Krónerová, Štefan Kvietik, Marian Labuda, Eva Kristínová, Michal Dočolomanský, Imre Boráros, Mátyás Dráfy, Eta Kucmann. Na jednej vernisáži účinkoval najväčší živý básnik toho času György Faludy. Z výtvarných umelcov maďarskej republiky dostali možnosť vystavovať v pavilóne tí umelci, ktorí mali korene zo Slovenska, napr. Lajos Luzsicza, ktorý sa narodil v Nových Zámkoch, Kurucz D. István, ktorý sa oženil z obce Lúč, Gerzson Pál – jeho otec sa narodil v Kolárove, Pleidell János, ktorý sa narodil v Hontianskej Srbici a Ezüst György poslanec slovenskej samosprávy v Maďarsku.

Založenie Galérie súčasných maďarských umelcov Po odovzdaní do užívania výstavného pavilónu boli usporiadané rôzne akcie, výstavy a iné kultúrno-spoločenské podujatia. Na začiatku roku1993 v rámci prípravy na výstavu navštívil výstavný pavilón akademický maliar Lajos Luzsicza. Keď vstúpil do výstavného pavilónu bol veľmi milo prekvapený a povedal: „Direktor, keď podporuješ môj návrh, vtedy Galériu súčasných maďarských umelcov nezaložíme ani v Nových Zámkoch, ani v Komárne, ale v Dunajskej

24


Päťdesiat rokov Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede Strede“. Samozrejme úprimne som podporoval návrh Lajosa Luzsiczu a spolu sme išli na mestský úrad v Dunajskej Strede, kde Árpád Öllős, vtedajší primátor, tiež vyslovil podporu, a zo strany samosprávy mesta bol poverený konať v riešení problémov okolo zriadenia galérie Ing. Péter Pázmány – vtedajší viceprimátor – a neskorší primátor mesta. Zriadené kuratórium potom jednomyseľne zvolil za predsedu kuratória Ing. Péter Pázmány. Bolo to veľmi správne rozhodnutie, lebo Ing. Pázmány Péter, ako primátor vyvíjal maximálne úsilie v prospech úspešnej činnosti galérie. Za podpredsedov boli zvolený: Lajos Luzsicza a Július Mag. Ďalší krok bol nahlásiť na Ministerstvo kultúry SR plán založenia Galérie. Na Ministerstve kultúry s Lajosom Luzsiczom sme navštívili Dr. Milana Jankovského – generálneho riaditeľa sekcie galérií a múzeí – nášho spoločného dobrého priateľa -, ktorý tiež podporoval návrh Lajosa Luzsicu, zároveň aj prisľúbil, že na slávnostnom otvorení galérie prednesie aj slávnostný príhovor zo strany Ministerstva kultúry SR. Za prednesenie slávnostného príhovoru zo strany MR požiadala trojčlenná delegácia kuratória – Luzsica, Pázmány a Mag – v budove maďarského parlamentu Dr. Mátyása Szűrösa, poslanca parlamentu a predsedu interparlamentnej únie. Szűrös Mátyás tiež ochotne prijal prednesenie slávnostného príhovoru pri príležitosti otvorenia galérie. Súčasne intenzívne prebiehalo zbieranie umeleckých diel od vybraných autorov tak v MR ako aj SR. Pre novú galériu z MR darovalo 63 umelcov a zo SR 8 maďarských umelcov vlastné umelecké dielo, samozrejme bezplatne. Výsledkom húževnatej organizačnej činnosti kuratória dňa 20. októbra 1994 bola slávnostne otvorená vo výstavnom pavilóne Galéria súčasných maďarských umelcov. Pracovníci múzea na čele Dr. Kornélie Nagyovej kunsthistoričky múzea odborne katalogizovali všetky darované umelecké diela. Bol vydaný odborne zostavený katalóg pri príležitosti slávnostnej vernisáže galérie. Galéria úspešne začala splniť vlastné poslanie pod priamym usmernením mesta Dunajská Streda. Mesto sa stalo dobrým majiteľom galérie a zásluhou Ing. Pétera Pázmánya, predsedu kuratória – a primátora mesta – galéria vykonala záslužnú činnosť. Mesto pre sídlo galérie odkúpilo od SNG Vermešovú vilu, kde má galéria optimálne podmienky na vyvíjanie a z výšenie estetickej úrovne návštevníkov. Počas dvadsaťročnej výstavnej činnosti galérie vystavujúci umelci darovali rôzne umelecké diela. Z darovaných sôch bol v areáli galérie vytvorený krásny park sôch, ktorý upúta pozornosť každého, že v budove Vermešovej vily sa vykoná záslužná činnosť v prospech mesta Dun. Stredy. Vo výstavnom pavilóne múzea sa prebieha bohatá kultúrna činnosť, popri pravidelne usporiadaných umeleckých výstavách, usporiadajú aj iné zaujímavé podujatia. Návštevníci mohli obdivovať umenie čiernej Afriky. Bola usporiadaná veľkolepá národopisná výstava, ktorá dala verný obraz o živote ľudí na Žitnom ostrove. Výstava rybárskych náradí a zvykov na Žitnom ostrove mala taký úspech, že celú výstavu prevzalo aj mestské múzeum vo Fiľakove. Veľmi úspešná

25


Július Mag bola výstava vtáctva a ľudového odevu Žitného ostrova. Boli tu veľmi zaujímavé podujatia, cirkevné, hudobné, literárne a iné.

Žitnoostrovské pastelky Z podujatí usporiadaných vo výstavnom pavilóne je potrebné zvlášť spomínať na výstavu „Žitnoostrovské pastelky“ - súťaž detských kresieb detí predškolského veku. Na začiatku bola táto súťaž usporiadaná pre materské školy okresu resp. Trnavského kraja. Iniciátorom tejto výstavy bol Ladislav Rácz, odborný pracovník Žitnoostrovského osvetového strediska. Detskú súťaž od prvej chvíle nadšene podporoval PhDr. Bohumír Bachratý CSc., kunsthistorik na Univerzite Komenského v Bratislave, ktorý od tej doby stále vykonáva funkciu predsedu odbornej poroty. Pracovníci múzea tiež ochotne pomáhali v usporiadaní tejto spoločne organizovanej akcii. Záujem o túto súťažnú výstavu z roka na rok sa zvýšil a zapájali sa materské školy z celého Slovenska. V uplynulom roku 2013 bol usporiadaný XIV. ročník, ktorý môžeme kvalifikovať ako medzinárodný. Usporiadatelia dostali 1500 kresieb od 1400 autorov. Okrem Slovenska boli zaslané detské kresby z Českej republiky, Srbska, Bulharska, Kazachstanu, Maďarska, Bieloruska, Poľska, Ruska, Bosnie-Hercegovine ba ešte aj z Čínskej republiky – Hongkongu. Tento vysoký záujem jednoznačne potvrdzuje príťažlivosť mesta Dunajskej Stredy a nevyčerpateľnú bohatú fantáziu detskej tvorivosti. Dúfame, že XV. jubilejný ročník dáva tiež hlboký umelecký zážitok tak pre detí ako aj pre dospelých.

Múzeum pod priamym riadením Ministerstva kultúry SR. Po nežnej revolúcii v roku 1989 s platnosťou od roku 1990 okresné kultúrne zariadenia prevzalo ministerstvo kultúry od okresného orgánu pod svojho priameho usmernenia. Tento krok bol odôvodnený s tým, že treba zachrániť všetky okresné kultúrne inštitúcie. Naše múzeum malo veľké šťastie, lebo hneď na začiatku sa podarilo nadviazať dobré kontakty Dr. Milanom Jankovským, riaditeľom sekcie múzeí a galérií MK SR. Dr. Jankovský podrobne poznal situáciu múzea, nakoľko v uplynulých rokoch otváral výstavy niektorých výtvarných umelcov. Mohol zbadať, že základy a múry 200-ročného Žltého kaštieľa sú značne premáčané a bezpodmienečne treba vykonať potrebné opatrenia na odstránenie. V roku 1993 sa podarilo získať 1 mil. Sk na začatie komplexnej obnovy budovy kaštieľa. V prvom roku boli prevedené izolačné práce základov. Potom v rokoch 1994 – 1995 – 1996 za ročne poskytnutých milión Sk

26


Päťdesiat rokov Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede sa podarilo previesť komplexnú opravu múzea. Z vonku a vnútra, ako aj strechu múzea. Posledné úkony najmä reštaurovanie erbu rodiny Kondéovcov – podľa pokynov pamiatkového úradu – boli prevedené pod usmernením nového riaditeľa múzea Dr. Tibora Zsigmonda.

Zavedenie intendatúry Pod priamym riadením Ministerstva kultúry SR v rokoch 1990 – 1996 múzeum úspešne mohlo plniť všetky úlohy. Žiaľ tieto kľudné pomery s násilným nasadením „intendatúry“ sa skončili. Odobrali od múzea právnu subjektivitu, sústredili finančné prostriedky, služobné vozidlá, aj účtovníctvo. Právomoc riaditeľa zúžili na minimum. Fakticky vo všetkom rozhodoval intendant. V tých okresoch, kde za intendanta vymenovali niektorého riaditeľa okresnej kultúrnej organizácie, tam tie zmeny nespôsobili také škody. Žiaľ, nás okres nemal také šťastie. U nás za štátnu intendantku vymenovali osobu, ktorá vôbec nepracovala v kultúrnom zariadení. Získanú fakticky neobmedzenú moc požívala, čo dalo najavo všetkým riaditeľom miestnych organizácií. Našťastie intendantný systém po parlamentných voľbách v r.1998 nový minister kultúry úplne zrušil.

Múzeum pod priamym riadením Trnavského kraja Žitnoostrovné múzeum – ako okresná kultúrna inštitúcia – sa dostalo pod priame usmernenie Trnavského samosprávneho kraja. To bolo reálne rozhodnutie a vedenie kraja okamžite vypísalo konkurz na zastávanie funkcie riaditeľa múzea.

Na základe konkurzu nový riaditeľ Trnavským krajom vypísaný konkurz na zastávanie funkcie riaditeľa Žitnoostrovského múzea vyzval Dr. Zsigmond Tibor, historik múzea, ktorý s platnosťou od 1.4. 1999 bol vymenovaný za riaditeľa múzea. Múzeum dostalo naspäť právnu subjektivitu a kľudne mohlo vykonať činnosť a sústrediť na plnenie najdôležitejších úloh. Je pravda, že za nových podmienok treba podať konkurz za získanie finančných podmienok a po úspešnom posúdení konkurzu môžu začať s konkrétnym vykonaním plánovaných úloh. Našťastie vo vypracovaní konkurzu riaditeľ múzea a odborní pracovníci rýchlo sa naučili a tak sú aj úspešní.

27


Július Mag

Nové vykurovacie zariadenie v múzeu a galérii Vykurovanie múzea v roku 1979 bolo zabezpečené namontovaním a prevádzkovaním elektrických akumulačných kachiel. Tieto kachle boli veľmi veľké, tažké, tmavé a vôbec neboli estetické ani v barokovom kaštieli ani vo výstavnom pavilóne. Po odstránení týchto kachiel boli namontované estetické s okolím harmonizované plynom vykurované radiátory. Pri namontovaní radiátorov bolo skoro všetko vykopať, zbúrať, nasadiť vedenie k radiátorom, ale sa oplatilo, lebo je hospodárske nakoľko možno regulovať podľa vonkajších klimatických podmienok. Táto výmena bola finančne veľmi nákladná, ale zásluhou úspešného konkurzu získané finančné prostriedky úplne kryli všetky náklady.

Výstavba novej administratívnej budovy Ďalší veľkolepý plán vedenia múzea je výstavba – s barokovom kaštieli harmonicky ladená – administratívnej budovy. Cieľom tejto stavby je úplne vyprázdnenie prízemných priestorov kaštieľa a využívanie uvoľnených priestorov na účely stálych výstav. V depozite múzea sú nahromadené také vzácne zbierkové predmety, ktoré by si zaslúžili prezentovať pre širokú verejnosť. Vedenie múzea pre výstavbu administratívnej budovy a knižnice dalo vypracovať vhodnú projektovú dokumentáciu, úspešný bol aj podaný konkurz, ale žiaľ realizácia sa nemohla uskutočniť, lebo pamiatkový ústav s výstavbou nesúhlasil. Žiaľ len istý úrad o pár metrov ďalej vôbec neprotestoval proti výstavbe príliš vysokej, štvorposchodovej budovy. Táto vysoká budova úplne zatiení? pomerne nízky jednoposchodovú budovu barokového kaštieľa, chránenú nehnuteľnú pamiatku mesta Dununajskej Stredy. Múzeum bolo nútené dať prepracovať projektovú dokumentáciu a podľa pokynov pamiatkového úradu na novom mieste previesť výstavbu. Dúfame, že v krátkej budúcnosti sa to uskutoční a Žltý kaštieľ bude výlučne slúžiť muzeálne účely. Zo srdca prajem, aby sa to tak stalo a verím, že Žitnoostrovné múzeum ešte veľa polstoročí bude plniť svoje ušľachtilé poslanie na úseku objasnenia a zverejnenia minulosti, upevnenia identity ľudí a obohatenia, rozvíjania estetického cítenia.

28


PaedDr. Mag Gyula

Ötvenéves a Csallóközi Múzeum A szakirodalomból közismert számunkra, hogy a letűnt korok emlékeinek gyűjtése szinte egyidős az emberi kultúrával. Eleinte a magánemberek szenvedélyeként jelentkező gyűjtőakciók a XIX. század folyamán kialakították a mindenki számára hozzáférhető tudományos intézményeket, a múzeumokat. A múzeum első, mai formájával a francia forradalom után találkozunk, s ezt követőn egyre-másra jöttek létre múzeumok világszerte. A múzeumalapítás igénye a múlt század húszas éveinek végén egyre erőteljesebben jelentkezett a mai Dunaszerdahelyi járás területén is. Ismeretes, hogy a mai Dunaszerdahelyi járás területén – az 1960-as területi átrendezésig – három önálló járás működött; a Somorjai, a Nagymegyeri és a Dunaszerdahelyi. A három önálló kis járást 1960-ban egyesítették Dunaszerdahely járási székhellyel, s ide csatolták a volt Somorjai és Nagymegyeri járások legtöbb községét. A múzeumi szervezők lelkes csapatának először Somorján sikerült létrehozni – Khin Antal vezetésével – a Csallóközi Múzeumot. Khin Antal Vajkán született, s egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, egész életét a néprajzi kutatómunkának, a halászati gyűjtőmunkának és tudományos kutatásai publikálásának szentelte. Sajnos a somorjai Csallóközi Múzeum értékes gyűjteménye a II. világháború viharaiban – Khin Antal Magyarországra költözése után – szinte teljesen elkallódott. A megmaradt tárgyi emlékek ma is értékes darabjai a Dunaszerdahelyen létesített, jogutódként szereplő Csallóközi Múzeumnak. Dunaszerdahelyen is történtek kísérletek az 1920-as évek elején múzeum létesítésére, de hiányoztak a Khin Antal-féle lelkes, nagytudású, elkötelezett szakemberek. Igaz, hogy Antal András városi tisztviselő mindent megmozgatott a múzeum létrehozása érdekében, de a múzeumalapítás feltételei csak 40 évvel később, 1964-ben váltak valóra. Antal Andráson kívül Nyári Ferenc járási művelődési osztályvezető és Marczell Béla gimnáziumi tanár kitartó és áldozatkész munkássága révén 1964. július 1-jei hatállyal megkezdte tevékenységét a dunaszerdahelyi múzeum Csallóközi Múzeum néven. A jóváhagyott múzeum első kinevezett alapító igazgatója Marczell Béla lett. Neki kellett a semmiből létrehozni, kiépíteni egy működő múzeumot. A múzeum székhelyéül a város legrégibb műemlék épületét, a Bacsák-féle Fehér kastélyt jelölték ki. E kastélyban kapott három helyiséget a múzeum, a többi helyiségben pedig mind a földszinten, mind az emeleten rendezetlen családi körülmények között élő családok laktak. Kezdetben Marczell Béla vezetésével a gyűjtőmunkát szorgalmazták. A lelkes gyűjtőmunka eredményeképpen a ki-

29


Mag Gyula jelölt három helyiség zsúfolásig megtelt az értékesebbnél értékesebb néprajzi tárgyakkal, amelyek elhelyezése egyre nagyobb nehézségekbe ütközött.

A múzeum új székhelye A múzeum végleges elhelyezésének kérdése egyre sürgetőbbé vált, mert a Fehér kastély egyre romosabbá vált, s egyáltalán nem felelt meg a múzeumi célokra. Marczell Béla kitartó szorgalmának eredményeképpen sikerült a múzeum számára megkapni a Kondé-féle Sárga kastélyt. A külső és belső felújítások elvégzése és az új tetőszerkezet elkészülése után 1971-ben vette birtokba a múzeum új székhelyét, a barokk stílusban épült Sárga kastélyt. Gyakorlatilag ekkor indulhatott el a tulajdonképpeni múzeumi munka az állandó kiállítások berendezésével és a múzeumi dolgozók – szakemberek – létszámának emelésével. Az összegyűjtött anyagból szakszerűen berendezett állandó kiállítások ezt követően váltak a nagyközönség számára hozzáférhetővé, látogathatóvá. Igaz, hogy a zavaró tényezők itt sem szűntek meg teljesen. A dunatőkési állami gazdaság telephelye közvetlen a kastély mellett volt, ahonnan naponta sok teherautó és traktor porzott el közvetlenül a múzeum ablakai előtt. De a múzeum működött, a tárgyi és szellemi néprajzi emlékek gyűjtése folytatódott és időszaki képzőművészeti kiállítások rendezésére is lehetőség nyílott a kastély földszinti helyiségeiben.

Új igazgató a múzeum élén 1976. október elsejével új igazgató nyert kinevezést Mag Gyula személyében, aki ezt megelőzően a tőketerebesi járásban – a Bodrogközben – lévő bélyi alapiskola igazgatója volt. E tisztségbe való kinevezésem aránylag zökkenőmentes volt, mert a múzeum dolgozói Marczell Bélával az élen – jó szívvel és segítőkészséggel fogadták. Az 1968 utáni „konszolidációs“ évek talán legdurvábban a terebesi járásban „bontakoztak ki“, s nem tudták megbocsátani, hogy Királyhelmec székhellyel új járást akartunk létrehozni. Marczell Bélától egy jól szervezett, olajozottan működő, lelkes szakemberekből álló múzeumot vehettem át. Még ma is jóleső érzéssel gondolok a kezdeti napokra, a múzeum dolgozói részéről megnyilvánuló önzetlen segítőkészségre. Meglepődve tapasztaltam, hogy a járásban lelkes múzeumpártolók élnek, dolgoznak különböző helyeken és beosztásban. E lelkes múzeumbarátok közreműködésével – segítségével alakulhatott meg már 1976 decemberében a 15 tagú múzeumi tanács. E tanács első összejövetelén elhatároztaa múzeumi munkát népszerűsítő közlöny, a Múzeumi Híradó rendszeres

30


Ötvenéves a Csallóközi Múzeum megjelentetését. Az első szám 1977-ben jelent meg, majd évi rendszerességgel 1997-ben a híradó 20 évfolyama látott napvilágot. Ezt követően nyugdíjba vonulásom után is minden jelentősebb esemény kapcsán továbbra is megjelenik a híradó módot és lehetőséget biztosítva a múzeumi munka eredményeinek prezentálására.

A somorjai Honismereti Ház múzeumhoz csatolása A klasszikus gyűjtőmunka a múzeumban folyamatos és zavartalan volt, de egyre nagyobb gondot jelentett a tárgyak szakszerű elhelyezése, raktározása. Főleg a nagyobb mezőgazdasági eszközök elhelyezése sürgette a végső megoldást. Erre a célra nyílt lehetőség, amikor – az egységes múzeumi hálózat kialakítása céljából – a Honismereti Ház a múzeumhoz csatlakozott. Erre 1982-ben került sor. Ekkor kerültek Somorjára a múzeum udvaráról ponyvákkal letakart szekerek és egyéb nagyobb tárgyak meglehetősen védett végső helyükre. A somorjai Honismereti Ház mind a mai napig a múzeum irányítása alatt fejti ki sikeres tevékenységét főleg a felső csallóközi régióban. Az egyéb tárgyak raktározásának gondja 1986-ban oldódott meg az új raktárépület birtokba vételével.

Új kiállítási csarnok A múzeum földszinti helyiségeiben rendezett képzőművészeti és egyéb kiállítások egyre népszerűbbekké váltak a látogatók körében. Fokozatosan kialakult a tárlatlátogatók törzsgárdája, akik minden tárlatnyitó ünnepségre szívesen eljöttek. A képzőművészeti tárlatok iránt egyre növekvő érdeklődés szükségessé tette egy modern kiállító csarnok felépítését. Az építkezés megkezdéséhez szükséges volt a múzeum körüli terület rendezése, az állami gazdasági bejárat megszüntetése és az egész areál körülkerítése. A kiállítási pavilon építése – az akkori időknek megfelelően - csupán az ún. „Z” akció keretében valósulhatott meg. A „Z” akciós építkezéssel járó ügyintézés útvesztőiben való eligazodásban nagy segítséget nyújtottak a város és a járás akkori vezetői Nyári Istvánnal az élen. A tervek elkészítése, jóváhagyása és az anyagi eszközök biztosítása után elkezdődött az építkezés. A kiállítási csarnok ünnepélyes átadására 1986. november 21-én került sor. Az új kiállítási csarnokban való kiállítás iránt egyre nagyobb érdeklődés nyilvánult meg mind a szlovák, mind a magyar élvonalbeli képzőművészek részéről. Természetesen módot és lehetőséget biztosítottunk a régiónkban élő képzőművészek számára is a bemutatkozásra. Így került sor Almási Róbert, Lőrincz Gyula, Lipcsey György, Preizinger Mihály, Lőrincz Zsuzsa, Barta Gyula,

31


Mag Gyula Andrássy Tibor, Janiga József, Kocsis Ernő, Németh Ilona, Varga Emőke, Dolán György, Kopócs Tibor, Dúdor István kiállítására. Az élvonalbeli szlovák képzőművészek közül megcsodálhatták látogatóink Ernest Zmeták, Csemicky László, Pataky Klára, Orest Dubay, Július Nemčík, Tibor Bártfay, Ladislav Snopek nemzeti művészek alkotásait. A tárlatnyitó ünnepség kultúrműsorában élvonalbeli színművészek léptek fel: Július Pántik, Soňa Valentová, Zuzana Krónerová, Štefan Kvietik, Marián Labuda, Eva Kristínová, Michal Dočolomanský, Dráfi Mátyás, Boráros Imre, Kucman Eta és mások. E felemelő élményt nyújtó tárlatok nagy hatással voltak a látogatókra, akikkel azóta is gyakran találkozhatunk a különböző képzőművészeti kiállításokon. A magyarországi képzőművészek közül elsősorban azok mutatkoztak be, akik szorosan kapcsolódnak Szlovákiához. Így állította ki alkotásait az Érsekújváron született Luzsicza Lajos, a Lúcs községből nősülő festőművész Kurucz D. István, Gerzson Pál, akinek édesapja Ógyalláról származott, valamint a Hontfüzesgyarmaton született Pleidell János.

A Kortárs Magyar Galéria megalakulása A kiállítási pavilon átadása után számos jelentős kulturális rendezvény szervezésére került sor. 1993 elején a Luzsicza Lajos kiállításra készülve megtekintettük a kiállítási csarnokot. A művész a kiállítóterem látványától lelkesen felkiáltott és így szólt: Ha támogatod a javaslatomat, akkor a Kortárs Magyar Galériát nem szervezzük sem Érsekújváron, sem Komáromban, hanem Dunaszerdahelyen. Természetesen őszintén támogattam Luzsicza Lajos javaslatát, s együtt felkerestük a város akkori polgármesterét, Öllős Árpádot, aki szintén lelkesen támogatta a javaslatot és az önkormányzat részéről Pázmány Pétert, az akkori alpolgármestert – a későbbi polgármestert bízta meg a galéria ügyeinek intézésével. A galéria alapító kuratóriuma aztán Pázmány Pétert választotta kuratóriumi elnökké. A két alelnökké Luzsicza Lajost és Mag Gyulát választották. A következő lépés a szlovák kulturális minisztérium volt, ahol Luzsicza Lajossal együtt tájékoztattuk Dr. Milan Jankovskýt a múzeumokat és galériákat felügyelő főigazgatót, – mindkettőnk jó barátját – aki szintén támogatta a javaslatot, sőt elvállalta az ünnepi megnyitóbeszéd megtartását is. Magyar részről az ünnepi tárlatnyitó megtartására háromtagú bizottság – Pázmány, Luzsicza és Mag – kérte fel a magyar parlament csodálatos épületében Dr. Szűrös Mátyás parlamenti képviselőt, az interparlamentáris unió akkori elnökét, aki szintén szívesen vállalta az ünnepi megnyitóbeszéd megtartását. A meggyőző gyűjtő munka – a műalkotások adományozása – nagy ütemben folytatódott. Végül a fáradságos szervezőmunka eredményeképpen

32


Ötvenéves a Csallóközi Múzeum 1994. október 20-án megnyílt a Kortárs Magyar Galéria alakuló kiállítása. A kiállításon 63 magyarországi és 8 szlovákiai magyar képzőművész adományozott ellenszolgáltatás nélkül művészi alkotást és a kortárs galéria elindult sikeres feladatának teljesítése útján. A múzeum dolgozói szakszerűen katalogizálták Dr. Nagy Kornélia irányítása alatt az adományozott műveket, megjelent az ízlésesen kivitelezett katalógus is. A galéria teljes mértékben Dunaszerdahely város irányítása alá került. A város jó gazdának bizonyult, a galéria állandó székházának megvásárolta a Szlovák Nemzeti Galériától a Vermes villát. Az évek során a kiállító képzőművészek adományaiból csodálatos szoborpark övezi a Vermes villát. A galéria azóta is itt fejti ki szépérzékformáló, esztétikai érzést csiszoló, áldásos tevékenységét. A múzeum kiállítócsarnokában a továbbiakban is sikeres kulturális tevékenység folyik és a rendszeres képzőművészeti tárlatokon kívül egyéb magas színvonalú rendezvényeknek is otthont ad. Megcsodálhatták a látogatók a fekete Afrika művészetét, nagyszabású néprajzi kiállítás hű képet adott Csallóköz néprajzáról, betekintést nyerhetett a látogató a csallóközi halászat történetébe, amely a járás határain kívül is nagy sikert aratott – bemutatták még a nógrádi Füleken is a városi múzeumban . Aztán volt még itt kiállítás Csallóköz gazdag állatvilágáról és népviseletéről. Otthont biztosított a pavilon egyházi, zenei, irodalmi és egyéb hasznos rendezvény számára is.

Csallóközi Színes Ceruzák A kiállítási csarnokban szervezett sok szép rendezvény és kiállítás közül egyet okvetlen meg kell említeni, mégpedig a Csallóközi Színes Ceruzák gyermekrajzversenyt. Melynek kezdeményezője és elindítója Rácz László a népművelési központ szakembere volt. E kezdeményezést lelkesen támogatta első perctől kezdve Dr. Bohumír Bachratý CSc. és a múzeum szakdolgozói. Kezdetben csupán a járásból és a Nagyszombati kerületből érkeztek gyermekrajzok. Az évek során aztán Szlovákia minden területéről, sőt a szomszédos országokból is. Az elmúlt 2013-as évben már a XIV. évfolyam megszervezésére került sor, amely igazán nemzetközivé terebélyesedett. Az elmúlt évben a népművelési központ és a múzeum által közösen rendezett kiállításra 1500 gyermekrajz érkezett 1400 óvodástól. Szlovákián kívül érkeztek rajzok Szerbiából, Bulgáriából,Kazahsztánból Csehországból, Magyarországról, Fehéroroszországból, Lengyelországból, Oroszországból, Bosznia-Hercegovinából, sőt még a kínai Hongkongból is. Ez a nagy érdeklődés egyértelműen jelzi Dunaszerdahely jó hírnevét, a gyermekek gazdag fantáziáját és csodálatos tehetségét. Reméljük a XV. jubileumi évfolyam is nagy művészi élményt nyújt majd gyermeknek, felnőttnek egyaránt.

33


Mag Gyula

A múzeum a kulturális minisztérium közvetlen irányítása alatt Az 1989-es bársonyos forradalom után 1990-től – a járási kulturális intézményeket kivonták a járási szervek irányítása alól és közvetlen a kulturális minisztérium fennhatósága alá helyezték. Az indok az intézmények megmentése volt. A Csallóközi Múzeumnak szerencséje volt, mert már az előző évek során jó kapcsolatokat sikerült kiépíteni a múzeumokat és galériákat irányító igazgatóval Dr. Milan Jankovskýval, aki számos kiállítást nyitott meg a múzeumban. Ismerte a múzeum helyzetét, látta, hogy a több mint 200 éves barokk kastély alapja és fala teljesen át van nedvesedve. 1993-ban sikerült anyagi eszközöket biztosítani a székház komplex felújításának elindítására. Az első évben 1 millió korona értékben sikerült az alapok izolációját megoldani. Majd 1994-95-96-ban évi egy millióért sikerült az épület külső és belső javítását, valamint a tető felújítását megoldani. A végső simításokat, főleg a Kondé család címerének restaurálását – a műemlékvédelmi felügyelet irányelvei betartásával – az új igazgató, Dr. Zsigmond Tibor irányítása alatt fejezték be.

Az intendáns rendszer A minisztérium irányítása alatt 1990 és 1996 között a múzeum sikeres, zökkenőmentes tevékenységet tudott kifejteni. Sajnos ez a nyugodt légkör az „in-


Ötvenéves a Csallóközi Múzeum tendáns” rendszer bevezetésével, ránk erőszakolásával teljesen megszűnt. Megvonták a múzeum jogalanyiságát, összpontosították a pénzeszközöket, gépkocsikat, könyvelést. Az igazgató jogkörét a minimálisra csökkentették, minden apró-cseprő dologban az intendáns döntött. Azokban a járásokban, ahol az intendáns tisztséggel valamelyik intézmény igazgatóját bízták meg, ott az átállás nem okozott annyi kárt, mint ott, ahová teljesen új embert ültettek az intendáns székébe. Sajnos Dunaszerdahelynek nem volt ilyen szerencséje, mert olyan intendánst kapott a járás, aki ezt megelőzően egyáltalán nem dolgozott kulturális intézményben. A kapott, szinte korlátlan hatalmat viszont élvezte és ott tört borsot az igazgatók orra alá, ahol csak tudott. Szerencsére az 1998-as őszi választások után az új miniszter megszüntette ezt az áldatlan állapotot és felszámolta az intendáns rendszert.

A múzeum a kerület irányítása alatt A Csallóközi Múzeum – mint járási intézmény – véglegesen a Nagyszombati kerület irányítása alá került a többi kulturális intézménnyel együtt. Ez egy reális döntés volt, és a kerület első dolga volt pályázatot kiírni a múzeum igazgatói tisztség betöltésére.

Pályázat útján új igazgató A pályázatot Dr. Zsigmond Tibor, a múzeum történésze nyerte meg, így 1999. ápr. 1-jétől kinevezést nyert az igazgatói tisztség betöltésére. A múzeum visszakapta jogalanyiságát, vagyis visszaállt a rend és nyugodt légkörben dolgozhattak tovább a legfontosabb feladat teljesítésére összpontosítva. Igaz, hogy az új rendszerben szinte minden fillérért pályázatot kellett beadni, s a sikeres elbírálás után jöhetett a kivitelezés. Szerencsére a pályázatok kidolgozásába Zsigmond Tibor és munkatársai nagyon gyorsan beletanultak és eredményesek lettek.

Új fűtési rendszer a múzeumban A múzeumban a fűtést az 1970-es években beszerelt akkumulációs villanykályhákkal oldották meg. Ezek a kályhák nehézkes monstrumok voltak és sötét színükkel egyáltalán nem illettek sem a kastélyba, sem a kiállító csarnokba. Egyáltalán nem harmonizáltak a környezetükkel. Ezeket az otromba kályhákat ízlésesen kivitelezett, környezettel harmonizáló gázfűtéses radiátorokkal cserél-

35


Mag Gyula ték ki. Igaz, hogy mindent fel kellett bontani, a vezetékeket beépíteni, de megérte, mert az új rendszer nemcsak esztétikus, hanem gazdaságos is, mert az időjárási viszonyoknak megfelelően szabályozható. A nem kis költségeket a megnyert pályázatból folyósított pénzösszegek teljes mértékben fedezték.

Új adminisztratív épület építése A múzeum vezetőségének további terve egy új, modern – a barokk kastéllyal harmonizáló – irodaház építése. A cél az, hogy a kastély földszinti helyiségei teljes mértékben felszabaduljanak az állandó kiállítás bővítésére. A múzeumnak rengeteg olyan értékes gyűjteménye van, amely méltó volna a bemutatásra a látogatók számára. Sajnos ezeket a tárgyakat egyelőre a raktárban tartja a múzeum. Az adminisztratív épület és a könyvtár számára a minden szempontból megfelelő tervdokumentációt a múzeum kidolgoztatta, sikeresen is pályázott, de sajnos a műemlékvédő hivatal nem engedélyezte az építés megkezdését. Ugyanaz a hivatal néhány méterrel távolabb hatalmas, kirívóan magas négyszintes épület felépítését szó nélkül eltűrte. Ez a monumentális épület teljesen beárnyékolja az egyszintes barokk kastélyt a város egyetlen nem szakrális műemlékét. A múzeum vezetése kénytelen volt a terveket átdolgoztatni és az épületet a műemlékesek által is jóváhagyott új helyen felépíteni. Reméljük a közeljövőben erre sor kerül és a Sárga kastély teljes egészében múzeumi célokat fog szolgálni. Kívánom, hogy így legyen és meggyőződésem, hogy a Csallóközi Múzeum még sok félévszázadon át fogja nemes küldetését teljesíteni a múlt feltárása, megismerése, az emberek identitástudatának megőrzése és szépérzékének fejlesztése terén.

36


PhDr. Tibor Zsigmond

50 rokov v znamení čísiel (Fragmenty z činnosti Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede) Úvod Sú v živote medzníky, ktorých je hodno zaznamenať, žiada sa o nich hovoriť. Takým medzníkom v živote Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede je 1. júl. Pred päťdesiatimi rokmi bol vykonaný akt založenia múzea v Dunajskej Strede pod názvom Žitnoostrovské múzeum1 - na Žitnoostrovné bolo premenované v roku 1997.

Múzeum v Bielom kaštieli Zriaďovateľ – Okresný národný výbor – pridelil múzeu časť tzv. Bieleho kaštieľa2, jednej z najstarších budov Dunajskej Stredy. Múzeu boli vyčlenené tri miestnosti, ostatné priestory na prízemí i na poschodí slúžili ako byty. Prvým riaditeľom múzea bol Béla Marczell, pôvodne etnograf, v tom čase profesor Jedenásťročnej strednej školy v Dunajskej Strede. Marczell Béla 1

Koncom 20. rokov minulého storočia pár nadšencov sa pohrávalo s myšlienkou založiť múzeum v Dunajskej Strede podľa vzoru múzea v Šamoríne, kde vzniklo múzeum v roku 1927. Žiaľ, nepodarilo sa to, potom prišli ťažké vojnové roky. Po druhej svetovej vojne sa opäť vynorila myšlienka založiť múzeum v Dunajskej Strede. Stalo sa tak až 1. júla 1964. 2 Béla Marczell a jeho externí pomocníci postupne prevzali zbierky zo šamorínskeho archívu - bohatý numizmatický inventár, historické a národopisné predmety, rozličné písomnosti a knihy. Z priestorových dôvodov múzeum nebolo možné niekoľko rokov rozširovať, preto sa činnosť múzea obmedzila iba na zbierkotvornú činnosť. V roku 1965 prevzalo múzeum aj časť zbierky bývalého múzea v Šamoríne. Pracovný kolektív múzea spočiatku tvorili len traja ľudia. Stav pracovníkov sa rozšíril až po otvorení prvej stálej výstavy v lete 1972.

37


Tibor Zsigmond

Múzeum v Žltom kaštieli V rokoch 1968–1969 sa stále naliehavejšou stávala otázka definitívneho umiestnenia múzea do vyhovujúcich priestorov a čoraz častejšie sa spomínal tzv. Žltý kaštieľ3, ako možné riešenie. Táto budova bola pomerne v dobrom technickom stave, nebola však voľná, boli tu kancelárie a byty. Prízemné priestory Žltého kaštieľa sa pre účely múzea uvoľnili na jeseň roku 1970. Postupne múzeum dostalo celú budovu, ktorá bola pre potreby múzea rekonštruovaná v rokoch 1970 - 1984. V rokoch 1999 až 2003 prebehla rekonštrukcia fasády kaštieľa, fasáda dostala novú „barokovo žltú” farbu; bol reštaurovaný erb na priečelí kaštieľa.

3

Žltý kaštieľ (dvojpodlažná budova), je jednou z najkrajších a najhodnotnejších kultúrnych pamiatok v meste. Kaštieľ bol v barokovom slohu postavený v druhej polovici 18. storočia v Pókatelek, v priľahlej časti dnešnej Dunajskej Stredy. Začiatkom 19. storočia bola prestavaná v klasicistickom slohu – vtedy nadobudla svoju dnešnú podobu. Múzeu slúži kaštieľ dodnes.

38


50 rokov v znamení čísiel

Prezentačné aktivity múzea Pracovníci múzea popri zbierkotvornej a inej odbornej činnosti sa usilovali od začiatku o to, aby sa výsledky ich činnosti prezentovali na výstavách a v stálych expozíciách, aby boli zbierky čím skôr sprístupnené verejnosti. Po troch rokoch existencia múzea, v júni 1965, pripravilo múzeum v priestoroch školy v Orechovej Potôni svoju prvú - národopisnú – výstavu. Väčšinu vystavených predmetov získali priamo od obyvateľov obce. Po skončení úspešnej výstavy značná časť vystavených pred-metov sa stala majetkom múzea. Prvá rozsiahlejšia (dočasná) výstava múzea v Dunajskej Strede bola otvorená 15. novembra 1967 pod názvom „Žitný ostrov v zrkadle starých pamiatok“.

Prvá stála expozícia Stála expozícia4 múzea vo výstavných priestoroch na poschodí kaštieľa bola otvorená 19. júla 1972. Stála expozícia zostala temer v nezmenenej podobe až do roku 1980.

Stála expozícia múzea Stála expozícia5 dnes pozostáva zo 17 tematických celkov. Je tu časť archeologická a paleontologická, historická a národopisná. Múzeum za uplynulých päťdesiat rokov pripravilo 31 dlhodobých výstav vo výstavných pri4

Prvá expozícia na poschodí kaštieľa pozostávala z nasledovných častí: pamiatky ľudovej architektúry (fotografie), žitnoostrovská sedliacka kuchyňa, kuchyňa s otvoreným komínom, žitnoostrovská sedliacka izba, pracovné nástroje ryžovača zlata, čistá izba z Martoviec, nástroje na tkanie, pradenie, ukážky častí ľudového odevu, baroková izba a kuchyňa, obe zariadené ľudovým barokovým nábytkom; staré zbrane, mince, billogy, obrazy boli rozmiestnené na schodišti a na chodbe prvého poschodia. V roku 1980 – po čiastočnej rekonštrukcii múzea – boli vybudované na I. poschodí kaštieľa nové expozície, ktorých obsahovú naplň tvorili zbierkové predmety starej expozície, no boli doplnené novozískanými zbierkovými predmetmi, najmä z oblasti ľudovoumeleckých výrobkov, cechovníctva, barokový nábytok. Rekonštruované priestory na prízemí boli určené na organizovanie periodických výstav. Na prízemí boli umiestnené kancelárie, knižnica, archív, fotolaboratórium. 5 Archeologická a paleontologická expozícia, otvorená v roku 1990, predstavuje prehistorické archeologické a paleontologické nálezy z územia okresu. Sú tu zbierkové predmety z doby kamennej (kamenné lovecké predmety), bronzovej (meč a nôž), železnej (hroty na oštepy,

39


Tibor Zsigmond estoroch múzea a vo výstavných priestoroch Vlastivedného domu v Šamoríne. Od otvorenia prvej výstavy navštívilo múzeum viac ako 820 tisíc návštevníkov, čo je v podmienkach malého regionálneho múzea obzvlášť dobrá.

Dočasné (krátkodobé) výstavy Súčasťou prezentačných aktivít múzea sú od roku 1975 aj dočasné (krátkodobé) výstavy. Od roku 1986 disponuje múzeum samostatným výstavným pavilónom, čo predstavuje 320 m2-vej výstavnej plochy. K najfrekventovanejším patria výstavy z oblasti výtvarného umenia. Sú zastúpené prezentáciou tvorby umelcov zo Žitného ostrova, ale i z celého Slovenska, ba i zo zahraničia. V nových výstavných prináramky,), rímskej (hlinené nádoby), včasného stredoveku a pozostatkov fauny (mamut, bizón). Historické expozície sú rozdelené do niekoľko celkov. Časť je venovaná militáriám. Historické zbrane, pochádzajúce z 15. až 19. storočia; sú z kaštieľa Üchtritz-Amade v Gabčíkove, ako aj zo zbierky bývalého Žitnoostrovského múzea v Šamoríne. Vo veľkej sále kaštieľa je prezentovaná bytová kultúra šľachty; dokumentovaná nábytkom a umelecko-remeselnými výrobkami prevažne z obdobia baroka, biedermeieru a neoslohov, ktoré pochádzajú z okolitých kaštieľov a kúrií. Historickým celkom je aj meštianska pracovňa zo začiatku 20. storočia so secesným nábytkom. Od marca roku 2003 je tu umiestnená aj pamätná izba Ármina Vámbéryho (1832, Svätý Jur – 1913, Budapest), orientalistu, cestovateľa, vedca. Pamätná izba ponúka návštevníkom prierez z jeho literárnej a bádateľskej činnosti. V „cechovej izbe” sa nachádzajú listiny a rôzne cechové písomnosti, cechové truhlice z 18. a 19. storočia a rozličné remeselné výrobky a pracovné nástroje remeselníkov. Národopisná časť je zastúpená sedliackou kuchyňou s tradičným zariadením, vrátane otvoreného ohniska. Život roľníckeho obyvateľstva dokresľuje aj tzv. čistá izba, pôvodne nevyhnutná súčasť každého roľníckeho domu. Izba z Martoviec nám dáva možnosť nahliadnuť do interiéru dobovej obytnej miestnosti s charakteristickým nábytkom. Ľudový odev Žitného ostrova je prezentovaný odevom z Martoviec a Iže. Súčasťou prezentácie je aj ľudový šperk – napr. strieborné gombíky, šperky z dielní komárňanských a novozámockých majstrov z 19. storočia. Spôsob obživy ľudu na Žitnom ostrove dokumentujú hlinené nádoby, džbány, krčahy, utierky z konope, slamené nádoby na obilie a truhlice zdobené tulipánovým ornamentom. Ďalším tematickým celkom, spojeným s obživou ľudu, je dokumentácia o ryžovaní zlate na Žitnom ostrove. Súčasťou stálej expozície je aj tvorba ľudového rezbára Miklósa Tápéiho, rybárskeho majstra z obce Dobrohošť.

40


50 rokov v znamení čísiel estoroch usporiadalo naše múzeum viac ako 170 výstav rôzneho charakteru, ktoré videlo vyše 200 tisíc návštevníkov. Okrem výstav výtvarných diel zorganizovalo múzeum aj národopisné a historické výstavy, či výstavy ovocia ap.

Prednášková činnosť K populárnym prezentačným aktivitám múzea patrí aj bohatá prednášková činnosť. Odborní pracovníci múzea za 50 rokov navštívili takmer každú obec a každú školu v okrese, aby zoznámili záujemcov s históriou Žitného ostrova, s jeho ľudovými tradíciami, s pamiatkami ľudovej architektúry, s významnými osobnosťami Žitného ostrova ap. Za 50 rokov odznelo vyše 1611 vedecko-popularizačných prednášok, ktorých vypočulo vyše 80000 poslucháčov, prevažne to boli žiaci základných a študenti stredných škôl.

Klub priateľov múzea Múzeum venovalo veľkú pozornosť práci so školami a mládežou. Aby sme vzbudili čo najväčší záujem o našu činnosť a prehĺbili spoluprácu medzi múzeom a školami v meste a okrese Dunajská Streda, založilo vedenie múzea v januári 1980 vo všetkých základných a stredných školách okresu Klub priateľov múzea.6

6

V rámci Klubu priateľov múzea poskytujeme pre študujúcu mládež možnosť výhodnejšieho prístupu na kultúrne podujatia organizované múzeom. Klub priateľov múzea má v dunajskostredských školách svoje pevné miesto a stal sa populárnou formou spolupráce s našim

41


Tibor Zsigmond

Publikačná a edičná činnosť Informácie o múzeu a jeho aktivitách sa dostávajú k návštevníkom aj prostredníctvom publikačnej a edičnej činnosti. Za päťdesiat rokov vyšlo z pera odborných pracovníkov múzea viac ako 1140 prác - kratších či dlhších. Časť bola uverejnená v Spravodaji múzea7. Naše múzeum – okrem Spravodaja múzea – vydalo aj mnoho drobných tlačí (katalógy, leporela, pohľadnice ap.).

Zbierkový a knižný fond múzea Základy zbierkového fondu múzea tvoria zbierkové predmety prevzaté z múzea a archívu v Šamoríne. Podstatnú časť fondu múzea tvoria predmety národopisné (3574); ďalej historické (3243), archeologické (317), numizmatické (862), prírodovedné (1756), výtvarné diela (751), Celkový počet kusov zaevidovaných v knihe prírastkov je 10503. Časť zbierkových predmetov je verejnosti sprístupnená v stálych expozíciách múzea. Od začiatku svojej existencie zápasilo múzeum s nedostatkom8 depozitných priestorov. Knižný fond múzea tvorí 14593 knižných jednotiek, z toho okolo dvetisíc titulov historických tlačí v jazyku českom, latinskom, maďarskom, nemeckom a slovenskom. múzeom. Vďaka tejto spolupráci v posledných rokoch vzrástol záujem o múzeum a jeho podujatia. Od roku 1984 sa darí múzeu organizovať klub priateľov múzea aj na školách mimo Dunajskej Stredy. Dnes pracuje klub v 32 školách okrese. 7 Prvé číslo Spravodaja múzea vyšlo v roku 1977. Spočiatku vychádzalo štvrťročne s čiernobielym obalom, vo forme rozmnožovaného zošita, od roku 1980 už s farebným obalom a od roku 1984 (na počesť 20. výročia založenia ŽM) v knižnom formáte a raz ročne. Zatiaľ vyšlo 22 čísiel zborníka múzea. V Spravodaji publikovali svoje práce najmä odborní pracovníci nášho múzea. 8 Tento problém sa snažilo spočiatku vedenie múzea preklenúť výstavbou provizórnych drevených budov (dve z nich ešte stoja, dodnes sú v nich umiestnené národopisné zbierky väčších rozmerov). Bezpečné uloženie väčšiny zbierkového fondu bolo doriešené až v roku 1987. V novej budove boli vybudované depozitáre, kde je uložená historická, národopisná a prírodovedná zbierka, v ďalšej časti budovy sa zriadila konzervátorská dielňa a ostatné pracovné priestory.

42


50 rokov v znamení čísiel

Pobočky a vysunuté expozície Mestský vlastivedný dom v Šamoríne Mestský vlastivedný dom v Šamoríne bol otvorený 1. októbra 1976. V roku 1983 tu bola vybudovaná otvorená hala na umiestnenie rozmernejších poľnohospodárskych náčiní a strojov, v roku 1987 bola v areáli domu postavená tradičná žitnoostrovská pec, kde môžeme návštevníkom názorne ukázať tradičné pečenie domáceho chleba. Od júna 1982 je vysunutým pracoviskom múzea. Nachádza sa tu pomerne rozsiahla národopisná zbierka: poľnohospodárske nástroje a náradia, rybárske náčinia a náčinia ryžovania zlata, pamiatky šamorínskych cechov a Horného Žitného ostrova. Expozície vlastivedného domu sú z veľkej časti predstavené ako dom ľudového bývania, no sú tu dokumenty k dejinám mestečka Šamorín.

Vodný mlyn v Dunajskom Klátove Vodný mlyn v Dunajskom Klátove- jediná kultúrna technická pamiatka v okrese Dunajská Streda - je posledným exemplárom vodných mlynov9, ktoré na Žitnom ostrove kedysi pracovali. Mlyn v Dunajskom Klátove stojí neďaleko obce na brehu Klátovského ramena Dunaja. Okolie mlyna, Klátovské rameno, je štátnou prírodnou rezerváciou. Mlyn je trojpodlažná, oplotená budova s obrovským mlynským kolesom

43


Tibor Zsigmond (s rozpätím ramien šesť metrov). Mlyn je súčasťou múzea od roku 1986. Verejnosti bol sprístupnený 21. augusta 1987. V budove mlyna sa nachádza stála expozícia vodného mlynárstva s pôvodným zariadením.

Múzeum v súčasnosti Žitnoostrovné múzeum nie je veľkým múzeom. V súčasnosti má 13 zamestnancov: 4 odborní pracovníci s vysokoškolským vzdelaním (historik, etnológ, muzeologička, správca VD Šamorín), 5 pracovníkov so stredoškolským vzdelaním (knihovníčka, lektor, výstavný technik, ekonómka, sekretárka) a up9

Vodné mlyny sú typické technické pamiatky Žitného ostrova, ktoré boli v prevádzke na Veľkom i Malom Dunaji a na Klátovskom ramene Dunaja. V druhej polovici 19. storočia ich bolo vyše sto na 21 lokalitách (napr. vo Vojke nad Dunajom - 15, v Bodíkoch - 14, v Šamoríne - 13; ale vodné mlyny boli aj v takých lokalitách, ktoré dnes ležia už v značnej vzdialenosti od rieky, ako napr. v Čalove, Baloni, Jurovej, Malých Dvorníkoch, vo Vydranoch a Lúči na Ostrove). Podľa niektorých prameňov pôvod vodných mlynov siaha do obdobia Rímskej ríše, no prvé písomné správy pochádzajú z 12. storočia. Konštrukcia mlynov bola prispôsobená sile prúdeniu vody: na Veľkom Dunaji a Malom Dunaji stavali spodkové, na horských a podhorských potokoch vrchové mlyny. Budova s mlynicou mohla byť vo vode na pilieroch, na člnoch (mlyny tzv. lodné alebo vážske), či na brehu rieky. V regióne Dunajskej Stredy boli známe a používané všetky tri varianty. Lodné mlyny boli na Dunaji v Bodíkoch, vo Vojke nad Dunajom, Gabčíkove, Sape a Medveďove. Najrozšírenejšie boli mlyny kolové, z nich však nezachoval ani jeden, iba zvyšky pilierov v Jahodnej svedčia o niekdajšej sláve týchto mlynov. Spodkové mlyny s mlynicou na brehu boli v našom okrese pomer-ne zriedkavé. Taký je však aj mlyn v Dunajskom Klátove. Posledným majiteľom mlyna bol Michal Cséfalvay. Terajšiu podobu mlyn získal pri prestavbe v roku 1920. Naposledy sa v ňom pracovalo v štyridsiatych rokoch 20. storočia.

44


50 rokov v znamení čísiel ratovačka so základným vzdelaním. Za 50 rokov sa tu vystriedalo 81 pracovníkov a 4 riaditelia. Múzeum zohráva osobitnú úlohu v regióne vo vyhľadávaní, zbieraní, uchovávaní, ochrane a znovu využívaní vecnej kultúry ako dôležitého reprezentanta kultúrneho dedičstva Žitného ostrova. Činnosť múzea je nevyhnutným (prospešným) vkladom a nenahraditeľným činiteľom kultúrneho rozvoja regiónu. Naše múzeum bude naďalej pokračovať v zberateľskej a vedecko-výskumnej činnosti, ktoré sú jedným z najdôležitejších faktorov v práci múzea pri procese poznania a zdokumentovania rozvoja prírody a spoločnosti Žitného ostrova; tieto činnosti vytvárajú základné predpoklady na získavanie stále novších a novších poznatkov, obohacujú naše vedomosti. Výskumná a ostatná akvizičná činnosť nám umožňuje systematicky doplňovať zbierkové fondy a tým vytvárať priaznivé podmienky pre výstavnú a expozičnú činnosť. Na úseku prezentačných činností múzeum bude aj v ďalších rokoch pokračovať v organizovaní rôznych prednášok z oblasti regionálnej histórie, prednášok a praktických ukážok z oblasti národopisu. Tie naše aktivity sú veľmi žiadané. Múzeum bude aj naďalej podporovať obnovovanie starých ľudových remesiel a zamestnaní. Žitnoostrovné múzeum hodlá aj v budúcnosti položiť dôraz na zvýšenie účinnosti expozícií a výstav, pretože expozície a výstavy rozličného zamerania tvoria podstatnú, konštitutívnu náplň múzejnej činnosti a sú dôležitými, exponovanými zložkami estetického pôsobenia a vhodnými, cieľuprimeranými prostriedkami pri zvyšovaní vedomostnej úrovne občanov. Múzeum bude vyvíjať úsilie smerujúce k prehlbovaniu spolupráce so školami a kultúrnymi strediskami v obciach okresu s cieľom získavať mladých ľudí na spoluprácu s múzeom.

Záverom Za päť desaťročia zaznamenalo naše múzeum mnoho a mnoho úspechov; malo však i nemalé ťažkosti. Dosiahnuté úspechy nás však inšpirujú k ďalšej práci. Sme presvedčení, že k doterajším výsledkom pribudnú ďalšie.

45


Tibor Zsigmond


PhDr. Zsigmond Tibor

50 év a számok tükrében (Szemelvények a Csallóközi Múzeum tevékenységéből) Előszó Az életben vannak pillanatok, sorsdöntő határkövek, melyeknél érdemes megállni, elidőzni egy kicsit, s illik néhány gondolatban róluk megemlékezni. Egy ilyen pillanat a Csallóközi Múzeum életében július elseje. 1964-ben ezen a napon, tehát kereken ötven esztendeje jött létre a Csallóközi Múzeum Dunaszerdahelyen. Eme jubileum alkalmából ejtünk néhány szót a továbbiakban múzeumunkról1, a kezdetekről, eddigi tevékenységéről, terveiről.

Visszapillantás a kezdetekre Városunkban a múzeumi tevékenység első kezdeményezései, illetve az ez irányú törekvések a múlt század húszas éveinek végén voltak tapasztalhatók, amikor is az akkori helyi múzeum-pártolók egy, a csallóközi ember életét, szokásait és történelmi múltját bemutató intézmény létrehozását szorgalmazták. Ezek a törekvések akkor, sajnos, nem jártak sikerrel, de negyven évvel később sikerült mégiscsak múzeumot létrehozni Dunaszerdahelyen. Marczell Béla 1

Az 50. évforduló alkalmából nem állt szándékunkban egy nagyobb lélegzetű összefoglalót készíteni, csupán fel szeretnénk eleveníteni, csokorba kötni múzeumunk egy-egy kiemelkedőbb állomását, emléket állítani a sok-sok munkának, munkatársaink helytállásának. 2 Nyomban a megalakulás után megkezdődött a szervezett anyaggyűjtés. A felgyülemlett muzeális tárgyak a már lebontott Fehér kastély három helyiségében nyertek elhelyezést. A múzeum céljaira kijelölt Fehér kastély városunk egyik legrégibb, de legelhanyagoltabb épülete volt. Ilyen állapotában nem felelt meg múzeumi célokra; a beomlás örökös veszélyével fenyegető épületben legfeljebb csak összezsúfolni lehetett az egyre gyarapodó anyagot; kiállítások rendezésére ezekben a termekben gondolni sem lehetett. A múzeum dolgozói

47


Zsigmond Tibor A helyi múzeumpártolók sokéves kezdeményezéseit és igyekezetét értékelendő, úgy döntöttek 1964 nyarán az akkori járási szervek, hogy városunkban, a járás székhelyén is létrehoznak egy múzeumot2. Az intézmény első igazgatójának Marczell Bélát nevezték ki. A hatvanas évek végén a Fehér kastély egyre romosabbá vált, így egyre sürgetőbbé vált a múzeum végleges elhelyezése. Egyre gyakrabban került szóba a Sárga kastély3, mint lehetséges megoldás. 1970 nyarán a járási szervek végül is

az épületet kijelölték múzeumnak, s ezzel az aktussal a múzeum eredményes tevékenységét biztosító feltételek tekintetében gyökeres változás állt be; a menet közben adódó természetes gondok mellett már szép sikereket is elkönyvelhettünk.

azokban az években jobbára csak gyűjtéssel, a meglévő anyag rendszerezésével, konzerválásával, és egy-egy kihelyezett tárlat anyagának összeállításával foglalkozhattak. 1965-ben Dunaszerdahelyre kerültek a volt somorjai múzeum megmaradt tárgyai. 3 Ez az épület viszonylagosan jó állapotban volt, nem volt azonban szabad; a földszinti helyiségeket hivatalok foglalták le, az emeleten pedig laktak. A Sárga kastély földszinti helyiségei 1970 őszén ürültek ki, s azon nyomban meg is kezdődhetett a Fehér kastélyban lévő gyűjtemény átszállítása, ill. az irodahelyiségek tatarozása és berendezése. 1971 és 1974 között számos, kisebb-nagyobb tatarozást élt meg a kastély: új tetőt kapott, tatarozták helyiségeit, külsőleg is felújították, újjáépítették a kastély körüli kerítést. 1980 februárjában villanykályhákat szereltek be; ezáltal felszabadult a pince (ahol eddig a fűtéshez szükséges szenet tároltuk). A pincét 1984-ben tataroztuk. A későbbiekben itt előadásokat tartottak a múzeum szakdolgozói, de szerveztünk ide kamara-kiállításokat is. 1982-ben sor került a kastély külső vakolatának felújítására és befestésére is. Az évek során elvégzett tatarozások ellenére a kastély falai nedvesek voltak, ezek megszüntetése komoly beavatkozást igényelt. A munkák 1994-ben kezdődtek a falak belső és külső szigetelésével, a belterü-

48


50 év a számok tükrében

Szemelvények múzeumunk tevékenységéből Az első kihelyezett tárlat A Csallóközi Múzeum munkatársai a gyűjtőmunka mellett már a kezdetekben azon fáradoztak, hogy az összegyűjtött anyagot minél előbb közkinccsé tegyék. Ezen tárgyak bemutatása, életre keltése elsődleges feladat minden múzeum számára. A múzeum tulajdonában lévő tárgyak csak az állandó és időszakos kiállítások révén válhatnak láthatóvá és teljesíthetik küldetésüket; nyújthatnak hiteles, egyetemes képet elődeink életéről, szokásvilágáról. 1965 júniusában, három évvel a megalakulás után, múzeumunk munkatársai megszervezték legeslegelső (néprajzi) kiállításukat a dióspatonyi iskolában. Az első nagyobb méretű (kihelyezett) kiállítás Dunaszerdahelyen 1967. november 15-én került megrendezésre „Csallóköz a régiségek tükrében” címmel, ahol néprajzi és régészeti anyagok kerültek bemutatásra.

Az első állandó kiállítás Az első állandó kiállításunkat 1972. július 19-én nyitottuk meg. Negyvenkét évvel ezelőtt ezzel a nagyszabású kiállítással nyitotta meg kapuit a nyilvánosság számára új és végleges otthonában a Csallóközi Múzeum.4 let vakolatának, illetve a külső vakolat felújításával; ez évben új járda is épült az épület mellé. 2000-ben a kastélyt „barokk” sárgára festettük, és a címert is restauráltattuk. 2002-ben a villanyfűtést gázfűtésre cseréltük fel, 2003-ban pedig a kastély elavult villanyvezetékeit újíttattuk fel. A XVIII. század második felében Pókateleken épült kétszintes Sárga kastély Dunaszerdahely egyik legértékesebb műemléképülete. Pókateleket, Szerdahely részét, a (pókateleki) Kondék ősi jogon birtokolták a hozzátartozó határrésszel együtt. A XVIII. sz. második felében a Padányi Birók kezébe került, majd 1805-től visszakerült a Kondékhoz. E birtok kellős közepén állt a Sárga kastély, hatalmas parkkal körülvéve. A XIX. század elején klasszicista stílusban átépítették; ekkor nyerte el mai alakját. A Kondék után a kastély a birtokkal együtt Habermann Nándor, majd ezt követően a Dukesz család birtokába került. 4 Az 1972-ben nyílt állandó kiállítás, melyet 8 tematikus egység alkotott, a kastély egész emeleti részét lefoglalta. Ez (kisebb változásokkal) a mai napig így maradt. A földszinten az irodák, a könyvtár, a fotólaboratórium és a levéltár nyertek elhelyezést, a fennmaradt három teremben időszaki képzőművészeti kiállításokat rendeztünk.

49


Zsigmond Tibor Állandó kiállításunkat ma 17 tematikus egység alkotja: régészeti és őslénytani a földszinten, néprajzi és történelmi az emeleten. Múzeumunk dolgozói az elmúlt ötven év alatt 31 állandó kiállítást rendeztek a Sárga kastély kiállítótermeiben, valamint a somorjai honismereti házban – hű és átfogó képet nyújtva az itt élő emberek életéről. Első állandó kiállításunk megnyitása óta több mint nyolcszázhúszezer látogató járta végig kiállítótermeinket.

Időszakos kiállításaink Múzeumunk közkedvelt tevékenységei közé sorolhatók az 1975 óta rendszeresen megrendezett időszakos kiállítások. A Csallóközi Múzeumnak helyt adó Sárga kastély az idő tájt a járási képtár szerepét is betöltötte, földszinti termeiben 1975 és 1986 között számos képzőművészeti kiállítást is rendeztünk. E tárlatok egyre közkedveltebbé váltak, s az évek során kialakult a rendszeres tárlatlátogatók népes tábora. 1986-ban gyökeres változás állt be az időszakos kiállítások rendezésében: ez év novemberében nyílt meg az új kiállítási csarnokunk a kastély tőszomszédságában. Az új csarnok 20x12 méteres kiállítóterme 320 m2-es kiállító felületével lehetővé tette és teszi ma is a legigényesebb képzőművészeti és egyéb kiállítások megrendezését.

50


50 év a számok tükrében Ez idáig itt több mint 170 kiállítást rendeztünk, melyeket közel kétszázezer látogató tekintett meg. A Csallóközben élő és alkotó, vagy a Csallóközből származó művészeken kívül Szlovákia számos élvonalbeli művésze, de több külhoni művész is lehetőséget kapott alkotásainak bemutatására. A képzőművészeti kiállításokon kívül több néprajzi és történelmi kiállítást is rendeztünk kiállítócsarnokunkban.

Előadások, bemutatók és gyakorlati foglalkozások Széleskörű közművelődési feladatokat is ellátott múzeumunk az elmúlt évek során. Egyre közkedveltebbé váltak előadásaink, ezek még mai is azok. Megfordultunk járásunk majd minden településében és iskolájában, és megismertettük az érdeklődőket a Csallóköz történetével, nevezetes személyiségeivel, népi hagyományaival, népszokásaival, a népi építészet emlékeivel, de további érdekes témakörökből is válogathattak az érdeklődők. Múzeumunk mindenkoron nagy hangsúlyt fektetett a népi iparművészet emlékeinek feltárására és megmentésére is. Számos, régiónkban élő és dolgozó népi iparművész, illetve mesterember bevonásával szakmai bemutatókat szervezetünk, melyeken az érdeklődők megfigyelhették, sőt el is sajátíthatták az egyes népművészeti tárgyak elkészítésének módját. Az intézmény fennállása óta több mint 1611 tudományos-ismeretterjesztő előadást, népi iparművészeti bemutatót tartottunk. Az előadásokat, bemutatókat több mint 80 000-en hallgatták, nézték végig.

51


Zsigmond Tibor

A Múzeumbarátok Köre Hogy felkeltsük a fiatalság érdeklődősét múzeumunk iránt, 1980 januárjában kölcsönös együttműködési szerződést kötöttünk a dunaszerdahelyi iskolákkal. Az együttműködés elmélyítése érdekében a város alap- és középiskoláiban megalapítottuk a Múzeumbarátok Körét.5

Publikációs és kiadói tevékenység Múzeumunk hírnevét gazdag publikációs és kiadói tevékenységünk is öregbíti. Az elmúlt ötven év alatt múzeumunk szakemberei tollából több mint 1140 hoszszabb-rövidebb szakdolgozat, cikk jelent meg: egy részük a Múzeumi Híradóban6, a többi különböző szakfolyóiratokban, napilapokban és természetesen a régió hetilapjában, a Csallóközben.

A múzeum gyűjteménye és könyvtára Ma összesen 10503 múzeumi tárgy van a múzeum birtokában7: a gyűjtemény zömét néprajzi tárgyak alkotják (3574); ezen kívül történelmi (3243), 5

Az iskolákkal kötött kölcsönös együttműködési szerződés értelmében múzeumunk szakemberei előadásokat és különböző gyakorlati foglalkozásokat tartottak és tartanak ma is a diákok számára az iskolákban vagy a múzeumban. Az iskolák pedig rendszeres csoportos tárlat- és múzeumlátogatásokat szerveznek. 1984-től a járás további iskoláival is sikerült ilyen együttműködési szerződést kötni. Ma 32 iskolával működünk együtt. 6 A Múzeumi Híradó első száma 1977-ben jelent meg: kezdetben negyedévenként, sokszorosított füzetek formájában, fekete-fehér borítólappal, 1980-tól színes borítólappal; 1984-től (a múzeum fennállásának 20. évfordulója tiszteletére) már könyv alakban, évente egyszer. Ez idáig 22 száma jelent meg. A Híradóban elsősorban múzeumunk szakemberei tették közzé írásaikat, de közöltük külső munkatársak írásait is. 7 Múzeumunk megalakulása óta raktárhiánnyal küszködött, és küszködik ma is. Ezt a hiányt a kezdetekben ideiglenes fatákolmányok felépítésével igyekeztünk áthidalni. A múzeumi tárgyak biztonságos elhelyezését csak 1987-ben sikerült részben megoldani. Az új raktárépület nagyobbik részében kialakított raktárhelyiség polcain a néprajzi és történelmi gyűjtemény, az épület másik, kisebbik részében a régészeti és az őslénytani leletek nyertek elhelyezést; ebben a részben egy, a tárgyak konzerválást biztosító helyiséget is kialakítottunk. A bútorok egy része a mai napig a faépületekben maradt.

52


50 év a számok tükrében régészeti (317), numizmatikai (862), természettudományi (1756) és képzőművészeti alkotások (751) találhatók a gyűjteményben. Múzeumunk gazdag könyvtárral is rendelkezik. Nélküle elképzelhetetlen lenne dolgoznunk! Köteteink száma folyamatosan gyarapodott, pillanatnyilag 14593 könyvünk van (ebből mintegy ezer XVIII. század előtti); az önálló szakterületeken tevékenykedő munkatársaknak külön-külön kézikönyvtár áll a rendelkezésére.

A múzeum kihelyezett kiállításai A Somorjai Városi Honismereti Ház A honismereti házban mintegy ötszáz négyzetméternyi kiállítási területen Somorja középkori okleveles emlékeivel, a város fejődését szemléltető dokumentumokkal, továbbá a földművelés, a paraszti háztartás, a kendermegmunkálás és feldolgozás legkülönbözőbb eszközeivel, valamint a halászattal kapcsolatos tárgyi emlékekkel ismerkedhet meg az idelátogató. 1982 júniusa óta a múzeum tulajdona.

53


Zsigmond Tibor 1987-ben a honismereti ház udvarában egy kenyérsütő kemencét is sikerült felépíteni. Eme szemléltetőeszköz segítségével módunkban áll bemutatni a hajdani kenyérsütés és lángos sütés munkafolyamatát.

A dunatőkési vízimalom A dunatőkési vízimalom8 (műszaki műemlék) a Csallóközben hajdan működő több száz vízimalom utolsó hírnöke. Festőien szép környezetben, a tőkési ág partján találja meg az idelátogató. A háromszintű hófehér épület -

hatalmas (több mint 6 méter átmérőjű) kerekével – már messziről felhívja magára a figyelmet. A malom (mely 1986-tól a múzeum tulajdona) mint a múzeum szabadtéri állandó kiállítása nyújt 8

A Csallóközi Múzeum munkatársainak a múzeumi tárgyak gyarapítása és a népi építészet megmentése mellett, régen dédelgetett álma, terve volt egy technikai műemlék megmentése, felújítása is. Csallóközi viszonylatban ilyen jellegű műemlékek közé sorolhatjuk a Nagy- és Kis-Dunán, valamint a tőkési Duna-ágon működő különböző típusú vízimalmokat. A XIX. század második felében még több mint száz vízimalom működött 21 településen (pl. Dunavajkán 15, Bodakon 14 és Somorján 13; de volt vízimalom oly településeken is, amelyek ma már meglehetősen messze esnek a folyóktól, mint pl. Nagymegyeren, Balonyban, Dercsikán, Kisudvarnokban, Hodosbam és Kislúcson). A szakirodalom szerint a vízimalmok eredete a római korba nyúlik vissza; hazánkban a XII. század óta ismertek. Szerkezetüket a víz sodrásának erősségéhez igazították: a Dunán és Kis-Dunán alulcsapós, a gyorsabb folyású hegyi patakokon felülcsapós vízimalmokat építettek. A malomépület állhatott cölöpökön rögzítve a vízen, úszhatott a vízen - ez az úgynevezett „HAJÓMALOM” -, illetve álhatott a parton. Járásunkban mindhárom fajta ismeretes és használatos volt. Úszó malmok főleg a Nagy-Dunán Bodakon, Dunavajkán, Bősön, Szapon és Medvén működtek. Sajnos, ma már ezekből a mal-mokból egyetlen egy sincs a járásban, csupán néhány cölöpmaradvány hirdeti (Pozsony)Eperjesen e malmok valamikori fénykorát. Az alulcsapós, parton álló vízimalom elég ritka volt járásunkban, de szerencsére éppen ebből a típusból sikerült egyet Dunatőkésen megmenteni. Jelenlegi alakját 1920-ban történt átépítéskor nyerte. Ebben a malomban a negyvenes években őröltek utoljára.

54


50 év a számok tükrében felemelő élményt mind a hazai, mind az idegen tájakról idelátogató érdeklődőknek.

A Csallóközi Múzeum ma és távlati tervei A Csallóközi Múzeum (a gyűjtemény számát illetően) nem tartozik a nagy múzeumok közé. Ma 13 alkalmazottja van (ebből öten részmunkaidőben); volt már 16 is. Sajnos, szerteágazó munkánk nem minden részterületét látja el önálló munkaköri leírással rendelkező szakember manapság. Az elmúlt ötven évben a múzeumban 4 igazgató vezetése alatt 81 szakember dolgozott. Múzeumunk a kezdetektől fogva gyűjti, rendezi, féltő gonddal óvja (mikro)régiónk hagyományait, történelmi, néprajzi, ill. művészeti értékeit. Ennek a gazdag hagyománynak, e csodás színes világnak a lelkét igyekeztek az elmúlt évtizedekben a Csallóközi Múzeum dolgozói a felszínre hozni. A szakemberek azon fáradoztak, hogy megmentsék a jövendőnek a sok-sok emléket, a múlt bizonyítékait. Az eredményt az öszszegyűjtött anyag: tárgyak, írások, tanulmányok, kiállítások, a számos előadás és rendezvény szemlélteti. A letűnt korok emlékeinek gyűjtése ma sem állhat meg, folytatnunk kell a megkezdett munkát, mert még mindig találhatók megőrzésre alkalmas tárgyi vagy szellemi emlékek. Azon leszünk, hogy a jövőben még változatosabban, minél szélesebb látószögben hagyjunk magunk után jelet eleinkről és rólunk; kötelességünk lesz a jövőben is, hogy a Nagyérdeművel megismertessük a múltat és annak haladó hagyományait, de szemléltessük egyben a jelent is.

55


Zsigmond Tibor

Zárszó helyett Ennyit röviden a Csallóközi Múzeum ötven év alatt végzett sokrétű tevékenységéről. A megtett út bár nem volt könnyű, az elért eredményekre büszkék lehetünk. Múzeumunk az évek hosszú során komoly intézménnyé nőtte ki magát, tevékenységét országszerte ismerik, de (jó kapcsolatainak köszönhetően) az ország határain túl is számon tartják. Múzeumunknak egyre nagyobb a tekintélye mind a helybeli lakosság, mind a városunkban üdülők körében, de az átutazók is szívesen elidőznek kastélyunk falai között. Ma a látogató megilletődve jár-kel az elmúlt évszázadok beszédes emlékei között, megelevenedik előtte kis hazánk történelme, őseink küzdelmes élete, több mint ezer éves ittlétünk minden dicsőséges vagy szomorú eseménye. Ha az elkövetkező évek gondokban talán nem is lesznek könnyebbek, mint az elmúl évek, reméljük, az anyaggyűjtő és rendszerező, illetve az ismeretterjesztő tevékenység terén legalább olyan eredményesek lesznek, mint az eddigiek. Hisszük azt, hogy az elmúlt ötven év nem volt hiábavaló, s hogy az eddigi eredmények a jövőben még sokban gazdagodnak.

56


Mgr. Iván Nagy

Otázky geografických názvov tzv. kmeňového druhu V Karpatskej kotline existuje asi 300 geografických názvov, predovšetkým názvy obcí, ktoré vznikli z názvov siedmych starouhorských kmeňov (Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér a Keszi /Nék, Meder, Kürt-Ďarmat, Tarján, Jenő, Kér a Kesi/). Historici dodnes nie sú jednotní v tom, akým spôsobom a kedy vznikli tieto názvy. V tejto práce sa pokúsim vytvoriť svoj model, ako mohli vznikať tieto názvy.

Metódy výskumu Danou tematikou sa zaoberá jazykoveda, vedecká história, archeológia a etnológia. Jazykovedu charakterizuje predovšetkým etymologický a filologický prístup (Németh Gyula, Melich János, Pais Dezső, Kniezsa István, Ligeti Lajos, RónaTas András, Vásáry István, atď.). V rámci lingvistiky (jazykovedy zaoberajúci sa tureckými a ugro-fínskými jazykmi) existuje aj smer veľmi podobný etnológie (Vámbéry Ármin, Mándoky Kongur István, Dobrovits Mihály, Baski Imre, Róna-Tas András, Jankó János, atď.). Do kompetencie jazykovedy patrí vytvorenie typológie názvov osád (Lajos Kiss, Benkő Lóránd, Rácz Anita). Historiografiu charakterizuje skúmanie písaných prameňov. Danou tematikou, tzn. kmeňovou sústavou starých Uhrov a vznikom názvov kmeňového druhu sa zaoberali: Komáromi András, Karácsonyi János, Tagányi Károly, Timon Ákos, Hóman Bálint és Molnár Erik, atď. Novší prístup mali Kristó Gyula, Györffy György, Makkai László, atď., lenže Kristó a Györffy sa nezhodli v metodologických otázkach. Kristó kritizoval aj metódy archeológie. Napriek tomu, že archeológia operuje s materiálnymi pozostatkami jednotlivých kultúr, predsa prejavuje obrovský záujem o danú tematiku (Bodrogi Tibor és Vértes László, Gyula László, atď.). Treba vyzdvihnúť činnosť Károlya Mesterházyho, ktorý predpokladané kmeňové územia chcel oddeliť podľa artefaktov z 10. storočia (Mesterházy 1980). Lenže podľa vedúceho archeológa Csanáda Bálinta dnes je už jasné, že archeológia nie je kompetentná v etnických a politických otázkach (Bálint 2006:314). Etnológia používa metódu komplexnej etnogenetiky a tzv. teóriu etník. Vychádza z etnogenézy a skúmaním fungovania iných, i dnes žijúcich etník,

57


Iván Nagy a takto získané poznatky používa k rekonštrukcii etnickej (rodovo-kmeňovej) štruktúry starých Uhrov (Veres 1997:109). Patrí sem aj smer tzv. sociálnej antropológie (Katona 1977, Csáji 2007). Etnológia v metóde porovnávania dnes skúma také témy, ako etnohierarchia súčasných etnických zoskupení na stepiach (Baski 2009, Kuskumbajev 2011) ap.

Sporné otázky Daná tematika je veľmi zložitá, keďže súvisí s pôvodom, charakterom, spôsobom života starých Uhrov, a treba pripomenúť aj fakt, že k tejto tematike máme k dispozícii len niekoľko písomných prameňov. Nie je celkom jasnený ani pojem „kmeň“. V tejto časti sa pokúsim opísať všetky sporné otázky, ktoré – podľa mňa – súvisia s danou tematikou. 1. Pojem „kmeň“. Pojem „kmeň“ vznikol v 19. storočí, kedy už bolo jasné, že rody, ako základné etnické tvary sa môžu pričleňovať do skupín. Inak povedané, kmene sú vojensko-politické jednotky kultúrne blízkych rodov (Paládi-Kovács 2009:46). Po čase tieto zoskupenia získavali aj etnický charakter, pretože u zúčastnených rodov vznikol aj pocit tzv. predpokladaného spoločného pôvodu, a tak mohla vzniknúť veľmi zložitá etnohierarchia. Podľa určitých bádateľov súvisí to aj s určitou teritoriálnosťou. A práve to je tá sporná otázka, v ktorej existuje nezhoda. Podľa iných bádateľov totiž kmene sú veľmi premenlivé, a ich existencia úzko korešponduje s aktuálnou politickou situáciu. Súvisí to aj so zmenami sídel rodov a kmeňov, ale tým môžu stratiť charakter teritoriálnosti (Katona 1977:208). Výsledkom týchto skutočností je aj fakt, že z pohľadu organizovanosti a kultúry kmene môžu byť centralizované a segmentarizované. 2. Vznik (etnogenéza) starouhorských kmeňov Fakt, že väčšina staromaďarských kmeňov - hlavne kmeň Moderi (Meder) vznikla z príbuzne blízkych rodov prirodzeným spôsobom, je všeobecne prijatý. O tom, že kedy sa to udialo, existuje viacero názorov (predstáv): mohlo to byť len pred niekoľkými storočiami, pred prichádzaním do Karpatskej kotliny (PaládiKovács 2009:46), alebo v 5. storočí pred našim letopočtom (Szűcs 1997: 111, Fodor 1980:127), ba dokonca pred 10. storočím pred našim letopočtom (Veres 1997:115). Väčšina bádateľov sa zhodlo v tom, že v 6. storočí boli kmene preorganizované podľa vzoru turkutských etník (v niektorých prípadov aj novovytvorené) vojenským spôsobom (Kristó 1996:36, Berta 1977, Györffy 1997:222).

58


Otázky geografických názvov tzv. kmeňového druhu 3. Charakter starouhorských kmeňov Názor, že staromaďarské kmene patrili do tzv. civilizácie stepí, je všeobecne prijatý (Csáji 2007:76-80). Na ich spôsobe života bolo charakteristické nomádne pastierstvo a vojenské výpravy (Kristó 1996:148-154, Veres 2009:132). Ich spoločnosť bola založená na rodovo-kmeňovom základe, a kmene boli vytvorené vojenským spôsobom (militokrácia). Z toho vyplýva, že vojenský charakter kmeňov je všeobecne prijatý (Györffy 1997: 222, Berta 1977). Kmene boli vytvorené o stáročia skôr, vznikol takisto tzv. pocit predpokladaného spoločného pôvodu, teda už mali aj etnický charakter (Kristó 1996:172, Györffy 1997:229). Bádatelia sa nezhodli v otázke, či mali na prelome 9. a 10. storočia kmene teritoriálny charakter. Teritoriálny charakter staromaďarských kmeňov v 10. storočí predpokladal Gyula Kristó (Kristó 1996:173), kým väčšina bádateľov to odmietla (Györffy 1997:230, Mesterházy 1980:58). 4. Vzťahy staromaďarských kmeňov s pôvodným obyvateľstvom V otázke posúdenia vzťahov staromaďarských kmeňov s pôvodným obyvateľstvom (potomkovia Avarov, Onogurov, Slovania, Moravania) nájdeme markantné rozdiely v názoroch. Podľa prvého názoru maďarské kmene sa dištancovali od pôvodného obyvateľstva až do začiatku 11. storočia. Vyplýva to predovšetkým zo spôsobu života staromaďarských kmeňov (nomádne pastierstvo) (Kristó 1996:151). Podľa druhého názoru mohli mať starí Uhri minimálne vojenské vzťahy s pôvodným obyvateľstvom (Havlík 1992:234), a od polovice 10. storočia sa prestali dištancovať od starousadlého obyvateľstva (Botík 2007:64). Svoje tvrdenia doložili výsledkami archeológie (belobrdská kultúra), ktorá predpokladala tzv. symbiózu maďarských kmeňov a starousadlých obyvateľov (Botík 2007:65). Maďarská archeológia od polovice 20. storočia sa dištancovala od tohto názoru, ale Gyula Kristó ostro kritizoval metódy maďarskej archeológie (Kristó 1996:161, 2007:80). Maďarská etnológia uznala tzv. etnické rozdelenie prác etník patriace k civilizácii stepí, a upozornil na existenciu stálych zimných sídiel nomádov (Veres 1997:131). 5. Aké skupiny tvorili vojenské výpravy? Všeobecne je prijaté, že starí Uhri sa na lúpežníckych výpravách zúčastnili po kmeňoch, po prípade v regionálnych spojenectvách. Mohlo sa stať, že sa zúčastnila celá kmeňová organizácia (Kristó 2006:63). Niektorí bádatelia predpokladajú aj to, že sa na výpravách zúčastnili aj vojenské jednotky pôvodného obyvateľstva (Havlík 1992:262,269).

59


Iván Nagy 6. Dokedy existovala kmeňová organizácia starých Uhrov? Je všeobecne prijaté, že kmene sú veľmi premenlivé. Toto tvrdenie zosilňuje aj fakt, že niektoré kmene sú umelo vytvorené vojenské jednotky (Szűcs 1997:199). Práve preto György Györffy predpokladal, že starouhorská kmeňová sústava sa hneď rozpadávala po príchodu Uhrov do Karpatskej kotliny (Györffy 1997:231), kým Jenő Szűcs mienil, že rozpad nastal v polovici 10. storočia, po zdrvujúcich porážkach, Gyula Kristó nesúhlasil s nimi, a existenciou kmeňového vedomia rátal ešte aj v 11. a 12. storočí (Kristó 1977:221). 7. Kedy a ako vznikli geografické názvy kmeňového pôvodu? Existujú dve hlavné línie názorov, ktoré dodnes sú určujúce. Podľa prvej teórie tieto obce a ich názvy vznikli vojenským účelom z pozostatkov kmeňov sem prisťahovaných, teda podľa politicko/vojenského charakteru kmeňov v polovici 10. storočia (Györffy 1997:221-234). Podľa druhej teórie tieto názvy vznikli podobným spôsobom, ako vznikli napr. názvy odvodené od osobného a rodového mena. Teda tieto názvy vznikli z etnického charakteru starouhorských kmeňov od konca 10. storočia (Kristó 1977:221). V súvislosti tou druhou teóriou vznikla aj tzv. teória kmeňových teritórií starouhorských kmeňov. Podľa tejto teórie jednotlivé kmene mali svoje vlastné územia v karpatsko-dunajskej kotline a neskoršie – hlavne od konca 10. storočia, kedy už pôvodný kmeňový systém bol rozpadnutý – vznikali tieto názvy obcí, rozličné od pôvodného kmeňového územia (Bárth 2009:205). V dnešnej dobe sa javí, že tieto názvy nevznikli rovnakým spôsobom. Práve na to poukázala Anita Rácz, ktorá naposledy analyzovala tento spor (Rácz 2006). Podľa nej tieto názvy mohli vzniknúť aj podľa vojensko-politického, aj podľa etnického charakteru kmeňov. To, že akým spôsobom vznikli tieto názvy podľa vojensko-politického charakteru kmeňov, ostáva ešte sporné. Pritom je to dôležitá otázka, keďže aj podľa Anity Rácz práve tie názvy tvoria najväčšiu skupinu medzi týmito druhmi obcí, ktoré aj Gyula Kristó označil slovom „prvotné“ (Kristó 1977:220).

Nové východiská... Ak chceme vytvoriť nový model kmeňovej sústavy v 10. storočí, tak najprv treba odôvodniť, prečo to chceme. 1. Maďarská archeológia uznala, že artefakty z 10. storočia nedokáže uspokojúco zhodnotiť (nenašli ani materiálne pozostatky prvej generácie starých

60


Otázky geografických názvov tzv. kmeňového druhu Uhrov v Karpatskej kotline (Bálint 2006:313)), teda výsledky archeológie treba používať veľmi opatrne. 2. Výsledky môjho výskumu v západnom Mongolsku ma upozornili na javy, ktoré ma nútili premyslieť kmeňovú sústavu starých Uhrov v 10. storočí. 3. U jednotlivých sporných otázkach východiská určitých teórií stoja na veľmi neistých základoch. Tento fakt v niektorých prípadoch uznali aj sami bádatelia (Kristó 1996:173). Ja v tejto časti chcem prejaviť svoj vlastný názor, a poznatky ďalej používať, ako nové východiská v dvoch sporných otázkach. K tretej spornej otázke (Charakter starouhorských kmeňov), k sporu teritoriálnosti kmeňov chcem predviesť ako paralel svoje výsledky výskumu v západnom Mongolsku v roku 2010. Chcem poukázať na fakt, že aj tunajšie kazašské etnické zoskupenia sú zorganizované vojensky a patria k tzv. civilizácii stepí. Tieto rodové zoskupenia (podľa etnosociologického hľadiska kmene) tiež nemajú svoje vlastné teritórium, ale žijú zmiešane s ostatnými etnickými zoskupeniami. Tieto zoskupenia sú tzv. segmentárne a nemajú ústrednú a spoločnú vedúcu osobu. Svoje vojensko-etnické vedomie udržiavajú pomocou symbolov (napr. zástava, ktorá je vyvesená len vo vojnovej situácii) a pravidelnými poradami, kde sa zúčastnia regionálni rodoví vedúci. Podľa mňa práve tento model kmeňovej sústavy mohli mať aj starouhorské kmene na začiatku 10. storočia, a po príchodu do Karpatskej kotliny nemuseli vzniknúť tzv. kmeňové územia. Domnievam sa, že o niečo podobnom píše aj Konstantín vo svojom texte: „Osem kmeňov Turkov neposlúcha svojim vládcom, ale sú dohodnutí o tom, že ak vypukne vojna, celou oddanosťou budú bojovať.“1 Ďalej k tomuto sporu chcem vyzdvihnúť fakt, že príchod do Karpatskej kotliny neprebiehalo naraz, ale v etapách. To tiež neprispelo k vytvoreniu tzv. kmeňových teritórií, ale práve naopak (Kristó 1996:189, 2007 50-51). Jednotlivé kmene mohli medzi sebou postupne „rozdeliť“ menšie podmanené územia, chcem ale ďalej zdôrazniť, že podľa slávnych turkutských nápisov turkutské rodovo-kmeňové zoskupenia podmanili rody, kmene, ľudí usadlých osád a nikdy nie územia alebo teritória (Vásáry 1983:194, 206, 211). Ďalšou spornou otázkou, ku ktorej chcem vyjadriť svoj vlastný názor, je otázka štvrtá (Vzťahy staromaďarských kmeňov s pôvodným obyvateľstvom). V tejto otázke ide predovšetkým o to, že odkedy mali starí Uhri stále zimné sídla? Gyula Kristó, podľa písomných prameňov (Ibn Rusta) sa domnieval, že do konca 10. storočia nemali stále zimné sídla (Kristó 1996:150-151). Ak však dôkladnejšie 1

Preklad z maďarčiny. Pôvodný text: „A türköknek ez a nyolc törzse nem engedelmeskedik a maga fejedelmeinek, de megegyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak”.

61


Iván Nagy analyzujeme tento text, vidíme, že skutočne nenájdeme odkaz na stále zimné sídla, ale ani na to nie, že neexistovali! Máme ale k dispozícii taký text, ktorý dokazuje veľmi skorú symbiózu staromaďarských nomádov a usadlého pôvodného obyvateľstva: „Sami přijali k sobě nemalé množství Uhrů a podla jejich zvyku ostříhali dohola hlavy svých lžikřestanů...“ (Havlík 1992:234). Tento text z roku 900 popisuje veľmi skoré spolunažívanie Moravanov a starých Uhrov. Výraz „prijali k sebe“ popisuje veľmi blízke vzťahy, a to predpokladá stálu symbiózu týchto etník. Etnológ Péter Veres popísal presne taký spôsob života nomádov aj inde na stepiach, presne aj tam, odkiaľ prichádzali starí Uhri do Karpatskej kotliny (samozrejme tam existovala symbióza starých Uhrov a usadlých obyvateľov s tureckým jazykom) (Veres 2009:132). Pod symbiózou treba chápať zaujímavé etnické prerozdelenie prác, kedy nomádi v zime používali nadbytok poľnohospodárskych produktov usadlého obyvateľstva (Botík 2007:64, Veres 2009:132). Naše nové východiská zosilňujú aj predtým už spomínané slávne turkutské nápisy, podľa ktorých turkutské rodovo-kmeňové zoskupenia svoju spoločnosť (bodun) budujú výbojmi, a dobývané etniká považovali za členov svojho bodunu (Vásáry 1983:202). Tento fakt nás upozornil na to, že nomádi na stepiach sa so svojimi neustálymi výbojmi snažili vybudovať bodun čím skôr, lebo ich hospodárenie bolo založené na tom. Nezabudnime totiž na to, že nomádi, a samozrejme aj starí Uhri boli zároveň pastieri i bojovníci!

Úsudky Naše nové východiská nás nútia k tomu, aby aj ostatné sporné otázky posudzovali z nového pohľadu. Naše nové tvrdenia sú: 1. Neexistovali tzv. kmeňové teritória starých Uhrov. 2. Symbióza nomádov a starousadlých obyvateľov vznikla veľmi skoro, hneď na prelome 9. a 10. storočia. V súvislosti s 5. otázkou (Aké skupiny tvorili vojenské výpravy?) moje stanovisko je, že aj keď nemali svoje vlastné teritória, boli jednotlivé kmene schopné vytvoriť svoje vojenské jednotky. Nájdeme k tomu paralel u Kazakov v Mongolsku, ktoré zmiešane s ostatnými vojensko/etnickými zoskupeniami sú schopné vytvoriť svoje vlastné vojenské jednotky. Ďalej, podľa skôr získanej skúsenosti na stepí starí Uhri svoje vojenské jednotky doplnili z ľudí starousadlých. Asi na to odkáže aj písomný prameň v súvislosti s bitkou pri Lechu: „niektorí z Uhrov bičom nútili ostatných k boji“ (Kristó 2007:63) . Na 6. otázku (Dokedy existovala kmeňová organizácia starých Uhrov?) sme už vlastne odpovedali. Najprogresívnejšia doba kmeňovej organizácie bola hneď po preniknutí do karpatsko-dunajskej oblasti, až do doby zdrvujúcich porážok. Po tej už vznikli nové vojensko-politické zoskupenia, ktoré už mali aj te-

62


Otázky geografických názvov tzv. kmeňového druhu ritoriálny charakter. Staré kmeňové vedomie nezaniklo úplne. Etnický charakter tejto kmeňovej sústavy naďalej fungoval, ale dostal sa do pozadia v etnohierarchii. Najdôležitejšie úsudky sú v súvislosti so 7. otázkou (Kedy a ako vznikli geografické názvy kmeňového pôvodu?). Na začiatku musím znovu vyzdvihnúť, že ignorujem výsledky archeológie (Bálint 2006:313-314), moje úsudky vychádzajú z výsledkov historiografie, lingvistiky a etnológie (metóda porovnávania). Prvé naše tvrdenie (že neexistovali tzv. kmeňové teritória starých Uhrov) vopred neguje teóriu, podľa ktorej tieto obce vznikli prisťahovaním zostatkov kmeňov, a názvy vznikali takým spôsobom, že boli odlišné od pôvodného kmeňového územia. Druhé naše tvrdenie (že symbióza vznikla veľmi skoro) nás upozorní: tieto názvy mohli vzniknúť aj takým spôsobom, že segmentárne kmeňové skupiny obsadili už existujúce osady, a jednotlivé osady boli označené podľa jednotlivých segmentárnych skupín. Jednotlivé segmenetárne skupiny sa snažili vytvoriť symbiózu čím skôr a pôvodných obyvateľov využívali z vojenských alebo hospodárskych dôvodov. To znamená, že nútili ich na vojenské služby, alebo používali ich nadbytok poľnohospodárskych produktov (ako daň). Obyvateľov osád považovali za súčasť svojho vlastného kmeňového zoskupenia. V skutočnosti je to realizácia turkutskej spoločnosti, slávneho bodunu (Vásáry 1983:206). Výborným príkladom je obecný názov Nyékvárkony (Nekvarkoň), v bezprostrednej blízkosti Dunajskej Stredy. Je všeobecne prijaté, že názov Várkony odkazuje na pôvodné avarské obyvateľstvo (Kristó-Makk-Szegfü 1973:23), a časť obce Nyék zrástol s pôvodnou časťou. Na konci svojej práce musím vyzdvihnúť, že tento model dáva odpoveď na vznik názvov podľa vojenského charakteru kmeňov. Tie tvoria najväčšiu skupinu medzi spomínanými názvami, a práve tie označil Gyula Kristó slovom „pôvodné“. Nič nevylučuje to, že takéto názvy vznikli aj neskoršie, a aj inakším spôsobom. Zdôrazňujem, že tieto názvy už museli vzniknúť podľa etnického charakteru kmeňov.

Zhodnotenie Moja práca je inšpirovaná názvami kmeňových usadlostí /Nyékvárkony, Csallókozkürt, Keszi dűlő/ pri Dunajskej Strede. V tomto článku som sa usiloval poukázať na model kmeňového usporiadaniu z 10. storočia. Tento model nepatrí k obvyklým prijatým teóriám. Domnievam sa však, že tento model je minimálne tak racionálny ako všeobecne zaužívané, keďže ho podporujú aj existujúce paralely s kmeňovými spoločenstvami v západnom Mongolsku.

63


Iván Nagy

Literatúra: Bálint Csanád (2006), Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai). In: Századok. 140. évfolyam 2. szám. Baski Imre (2009), Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? In: Szerk.: Molnár Ádám: Csodaszarvas III. Molnár Kiadó. 191-210. Bárth János (2009), Településformák. In: Szerk.: Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz 1.2. Táj, nép, történelem. Akadémia Kiadó. Budapest. 202-212. Benkő Lóránd (2002), Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély korai Árpád-kori történetéről. Budapest. Benkő Lóránd (2003), A székely néprésznév ómagyar történetéhez. In: Benkő Lóránd: Beszélnek a múlt nevei. Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről. Budapest. 85–94. Benkő Mihály (2009), Magyar-kipcsakok. Timp Kiadó. Budapest. Benkő Mihály – Khinayat, Babakumar (2004), Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben. Eleink III/2. 5–20. Berta Árpád (1997), Eltérő nézetek a magyar törzsnevek eredetéről. In: Szerk.: Kovács László-Veszprémy László: Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó Budapest. 211–21. Botík, Jan (2007), Etnická história Slovenska. Bratislava. Csáji László Koppány (2007), A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó. Budapest. Fodor István (1980), Verecke híres útján… In: Szerk.: Heckenast Gusztáv: Magyar história. Gondolat Kiadó. Budapest. Havlík, Lubomír E. (1992), Kronika o Velké Moravě. Nakladtelství JOTA. Brno. Heckenast Gusztáv (1970), Fejedelmi (királyi) szolgálónépek a korai Árpád-korban. Budapest. Katona Imre (1977), Őstörténetünk kérdései a szociálantropológia megvilágításában. In: Szerk.: Bartha Antal-Czeglédi Károly-Róna-Tas András: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest. 189-210. Györffy György (1997), A magyar törzsnevek és törzsi helynevek. In: Szerk.: Kovács László-Veszprémy László: Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó Budapest. 221–34. Kiss Lajos (1997), Korai magyar helységnévtípusok. In: Szerk. Kovács LászlóVeszprémy László: Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó Budapest. 177186. Klima László (1993), Hadakozó nemes elődeinkről. Hadszervezet és társadalmi szervezet kapcsolatai a vezérek korában. In: A népvándorláskor fiatal kutatóinak VI. összejövetele. A visegrádi Mátyás Király Múzeum füzetei. Visegrád. 152-155.

64


Otázky geografických názvov tzv. kmeňového druhu Kristó Gyula (1980), Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Magvető Kiadó. Budapest. Kristó Gyula (1977), Törzsek és törzsi helynevek. In: Szerk.: Bartha Antal-Czeglédi Károly-Róna-Tas András: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest. 211-223. Kristó Gyula (1996), Magyar honfoglalás Honfoglaló magyarok. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. Kristó Gyula (2007), Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó. Budapest. Kristó Gyula-Makk Ferenc-Szegfü Gyula (1973, 1974), Adatok „korai” helyneveink ismeretéhez I–II. Acta Historica Szegediensis. Tomus XLIV., XLVIII., Szeged. Kuskumbajev, Ajbolat (2011), Magyarok keleten és nyugaton. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó. Budapest. Mesterházy Károly (1980), Nemzetségi szervezet és az osztályviszonyok kialakulása a honfoglaló magyarságnál. Akadémiai Kiadó. Budapest. Paládi-Kovács Attila (2009), Nemzetség és törzs-szabadok és szolgák. In: Szerk.:Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz 1.2. Táj, nép, történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest. 43-49. Rácz Anita (2006), Törzsi eredetű helyneveink nyelvi kérdései. In: Szerk. Hoffmann István-Tóth Valéria: Helynévtörténeti tanulmányok 2. Debrecen. 9-30. Szűcs Jenő (1997), A magyar nemzeti tudat kialakulása. Balassa Kiadó-Jate-Osiris. Budapest. Vásáry István (1983), Nép és ország a türköknél. Akadémiai Kiadó, Budapest. Veres Péter (1997), A honfoglaló magyarok életmódjának vitatott kérdései. In: Györffy György-Kovács László- Paládi-Kovács Attila (szerk.): Honfoglalás és néprajz. Budapest. Balassi Kiadó. 109-134. Veres Péter (2009), Mérföldkövek a magyar őstörténetben. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó. Budapest.

65


Mgr. Nagy Iván

Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései Bevezető A Dunaszerdahely környéki ún. törzsi eredetű helyneveknek – a helytörténet kutatása szempontjából – igen nagy jelentőségük van. A velük kapcsolatos vitatott kérdések megválaszolása tisztázna néhány kérdést magának a városnak a történetével kapcsolatban is. Itt elsősorban arra a kérdésre kell gondolnunk, hogy mikor és mi módon jöttek létre ezek a helynevek. Berta Árpád törzsneveink kapcsán így fogalmazott: „a magyar törzsnevekre vonatkozó kutatások és mindenekelőtt a törzsnevek történeti értékelése területén is új módszertani meggondolások kimunkálása szükségeltetik. Ez csakis történészek és nyelvészek közös munkája lehet.” (Berta 1997:212). Rácz Anita nyelvész, aki az egész kérdéskört legutoljára összefoglalta, honfoglaló törzseink szerepét homályosnak látja, és ezt írja: „A kérdés komplexitását, interdiszciplináris jellegét persze mind a nyelvészek, mind a történészek felismerték, s a legtöbbször egymás kutatási eredményeinek felhasználásával igyekeztek a probléma megoldásában előre haladni.” (Rácz 2006: 9). Magam az etnológia módszerével vizsgálom a kérdést, amely szélesebben értelmezi az interdiszciplinaritást, mint az előbb említett két kutató. A történészek és nyelvészek eredményei mellett – ha lehet – be kell vonnunk a kutatásba a néprajz, a régészet, a genetika, stb. eredményeit is, mégpedig az ún. összehasonlító kutatás módszerével, amely az etnológia egyik alappillére. Hogy a nyelvészek is használnak összehasonlító módszert, Benkő Lóránd szövegéből válik egyértelművé: „A X. század közepi konsztantinoszi említésen, valamint a Kárpát-medence helynévanyagában való nagy számú (kb. 300 helységnévben) megjelenésen kívül a magyar törzsnevekről semmi egzaktan, filologikusan is megfogható dolgot nem tudunk: lényegében minden egyéb ismeretünk csak következtetés egyrészt a nomád törzsszervezetekkel való egybevetés, másrészt a nevek etimonjai alapján.” (Benkő 2003:81). Tény az is, hogy Rácz Anita ezt a, „nyelvészek számára nem kézzelfogható anyag” vizsgálatát spekulációnak minősíti, bár azt is elismeri, ezen adatok pusztán nyelvi szempontú vizsgálata nem adhat valódi válaszokat a vitatott kérdésekre (Rácz 2006:10). Éppen ezért a Berta Árpád szellemében történő valóban új módszerek kimunkálása csakis az interdiszciplinaritás kibővítésével történhet, mégpedig

67


Nagy Iván úgy, hogy az összehasonlító kutatást következetesen végigvisszük, az etnológia aprólékosan kimunkált módszertana szerint. Munkámban megpróbálom – éppen az előbb említett összehasonlító módszert is felhasználva – a törzsi helynevek kialakulásának egy új modelljét felvázolni.

A kutatás fő irányzatai Mielőtt számba vennénk a legvitatottabb kérdéseket, érdemes megismerni az egyes diszciplínák kutatásának fő irányát és módszereit. A nyelvészek módszerei a kutatások megindulásakor elsősorban nyelvtörténeti jellegűek voltak. Az etimológiai irányultságú kutatás a legutóbbi időkig jelen van e diszciplínában. Például Berta Árpád is a török nyelvből próbálta megfejteni a törzsi neveket (Berta 1997). Egy másik irányzat különböző népek és nyelvek írott emlékeit kutatja, és ebből próbál meg következtetéseket levonni – a kora középkor politikai-etnikai (pl. törzsi) egységeit illetőleg. Erre a valójában összehasonlító módszerre a legjobb példa Vásáry István, aki a türk birodalmak működését elemezte a híres türk feliratok és szövegek alapján (Vásáry 1983). Ez a filológiai és nyelvtörténeti megközelítés jellemzi Németh Gyula, Melich János, Pais Dezső, Kniezsa István, Ligeti Lajos, Róna-Tas András, és más nyelvészek munkáját is. Más kutatók is (pl. Benkő Lóránd, Rácz Anita) olyan irányban kutattak, amely független a lexéma végső eredetétől (Rácz 2006:10). Benkő Lóránd fel is hívta a figyelmet, hogy a törzsnevek etimonjának megfejtése nem nyújt megfelelő lehetőséget viselőik származásának, nyelvének, etnikumának kiderítésére (Benkő 2002:13–6, 2003:257). Rácz Anita ehhez még azt teszi hozzá, hogy „egzakt és filológiailag is megalapozott állításokat csak akkor tudunk tenni…, ha a számunkra, nyelvészek számára kézzelfogható, adott anyaghoz nyúlunk.” Következésképpen a törzsi helynév anyagot pusztán nyelvi szempontból kívánják elemezni. Például Rácz kutatási témája az, hogy „a törzsnevek miként tagozódtak be a magyar hely- és személynévrendszerbe”. Egyes nyelvészek – pl. Klima László – nem maradnak meg a nyelvészet eszközeinél, módszerük összetettebb a szokottnál (Klima 1993). Ez a módszer nem annyira a nyelvészet, hanem inkább az etnológia módszere felé közelít. Ugyancsak a nyelvészet hatáskörébe tartozik a településnevek tipológiájának megalkotása és ezek vizsgálata. Valójában ez az irányzat különítette el az ún. törzsi eredetű településneveket (Kiss 1997). A történettudomány módszere – tudományágukra jellemzően – írott források kutatása. Azonban a magyar törzsekről olyan keveset tudunk, hogy eredendően a történészek is az etimológia felől közelítették meg a kérdést.

68


Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései A honfoglaló magyarok politikai-hadi egységeivel számtalan történész foglalkozott. A teljesség igénye nélkül megemlítem például Komáromi András, Karácsonyi János, Tagányi Károly, Timon Ákos, Hóman Bálint és Molnár Erik nevét. A kérdéssel foglalkozó későbbi történészeink – Kristó Gyula, Györffy György, Makkai László – már a történettudományban jóval elterjedtebb, korszerűbb módszereket alkalmaztak. Kristó Gyula és szegedi csapata összegyűjtötte a 12-13. századi okleveleinkben előforduló törzsi (és nemzetségi) eredetű helyneveket, majd ezen utalásokból próbált meg visszakövetkeztetni e települések létrejöttének idejére és módjára (Kristó-Makk-Szegfü 1973-1974). Kristó későbbi munkáiban is többször visszatért a törzsi eredetű települések létrejöttének kérdésére, mégpedig szintén a 12-13. századi írott források felhasználásával (Kristó 1977). Kortársai azonban – elsősorban Györffy és Makkay - módszerét kemény kritikával illették, és szerintük „szorgos gyűjtésük gazdag, de kétes eredményt hozott”. Egyrészt a gazdag névanyagot „kellő kritika nélkül gyűjtötték egybe”, másrészt a helynevek létrejöttével kapcsolatos módszerük a „kivételekre épülő szabályra” épült (Györffy 1997:233). Kristó a millecentenárium évében újraelemezte a honfoglalással kapcsolatos összes írott forrást és e munkájában kiállt korábbi nézetei mellett (Kristó 1996). Hozzászólt a régészet által felvetett „köznépi” temetők kérdéséhez is, és úgy vélte, a régészet rossz úton jár a 10. századi régészeti anyag értékelésében (Kristó 1996:161). Györffy szintén érdeklődést mutatott a többi tudományos diszciplína (a régészet, a nyelvészet, a néprajz, a paleoklimatika, stb.) eredményei iránt. Györffy szervezésében és szerkesztésében jöttek létre olyan konferenciák és kötetek, amelyek a Honfoglalás és régészet, Honfoglalás és néprajz, valamint Honfoglalás és nyelvészet címet viselik. Rendkívül sajátos és előremutató volt Szűcs Jenő munkássága, aki a magyar törzseket a különböző („barbár” és modern) etnikai és nemzeti identitástudatok szemszögéből vizsgálta (Szűcs 1997). Ugyancsak sajátos Benkő Mihály kutatásának módszere, aki a sztyeppei madjar etnikai csoport eredetének kutatása során fellelt számtalan, témánkat érintő, a sztyeppei népek szóbeli hagyományait és néprajzi jellegű információt közöl (Benkő 2009, Benkő-Khinayat 2004). A régészet az egyes kultúrák tárgyi hagyatékát vizsgálja, következésképpen a törzsek kérdéséhez talán kevésbé szólhatnának hozzá. Ennek ellenére a régészet rendkívüli érdeklődést mutat a téma iránt.1 Például Bodrogi Tibor és Vér1

A „régészeti kultúra=etnikum” koncepciónak rendkívül nagy nemzetközi múltja is van. A „prenáci” Gustav Kossina és a neomarxista Vere Gordon Childe óta, és kivált a KözépKelet-Európában a sztálinista és a marxista prehistorizmusból fakadóan – az írott források hiányát pótolandó – a régészet kisajátította magának a történetírás jogát (Bálint 2006:311).

69


Nagy Iván tes László (aki felhívta a figyelmet az etnológiai összehasonlító anyag buktatóira) mellett leginkább László Gyulára kell gondolnunk, aki – sok más mellett - a törzsek általa feltételezett 11. századi meglétéről is kifejtette véleményét (László1970:53). László mellett Mesterházy Károlyt kell kiemelnünk, aki a régészeti hagyaték alapján próbálta meg elkülöníteni a feltételezett törzsi területeket (Mesterházy 1980). Ugyancsak ő jutott arra a következtetésre, hogy a törzsi településeken leginkább az ún. „köznép” temetőit találjuk (Mesterházy 1980:56). A régészet a törzseken kívül a magyar etnikum kialakulásáról is megpróbált véleményt kialakítani (Fodor 1994:49). Azonban Bálint Csanád szerint mára kialakult az a nézet, hogy a régészet etnikai-politikai kérdések megválaszolására alkalmatlan (Bálint 2006:311). Sőt, Bálint témánkkal kapcsolatosan meg is jegyzi, hogy: „… nemcsak politikai, hanem másféle alapon szerveződött közösségek nyomait sem sikerült… elkülöníteni a 10. századi Magyarország régészeti anyagán belül: nemhogy a 7 törzs hagyatéka s azok különbségei nem mutathatók ki, de még a csatlakozott kabarok 3 törzséé sem válik el a többi honfoglalóétól.” (Bálint 2006:314). Bálint Az ethnosz a kora középkorban című munkájában odáig ment, hogy a többi diszciplínát sem tartja megfelelőnek a kora középkor etnikai és politikai viszonyainak tisztázására (Bálint 2006). A néprajz az általa kidolgozott komplex etnogenetikai módszer segítségével és az etnikum elméletének felhasználásával dolgozik. Más népek etnikai kialakulásából, összetételéből és működéséből kíván tanulságokat levonni és ezek alapján rekonstruálni az ősmagyarság etnikai (törzsi-nemzetségi) öszszetételét és működését (Veres 1997:109). Mindemellett a néprajzi, nyelvi és régészeti adatokat, írott forrásokat próbálja meg egymás viszonylatában is helyesen értelmezni. Alapvetően interdiszciplináris jellege miatt munkája szintetizáló jellegű. Ide tartozik a szociálantropológiai irányzat is, ami a hetvenes évektől van jelen a néprajzi kutatásban (Katona 1977). „Szocio-antropológusként” határozza meg magát Csáji László Koppány is, aki a terepen kutatja a lovasnomádok hagyatékát (Csáji 2007). Az etnológia szempontjai szerinti összehasonlító kutatások másfelé vihetik a további vizsgálódások irányát és az eddigi beidegződéseket kimozdíthatják a holtpontról (máshová helyezhetők a figyelem súlypontjai).2 Az összehasonlító néprajz – témánkkal kapcsolatosan – napjainkban a mai sztyeppei törzsek, mint párhuzamok, bemutatásával képes inspirálni a kutatást. A sztyeppei etnohierarchia mibenlétével és eredetével elsősorban orosz 2

Ez már jól látszik olyan vitatott kérdésekkel kapcsolatban, mint a honfoglalók földművelése/nomadizálása vagy a magyar etnikum létrejöttének térbeli behatárolása. E kérdések megnyugtató tisztázása éppen a néprajz interdiszciplináris összehasonlító módszerének volt köszönhető.

70


Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései és kazak kutatók foglalkoznak (Baski 2009, Kuskumbajev 2011), de Vámbéry óta a magyar nyelvészetnek is van hasonló irányzata (Vámbéry Ármin, Mándoky Kongur István, Dobrovits Mihály, Baski Imre, Róna-Tas András, stb.). Ugyanakkor nagy hiányossága ennek a diszciplínának, hogy a mai napig nem választotta külön az összehasonlító néprajz és az etnológia, mint különálló tudomány kérdéseit. Hiányoznak azok a tudományos szakmunkák, amelyek a magyar őstörténet – és ezen belül a honfoglaló magyarság politikai-társadalmi-etnikai összetételének – elméleti kérdéseivel foglalkoznak.

Vitatott kérdések A téma rendkívül szerteágazó és összetett, mert összefügg a honfoglaló törzsek eredetével, jellegével, életmódjával stb. Ráadásul a magyar törzsekről csak alig néhány írásos forrással rendelkezünk. Nem csoda tehát a témával összefüggő vitatott kérdések magas száma. A következőkben azokat a vitás kérdéseket sorolom fel, amelyek közvetlenül kapcsolatban lehetnek a törzsi helynevekkel és e helynevek kialakulásával. 1. A „törzs” fogalma A „törzs” fogalma valamikor a 19. század végére alakult ki, miután világossá vált, hogy a „nemzetségek”, mint alapvető etnikai egységek bizonyos szempontok szerint csoportba rendeződhetnek. Nagyon leegyszerűsítve a dolgot: a törzsek egymáshoz kulturálisan közelálló nemzetségekből szervezett politikai és katonai egységek (Paládi-Kovács 2009:46), amelyekben – éppen a kulturális kötődés és azonos életmód miatt - az idők során kialakult a feltételezett közös származás tudata is. Így a politikai kötőelemek összefonódtak az etnikai elemekkel. Más szóval egy korábbi katonai-politikai képződmény betagozódott az etnikai hierarchia valamelyik fokára. Általában az államot megelőző emberi közösségnek tartják. Számos kutató szerint mindez feltételez egyfajta „területiséget”, azonban mások ezt az állítást erősen vitatják. Kimutatták ugyanis, hogy az etnohierarchiát alkotó összetevők jelentősége változhat, és különböző időben és területen más-más etnikai összetevők kerülhetnek előtérbe. Például a sztyeppei kazak etnikumok a nemzetségi-törzsi kérdéseket jóval bizonytalanabban értelmezik, mint egyes kutatók. Erre a tényre Katona Imre már 1977-ben rámutatott szociálantropológiai tanulmányában (Katona 1977:208). Ma inkább azt mondhatnánk, hogy a törzsek jellemző tulajdonsága az állandó változékonyság. Ennek az állandó változékonyságnak a következménye az a tény is, hogy a törzsek szervezésileg és kulturálisan lehetnek központosítottak és szegmentárisak.

71


Nagy Iván Ha mindezt összefoglaljuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a törzsek kulturális egysége, etnikai és katonai-politikai jellege teljes mértékben elfogadott, míg területi jellege vitatott. 2. A magyar törzsek eredete Azt a nézetet, hogy egyes magyar törzsek, és azon belül leginkább a megyer törzs, természetes módon, évszázadok alatt létrejött kulturális-politikai képződmények, nem kevés kutató vallotta. A megyer törzs előzményének tekinthető mogyeri etnikai csoport nyelvi, kulturális és földrajzi különállása, az egyes koncepciók szerint – századokkal a honfoglalás előttre vezet (PaládiKovács 2009:46), de néhány történész és régész szerint akár i.e. 5. (Szűcs 1997: 111, Fodor 1980:127), sőt, Veres Péter etnológus szerint akár i.e. a 1210. századra is visszanyúlhat (Veres 1997:115). A mogyeri etnonim RónaTas András szerint már török környezetben a 6–7. században alakult át megyer formára (Berta 1977:215). A többi törzsről nem dönthető el, hogy korábbi képződmények, vagy a 6–7. századi oguz-törökök, vagy maga a megyer (mogyeri) törzs által létrehozott mesterséges – eredetileg akár török nyelvű - alakulatok. Az utóbbi nézetnek számtalan híve volt a kutatók között, pl. Kristó Gyula, Berta Árpád, Györffy György, stb. (Kristó 1996:36, Berta 1977, Györffy 1997:222). 3. A magyar törzsek jellege A honfoglalás kori magyar törzsek kulturális közössége ma már egyre kevésbé vitatott. Napjainkban egyre inkább elfogadottá válik, hogy a magyar törzsek az ún. sztyeppei civilizáció kultúrkörébe tartoztak (Csáji 2007:76-80). Korábban komoly vita alakult ki a honfoglaló magyarok földművelésének mértékéről, ám ez a kérdés lassan nyugvópontra jut azzal, hogy a 9. és 10. század fordulóján a magyar törzsek életmódjára nem a földművelés, hanem a nomadizálás volt jellemző (Kristó 1996:148-154, Veres 2009:132). A honfoglaló törzsek katonai jellege általánosan elfogadott tény a kutatók között (Rácz 2006:10). „A magyarság hetes beosztása tehát katonai szervezés eredménye, … olyan oguz-török gyakorlatot követ, melynek értelmében a hat egységet egy hetedik, a vezértörzs alá rendelték” (Györffy 1997: 222). Berta Árpád nyelvész szerint még a törzsek türk eredetű nevei is erre utalnának: Pl. Kér jelentése „utolsó” a Megyeré „fő hely” stb. (Berta 1977). A történészek közül Kristó Gyula felhívta a figyelmet, hogy Konstantinos Porphyrogennetos „De administrando imperio” című munkájában az eredeti szövegben geneaként említi a magyar törzseket (Kristó 1996:172). Az a tény, hogy a törzseknél is kialakult a feltételezett közös származás tudata, közis-

72


Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései mert. Az is feltételezhető, hogy a magyar törzsek nevei személynév-eredetűek (az első vezéreinek emlékeként), így valójában ténylegesen nemzetségekként is értelmezhetők (Györffy 1997:229). Következésképpen ma már nem lehet vita tárgya a honfoglaló magyar törzsek etnikai jellege sem. A leginkább vitatott kérdés a honfoglaló magyar törzsek területi jellege. Az a tény általánosan elfogadott, hogy a magyar törzsek a Kárpát-medencén kívül, a honfoglalást jóval megelőző időben jöttek létre, ahol valószínűleg rendelkezhettek területi jelleggel. Ám a nomád törzsekre jellemző módon szállásváltások sora zajlott le (történetesen az utolsót hívjuk honfoglalásnak), és azt semmi sem bizonyítja, hogy az új szállásterületen törzsenként települtek volna le. A Kárpát-medencei törzsi területek meglétét leginkább Kristó Gyula vallotta (Kristó 1996:173), míg a szakma többi része, beleértve Györffy Györgyöt és a régész Mesterházy Károlyt, ezt elvetette (Györffy 1997:230, Mesterházy 1980:58). Mára úgy tűnik, hogy Kristó nézete terjedt el, mintegy axiómaként (Bárth 2009:204). 4. A honfoglaló törzsek kapcsolata az őslakossággal A honfoglaló magyar törzsek és a letelepült őslakosság (avarok, onogurok, szlávok, morvák) kapcsolatainak módjáról jelentős nézetkülönbségeket fedezhetünk fel. Két nézet alakult ki. Az egyik nézet szerint a nomadizáló magyarok nem keveredtek az őslakossággal és a 10. század végéig nem jöttek létre állandó téli szállások. Ezt a nézetet leginkább Kristó Gyula vallotta, aki később erre építette a településekkel kapcsolatos koncepcióját (Kristó 1996:151). A másik nézet szerint legalább a 10. század közepétől alakulhattak ki állandó téli szállások. Ezt vallotta pl. Heckenast Gusztáv (Heckenast 1966), és e nézet mellett álltak ki a cseh-morva és a szlovák történészek és etnológusok is (Havlík 1992:234, Botík 2007:64). Szerintük a 10. század folyamán „helyőrségek” alakulhattak, amelyeket éppen a törzsi nevek jellemeznek (Botík 2007:26). Ráadásul elfogadták azt az elméletet, amely szerint ebben az időben a honfoglaló törzsek „szimbiózisba” kerültek az őslakossággal (oly módon, hogy a magyarok nomád állattartásuk során felhasználták a földműves életmódot folytató őslakosság terményeit), amit szerintük az ún. Bijelo Brdó-i régészeti anyag jellemez. A magyar régészet ezt a nézetet szakmailag elhibázottnak tekintette (Mesterházy 1980:89), viszont Kristó történészként kétségeit fejezte ki a magyar régészet állításaival kapcsolatosan (Kristó 1996:161, 2007:80). A sztyeppei civilizáció népeinek etnikai munkamegosztását a magyar etnológia is elismerte (Veres 1997:131).

73


Nagy Iván 5. Kik vettek részt a kalandozásokban? Általánosan elfogadott tény, hogy nomádok a katonai akciókban törzsenként vagy kisebb-nagyobb törzstöredékekként, esetleg alkalmi szövetségként vettek részt (Kristó 2006:63). Az is előfordulhatott, hogy a rabló hadjáratban a teljes törzsszövetség részt vett. Erre utalhat a 7 gyászmagyar, valamint Taksony részvétele az augsburgi ütközetben. Feltételezhető csatlakoztatott csoportok – leginkább az őslakosság - részvétele is a kalandozásokban. Ilyen irányú kutatással a magyar kutatók kevesebbet foglalkoznak, de látható egy markáns nézetkülönbség a morva és magyar elméletek között. Míg a magyar kutatók általában ritkábban emlegetik ezt a lehetőséget, addig a morva szakirodalomban határozottan írnak a morvák lehetséges részvételéről a kalandozásokban (Havlík 1992:262,269). Ugyanakkor találunk utalásokat erre Kristó Gyulánál és Klima Lászlónál is, noha az utóbbi, nem teljesen egyértelmű módon csak a „köznép” kifejezést használja (Kristó 1980:371-392, Klima 1993) 6. Meddig létezett a magyar törzsszervezet? Elfogadott, hogy a törzsekre, politikai-katonai jellegükből adódóan jellemző a változékonyság. Ugyanezt az átalakulásra való hajlamot erősíti esetenként egy-egy törzs mesterséges kialakítása is. Hirtelen eltűnésük, vagy átalakulásuk így egyáltalán nem meglepő (Szűcs 1997:199). Györffy György úgy vélte, hogy a törzsszervezet már közvetlenül a honfoglalás után megszűnt (Györffy 1997:231), míg Szűcs Jenő szerint a magyar törzsek felbomlása a 10. század közepétől indulhatott meg. Kristó úgy gondolta, hogy a 11-12. században a vándorló-kóborló csoportok törzsi identitás szerint telepedtek meg, tehát feltételezése szerint ebben az időben még létezett ez a tudat (Kristó 1977:221). 7. Törzsi eredetű településeink kialakulásának módja és ideje Ebben a kérdésben két markáns nézetet lehet egymástól elkülöníteni. Az egyik szerint a törzsi eredetű települések katonai jelleg, a másik szerint inkább etnikai jelleg mentén alakultak ki. Györffy György azt a nézetet képviselte – mindvégig –, hogy e települések valamilyen katonai célzattal jöttek létre. Úgy vélte, hogy e települések nagyon gyakran bokorszerű elhelyezkedése arra mutat, hogy e helynevek többségének létrejötte a katonai életmóddal és a militokráciával függ össze. Elmélete szerint – amely többször változott – az Árpádok erőszakos térnyerése folytán különböző törzstöredéket és törzsek maradványait telepítették volna le utak, csomópontok mentén (Györffy 1997:221-234).

74


Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései

Törzsi eredetű helynevek a szerdahelyi agglomerációban és környékén (Nagy Iván) Kristó nem fogadta el a „telepítések” elméletét. „…A törzsneves falvak nincsenek kapcsolatban az Árpádok erőszakos térnyerésével, és nem magyarázhatók katonai beavatkozás nyomán létrejött telepítés eredményeként, sőt egyáltalán azt is kétségbe kell vonnunk, hogy a magyar államszervezés kapcsán országos méretű és tudatos telepítések történtek.” Kristó írott források alapján úgy vélte, hogy a törzsi települések a 11. és 12. században nem utaltak katonai jellegre, éppen ellenkezőleg, az oklevelek békés pásztorkodó lakosságra mutattak. Úgy gondolta, hogy a törzsneves települések etnikai jelleg (tehát közös szármázás) mentén jöttek létre, hasonlóan, mint azok a települések, amelyeknek valamilyen személynévhez, vagy nemzetségnévhez köthető a nevük. Így feltételezése szerint ezek a települések a 11. század elejétől letelepülő vándorló-kóborló nomád törzstöredékek telepei lennének (Kristó 1977:221). A néprajzos Bárth János elfogadta Györffy nézetét a katonai telepítésekről és Kristó elméletét a törzsi területekről. Ezek alapján úgy vélte, hogy a törzsi helynevek a 11. századi katonai telepítések eredményei, melyeket a környe-

75


Nagy Iván zete nevezett el, mégpedig a feltételezett korábbi törzsi területtől eltérőként (Bárth 2009:205). Mai ismereteink szerint az ún. törzsi helynevek kialakulása nem egységes formában zajlott. Erre éppen Rácz Anita legújabb összefoglalója mutatott rá (Rácz 2006). Ezen adatok szerint e helynevek kialakulhattak hol még a törzsbe tartozás tudatának következményeként, hol személynévből, hol pedig köznévből. Ma már csak a legnagyobb csoportot kitevő, az ún. „eredeti, elsődleges”, olvasatunkban a törzsek katonai-politikai jellege mentén létrejött helynevek kérdése vitatott (Kristó 1977:220).

Új szempontok néhány vitatott kérdéshez Napjainkra a kérdéskör vizsgálata megmerevedett. Olyannyira, hogy az egyes kérdések megoldására született elméletek szinte axiómaként terjedtek el, és ezekről nem zajlik tovább tudományos vita. Vajon mire alapozhatjuk mégis azt a bátorságot, amely alapján ezeket a ma már általánosan elfogadott nézeteket újragondoljuk: 1. A régészet elismerte, hogy a rendelkezésére álló 10. századi régészeti adatokat egyelőre nem tudja megfelelően értékelni (pl. nem tudta kimutatni a honfoglalók első nemzedékét sem), ezért a régészet eredményeit rendkívül óvatosan és fenntartásokkal kell kezelnünk (Bálint 2006:313). 2. Saját összehasonlító kutatásaim a mongóliai kazakok között olyan jelenségekre hívták fel a figyelmemet, amelyek a honfoglalás kori magyar törzsi szervezet újragondolására ösztökéltek.3 3. Egyes nézeteknél és következtetéseknél maguk a szerzők is elismerték, hogy kiinduló pontjaik bizonytalan lábakon állnak (Kristó 1996:173). Ez feljogosít bennünket arra, hogy az általánosan ismert elmélet mellé egy – legalább ugyanakkora eséllyel rendelkező – koncepciót kreáljunk. Én ebben a részben két vitatott kérdéshez szólok hozzá és megpróbálok azokra új szempontok szerint válaszokat keresni. A 3. kérdésben (A magyar törzsek jellege) a honfoglaló törzsek feltételezett területi jellegét sok kutató vitatta. Magam ebben a vitában saját mongóliai kutatásom eredményeiből kívánok tanulságokat levonni és azokat új szempontként felhasználni. Az ottani kazak sivar aigar nevű ruw (nemzetségcsoport, értelmezésünkben törzs) a 19. század során került a Mongol-Altaj vidékére. Új hazájukban területileg nem különültek el a többi etnocsoporttól, hanem velük összekeveredve tart3

Mongóliai kutatásom összefoglalóját lásd e kiadvány 85-102. oldalain.

76


Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései ják fenn ezt az etnikai-politikai tudatot – szimbólumok (zászló) és rendszeresen (10 évente) megrendezett gyűlések segítségével. A zászlót csak háború esetén tűzik ki, míg háborúk híján a nemzetségfők gyűlésein az exogámia szabályainak betartását beszélik meg. Ezen a példán tökéletesen látható, hogy a korábbi katonai-etnikai tudat évszázadokig fenntartható úgy is, hogy területileg nem különülnek el. Véleményem szerint a honfoglaló magyar törzsek területi elkülönülésének elméletét így napjainkban már nagyon nehéz tartani. Maga Kristó Gyula is érezte ennek a teóriának a gyengeségét és a következőket írta: „Sajnos, a – bizonyos törzsenkénti – letelepülés mikéntjéről semmi biztos információnk nincs.” (Kristó 1996:173). Mivel Kristó Gyula elmélete semmivel sem bizonyítható, ezért – a matematikai logika szabálya szerint - annak ellenkezőjének (ti. hogy nem jöttek létre törzsi területek) legalább akkora esélye van, mint a vitatott teóriának. Ráadásul, amint az előbb bemutatott példa mutatja, mindezt az összehasonlító néprajzi kutatások eredményei is támogatják. Tanulságos és jó példa a sivar aigar nemzetségcsoport szervezésileg szegmentáris jellege is. A sivar aigaroknak nincs központi, egyszemélyes vezetőjük, hanem a legfontosabb irányító szervük a 10 évente összeülő törzsi gyűlés – egyébként helyi vezetők irányítják őket. Valami hasonlót tételezhetünk fel a honfoglaló magyarokról Konstantinosz császár következő szövege alapján: „A türköknek ez a nyolc törzse nem engedelmeskedik a maga fejedelmeinek, de megegyezésük van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzgalommal együtt harcolnak”. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a törzsszövetség nem egyszerre vette birtokába az egész Kárpát-medencét, hanem szakaszosan (Kristó 1996:189, 2007 50-51). Ez sem kedvezett a feltételezett, központosított törzsi területek kialakulásának, hanem inkább a szegmentarizálódásnak. Az egyes törzsek a folyamatosan elfoglalt, kisebb területrészeken „osztozhattak meg” inkább. Hangsúlyozom azonban, hogy a türk feliratok szerint a türk népek nem területeket, hanem népeket (törzseket, nemzetségeket, letelepült életmódot folytató falvak lakosságát) hódítottak meg, hogy így építsék tovább saját hatalmi szervezetüket, az elt (Vásáry 1983:194, 206, 211). A másik vitatott kérdés, amelyikhez hozzászólok a 4. számú (A honfoglaló törzsek kapcsolata az őslakossággal). Kristó Gyula nem tagadta a téli szállások meglétét, de az „állandó” téli szállások létét nem fogadta el. Úgy vélte, hogy Ibn Ruszta szövege („amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük ahhoz a folyóhoz húzódik, amelyikhez éppen közelebb van. Itt marad télire és halászik. A téli tartózkodás ott alkalmasabb számukra. …”) „csakis arra enged következtetni”, hogy nem állandóan egyazon helyre tértek vissza (Kristó 1996:150151). Véleményem szerint – hasonlóan, mint az előbbi kérdésben – Ibn Ruszta idézett szövege valóban nem tartalmaz utalást az állandó téli szállásra, de arra sem, hogy nem voltak állandó téli szállások.

77


Nagy Iván Ugyanakkor található más olyan írott forrás, ami egyértelműen a honfoglalók és az őslakosság korai szimbiózisát bizonyítják. Ez a forrás pedig így szól: „ők maguk pedig (ti. a morvák – a szerző megj.) számos magyart maguk közé fogadtak, és az ő szokásuk szerint borotválták le álszent fejeiket”4, mindez a 900-as évhez kötve (Havlík 1992:234). Véleményem szerint a „maguk közé fogadtak” mondatrész egyértelműen a tartós kapcsolatot mutatja az őslakossággal, ami az állandó téli szállást feltételezi. Mindehhez még azt teszem hozzá, hogy a sztyeppei civilizáció sajátossága volt ez a fajta életmód, amit egyesek szimbiózisnak, mások etnikai munkamegosztásnak neveznek (Botík 2007:64, Veres 2009:132). Mindkét meghatározáson azt kell értenünk, hogy a nomád lakosság télre a letelepült lakosság falvaiba húzódott, mert saját állatállományuknak (elsősorban szarvasmarháinak) szüksége volt téli takarmányra – amit a letelepültek biztosítottak számukra adóként. A korai együttélés mellett szólnak a Vásáry István által elemzett türk feliratok szövegei is, amelyek szerint a türk népek a saját társadalmukat, a bodunt háborúkkal szerzik, így építik ki a hatalmi struktúrájukat, az elt. A meghódított népeket a türk társadalom a bodun tagjainak tekintette (Vásáry 1983:202). E párhuzam arra hívja fel a figyelmet, hogy a sztyeppei nomádok katonai agresszivitása – és velük együtt minden bizonnyal a magyaroké is – éppen a szoros szimbiózis gyors kiépítését célozta, mert gazdálkodásuk erre épült. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy a nomádok egyszerre voltak harcosok és állattartók!

Következtetések A tanulmány végén nem kerülhetjük el azt a kérdést, hogy mi következik új kiindulópontjainkból. Két új állításunk tehát az, hogy: 1. Nem jöttek létre elkülönült, központosított törzsi területek, hanem a törzsek területileg és vezetésileg szegmentárissá váltak. 2. A magyar törzsek a Kárpát-medence katonai megszállása óta, majd a szállásterület áthelyezése után szoros kapcsolatot alakítottak ki az őslakossággal, így korán létrejöhettek állandó téli szállások. A 3. és a 4. kérdésre adott válaszaink alapján további következtetésekre nyílik lehetőség a többi vitatott kérdéssel kapcsolatban is. Az 5. vitaponttal kapcsolatosan (Kik vettek részt a kalandozásokban?) az álláspontom az, hogy ha az egyes törzsek területileg nem is különültek el egymástól, katonailag képesek voltak különálló törzsi csapataikat kiállítani. Akár úgy is, hogy csak regionális vezetők szervezésében kisebb katonai ak4

A magyar szöveg az eredeti latin szöveg cseh fordítása alapján: „Sami přijali k sobě nemalé množství Uhrů a podla jejich zvyku ostříhali dohola hlavy svých lžikřestanů...”. Patice bavorského episkopátu r. 900. (Havlík 1992:234)

78


Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései ciókba kezdtek, vagy akár úgy is, hogy a teljes törzsszövetség részt vett valamilyen vállalkozásban. Ilyen katonai szervezettségre tökéletes párhuzamot találunk a Mongol-Altaj kazakjai között, akiknek nemzetségcsoportjai egymással területileg összekeveredve tartják fenn katonai egységeiket. Visszatérve a honfoglaló magyar törzsekre – az őslakossággal kialakított szoros együttélésükre való tekintettel, valamint a korábbi, a sztyeppei nomád birodalmakban szerzett tapasztalataik alapján – nem zárható ki az sem, hogy a csapatokat az őslakosság emberállományából töltötték fel. Erre utalhat az augsburgi ütközettel kapcsolatos forrás is, amely szerint „a magyarok közül egyesek a többieket korbácsokkal fenyegetve ösztökélték a harc megvívására” (Kristó 2007:63). A 6. vitatott kérdésre (Meddig létezett a magyar törzsszervezet?) valójában már megadtuk a választ. A törzsszervezet katonai-politikai jellegének virágkora a közvetlenül a honfoglalást követő időszakra tehető, az egészen a 910-es évek második felétől bekövetkező válságig (Kristó 2007:83). Ezt követően addig számolhattunk a katonai-politikai jelleggel, amíg a kalandozások viszonylag sikeresek voltak, azonban a jelentős veszteségek hatására ez a jelleg megszűnt. Az egyes régiókban új politikai-katonai csoportosulások alakultak ki, amelyeknek már újra területi jellegük is volt. A régi törzsi tudat etnikai jellege az etnohierarchián háttérbe szorult, ugyanakkor sokáig – akár a 11. és 12. századig is – fennmaradhatott! A legfontosabb következtetések a 7. kérdéskört érintik (Törzsi eredetű településeink kialakulásának módja és ideje). Miután a régészet adatait egyelőre nem vehetjük figyelembe (Bálint 2006:313-314), következtetéseink (új kiindulópontjainkból következően) csak az írott forrásokra és az összehasonlító kutatásokra támaszkodhatnak. Első szempontunk (hogy nem jöttek létre törzsi területek) eleve kizárják azt a módot, hogy a korábbi törzsi területtől eltérő, telepített katonai elemről lenne szó. Második állításunk az őslakosság és a megszálló magyar katonai elem nagyon korai szimbiózisáról pedig arra hívják fel a figyelmet: a törzsi helynevek létrejöhettek úgy is, hogy a szegmentárissá váló törzsek egy korábban is meglevő településrendszert foglaltak el. Tehát egy-egy szegmentáris csoport egy-egy települést szállhatott meg, vagy biztosíthatott katonailag. Ebben az esetben nem új települések jöttek létre, hanem meglevő településeket használtak fel katonai vagy gazdálkodási okok miatt. Valójában e téli szállások nyerték el egy-egy szegmentáris csoport nevét. A törzsek általunk feltételezett szegmentáris jellegéből könnyen következhet a törzsnevek viszonylagos szétszórtsága is! A Dunaszerdahelyhez nagyon közeli Nyékvárkony, régebbi néven Várkonynyék neve is arra utalhat, hogy a közvetlenül Várkony település mellett létrejött Nyék egy korábban meglevő település mellett, szinte vele összenőve jött létre. A Várkony helynév ugyanis elfogadottan a korábbi avar lakosságra utal (Kristó-Makk-Szegfü 1973:23).

79


Nagy Iván

Törzsi eredetű helynevek a Kárpát-medencében (Nagy Iván) A korai nomádállam adóztatási formájáról semmit sem tudunk. A magyar katonai megszállás valódi formáját sem ismerjük, csak azt tudjuk, hogy több szakaszban zajlott, és 900-ban már lezártnak tekinthető (Kristó 1996:140). Új szempontjaink szerint az az időintervallum, amelyben e településnevek egy része létrejöhetett, akár a 10. század első felére, sőt, legelejére is kiterjeszthető. Ne feledjük! Ez az időszak éppen egybeesik a honfoglalás kori törzsszervezet virágkorával. Később a törzsszervezet fokozatosan elvesztette katonai/politikai jelentőségét, és a megrendítő vereségek hatására a 10. század közepére teljesen széteshetett. Következésképpen az „eredeti”, olvasatukban katonai- politikai jelleg mentén létrejött helynevek csak addig jöhettek létre, amíg a törzsek katonai jellege megvolt – vagyis legkésőbb a 10. század közepéig. A törzsi helynevek egy részének nagyon korai létrejöttére utal az az oklevél is, ahol szent István már 1002-ben elajándékozott két Kér és egy Keszi nevű települést (Kristó 1977:213). Következésképpen e törzsi helyneveknek nagyon korán kellett kialakulnia, mert a 11. század elején már semmi

80


Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései más nem utalt a földműves lakosság és a szegmentáris csoportok kapcsolatára. Nevük mégis megmaradt – annak ellenére, hogy erre az időre a településeknek már csak valamilyen beszolgáltató (földműves/pásztorkodó) lakossága volt. Az „eredeti” törzsi helynevek létrejötte tehát nagyon korai időkre mutathat. Feltételezhető, hogy a szegmentáris törzsi csoportok - a még sikeres katonai vállalkozások idején - a szimbiózis folyamán állandó téli szállásként használták a meglevő földműves telepeket, amelyeknek lakosságát adóztattak és akár katonai szolgálatra is kényszerítették. Amelyik szegmentáris törzsi csoport szimbiózist alakított ki az adott településsel (téli szállásnak használta, lakosait adóztatta, esetenként katonai szolgálatra kényszerítette), annak a nevét kapta meg. A meghódított, letelepült életmódot folytató nemzetségeket a saját társadalmuk részének tekintették. Valójában ez a társadalmi struktúra a türk típusú nomádállam társadalmának (bodun) a megvalósítása (Vásáry 1983:206).5 Modellünk szerint valószínűleg jóval több „eredeti” törzsi helynév jöhetett létre, mint amit ma ismerünk, ám soknak nyom nélkül eltűnhetett a neve még a 10-11. század folyamán (Mesterházy 1980:53). Egyesek akár vissza is vehették korábbi nevüket, míg másoknak valamilyen domináns személy, vagy nemzetség lett a későbbi névadója. Mivel ezt a témát itt nincs módomban teljes egészében kifejteni, annyit jegyzek csak meg, hogy az ún. puszta személynevet viselő helynevek egy részének kialakulása is kapcsolatban lehet tehát az általam feltételezett modellel. A félreértések elkerülése végett ismételten hangsúlyozom, hogy munkámban elsősorban a Kristó Gyula által „eredeti, elsődleges”, saját értelmezésemben katonai-politikai jellegű törzsi helynevek lehetséges kialakulásáról beszéltem. Valószínűleg számos törzsi helynév jött létre jóval később is és más módon is, feltételezhetően a Kristó Gyula által kidolgozott modell szerint is. Erre mutatott rá Rácz Anita is 2006-os tanulmányában (Rácz 2006). Ám ezek a helynevek már nem a törzsek katonai-politikai jellegének, hanem a törzsek etnikai jellegének következményeként jöttek létre! Végezetül szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a Dunaszerdahely környéki törzsi helynevek bokorszerű elhelyezkedése, valamint Nyékvárkony sajátos összetétele valószínűsíti a katonai-politikai jellegű eredetet.6 Ebből következően létrejöttük időpontja – az általunk felvázolt modell szerint – a 10. század legelejére, vagy akár a 9. század végére is tehető.

5

Sőt, ugyanennek a társadalmi srtuktúrának a – szinte törvényszerű – következménye a nomádok életmódbeli asszimilációja is, ami a magyarok esetében a 10. század közepén, a hadjáratok válságba jutásával vette kezdetét (Vásáry 1983:206). 6 A két Udvarnok között található Keszi-dűlő esetében felmerülhet a személynév eredet is, így a kérdés tovább vizsgálandó.

81


Nagy Iván

Összegzés Munkámat a Dunaszerdahely környéki (Nyékvárkony, Csallóközkürt, Keszi-dűlő) törzsi helynevek, valamint a mongóliai kazakok közt végzett kutatásaim eredményei inspirálták. Ezek az eredmények irányították rá a figyelmemet a honfoglalás kori törzsszervezet kutatásának kérdéseire, valamint arra a tényre, hogy az ezen kérdésekre adott, napjainkban leginkább elfogadott válaszok kiindulópontjai nagyon gyenge lábakon állnak. Cikkemben megpróbáltam a 10. századi törzsszervezet egy olyan modelljét felvázolni, amelyik ma nem tartozik az általánosan elfogadott elméletek közé, ám ennek a modellnek legalább akkora esélye van, mint az általánosan elterjedt modellnek, ráadásul még párhuzamokat is találhatunk hozzá a mai kazak törzsszervezetben! A modell kialakításának időszerűsége abból a tényből következik, hogy a régészet elismerte: a rendelkezésére álló 10. századi régészeti adatokat egyelőre nem tudja megfelelően értékelni. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy az elméletnek van előzménye, hiszen a modell egy részét már Klima László is felvetette (Klima 1993). Munkámban ugyancsak új a honfoglalás kori törzsszervezet több szempontú elemzése (katonai-politikai jelleg, etnikai jelleg, területi jelleg, stb.), amelyre úgyszintén a kazak kutatásaim eredményei ösztönöztek. Ugyanakkor elismeréssel tekintek mindazokra, akik a korábbi modelleket megalkották (Györffy György, Kristó Gyula, Bárth János, stb.). Az ő munkájuk nélkül ez a modell sem jött volna létre.

Irodalom Bálint Csanád (2006), Az ethnosz a kora középkorban. (A kutatás lehetőségei és korlátai). In: Századok. 140. évfolyam 2. szám. Baski Imre (2009), Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? In: Szerk.: Molnár Ádám: Csodaszarvas III. Molnár Kiadó. 191-210. Bárth János (2009), Településformák. In: Szerk.: Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz 1.2. Táj, nép, történelem. Akadémia Kiadó. Budapest. 202-212. Benkő Lóránd (2002), Az ómagyar nyelv tanúságtétele. Perújítás Dél-Erdély korai Árpád-kori történetéről. Budapest. Benkő Lóránd (2003), A székely néprésznév ómagyar történetéhez. In: Benkő Lóránd: Beszélnek a múlt nevei. Tanulmányok az Árpád-kori tulajdonnevekről. Budapest. 85–94. Benkő Mihály (2009), Magyar-kipcsakok. Timp Kiadó. Budapest. Benkő Mihály – Khinayat, Babakumar (2004), Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben. Eleink III/2. 5–20.

82


Törzsi eredetű helyneveink vitatott kérdései Berta Árpád (1997), Eltérő nézetek a magyar törzsnevek eredetéről. In: Szerk.: Kovács László-Veszprémy László: Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó Budapest. 211–21. Botík, Jan (2007), Etnická história Slovenska. Bratislava. Csáji László Koppány (2007), A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó. Budapest. Fodor István (1980), Verecke híres útján… In: Szerk.: Heckenast Gusztáv: Magyar história. Gondolat Kiadó. Budapest. Györffy György (1997), A magyar törzsnevek és törzsi helynevek. In: Szerk.: Kovács László-Veszprémy László: Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó Budapest. 221–34. Havlík, Lubomír E. (1992), Kronika o Velké Moravě. Nakladtelství JOTA. Brno. Heckenast Gusztáv (1966), Helységnév és történelem. Élet és tudomány. Budapest. Katona Imre (1977), Őstörténetünk kérdései a szociálantropológia megvilágításában. In: Szerk.: Bartha Antal-Czeglédi Károly-Róna-Tas András: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest. 189-210. Kiss Lajos (1997), Korai magyar helységnévtípusok. In: Szerk. Kovács LászlóVeszprémy László: Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó Budapest. 177-186. Klima László (1993), Hadakozó nemes elődeinkről. Hadszervezet és társadalmi szervezet kapcsolatai a vezérek korában. In: A népvándorláskor fiatal kutatóinak VI. összejövetele. A visegrádi Mátyás Király Múzeum füzetei. Visegrád. 152-155. Kristó Gyula (1980), Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Magvető Kiadó. Budapest. Kristó Gyula (1977), Törzsek és törzsi helynevek. In: Szerk.: Bartha Antal-Czeglédi Károly-Róna-Tas András: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest. 211-223. Kristó Gyula (1996), Magyar honfoglalás Honfoglaló magyarok. Kossuth Könyvkiadó. Budapest. Kristó Gyula (2007), Magyarország története 895-1301. Osiris Kiadó. Budapest. Kristó Gyula-Makk Ferenc-Szegfü Gyula (1973, 1974), Adatok „korai” helyneveink ismeretéhez I–II. Acta Historica Szegediensis. Tomus XLIV., XLVIII., Szeged. Kuskumbajev, Ajbolat (2011), Magyarok keleten és nyugaton. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó. Budapest. Mesterházy Károly (1980), Nemzetségi szervezet és az osztályviszonyok kialakulása a honfoglaló magyarságnál. Akadémiai Kiadó. Budapest. Paládi-Kovács Attila (2009), Nemzetség és törzs-szabadok és szolgák. In: Szerk.:Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz 1.2. Táj, nép, történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest. 43-49.

83


Nagy Iván Rácz Anita (2006), Törzsi eredetű helyneveink nyelvi kérdései. In: Szerk. Hoffmann István-Tóth Valéria: Helynévtörténeti tanulmányok 2. Debrecen. 930. Szűcs Jenő (1997), A magyar nemzeti tudat kialakulása. Balassa Kiadó-JateOsiris. Budapest. Vásáry István (1983), Nép és ország a türköknél. Akadémiai Kiadó, Budapest. Veres Péter (1997), A honfoglaló magyarok életmódjának vitatott kérdései. In: Györffy György-Kovács László- Paládi-Kovács Attila (szerk.): Honfoglalás és néprajz. Budapest. Balassi Kiadó. 109-134. Veres Péter (2009), Mérföldkövek a magyar őstörténetben. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó. Budapest.

84


Mgr. Iván Nagy

Etnologický výskum u kazašského etnického zoskupenia menom Šivar aigar v Mongolsku v roku 2010 Etnohierarchia kazašských nomádov je veľmi zložitá. Vo výskume v roku 2010 v západnom Mongolsku som bol zvedavý na to, ako sa vedia orientovať v tej zložitej etnonomenklatúre zúčastnení. Inak povedané, chcel som odkryť symboly tejto zložitej sústavy. S touto problematikou sa zaoberá metóda etnológie, ktorá sa v anglofónnych štátoch sa volá kultúrna antropológia. Je to interdisciplinárna veda, ktorá skúma spoločenstvá mimo amerických, európskych a ázijských civilizácií. Hlavnými témami sú etnogenéza, náboženstvo, kultúra predtým spomínaných spoločenstiev, a zmena týchto fenoménov. Okrem toho je potrebné skúmať aj tzv. etnické zmeny, ktoré zase súvisia s pojmami, ako je etnická identita a etnicita. Danou tematikou sa zaoberali mnohí bádatelia, ja tu spomeniem len tých, ktorí sa vyslovene zaoberali s danou tematikou, alebo boli v danom teréne.

Kazašské letné sídlo v západnom Mongolsku


Iván Nagy Od doby výskumnej činnosti Vámbériho, ktorý je považovaný za zakladateľa maďarskej etnológie, maďarskí turkológovia sa veľmi aktívne zaujímajú o danú tematiku. István Mándoky Kongur, ktorý osobne viedol expedíciu do daného terénu, vo svojich prácach sa taktiež zaoberal s danou tematikou (Mándoky 1976, 2002). Turkológovia sa v dnešnej dobe tiež zaoberajú s danou tematikou, napr. Imre Baski, Mihály Dobrovits, atď. (Baski 2009, Dorovits 2010). Mihály Benkő sa zaoberá s danou tematikou ako historik, no jeho metóda výskumu sa veľmi podobá metóde etnológie (spracováva v teréne získané dáta) (Benkő 2009). Nie je náhodné, že spolupracuje s kazašským etnológom Kuškumbajevom (Kuškumbajev 2011). László Koppány Csáji podľa vlastného tvrdenia patrí k socioantropológom. Jeho metóda práce je ale rovnaká, ako metóda etnológie. Jeho cieľom je odkrýť všetky zvláštnosti tzv. civilizácie stepí (Csáji 2007). Aby sme ujasnili našu úvahu, hneď úvodom treba vysvetliť také pojmy, ako etnicita, etnická identita, alebo rod a kmeň. Pod pojmom etnicita chápeme princíp, na základe ktorej vznikne skupina ľudí, ktorí majú pocit predpokladaného spoločného pôvodu. Etnická identita je silné vedomie spolupatričnosti týchto ľudí, a zúčastnení sa orientujú pomocou symbolov identít. Symboly etnickej identity sú vlastne charakteristické črty daného etnika (kultúrne, náboženské, zvykové, atď.). Pod pojmom rod v súčasnosti chápeme: od spoločného predka pochádzajúce, prirodzene vzniknuté zoskupenie rodín, ktoré sú spolu z hospodárskych a právnych dôvodov (Paládi-Kovács 2009:44). Pojem kmeň v súčasnosti označuje vojenskopolitické zoskupenie viacerých rodov (Paládi-Kovács 2009:44). Podľa niektorých bádateľov to súvisí aj s teritoriálnym charakterom týchto zoskupení. Iní bádatelia tvrdia, že politické zoskupenia sú veľmi premenlivé, preto sú nezávislé od územia (Katona 1977:208).

Výskum Viacvrstvová etnická identita nomádov stepí v určitých prípadoch má korene vo veľmi dávnych dobách. Základy treba hľadať v Turkických ríšach a v Kipčackých chanátoch, no dnešná forma vznikla v etnickej hute Zlatej hordy v 1315. storočí (Kuškumbajev 2011:55-64). Naše vedomosti v týchto otázkach sú na veľmi nízkej úrovni, je potrebné pracovať aj „v teréne“. Preto moje uvažovanie sa zakladá v terénnom výskume. Môj výskum prebiehal v západnom Mongolsku, v horskom masíve Mongolský Altaj. Tam žijú príslušníci etnického zoskupenia menom Šivar aigar (sl. Pestré žriebä). Ak chceme bližšie lokalizovať teritórium výskumu, tak je to: Kraj Bajanöl-

86


Etnologický výskum...

gij, okolie hlavného mesto kraja Ulgij, ústredné sídlo Kazakov, žijúcich v Mongolsku. Metóda bola taká, že informátor vyplnil dotazník, ktorý bol zostavený otázkami týkajúcich sa etnického vedomia príslušníkov Šivar aigar. Predovšetkým ma zaujímala otázka, že akými symbolmi sa líšia od členov iných etnických zoskupení. Okrem toho som chcel zistiť všetky vrstvy ich etnohierarchie. Počas výskumu som pracoval s ôsmimi informátormi, od ktorých som dostal podrobné informácie. Informátori boli z okolia osád (zimné sídla) Ulgij, Bugat a Tolbo. Príslušníci etnického zoskupenia žijú teda v horskom masíve Mongolský Altaj a vedú nomádny život. V zime žijú v zimných sídlach, kde majú drevenice a jurty, kým v lete vedú nomádny život medzi trojtisícovými horami Mongolského Altaja. Etnicita kazašských nomádov je viacvrstvová, je založená na tzv. „ruwtajpe“ (rodovo-kmeňovom systéme). Etnické zoskupenie Šivar aigar sami označia pojmom „ruw“, čo znamená podľa jazykovedcov po slovensky jednoznačne „rod“ (podľa jazykovedcov pojem „tajpa“ znamená „kmeň“).

87


Iván Nagy Podľa príslišníkov zoskupenia prišli do masívu Mongolský Altaj v 18. storočí (utiekli pred Rusom). Prichádzali vo zväze „Kerey“ (čo je podlľa nich tajpa, teda kmeň) s takými zoskupeniami (ruw) ako, Tbeli, Dzdadag, Džantiki, Širuš, Charakas, Molki, Merkit, Kunsodak, Šimoni, Šarvas, Holbaj buleth a Törö. Zoskupenie rodov Kerey patrí do hordy Orta žüs, a delí sa ďalej na Asamay kerey a Abach kerey. Etnické zoskupenie menom Šivar aigar sa ďalej delí na ďalšie rody ako Balta, Kalpe, Togizak, Šarkoz, Kozel kort, Bölek, Kabel, Murat, Kanimbike, Baibiše, Baibura a Žüzik. Môžme teda popísať etnohierachiu rodu Balta nasledovne: Orta žüs > Kerey tajpa > Abach kerey ruw > Šivar aigar ruw > Balta ruw. Podľa presného prekladu po slovensky etnohierarchia rodu Balta je nasledovná: Stredná horda > Kerey kmeň > Abach kerey rod (zoskupenie) > Šivar aigar rod (zoskupenie) > Balta rod. Podľa našich predsavzatí výskumu sme sa snažili popísať jednotlivé špecifiká, čím sa – podľa nich – jednotlivé vrstvy etnohiererchie líšia od ostaných. Orta žüs (Stredná horda) a Kerey tajpa (kmeň) sú známe, že majú jednoznačne aj te-

Nomádny pastier v horskom masíve Mongolský Altaj


Etnologický výskum... ritoriálny charakter, teda že príslušníci týchto etnických zoskupení žijú na určitom území. Najznámejším symbolom zoskupenia menom Kerey tajpa je znak na zvieratách. K podskupine menom Abach Kerey tiež nájdeme symbol: ovce s ryšavou farbou. Najdôležitejším etnickým symbolom zoskupenia Šivar Aigar je zástava, ktorá je vyvesená len vo vojnovej situácii. K symbolom patria aj ich povesti, podľa ktorých príslušníci zoskupenia prenikli na nové sídelné územie pod vedením Hodža Birgina, a mali pestré kone. Zaujímavé, že nemajú ústrednú vedúcu osobu, ale existujú regionálni vedúci. Známi vedúci sú: Džampes, Hahtnapir a Bachat. Ďalším riadiacim orgánom je porada rodových vedúcich, ktorá je usporiadaná po 10 rokov. Témou rokovania sú predpisy exogámie (sobášov). Existuje veľmi silná tradícia, že príslušníci hôrd sa sobášia v rámci hordy. Už sme spomínali, že Šivar aigar row patrí do Strednej hordy (Orta žüs), teda nevesty vyberú z kmeňov Argün, Ujgur, Najman, Kipčak a Vaga. Veľmi zaujímavá a dôležitá je informácia, podľa ktorej príslušníci zoskupenia Šivar aigar nežijú oddelene od ostatných zoskupení, ale žijú zmiešane s ostanými príslušníkmi iných zoskupení. Žijú predovšetkým na západnej, východno západnej časti hory Cengelhajrhan, v okolí takýchto zimných sídiel ako Bugat, Tolbo, Sagsai a Altai. Zástava je umiestnená v sídle menom Bugat. Ďalšou etnickou vrstvou príslušníkov Šivar aigarovcov je spoločná etnicita Kazakov. Práve túto etnicitu dokázali najviac popísať etnickými symbolmi. Najdôležitejším symbolom je práve spoločný kazašský jazyk, ale sem pripájali aj kazašské kroje, kazašskú jurtu (ktorá je vyššia ako mongolský ger, atď.). Zvláštnym symbolom chápali aj náboženstvo Kazakov (Kazaši sú moslimovia, kým Mongoli väčšinou Budhisti). Vychádzajúc z týchto skutočností, samozrejme aj ich významné dni sú inokedy, ako majú budhisti a kresťania. Rodovo-kmeňový systém tradične evidujú staršie osoby, aksakali a molahi (muslimská študovaná vrstva). Oni ju zaznamenávajú a starajú sa o tzv sežere, čo je vlastne písaný rodokmeň. Prostí členovia zoskupenia, a hlavne ženy nepoznajú všetky vrstvy tejto zložitej etnicity.

Poučenia Etnonim Šivar aigar (Pestré žriebä) nám prezradí, že pravdepodobne má veľmi hlboké korene. Môže siahať až do doby, keď takéto etnonimy vznikali podľa totemistických vierach rodov, a takéto rody vznikali v symbióze s nejakým zvieraťom. Základom oddelenia od ostatných skupín bol ich stav pestrých koní (Paládi-Kovács 2009:44).

89


Iván Nagy Ich vojenský charakter vznikol asi neskoršie. Zdôrazňujem, že sami seba pričleňovali k takým známym zoskupeniam, ako Merkit alebo Töre. Práve ten posledný pochádza z doby Zlatej Hordy. Podľa týchto skutočností môžme predpokladať, že vojenská organizácia tohto ruw (rodu) vznikla v dobe Džingisíd, teda v 13-15. storočí. Sú známe pričlenené rody, ktoré boli pripájané k tomuto rodu. Význam zoskupenia sa zvýšila vtedy, kedy príslušníci tohto zoskupenia, pod vedením Hodža Birgina prenikli na územie horného masívu Mongolský Altaj. V novom prostredí, už nad územím Mongolského štátu toto zoskupenie získal iný politický charakter, ako predtým. Niet divu, že jednotliví príslušníci, ktorí aj tak nepoznajú rodokmeň, sú neistý v etnických otázkach (Katona 1977:208). Vznikol aj spor medzi bádateľmi, že ktoré etnické zoskupenie treba označiť pojmom kmeň (Baski 2009:205). To isté platí aj v našom prípade. Aj keď zoskupenie Šivar aigar je označené pojmom ruw (rod), zo socioantropologického hľadiska toto zoskupenie by sme mohli označiť aj pojmom „kmeň“. V súčasnosti totiž vedecký výskum pojmom kmeň označuje vojensko-politické zoskupenie viacerých rodov, a to je charakteristické aj na toto etnické zoskupenie. Vychádzajúc z týchto skutočností etnohierchiu rodu Balta by sme mohli napísať aj takto: Stredná horda > Kerey kmeňové zoskupenie > Abach kerey kmeňové zoskupenie > Šivar aigar kmeň > Balta rod Nie je možné nezbadať paralel s maďarskými kmeňmi na prelome 9. a 10. storočia. Maďarské zoskupenia totiž sami seba nazývali pojmom „had“ (sl. vojsko), kým v jedinečnom písomnom prameni sú označení, ako „genea“, tzn. rod (Hegedűs 1992, Kristó 1996:172). Samozrejme staromaďarské kmene nevznikli v dobe Zlatej hordy, ale boli zorganizované na príklad turkutských kmeňov v 6. storočí. Veľmi dobre sa javí teda, že označenie hipotetických zoskupení (napr. pojem kmeň) nie sú zhodné s označeniami, ktoré nájdeme v teréne. Aj z týchto skutočností je zrejmé, že tieto javy sa korenia hlboko v kultúre etník na stepiach.

90


Etnologický výskum...

Použitá literatúra Baski Imre (2009), Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? In: Szerk.: Molnár Ádám: Csodaszarvas III. Molnár Kiadó. 191-210. Benkő Mihály (2001), Julianus nyomában Ázsiában. Timp Kiadó. Budapest. Benkő Mihály (2009), Magyar-kipcsakok. Timp Kiadó. Budapest. Benkő Mihály – Khinayat, Babakumar (2004), Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben. Eleink III/2. 5–20. Botík, Ján (2007), Etnická história Slovenska. Lúč. Bratislava. Dobrovits Mihály (2010), Vámbéryval a harmadik évezredben. Lilium Aurum. Dunaszerdahely. Csáji László Koppány (2007), A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Cédrus Művészeti Alapitvány – Napkút Kiadó. Budapest. Eriksen, Thomas Ihlland (2008), Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai megközelítések. Gondolat kiadó. Budapest—Pécs. Györffy György (1997), A magyar törzsnevek és törzsi helynevek. In: Szerk.: Kovács László-Veszprémy László: Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó Budapest. 221–34. Hegedűs Attila (1992), Had. Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. Bp. 112–115. Katona Imre (1977), Őstörténetünk kérdései a szociálantropológia megvilágításában. In: Szerk.: Bartha Antal-Czeglédi Károly-Róna-Tas András: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest. 189-210. Kristó Gyula (1996), Magyar honfoglalás. Honfoglaló magyarok. Kossuth Könyvkiadó. Kuskumbajev, Ajbolat (2011), Magyarok keleten és nyugaton. Cédrus Művészeti Alapitvány – Napkút Kiadó. Budapest. Mándoky Kongur István (1976), A kunok Ulas törzse és törökségi kapcsolatai. Jászkunság XXII. 1-2. Szolnok, 1976. 54-59. Mándoky Kongur István (1976), Magyar eredetű törzsek a baskíroknál, in: Tiszatáj, XXX. 41–44. Paládi-Kovács Attila (2009), Nemzetség és törzs - szabadok és szolgák. In: Szerk.:Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz 1.2. Táj, nép, történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest. 43-49. Veres Péter (1997), A honfoglaló magyarok életmódjának vitatott kérdései. In: Györffy György-Kovács László- Paládi-Kovács Attila (szerk.): Honfoglalás és néprajz. Budapest. Balassi Kiadó. 109-134.

91


Mgr. Nagy Iván

Etnológiai kutatás a mongol-altaji kazak sivar aigar etnikai csoport tagjai között 2010-ben A török és mongol népek sok komponensből álló hierarchikus etno-nomenklatúrája rendkívül összetett. (Kuskumbajev, 2011:44). Ember legyen a talpán, aki a különböző nemzetségek, törzsek és törzsszövetségek bonyolult hálójában kiigazodik. A 2010-ik évi mongóliai kutatásom a mongol-altaji sivar aigar1 etnocsoport tagjai között azzal a céllal zajlott, hogy felfedjük e bonyolult rendszer szimbólumait. Más szóval, a kutatás célja az volt, hogy hogyan igazodnak ki ebben az összetett rendszerben maguk a résztvevők. A téma ilyen jellegű felvetése az etnológia módszerébe tartozik, amelyet angol nyelvterületen kulturális antropológia néven neveznek. Interdiszciplináris tudomány, amely az európai–amerikai, továbbá az ázsiai magaskultúrák körén kívül élő társadalmak összehasonlító vizsgálatával foglalkozik. Egyik fő témája az előbb említett társadalmak népeinek, népcsoportjainak etnogenézise, vallása, kultúrája és annak változásai. Ehhez elengedhetetlen az ún. etnikai folyamatok leírása és azok értelmezése. Napjaink kutatásának központjában olyan fogalmak állnak, mint az etnicitás vagy az etnikai identitás (Botík 2007:9-11). A módszertani kérdések központi helyet foglalnak el az etnológiában. Elengedhetetlennek tartja a terepmunkát, és kidolgozta az etnográfiai adatok gyűjtésének módszertanát. A témát számtalan kutató érintette, ezért a kutatástörténet részletes bemutatásától eltekintek, és csak azokat említem meg, akik személyesen dolgoztak a helyszínen, vagy érintettek a témában. A turkológia Vámbéry óta – aki a magyar etnológia megalapítójának számítható – élénken érdeklődik a téma iránt. Mándoky Kongur István turkológus – aki személyesen is járt a Mongol-Altaj vidékén – is érintette munkáiban ezt a kérdést (Mándoki 2002, 1976).2 A turkológusok közül napjainkban is sokan foglalkoznak a témával, pl. Baski Imre, Dobrovits Mihály, stb. (Baski 2009, Dobrovits 2010). 1 2

Magyar nyelven tarka csődör Adatközlőim között is volt olyan, aki személyesen segédkezett Mándokynak munkájában.

93


Nagy Iván

Kazak téli szállás a Mongol-Altajban Benkő Mihály történész, aki szintén személyesen is járt a Mongol-Altajban tulajdonképpen antropológusként, terepen szerzett adatokkal dolgozik. Érdeklődésének középpontjában a mongol-altaji, majd Tóth Tibor nyomán a kazakisztáni madjarok etnogenézise és kultúrája áll (Benkő 2009). Munkája leginkább az etnológia adatgyűjtésének módszeréhez közelít, nem véletlen tehát együttműködése a kazak etnológus Kuskumbajevvel (Kuskumbajev 2011). Csáji László Koppány saját meghatározása szerint szocioantropológusként dolgozik, és a terepen kutatja a hagyományos sztyeppei civilizáció nyomait. Munkája és módszere az etnológia módszerével azonos (Csáji 2007). Mivel én ebben a cikkben etnológusként próbálom meg összefoglalni tapasztalataimat, fontosnak tartom tisztázni néhány kulcsfogalom értelmét. Napjainkban – és ebben a munkában is – e fogalmakat leginkább Fredrik Barth és Thomas Holland Eriksen munkája alapján értelmezzük (Botík 2007:9-11). Az etnicitás emberek csoportba szerveződésének olyan elve, mely szerint a csoport a feltételezett közös származás alapján jött létre. Továbbá az etnicitást a nyelv, vallás, szokások és hasonló jegyek komplexitásának tekintik. A résztvevők önazonosítása a csoport határának megvonására (mi/ők), és a közös származásba vetett meggyőződésre épülő identitás-szimbólumokra

94


Etnológiai kutatás... épül. Az etnikai identitás ezek szerint az adott etnikai csoporthoz való tartozás erős tudatossága, amely az etnikumra jellemző jegyek – identitás-szimbólumok – felismerésének és hangsúlyozásának hosszú folyamata során alakul ki. Valójában ezeken az elveken alapul az etnológia által kidolgozott etnikum elmélete, amelyet az ún. komplex etnogenetikai módszer segítségével vizsgálnak (Veres 1997:109). Cikkünk értelmezése miatt továbbá tisztázni kell olyan fogalmakat, mint nemzetség, vagy törzs. E fogalmak vizsgálatának óriási nemzetközi és magyar hagyományai vannak, és mind a magyar történettudomány, mind a jogtörténet, mind a néprajz megpróbálta megfogalmazni. Napjainkban a nemzetség meghatározására leginkább Hóman Bálint definícióját fogadják el: „közös őstől fiúágon leszármazott családok vérségi köteléken nyugvó, tehát természetes úton létrejött gazdasági és jogvédelmi célzatú közössége.” (Paládi-Kovács 2009:44). A törzs fogalmán napjainkban több nemzetség politikai-katonai szerveződését értjük, amelynek esetenként területi jelleget is feltételeznek (Paládi-Kovács 2009:46). A törzsek területi jellege azért vitatott, mert a nemzetségek politikai kapcsolatai rendkívül változékonyak, és időről időre területtől függetlenül átalakulhatnak (Katona 1977:208).

A kutatás A kazakok bonyolult többrétegű etnikai identitástudata esetenként igen régi időkbe nyúlik vissza. Alapjait egészen a türk és kipcsak (Dest-i-Kipcsak) birodalmakban kell keresnünk, de mai formája az Aranyhorda etnikai kohójában jött létre a 13-15. században. (Kuskumbaev 2011:55-64). Mivel ezzel kapcsolatos ismereteink írott források hiányában igen csak áttételesek, ezért kutatásunkhoz szükségünk van maguknak az érintetteknek az ismeretére is, ami az etnológiában terepmunkát jelent. Következésképpen saját kutatásomat megpróbálom azokra a vizsgálódásaimra alapozni, amelyeket 2010 júliusában végeztem a mongol-altaji kazakok között. Kutatásom Bajanölgij megyére, azon belül pedig Ölgij városának környékére, valamint a Cengel és Szakszai járásokra összpontosult. Ezen a területen élnek a kazak nyelvű sivar aigar etnikai csoport tagjai. E csoport tagjai, más kazak etno-csoportokkal egyetemben Kazakisztán orosz megszállása elől menekülve érkeztek a Mongol-Altaj kietlen vidékére, ahol azóta is nomád életet élnek. A mongóliai kazakok legfontosabb etnikai identitástudata a nemzetségi és törzsi identitástudatuk (ruwtajpa), míg szélesebb jellegű identitástudatuk a modern „kazak” identitáshoz köti őket. Kutatási módszerem egy kérdőív kitöltése volt, ahol elsősorban az adatközlők saját etnikai tudatára voltam kíváncsi. Leginkább az a kérdés érdekelt,

95


Nagy Iván

Etnológiai kutatás a sivar ajgaroknál 2010-ben hogy vajon milyen identitás-szimbólumokkal különböztetik meg magukat a többi csoport tagjaitól. A kutatás folyamán nyolc adatközlőt kérdeztem ki részletesen, elsősorban Tolbó és Bugat településeken. E települések valójában téli szállások, ahova télre települnek a nomádok. Ilyenkor sokan közülük fából összerakott, sárral tapasztott, belülről szőnyegekkel bőven kirakott épületekben élnek. Ezzel szemben nyáron ún. nyári szállásokon találhatók és jurtáikkal folyamatosan helyüket változtatva nomadizálnak a Mongol-Altaj csaknem 3000 méteres hegyei között. A sivar aigar etnonim olyan etnikai egységet takar, amelyet maguk ruw néven neveznek. A kazak: „ruw“ (= orosz: rod, magyar: nemzetség) és a kazak: „tajpa“ (= orosz: plemja, magyar: törzs) nyelvészeti értelmezése egyértelmű (Baski 2009). Egy adatközlő szerint az ismeretlen eredetű sivar aigarok a kerey tajpa tagjaiként 1750 körül jöttek Ujguria és Altáj területére. (A tajpa a nyelvészek szerint ez esetben törzset, szocioantropológiai értelemben törzsszövetséget jelent.) A kereyeken kívül ismerik még a najman, waga, argün, üzbeg, ujgur és a kipcsak tajpát is. Az adatközlők szerint a sivar aigar etnikai csoport a kerey szövetség (tajpa) abach-kerey alcsoportjához tartozik (a másik kerey alcsoport az asamay-kerey). A sivar aigarok a tbeli, dzdadag, dzsantiki, sirus, charakas, molki, merkit, kun-

96


Etnológiai kutatás... szodak, simoni, sarvas, holbaj buleth és törö ruwok társaságában képezik az abach kerey szövetséget. A sivar aigarok további nemzetségekre (ruw) oszlanak: a balta, kalpe, togizak, szarkoz, kozel kort, bölek, kabel, murat, kanimbike, baibise, baibura és a zsüzik. A felsoroltak alapján leírható tehát, hogy például a balta etnocsoport milyen etno-hierarchia alá tartozik: orta zsüsz > kerey tajpa > abach kerey ruw > sivar aigar ruw > balta ruw. Szigorúan nyelvi megközelítésben ez magyarul a következőképpen értelmezhető: középső horda > kerey törzs > abach kerey nemzetség(csoport) > sivar aigar nemzetség(csoport) > balta nemzetség. A kutatás célja szerint kíváncsiak voltunk, hogy miféle identitásszimbólumokkal tudják körülírni – ha tudják – ezeket a tudatukban létező csoportokat. Nos, a középső horda és a kerey tajpa olyannyira ismert elkülönülési forma, hogy ezek területhez is köthetők. Itt és itt élnek a középső horda kerey szövetségébe tarozók, mondják. A kerey tajpa legismertebb szimbóluma a billoguk (az állatok oldalára sütött jegy). Az abach kerey alcsoporthoz szintén

Billog a ló oldalán


Nagy Iván találtunk szimbólumot, mégpedig az ún. abach-kerey birkát. E juhfajta az általánosan elterjedt fehér vagy fekete színűekkel szemben vörös színű. A sivar aigar csoport identitásszimbólumai közül a legfontosabb helyet a nemzetségcsoport (ruw) zászlaja tölti be. E tárgy tisztelete szinte kultikus méreteket öltött. Ez abban is megnyilvánul, hogy nem tekinthető meg bármikor, csak katonai akció esetén, vagyis „hadiállapot” beálltakor. A szimbólumaik között vannak eredetmondáik is, amelyek esetükben csak néhány száz évre nyúlnak vissza. Szerintük a sivar aigarok egy Hodzsa Birgin nevezetű nomád vezetésével érkeztek mai szállásterületükre és nevük onnan származik, hogy lovaik tarka színűek voltak. Még megemlíthető egy – kevesek által ismert – szimbólum is, amely szerint a sivar aigarok tüdőevők. Külön figyelmet érdemel a vezető réteg, más szóval a nemzetségcsoport elitje. A kutatás során egyértelmű volt, hogy nincs egyszemélyű vezetőjük, hanem helyi vezetők választódtak ki. Ismert vezetők nevei: Dzsampesz, Hahtnapir, és Bachat. Legfontosabb irányító szervük a nemzetségfők gyűlése, amelyet a regionális vezetők hoznak létre tízévente. A gyűlések legfontosabb témája napjainkban – háborúk híján – a nomádok exogám házassági szokásainak betartása. Általában az a szokás, hogy a nemzetségek és nemzetségcsoportok férfi tagjai az adott „zsüz”-on (hordán, vagy századon) belül házasodnak. Mivel a sivar aigarok a kazakok középső hordájába (orta zsüz) tartoznak, így leginkább az argün, az ujgur, a najman, a kipcsak és a waga tajpából. A magyar őstörténet kutatása miatt fontos szempont a nemzetségcsoport területi elhelyezkedése.3 E szempont alapján a sivar aigarok nem élnek elkülönülten, hanem a többi csoporttal összekeveredve. Szállásterületük leginkább a Cengelhajrhan hegy északi és észak-keleti lejtőin és völgyeiben található, de itt más kazak etnocsoportokhoz tartozó nomádok is szállásolnak. Ezzel egyidejűleg kimutatható néhány kisebb központ, amely környékén nagyobb számban élnek. A Mongol-Altajban négy járás területén nomadizálnak (Tolbo, Bugat, Szagszai és Altai), de ismerünk sivar aigarokat Tzagannur környékén is. Ezenkívül vannak Ujgúria és Kazahsztán területén is. Bugat központi szerepe nem véletlen, hiszen itt őrzik a legfontosabb identitásszimbólumukat, a zászlót. A kazak nyelv külön identitástudatot alakított ki számukra, amely a modern kazak nemzettudat alapjává vált. E tudatot tudták a leginkább körül3

Ez a kérdés a magyar honfoglalás azon kérdéseihez tartozik, amelyet még nem tisztáztak megnyugtatóan. A legtöbb kutató (Kristó Gyula, Györffy György, stb.) azon a nézeten volt, hogy a honfoglaló magyarok felosztották egymás között a Kárpát-medence területét, és így tulajdonképpen önálló törzsi területek jöttek létre. Később azonban Györffy megváltoztatta véleményét (Györffy 1997:230) és a régészet sem azonosult tovább ezzel az elmélettel. Szerintük törzsi területek nem alakultak ki, ezért a kérdés máig nem jutott nyugvópontra.

98


Etnológiai kutatás...

Kazak nyári szállás a Mongol-Altajban bástyázni identitás-szimbólumokkal. Ezek közül a legfontosabb tudatosult elkülönülési sajátosságuk az előbb említett kazak nyelv, de ide sorolták a kazak viseletet (veretes övek, a mongoltól különböző kaftánok, sajátos kazak fejfedők, stb.), a kazak jurta, amely pl. magasabb, mint a mongol ger, és felső rúdjai hajlítottak, stb. A mongoloktól elkülönülő jegyekként értelmezik a kazakok moszlim vallását (a mongolok nagyrészt buddhisták). Ebből következően ünnepeik is mások. A vallási ünnepeken kívül a Nadamot is augusztus második felében ünneplik (a hagyományos mongol Nadam július 14-én van). A helyszíni kutatás szerint saját, a mongoltól különböző küzdősportjaikat is számon tartották még. A kutatás során az is nyilvánvalóvá vált, hogy a törzsi és törzsszövetségi rendszer hagyománya és számontartása mind a mai napig megmaradt, azonban a közemberek törzsi identitástudata egyre halványodik. A sivar aigarok etnikai/katonai identitását néhány idős agszakal és mollah (moszlim tanult réteg) őrzi. Általában ők írják, vagy gondozzák az ún. sezseréket, amelyek valójában írott családfák. A fiatalok – elsősorban a nők – már csak a modern kazak identitástudattal rendelkeznek. A mongol-altaji kazakok között – így a sivar aigarok között is – állítólag előfordulhatnak olyan családok, amelyeknek az általános ruwtajpa identitáson túl valamiféle madjar – az altáji kazak dialektusban mazsar – identitásuk

99


Nagy Iván is van. Itt azokról a családokról van szó, amelyekről Benkő Mihály hozott hírt (Benkő 2001:30-41). Szám szerint nagyon kevés emberről van szó, Benkő Mihály is csak egyetlen emberrel találkozott, aki madjar identitásúnak vallotta magát. Magam is csak egy asszonnyal találkoztam, aki szerint apja ehhez az etnikai csoporthoz tartozott volna. Benkő szerint másokról is mondták, hogy madjarok, de ők ezt tagadták. A kutatás során én is hallottam, hogy élnek madjarok a Mongol- Altaj hegyei között, de az előbb említett asszonyon kívül nem akadtam a nyomukra. Azt határozottan állíthatjuk, hogy a sivar aigarok sezseréiben (írott családfáikban) nem szerepelnek ilyen nevű és eredetű nemzetségek. Talán korábbi szálláshelyeiken az exogámia miatt számon tartott rokon nemzetségek között szerepelhettek az argün és kipcsak madjarok és ennek a rokonságnak az emléke élhet tovább tudatukban.

Tanulságok A sivar aigar etnonim (magyarul tarka csődör) valószínűleg nagyon régi időkbe nyúlik vissza. Akár még olyan időbe is, amikor a nemzetségek archaikus totemisztikus hiedelmek alapján valamiféle állatőstől származtatták magukat. Az ilyen típusú nemzetségek nemcsak vérségi alapon alakultak ki, hanem az adott állattal kialakított szimbiózis következtében is. Már akkor létrejöhetett egy olyan – a vérségi alapon túlmutató – csoport-identitás, ahol elkülönülésük alapja maga a tarka lóállomány lehetett. „Mi” és „ti” úgy alakulhatott a tudatukban, hogy „nekünk” tarka lovaink vannak, „nektek” pedig nem. Kialakult hát a csoport etnicitása, amely a feltételezett közös eredettudatra, és a közös kultúrára (a tarka lóállományra) épülhetett (Paládi-Kovács 2009:44). Későbbi időkbe mutat katonai jellegük, amelyet katonai szervezettségük, zászlajuk és etnohierarchián elfoglalt helyük alapján azonosíthatunk. Feltűnő, hogy olyan jelentős etno-csoportok közé számolták magukat, mint a merkit vagy a törö (töre). Ezen utóbbi csoport nemzetségei egyenesen az Arany Horda-kori mongol nyelvű dzsingiszidáktól származtatják magukat. Ezek alapján feltételezhető, hogy a sivar aigarok katonai szervezettsége legkésőbb az Arany Horda idején, a 13-15. században jöhetett létre. Valószínűleg a dzsingiszidák idején szerveztek katonai egységet a korábbi nemzetségből (ruw). Itt már többről volt szó, mint pusztán közös származásról: arról, hogy közös akcióik (katonai) összekötötték az akár nem is közös eredetű nemzetségeket. Számtalan példát találhatunk csatlakozott nemzetségekre, amelyek később kerültek a nemzetségcsoport (ruw) kötelékébe. A katonai jellegű csoporttudat az évszázadok során valószínűleg újabb közös eredettudat kialakulásához vezetett. A megszervezett – eredetileg is vérségi – csoport ismét egy etnicitást eredményezett, mégpedig a közös katonai jelleg mentén.

100


Etnológiai kutatás... A sivar aigar etnikai/katonai csoport jelentőségét tovább növelte az etnocsoport 19. századi szállásváltása. Ekkor a sivar aigarok Hodzsa Birgin vezetésével arra vállalkoztak, hogy az orosz megszállás elől a Mongol-Altaj kietlen hegyei közé vándorolnak. Az etnocsoportot alkotó nemzetségek tudatában fontos helye lett ennek az etnikai közösségnek, hiszen új szállásterületükön ez emlékezteti rá őket, hogy közösen vállalkoztak közös akciójukra. Közös akciójuk pedig – amely még ma is tart – erősíti összetartozás-érzésüket és közös eredettudatukat. Látható tehát, hogy napjainkban a sivar aigar identitástudat az etnohierarchia előkelő fokán helyezkedik el. Még arra is emlékeznek, hogy sokan lehettek, töréik (dzsingiszida vezetőik) is voltak, ami a nomád társadalmi szabályok alapján bizonyítja korábbi katonai szervezettségüket, komoly vezetőrétegük meglétét, állatállományuk jelentős voltát. Ráadásul mai helyzetük létrejötte (a Mongol-Altaj-i szállásváltás) is ezen etnocsoporthoz köthető. A nomádokra jellemző szállásváltások következménye tehát az a jelenség, amire már Katona Imre is felhívta a figyelmet. Az egyes etnicitások jelentősége változhat az etnohierchián. Kétségtelen tény, hogy a Kerey tajpa etnocsoporthoz való tartozásnak most is jelentőséget tulajdonítanak, mégis jelenlegi politikai helyzetüket jobban megjeleníti a sivar aigar (ruw) etnicitás. Így tehát ez az eredetileg sivar aigar ruw (nemzetség) valójában új helyzetében törzs értelemben működik, hiszen megfelel a kutatók által leírt „törzs” foKazak aul a Mongol-Altajban 2010-ben


Nagy Iván galmának (A törzs fogalmán napjainkban több, kulturálisan közelálló nemzetség politikai-katonai szerveződését értjük). „Több mint érthetetlen, hogy B. Khinayat miért fordítja a kazak ruw „nemzetség“ szót következetesen a magyar „törzs“ szóra (ld. Benkő – Khinayat 2007, 34–35).“ írja Baski Imre, kitűnő turkológusunk a madijarokról írt tanulmányában (Baski 2009:205). Baski azonban nem számol azzal a Katona Imre által is emlegetett ténnyel, hogy a kazak törzsek saját katonai-politikai egységeit illetőleg maguk is bizonytalanságban vannak. Valami hasonlót tételezhetünk fel a mongol-altaji sivar aigarokról. Ebből a szempontból nézve nem tévedünk sokat, ha a Balta nemzetség – az előbb általunk leírt – etnohierchiáját a következőképpen módosítjuk: Középső horda > kerey törzszövetség > abach kerey altörzsszövetség > sivar aigar törzs > balta nemzetség. Lehetetlen nem észrevenni a párhuzamot a honfoglaló magyar „törzsekkel“, amelyeket csak a 19. század óta neveznek a kutatók törzsnek. Magukat valószínűleg „had“-nak nevezték, egyetlen írott forrásunkban pedig „geneának“, vagyis nemzetségnek említik őket (Hegedűs 1992, Kristó 1996:172).4 Jól látható tehát, hogy a kutatók által leírt hipotetikus katonai-politikai csoportosulások megnevezései a valóságban nem mindig esnek egybe a sztyeppén talált csoportok nyelvészek által meghatározott elnevezéseivel. Más szóval az etnohierarchián máshol találjuk azt a csoportot, ahol azt várnánk. Ez a jelenség e csoportok esetlegességéből vagy az aktuálpolitikai helyzethez való igazodásából következik. A nemzetségek és nemzetségcsoportok katonai-politikai szervezettsége, majd annak betagolódása az etnikai hierarchiába a sztyeppei civilizáció sajátossága volt és mélyen a sztyeppei hagyományokban gyökerezik. (Csáji 2007).

Zárszó Véleményem szerint tovább vizsgálandó a Mongol-Altajban élő kazak törzsek etnikai identitása, etnogenezise, kultúrája, vallása. Ugyanígy a lehető legtöbb szempontból tovább kell vizsgálni a sztyeppei civilizáció minden jellegzetességét. A honfoglalás tudományos vizsgálatához további kutatásokra van szükség – a lehetséges párhuzamok felvázolására.

4

A magyar törzsek természetesen nem az Arany Horda idején szerveződtek katonai egységgé, hanem – oguz-török mintára – a 6-7. században jöttek létre (Györffy 1977:222).

102


Nagy Iván

Felhasznált irodalom Baski Imre (2009), Madijar: magyar eredetű néptöredék a kazakoknál? In: Szerk.: Molnár Ádám: Csodaszarvas III. Molnár Kiadó. 191-210. Benkő Mihály (2001), Julianus nyomában Ázsiában. Timp Kiadó. Budapest. Benkő Mihály (2009), Magyar-kipcsakok. Timp Kiadó. Budapest. Benkő Mihály – Khinayat, Babakumar (2004), Keleti magyar néptöredékek a kazak törzsszövetségekben. Eleink III/2. 5–20. Botík, Ján (2007), Etnická história Slovenska. Lúč. Bratislava. Dobrovits Mihály (2010), Vámbéryval a harmadik évezredben. Lilium Aurum. Dunaszerdahely. Csáji László Koppány (2007), A sztyeppei civilizáció és a magyarság. Cédrus Művészeti Alapitvány – Napkút Kiadó. Budapest. Eriksen, Thomas Ihlland (2008), Etnicitás és nacionalizmus. Antropológiai megközelítések. Gondolat kiadó. Budapest—Pécs. Györffy György (1997), A magyar törzsnevek és törzsi helynevek. In: Szerk.: Kovács László-Veszprémy László: Honfoglalás és nyelvészet. Balassi Kiadó Budapest. 221–34. Hegedűs Attila (1992), Had. Emlékkönyv Rácz Endre hetvenedik születésnapjára. Bp. 112–115. Katona Imre (1977), Őstörténetünk kérdései a szociálantropológia megvilágításában. In: Szerk.: Bartha Antal-Czeglédi Károly-Róna-Tas András: Magyar őstörténeti tanulmányok. Budapest. 189-210. Kristó Gyula (1996), Magyar honfoglalás. Honfoglaló magyarok. Kossuth Könyvkiadó. Kuskumbajev, Ajbolat (2011), Magyarok keleten és nyugaton. Cédrus Művészeti Alapitvány – Napkút Kiadó. Budapest. Mándoky Kongur István (1976), A kunok Ulas törzse és törökségi kapcsolatai. Jászkunság XXII. 1-2. Szolnok, 1976. 54-59. Mándoky Kongur István (1976), Magyar eredetű törzsek a baskíroknál, in: Tiszatáj, XXX. 41–44. Paládi-Kovács Attila (2009), Nemzetség és törzs - szabadok és szolgák. In: Szerk.:Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz 1.2. Táj, nép, történelem. Akadémiai Kiadó, Budapest. 43-49. Veres Péter (1997), A honfoglaló magyarok életmódjának vitatott kérdései. In: Györffy György-Kovács László- Paládi-Kovács Attila (szerk.): Honfoglalás és néprajz. Budapest. Balassi Kiadó. 109-134.

104


Mgr. Peter Miklós, PhD., Mgr. David Žiak, PhD., Mgr. Veronika Hulejová Sládkovičová

Hraboš severský panónsky na Žitnom ostrove Úvod Na severozápade Panónskej panvy sa nachádza areál jedného z najvzácnejších cicavcov v Strednej Európe, hraboša severského panónskeho (Microtus oeconomus mehelyi) (Gubányi et al. 2009). Príbeh jeho objavenia je úzko prepojený so Žitným ostrovom. Na začiatku stál šamorínsky učiteľ a preparátor Károly Kunszt. Tento rozhľadený prírodovedec poslal koncom 19. a začiatkom 20. storočia niekoľko vypreparovaných exemplárov zvláštne vyzerajúcich hrabošov kustódovi zoologických zbierok Národného múzea v Budapešti, Lajosovi Méhelyovi. Méhely jedince zaevidoval do zbierkového fondu múzea a identifikoval ako Microtus ratticeps. Nálezy z okolia Šamorína následne publikoval ako prvonález druhu z územia Uhorska (Méhely 1908). O niekoľko rokov neskôr Gyula Éhik, nástupca Méhelya v múzeu, na základe jedincov z okolia Šamorína a troch ďalších exemplárov z Rajky (Maďarsko) opísal nový poddruh, ktorý nazval podľa Méhelya – Microtus ratticeps méhelyi (Éhik 1928). Súčasné platné meno poddruhu je Microtus oeconomus mehelyi Éhik, 1928. V priebehu nasledujúcich desaťročí sa ukázalo, že recentný výskyt poddruhu mehelyi je obmedzený na severozápadné oblasti Panónskej panvy. Žije v dvoch regiónoch: (1) severozápadné Maďarsko (Tóköz-Fertő-Hanság, Szigetköz), priľahlé územia východného Rakúska (Neusiedler See, Seewinkel) a juhozápadného Slovenska (Podunajská rovina, okraj Hronskej pahorkatiny); (2) populácie v oblasti jazera Kis-Balaton (Maďarsko) (Gubányi et al. 2009, Ambros 2010). Areál poddruhu je izolovaný od súvislého areálu druhu. Táto izolácia sa vytvorila pri ústupe pevninského ľadovca na konci poslednej ľadovej doby zhruba pred 10 000 rokmi. Microtus oeconomus je druh obývajúci podmáčané lúčne biotopy, ktoré sú časté v oblasti tundry. V čase posledného zaľadnenia (glaciálu) bola tundra dominantnou v našich zemepisných šírkach a tak tu bol početný aj M. oeconomus (Obuch et al. 2008). Postupným otepľovaním sa pásmo tundry posúvalo viac na sever a spolu s ním aj areál druhu. V oblasti Panónskej panvy sa však na mnohých miestach zachovali mokré lúky s vhodnou mikro-

105


Peter Miklós, Dávid Žiak, Veronika Hulejová Sládkovičová

Hustý ostricový porast na brehu kanála predstavuje pri vhodnom vodnom režime ideálny biotop pre Microtus oeconomus mehelyi. V pozadí vidno zárasty trstiny a pálky. Lokalita Pataš, Čiližská mokraď. (foto P. Miklós, 2010) klímou, na ktorých sa v refugiálnych podmienkach dokázal udržať aj M. oeconomus. Postupom času sa súvislý areál druhu posunul ďalej na sever až sa prerušil priamy kontakt s južnými refúgiami. V izolovaných podmienkach týchto refúgií sa vyvinul unikátny poddruh, ktorý je v súčasnosti výskytom viazaný na severozápad Panónskej panvy. Jedným z ťažiskových území M. oeconomus mehelyi je dnes Žitný ostrov.

História výskumu a súčasný výskyt M. oeconomus na Žitnom ostrove Po opise nového poddruhu hraboša severského z juhozápadného Slovenska prakticky chýbali ďalšie informácie o jeho výskyte z územia bývalého Československa. Niekoľko nejasne lokalizovateľných údajov ešte uvádza Greschik (1910, 1911) z potravy sov, ale ďalšie dáta nie sú známe. Kvôli absencii výskytových záznamov bol M. oeconomus v polovici 20. storočia považovaný za druh, ktorý na našom území už nežije (Kratochvíl, Rosický 1955). Až v roku

106


Hraboš severský panónsky na Žitnom ostrove 1953 ho v mokradiach pri Gabčíkove znova odchytil Hanzák (1955). Následne pri intenzívnom prieskume jeho výskytu sa pozornosť výskumníkov sústredila na oblasť Žitného ostrova. Boli nájdené aktívne lokality v okolí Čiližskej Radvane a na základe tu zozbieraného materiálu (170 jedincov) bola vypracovaná doteraz najrozsiahlejšia odborná štúdia o M. oeconomus mehelyi z územia Slovenska (Kratochvíl, Rosický 1955, Miklós et al. 2013). Významný bol nález početnej populácie druhu aj pri Číčove, konkrétne v oblasti Hamského tŕstia a Číčovského mŕtveho ramena (Štollmann 1962, Dudich et al. 1985, Krištofík 1997 atď.). V ďalších desaťročiach bol doložený odchyt druhu aj z mnohých iných lokalít Žitného ostrova (napr. Veľký Meder, Dolný Štál, Gabčíkovo, Veľké Kosihy, Okoč) (Feriancová-Masárová, Hanák 1965, Krištofík 1997, Stollmann, Ambros 1998, Gubányi et al. 2009 atď.). Hlavne pri Dunaji a v oblasti jeho ramennej sústavy bolo nájdených viacero miest výskytu (Pachinger 1987, 1993, 1994, Gubányi et al. 2009, Ambros 2010 atď.). Silnejúce antropogénne zásahy do prírody v druhej polovici 20. storočia však spôsobili rýchly úbytok vhodných stanovíšť. Najmä rozsiahle melioračné aktivity a výstavba Vodného diela (VD) Gabčíkovo zapríčinili rýchlu degradáciu, zvýšenú mieru izolácie a v konečnom dôsledku aj celkový zánik mnohých lokalít. Pachinger (2002-2003) uvádza, že počet aktuálnych miest výskytu za hlavnou povodňovou hrádzou Dunaja sa na prelome tisícročí znížil zhruba na tretinu. Okrem evidentne zaniknutých lokalít sa nepotvrdil výskyt M. oeconomus mehelyi ani na relatívne zachovalých pri Ňárade, Dolnom Štále, Veľkých Kosihách a Veľkom Mederi (Pachinger 2002-2003). V inundačnej zóne Dunaja v oblasti rozsiahlej ramennej sústavy (rkm 1813 – 1851) bolo známych 22 lokalít výskytu. Vysušenie ramennej sústavy v zime 1992-93 počas napúšťania Hrušovskej zdrže a prívodného kanála VD Gabčíkovo však výrazne zasiahlo M. oeconomus mehelyi aj tu. Vymizol zo 16 lokalít. Následne sa jeho stavy začali mierne zvyšovať, no definitívnu ranu dostala populácia v auguste 2002, keď ju tisícročná povodeň pravdepodobne úplne zdecimovala (Pachinger 2002-2003). Predpokladal sa zánik celej genofondovej bázy Microtus oeconomus mehelyi v ramennej sústave Dunaja. Naznačoval to aj opakovaný prieskum, ktorý nedokázal jeho prítomnosť v sledovanom priestore (Pachinger 2002-2003). Pritom populácia obývajúca rozsiahle územie tzv. vnútrozemskej delty Dunaja bola v minulosti považovaná za relatívne stabilnú a rozhodujúcu pre úspešné prežívanie druhu na Slovensku. Príčinou tohto katastrofického stavu boli nevhodné vodohospodárske zásahy, ale aj neštandardné výkyvy počasia (Pachinger 1994, 2002 – 2003, Ambros 2010). Pre záchranu M. oeconomus mehelyi boli v tomto období (1990 – 2000) uskutočnené aj pokusy o reštitúciu. Jedince odchytené na relatívne zachovalých lokalitách pri Číčove boli rozmnožené v zajatí (Pecina 1994) a následne vypustené na vybrané lokality Žitného ostrova (napr. Dolný Štál, Medveďov,

107


Peter Miklós, Dávid Žiak, Veronika Hulejová Sládkovičová Veľký Meder) vrátane ramennej sústavy Dunaja (Bodíky) (Izsák 1995, Pilinský 1996, Krištofík 1997). Výsledky tejto snahy o zachovanie druhu nie sú doposiaľ jednoznačne vyhodnotené (Ambros 2010). Začiatkom 21. storočia sa prieskum výskytu upriamil na oblasť Podunajskej nížiny východne od Žitného ostrova. Prítomnosť M. oeconomus mehelyi tu bola dokázaná na početných lokalitách (Gubányi et al. 2009, Ambros 2010). Územie Žitného ostrova už nebolo tak intenzívne mapované ako v minulosti. V roku 2010 sa začalo s riešením medzinárodného projektu LIFE+ s názvom Ochrana hraboša severského panónskeho Microtus oeconomus mehelyi* (LIFE 08/NAT/SK/000239). Jedným z cieľov projektu bol prieskum aktuál-

Územie niekdajšej rozsiahlej mokrade, v 2. polovici minulého storočia pretvorené na poľnohospodársku pôdu. Donedávna agrotechnicky obrábané. Vodný režim je narušený výraznými melioračnými zásahmi. V súčasnosti sa tu nachádza sukcesná lúka zarastajúca pri vhodných zrážkových pomeroch vlhkomilnou vegetáciou. Lokalita Čiližská Radvaň, Čiližské močiare. (foto P. Miklós, 2010)

108


Hraboš severský panónsky na Žitnom ostrove neho výskytu M. oeconomus na Slovensku. Do pozornosti sa opäť dostal aj Žitný ostrov. Preskúmaním vyše 70 lokalít juhozápadného Slovenska sa zistilo, že jedno z aktuálnych centier rozšírenia druhu je v južnej časti Žitného ostrova, konkrétne v okolí Čiližského potoka. Sem patria aj tradičné lokality pri Číčove a Čiližskej Radvani. Pozoruhodný je osud pôvodne rozsiahleho močiaru pri Čiližskej Radvani. Kratochvíl a Rosický (1955) tu v polovici 50. rokov odchytili 170 jedincov, lokalita však bola v 60. rokoch melioračnými prácami prakticky zničená. V jej zvyškoch nebol druh nájdený pri inventarizačnom prieskume z roku 1982 (Stollmann, Ambros 1998). V rokoch 2010-2013 ale bol opäť a opakovane odchytený a to v nezvyčajne vysokej početnosti. Ukazuje sa, že fragmenty močiara v súčasnosti patria medzi najvýznamnejšie územia výskytu M. oeconomus mehelyi nie len v podmienkach Žitného ostrova, ale v celom areáli poddruhu (Miklós et al. 2011). Z ďalších údajov zistených počas prieskumu v 2010-2013 je mimoriadne zaujímavý odchyt M. oeconomus mehelyi na 4 lokalitách v oblasti slovenskej časti ramenného systému Dunaja (Miklós et al. 2011, Hulejová Sládkovičová et al. 2013, nepubl.). Je to priamy dôkaz, že druh z tohto regiónu natrvalo nevymizol. Bez podrobných genetických analýz však nemožno vylúčiť, že tu došlo k dočasnému vyhynutiu koncom 20. storočia a súčasný výskyt je následok až neskoršej rekolonizácie územia. Podľa predbežných analýz aktuálneho rozšírenia M. oeconomus mehelyi na Slovensku sa ukazuje, že ťažisko výskytu poddruhu na juhozápadnom Slovensku sa postupne presúva smerom na východ. Posun je pravdepodobne podmienený zánikom biotopov a zmenami vodného režimu vyvolanými výstavbou a prevádzkou VD Gabčíkovo. Dôkazom je aj výrazný úbytok nálezových lokalít v ramennom systéme vnútrozemskej delty Dunaja a v jeho okolí. Ďalej, aj melioračné zásahy v 20. storočí zasiahli západné regióny Žitného ostrova zrejme intenzívnejšie a s ďalekosiahlejšími následkami než vo východnej časti Podunajskej nížiny.

Biotop a faktory ohrozenia Microtus oeconomus mehelyi obýva špecifický biotop formovaný sedimentovými močiarmi, luhmi alebo hustými brehovými porastmi. Jeho nároky na prostredie sú úzko vyhranené, preferuje habitat lokalizovaný v okrajových častiach močiarov s vyššou bylinnou vegetáciou, najmä ostríc a trste (Gubányi 2007). Aj v podmienkach Žitného ostrova sa vyskytuje predovšetkým v reliktných močiaroch a brehových zárastoch s výrazným podielom ostríc a trste. Microtus oeconomus mehelyi je citlivý na zmeny podmienok prostredia. Jedným z kľúčových faktorov umožňujúcich jeho výskyt a zotrvanie je vhodný vodný režim prostredia. Redukcia vodných zdrojov vyvoláva zazemňovanie a vysúša-

109


Peter Miklós, Dávid Žiak, Veronika Hulejová Sládkovičová nie biotopov. Na druhej strane, nadmerné zvýšenie hladiny a dlhodobé zatopenie zmenia vhodný vegetačný porast lokality (napr. redukcia ostricových zárastov) a biotop sa stane neobývateľným, resp. ostrovčekovitým (Gubányi 2007, Gubányi et al. 2009). Následkami týchto zmien sú teda úbytok alebo postupná fragmentácia biotopov, ktoré sú zároveň aj hlavnými príčinami ohrozenia druhu. Človek do vodného režimu krajiny zasahuje negatívne predovšetkým cez intenzívnu melioráciu územia – budovanie rozsiahlych odvodňovacích systémov, rozorávanie nížinných lúk, vysúšanie mokradí atď. Tieto aktivity aj na Žitnom ostrove spôsobujú, že stanovištia vhodné pre M. oeconomus mehelyi sa zmenšujú a pri absencii vhodných biokoridorov sa od seba postupne izolujú. Zvýšená miera fragmentácie populácií spolu s priestorovým úbytkom biotopov môžu vyústiť do procesov, ktoré najmä u malých populácií môžu spôsobiť ich definitívny zánik. Poďakovanie Práca vznikla s podporou projektu Microtus LIFE08/NAT/SK/000239.

Literatúra Ambros M. 2010. Hraboš severský panónsky (Microtus oeconomus méhelyi): história objavenia a výskumu na Slovensku. Ochrana prírody, 26: 9-18. Dudich A., Lysý J., Štollmann A. 1985. Súčasné poznatky o rozšírení drobných zemných cicavcov (Insectivora, Rodentia) južnej časti Podunajskej nížiny. Spravodaj Oblastného podunajského múzea v Komárne, Prírodné vedy, 5: 157-186. Éhik G. 1928. Néhany adat Magyarország emlősfaunájának ismeretéhez. Annales Musei Nationalis Hungaricae 15: 195-203. Feriancová-Masárová Z., Hanák V. 1965. Stavovce Slovenska IV. Cicavce. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, Bratislava. 332 pp. Greschik J. 1910. Hazai ragadozó madaraink gyomor- és köpettartalom-vizsgálata. Aquila 17: 168-179. Greschik J. 1911. Hazai ragadozó madaraink gyomor- és köpettartalom-vizsgálata, II. Aquila 18: 141-177. Gubányi A. 2007. Északi pocok, Microtus oeconomus (Pallas, 1776). Pp: 164 – 165. In: Bihari Z., Csorba G., Heltai M. (eds.): Magyarország emlőseinek atlasza. Kossuth Kiadó, Budapest, 360 pp. Gubányi A., Dudich A., Stollmann A., Ambros M. 2009: Distribution and conservation management of root vole (Microtus oeconomus) population along the Danube in Central Europe (Rodentia: Arvicolinae). Lynx, n. s. (Praha), 40: 29-42.

110


Hraboš severský panónsky na Žitnom ostrove Hanzák J. 1955. K otázce výskytu hraboše severního, Microtus oeconomus méhelyi Éhik v Československu. Časopis národného múzea 123: 164-167. Hulejová Sládkovičová V., Žiak D., Miklós P. 2013. Synúzie drobných zemných cicavcov mokradných biotopov Podunajskej roviny. Folia faunistica Slovaca (Bratislava), 18: 13-19. Izsák G. 1995. Reintrudukcia hraboša severského v strednej časti Žitného ostrova. Spravodaj múzea, Žitnoostrovské múzeum 19: 60-65. Kratochvíl J., Rosický B. 1955. Hraboš severní (Microtus oeconomus) relikt zvířeny z doby ledové v ČSSR. Práce Brněnské základny Československé akademie věd, 24 (1): 33-72. Krištofík J. 1997. Záverečná správa faunistického prieskumu výskytu hraboša severského (Microtus oeconomus) na území Slovenska v rokoch 1996-1997. Záverečná správa pre Slovenskú agentúru životného prostredia v Banskej Bystrici, 2 pp. Méhely L. 1908. Két új pocokfaj a magyar faunában. Állattani Közlemények, 7: 3-14. Miklós P., Žiak D., Ambros M., Dudich A., Stollmann A. 2011. Nové nálezy hraboša severského panónskeho (Microtus oeconomus mehelyi) v oblasti Podunajskej roviny. Folia faunistica Slovaca (Bratislava), 16 (1): 19-23. Miklós P, Žiak D., Hulejová Sládkovičová V., Kúdela M., Ambros M., Dudich A., Stollmann A. 2013. Projekt Ochrana hraboša severského panónskeho *Microtus oeconomus mehelyi – priebežné výsledky výskumných aktivít. In: Macko J. (ed.), Biológia v škole dnes a zajtra. Zborník príspevkov z konferencie s medzinárodnou účasťou, 17.-18. január 2012, Ružomberok, 133 pp. Obuch J., Kocian Ľ., Žiak D., Miklós P. 2008. Vývoj fauny cicavcov (Mammalia) od posledného glaciálu po súčasnosť. Pp: 215-253. In Stloukal E. et al. (eds.), Vývoj prírody Slovenska. Faunima, Bratislava, 295 pp. Pachinger K. 1987. K rasprostraneniju reliktovovo vida na territorii Žitnovo ostrova – ČSSR (Microtus oeconomus mehelyi Éhik, 1928). Pp. 146-147. In: Halgoš J. (ed.), Ochrana genofondu a jeho využitie. Zoologický ústav Univerzity Komenského, Slovenská akadémia vied, Bratislava, 214 pp. Pachinger K. 1993. Die Kleinsäuger der Aglomeration von Bratislava. Acta Zoologica Universitas Comanianae, 37: 89-107. Pachinger K. 1994. Habitat a perspektívy prežitia hraboša severského panónskeho (Microtus oeconomus mehelyi Éhik, 1928) na Slovensku. Výskum a ochrana cicavcov na Slovensku, 1: 37-40. Pachinger K. 2002-2003. Rozšírenie a ďalšia perspektíva existencie reliktného druhu Microtus oeconomus na území Slovenska. Správy Slovenskej zoologickej spoločnosti, 20/21: 113-116. Pecina P. 1994. Chov hraboších hospodáříčků v pražské zoo. Nika, Praha, 15: 1314.

111


Peter Miklós, Dávid Žiak, Veronika Hulejová Sládkovičová Pilinský P. 1996. Rozšírenie a reštitúcia hraboša severského panónskeho (Microtus oeconomus méhelyi Éhik, 1928) do oblasti jeho pôvodných biotopov pod zdržou Dunajského vodného diela Gabčíkovo. Diplomová práca. Prírodovedecká fakulta UK, Bratislava, 44 pp. Stollmann A., Ambros M. 1998. Hraboš severský panónsky (Microtus oeconomus Pallas, 1776 ssp. méhely Éhik, 1928) kriticky ohrozený druh cicavca na Slovensku. Pp. 119-126. In: Urban P (ed.), Výskum a ochrana cicavcov III. Štátna ochrana prírody Slovenskej republiky, Banská Bystrica, 156 pp. Štollmann A. 1962. Číčovské mŕtve rameno Dunaja. Pp. 57-60. In: Bako J., Borovský Š., Varga J. (eds.), Sborník prác z ochrany prírody v Západoslovenskom kraji. Krajské stredisko štátnej pamiatkovej starostlivosti a ochrany prírody, Bratislava, 127 pp.

112


Mgr. Miklós Péter, PhD., Mgr. Žiak David, PhD., Mgr. Hulejová Sládkovičová Veronika

Északi pocok a Csallóközben Bevezetés A Kárpát-medence észak-nyugati térségében található Közép-Európa egyik legritkább kisemlősének előfordulási területe. Itt él az északi pocok mehelyi alfaja (Microtus oeconomus mehelyi) (Gubányi et al. 2009). Az alfaj felfedezése szorosan fűződik a Csallóközhöz, mivel felismerése alapkövét Kunszt Károly somorjai preparátor és tanár tette le. Ez a széles látókörű természetkutató a 19. század végén és a 20. század elején több furcsa kinézetű pocok preparált példányát küldte el Méhely Lajosnak a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársának. Méhely az egyedeket az északi pocok (régebbi nevén Microtus ratticeps) fajhoz sorolta. A csallóközsomorjai leletek voltak az északi pocok Magyarország területén megfogott első ismert példányai (Méhely 1908). Később Éhik Gyula, Méhely utódja a múzeumban, a somorjai egyedek, valamint három Rajka (Magyarország) mellől származó további példány alapján determinálta az északi pocok eddig ismeretlen alfaját. Elődje tiszteletére a Microtus ratticeps méhelyi nevet adta az új alfajnak (Éhik 1928), melynek jelenlegi érvényes tudományos megnevezése: Microtus oeconomus mehelyi Éhik, 1928. A következő évtizedek során feltárult, hogy a mehelyi alfaj jelenlegi elterjedése a Kárpát-medence észak-nyugati részére korlátozódik. Két, többé-kevésbé különálló térségben fordul elő: (1) Északnyugat-Magyarország (Tóköz-Fertő-Hanság, Szigetköz), valamint Kelet-Ausztria (Fertő tó, Fertőzug) és Délnyugat-Szlovákia (Duna menti alföld) szomszédos területein; (2) a Kis-Balaton környékén (Gubányi et al. 2009, Ambros 2010). Az alfaj elterjedési területe elszigetelődött a törzsfaj összefüggő areáljától. Az elszigetelődés a legutóbbi jégkorszak végén alakult ki, amikor a kontinentális jégtakaró északi irányba visszavonult. Az északi pocok mocsaras rétek lakója, melyek gyakoriak főleg a tundraövezet térségében. A legutóbbi eljegesedés (glaciális) folyamán Közép-Európa területén a tundra volt a domináló élőhelytípus, ezért az északi pocok is gazdagon fordult itt elő (Obuch et al. 2008). A fokozódó felmelegedés következtében azonban a tundra észak felé húzódott, és vele együtt a faj elterjedési területe is. A Kárpát-medencében viszont több helyen fennmaradtak alkalmas mikroklímájú mocsárrétek, melyek refúgiális körülményeket biztosítottak a pocok számára. Idővel a faj összefüggő

113


Miklós Péter, Žiak Dávid, Hulejová Sládkovičová Veronika

Sűrű magassásos növényzet. Megfelelő vízellátás mellett az északi pocok ideális élőhelye. A háttérben nád és gyékény látható. Előfordulási terület Csilizpatas közelében. (fotó Miklós P., 2010) areálja olyan mértékben északra húzódott, hogy teljesen megszakadt a kapcsolat a déli refúgiumokkal. Az elszigetelt körülmények között idővel egyedi alfaj fejlődött ki, mely mára csupán a Kárpát-medence észak-nyugati csücskében található meg. A fennmaradt populációk egyik legfontosabb elterjedési területe a Csallóköz.

Ismereteink alakulása az északi pocok előfordulásáról a Csallóközben Az új alfaj felfedezése után lényegében hiányoztak a további előfordulási adatok Szlovákia területéről. Néhány lelet ugyan ismeretes még Greschik (1910, 1911) munkásságából, ám ezek pontos lokalizálása nem volt lehetséges. Az adathiány következtében az északi pockot a 20. század felében kihalt fajnak tartották Szlovákiában (Kratochvíl, Rosický 1955). Újrafelfedezése

114


Északi pocok a Csallóközben 1953-ban történt meg, amikor Hanzák (1955) ismét megfogott néhány egyedet Bős mellett. Ez intenzív érdeklődést váltott ki szakmai körökben, s a kutatók figyelme elsősorban a Csallóközre összpontosult. Aktív előfordulási területeket találtak Csilizradvány mellett, ahol 1954 folyamán nagy számban (170 egyed) fogtak északi pockot. Az összegyűjtött anyag alapján dolgozták ki a szlovákiai populációk egyik legátfogóbb szaktanulmányát (Kratochvill, Rosický 1955, Miklós et al. 2013). Jelentős állományú populációt találtak Csicsó környékén is, konkrétan a Hami-nádas és a Csicsó-holtág térségében (Štollmann 1962, Dudich et al. 1985, Krištofík 1997 stb.). A következő évtizedekben az északi pockot kimutatták a Csallóköz több részén is (pl. Nagymegyer, Alistál, Bős, Nagykeszi, Ekecs közelében) (Feriancová-Masárová, Hanák 1965, Krištofík 1997, Stollmann, Ambros 1998, Gubányi et al. 2009 stb.). Főleg a Duna mellett és a folyó gazdag ágrendszerében találtak meg számos előfordulási helyet (Pachinger 1987, 1993, 1994, Gubányi et al. 2009, Ambros 2010 stb.). A 20. század második felében azonban a fokozódó emberi behatások következtében a faj alkalmas élőhelyei dramatikusan beszűkültek. Különösen az intenzív meliorációs tevékenységek és a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer építésének következtében gyors ütemben degradálódtak, elszigetelődtek és helyenként teljesen megszűntek az északi pocok élőhelyei. Pachinger (2002-2003) állítása alapján a Duna árvízvédelmi gátjának mentett oldalán a pocok aktív élőhelyeinek száma az ezredfordulóra harmadjára csökkent. A nyilvánvalóan megsemmisült élőhelyeken kívül az északi pockot nem találták meg több viszonylag megőrződött élőhelyen sem, mint pl. Csiliznyárad, Alistál, Nagykeszi vagy Nagymegyer mellett (Pachinger 2002-2003). A Duna hullámterében még dramatikusabb körülmények uralkodtak. A jelentős kiterjedésű ágrendszerben (1813-1851 fkm) 22 előfordulási területet ismertek. A körtvélyesi tározó és a bősi erőmű üzemvíz-csatornájának elárasztása folyamán, 1992-93 telén, az ágrendszer kiszáradt. Ez lényeges negatív kihatással volt az itt élő pocokpopulációra, mely 16 lelőhelyről teljesen eltűnt. Rövid időn belül az állomány regenerálódni kezdett, de a 2002 augusztusában levonuló ezeréves árvíz végleges nyomot hagyott rajta (Pachinger 2002-2003). Pachinger (2002-2003) úgy véli, hogy a Duna ágrendszerében ez idő tájt kipusztult az északi pocok populációja. Feltételezését alátámasztja, hogy az ismételt kutatások során nem bukkant fel egyetlen egyed sem a vizsgált területen. Fajvédelmi szempontból ez a helyzet különös jelentőséggel bírt, mert a Duna ágrendszerét benépesítő populációt a szakemberek viszonylag stabil állománynak tartották mérvadó génkészlettel a faj szlovákiai fennmaradását illetően. A bekövetkezett tragikus állapot alapvető okozói a káros vízgazdálkodási beavatkozások, valamint a rendhagyó időjárási események következményei (Pachinger 1994, 2002-2003, Ambros 2010).

115


Miklós Péter, Žiak Dávid, Hulejová Sládkovičová Veronika Az északi pocok fenntartásának érdekében a 20. század utolsó évtizedében a természetvédők a faj visszatelepítésével próbálkoztak. A Csicsó melletti, aránylag jó kondícióban lévő populációkból begyűjtött néhány példányt fogságban szaporították (Pecina 1994), utódjaikat pedig kitelepítették a Csallóköz előre kiválasztott részein (pl. Alistál, Medve, Nagymegyer mellett), beleértve a Duna hullámterét is (Nagybodak közelében) (Izsák 1995, Pilinský 1996, Krištofík 1997). A visszatelepítési erőfeszítések eredményét azonban a mai napig nem értékelték ki egyértelműen (Ambros 2010). A 21. század elején az északi pocok elterjedésének kutatása a Duna menti alföld Csallóköztől keletre fekvő térségei felé fordult. Több helyen sikeres volt az igyekezet (Gubányi et al. 2009, Ambros 2010). A Csallóköz élőhelyeit viszont már csupán kevésbé intenzíven monitorozták.

Néhai nagykiterjedésű zsombékos Csilizradvány közelében, melyet a 20. század második felében szántófölddé alakítottak át. A közelmúltban még mezőgazdaságilag művelt terület volt. A térség természetes vízdinamikája felbomlott, de kedvező csapadékmennyiség esetében vízkedvelő növényzettel benövő szukcessziós rét van kialakulóban. (fotó Miklós P., 2010)

116


Északi pocok a Csallóközben 2010-ben indult egy nemzetközi LIFE + projekt „Az északi pocok mehelyi alfajának védelme” címen (LIFE 08/NAT/SK/000239). A projekt egyik fő célja, hogy felmérje az északi pocok jelenlegi előfordulási területét Szlovákiában. Így a Csallóköz is ismét a figyelem központjába került. Délnyugat-Szlovákia több mint 70 lehetséges előfordulási helyének megvizsgálása után bebizonyosodott, hogy a faj elterjedésének egyik központi területe a Csallóköz déli térségében található. Pontosabban a Csilizpatak mentén. Ide tartoznak a már korábbi vizsgálatokból ismert csicsói és csilizradványi láposok is. Ezek közül különösen figyelemre méltó a Csilizradvány közelében fekvő, valaha kiterjedt zsombékos sorsa. Kratochvíl és Rosický (1955) az 50-es években itt gazdag északi pocokpopulációra lelt. A következő évtizedben azonban a kíméletlen meliorációs tevékenységek eredményeként ez az élőhely lényegében megsemmisült. Maradványaiban a pockot nem sikerült kimutatni az 1982-ben végzett kisemlős vizsgálat során sem (Stollmann, Ambros 1998). 2010-2013 között viszont ismét megjelent, és több esetben szokatlan magas számban fordult elő. Úgy tűnik, hogy a zsombékos fennmaradt töredéke jelenleg a faj egyik legjelentősebb élőhelyei közé tartozik, ami az alfaj egész elterjedési területét mérlegelve érvényes, nem csupán a csallóközi viszonylatokban (Miklós et al. 2011). A 2010-2013-as felmérés további jelentős fejleménye az északi pocok megfogása a Duna szlovákiai ágrendszerében 4 hullámtéri élőhelyen (Miklós et al. 2011, Hulejová Sládkovičova et al. 2013, unpubl.). Ez közvetlen bizonyítéka annak, hogy a faj nem hagyta el véglegesen a Duna kiterjedt ágrendszerének térségeit. Részletes genetikai vizsgálatok nélkül azonban nem kizárható, hogy az északi pocok az ezredforduló tájékán itt lokálisan kipusztult, és a mai állapot egy későbbi spontán visszatelepülési folyamat eredménye. Az északi pocok szlovákiai elterjedésének előzetes elemzése alapján a faj jelenlegi előfordulásának súlypontja Délnyugat-Szlovákiában fokozatosan kelet felé tolódik. Ezt a folyamatot valószínűleg az élőhelyek megszűnése és a bősi vízerőmű által előidézett vízdinamika-változások váltották ki. Bizonyítja ezt a Duna közelében és közvetlen ágrendszerében tapasztalt lelőhelyszám-csökkenés. Továbbá, a 20. század meliorációs beavatkozásai valószínűleg nagyobb mértékben és messzemenőbb következményekkel érintették a Csallóköz nyugati régióit, mint a Duna menti alföld keletebbre fekvő területeit.

Élőhelyigények és veszélyeztető tényezők Az északi pocok mehelyi alfaja speciális élőhelyeken fordul elő, amelyeket elsősorban feltöltődő mocsarak, zsombékosok és sűrű növényzetű sekély parti zónák képeznek. Élőhelyigényei erősen behatároltak, leginkább nádasok, magassásos társulások nedves szegélyzónájában található (Gubányi 2007).

117


Miklós Péter, Žiak Dávid, Hulejová Sládkovičová Veronika A Csallóköz területén is leginkább lápos élőhelyek maradványaiban, azok parti zónájában fordul elő, ahol főleg nád és sás alkotja a növényzet túlnyomó részét. Az északi pocok érzékenyen reagál a környezeti feltételek ingadozására. A populációk fennmaradása szempontjából alapvető a terület megfelelő vízellátottsága. Az élőhely elégtelen vízellátása fokozott feltöltődéshez, vagy szélsőséges esetekben a terület kiszáradásához vezethet. Drasztikus átalakulást okoz azonban az élőhely tartósan magas vízborítása is, mely a sásos foltok kiritkulását, kedvezőtlen átalakulását okozhatja (Gubányi 2007, Gubányi et al. 2009). Ezeknek a folyamatoknak a következménye, hogy az élőhelyek beszűkülnek, fragmentálódnak, majd teljesen megszűnnek. Az előfordulási helyek számbeli csökkenése és nagymértékű elszigetelődése a legfőbb veszélyeztető tényezői az északi pocok fennmaradásának. Az ember a táj vízdinamikáját elsősorban meliorációs aktivitásaival változtatja – szerteágazó vízelvezető csatornarendszerek kiépítése, nedves rétek felszántása, lápok lecsapolása stb. Ezek a tényezők negatív kihatással vannak a természetes vízrendszerre. A melioráció a Csallóközben is fontos tényezője az északi pocok élőhelydegradációjának és területvesztésének. A beszűkülő élőhelyek elszigetelődése megfelelő ökofolyosók hiányában gyorsan növekszik. A területvesztés és a fokozódó fragmentálódás mértéke visszafordíthatatlan folyamatokhoz vezethet, melyek kisebb állományú pocokpopulációk kihalását eredményezhetik. Köszönetnyilvánítás A munka a Microtus LIFE08/NAT/SK/000239 projekt támogatásával jött létre.

Irodalom Ambros M. 2010. Hraboš severský panónsky (Microtus oeconomus méhelyi): história objavenia a výskumu na Slovensku. Ochrana prírody, 26: 9-18. Dudich A., Lysý J., Štollmann A. 1985. Súčasné poznatky o rozšírení drobných zemných cicavcov (Insectivora, Rodentia) južnej časti Podunajskej nížiny. Spravodaj Oblastného podunajského múzea v Komárne, Prírodné vedy, 5: 157-186. Éhik G. 1928. Néhany adat Magyarország emlősfaunájának ismeretéhez. Annales Musei Nationalis Hungaricae 15: 195-203. Feriancová-Masárová Z., Hanák V. 1965. Stavovce Slovenska IV. Cicavce. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, Bratislava. 332 pp. Greschik J. 1910. Hazai ragadozó madaraink gyomor- és köpettartalom-vizsgálata. Aquila 17: 168-179.

118


Északi pocok a Csallóközben Greschik J. 1911. Hazai ragadozó madaraink gyomor- és köpettartalom-vizsgálata, II. Aquila 18: 141-177. Gubányi A. 2007. Északi pocok, Microtus oeconomus (Pallas, 1776). Pp: 164 – 165. In: Bihari Z., Csorba G., Heltai M. (eds.): Magyarország emlőseinek atlasza. Kossuth Kiadó, Budapest, 360 pp. Gubányi A., Dudich A., Stollmann A., Ambros M. 2009: Distribution and conservation management of root vole (Microtus oeconomus) population along the Danube in Central Europe (Rodentia: Arvicolinae). Lynx, n. s. (Praha), 40: 29-42. Hanzák J. 1955. K otázce výskytu hraboše severního, Microtus oeconomus méhelyi Éhik v Československu. Časopis národného múzea 123: 164-167. Hulejová Sládkovičová V., Žiak D., Miklós P. 2013. Synúzie drobných zemných cicavcov mokradných biotopov Podunajskej roviny. Folia faunistica Slovaca (Bratislava), 18: 13-19. Izsák G. 1995. Reintrudukcia hraboša severského v strednej časti Žitného ostrova. Spravodaj múzea, Žitnoostrovské múzeum 19: 60-65. Kratochvíl J., Rosický B. 1955. Hraboš severní (Microtus oeconomus) relikt zvířeny z doby ledové v ČSSR. Práce Brněnské základny Československé akademie věd, 24 (1): 33-72. Krištofík J. 1997. Záverečná správa faunistického prieskumu výskytu hraboša severského (Microtus oeconomus) na území Slovenska v rokoch 1996-1997. Záverečná správa pre Slovenskú agentúru životného prostredia v Banskej Bystrici, 2 pp. Méhely L. 1908. Két új pocokfaj a magyar faunában. Állattani Közlemények, 7: 3-14. Miklós P., Žiak D., Ambros M., Dudich A., Stollmann A. 2011. Nové nálezy hraboša severského panónskeho (Microtus oeconomus mehelyi) v oblasti Podunajskej roviny. Folia faunistica Slovaca (Bratislava), 16 (1): 19-23. Miklós P, Žiak D., Hulejová Sládkovičová V., Kúdela M., Ambros M., Dudich A., Stollmann A. 2013. Projekt Ochrana hraboša severského panónskeho *Microtus oeconomus mehelyi – priebežné výsledky výskumných aktivít. In: Macko J. (ed.), Biológia v škole dnes a zajtra. Zborník príspevkov z konferencie s medzinárodnou účasťou, 17.-18. január 2012, Ružomberok, 133 pp. Obuch J., Kocian Ľ., Žiak D., Miklós P. 2008. Vývoj fauny cicavcov (Mammalia) od posledného glaciálu po súčasnosť. Pp: 215-253. In Stloukal E. et al. (eds.), Vývoj prírody Slovenska. Faunima, Bratislava, 295 pp. Pachinger K. 1987. K rasprostraneniju reliktovovo vida na territorii Žitnovo ostrova – ČSSR (Microtus oeconomus mehelyi Éhik, 1928). Pp. 146-147. In: Halgoš J. (ed.), Ochrana genofondu a jeho využitie. Zoologický ústav Univerzity Komenského, Slovenská akadémia vied, Bratislava, 214 pp.

119


Miklós Péter, Žiak Dávid, Hulejová Sládkovičová Veronika Pachinger K. 1993. Die Kleinsäuger der Aglomeration von Bratislava. Acta Zoologica Universitas Comanianae, 37: 89-107. Pachinger K. 1994. Habitat a perspektívy prežitia hraboša severského panónskeho (Microtus oeconomus mehelyi Éhik, 1928) na Slovensku. Výskum a ochrana cicavcov na Slovensku, 1: 37-40. Pachinger K. 2002-2003. Rozšírenie a ďalšia perspektíva existencie reliktného druhu Microtus oeconomus na území Slovenska. Správy Slovenskej zoologickej spoločnosti, 20/21: 113-116. Pecina P. 1994. Chov hraboších hospodáříčků v pražské zoo. Nika, Praha, 15: 13-14. Pilinský P. 1996. Rozšírenie a reštitúcia hraboša severského panónskeho (Microtus oeconomus méhelyi Éhik, 1928) do oblasti jeho pôvodných biotopov pod zdržou Dunajského vodného diela Gabčíkovo. Diplomová práca. Prírodovedecká fakulta UK, Bratislava, 44 pp. Stollmann A., Ambros M. 1998. Hraboš severský panónsky (Microtus oeconomus Pallas, 1776 ssp. méhely Éhik, 1928) kriticky ohrozený druh cicavca na Slovensku. Pp. 119-126. In: Urban P (ed.), Výskum a ochrana cicavcov III. Štátna ochrana prírody Slovenskej republiky, Banská Bystrica, 156 pp. Štollmann A. 1962. Číčovské mŕtve rameno Dunaja. Pp. 57-60. In: Bako J., Borovský Š., Varga J. (eds.), Sborník prác z ochrany prírody v Západoslovenskom kraji. Krajské stredisko štátnej pamiatkovej starostlivosti a ochrany prírody, Bratislava, 127 pp.

120


Mgr. Olga Bevilagua, Mgr. Enikő Marczell

Spomienka na zosnulých Cséfalvay Michal (1940–2009) Z návšetvníkov dunajskoklátovského vodného mlyna zrejme mnohí si pamätajú na usmievajúcu tvár človeka tichej povahy, správcu mlyna, ktorý ochotne sprevádzal záujemcov v interiéri mlyna. Michal Cséfalvay, Misi bácsi, bol majiteľom mlyna, neskoršie sa stal z poverenia Žitnoostrovného múzea jeho sprievodcom. Skoro celý svoj život prežil na brehu Klátovského ramena, v blízkosti vodného mlyna. Jeho starý otec, Michal Cséfalvay, dal postaviť v dvadsiatych rokoch 20. stor. mlynicu. Pre rodinu tak zabezpečil živobytie. V mlyne mleli obilie do roku 1942, neskoršie tu šrotovali. Aj keď zamestnanie uja Miša neviazalo priamo k mlyne, ale existencia a budúcnosť rodinného dedičstva ho vážne zaujímala, v staršom veku celou dušou sa venoval sprievodcovskej činnosti okolo mlyna. V roku 1986 vzácne technické zariadenie mlyna sa dostalo pod štátnu ochranu, bolo vyhlásené za technickú pamiatku a bolo obnovené. Vodný mlyn sa zapísal do štátneho zoznamu nehnuteľných pamiatok. Dostal sa do vlastníctva Žitnoostrovského múzea, ktoré vymenovalo Michala Cséfalvayho za sprievodcu mlyna. Od roku 1986 viac ako dvadsať rokov vykonával svedomite a poctivo túto prácu. V roku 2006 pri povodni, už bol chorý, ale ochotne pomáhal pri záchranných prácach na mlyne. Nakoniec ťažká choroba jeho silu a zdravie úplne podlomila a nemohol ďalej pracovať. V práci ho vymenila jeho manželka pani Klára Cséfalvayová, ktorá sa stala oficiálne sprievodkyňou vodného mlyna. Vodný mlyn v Dunajskom Klátove, je vzácnou expozíciou a pamiatkou vodného mlynárskeho remesla na Malom Dunaji. Naďalej privíta návštevníkov. Rodinní príslušníci, známi a pracovníci Žitnoostrovného múzea sa rozlúčili dňa 9. novembra 2009. Jeho pamiatka zostane medzi nami nielen v názve Cséfalvayho vodného mlyna, ale aj v nás, ktorí sme ho osobne poznali.

121


Olga Bevilagua–Enikő Marczell

Marczell Béla (1924–2009) Zberateľ ľudových tradícií, muzeológ, stredoškolský pedagóg. Gymnázium navštevoval v Bratislave, v Dunajskej Strede a v Komárne. Na Univerzite Pétera Pázmánya v Budapešti (Maďarsko) v r. 1950 získal diplom z pedagogiky, odbor maďarčina-dejepis. Ako stredoškolský učiteľ pôsobil v Dunajskej Strede. V r. 1960 – 1986 pôsobil v Žitnoostrovnom múzeu v Dunajskej Strede, kde v r. 1964 – 1976 zastával funkciu riaditeľa. Zorganizoval prvú stálu výstavu a pomáhal pri zriaďovaní viacerých vlastivedných domoch v okrese. Zbieral žitnoostrovské zvyky, povery, mýty a rozprávky, ktoré aj publikoval. V r. 1994 získal cenu Pro Urbe Dunajská Streda a v r.1999 Cenu Istvána Gyurcsóa a v r. 2012 mu venovali Pro Urbe (posthumus).

Pomichal Richard, RNDr., CSc. (1951–2010) Biológ, odborný spisovateľ, stredoškolský profesor. Narodil sa v obci Reca. Po maturite v Senci svoje štúdia pokračoval na Univerzite Komenského, odbor: biológia-zemepis, a tiež tam získal doktorát. Ako kandidát biologických vied mal veľké odborné znalosti, bol ochrancom a znalcom životného porstredia Žitného ostrova. Od roku 1981 do 1986 pracoval v Žitnoostrovnom múzeu, zaoberal sa s prírodovedným fondom múzea a badateľskou činnosťou. Jeho populárnovedecké práce publikoval v odborných časopisoch. Bol redaktorom novín: Szabad Földműves, Új Szó a Tücsök. Ako výnimočný prednášateľ sa zúčastnil na odborných konferenciách a na obecných stretnutiach. Naposledy spôsobil ako profesor dunajskostredského gymnázia s vyučovacím jazykom maďarským. So svojími žiakmi organizoval exkurzie do prírody na spoznanie žitnoostrovskej fauny a flóry. Prednášal aj na univerzite v Mosonmagyaróvári. Svoju prácu považoval ako povolanie a poslanie, sformoval charakter študentov.

122


Spomienka na zosnulých Jeho pomer k prírode bol príkladný: „Myslím si, že v žitnoostrovnom regióne bol najznamenitejším ochrancom prírody“ – povedal jeho bývalý kolega, historik László Kovács.

Presinszky Lajos, Mgr. (1939–2010) Na Pedagogickej fakulte Univerzity Komenského v Bratislave získal diplom pedagóga z odboru zemepis-dejepis. Bol učiteľom vo Veľkom Cetíne, neskôr v Lehniciach a v Rohovciach. Do r. 1990 bol riaditeľom večernej Marxistickoleninskej univerzity v Dunajskej Strede. Aktívny člen Mestskej organizácie Csemadoku v Šamoríne. Autor regionálnych monografií, zakladajúci člen knižnice Bibliotheca Hungarica a Vlastivedného domu v Šamoríne

123


124


Mgr. Bevilagua Olga, Mgr. Marczell Enikő

Halottaink emlékére Cséfalvay Mihály (1940–2009) A dunatőkési vízimalomba látogatók közül sokan emlékeznek egy mosolygós, csendes emberre, aki készségesen vezette körbe az érdeklődőket a malom épületében és környékén. Cséfalvay Mihály, Misi bácsi, a malom volt tulajdonosa, aki később a Csallóközi Múzeum megbízásából a gondnoka lett. Szinte egész életét a tőkési Duna-ág partján, a malom közelében élte le. Még nagyapja, id. Cséfalvay Mihály építtette az 1920-as években a malom épületét, amely a család megélhetési forrását jelentette. A malomban 1942-ig gabonát őröltek, majd a későbbiek során srótolásra használták. Bár Misi bácsi szakmája nem kötötte a malomhoz, szívvel-lélekkel gondozta a családi örökséget. 1986-ban a malom ritka műemlék jellegű berendezése állami támogatással felújításra került. Az épület a védett műemlékek jegyzékébe, s a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum felügyelete alá került. Misi bácsit megbízta a múzeum vezetősége a malom felügyeletével, gondozásával. 1986-tól több mint húsz éven át fogadta szívesen a látogatókat. Munkáját lelkiismeretesen és becsületesen végezte. A 2006-os nagy tavaszi árvíz idején, betegen, de nagy odaadással segített a malom helyreállításában, a károk kijavításában. Súlyos betegsége végül is megakadályozta munkájában. A gondnoki feladatokat neje, Klára asszony vette át. A vízimalom, mint a Kis-Duna menti molnármesterség egyik jelentős állandó kiállítása, továbbra is fogadja a látogatókat. Misi bácsitól 2009. november 9-én családja és ismerősei körében elbúcsúztunk, de emléke nem csupán a Cséfalvay-malom elnevezésben marad fenn, hanem bennünk, akik személyesen ismerhettük őt.

125


Bevilagua Olga–Marczell Enikő

Marczell Béla (1924–2009) Néprajzi gyűjtő, muzeológus, középiskolai tanár. 1924. október 14-én, egy csallóközi kisközségben született, Kisudvarnokon. Szülőfalujához egész életét meghatározó hűséggel ragaszkodott. Épp ilyen szeretettel, tisztelettel kötődött a csallóközi emberekhez és lett hagyományaik, hiedelemviláguk kitartó kutatója. Középiskolai éveit Pozsonyban kezdte, majd az 1939-ben létrejött dunaszerdahelyi gimnázium diákja lett. 1945-ben érettségizett a magyarországi Komáromban. A budapesti Pázmány Péter Egyetemen folytatott tanulmányai után, 1951-től hét éven keresztül oktatott magyar – történelem szakos tanárként a dunaszerdahelyi tizenegy éves iskolában. 1958-1964 között munkásként dolgozott, miközben a Csemadok helyi szervezetében irodalmi, történelmi és közérdekű előadásokat tartott és rendezvényeket szervezett. Az 1964-től működő Csallóközi Múzeum egyik alapítója és első igazgatója volt 1976-ig. Több tájház létrehozásában segédkezett. A Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság megalapításában is részt vállalt, a Szlovákiai Néprajzi Társaságnak pedig tiszteletbeli tagja volt. Dunaszerdahely fejlődéséhez való hozzájárulásáért 1994-ben megkapta a „Pro Urbe”-díjat. Nemcsak a tárgyi néprajz körében végzett gyűjtőmunkát, a Csallóköz hitvilágát és népszokásait is kutatta, ilyen jellegű írásait a Csallóközi Múzeum Értesítője, szlovákiai és magyarországi kulturális lapok közölték. A csallóközi néphagyományok kutatásában és feldolgozásában elért eredményeiért 1999-ben Gyurcsó István Közművelődési Díjjal jutalmazták. 1994-ben megjelent A Csallóköz hiedelemvilága című munkája, melyben ahogy ő megfogalmazta: „Az ősi Csallóköz népének – a hajdani halászoknak, pásztoroknak, aranymosóknak, állattenyésztő és földet művelő lakóinak s ezek ivadékainak” hiedelemvilágába kalauzol. Az olvasó találkozhat a hajdani Aranykertet benépesítő tündérekkel és megismerheti a boszorkányok, a garabonciás diák, az iglic meg a táltosfiú régi viselt dolgait is. Az 1997-ben kiadott Naptár és néphagyomány a húsvéti, karácsonyi ünnepkör népszokásait gyűjti össze. Szerzője a mindennapokban, családi körben, szülőfaluja közösségében is élte, ápolta ezeket a hagyományokat, szülőföldje, a Csallóköz iránti szeretetből, népe iránti tiszteletből. „Érdemes még ma is keresni a hagyomány „maradékát” – írta a Csallóköz hiedelemvilágában – „hiszen a régi hit, a régi néphagyomány, népszokás, a múlt ilyen irányú

126


Halottaink emlékére ébresztgetése éppen napjainkban fontos, nemzeti tudatot erősítő, népet, hitet, nyelvet megtartó erő.”

Pomichal Richárd, RNDr., CSc. (1951–2010) Biológus, szakíró, középiskolai tanár. Rétén született. Szenci gimnáziumi tanulmányai után a pozsonyi Comenius Egyetemen szerzett biológiaföldrajz szakos tanári oklevelet, majd ugyanott doktorált. A biológiai tudományok kandidátusaként rendkívüli szaktudású kutató, a Csallóköz élővilágának jeles ismerője és védelmezője volt. Közel hat éven keresztül, 1981-től 1986 végéig a Csallóközi Múzeumban dolgozott, rendszerezte az intézmény gyűjteményét, kutatómunkát végzett, és a tájegység természeti kincseinek megóvásáért fáradozott. A tudományos-ismeretterjesztő műfaj kiváló művelője volt. Írásai szakmai folyóiratokban, heti- és napilapokban, ismeretterjesztő újságok hasábjain jelentek meg. Dolgozott a Szabad Földműves szerkesztőjeként, publikált – többek közt – az Új Szóban és a Tücsök újságban is. Tudását szakmai konferenciák résztvevőivel és falvakban rendezett összejövetelek közönségével is szívesen megosztotta. Nagyszerű előadóként könynyedén felkeltette és ébren tartotta hallgatósága érdeklődését. Előadói tehetségét pedagógusként is kamatoztatta. Utoljára a dunaszerdahelyi Magyar Tanítási Nyelvű Magángimnáziumban plántálta diákjaiba a természet iránti szeretetet, közös kerékpártúráikon együtt faggatták titkairól a csallóközi táj növény- és állatvilágát. A Mosonmagyaróvári Egyetemen is oktatott. Munkáját hivatásként gyakorolta, nemcsak tudását osztotta meg szívesen a rábízottakkal, hanem neveltjei jellemét is igyekezett nemessé formálni. Példaadó volt a természethez fűződő vonzalma is. „Azt hiszem, a csallóközi régióban jelesebb harcosa nem volt a természet védelmének“ – írta róla visszaemlékezésében volt munkatársa, Kovács László történész, nyugalmazott tanár.

127


Bevilagua Olga–Marczell Enikő

Presinszky Lajos, Mgr. (1939–2010) Író-helytörténész, pedagógus, a Bibliotheca Hungarica egyik alapítója. Nagycétényben született. Párkányban érettségizett, majd tanulmányait Pozsonyban, a Felsőbbfokú Pedagógiai Iskola hallgatójaként folytatta. 1960-ban földrajz-történelem szakos tanárrá avatták. Pedagógusi pályáját Nagycétényben kezdte, később Nagylégen oktatott, Nagyszarván pedig iskolát igazgatott. 1967-től 1984-ig Dunaszerdahelyen, a járási pártbizottságon dolgozott. 1986 és 1988 között a Dunaszerdahelyi Járási Nemzeti Bizottság művelődési osztályát vezette. A somorjai városi képviselőtestület és a Csemadok tevékeny tagjaként segítette a Csalló Népművészeti Együttes, a Csali Gyermektánccsoport és az Üzenet Irodalmi Színpad működését. A Csallóköz múltjának lelkes kutatója, hűséges „krónikása” volt. Számos helytörténeti munka szerzője. Feldolgozta Tejfalu, Lég, Nagyszarva, Dercsika, Nagy-, Kis- és Csukárpaka, Vásárút, Nagyabony, Csallóközcsütörtök, Éberhard, Szentmihályfa, Alistál, Felistál, Tőnye, Nagybodak, Fél, Úszor történelmét. Sokat foglalkozott szülőfaluja, a Nyitra vidéki Nagycétény és lakhelye, Somorja múltjával is (Mit hagytak ránk a századok? Fejezetek Nagycétény történelméből. 2002, Somorja – történelmi olvasókönyv. 1996, Százhúsz éves a somorjai önkéntes tűzoltóság. 1993, Somorja és Tejfalu földrajzi nevei és gazdaregulái. 2002, Somorja és Tejfalu művelődéstörténete (szerk.). 2004/2005.) A csallóköziek tárgyi és szellemi örökségének védelmében szorgalmazta egy, a régió és Somorja város múltbeli értékeit bemutató intézmény létrehívását. E céllal alakult meg 1976-ban a somorjai Honismereti Ház, melyre második otthonaként tekintett. Ő, aki nagy tisztelettel ápolta a régiek hagyatékát, maga is gazdag szellemi örökséget hagyott az utókorra.

128


Mgr. Zuzana Francová

Pamiatky na šamorínskych mlynárov v zbierkach Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede a Múzea mesta Bratislavy Mlynárstvo ako jedno z najvýznamnejších potravinárskych remesiel malo v minulosti na Slovensku silné zastúpenie. Bolo rozšírené tak v mestách, ako aj na vidieku. Hlavnou pracovnou náplňou mlynárov bolo mletie obilia na múku. Mlynári pracovali zväčša dosť rozptýlene, ďaleko od seba. Tomuto špecifickému charakteru remesla a s tým súvisiacej potrebe organizovania sa majstrov podľa väčších teritórií sa prispôsobovali i mlynárske cechy. Vytvorili sa dva ich typy: miestne a oblastné. V Prešporku (Bratislave) bol miestny cech mlynárov založený už v roku 1582. Patrili do neho aj mlynári z Devína, Pezinka alebo Mosta na Ostrove.1 Oblastné cechy spájali mlynárov podľa riek. Na Žitnom ostrove v roku 1712 vznikli až dva oblastné cechy, ktoré sa odlišovali podľa technológie používanej pri práci – jeden združoval mlynárov, ktorí používali vrecia na múku (pytlíky) a druhý tých ostatných.2 Mlynári pôsobili tiež v Šamoríne, ktorý sa už ku koncu 14. storočia stal centrom obchodu Žitného ostrova a rozvíjala sa v ňom aj remeselná výroba. Sľubný vývoj mesta prerušili turecké vpády v 16. storočí. V roku 1589 Šamorín stratil status slobodného kráľovského mesta, ale už od 17. storočia sa opäť stal hospodárskym a obchodným centrom horného Žitného ostrova.3 V prvej polovici 19. storočia v meste existovalo spolu 33 remeselných odvetví a pracovalo tu 168 majstrov, ktorí zamestnávali 81 tovarišov. Mlynárstvom sa v tomto období zaoberalo 11 majstrov. Bolo to tretie najrozvinutejšie remeslo v Šamoríne, a to po čižmárstve, ktorému sa venovalo 42 remeselníkov a ševcovstve s 13 majstrami.4 V zbierkach Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede sa nachádza len jediný dokument viažuci sa k šamorínskym mlynárom. Je ním atest – potvrdenie, 1

ŠPIESZ, Anton. Remeslo na Slovensku v období existencie cechov. Bratislava: Vydavateľstvo SAV 1972, s. 283-284. 2 ŠPIESZ, Anton. Remeslá, cechy a manufaktúry na Slovensku. Bratislava: Osveta 1983, s. 76. 3 Dostupné na internete: http://www.regionds.sk/?mod=static&p=sa&tp=region (november 2013). 4 ŠPIESZ 1972, c. d., s. 234.

129


Zuzana Francová resp. vysvedčenie vystavené pre mlynárskeho majstra Františka / Ferentza Fisera v roku 1853. Múzeum ho nadobudlo kúpou v roku 19655 a v súčasnosti je prezentovaný v rámci jeho stálej expozície v hlavnej budove – tzv. Žltom kaštieli, ktorý dal v 18. storočí postaviť varadínsky biskup Miklós Kondé.

Atest šamorínskych mlynárov vyhotovený pre mlynárskeho majstra F. Fisera, tlač, rukopis, dat. 1853, Žitnoostrovné múzeum Dunajská Streda, foto P. Andrejkovics

5

Evid. číslo: H-140/2, prírastkové číslo 282/2.

130


Pamiatky na šamorínskych mlynárov Listina s rozmermi 45 x 54 cm je kombináciou tlače a rukopisu. Tlačené je záhlavie, nadpis Attestatum a ozdobný rámik lemujúci text. Ten je celý napísaný rukou, v maďarčine, a jeho doslovný prepis znie: Mi ezen Tekintetes Nemes Posony Vármegyében kebelezett ś Privilegiált Csallóköz Somorjában lévő Öreg Dunán álló Nemes Németh Molnár Czéh választott Elöljárói hitelessen valjuk, s közönségesen adván tudtára minden illet(ő)knek, kivált pedig Pálfi Uradalmán létező Posony Városában levő Molnár Czéh Elöljárói és közönségének tisztelettel. – Hogy levelünket fölmutató Fiser Feren(t)z Molnár Mester társunk múlt 1850-ik évi Januárius 9 nálunk Czéhben állott nem csak a mesteri próbáját bötsületessen elkészítvén véghezvitte; de a szokot Taksa tartozását is tökéletessen lefizetvén mindenkép elégsé,, get tett, s Czéhünkben létezése üdeje alatt magát egy Mester Embertől kívántatik. – fejhajtó erköltsére nézve is Bötsületessen, józan s jámborúl viselvén, - Köztünk tovább is megmaradhatott volna. Mivel mindazon által élet sorsára helit át elköltözött és magaviseletéről szólló Levelének kiadásáért bennünket megkért. – Kívánván őtet mindenben in.... tartóztatni, – mint fentebbjáravaló és Bötsületes Molnár Mester Társunkat Fiser Ferentzet mindenk.. és kegyelmében ajánlva jelen bizonyítványunkat nékie mindegy legtisztessgebb Mesternek illik; ezen kiszolg Költ Csallóköz Somorjában 1853-dik évi Aprilis 26És az ifju Mestöri Szolgálatolt. Kiatta Bokor Ignátz A Ns. Molnár Czéh hites Jegyzője Öreg Bangha Ferentz Czéhmester Majjer Josef Atya Mester Csepi István Kopf Ferentz Bejaró Bokor Josef Láda Mester Lengyel György Láda mester s.a.t.6

6

Vybodkované miesta už nie sú vzhľadom na vyblednutosť atramentu dobre čitateľné. Text prepísala Mgr. Oľga Bevilaqua zo Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede.

131


Zuzana Francová V slovenskom preklade: My, volení predstavitelia tohto ušľachtilého nemeckého mlynárskeho cechu, ktorý sa nachádza v slávnej a ušľachtilej Prešporskej (Bratislavskej) župe a v privilegovanom Šamoríne na Žitnom ostrove na Starom Dunaji, hodnoverne svedčíme a úctivo dávame na vedomie každému dotyčnému, ale obzvlášť predstavenstvu a spoločenstvu (členstvu) mlynárskeho cechu v meste Prešporok (Bratislava) na pálffyovskom panstve. – Náš druh/spoločník, mlynársky majster Ferentz (František) Fiser, ktorý sa preukázal našim listom, sa stal členom nášho cechu dňa 9. januára 1850 a nielenže poctivo vykonal (zložil) majstrovskú skúšku, ale aj splatil zvyčajnú povinnú (dlžnú) taxu. Počas doby, ktorú strávil v našom cechu sa správal poctivo, triezvo a morálne tak ako sa očakáva od majstra. Mohol by zostať medzi nami aj naďalej. Keďže sa odsťahoval (odišiel), požiadal nás o vydanie vysvedčenia o svojom správaní. Radi by sme ho tu zdržali ... odporúčame nášho spoločníka Fisera Ferentza, poctivého mlynárskeho majstra, každému do milosti (priazne) a vydávame toto vysvedčenie (svedectvo), aké mu ako najpoctivejšiemu majstrovi prináleží. Dané v Šamoríne na Žitnom ostrove 26 apríla 1853 A mladý majster.... Vydal Ignatz Bokor oprávnený zapisovateľ ušľachtilého mlynárskeho cechu Starý cechmajster Ferentz Bangha majster Otec Josef Majjer Otec(?) Majster Majjer Josef Csepi István Kopf Ferentz Bejaró Bokor Josef majster cechovej truhlice (?) Lengyel György majster cechovej truhlice (?) a ostatní 7 Podľa tlačeného textu v ľavom spodnom rohu listinu vytlačili v Prešporku, v Schmidovej kníhtlačiarni na Promenáde 3 (vtedy Sétatér 3, dnes Hviezdo7

Za preklad textu z maďarčiny ďakujem Mgr. Oľge Bevilaqua a Mgr. Monike Šurdovej z Múzea mesta Bratislavy.

132


Pamiatky na šamorínskych mlynárov slavovo námestie). Túto veľmi známu tlačiareň v roku 1833 založil Anton B. Schmid. Mala vlastnú písmolejáreň a po modernizácii v roku 1847 ako prvá tlačiareň v Prešporku zaviedla parný pohon strojov. V rokoch 1838 – 1848 pôsobila pod názvom Schmid a spol. a po roku 1848 ju prevzal brat zakladateľa František Schmid. Tlačili sa tu väčšinou nemecké knihy, noviny a časopisy, ale tiež niektoré slovenské tlačoviny.8 Na pravej strane atestu je tlačou znovu uvedené meno Ignatza Bokora (Bokor Ignatz föltalalt). Analyzovaný dokument je pomerne neobvyklý z viacerých hľadísk. Zachované cechové listiny tohto druhu - výučné listy učňov alebo potvrdenia pre vandrujúcich tovarišov - sa vyznačujú unifikovanou štandardizovanou podobou. Text na nich býval vopred predtlačený a rukou sa voľne vpisovali len údaje o osobe, pre ktorú boli vydané: predovšetkým meno, miesto pôvodu, vek, osobná charakteristika (druh postavy, farba vlasov), príp. i vierovyznanie a doba trvania učňovského pomeru. Listiny súčasne potvrdzovali („atestovali“) morálnu bezúhonnosť menovaného – jeho dobré správanie sa, vernosť, usilovnosť, tichosť, mierumilovnosť a čestnosť. Boli tak nevyhnutnými odporúčaniami pre mladých remeselníkov v ich ďalšom pracovnom živote. Povinnosť vyžiadať si od každého majstra vysvedčenie o dobrom správaní zaviedli pre tovarišov v Uhorsku v roku 1766.9 Hoci táto listina tiež obsahuje nevyhnutnú pasáž o morálnom správaní, je svojmu držiteľovi celkom individuálne „ušitá na mieru“. Rozdiel je predovšetkým v tom, že nebola vystavená pre tovariša ale už pre majstra. Dozvedáme sa z nej, že mlynársky majster Fiser (azda Fišer?) začiatkom roka 1850 zložil majstrovskú skúšku a v cechu poctivo pracoval viac ako tri roky. Potom sa zo Šamorína odsťahoval a predmetný atest mu vydali na základe jeho vlastnej žiadosti ako odporúčanie. Na miesto Fiserovho ďalšieho pôsobenia by mohla poukazovať veta v úvode textu, v ktorej sa spomína predstavenstvo a členovia mlynárskeho cechu v Prešporku/Bratislave. Zaujímavá je aj formálna stránka listiny. Jej záhlavie nezdobí veduta, ako tomu vo väčšine takýchto prípadov bývalo. Stred asymetrickej kompozície tvorí dominantný motív Panny Márie s Ježiškom stojacej na podklade vytvorenom z rokajovitých útvarov. Obe postavy sú oblečené v bohato zdobených šatách a na hlavách majú korunky a okolo nich svätožiaru. Panna Mária na svojej pravej ruke drží dieťa, v ľavej ruke drží žezlo v podobe štylizovanej ľalie. Po stranách 8

Tlačiareň v roku 1859 odkúpil Henrich Sieber, v rokoch 1863–1867 patrila jeho dedičom, ako nájomca ju viedol František R. Mayer. Neskôr sa dostala do vlastníctva nájomcu, ktorý ju roku 1872 predal Františkovi Nirschymu a spol. Nakoniec v rokoch 1878-1880 patrila Štefanovi Nirschymu. BREZA, Vojtech. Tlačiarne na Slovensku 1477– 1996. Polygrafie na Slovensku – Univerzitná knižnica Bratislava – Matica slovenská. Bratislava: 1997, s. 42. 9 ŠPIESZ 1983, c. d., s. 75. Toto nariadenie súviselo s ďalšími reformami, ktoré Mária Terézia zaviedla v oblasti cechovníctva.

133


Zuzana Francová tohto centrálneho motívu sa nachádzajú zväzky stojacich obilných klasov. V bohatom olemovaní z rokajov, listov a kvetov je naľavo koleso a napravo sekera. V strede sú iniciály: F. S. a M. S. Obrázok je signovaný v ľavom dolnom rohu: F. Assner Posoni. Rovnaké záhlavie majú aj štyri ďalšie listiny viažuce sa k šamorínskym mlynárom. Všetky sa nachádzajú vo fonde Archívu mesta Bratislavy.10 Dve najstaršie listiny sú datované 28. júlom 1821 a 11. októbrom 1830 a obe sú vytlačené v nemčine. V texte týchto výučných listov sa spomínajú nemeckí mlynárski majstri v slobodnom cisársko-kráľovskom privilegovanom trhovom

Atest pre mlynárskeho učňa Johanna Baksiho z roku 1821, Ministerstvo vnútra - Archív hl. mesta SR Bratislavy, foto Ľudmila Mišurová 10

Ministerstvo vnútra SR- Archív hl. mesta SR Bratislavy, fond cechy – mlynári (33 Ce 7/110-189; 7/190-312).

134


Pamiatky na šamorínskych mlynárov meste Šamoríne. Výtvarná podoba iniciály „W“ je podobná ako na známych listinách prešporských cechov – napr. ihlárov alebo remenárov z roku 1806.11 Ďalšie dva výučné listy pre mlynárskych učňov v archíve sú datované až rokmi 1860 a 1861. Ich pomerne obsiahle tlačené maďarské texty sú totožné. Spomínajú sa v nich mlynárski majstri z chotára Biskupíc, Rovinky, Hamuliakova, Šamorína, Čilistova a Mliečna, ako aj členovia privilegovaného mlynárskeho cechu v Šamoríne. Z uvedeného je zrejmé, že platňa, z ktorej vznikli odtlačky všetkých týchto záhlaví, sa používala po dobu najmenej 40 rokov. Nie však výlučne, pretože v ar-

Výučný list mlynárskeho učňa v Šamoríne Lajosa Ferentziho z roku 1860, Ministerstvo vnútra SR - Archív hl. mesta SR Bratislavy, foto Ľudmila Mišurová 11

Múzeum mesta Bratislavy, evid. č. F-2792. Veduta v záhlaví je signovaná Leopoldom Assnerom.

135


Zuzana Francová chíve sa zachovali ešte aj listiny šamorínskych mlynárov z rokov 1831 a 1849, pri ktorých záhlavia tvorí tradičná veduta Prešporka z juhu, petržalského brehu Dunaja. Tieto sú vyhotovené technikou litografie, na mladšej z nich je signatúra prešporského grafika Johanna Schmida. Medená platňa (štočok), z ktorej boli technikou medirytiny vyhotovené spomínané záhlavia s motívom Madony s Ježiškom, sa nachádza v zbierkach Múzea mesta Bratislavy. Má rozmery 9,5 x 33,8 cm. Tento predmet mal dosť zložitý osud. Do zbierok múzea sa dostal v roku 1916 darom od pekára Šimona Reisa zo Šamorína12, ale potom sa za neznámych okolností stratil. Až v roku 1992 sme ho náhodou získali naspäť, a to kúpou zo starožitností v Bratislave.13 Podľa spomínanej signatúry vieme, že autorom tejto medenej platne bol známy rakúsky rytec Franz Assner /Asner (1742 – 1810), patriaci do rozvetMedená platňa k medirytine záhlavia cechových listín šamorínskych mlynárov, signovaná F. Assner, pred rokom 1796. Múzeum mesta Bratislavy (F-2678). Novodobý odtlačok na ručnom papieri. Foto Ľudmila Mišurová

12

Das Stadtmuseum im Jahre 1916. Im Auftrage des Kustos verfasst von Hilfs-Kustos Josef Csákós. Original -Feuilletton der Pressburger Zeitung (Schluss). In Pressburger Zeitung Nr. 24, 25.1.1917, Morgenblatt, s. 3. 13 Staré evid. č. 4167, súčasné evid. č. F-2678, prír. č. 1992/15.

136


Pamiatky na šamorínskych mlynárov venejšej mediryteckej rodiny, pôsobiacej v 18. a 19. storočí vo Viedni a v Prešporku. Viedenská vetva tejto rodiny pochádzala pravdepodobne z rodiny Aschnerovcov, doloženej v roku 1765 v Kremnici. Franz Assner sa narodil vo Viedni v roku 1742 ako syn rytca Johanna Wenzela Assnera st. (okolo 1706 – 1748). Rytectvu sa učil u Johanna Adama Naperta, v roku 1761 študoval na viedenskej Akadémii výtvarných umení. Najprv bol činný vo Viedni, okolo roku 1770 sa usadil v Prešporku, kde pôsobil až do roku 1796. Venoval sa výlučne reprodukčnej grafike, vytvoril rytiny mnohých ilustrácií do publikácií vydaných vo Viedni, v Prešporku a v Pešti. Vyhotovoval aj ozdobné záhlavia cechových listín, zväčša s vedutami miest v ozdobných rokokových kartušiach (okrem Prešporka napr. tiež Viedne a Košíc). Zomrel vo Viedni v roku 1810.14 Františkovým bratom bol iný známy rytec - Leopold Assner (1742 – 1781), žiak grafika Johanna Ernsta Mansfelda. Do Prešporku sa presťahoval v roku 1770 a zostal tu až do svojej smrti. Tiež tvoril medirytiny vedút, záhlavia cechových listín a rôzne ilustrácie.15 Mariánsky motív v záhlaví atestu ponúka viaceré súvislosti. V najstaršom gotickom pečatidle Šamorína z 15. storočia je v pečatnom poli vyobrazená na tróne sediaca korunovaná Madona, ktorá na pravej ruke drží Ježiška a v ľavej ruke má kráľovské žezlo ukončené pravdepodobne kvetom ľalie. Toto tzv. „hovoriace“ pečatidlo sa ako menšie mestské pečatidlo s obmedzenou právnou silou v rámci mestskej kancelárie používalo aj neskôr, po zmene právneho postavenia Šamorína, kedy sa dostal na úroveň mestečka tvoriaceho súčasť Mariánsky obraz Blahoslavenej Panny Márie od Dornecka z roku 1835 (repro Jordánszky, s. 72) 14

Allgemeines Künstlerlexikon. Die bildenden Künstler aller Zeiten und Völker. Band 5 ARDOSAVOGARO. München-Leipzig : K. G. SAUR Verlag, 1992, heslo Assner, s. 473. Jeho grafiky sa nachádzajú v múzeách a knižniciach v Budapešti aj vo Viedni. 15 Jeho hlavným dielom bolo Neueste Abbildung aller Kayser König. Regimenter z roku 1776. PATAKY 1951, c. d., s. 70-71. Allgemeines Künstlerlexikon 1992, s. 474.

137


Zuzana Francová Prešporského hradného panstva.16 Mariánsky motív nachádzame aj na neskorších šamorínskych pečatidlách. V prípade zobrazenia na listinách (a aj na medenej platni) však ide o odlišný typ stojacej Madony s Ježiškom. Najbližšou analógiou k nemu je ikonografický typ mariánskeho obrazu Blahoslavenej Panny Márie vo františkánskom kláštore pri Neziderskom jazere, ktorého rytinu v roku 1835 vyhotovil ( Josef?) Dorneck.17 Tento mariánsky motív je kombinovaný s tradičnými mlynárskymi znakmi, predovšetkým s mlynským kolesom. Ďalšou pamiatkou na šamorínskych mlynárov v zbierkach Múzea mesta Bratislavy je mosadzné pečatidlo (evid. č. F-170). Jeho okrúhle typárium je vertikálne rozdelené na dve polovice. V ľavej polovici je štylizovaná postava stojacej Panny Márie s Ježiškom, v pravej polovici mlynské koleso a pod ním sekera. Po obvode pečatidla sa nachádza kruhopis s nemeckým textom: DER MILNER ZECH PETSCHAFT ZV SVMREIN IN DER INS: SCHIT. Neobvykle riešená je spodná strana pečatidla, ktorú zdobí reliéfny rozetovitý motív, v jeho ôsmych poliach imitujúcich kvetinové lupene sú gravírované skupiny písmen: SP, AW, IC/G (?), CA, HAM, HAM, ICP OZ a ICP VZ. Na nekompletne zachovanom držadle polygonálneho tvaru je letopočet 1713 (?) Pečatidlo je unikátne aj z toho dôvodu, že v literatúre sa spomínajú len šamorínske pečatidlá s latinským, resp. maďarským kruhopisom, datované do 19. storočia.18 Ako dokazuje odtlačok z červeného pečatného vosku, toto pečatidlo bolo pravdepodobne použité na ateste zo zbierok Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede a okrem toho ešte na spomínanom výučnom liste mlynára z augusta 1860, nachádzajúcom sa vo fonde Archívu mesta Bratislavy. Na ďalších listinách vzťahujúcich sa k šamorínskym mlynárom sú voskové pečate odtlačené z iného typária. Je na ňom motív mlynského kolesa, ktoré po stranách držia dva levy. Ide o bežný typ pečatidla, ktorého viaceré varianty 16

BURAN, Dušan a kol. Gotika. Dejiny slovenského výtvarného umenia. Bratislava: Slovenská národná galéria a Vydavateľstvo Slovart spol. s r. o., 2003, s. 804, č. kat. 6.2.24, obr. 464 na s. 515. RAGAČ, Radoslav – STREŠŇÁK, Gábor. Pečate mesta Šamorín do polovice 19. storočia. In Kapitoly z dejín mesta Šamorín. Historická konferencia pri príležitosti 600. výročia získania mestských výsad udelených kráľom Žigmundom. Disputationes Samarienses 5. Šamorín – Dunajská Streda: Forum inštitút pre výskum menšín a Vydavateľstvo Lilium Aurum 2005, s. 142-153. 17 JORDÁNSZKY, Áleš. Krátki opis milostiwich obrazow blahoslawenég Panni Marie Matki Božeg, které w Králowstve Uherském, a w patricích k nému Cástkách, a Kragnách weregňe sa čtá. Prespork písmem Belnaiho Dedičú 1838, kapitola Maria-Hátski Obraz blahoslawenég Panni Marie, w Mosonskég Stolici, w Rábském Biskupstwe, s. 73-77, repro na s. 72. Podľa textu sa uvedený mariánsky obraz pôvodne nachádzal na esterházyovskom hrade Forchtenstein. Knieža Esterházy ho zveril do opatery františkánskemu rádu. 18 RAGAČ – STREŠŇÁK 2005, c. d., s. 142-153.

138


Pamiatky na šamorínskych mlynárov

Pečatidlo šamorínskych mlynárov, mosadz, 1713 (?). Múzeum mesta Bratislavy (F-170). Foto Ľudmila Mišurová sú v zbierkach Múzea mesta Bratislavy. Je medzi nimi tiež mosadzné pečatidlo mlynárov z Prešporka a Győru (evid. č. F-2692). Motív polopostavy korunovanej Panny Márie s Ježiškom nad polmesiacom ako patrónky Uhorska je však spolu s mlynským kolesom a kameňom vyobrazený na drevenom štočku z roku 1781 (evid. č. F-158,) podľa latinského kruhopisu patriacom prešporským mlynárom.19 Pripomeňme, že patrónkou mlynárov bývala sv. Kristína – panna a mučenica, ale s týmto motívom sa na pečatidlách nestretávame.20 V zbierkach Múzea mesta Bratislavy sa pred druhou svetovou vojnou nachádzal ešte aj cechový znak mlynárov v Šamoríne, ktorý mal podobu dreveného modelu vodného mlyna uloženého v sklenej skrinke s datovaním 1741 alebo 1841. Múzeum ho v roku 1928 zakúpilo od mlynára Takácsa v Šamoríne.21 V rovnakom čase a od rovnakého majiteľa získalo aj maľovanú zástavu šamorínskych mlynárov z roku 1827, zhotovenú z bieleho brokátu, zakončenú zlatými strapcami. Na jednej strane bol namaľovaný motív Márie Immaculaty, uhorský 19

WAGNEROVÁ, Oľga – MAYEROVÁ, Alžbeta. Katalog Muzea mesta Bratislavy. Bratislava : 1933, s. 265, č. kat. 47 – vitrínka v Prvej cechovej sieni. Štočok je tu uvedený ako pečatidlo a takto je aj doteraz zapísaný v múzejnom v inventári. 20 MAJERECH-MRZÚCH, Jozef. Remeselnícke cechové organizácie na Slovensku. Bratislava : Academic Electronic Press, 2000, s 81. 21 Staré evid. č. 6143.

139


Zuzana Francová erb, mlynárske znaky a latinský a maďarský nápis: S. Maria O. P. N.; Az erdeme N. Somoria városban helhez tetet N. Molnár cech zaszloia. Na druhej strane dvaja anjeli držali ostensorium a nápis SCAM N.22 Zástava bola v 30. rokoch 20. storočia súčasťou cechovej expozície múzea. Jej vyobrazenie, rovnako ako ani vyobrazenie cechového znaku nepoznáme. Obe tieto pamiatky sú v súčasnosti žiaľ už nezvestné. Výskum v ďalších archívoch a múzeách by však možno mohol priniesť poznatky o iných doteraz neznámych dokumentoch či pamiatkach viažucich sa k šamorínskym mlynárom.

22

WAGNEROVÁ – MAYEROVÁ 1933, c. d., s. 231, č. kat. 2714.

140


Resumé – Összefoglaló

A somorjai molnárok írott emlékei a dunaszerdahelyi Sárga kastélyban és a Pozsonyi Városi Múzeumban A malomipar a legjelentősebb élelmiszeripari ágazatok közé tartozott a történelmi Magyarországon. A gabona őrléséhez szükséges tevékenység elkerülhetetlen volt mind a városokban, mind a falvakban. A molnármesterek – hasonlóan a többi iparoshoz – saját érdekeik védelmében céhekbe tömörültek. A 19. században Somorján, ahol a 33 iparágazatban 168 mester és 81 legény dolgozott, 11 molnármesterről tudunk. A dunaszerdahelyi múzeum gyűjteményében egyetlen olyan dokumentum van, ami a somorjai molnárokhoz köthető. Ez a dokumentum egy Attestatum, ami valójában egy magyar nyelven írt igazolás. Ebben a 45x54 cm-es iratban a „Somorjában lévő Öreg Dunán álló Nemes Németh Molnár Czéh elöljárói igazolják, hogy Fiser Ferentz molnármester »böcsületesen« végezte a munkáját, járandóságát befizette, stb. Új lakhelyén, Pozsonyban tehát joggal számíthatnak tisztességes munkájára.” Az igazolás különlegessége, hogy a vándorlegényeknek általánosan kiadott, előrenyomtatott igazolásokkal szemben ez az irat – egy előrenyomtatott keretbe - kézírással készült. Sajátossága az is, hogy ebben a dokumentumban a szokásos eljárásokkal szemben nem legénynek, hanem mesternek igazolták jó munkáját. A Pozsonyi Fővárosi Levéltárban 4 dokumentumot őriznek. Ezek a levelek tanoncok felszabadító levelei, ahol egyrészt ismét említik a somorjai német molnárcéhet, másrészt felsorolják azokat a molnármestereket, akik a somorjai magyar molnárcéh kötelékében működtek. A levél tételesen felsorolja Pozsonypüspöki, Csölle, Tejfalu, Gútor, Somorja és Csölösztő molnárjait. A dunaszerdahelyi és pozsonyi levelek közös sajátossága, hogy egy olyan pozsonyi nyomdában készültek, ahol valószínűleg a híres osztrák rézmetsző, Franz Assner dolgozott. (Nagy Iván)

141


Bc. Ján Hushegyi

Mestský vlastivedný dom v Šamoríne Pod názvom vlastivedný dom alebo dom ľudového bývania si väčšina návštevníkov predstavuje niečo staré, zaprášené či nejakú inštitúciu pochádzajúcu ešte z predchádzajúceho režimu. Tieto predstavy, žiaľ, často ani nemajú ďaleko od pravdy. Spomínané inštitúcie sú ale veľmi dôležité a to hlavne z historického pohľadu, návštevníkom totiž približujú svet, ktorý sa v dnešných dňoch stáva čoraz cudzím a vzdialeným. József Liszka o nich píše ako o strážcoch minulosti, no nemyslí to v nostalgickom zmysle. Považuje ich za dôležité kvôli tomu, aby sme si vedeli postaviť lepšiu budúcnosť, to sa však nedá bez riadneho poznania našej histórie (Liszka 1994, 9). Cieľom týchto inštitúcií je teda poukázať na minulosť, tradície, pôvod a uchovávanie etnickej identity, a to ako pre danú národnostnú menšinu, tak aj pre celý národ.

143


Ján Hushegyi Od druhej polovice 60. rokov sa vynára myšlienka pozbierať dôležité predmety zo Šamorína a jeho okolia. Ako sa môžeme dozvedieť z archívnych materiálov múzea: „Na tento účel 5. novembra roku 1973 vznikol Vlastivedný výbor z nasledujúcich členov: Orosz Tibor, Kiss Ernő, Görcs Lajos, Ágh Mária, Kiss Ernőné, Presinszky Lajosné, Csiba László a Presinszky Lajos. V tom istom roku Vlastivedný výbor vypracoval harmonogram práce, ktorý poslal šamorínskemu Mestskému národnému výboru. 27. januára 1973 miestne zastupiteľstvo Csemadoku tiež poslalo list Mestskému národnému výboru o starostlivosti o tradície minulosti. V tom istom roku Vlastivedný výbor listom upozornil občanov mesta Šamorín o cieľoch zberu, jeho formách a neskorších povinnostiach“ (Presinszky; Csiba 1974, 2). Vlastivedný výbor šamorínskej miestnej organizácie Csemadoku na jar roku 1973 vypracoval harmonogram zberu muzeálnych predmetov a s tým spojené organizačné práce, ako aj čistenie a konzervovanie týchto muzeálií. (Presinszky 1977, 6) Zber predmetov sa sústreďoval v meste Šamorín a v okolitých dedinách ako Vojka nad Dunajom, Dobrohošť, Kyselica, Rohovce, Báč a Hamuliakovo (Presinszky 1977, 6). Uskladnené predmety sa dostali do múzea ako dary. Veľkú pomoc pri zbere predmetov preukázal dr. Bárth János, riaditeľ Kaločského múzea, ktorý rok pôsobil ako poradca pre vlastivednú radu a pripravil vlastivednú časť výstavy (Presinszky 1977, 7). Do tejto zberateľskej činnosti sa zapojilo aj členstvo miestneho Csemadoku, žiaci Gymnázia, Základnej deväťročnej školy, Poľnohospodárskeho učilišťa, ako aj pedagógovia týchto škôl. Po krátkom čase sa v Šamoríne vyzbierali všetky dôležité etnografické predmety, a tak nasledovali dediny ako Vojka nad Dunajom, Dobrohošť a Báč (Bodnár 1976, 6). Pozbierané predmety boli najprv uložené v mestskom pionierskom a mládežníckom dome. Neskôr Vlastivedný výbor dostal od Mestského národného výboru budovu vedľa Parku mieru a k nemu patriacu tanečnú sálu. V tanečnej sále boli uložené väčšie predmety, hlavne náradia používané v poľnohospodárstve. (Presinszky; Csiba 1974, 2) V decembri roku 1974 bola zakúpená budova Vlastivedného domu, ktorá bola pôvodne postavená v roku 1918 a má 500 metrov štvorcových (Bodnár 1976, s.6). Mestský vlastivedný dom bol otvorený 1. októbra roku 1976 (Presinszky 1977, 6). Od júna 1982 sa stal vysunutým pracoviskom Žitnoostrovského múzea v Dunajskej Strede (Zsigmond 2004, 1). Pri zhliadnutí stálych expozícií sa môže návštevník zoznámiť s listinnými pamiatkami stredovekého Šamorína a s dokumentmi zachytávajúcimi rozvoj mesta. V ďalších miestnostiach sú vystavené vecné pamiatky z oblasti poľnohospodárstva, nástroje na spracovanie ľanu, rybárske náčinie a predmety tvoriace sedliacku domácnosť. Súčasťou expozície je aj malá výstava diel Istvána

144


Mestský vlastivedný dom v Šamoríne Tallósa–Prohászku. Zvlášť v jednej miestnosti sú uložené pamiatky cechovníctva v Šamoríne. K múzeu patrí prístrešok, kde sú uložené väčšie poľnohospodárske nástroje, vozne a náradia (Mag 1984, 16). Roku 1982 boli otvorené dve stále výstavy. Jednu tvorí zbierka semien poľnohospodárskych plodín, druhú nástroje používané pri ryžovaní zlata. O rok neskoršie bola vybudovaná v hodnote viac ako 10 000 korún kôlňa na umiestnenie rozmernejších poľnohospodárskych náčiní a strojov, ktoré sú súčasťou stálej expozície. Sem sa sústredili tradičné poľnohospodárske stroje, ktoré dovtedy stáli pod holým nebom prikryté plachtami na nádvorí Žitnoostrovského múzea v Dunajskej Strede. Výstava poskytuje prehľad o vývine poľnohospodárskych nástrojov od dreveného pluhu po začiatky poľnohospodárskej veľkovýroby (Mag 1994, 31). V roku 1987 bola na nádvorí domu postavená tradičná žitnoostrovská pec, kde sa môže návštevníkom názorne ukázať tradičné pečenie domáceho chleba (Zsigmond 2004, 19). Žitnoostrovské múzeum v roku 1990 s nákladom 200 000 korún úplne obnovilo strechu vlastivedného domu. V jednotlivých miestnostiach vlastivedného domu dalo Žitnoostrovské múzeum namontovať bezpečnostné zariadenie v záujme ochrany hodnotnej zbierky. Montáž bezpečnostného zariadenia stála 170 000 korún. V tom istom roku 1992 bol namontovaný na vlastivedný dom hromozvod a bolo obnovené elektrické vedenie v celej budove (Mag 1984, 31). Vlastivedný dom mal počas svojej histórie viacero správcov. Od roku 1982 to bola Gizela Presinszká až do roku 1988, keď sa stal novým správcom, Lajos Presinszky (Mag 1984, 16). Lajos Presinszky bol významnou osobnosťou mesta Šamorín. Bez jeho odhodlania a úsilia by určite nevznikol Mestský vlastivedný dom, ani Bibliotheca Hungarica. Od začiatku sa podieľal na vzniku múzea, pri získavaní a tvorbe zbierok. Podieľal sa tiež na spísaní histórie a na tvorbe dokumentárneho filmu o meste Šamorín. Po čase sa pre neho stal Vlastivedný dom druhým domovom, kde trávil veľa času, vítal návštevníkov a žiakov z okolitých škôl, sprevádzal ich po expozíciách, vysvetľoval funkciu, význam a odkaz vystavených predmetov až do svojej smrti (Domsitz 2010, 8). Súčasným správcom múzea je László Végh, ktorý je tiež riaditeľom mestskej bibliotéky - Bibliotheca Hungarica.

Súčasný stav Súčasný stav Mestského vlastivedného domu v Šamoríne nie je práve najlepší. Toto potvrdzuje fakt, že múzeum od svojho otvorenia nebolo veľmi obnovované. Výstava v samotnej budove v podstate ostala nezmenená, iba v roku 1982 sa doplnila dvomi novými stálymi výstavami, a to zbierkou semien poľ-

145


Ján Hushegyi

nohospodárskych plodín a o zbierku nástrojov používaných pri ryžovaní zlata. Dunajskostredské Žitnoostrovné múzeum využilo veľký voľný priestor na nádvorí Vlastivedného domu a v roku 1983 tu vybudovalo kôlňu na umiestnenie svojich rozmernejších poľnohospodárskych náčiní a strojov. Najnovší prínos do múzea sa dostal roku 1987, keď tu bola vybudovaná žitnoostrovská pec. Potom boli už vykonávané iba obnovovacie práce ako oprava strechy, montáž bezpečnostného systému a hromozvodu. Aj keď je tu veľa nedostatkov, najväčší problém nachádzame na nádvorí. Predmety uložené v exteriéri, v drevených kôlňach, totiž celý rok nie sú ničím chránené. Treba podotknúť, že tieto zbierky sú prevažne z dreva a kovu. Sú tu uložené rôzne pletené košíky, veľké sane, rôzne náčinia, veľké vozy, rôzne reťaze, drevené dvere atď. Drevo na viacerých miestach týchto zbierok je už popraskané, vyschnuté a poznačené zimou, dažďom a letnými horúčavami. Dôležité je spomenúť, že práve drevo patrí k jedným z najchúlostivejších materiálov. Ideálne parametre pri jeho konzervovaní a bezpečnom uložení majú byť okolo 20°C a relatívna vlhkosť by mala byť dodržaná okolo 60–70 %. Bohužiaľ, už pri dodržaní teploty sú obrovské nedostatky, keďže tieto predmety sa nachádzajú v exteriéri, kde sa teplota pohybuje počas roka od mínus 10 do plus 40°C. Jedným z najvzácnejších predmetov je veľký čierny voz na prepravu zosnulých. Táto zbierka je už na viacerých miestach popraskaná a opadáva z nej farba, kovové časti sú zhrdzavené, nehovoriac o prachu, ktorý je usadený na predmetoch.

146


Mestský vlastivedný dom v Šamoríne Kôlne umiestnené na nádvorí Vlastivedného domu sú úplne nevyhovujúce na uchovávanie zbierok. Ostáva niekoľko možnosti, ako tento problém riešiť. Buď preskliť tieto časti nádvoria, čím by boli predmety chránené od dažďa, snehu, vetra, a do istej miery aj vlhkosti. Toto riešenie je ale finančne náročné. Náročnejšie v rámci financií by bolo postaviť novú budovu pre umiestnenie týchto predmetov. Tým by sa poskytla väčšia ochrana predmetov a ľahšie nastavenie ich klimatických parametrov. Finančne asi najmenej náročnejšie riešenie by bolo postaviť k týmto kôlniam dvere alebo brány, čím by boli predmety chránené pred dažďom, snehom, vetrom a slnkom. Ďalšia možnosť je predať časť týchto predmetov inštitúciám, ktoré by vedeli zabezpečiť ich lepšiu ochranu. Je veľa národopisných múzeí, ako na Slovensku, tak aj v zahraničí, v susednom Maďarsku, Česku alebo Rakúsku. Hoci by sa tým ochudobnila zbierka ako Vlastivedného domu, tak aj Žitnoostrovského múzea, ale aspoň by zbierky boli v bezpečí. Samotné kôlne sú vo veľmi zlom stave, strecha je na viacerých miestach deravá, steny sú špinavé a predmety sú v podstate iba nahádzané, nie sú vhodne umiestnené. Exponáty sú husto nahromadené, obklopené pavučinami a prachom. Niektoré z týchto predmetov, ako napr. rôzne vozy by sa pritom pokojne dali umiestniť aj do výstavného priestoru ako súčasť expozície. Bez ďalších ochranných krokov, bez zaistenia vhodných úložných priestorov tieto predmety pomaly zaniknú vďaka extrémnym klimatickým podmienkam, ktorým sú vystavené. Druhý veľký okruh samotných problémov a nedostatkov múzea nachádzame v samotnej budove Vlastivedného domu. Reč je o expozíciách, ktoré boli inštalované ešte v predchádzajúcom režime. Hneď pri vstupe sa nachádzajú listinné pamiatky stredovekého Šamorína. Táto časť je v hlavnej budove jediná, kde sa nachádzajú vitríny. Niektoré listy sú vyvesené aj na stenách. V druhej miestnosti je uložených sedem veľkých železných krížov, a tiež malá časť, v ktorej sú pamiatky hasičského zboru. Tieto predmety by sa dali využiť na lepšiu propagáciu múzea, mohli by sa totiž zapožičať rôznym inštitúciám na prezentáciu. Kríže by sa dali uložiť do krýpt reformovaného kostola v Šamoríne, a pamiatky hasičského zboru by sa dali zapožičať miestnemu hasičskému zboru, kde sa zaoberajú zberom týchto predmetov. Takto by vznikli dve vysunuté expozície múzea a uvoľnili by sa miestnosti vo Vlastivednom dome, ktoré by sa dali využiť buď na nové výstavy alebo pri inštalácií novších častí stálej expozície. V tretej a štvrtej miestnosti sú prezentované diela Istvána Tallósa–Prohászku. Tiež sú vo veľmi zlom stave, kvôli vlhkosti stien je plátno na niektorých miestach napadnuté plesňou. Maľby sú prichytené k starým panelom, za ktorými je stena plná hmyzu, pavučín a opadanej omietky. Tieto diela tu v podstate nie sú v bezpečí, pomaličky sa ničia vlhkom a múzeum nemá potrebné úložné miesta na ich ochranu. Asi najlepšia možnosť by bola maľby predať galériám, alebo súkromným zberateľom, ktorí by vedeli zaistiť ich bez-

147


Ján Hushegyi pečné uloženie, tým by sa samozrejme znova uvoľnili ďalšie priestory pre nové výstavy. Štvrtá, piata a šiesta miestnosť je v podstate jedna veľká izba, oddelená menšími bočnými stenami. V piatej miestnosti, ktorá je zároveň aj najväčšia sa nachádzajú drevené poľnohospodárske náčinia ako hrable, píly, sane, sekery, vidlice, drevené a pletené nádoby a pod. Zo všetkých miestností sa dá povedať, že je tu najväčší poriadok, aj preto, lebo predmety nie sú nahustené. Spomínané exponáty sú umiestnené na malých pódiách. V šiestej miestnosti je reprezentovaná domácnosť a hlavne predmety z kuchyne, nespočetne veľa hrncov, korytá, pletené košíky, varechy a iné. Táto časť výstavy obsahuje priveľa predmetov, zbytočne veľa hrncov a kuchynského náradia. Tu by bolo potrebné premyslieť, ktoré predmety ponechať a ktoré uložiť mimo výstavný priestor, taktiež vymyslieť lepšiu, tematickejšiu prezentáciu exponátov. V siedmej miestnosti sú prezentované nástroje na spracovanie ľanu a rôzne textílie. Táto časť je jedna z najmenších z celej expozície. Vedľa nej sa nachádza miestnosť, zaoberajúca sa rybárstvom, ktorá obsahuje rôzne rybárske siete, malý čln, veslá a rôzne fotografie o rybárstve na Žitnom ostrove. Tu sú umiestnené aj malé schránky, kde je prezentovaný hmyz zo Žitného ostrova. Bohužiaľ, niektoré tieto exponáty sú vo veľmi kritickom stave rozkladu. Zvlášť, v inej časti budovy, je expozícia o ryžovaní zlata, zároveň je to aj miestnosť, odkiaľ vedú schody na povalu, ktorá je prázdna. Táto miestnosť nie je vykurovaná a je zároveň najvlhkejšou miestnosťou. Tento problém sa vyskytuje aj vo vedľajšej miestnosti, ktorá je taktiež oddelená od ostatných. Tu sa nachádzajú cechové pamiatky, listiny, cechová truhlica a rôzne náradia. Tieto časti expozície by bolo najlepšie premiestniť do hlavných miestností vlastivedného domu a prázdne priestory využiť ako depozitár resp. sklad pre exponáty, ktoré sú uložené na nádvorí. Expozície, ktoré tu boli vybudované ešte za predchádzajúceho režimu a spôsob ich prezentácie, sú už zastarané. Takto táto inštitúcia nemôže dosiahnuť úroveň moderných múzeí. Celé múzeum by sa malo nanovo vybudovať. Zbierky by sa mali znova očíslovať a to už novším spôsobom než nálepkami, ktoré veľmi poškodzujú samotný predmet. Znova by sa mala urobiť prvostupňová a druhostupňová evidencia. Vypracovať scenár novej expozície, a riešiť ho tak, aby zostali prázdne miestnosti na krátkodobé výstavy ako múzejného tak aj galerijného charakteru. Namiesto expozície vstupnej časti budovy by sa mala vybudovať pokladňa. Tu by sa dali predávať lístky, katalógy, knihy, a tiež rôzne suveníry ako magnetky, výšivky, hrnce, prívesky, atď. Tiež by sa tu mohla urobiť šatňa, ktorá je veľmi dôležitá v rámci múzea.

148


Mestský vlastivedný dom v Šamoríne

149


Ján Hushegyi Na podlahách by sa mali odstrániť staré, prachom nasýtené koberce ako z estetických, tak aj zo zdravotných dôvodov. Pleseň a prach môžu vyvolať silné alergické a astmatické reakcie návštevníkov, ktorí trpia touto chorobou, ale tiež môžu byť nepriaznivé aj pre zdravého návštevníka. Namiesto kobercov by mala byť umiestnená buď parketa alebo plávajúca podlaha, ktorá sa ľahko čistí a pritom dáva miestnosti modernejší, estetickejší výzor. Steny treba tiež očistiť od prachu a pavučín a znova natrieť bielou farbou. Aj napriek tomu, že samotné múzeum sa nachádza v dobrej lokalite mesta, má krásne nádvorie a veľa priestoru na využitie expozície domu, za posledné roky už vôbec nie je navštevované. Príčinou je chýbajúca motivácia pre možných návštevníkov, no netreba sa čudovať, keďže múzeu úplne chýba marketing. Najdôležitejšie by bolo vytvoriť lepšie zviditeľnenie na internetových stránkach. Mala by sa vytvoriť Facebook stránka, čím by sa ľahšie oslovili nový, potencionálni návštevníci a hlavne mladšia generácia. Najdôležitejšie by bolo v prvom rade osloviť miestnych obyvateľov, ktorých počet narastá a nemajú žiadne informácie, že v meste sa nachádza takáto inštitúcia. Vlastivedný dom má veľa neefektívne využitých priestorov. Je tu veľa miesta, ktoré by sa dalo využiť na nové dočasné výstavy, ale aj na zachovanie pôvodnej národopisnej expozície. Tak by sa uchovala orientácia mestského múzea, a to prezentovanie histórie a kultúry mesta a jeho okolia. Vytvorenie novej expozície by si vyžiadalo novú, podrobnejšiu a lepšiu selekciu výstavných predmetov. Malo by byť prezentované iba to najdôležitejšie, čo má najväčšiu kultúrnu hodnotu pre danú tému. Pre vystavenie menších predmetov budú potrebné sklenené vitríny a stredoveké listinné pamiatky by sa dali vyvesiť na stenu. Predmety, ktoré by sa nepoužili, by bolo potrebné uložiť na bezpečné miesto v rámci múzea. Takéto prázdne miestnosti sú však iba dve, a to povala a pivnica. Žiaľ ani jedna nie je bezpečná pre funkciu depozitára, preto by bolo dôležité nadviazať kontakt s riaditeľstvom mesta Šamorín, či by vedeli poskytnúť vhodný priestor na uloženie týchto predmetov. Pri organizovaní nových dočasných výstav by sa mohol nadviazať kontakt so súkromnými zberateľmi, umelcami mesta a jeho okolia alebo s rôznymi kultúrnymi inštitúciami, ako je napr. aj Mestské kultúrne stredisko v Šamoríne, kde sa v skladoch nachádza pomerne veľa predmetov týkajúcich sa histórie mesta. Múzeum v minulosti bolo najčastejšie navštevované žiakmi zo základných či stredných škôl a gymnázií. V tejto tradícii by bolo potrebné pokračovať aj v budúcnosti. V meste a v okolí Šamorína je veľa škôl, čo znamená aj veľa potenciálnych návštevníkov. Nové výstavy by mali byť organizované tak, aby obsahovali aktivizačné programy, ako pre mladších, tak aj pre starších žiakov. Tiež netreba zabudnúť na to, aby nové expozície a nové výstavy obsahovali technické oživenie, aby nevládlo úplné ticho, s ktorým sa môžeme často

150


Mestský vlastivedný dom v Šamoríne stretávať v rôznych múzejných inštitúciách. Patria sem zvukové, pohybové a obrazové oživenia. Na to, aby sa z vlastivedného domu stalo moderné múzeum, musia sa zaviesť aj takzvané opatrenia sekundárnej komunikácie. Rozumieme pod ňou všetky priame a nepriame pokyny k práci s verejnosťou. Okrem všeobecne informačných publikácií, ako sú kalendáre podujatí, letáky, prospekty, plagáty a orientačné tabule, na tento účel slúžia aj spravodajské listy, výročné správy, populárne časopisy, pohľadnice, CD a DVD nosiče, a to nielen k zlepšeniu príjmov, ale ako rozšírené služby verejnosti. (Waidacher 1999, s.168). Mestský vlastivedný dom v Šamoríne má síce veľké nedostatky, ale tiež v sebe nesie aj predpoklady, aby sa z neho mohlo stať riadne fungujúce múzeum. Pravdaže, ako vždy, sú k tomu potrebné financie, ktoré sa ťažko zháňajú. Skôr ako financie je ale potrebná snaha o zlepšenie a obnovenie múzea, lebo bez nej sa spomínané financie nezískajú. Múzeum potrebuje hlavne osobnosť, ktorá sa o ňu bude starať, organizovať nové výstavy, vytvárať aktivizačné programy pre návštevníkov, realizovať komerčné programy ako koncerty, divadelné predstavenia, premietanie filmov a tým zlepšiť propagáciu a verejnú mienku múzea.

151


Ján Hushegyi

A somorjai Városi Honismereti Ház A somorjai Városi Honismereti Ház 1976-ban nyílt meg és mai napig a város egyetlen múzeuma, ezért is bír nagy fontossággal. Megalakulását 1973ban műtárgyak gyűjtése előzte meg a környező falukban. Az állandó kiállítás a város történelmét, valamint életét mutatja be. Külön termekben megismerkedhetünk Tallós Prohászka István munkásságával is. Műtárgyai közül fontos megemlíteni néprajzi gyűjteményét, mely a legjelentősebb. Találunk itt konyhai felszerelést, horgászati eszközöket, mezőgazdásági szerszámokat, szekereket, szánokat, és sok minden mást is. Külön két kis teremben megismerkedhetünk az aranymosással, valamint a régi somorjai céhekkel. A múzeum egyik különlegessége az udvaron elhelyezkedő csallóközi kemence. A Honismereti Háznak több kihelyezett alkalmazottja volt, közülük legfontosabb megemlítetni Presinszky Lajost, aki hosszú éveken át vigyázott a múzeumra és tárlatvezetést tartott a fiatal diákoknak. A Honismereti Ház jelenlegi állapota nem épp a legjobb. Az idő a legtöbb kárt az udvaron a kocsiszínek alatt elhelyezkedő, fából és vasból készült műtárgyakon okozta - az itt elhelyezkedő kocsik és szekerek az eső, hó és a nagy nyári hőségek áldozatai, ezáltal évről évre egyre rosszabbodik az állapotuk. A másik nagy hiányosságot az állandó kiállításban figyelhetjük meg, melynek anyaga megújításra szorul. A tárgyak elhelyezése sok helyen nem átgondolt, a termek helyenként már talán túlzsúfoltak. A pódiumok, amin az egyes tárgyak vannak kiállítva, öregek és nem esztétikusak. A szőnyegek porosak és elhasználtak, a termekben dohos szag uralkodik, a falak pókhálósak és piszkosak. Annak ellenére, hogy a tájház remek lokalitásban helyezkedik el, szép udvarral rendelkezik és megvan minden feltétele a sok látogató befogadásához, mégis kevés érdeklődést kap a helyi lakosságtól. Ezt egyrészt jelenlegi állapotának köszönheti, másrészt a hiányzó marketingjének. Természetesen a múzeum továbbfejlesztéséhez pénz is kell, de elsősorban egy olyan személyre van szükség, aki odaadással törődik vele. Olyasvalakire, aki feléleszti a helyet, aki rendbe rakja és a helyi lakosság számára kiállításokat és más programokat szervez, hogy a somorjai Városi Honismereti Ház újra betölthesse eredeti funkcióját.

152


Ing. Keresztes Soňa

Príspevok k poznaniu historických stromov na Žitnom ostrove V rokoch 2007-2008 som sa venovala v rámci svojej diplomovej práce (Keresztesová 2008) inventarizácii historicky významných stromov v oblasti Žitného ostrova. územie Žitného ostrova je v súčasnosti pod intenzívnym industrializačným tlakom a zmapovať stav historickej vegetácie má v tomto regióne prvoradý ochranársky, krajinársky, ako aj kultúrno-historický význam. Zároveň som sa pokúsila zhromaždiť aj archívne a literárne údaje viažuce sa k historickým stromom na Žitnom ostrove. Časť z mojej diplomovej práce, ktorá sa zaoberá inventarizáciou historických stromov, je spracovaná v tomto príspevku.

Metodika práce Základom mojej práce bol terénny výskum, ktorý som uskutočňovala od septembra 2007 do marca 2008. Pri každom zaevidovanom historickom strome (taxone) som si zaznamenávala nasledujúce biometrické údaje: obvod kmeňa (meraný v prsnej výške 1,3 m nad zemou), priemer kmeňa (vypočítaný, alebo odhadnutý), šírka koruny (meraná pásmom v m ako pôdorysný priemer koruny), výška stromu (vo väčšine prípadov stanovená odhadom), vek stromu (určený odhadom, v niektorých prípadoch sa na určenie veku dala použiť aj historická literatúra a Katalóg chránených stromov MŽP SR), zdravotný stav stromov (bol hodnotený podľa nasledovnej stupnice: 5 – úplne zdravá drevina bez chorôb a príznakov poškodenia, 4 – ojedinelý výskyt chorôb a škodcov, čiastočné presychanie dreviny do 1/3 objemu koruny, na kmeni ojedinelé dutiny malých rozmerov, stabilita nenarušená, 3 – preschnutie, alebo odumretie koruny do ½ jej objemu vplyvom chorôb a škodcov, na kmeni stredne veľké dutiny spôsobené drevokaznými hubami, alebo mechanickým poškodením, 2 – usychanie konárov v objeme 2/3 spôsobené chorobami, škodcami, alebo abiotickými činiteľmi, prevaha poškodenia hlavných konárov, na kmeni výskyt rozmerných dutín, znížená stabilita v dôsledku rozpadu dreva drevokaznými hubami, 1 – úplne suchá, alebo vysychajúca drevina v rozsahu 2/3 objemu koruny, rozsiahle dutiny a hniloby kmeňa spôsobené chorobami, stabilita výrazne narušená). Ďalej som si zaznamenávala aj spôsob poškodenia drevín a návrhy na ich ošetrenie. Pokúsila som sa vyčísliť aj

153


Historické stromy v oblasti Žitného ostrova (obrázová príloha)


Príspevok k poznaniu historických stromov na Žitnom ostrove spoločenskú hodnotu inventarizovaných drevín (v Sk) podľa Vyhlášky MŽP SR č. 24 z 9. januára 2003, ktorou sa vykonáva Zákon č. 543/2002 Z. z. o ochrane prírody a krajiny (§ 34 – spoločenská hodnota chránených rastlín, chránených živočíchov, drevín, biotopov európskeho významu a biotopov národného významu). Zároveň bola prevedená aj fotodokumentácia inventarizovaných historických drevín.

Výsledky Výsledky mojej inventarizácie historických stromov v oblasti Žitného ostrova podáva tabuľka 1. Ako je vidieť z pripojenej tabuľky v niektorých prípadoch boli zaevidované stromy, ktoré svojou dendrologickou, ale aj kultúrno-historickou hodnotou majú nadregionálny význam. Osobitnú zmienku si zasluhujú tzv. „Alžbetínske stromy“, ktoré boli vysádzané na základe vyhlášky uhorského ministra pôdohospodárstva Ignáca Darányiho, na uctenie si pamiatky uhorskej kráľovnej a rakúskej a cisárovnej Alžbety (nazývanej aj Sisi). Táto vyhláška vyšla v roku 1898 (podrobnejšie pozri Klepma 1898, Anonym 1899). Historické stromy na Žitnom ostrove sa zasluhujú, aby ich stav bol aj naďalej monitorovaný a aby im bola venovaná aj v budúcnosti náležitá ochrana.

155


Tab. 1. Historické stromy v oblasti Žitného ostrova


Príspevok k poznaniu historických stromov na Žitnom ostrove

Literatúra Anonym, 1899: Erzsébet királyné emlékfái. Pallas Részvénytársaság Nyomdája, Budapest Keresztesová S., 2008: Posvätné a dejinne významné stromy. Diplomová práca. SPU v Nitre, Fakulta záhradníctva a krajinného inžinierstva, Nitra 2008. Klempa B., 1898: Erzsébet királyné emlékfái. Pozsony vármegye hivatalos közlönye 7 (22): 1-2, Pozsony

Összefoglaló A 2007–2008-as években diplomamunkám elkészítése során a Csallóközben található történelmi emlékfák inventarizálásával (számbavételével) foglalkoztam. A munka részletes menete, módszere a szlovák nyelvü szövegben olvasható. A történelmi fák jegyzékét az 1. számú táblázat tartalmazza.

159


Peter Rác, RNDr. Stollmann Andrej

Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ Na Slovensku málo známym ornitológom, ktorý v minulosti žil a pracoval v Podunajsku, bol Lajos (Ľudovít ) Csiba. Napriek tomu, že L. Csiba významne prispel k poznaniu avifauny Podunajska (Žitného ostrova a na protiľahlej maďarskej strane Szigetközu), jeho činnosť je u nás málo známa a nebola doteraz komplexne zhodnotená a zdokumentovaná. V tomto príspevku chceli by sme priblížiť život a prácu tohto podunajského ornitológa a zberateľa. V druhej časti príspevku uverejňujeme jeho doteraz neznáme ornitologické záznamy a oologické zbery. Lajos Csiba sa narodil 27. 7. 1901 v obci Mliečno (dnes miestna časť Šamorína) v rodine vplyvného veľkostatkára, ako najmladší v poradí zo šiestich súrodencov. Mal starších bratov Andora (1890–1954, právnik, zástupca predsedu okresného úradu v Mosonmagyaróvári1) a Sándora (1891–1954, veľkostatkár v Mliečne, za I. svetovej vojny prešiel bojiskami ruského aj talianskeho frontu, za čo dostal vyznamenania Signum laudis a Karlov vojenský kríž). Ďalší traja súrodenci ešte v útlom veku zomreli (Erzsébet 1886–1886, Ferenc 1887–1893, Mária 1895–1895). Keď mal L. Csiba päť rokov mu zomrel otec (Lajos Csiba st. 1850–1906, veľkostatkár) a preto vyrastal ako polosirota. Po absolvovaní ľudovej školy v Šamoríne študoval na gymnáziu v Bratislave, kde aj zmaturoval. V roku 1920 sa zapísal na Poľnohospodársku akadémiu (Magyar Királyi Gazdasági Akadémia) v Mosonmagyaróvári v Maďarsku. Bolo to (v tom čase) trojročné vyššie stredoškolské štúdium a poslucháči tu končili ako diplomovaní poľnohospodári. L. Csiba tu 18. 2. 1924 zložil záverečné skúšky a obdržal diplom o ukončení štúdia.2 Po štúdiách narukoval na vojenskú službu (v rokoch 1924–1925) do Čáslavi v stredných Čechách. Po skončení vojenskej služby sa vracia do rodnej obce Mliečno, kde zostáva pracovať na rodinnom veľkostatku. Koncom 1930-tych rokov rodina hospodárila na veľkostatku o rozlohe 351 katastrálnych jutár (200 ha) a zamestnávala 14 stálych zamestnancov (Szeghalmy 1940). Už od mladých rokov bol vášnivým poľovníkom. Evidenciu úlovkov si viedol od roku 1916. Už v mladosti mal veľký zmysel pre dokumentáciu. 1 2

V maďarskej terminológii sa táto funkcia nazývala szolgabíró (= slúžny). Matrika poslucháčov Poľnohospodárskej akadémie (Magyar Királyi Gazdasági Akadémia) č. 56–57, za školský rok 1919/20 a 1920/21. Depon. in: Knižnica Fakulty poľnohospodárskych a potravinárskych vied Západomaďarskej univerzity v Mosonmagyaróvári.

161


Peter Rác, Andrej Stollmann Od roku 1929 si viedol podrobné poľovnícke záznamy, ktoré doplňoval vlastnými fotografiami (fotografovať začal v roku 1931) a kresbami. V roku 1935 bol v Šamoríne založený Lovecký ochranný spolok s pôsobnosťou pre celý okres Šamorín (Anonym 1935a), kde bol L. Csiba zvolený do výboru spolku (Anonym 1936) a v roku 1938 bol zvolený do funkcie tajomníka spolku (Anonym 1938). Ako poľovník si budoval odbornú knižnicu a bol aj publikačne činný. Uverejnil príspevok o cieľoch novozaloženého Loveckého ochranného spolku v Šamoríne (Csiba 1935a, 1935b) a reagoval na výzvu rybárov na ničenie kormoránov (Csiba 1935c, 1935d). Okrem odbornej literatúry zhromažďoval aj literatúru beletristickú a aj sám písal básne, ktoré však zostali len v rukopise3. Poľovnícke záznamy L. Csibu, ktoré sa v rukopise zachovali (väčšia časť z nich bola uverejnená – Pomichal 2002), nám dnes dokumentujú bohatosť zazverenia žitnoostrovských revírov v minulosti4. Ďalšou oblasťou trvalého záujmu L. Csibu bola ornitológia. Je treba poznamenať, že v čase Csibovej mladosti pôsobil v Šamoríne známy preparátor, ornitológ a učiteľ K. Kunszt (pozri Stollmann 1992), ktorého mladý Csiba navštevoval, dodával mu materiál na preparovanie a získaval od neho aj prvé odborné vedomosti. L. Csiba navštevoval K. Kunszta aj na jeho novom pôsobisku v Petržalke, kde sa v roku 1926 (po odchode do učiteľského dôchodku) presťahoval a kde spolu so synom Elekom Kunsztom prevádzkovali ďalej preparátorskú dielňu. L. Csiba sem ďalej dodával materiál na preparovanie, K. Kunszt mu ako protihodnotu dával strelivo a občas mu aj niečo vypreparoval5. L. Csibu zaujímala hniezdna biológia vtákov a s tým súviselo aj zbieranie vtáčich vajec. V roku 1929 si zakladá oologickú zbierku, v ktorej postupne zhromaždil významné doklady o hniezdení vtákov v Podunajsku (pozri kapitolu Ornitologické poznámky z pozostalosti L. Csibu). Žiaľ, táto zbierka sa v roku 1945 zničila (bližšie podrobnosti nie sú známe – Csiba 1959, L. Csiba in Pomichal 2002) a zachovala sa z nej len 3

V poľovníckych záznamoch L. Csibu (skenovaný materiál v archíve L. Presinszkého v Mestskom vlastivednom dome v Šamoríne) sa nachádzajú rukopisy jeho 13 básní, z rokov 1928, 1931 a 1932, ktoré by si zasluhovali aj samostatného uverejnenia. 4 Tak napríklad v poľovníckych záznamoch z roku 1931 (ktoré neboli publikované) nachádzame zo spoločných poľovačiek (kruhovky) takéto počty úlovkov: 30. 8. okolie Šamorína (4 strelci) 51 jarabíc a 2 prepelice, 8. 9. okolie Šamorína (6 strelcov) 103 jarabíc, 4. 10. Dunajská Lužná (6 strelcov) 51 zajacov, 11 jarabíc a 1 drop, 25.10. okolie Šamorína (6 strelcov) 93 zajacov a 6 jarabíc, v ten istý deň Hamuliakovo (26 strelcov) 123 zajacov, 8. 10. Dunajská Lužná (11 strelcov) 93 zajacov, 22. 11. Dunajská Lužná (31 strelcov) 162 zajacov a 20 bažantov, 29. 11. Báč 484 zajacov, 3. 12. Veľká Paka 343 zajacov, 12. 12. Rohovce 187 zajacov, 16. 12. Kráľovičové Kračany (16 strelcov) 337 zajacov, 17. 12. Báč – Dobrohošť 112 zajacov, 18. 12. okolie Šamorína (7 strelcov) 153 zajacov, 19. 12. okolie Šamorína 530 (!) zajacov. 5 Vo fragmentoch Csibovej písomnej pozostalostí (uloženej v Mestskom vlastivednom dome v Šamoríne) sa o tejto spolupráci zachovala korešpondencia z rokov 1927–1933, medzi K. Kunsztom, jeho synom Elekom a L. Csibom.

162


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ čiastočná dokumentácia z rokov 1929–1938. Zbernú oblasť, kde L. Csiba oologický materiál v Podunajsku zbieral, možno vymedziť na slovenskej strane od obce Dobrohošť po „Ostrov kormoránov“, na protiľahlej maďarskej strane to bola ramenná sústava v katastri obce Dunakiliti, kde časť ostrovov patrila pôvodne do komposesorátu obce Mliečno a kde mal L. Csiba prenajatý poľovný revír. Okrem vlastných zberov (plne datovaných a lokalizovaných) mal vo svojej zbierke aj oologický materiál (väčšinou z každého druhu len po 1 vajci), ktorý dostal od S. Drugu zo Šamorína6 a od K. Kunszta. Tento materiál pochádzal z neznámych lokalít, aj mimo oblasť Podunajska7. V rokoch 1929 až 1931 zhromaždil aj menšiu kolekciu (46 ex.) kožkového materiálu vtákov, väčšinou z okolia svojho bydliska. V roku 1938 uverejnil svoj prvý ornitologický článok o potravných vzťahoch niektorých druhov vtákov (Falco cherrug, Milvus migrans, Phalacrocorax carbo) na Žitnom ostrove (Csiba 1938b). Treťou oblasťou trvalého záujmu L. Csibu bola etnografia a regionálna história. V regióne horného Žitného ostrova zbieral a zapisoval si ľudové zvyky, pranostiky, povery, príslovia a porekadlá. Časť z týchto etnografických a historických zápisov aj sám publikoval (Csiba 1935e, 1935f, 1937, 1938a, 1938c, 1938d, 1939, 1946, 1947, 1948, 1958), avšak väčšia časť z tohto materiálu, ktorá sa v rukopise zachovala, bola spracovaná a uverejnená až neskôr po jeho smrti (Stollmann 1990, Csiba & Presinszky 1993, Presinszky 1996, Presinszky & Móricz 2002, Kovács 2004, Ozogány 2013). V 1930-tych rokoch žila malá dedinka Mliečno aj kulúrno–spoločenským životom (organizovali sa tu divadelné predstavenia, bol tu založený športový spolok, knižnica). V tom čase (na základe zákona ešte z roku 1919 – pozri napríklad Matula 1934) sa v bývalom Československu postupne zakladali tzv. okresné osvetové zbory a v jednotlivých obciach tzv. miestne osvetové komisie. V decembri 1937 bola založená osvetová komisia aj v Mliečne, ktorá si kládla za cieľ postaviť v obci kultúrny dom. Za predsedu komisie bol zvolený L. Csiba (Presinszky 2005: 332). 6

Sándor Druga bol v rokoch 1891–1904 –? predsedom okresného úradu v Šamoríne (főszolgabíró). Na hornom Žitnom ostrove sa snažil rozšíriť, v tom čase veľmi populárny, chov priadky morušovej (Csiba & Presinszky 1993). Ako zberateľ oologického materiálu je úplne neznámy. Akým spôsobom a kde získaval oologický materiál sa nevie. 7 Napríklad v zbierke mal po 1 vajci z druhov: Turdus pilaris, Lagopus mutus, Fulica cristata, Chlidonias nigra, Sterna minuta, Larus canus, Anas penelope, Spatula clypeata, Mergus serrator, Charadrius alexandrinus (všetko od S. Drugu), Bubo bubo (od K. Kunszta). Pri tomto darovanom oologickom materiály si L. Csiba zapisoval len dátumy kedy vajcia dostal (v rokoch 1929–1930) a kto mu ich daroval. V zbierke mal mať aj vajcia Tringa ochropus (L. Csiba in litt. A Stollmannovi, Stollmann 1995a), avšak v jeho záznamoch o tomto druhu nič nenachádzame a pôvod týchto vajec nie je známy.

163


Peter Rác, Andrej Stollmann L. Csiba sa angažoval aj pri budovaní zbierok bývalého Žitnoostrovského múzea (Csallóközi Múzeum) v Šamoríne8. Múzeum spravovala Spoločnosť Žitnoostrovského múzea (bola založená 6. 1. 19299), kde bol L. Csiba v roku 1935 zvolený za jej tajomníka. Zároveň (na výročnej schôdzi Spoločnosti 16. 6. 1935) bol schválený návrh, aby v rámci Spoločnosti Žitnoostrovského múzea pracovali oddelenia etnografické, historické a prírodovedné (Anonym 1935b). Úlohou prírodovedného oddelenia bolo vystaviť bohatú faunu (v prvom rade vtákov) Žitného ostrova10. Základ ornitologickej zbierky tvorili preparáty vtákov (78 ex.) zakúpené v roku 1935 od K. Kunszta. Ďalšie doplňovanie ornitologickej zbierky organizoval L. Csiba. Podľa inventárnej knihy múzea (dnes depon. in Žitnoostrovské múzeum v Dunajskej Strede) obsahovala ornitologická zbierka okolo 230 preparovaných vtákov (presný počet je problematické stanoviť, pretože niektoré údaje o početnosti boli prepísané ceruzkou) a 2 cicavce (Mustela erminea a Ondatra zibethicus). Druhový prehľad vtákov, ktoré tu boli vystavené, uverejnil podľa tejto inventárnej knihy Stollmann (1987b). Žiaľ, tento ornitologický materiál nebol datovaný ani lokalizovaný11 a bol evidovaný len pod číslami v inventárnej knihe múzea. L. Csiba vykonával funkciu tajomníka Spoločnosti Žitnoostrovského múzea do augusta 1939, potom ho nahradil J. Szmrtnik (Anonym 1939). Od roku 1940 (po odchode zakladateľa a riaditeľa múzea A. Khina zo Šamorína do Levíc a odtiaľ do Budapešte) už múzeum nevyvíjalo žiadnu zberateľskú činnosť. Väčšia časť zbierkového fondu sa cez vojnové roky a aj v 1950-tych rokoch stratila (Marczell 1965, Presinszky 2005). Zbierka vtákov bola v roku 1949 prevezená na Zoologický ústav Slovenskej univerzity v Bratislave (dnes coll. Katedry zoológie PFUK12). Zbytok zbierkového fondu bol 8

Založenie múzea a jeho zberateľskú činnosť pozri Kopócs (1987), Jankó (2001), o expozícii múzea pozri Khin (1935, 1938). 9 Názov spoločnosti v úradnom jazyku (schválený Krajinským úradom v Bratislave 5. 11. 1930) bol „Muzeálna spoločnosť pre Žitný ostrov v Šamoríne, so sídlom v Šamoríne“. Spoločnosť však vystupovala hlavne pod maďarským názvom „Csallóközi Múzeum Egyesület“. 10 Za týmto účelom bola v regionálnych novinách uverejnená aj výzva pre miestnych poľovníkov, aby poskytli múzeu vlastné preparáty (Csallóközi Múzeum Egyesület 1935a, 1935b). Táto výzva sa však nestretla s úspechom. 11 Až na ojedinelé výnimky, keď dátum zberu a lokalitu nachádzame napísanú na podložkách preparátov: Ciconia nigra (adult. samec) máj 1933 Bajč, Haliaeetus albicilla (adult. samec) 13. 4. 1920 Kunszt Šamorín. Doklady sa dnes nachádzajú v coll. Katedry zoológie PFUK (pozri ďalej). 12 V archíve Katedry zoológie PFUK sa zachovali z tohto prevozu aj písomné doklady: Zoologický ústav Slovenskej univerzity (podpísany prof. O. Ferianc) požiadal Miestny národný výbor v Šamoríne o pridelenie zbierky (10. 9. 1949). Žiadosti Miestny národný výbor vyhovel a podľa zoznamu z 12. 11. 1949 bolo prevezených zo Šamorína 77 preparátov (76 vtákov a 1 ondatra) a 8 sklenených vitrín. Osud ďalších preparátov, ktoré sa pôvodne v múzeu nachádzali nie je známy.

164


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ v roku 1965 prevezený do novozaloženého Žitnoostrovského múzea v Dunajskej Strede (Inventárna kniha, Žitnoostrovské múzeum v Dunajskej Strede). Po skončení druhej svetovej vojny bol veľkostatok rodiny Csibových skonfiškovaný a rozdelený medzi presídlencov z Vojvodiny (Csiba & Presinszky 1993). L. Csiba v snahe vyhnúť sa vysídleniu (bol na zozname ľudí, ktorí mali byť na základe Benešových dekrétov vysídlení) opúšťa na jar 1947 rodnú obec Mliečno, v noci prechádza člnom cez Dunaj a usadzuje sa na protiľahlej maďarskej strane na Szigetköze, kde žil jeho brat Andor13. Prvé mesiace sa tu ukrýval v opustenej poľovníckej chate na dunajskom ostrove pri obci Dunakiliti (R. Szalay in verb.). Toto územie tu detailne poznal, pretože tu roky predtým poľoval. V rokoch 1948–1953 už býval v obci Rajka, v blízkosti našich hraníc. V septembri 1953 sa presťahoval k bratovi do neďalekej osady Tejfalusziget (dnes miestna časť obce Dunakiliti), kde po bratovej smrti v roku 1954, žil sám, v okrajovom dome, v dvoch izbách bez elektrického prúdu. Trvale nebol nikde zamestnaný. Živil sa záhradníctvom (pri dome bola záhrada) a príležitostne aj rôznymi administratívnymi prácami na miestnych hospodárstvach ( J. Őry in verb.). Jeho hlavnou životnou náplňou tu bola ornitológia. V roku 1947 si zakladá novú oologickú zbierku (prvé násady začal zbierať hneď po odchode z Mliečna, v čase, keď sa ešte ukrýval na dunajských ostrovoch – pozri poznámku 13). Spolupracuje s ďalším oológom žijúcim v Rajke (pôvodne tiež zo Slovenska) P. Raposom (pozri Rác 2006) a nadväzuje kontakty s ďalšími maďarskými oológmi (blízke priateľstvo s L. Horváthom), s Ornitologickým ústavom (bol menovaný dopisujúcim členom ústavu) a s Prírodovedným múzeom v Budapešti, odkiaľ dostáva aj povolenie na zber oologického materiálu (tzv. preukaz zberateľa vydaný 1. 3. 1954 riaditeľom Prírodovedného múzea Dr. I. Borosom). Od roku 1952 nadväzuje písomný styk aj s A. Stollmannom14 a neskôr s F. Balátom, ktorému poskytol údaje do jeho publikácie o avifaune Žitného ostrova (Balát 1963). Výsledky svojej ornitologickej práce publikuje v niekoľkých príspevkoch (Csiba 1957, 1959, 1964a, 1964b, 1966), avšak publikačne bol len málo aktívny, pretože plánoval svoje výsledky spracovať v ucelenej monografii. V roku 1958 uverejnil rozsiahlejšiu štúdiu o histórii komposesorátu vo svojej rodnej obci Mliečno (Csiba 1958). V rámci Spoločnosti pre šírenie vedeckých poznatkov (Tudományos Ismeretterjesztő Társaság) mával prednášky o avifaune Szigetközu, spojené s prezentáciou svojej oologickej zbierky. V 1960-tych rokoch 13

Presný dátum Csibovho odchodu z Mliečna nie je známy. V jeho etnografických zápisoch (ktoré si datoval) nachádzame posledný zápis z 12. 3. 1947 zo Šamorína (Presinszky 1996: 103, 149) a 4. 5. 1947 (Csiba 1959), 8. 5. 1947 (L. Csiba in Balát 1963: 44), 10. 5. 1947 (Csiba l. c.) a 11. 5. 1947 (L. Csiba in Pomichal 2002: 170) už zbieral oologický materiál na protiľahlej maďarskej strane. 14 V rokoch 1952 až 1960 dostal A. Stollmann od L. Csibu 17 listov, z ktorých tiež čerpáme pri zostavovaní tejto biografie.

165


Peter Rác, Andrej Stollmann sa už začalo hovoriť o výstavbe vodných diel na Dunaji a o dopadoch na podunajskú prírodu, ktoré tieto stavby prinesú, na čo L. Csiba reagoval zvýšenou aktivitou v teréne. V 1960-tych rokoch rozširuje svoje zberateľské záujmy a zakladá si zbierku motýľov, slimákov, zbiera aj osteologický (lebky drobných zemných cicavcov, vtákov a rýb) a paleontologický materiál (Cs. I. 1963, R. Z. 1964, csi 1965), venuje sa aj zbieraniu rastlín a zakladá si herbár. Avšak hlavným ťažiskom jeho záujmu zostáva oológia. Svoje zbierky si buduje ako regionálne zbierky, ktoré by dokumentovali faunu a flóru horného Szigetközu. Pri budovaní svojej oologickej zbierky kládol dôraz na kompletnosť násad a pri preparácii vajec na to, aby boli vypreparované jedným čo najmenším otvorom. Zároveň pracuje na rukopise svojej dlho pripravovanej publikácii Hniezdiace vtáctvo horného Szigetközu, ktorú chcel vydať knižne. Ako dokladový materiál k tejto publikácii mala byť práve jeho oologická zbierka. Túto publikáciu však už nestihol dokončiť. Zomrel náhle, ako 65 ročný, 2. 8. 1966 v Tejfalusziget. Našli ho mŕtveho v jeho byte. Pochovaný je (spolu s bratom Andorom) na cintoríne v obci Dunakiliti. Po smrti L. Csibu sa z jeho zbierok zachoval len oologický materiál a aj to nie kompletný. Oologická zbierka (180 násad) sa dostala (na základe jeho želania) do Ornitologického ústavu (Madártani Intézet) v Budapešti, kde sa však, pri častom sťahovaní ústavu, väčšia časť materiálu (117 násad) stratila a len menšia časť zbierky (63 násad) sa dostala do Mátra múzea (Mátra Múzeum) v Gyöngyösi, kde je tento materiál aj dnes uložený (Solti et al. v tlači). Našťastie ešte v roku 1967, pracovník Ornitologického ústavu J. Győry poslal opis katalógu tejto zbierky A. Stollmannovi, ktorý neskôr tento katalóg aj uverejnil (Stollmann 1995a). V roku 1964 bola založená na Vysokej škole poľnohospodárskej v Mosonmagyaróvári (dnes Fakulta poľnohospodárskych a potravinárskych vied Západomaďarskej univerzity) Katedra zoológie, kde L. Csiba daroval Lajos Csiba v teréne. Dunakiliti, 17.5.1958. Foto: J. Radetzky. zo svojho oologického materiálu

166


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ

Stretnutie maďarských oológov v Pécsi 28.9.1958. Účastníci stretnutia (sprava doľava): M. Németh, L. Csiba, P. Rapos, M. Janisch, L. Máté, J. Radetzky, Sz. Cseresznyés, L. Horváth. Foto: Németh ml. 98 násad. Išlo o násady z druhov, ktoré mal duplicitne, respektíve, ktoré nezaradil do svojej oologickej zbierky (násady mimo oblasť Szigetközu, ktoré dostal od iných maďarských oológov). Tento materiál sa tu na Katedre zoológie dodnes nachádza (pozri Solti et al. v tlači, pri niektorých násadách už chýbajú lokalitné lístky). Ďalšiu časť svojho oologického materiálu 102 násad daroval L. Csiba do Múzea Hanságu (Hansági Múzeum) v Mosonmagyaróvári, kde chcel presadiť založenie ornitologickej expozície. Aj tento materiál bol neskôr (po zrušení Prírodovedného oddelenia v múzeu) prevezený do Mátra múzea v Gyöngyösi, kde je uložený aj v súčasnosti (prehľad dokladov pozri Solti et al. v tlači, niektoré násady sú bez lokalitných lístkov). Oologický materiál zbieraný L. Csibom sa dostal aj do zbierok iných maďarských oológov: do coll. L Povázsayho (Povázsay 1986), P. Raposa (Rác 2006), M. Németha (Solti 2010), L. Mátého (Haraszthy & Viszló 2010), L. Horvátha (Haraszthy 2012), J. Radetzkého (Solti 2012), do coll. Prírodovedného múzea v Budapešti (Fuisz v tlači) a ojedinelé násady sa dostali aj na Slovensko do coll. Š. Danka (násada Muscicapa striata – Mošanský 1979) a do coll. L. Erdősa (násada Hippolais icterina – Matoušek 2009). Csibove zbierky lepidopterologického,

167


Peter Rác, Andrej Stollmann malakologického, osteologického a paleontologického materiálu sa nezachovali. Taktiež aj z bohatého písomného archívu L. Csibu sa z poľovníckych a ornitologických záznamov zachovalo len veľmi málo. U jeho priateľa J. Őryho v Dunakiliti sa zachovali dva poľovnícke denníky z rokov 1941–1944 (rok 1944 je neúplný, pretože časť strán bola z denníka vytrhnutá), ktoré neskôr spracoval a uverejnil Pomichal (2002). Na zadné strany jedného z týchto denníkov si L. Csiba zapisoval aj údaje o niektorých druhoch vtákov15 (avšak len do roku 1951, potom prešiel na iný spôsob zapisovania), ktoré sú v tejto publikácii (Pomichal l. c.) uvedené v samostatnej kapitole pod názvom Ornitologické fragmenty (Madártani töredékek16). Prehľad Csibových úlovkov

Ukážka z rukopisného ornitologického denníka L. Csibu (depon. in Mestský vlastivedný dom v Šamoríne). 15

Tringa totanus, Cuculus canorus, Erithacus rubecula, Prunella modularis, Coccothraustes coccothraustes, Picus canus, Falco cherrug, Streptopelia decaocto, Burhinus oedicnemus, Scolopax rusticola, Phalacrocorax carbo, Turdus viscivorus, Actitis hypoleucos, Phoenicurus ochruros. 16 Keďže Csibové staršie ornitologické záznamy (pred rokom 1947) zostali v Mliečne, L. Csiba si na svojom novom pôsobisku v Rajke opätovne zapísal niektoré staršie údaje už len podľa pamäti a tu vznikli v datovaní chyby, ktoré boli aj chybne publikované a takto sa dostali do ornitologickej literatúry. V nasledujúcej časti tohto príspevku (pozri Ornitologické poznámky z pozostalosti Lajosa Csibu) tieto chybné datovania opravujeme podľa pôvodných ornitologických záznamov L. Csibu z rokov 1929–1938.

168


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ z rokov 1916–1943 z tohto denníka uverejnil aj Stollmann (1995b). Ďalej sa tu zachovali jeho rukopisné záznamy (doplnené fotografiami) a výstrižky z dennej tlače, ktoré si L. Csiba odkladal do samostatného zväzku, ktorý označil ako Album. Aj tu nachádzame ornitologické záznamy z rokov 1928– 1938 a 1953–1965. Časť starších poľovníckych a ornitologických záznamov L. Csibu sa zachovala aj v Mestskom vlastivednom dome v Šamoríne, ktoré tu zhromaždil historik a publicista L. Presinszky. Ide o záznamy z rokov 1929– 1938, kde nachádzame aj údaje o Csibovej prvej oologickej zbierke a z jeho zbierky kožkového materiálu vtákov. Rukopis dlho pripravovanej knihy Hniezdiace vtáctvo horného Szigetközu sa nezachoval. Základné životopisné dáta o L. Csibovi boli uverejnené v niektorých biografických publikáciách (Gebhardt 1980, Okáli et al. 1996, Presinszky 2000, Motesiky 2001, Kimlei & Tuba 2006, Štaffa et al. 2009). Ďalej bolo uverejnených o práci L. Csibu aj niekoľko príspevkov (nie vždy presných!) v regionálnych publikáciách, v poľovníckej literatúre, v dennej tlači (Anonym 1959, 2007; Lőrinc 1959; Rigó 1959, 1964; Cs. I. 1963; R. Z. 1964; csi 1965; Hamar 1969; Stollmann 1987a, 2006; Csiba & Presinszky 1993; Motesiky 1994a, 1994b, 2002, 2003; Felvidéki 1994; Kovács 2004; Presinszky 2005) a na internetovom zdroji (Csiba Lajos – Győr–Moson–Sopron megyei wiki, dostupné na http://kitud.kkmk.hu/web/guest/wiki/-/wiki/Main/Csiba%20 Lajos/pop_up; jsessionid...). V októbri 1965 natočila maďarská televízia o L. Csibovi aj krátku reportáž, ktorá bola odvysielaná vo večerných správach MTV 17. 10. 1965 (csi l. c., archív L. Csibu). Nekrológ uverejnil časopis Aquila (Anonym 1968). Životná cesta a osudy L. Csibu nám prinášajú obraz doby v ktorej žil. Sme radi, že sme mohli priblížiť život a prácu tohto u nás málo známeho podunajského ornitológa.

Ornitologické poznámky z pozostalosti Lajosa Csibu V druhej časti tejto práce uverejňujeme doteraz nepublikované ornitologické záznamy a oologické zbery L. Csibu, ktoré sme spracovali z vyššie spomínaných fragmentov jeho zachovalej pozostalosti. Zároveň uvádzame aj opravy k už publikovaným údajom (pozri poznámku 16). Celkove ide o historický materiál z rokov 1929 až 1965. Lokality z ktorých tento materiál pochádza sú dnes zaniknuté, alebo zmenili svoj pôvodný charakter. Lokalizácia údajov je spresnená podľa dnes platných administratívnych názvov a katastrov obcí. Miestne názvy lokalít sú uvedené v pôvodnom tvare, ako si ich zapísal L. Csiba. Druhy sú zoradené v abecednom poradí.

169


Peter Rác, Andrej Stollmann

Ramenná sústava Dunaja pri obci Dunakiliti (na protiľahlej maďarskej strane) s miestnymi názvami ostrovov a lesných úsekov, ktoré sa spomínajú v záznamoch L. Csibu: 1 ostrov Helena, 2 Márk fűzes, 3 Farkas zátony, 4 Új erdő, 5 Száraz erdő, 6 Felső osztály, 7 Közép fűzes, 8 Lénia, 9 Kerekes, 10 Új mérés, 11 Kis öreg fűzes, 12 Vesszős, 13 Alsó vesszős, 14 Öreg fűzes, 15 Szigetelő, 16 Tót kalap, 17 Öreg jegenyés, 18 Szélső jegenyés. Accipiter nisus Hniezdenie – maďarská strana: 18. 5. 1929 Dunakiliti, lužný les „Lénia“ na dunajskom ostrove, 3 ks násada (coll. L. Csiba, v roku 1945 zničená). Actitis hypoleucos Hniezdenie, revízia údaju – maďarská strana: L. Csiba (in Pomichal 2002: 165) spomína násadu Tringa totanus, ktorú dostal 26. 4. 1950 z dunajského ostrova „Ördög fűzes“ (zo 4 ks násady dostal 3 vajcia, 1 sa rozbilo). Avšak na inom mieste (Pomichal l. c., p. 184) opravuje determináciu tejto násady na Actitis hypoleucos a takto to neskôr aj publikuje (Csiba 195717). Jedno vajce z tejto násady sa dostalo do coll. L. Horvátha (Haraszthy 2012).

170


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ Anas querquedula Hniezdenie – maďarská strana: 26. 4. 1933 Dunakiliti ostrov „Alsó vesszős“ 8 ks násada, samica vyletela z hniezda (4 vajcia z tejto násady mal v coll. L. Csiba). Anas strepera V ornitologických záznamoch L. Csibu z rokov 1930–1937 nachádzame pri druhu Anas strepera poznámku – hniezdi (rozumej v ramennej sústave Dunaja). Anthus campestris Hniezdenie – slovenská strana: 13. 6. 1930 Šamorín – Hrušov18, v coll. L. Csibu sa nachádzala z tejto lokality 3 ks násada (samica odstrelená). Anthus trivialis Hniezdenie – slovenská strana: 29. 6. 1930 Hamuliakovo lužný les „Templom fűzes“ v inundácii, v coll. L. Csibu sa nachádzali z tejto lokality 2 vajcia; 21. 6. 1931 Šamorín lužný les „Lánci“ na dunajskom ostrove 3 ks násada (silne nasadnutá, nedala sa vypreparovať). Ardea cinerea Hniezdenie – slovenská strana: 5. 5. 1930 Kalinkovo „Ostrov kormoránov“ 3 ks násada (coll. L. Csiba, v roku 1945 zničená), 26. 4. 1931 Kalinkovo „Ostrov kormoránov“ hniezdo s 1–2 dni starými mláďatami (počet mláďat nie je zaznamenaný). Hniezdenie – maďarská strana: 3. 4. 1936 Dunakiliti, lužný les „Felső osztály“ na dunajskom ostrove, menšia hniezdna kolónia s 11 hniezdami, v 6 hniezdach volavky pevne sedia na násadách. Kolóniu našli lesní robotníci a upozornili na ňu L. Csibu. V nasledujúcom roku (1937) tu volavky stále hniezdili, ale z neskorších rokov už nenachádzame v záznamoch L. Csibu o tejto kolónii žiadne údaje. V roku 1952 dostal L. Csiba vajcia Ardea cinerea z hniezdnej kolónie pri obci Ásványráro. Hniezdilo tam „viac“ párov volaviek popolavých (L. Csiba in litt. A. Stollmannovi 2. 11. 1952). Doklady sa nezachovali. Botaurus stellaris Zimný výskyt – maďarská strana: 31. 1. 1942 Dunakiliti 1 ex. ulovený pri hrádzi (leg. L. Csiba). 17

Lokalita somorjaszigeti „Ördög sziget“ („Ördög fűzes“, „Somorjasziget“) = dunajský ostrov na maďarskej strane medzi obcami Rajka a Dunakiliti (riečny km 1846–1847). 18 Hrušov (Körtvélyes) = zaniknutá osada JV od Šamorína.

171


Peter Rác, Andrej Stollmann Burhinus oedicnemus Hniezdenie – slovenská strana: 8. 6. 1935 Šamorín – Mliečno, pole „Hosszú hold“, 2 ks násada v kukurici (coll. L. Csiba, v roku 1945 zničená). Hniezdo našli deti pri olamovaní listov kukurice a ukázali ho L. Csibovi. Poznámka: L. Csiba mal vo svojej prvej oologickej coll. aj ďalšiu násadu ležiaka z lokality Lúč na Ostrove – Malá Lúč, bližšie údaje o tomto náleze hniezda sa však nezachovali. Okrem toho ulovil ležiaka v auguste 1921 pri puste Šámot (k. ú. Šamorín) a 22. 6. 1926 pri Šamoríne – Kraľoviankach (L. Csiba in Pomichal 2002). Zástrel z lokality Šámot pusta (k. ú. Šamorín) datuje na inom mieste (L. Csiba in Balát 1963) dátumom 27. 8. 1919. V práci Baláta (l. c.) sú zástrely z pusty Šámot (k. ú. Šamorín) a Šamorína – Kraľovianiek hodnotené ako hniezdenie (taktiež aj datovanie „okolo roku 1930“ je chybné)! Caprimulgus europaeus Hniezdenie – maďarská strana: 31. 5. 1933 Dunakiliti, lužný les „Felső osztály“ na dunajskom ostrove, 2 ks násada (samica vyletela z hniezda). Hniezdo sa nachádzalo pod kríkom hlohu, na čistine (vyhorenisku) porastenom hlohovými krami. Násada už bola silne nasadnutá (len 1 vajce sa dalo vypreparovať do zbierky). Poznámka: v ornitologických záznamoch L. Csibu nachádzame tento zápis (18. 7. 1933): „Toho roku som videl nezvykle veľa lelkov v lužných lesoch a taktiež aj na poliach.“ Circus pygargus Hniezdenie, revízia údaju – slovenská strana: L. Csiba (in Balát 1963) spomína nález hniezda s 5 ks násadou v júli 1940 pri Šamoríne – Mliečne. O náleze hniezda na tejto lokalite nepochybujeme, avšak v datovaní hniezdenia bude pravdepodobne chyba (násada v júli), ktorá sa dnes už nedá spresniť (pozri poznámku 16). L. Csiba (in litt. A. Stollmannovi 16. 6. 1953) uviedol, že hniezdo sa nachádzalo v obilí. Coloeus monedula Výskyt – slovenská strana: v ornitologických záznamoch L. Csibu nachádzame tento zápis (21. 2. 1931): „Zaujímavé je, že kým v bratislavských luhoch (= Sad Janka Kráľa v Petržalke) sa to kavkami v hniezdnom období len tak hemží, v našich luhoch (= luhy v okolí Šamorína a na protiľahlej maďarskej strane pri Dunakiliti) som na hniezdiaci pár kaviek nikdy nenatrafil.“ Corvus frugilegus Hniezdenie – slovenská strana: 8. 4. 1938 Veľká Paka – Malá Paka, v coll. L. Csibu sa nachádzalo z tejto lokality 7 vajec. O početnosti kolónie záznam nie je. 5. 5. 1942 park v Rohovciach, hniezdna kolónia s neznámou počet-

172


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ nosťou („množstvo vtákov“19). Poznámka: v poľovníckych záznamoch L. Csibu nachádzame fotografiu hniezdnej kolónie v Sade Janka Kráľa v Bratislave – Petržalke z roku 193120. Falco cherrug Hniezdenie – slovenská strana, lužný les „Porcika“ na ostrove pri Šamoríne: pár rárohov tu hniezdil v opustenom hniezde orliaka morského, v roku 1930 tu šamorínski poľovníci odstrelili adultného samca a jedno mláďa. V nasledujúcom roku hniezdili rárohy v tomto hniezde znovu (po odstrelení samca sa pár musel doplniť). 11. 7. 1931 tu pozoroval L. Csiba vylietanú rodinu 4 ex. poletovať a dosadať na stromy okolo hniezda. Mláďatá už dobre lietali. Jedno z mláďat odstrelil a jeho preparát neskôr daroval do zbierky vtákov bývalého Žitnoostrovského múzea v Šamoríne. Vývržky pod hniezdnym stromom pozostávali skoro výlučne zo syslov. V nasledujúcom roku 6. 3. 1932 sa rárohy znovu objavili pri hniezde, avšak ďalšie údaje o hniezdení na tejto lokalite už chýbajú. V práci Csibu (1959) je v dátume 11. 7. 1931 tlačová chyba (uvedené je 11. 7. 1934, teda o tri roky neskôr) a takto sa to preberá aj v ďalšej literatúre (Matoušek 1962, Balát 1963, Keve 1969, Glutz et al. 1971, Hudec & Černý 1977, Ferianc 1977). Správny dátum zberu (podľa pôvodných poľovníckych a ornitologických záznamov L. Csibu) je 11. 7. 1931. Hniezdenie – maďarská strana, ramenná sústava v katastri obce Dunakiliti: 27. 4. 1935 našiel L. Csiba hniezdo sokola rároha s 5 pull. v prachovom šate v lužnom lese „Lénia“ na dunajskom ostrove. Rárohy tu hniezdili v hniezde jastraba, pod hniezdom našiel zbytky zo sysla. Adultnú samicu na hniezde odstrelil (nevedel, že sú v hniezde mláďatá!). Aj napriek tomu sa mláďatá z hniezda úspešne vyviedli. 16. 6. pozoroval v blízkosti tejto lokality 4 lietajúce mláďatá rároha, z ktorých jedno znovu odstrelil21. Obidva odstrelené rárohy (adult. samica aj vylietané mláďa) boli vypreparované a umiestnené v zbierke vtákov bývalého Žitnoostrovského múzea v Šamoríne22. Hniezdenie rárohov pokračovalo na tejto lokalite aj v nasledujúcom roku (po odstrelení samice sa pár musel doplniť). 15. 4. 1936 našiel L. Csiba hniezdo sokola rároha s 5 ks násadou na susednom ostrove „Kis öreg fűzes“. Rárohy tu hniezdili v hniezde vrany. Násadu, ktorá už bola slabo nasadnutá, odobral do svojej oologickej coll. 19

Ďalšie údaje o tejto kolónii pozri Ferianc (1956) a F. Balát (in Rác 2011). V 1970-tych rokoch táto kolónia už neexistovala (P. Rác). 20 Ďalšie údaje o tejto kolónii pozri F. Balát (in Rác 2011). Posledné páry hniezdili v tejto kolónii ešte začiatkom 1970-tych rokov (P. Rác). 21 Tento prípad patrí k zriedkavým prípadom v hniezdnej biológii sokola rároha, keď po odstrelení samice mláďatá vychoval samec (cf. Horal et al. 2012). 22 Všetky 3 odstrelené rárohy (1 ex. z lokality Šamorín – pozri vyššie) uviedol L. Csiba aj v prehľade svojich úlovkov (Stollmann 1995b, Pomichal 2002: 154).

173


Peter Rác, Andrej Stollmann (zbierka sa v roku 1945 zničila). Csiba (1959, tiež L. Csiba in Pomichal 2002) uverejnil tento nález hniezda s nepresným datovaním (v máji 1936, pozri poznámku 16) a s lokalitou Tejfalusziget a takto sa to dostalo aj do ďalšej literatúry (Matoušek 1962). Správny dátum nálezu hniezda (podľa pôvodných ornitologických záznamov L. Csibu) je 15. 4. 1936. Lokalita Tejfalusziget sa v literatúre (Matoušek l. c., Glutz et al. 1971, Hudec & Černý 1977, Ferianc 1977) chybne cituje ako Mliečno (Tejfalu), dnes miestna časť Šamorína. Osada Tejfalusziget (dnes miestna časť obce Dunakiliti) sa nachádza na protiľahlej maďarskej strane. Falco tinnunculus Hniezdenie – slovenská strana: 4. 5. 1930 Kalinkovo „Čunovský ostrov“ (vedľa „Ostrova kormoránov“), obsadené hniezdo. Hniezdenie – maďarská strana: 23. 4. 1934 Dunakiliti, lužný les na ostrove „Öreg fűzes“, hniezdo s čiastočnou násadou 1 vajce v hniezde vrany (pri vystrelovaní vraních hniezd samica z hniezda vystrelená). Garrulus glandarius Hniezdenie – maďarská strana: 6. 5. 1936 Dunakiliti, lužný les „Lénia“ na dunajskom ostrove, 1ex. ulovený pri hniezde (leg. L. Csiba). Haliaeetus albicilla Hniezdenie – slovenská strana: v 1920-tych rokoch hniezdil pár orliakov morských na ostrove pri Šamoríne, v lesnom úseku „Porcika“. Hniezdo bolo postavené na obrovskom topoli čiernom na brehu lesného jazierka. Dve vyvedené mláďatá a aj adultný pár tu šamorínski poľovníci odstrelili. Jedného mladého a jedného starého orliaka, ktoré boli dokladové exempláre o hniezdení orliakov na tejto lokalite, získal L. Csiba od šamorínskych poľovníkov do zbierky vtákov bývalého Žitnoostrovského múzea v Šamoríne. V rokoch 1927–1928 (Kunszt 1928, 1929) a 1930–1931 (pozri pri druhu Falco cherrug) už hniezdil v hniezde orliaka na tejto lokalite sokol rároh. Csiba (1964) chybne datoval hniezdenie orliakov na tejto lokalite na roky 1928–1929 (pozri poznámku 16). Hniezdenie – maďarská strana, ramenná sústava v katastri obce Dunakiliti: 12. 3. 1955 našiel L. Csiba čerstvo postavené hniezdo orliaka morského na ostrove „Szelső jegenyés“, samica tu sedela na násade. Hniezdo bolo postavené na hraničnom topoli, na okraji väčšej čistiny. 15. 3. bolo hniezdo prázdne, niektorí z lesníkov samicu z hniezda asi vystrelil. Vo výstielke hniezda sa dala rozoznať aj priehlbina po vajci. 16. 2. 1958 našiel L. Csiba obsadené hniezdo orliaka morského na ostrove „Közép fűzes“. Hniezdo veľkých rozmerov (muselo byť používané už niekoľko rokov) bolo postavené v staršom okrajovom poraste. 25. 3. sa v hniezde nachádzala ná-

174


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ sada 1 vajce, ktorú odobral do svojej oologickej coll.23 Do svojho ornitologického denníka si k tejto násade zapísal: „Jedna z mojich dávnych túžob, ešte z mladosti, získať násadu orliaka morského, sa dnes splnila.“ Vo februári 1960 orliaky v tomto hniezde znovu zahniezdili, avšak pre blízku ťažbu dreva hniezdenie nebolo úspešné. 6. 3. našli lesní robotníci pod hniezdom škrupinu z vajca a 13. 3. bolo hniezdo prázdne (v hniezde sa nachádzali zbytky z dvoch divých kačíc a šupiny z kapra). 26. 2. 1961 bolo hniezdo znovu obsadené, orliak vyletel z hniezda. Pod hniezdom sa znovu našla škrupina z vajca, avšak 5. 3. tu samica pevne sedela na násade (ďalší priebeh hniezdenia už nebol sledovaný). Po vyťažení porastu aj s hniezdom orliaky lokalitu neopustili. V roku 1965 si postavili nové hniezdo na susednom ostrove „Kerekes“. Hniezdo bolo postavené na starom hniezde myšiaka. Hniezdenie bolo úspešné, z hniezda sa vyviedli 2 mláďatá, pretože rozvodnený Dunaj dlhodobe zabraňoval prístup k hniezdu. Poznámka: v ornitologických záznamoch L. Csibu nachádzame tento zápis (31. 7. 1931): „Dnes som sa stretol s jedným slovenským ornitológom. Tvrdil, že na panstve grófa Héderváryho sa ešte nachádzajú 3 hniezda orliaka morského. Z týchto hniezd sa jedno nachádza na československom území. Údajne z tohto hniezda vybral toho roku 2 mláďatá, ktoré sú teraz v Trnave.“ Táto informácia pochádza od F. Matouška, alebo J. Brteka st., ktorí mláďatá orliakov z hniezda vybrali (pozri Matoušek 1931; Brtek 1931, 1933). Spomínané hniezdo na československom území sa nachádzalo na „Ostrove orliakov morských“ pri Bake (v tom čase patril tento ostrov grófovi K. Khuen Hédervárymu) a ďalšie 2 spomínané hniezda sa nachádzali na pozemkoch grófa Héderváryho na protiľahlej maďarskej strane (k. ú. Ásványráró).

Hniezdo orliaka morského (Haliaeetus albicilla) na ostrove Kerekes. Dunakiliti, 12.9.1965. Foto: Gy. Raskó. 23

V katalógu oologickej coll. L. Csibu (Stollmann 1995a) je táto násada lokalizovaná lokalitou „Körtvélyessziget“ = „Hrušovský ostrov“, pretože ostrov v minulosti územne patril k osade Hrušov (Körtvélyes).

175


Peter Rác, Andrej Stollmann Milvus migrans Hniezdenie – slovenská strana: 4. 5. 1930 Kalinkovo „Čunovský ostrov“ (vedľa „Ostrova kormoránov“) dve obsadené hniezda, v jednom z nich bola 3 ks násada (coll. L. Csiba); 26. 4. 1931 Kalinkovo „Čunovský ostrov“ (vedľa „Ostrova kormoránov“) 4 ks násada (coll. L. Csiba, v roku 1945 zničená). Poznámka: v poľovníckych záznamoch L. Csibu z roku 1932 nachádzame tento zápis: „V dunajských luhoch na Žitnom ostrove je hojný hniezdič. Priletuje k nám v marci. S obľubou hniezdi pri kolóniách kormoránov a volaviek popolavých, kde nachádza dostatok potravy. Toto som pozoroval aj v kolónii na „Ostrove kormoránov“, kde v okolitých lesoch som našiel hniezdiť 4–5 párov.“ Hniezdenie – maďarská strana: 22. 4. 1930 Dunakiliti ostrov „Helena“ 3 ks násada už slabo nasadnutá (coll. L. Csiba, v roku 1945 zničená), 24. 4. 1933 Dunakiliti ostrov „Új mérés“ 3 ks násada už silne nasadnutá (nedala sa vypreparovať), 25. 4. 1943 Dunakiliti ostrov „ Új erdő“ obsadené hniezdo (samica vystrelená z hniezda). V roku 1953 hniezdilo v chotári obce Rajka 5 párov hají tmavých, v troch kontrolovaných hniezdach boli 2 × 2 ks a 1 × 3 ks násady (L. Csiba in litt. A. Stollmannovi 21. 5. 1953). Otis tarda Výskyt a hniezdenie – slovenská strana: 13. 8. 1931 Šamorín – Mliečno, na polia „Hosszú hold“ zosadli 4 dropy, z nich jeden kohút bol snehovobiely, pravdepodobne albín. Poznámka: v ornitologických záznamoch L. Csibu nachádzame tento zápis (18. 7. 1933): „Dnes som dostal z Dunajskej Lužnej – Novej Lipnice hluché vajce dropa. Počúvam, že v posledných dvoch rokoch na hornom Žitnom ostrove, v chotároch Dunajskej Lužnej, pusty Šámot (k. ú. Šamorín), Mierova a Veľkej Paky, vykazujú počty dropov istý vzrast.“ Pernis apivorus Výskyt – slovenská strana: prvá polovica júna 1935 Šamorín 1 ex. ulovený (leg. J. Svikker). Hniezdenie – maďarská strana: 4. 6. 1953 Dunasziget – Cikolasziget inundácia, 2 ks násada už slabo nasadnutá; 24. 5. 1959 Dunakiliti – Tejfalusziget inundácia, čerstvá 2 ks násada (coll. L. Csiba – Stollmann 1995a24, doklad sa nezachoval); 28. 5. 1960 Feketeerdő, čerstvá 2 ks násada; 30. 5. 1961 Dunakiliti – Tejfalusziget inundácia, čerstvá 2 ks násada. Násada z 28. 5. 1960 (Feketeerdő) sa dostala do coll. P. Raposa (Rác 2006), násada z 30. 5. 1961 (Dunakiliti – Tejfalusziget) sa dostala do coll. J. Radetzkého (Solti 2012). Poznámka: v záznamoch L. Csibu nachádzame k hniezdeniu včelára 24

V katalógu oologickej coll. L. Csibu (Stollmann l. c.) je uvedená táto násada len ako 1 ks, avšak L. Csiba vo svojich rukopisných záznamoch uvádza 2 ks násadu.

176


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ tento nedatovaný zápis: „Na hornom Szigetköze rozptýlene, ale pravidelne hniezdi. Skrytým spôsobom života a neskorým hniezdením uniká pozornosti. Hniezdi nie len v rozsiahlejších lužných lesoch v inundačnom pásme, ale aj v menších lesíkoch za hrádzou. Hniezda sú postavené z olistených konárov.“ Phalacrocorax carbo Hniezdenie – slovenská strana: 5. 5. 1930 Kalinkovo „Ostrov kormoránov“ 4 ks násada (coll. L. Csiba, v roku 1945 zničená); 26. 4. 1931 Kalinkovo „Ostrov kormoránov“, aj napriek dlhej zime, kormorány už dlhšie sedia na násadách, z dvoch násad bola jedna už natoľko nasadnutá, že sa nedala vypreparovať. Poznámky: okrem hniezdnej kolónie na „Ostrove kormoránov“ vedel L. Csiba aj o hniezdnej kolónii pri Bodíkoch. V jeho ornitologických záznamoch (7. 2. 1931) a poľovníckych záznamoch nachádzame tieto zápisy: „V našom okolí viem o dvoch hniezdnych kolóniách: jedna je aj v Brehmovi25 spomínaná bodíkovská kolónia, druhá sa nachádza pod Bratislavou na veľkostatku Lónyayho. Táto kolónia je v hniezdnom období pod ochranou. 5. 5. 1930 som si odtiaľto zadovážil do zbierky vajcia kormorána a volavky popolavej. Kolónia pri Bodíkoch, ktorá leží na československej strane, podľa mojich vedomostí nie je pod ochranou. Škoda, že som zatiaľ nemal príležitosť túto kolóniu pozrieť.“ Csiba (1935a, 1935b, L. Csiba in Pomichal 2002) spomína aj „starú“ hniezdnu kolóniu kormoránov v šamorínskych lesoch, ktorá sa po vyrúbaní porastu presťahovala na „Ostrov kormoránov“. V ornitologických a poľovníckych záznamoch L. Csibu však nenachádzame o šamorínskej kolónii kormoránov žiadne záznamy, pravdepodobne sa o tejto kolónii len dopočul. Podľa L. Csibu (in litt. A. Stollmannovi 2. 11. 1952) sa kormorány presťahovali na „Ostrov kormoránov“ po vyrúbaní šamorínskej kolónie začiatkom 1920-tych rokov. Jarný prílet – slovensko–maďarský úsek Dunaja medzi obcami Šamorín – Mliečno a Dunakiliti: 6. 3. 1932 pozorovaný prvý kŕdeľ kormoránov, koniec februára 1936 objavili sa kormorány. Poznámka: v rukopisných ornitologických a poľovníckych záznamoch L. Csibu z rokov 1929–1944 ešte nenachádzame o zimovaní kormoránov na Dunaji žiadne záznamy. Platalea leucorodia Výskyt – slovenská strana: 4. 6. 1931 Dobrohošť 1 adult. samec ulovený (leg. Z. Dolnay); 21. 6. 1931 Bodíky 1 ex. ulovený (leg. I. Feldmár); 28. 7. 1931 Dobrohošť 3 ex. pozorované, z toho 2 juv. ex. ulovené (leg. Z. Dolnay); 2. 8. 1931 Dobrohošť 1 juv. ex. ulovený (leg. I. Varga). Výskyt – maďarská strana: 25

Schenk J. (ed.), 1929: Madarak 3. In: Brehm: Az Állatok Világa 10, Gutenberger könyvkiadóvallalat, Budapest, 418 pp.

177


Peter Rác, Andrej Stollmann 28. 6. 1931 Dunakiliti niekoľko ex. pozorovaných, z toho 1 adult. samec ulovený (leg. J. Svikker26). Doklady sa nachádzali v súkromných coll. a ich osud nie je známy. K výskytu lyžičiarov si L. Csiba zapísal túto poznámku (11. 7. 1931): „Aj v iných rokoch vidieť jednotlivé exempláre, ale v takom nápadne veľkom počte, ako tohto roku, sa u nás lyžičiare ešte nevyskytli.“ Prunella modularis Hniezdenie – slovenská strana: 2. 5. 1930 Šamorín – Čilistov ostrov „Malmos“ 5 ks násada. Hniezdenie – maďarská strana: 4. 5. 1935 Dunakiliti lužný les „Száraz erdő“ na dunajskom ostrove 6 ks násada. Zimný výskyt – slovenská strana: 19. 12. 1929 Šamorín – Čilistov lužný les „Kis fűzes“ 1 samec ulovený. Poznámky: L. Csiba si do svojho poľovníckeho denníka dodatočne zapísal, že v 1920-tych rokoch našiel viac hniezd v lužných lesoch pri Mliečne, Hrušove a Čilistove (Pomichal 2002). Avšak vo svojich ornitologických záznamoch spomína len nález dvoch hniezd z 1930-tych rokov (pozri vyššie), o nálezoch hniezd z 1920-tych rokov nič nespomína! O hniezdení vrchárky modrej v dunajských luhoch vedel aj K. Kunszt, ktorý v liste L. Csibovi (nedatovaný list z rokov 1927–1933, pozri poznámku 5) uviedol, že „Accentor modularis bežný vták u nás hniezdi.“ V coll. L. Horvátha (Haraszthy 2012) sa nachádza 5 ks násada Prunella modularis bez lokalitného lístku (ktorý sa pravdepodobne stratil). Podľa L. Csibu (in Pomichal 2002) pochádza táto násada z 9. 5. 1951 od obce Rajka. Riparia riparia Hniezdenie – slovenská strana: 9. 7. 1929 Hamuliakovo, v coll. L. Csibu sa nachádzali z tejto lokality 2 vajcia. O početnosti hniezdnej kolónie záznam nie je. Scolopax rusticola Hniezdenie – slovenská strana: 16. 4. 1929 Šamorín, lužný les „Kompjárás“ na dunajskom ostrove, čerstvá 4 ks násada. Hniezdo našiel miestny poľovník pri posliedke, keď mu poľovnícky pes vyplašil sluku, ktorú odstrelil a zistil, že má hniezdnu nažinu. Vyhľadal miesto, kde vzlietla a našiel tam hniezdo so 4 ks násadou. Dve vajcia z tejto násady sa dostali do oologickej coll. L. Csibu (zbierka sa v roku 1945 zničila). Csiba (1959, tiež L. Csiba in Pomichal 2002) uverejnil tento nález hniezda s chybným datovaním (12. 4. 1930, pozri poznámku 16) a takto sa to dostalo aj do ďalšej literatúry (Balát 1963; Ferianc 1964, 1977; Hudec & Černý 1977; Kalivodová & Darolová 1998). 26

Pravdepodobne na tieto výskyty sa vzťahuje aj poznámka L. Csibu v práci Baláta (1963) o pravidelnom pozorovaní ojedinelých ex. v letných mesiacoch 1930, avšak rok pozorovania (1930) je uvedený chybne (pozri poznámku 16). Správne by malo byť „v roku 1931“.

178


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ Správny dátum nálezu hniezda (podľa pôvodných ornitologických záznamov L. Csibu) je 16. 4. 1929. Jesenný ťah – slovenská strana: 19. 10. 1931 – 4 ex., 26. 10. 1931 – 1 ex. Šamorín – Čilistov, 7. 10. 1942 – 2 ex. Hamuliakovo, 14. 10. 1942 – 3 ex. Šamorín – Čilistov. Jesenný ťah – maďarská strana: 21. 10. 1931 – 2 ex., 31. 10. 1931 – 11 ex., 1. 11. 1931 – 5 ex., 13. 10. 1941 – 1 ex., 13. 10. 1942 – 1 ex., 27. 10. 1942 – 1 ex., 18. 11. 1942 – 3 ex. všetko pri obci Dunakiliti (naproti Šamorínu – Mliečnu). „Na jesennom ťahu sa vyskytuje nielen v lužných lesoch, ale aj v záhradách a na kukuričných poliach“ (poznámka L. Csibu k jesennému ťahu). Zimné výskyty – maďarská strana: v dňoch 20. 1. 1931, 10. 12. 1932, 11. 1. 1937 a 11. 12. 1938 ulovené vždy 1 ex. v lužných lesoch pri obci Dunakiliti (leg. L. Csiba). Sterna hirundo Hniezdenie – slovensko–maďarský úsek Dunaja medzi obcami Dobrohošť a Vojka nad Dunajom: v coll. L. Csibu (ktorá sa v roku 1945 zničila) sa nachádzalo z tejto lokality 14 vajec Sterna hirundo s dátumom zberu 23. 5. 1929 a 6. 6. 1930. Bližšie podrobnosti o hniezdení si L. Csiba nezaznamenal. Poznámka k lokalizácii: Khin (1970) spomína, na základe informácii od starých rybárov pred 60 rokmi, rybársku lokalitu „Halászmadár“ na Dunaji pri Dobrohošti, kde na veľkej štrkovej lavici hniezdilo veľa Sterna hirundo (halászcsér). Tadorna tadorna Zimný výskyt, revízia údaju – maďarská strana: 20. 12. 1930 Dunakiliti – Tejfalusziget 1 samica ulovená (leg. L. Csiba). Doklad sa nachádzal v coll. bývalého Žitnoostrovského múzea v Šamoríne, ale sa nezachoval. Správu o tomto výskyte po prvýkrát uverejnil Kunszt (1931), neskôr Csiba (1959) publikoval tento výskyt s chybným datovaním (30. 12. 1930). Tetrax tetrax Výskyt – slovenská strana: v ornitologických záznamoch L. Csibu nachádzame tento zápis (14. 7. 1935): „Dnes som sa dozvedel, že v minulom roku dostal Lőrincz27 od šamorínskeho zverostrážcu jedného dropa malého. Strelil ho v šamorínskom chotári. Kúpil ho predseda okresného úradu F. Boček a takto u nás už veľmi zriedkavý posledný exemplár sa vytratil zo Žitného ostrova.“ Poznámka: Jirsík (1935, pozri dodatky p. 940) spomína samicu dropa malého z 2. 7. 1935 od Šamorína (bližšie údaje nie sú uvedené). Nejde v obidvoch prípadoch o ten istý exemplár rôzne datovaný? 27

János Lőrincz, preparátor v Šamoríne. Pôvodne klampiarsky majster, preparovať sa naučil u K. Kunszta (u ktorého istý čas pracoval) a po Kunsztovom odchode zo Šamorína (1926) tu prevádzkoval preparátorskú dielňu (Stollmann 1992).

179


Peter Rác, Andrej Stollmann Tringa totanus Hniezdenie, revízia údaju – maďarská strana: pozri pri Actitis hypoleucos. Turdus viscivorus Hniezdenie, revízia údaju – maďarská strana: L. Csiba (in Pomichal 2002) spomína násadu (4 vajcia), ktorú dostal 18. 6. 1950 z lužného lesa „Alsó erdő“ pri Rajke. Hniezdo našli deti, ktoré hľadali vtáčie hniezda („madarászó gyerekek“). L. Csiba adultných vtákov nevidel a preto aj determinácia tejto násady je problematická. L. Csiba túto násadu do svojej oologickej coll. nezaradil (Stollmann 1995a) a ani vo svojej publikácii (Csiba 1959) nález hniezda drozda trskotavého nespomína.

Poďakovanie Na tomto mieste chceli by sme srdečne poďakovať Dr. L. Véghovi, riaditeľovi knižnice Bibliotheca Hungarica v Šamoríne, ktorý nám sprístupnil zachovalú písomnú pozostalosť po L. Csibovi, uloženú v Mestskom vlastivednom dome v Šamoríne. Niektoré rukopisy z tejto pozostalosti sme mohli preštudovať aj zásluhou † RNDr. R. Pomichala, CSc. Pri spracovávaní biografickej časti tejto práce sme použili aj informácie ľudí, ktorí L. Csibu ešte osobne poznali. Boli to R. Szalay a J. Őry z obce Dunakiliti (Maďarsko), E. Bódisová zo Šamorína – Mliečna a A. Méry (prasynovec L. Csibu) z Dvorníkov na Ostrove – Malých Dvorníkov. Všetkým srdečne ďakujeme. Pani Mgr. O. Bevilaqua ďakujeme za sprístupnenie archívnych materiálov v Žitnoostrovskom múzeu v Dunajskej Strede. Za sprístupnenie archívnych materiálov bývalej Poľnohospodárskej akadémie (Magyar Királyi Gazdasági Akadémia) ďakujeme Dr. S. Kalmárovi z Fakulty poľnohospodárskych a potravinárskych vied Západomaďarskej univerzity v Mosonmagyaróvári.

Personálna bibliografia Lajosa Csibu Csiba L., 1935a: A somorjai Vadászati Védegylet célkitűzéseiről. Somorja és Vidéke 8 (16 z 20. 4. 1935): 1–2, Šamorín Csiba L., 1935b: A somorjai Vadász–védegylet célkitűzéseiről. Csallóközi Hírlap 14 (16 z 21. 4. 1935): 6, Dunajská Streda Csiba L., 1935c: A kárókatonák és a csallóközi halászat. Somorja és Vidéke 8 (12 z 23. 3. 1935): 1–2, Šamorín

180


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ Csiba L., 1935d: A kárókatonák és a csallóközi halászat. Csallóközi Hírlap 14 (16. z 21. 4. 1935): 8 Dunajská Streda Csiba L., 1935e: Néhány Csallóközi községnév eredete az újabb nyelvészeti kutatás megvilágításában. Somorja és Vidéke 8 (11 zo 16. 3. 1935): 1–2, Šamorín Csiba L., 1935f: Néhány csallóközi községnév eredete az újabb nyelvészeti kutatás megvilágításában. Csallóközi Hírlap 14 (13 z 31. 3. 1935): 6, Dunajská Streda Csiba L., 1937: Csallóközi babonák. Csallóközi Hírlap 16 (3 zo 17. 1. 1937): 6, Dunajská Streda Csiba L., 1938a: Három mese. Tátra 2 (4): 124–127, Bratislava Csiba L., 1938b: Csallóközi madárvilág. Tátra 2 (6): 186–188, Bratislava Csiba L., 1938c: Három mese. Csallóközi Hírlap 17 (31 zo 14. 8. 1938): 2–3, Dunajská Streda Csiba L., 1938d: A „hajlék“–hoz. Ethnographia–Népélet 49 (3–4): 434, Budapest Csiba L., 1939: A somorjai boszorkánypör hatása népmeséinkre. Csallóközi Hírlap 18 (5 z 29. 1. 1939): 6, (10 z 5. 3. 1939): 6, Dunajská Streda Csiba L., 1946: Népies növénynevek. Magyar Nyelvőr 70 (4, október–november–december): 157, Budapest Csiba L., 1947: Népnyelvi gyűjtés. Magyar Nyelvőr 71 (2, április–május–június): 79, Budapest Csiba L., 1948: Népnyelvi gyűjtés. Madárnevek. Magyar Nyelvőr 72 (1, január–február): 47– 48, Budapest Csiba L., 1957: A billegető cankó magyarországi fészkelése. Aquila 63–64 (1956– 1957): 278–279, Budapest Csiba L., 1958: A tejfalusi közbirtokosság történetéböl. Néprajzi Közlemények 3 (4): 311–337, Budapest Csiba L., 1959: Kiegészítő adatok Dr. Keve András „Adatok a Közép–Duna madárvilágához“ c. munkájához. Aquila 65 (1958): 302–304, Budapest Csiba L., 1964a: Hattyú–előfordulások. Aquila 69–70 (1962–1963): 257, Budapest Csiba L., 1964b: Ragadozó madár adatok. Aquila 69–70 (1962–1963): 258, Budapest Csiba L., 1966: Apácalúd a Szigetközben. Aquila 71–72 (1964–1965): 227, Budapest

181


Peter Rác, Andrej Stollmann

Ďalšia použitá literatúra Anonym, 1935a: Megalakult a Vadászati Védegylet Somorján. Somorja és Vidéke 8 (15 z 13.4. 1935): 2, Šamorín Anonym, 1935b: A Csallóközi Múzeum Egyesület rendes évi közgyűlése. Somorja és Vidéke 8 (25 z 22. 6. 1935): 2, Šamorín Anonym, 1936: A Vadászati Védegylet közgyűlése. Somorja és Vidéke 9 (23 zo 6. 6. 1936): 4, Šamorín Anonym, 1938: A Somorjai Vadászati Védegylet... Csallóközi Hírlap 17 (25 z 3. 7. 1938): 4, Dunajská Streda Anonym, 1939: A Csallóközi Múzeum Egyesület közgyűlése. Csallóközi Hírlap 18 (32 zo 6. 8. 1939): 2, Dunajská Streda Anonym (= Lőrinc L.), 1959: Százhétfajta madár fészkel a Felső–Szigetközben. Kisalföld 4 (218 zo 17. 9. 1959): 7, Győr Anonym (= Keve A.), 1968: In memoriam: Csiba Lajos. Aquila 75: 305, Budapest Anonym (= Menyhártová Á.), 2007: Ki volt Csiba Lajos? Dunakiliti Krónika 1 (3 zo 16. 12. 2007): 8, vydáva samospráva obce Dunakiliti Balát F., 1963: Ptačí fauna Žitného ostrova. Biologické práce 9 (7), Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, Bratislava, 83 pp. Brtek J., 1931: K našim obrázkom. Lovec 5 (17): 8, Bratislava Brtek J., 1933: O našich pernatých dravcoch. Lovec 7 (9): 3–5, Bratislava Csallóközi Múzeum Egyesület, 1935a: Kérelem Csallóköz vadásztársadalmához. Somorja és Vidéke 8 (24 z 15. 6. 1935): 5, Šamorín Csallóközi Múzeum Egyesület, 1935b: Kérelem Csallóköz vadásztársadalmához. Csallóközi Hírlap 14 (27 z 23. 6. 1935): 3, Dunajská Streda Cs. I., 1963: Sziget a Szigetközben. Kisalföld 19 (124 z 30. 5. 1963): 6, Győr csi, 1965: Lámpafénynél. Kisalföld 21 (246 z 19. 10. 1965): 1, Győr Csiba L., Presinszky L., 1993: Fejezetek Tejfalu történelméből. Vydavateľstvo Nap, Dunajská Streda, 146 pp. Felvidéki M. (= Motesiky A.), 1994: Nagy magyar vadászok. Csiba Lajos (1901–1966). Magyar Vadászlap 3 (11): 8, Budapest Ferianc O., 1956: Príspevok k poznaniu stavovcov Žitného ostrova II. Biológia 11 (5): 282–297, Bratislava Ferianc O., 1964: Stavovce Slovenska 2, Vtáky 1. Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied, Bratislava, 596 pp. Ferianc O., 1977: Vtáky Slovenska 1. Veda, Bratislava, 682 pp. Fuisz T., (v tlači): Magyar Természettudományi Múzeum tojásgyűjteménye. In: Haraszthy L. (ed.): Magyarországi Tojásgyűjtemények Katalógusai. Pro Vértes Közalapítvány, Csákvár Gebhardt L., 1980: Die Ornithologen Mitteleuropas. Band 4. In: Journal für Ornithologie 121, Sonderheft, Berlin, 80 pp.

182


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ Glutz U., Bauer K., Bezzel E., 1971: Handbuch der Vögel Mitteleuropas. Band 4, Falconiformes. Akademische Verlagsgesellschaft, Frankfurt am Main, 943 pp. Hamar I., 1969: Kései nekrológ. Kisalföld 25 (28 zo 4. 2. 1969): 6, Győr Haraszthy L., Viszló L., 2010: Máté László tojásgűjteménye a Madártani Intézetben. Aquila 116–117: 215–226, Budapest Haraszthy L., 2012: A Janus Pannonius Múzeum madártojás– és fészekgyűjteményeinek katalógusa. Kiadja a Baranya Megyei Múzeumok Igazgatósága, Pécs, 100 pp. Horal D., Gahura V., Beran V., Čamlík G., 2012: Zajímavosti z hnízdění raroha velkého (Falco cherrug) v hnízdní sezoně 2012. Crex – Zpravodaj Jihomoravské pobočky České společnosti ornitologické 31: 166–168, Brno Hudec K., Černý W. (eds.), 1977: Fauna ČSSR – Ptáci 2. Academia, Praha, 893 pp. Jankó Z., 2001: Ako vzniklo Žitnoostrovské múzeum? In: Bárdoš G., Presinszky Ľ., Végh L.: Šamorín. Čítanka z dejín mesta, p. 140–145. Vydal Valeur s. r. o. Dunajská Streda pre Mestskú organizáciu Csemadok v Šamoríne. Do slovenčiny preložila Š. Kecskeméthyová Jirsík J., 1935: Jak žijí zvířata. Nakladatelství Hynka Buchsbauma, Mor. Ostrava – Přívoz, 951 pp. Kalivodová E., Darolová A., 1998: Vtáky slovenského úseku Dunaja a Žitného ostrova. Vydalo združenie Biosféra pre Ústav krajinnej ekológie SAV, Bratislava 97 pp. Keve A., 1969: Das Vogelleben der mittleren Donau. Studia Biologica Hungarica, Akadémia Kiadó, Budapest, 128 pp. Khin A., 1935: A Csallóközi Múzeum ismertetése. Somorja és Vidéke 8 (17 z 27. 4. 1935): 1–2, (19 z 11. 5. 1935): 2, (23 z 8. 6. 1935): 4, Šamorín Khin A., 1938: A Csallóközi Múzeum ismertetése. Csallóközi Hírlap 17 (33 z 28. 8. 1938): 1, (34 zo 4. 9. 1938): 1, (35 z 10. 9. 1938): 1, (36 z 18. 9. 1938): 1, (37 z 25. 9. 1938): 1, Dunajská Streda Khin A., 1969–1970: A régi Csallóköz mint halászóhely. Magyar Mezőgazdasági Múzeum Közleményei, p. 257–266, Budapest Kimlei P., Tuba L. (eds.), 2006: Moson Megyei Életrajzi Lexicon. Vydala Huszár Gál Városi Könyvtár, Mosonmagyaróvár, 265 pp. Kopócs O., 1987: Príspevky k histórii Žitnoostrovského múzea v Šamoríne. Adatok a régi somorjai Csallóközi Múzeum történetéhez. Spravodaj múzea – Múzeumi Híradó 11: 5–40, Dunajská Streda Kovács B., 2004: Embernek segítség – Istennek dicsőség. 120 éves a Tejfalusi Önkéntes Tűzoltóság (1884–2004). Vydavateľstvo Wanted design, Šamorín, 91 pp, Kunszt K.,1928: A kerecsen sólyom, vagy ráró (Falco lanarius) mint fészkelő madár a Csallóközben. Felső Csallóköz 2 (42 z 20. 10. 1928): 2–3, Šamorín Kunszt K., 1929: A kerecsen sólyom, vagy ráró (Falco lanarius) mint fészkelő madár a Csallóközben. Kárpáti Vadász 3 (2): 19–20, Berehovo

183


Peter Rác, Andrej Stollmann Kunszt K., 1931: Bütykös réce vagy ásólúd (Anas tadorna). Somorja és Vidéke 4 (19 z 9. 5. 1931): 4, Šamorín Lőrinc L., 1959: Egy kis oológia. Kisalföld 4 (243 zo 16. 10. 1959): 7, Győr Matoušek B., 1962: Faunistický prehľad slovenského vtáctva. Časť 2. Acta Rerum Naturalium Musei Nationalis Slovaci 8: 3–93, Bratislava Matoušek B., 2009: László Erdős – ornitológ, oológ a zberateľ. 1. Časť. Acta Rerum Naturalium Musei Nationalis Slovaci 60: 38–82, Bratislava Matoušek F., 1931: O hnízdění orla mořského na Slovensku. Stráž myslivosti 9 (13): 223–224, Třebíč Matula A., 1934: Lidová výchova a lidové knihovnictví. In: XX. století. Vol 7: 393–404. V. Orel nakladatelství a knihkupectví, Praha Marczell B., 1965: Mikor szabadul fel a Csallóközi Múzeum épülete? Hét 10 (43 z 24. 10. 1965): 9, Bratislava Mošanský A., 1978: Avifauna východného Slovenska a katalóg ornitologických zbierok Východoslovenského múzea. II. časť (non Passeriformes 2 a Passeriformes). Zborník Východoslovenského múzea v Košiciach, Prírodné vedy 19: 67–179, Košice Motesiky A., 1994a: Ajándék az utókornak. Hét 39 (2 zo 7. 1. 1994): 8, Bratislava Motesiky A., 1994b: Üzenet a múltból. Nimród 82 (1): 30, Budapest Motesiky A., 2001: Felvidéki vadászok életrajzi lexicona. Vydavateľstvo KT, Komárno, 95 pp. Motesiky A., 2002: Csiba Lajos, a régi idők krónikása. Hetedhéthatár 6 (7 z 5. 4. 2002): 27, Pécs Motesiky A., 2003: Felvidéki Vadászörökség. Terraprint, Budapest, 110 pp. Okáli I., Országh I., Matoušek B., Hrabovec I., 1996: Slovník slovenských zoológov a zoológov so vzťahmi k územiu Slovenska. Vydal Stimul Bratislava pre Slovenskú zoologickú spoločnosť pri SAV a Slovenskú entomologickú spoločnosť pri SAV, 138 pp. Ozogány E., 2013: A Tejfalusi kápolna 100 éve. Vydal Valeur s. r. o. Dunajská Streda pre základnú organizáciu Csemadok v Mliečne, 23 pp. Pomichal R. (ed.), 2002: Csiba Lajos: Őszi szarvasbőgések, tavaszi szalonkázások. Csallóközi vadásznapló. Vydal Valeur s. r. o. pre Okresný výbor Csemadoku v Dunajskej Strede, 188 pp. Povázsay L., 1986: A Povázsay–féle madártojás–gyűjtemény katalógusa. Környezet–és természetvédelmi évkönyv 7: 117–155, Békescsaba Presinszky L., 1996: Csiba Lajos diáriuma. Felső–csallóközi gazdaregulák, babonák, mesék és népszokások. Vydavateľstvo Integrita, Šamorín, 204 pp. Presinszky L., 2000: Felső–Csallóközi arcképcsarnok. Vydal Valeur s. r. o. Veľký Meder pre Csemadok v Dunajskej Strede, 249 pp.

184


Lajos Csiba (1901–1966) – podunajský ornitológ a zberateľ Presinszky L., 2005: Somorja és Tejfalu művelődéstörténete. Egyletek. Vydavateľstvo Wanted design, Šamorín, 352 pp. Presinszky L., Móricz Z., 2002: Somorja és Tejfalu földrajzi nevei és gazdaregulái. Vydal Fotos–Szitás Zoltán, Šamorín, 178 pp. Rác P., 2006: Pál Rapos a jeho oologická zbierka. Tichodroma 18: 151–155, Bratislava Rác P., 2011: Ornitologické poznámky z pozostalosti Františka Baláta (Z Slovensko). Tichodroma 23: 99–106, Bratislava Rigó J., 1959: 98 madárfajta 1400 tojását gyűjtötte össze 30 év alatt egy szigetközi kertész. Kisalföld 4 (157 zo 7. 7. 1959): 6, Győr Rigó J., 1964: Miért változik napjainkban a Szigetköz madárvilága? Kisalföld 20 (148 z 26. 6. 1964): 6, Győr R. Z. , 1964: Ajándék az utókornak. Kisalföld 20 (280 z 29. 11. 1964): 2, Győr Solti B., 2010: A Mátra Múzeum madártani gyűjteménye III. Németh Márton tojásgyűjtemény. Folia Historico Naturalia Musei Matraensis, Supplementum 5: 1–275, Gyöngyös Solti B., 2012: Radetzky Jenő tojásgyűjteményének katalógusa. Folia Historico Naturalia Musei Matraensis 36: 123–138, Gyöngyös Solti B., Rác P., Stollmann A., Haraszthy L., (v tlači): Csiba Lajos tojásgyűjteménye. In: Haraszthy L. (ed.),: Magyarországi Tojásgyűjtemények Katalógusai. Pro Vértes Közalapítvány, Csákvár Stollmann A., 1987a: Egy ornitológus emlékezete. Hét 32 (19 z 8. 5. 1987): 16, Bratislava Stollmann A., 1987b: A somorjai „Csallóközi Múzeum“ madártani gyűjteménye (1935–1945). Spravodaj múzea – Múzeumi Híradó 11: 41–48, Dunajská Streda Stollmann A., 1990: Historky horného Žitného ostrova zo zbierky Lajosa Csibu. Felsőcsallóközi történetek Csiba Lajos gyűjteményéből. Spravodaj múzea – Múzeumi Híradó 14: 37–45, Dunajská Streda Stollmann A., 1992: Kunszt Károly somorjai ornitológus életútja. Iuxta Danubium (Spravodaj Podunajského múzea v Komárne), Prírodné vedy 10: 230– 243, Komárno Stollmann A., 1995a: Csiba Lajos ornitológus tojásgyűjteménye. Iuxta Danubium (Spravodaj Podunajského múzea v Komárne) 11: 163–171, Komárno Stollmann A., 1995b: Zoznam úlovkov Lajosa Csibu. Csiba Lajos „lőjegyzéke“. Spravodaj múzea – Múzeumi Híradó 19: 48–53, Dunajská Streda Stollmann A., 2006: Felső–Csallóköz krónikása. Múltunk Emlékei 5 (3): 15, Komárno Szeghalmy Gy., 1940: Felvidék. Kiadja A Magyar városok monografiája kiadóhivatala, Budapest, 663 + 257 pp. Štaffa J. (ed.), 2009: Kultúrno–historický kalendár osobností. 2. vydanie. Vydal Úrad Trnavského samosprávneho kraja, Trnava, 134 pp.

185


Peter Rác, Andrej Stollmann

Csiba Lajos (1901–1966) – dunamenti ornitológus és gyűjtő Csiba Lajos (1901. 7. 27. Somorja–Tejfalu – 1966. 8. 2. Dunakiliti–Tejfalusziget) az ornitológusok Duna mentén dolgozó idősebb generációjához tartozott. Annak ellenére, hogy Csiba Lajos jelentős mértékben hozzájárult a Csallóköz és a szembeeső magyarországi Szigetköz madárvilágának – avifaunájának a megismeréséhez, az ő tevékenysége nálunk kevésbé ismert és eleddig nem volt teljesen kiértékelve és dokumentálva. A szlovák szövegben életrajza és az ornitológia területén végzett munkássága van feldolgozva, ahol elsősorban oológiával foglalkozott. Csiba Lajos további állandó érdeklődését képző terület volt a vadászat, néprajz és a helytörténet. Ennek a munkának a második felében az eddig ismeretlen madártani jegyzetei és madárgyűjtései vannak megjelentetve. Csakugyan csatolva van Csiba Lajos publikációjának komplett bibliográfiája.

186


Vőfélykönyv A verseket összegyűjtötte és az összekötő szöveget írta Csóka Ede Csóka Ede írásával adósságot törleszt a Csallóközi Múzeum. Tudomásom szerint eddig még nem jelent meg dolgozat a Csallóköz lakodalmi szokásairól, holott a lakodalmi rítus az egyik legfontosabb közösségi rítus még napjainkban is. Miután a menyegzős szokások – mint minden más – napjainkban a populáris kultúra hatásának vannak kitéve, rendkívül gyorsan változnak. Míg napjainkban a lakodalmi videofelvételek és DVD-k megőrizhetik a lakodalmi szokások menetét, addig a korábbi idők menyegzőinek lefolyásáról alig van tudomásunk. Ezt az űrt próbálja meg részben betölteni Csóka Ede dolgozata, aki a 20. század 50-es és 60-as éveinek lakodalmi szokásaiba enged bepillantást. Csóka Ede 1932-ben született Keszölcésen, majd az 50-es évektől tanítóként tevékenykedett. Szülőfalujában vőfélyként is részt vállalt a közösség életében. A 60-as években – az amatőr gyűjtőmozgalmak hatására, valamint saját vőfélytevékenysége következtében – összegyűjtötte Keszölcés és környéke vőfélyverseit, majd ezeket feldolgozta. Családjára hagyott – írógépen írt - dolgozatában egy-egy vers többféle változatát írta le. (A számunkra leadott munkában csak egy-egy változatot adott közre.) A dolgozatot - néhány apróbb javítást leszámítva – szinte teljes egészében közöljük, így a bevezető szövegén érződik a 60-as és 70-es évek vidéki értelmiségének félnépi stílusa. A munkából kitűnik, hogy az 1950-es és 1960-as évek lakodalmi rítusa – főbb mozzanataiban – megegyezett a Kárpát-medence magyar menyegzős szokásaival, sőt, a szövegek is az általánosan elterjedt félnépi kántorköltészet termékei közé tartoztak. Ami eredeti volt benne, az a vőfély – esetünkben Csóka Ede - igényességétől és színészi képességeitől függött. (Nagy Iván) A gyűjtésben segítettek: Bors Vendel Borbély Antal Csóka Istvánné Györög Tibor Somogyi Antal

187


Csóka Ede

Bevezetés A Csallóközt régen Aranykertnek nevezték, melyet a rege és a történet egyaránt sajátságos visszaemlékezéseivel kísér. Mint a Duna legnagyobb szigete, egy magában elzárt külön világot és kertet képezett. Népe a magyarság egyik saját eredetiségű ős sarja. Az őshagyomány itt az avarokról, várkunokról és a tatárülésekről emlékezik. A történelem a besenyők és a kunok telepeit keresi. A néphagyomány és a történet együtt szól a gyakran itt mulatott Zsigmond király fényes nyaralóiról és Mátyás király híres vadaskertjeiről. Az okmányok ezenfelül a legszámosabb és legrégibb nemesi családok szülőhelyeiként említik, amelyek nagy része a Szent István által alapított Esztergomi Érsekségtől kapta nemesi birtokát és rangját. A rege szerint Aranykert volt, amelyben tündérek honoltak, ahol örök tavasz virított és arany gyümölcs termett. Az idők folyamán a vidék mindinkább vesztett kertszerű jellegéből és itt-ott homokos, kavicsos, sőt száraz terek is mutatkoztak. A Duna erei és ágai néha

a vidék átkaként, de egyszersmind áldásául is szolgáltak, áradásaikkal néha tönkretették a termést, a földműves reményét, de mindannyiszor vizeikkel fölüdítették és iszappal termékenyítették a másként sovány, száraz földet. A Duna ágai lassan elapadtak, a gyümölcsös- és vadaskertek lassan elpusztultak és az egykor oly jól jövedelmező aranymosás is megszűnt.

188


Vőfélykönyv A föld nedvességét csak az áldásos esőzések adták, melyek hol bőségesebb, hol gyengébb termést eredményeztek. A gyümölcsöskerteket búzamezők váltották fel. A búzatermés még a mai napig is nevezetessé teszi a szigetet. Innen ered a Csallóköz szlovák neve, a Žitný ostrov (Búzasziget) elnevezés is. A föld nagy részét grófok és egyéb nagybirtokos uraságok bírták, akik csinos kúriákat alakítottak, kastélyokat építettek itt. A Csallóköz népe a kúriákon mint cseléd, a nagybirtokokon és a nagygazdák földjein mint szolga, vagy haszonbéres, vagy mint szegényparaszt dolgozott. Az élet terhe, a ház és földszerzés örökös betegsége végigkísérte az embereket egész életükön. Örökös gürcölés, kuporgatás, önmaguk megtagadása, önmaguktól minden nem életbevágó dolog megvonása jellemezte őket. Mindezek mellett a Csallóköz népe mégis rátarti és büszke volt. Büszke volt két keze munkájára, és mindarra, amit munkájával szerzett magának. Regényeket lehetne írni munkaszeretetéről, szorgalmáról, őszinteségéről, becsületességéről és a párját ritkító vendégszeretetéről. Szerette megosztani mással örömét és betevő falatját. Mély, őszinte és igazságszerető érzelmek lakoztak itt az emberek szívében. Érzelmeiket azonban legtöbbször visszafojtották, magukba zárták. A csallóközi ember kevésbeszédű és hallgatag volt, ezért nevezték „szófukar” - nak. De ezeknek az embereknek annál beszédesebb volt a szeme. Szemeikből az első pillanatban mindent ki lehetett olvasni: örömet, bánatot, részvétet, szeretetet vagy a gyűlöletet. Csak a családi vagy rokoni ünnepeken, vagy a falu ünnepén – a búcsún – törtek fel a mély érzelmek, felcsendült a fiúk, lányok és öregek ajkán a búzamezők, erdőségek, akácsorok és füzesek muzsikája. A gólyák mocsár-mélyi némasága magasba ívelő pacsirtaénekké változott. Szállt a nóta, ropták a táncot, húzta a cigány, akit magával ragadott a kitörő jókedv, hiszen az itt élő emberek érzelmeit, titkait Czinka Panna, Bihari és Sárközi nemzetsége ismerte a legjobban. Ilyen fesztelen, felszabadult jókedv uralkodott a csallóközi lakodalmakon is. A mókás vőfélyek, regélő öregek, nevető asszonyok, virtuskodó fiatalok, a rögtönzött, vagy előre elkészített rigmusok és a cigány muzsikája, mind a belső énben rejtőző gazdag tartalomról tanúskodtak. A lakodalmak gazdagsága nem volt egyforma. A felvonulási pompa, a ruhák, a fogatok, a vacsoránál felszolgált étkek a vőlegény, a menyasszony, vagy valamelyik gazdag rokon anyagi helyzetétől függtek. Egyforma volt azonban a végtelen jókedv, amely vidám útravalót kívánt nyújtani az életbe lépő ifjú párnak, és amely felejthetetlenné akarta tenni ezt a ritkán előforduló családi ünnepet. Meghívták erre a rokonságon kívül a szomszédokat is, hogy megőrizzék a jó szomszédságot, valamint a falu vezető személyiségeit, hogy megóvják magukat a felesleges kellemetlenségektől. Hiszen akármilyen volt is az anyagi helyzet, tíz személy nem sokat számított az étkezők között és így még nyertek is, mert

189


Csóka Ede a több vendég több ajándékot hozott és több pénzt dobott menyasszonytánckor a tálcára. Sajnos a sok szép lakodalmi szokás már lassan kimegy a divatból. Pedig szépek voltak a vőfély eredeti mókái, rigmusai, a lakodalmas nép magyaros nótázásai, táncai az esküvő előtt, az esküvő napján és sokszor még egy héttel utána is. Ha sokba került is a szülőknek a dínomdánom, de megérte, mert szép volt és így felejthetetlen is. Keszölcés, 1965. január 31-én Csóka Ede

Kézfogó A természet törvénye, hogy egy bizonyos időben minden ember élettársat választ magának. Régi közmondás: csak párosan szép az élet, örök szenvedés egyedül. Az ember életében legszebb cél a békés családi élet megteremtése, mely csakis egy hű élettárs segítségével valósítható meg. A férfi van hivatva, hogy ezt az élettársat keresse, kutassa. Nem könnyű a sok közül kiválasztani az igazit, mert sokszor a szép külső is rejtegethet gonoszságot és az egyszerű külső is takarhat jóságot. Nem tudjuk tehát, hogy kiben mi lakozik, mert nem lehet senkibe belelátni. Segítségünkre van azonban egy fensőséges érzés, amely sokszor a legváratlanabb pillanatban lobban fel az emberben, amelyhez elég egy szempillantás, vagy egy csábító mosoly. A szerelem az, amely vonzalmat kelt a fiatalok között, amely, ha igaz, szívből fakad, végigkísér az egész életen, édesebbé teszi az örömöt és enyhíti az élet okozta fájdalmakat. Az együvé tartozás, a szerelem érzése terveket követel a fiataloktól. Ha a lány beleegyezését adja, a fiú megkéri a szülőktől a lányt. Elmondja, hogy milyen érzéseket táplál leányuk iránt és kéri, adják beleegyezésüket a házasság megkötéséhez. Beszélhet megismerkedésükről, egymás iránti vonzalmaikról, beszélhet saját maga életéről, anyagi helyzetéről, hivatásáról. Lehetőleg dicsérje a lányt és úgy mutassa be terveit a jövőre, hogy nagyon boldoggá teszi lányukat. Ha a szülők beleegyeztek, megbeszélheti velük a kézfogó napját, esetleg az esküvő napját is. A következő időszakban a lánnyal megveszik a gyűrűket: mindkettőjüknek egy-egy karikagyűrűt és a lánynak még egy kísérő köves aranygyűrűt is. A kézfogón hasonlóan kéri meg a fiú a lányt, mint azt előzőleg tette, csak itt a rokonság jelenlétében, tehát nyilvánosan. Felhúzza a lány ujjára, majd a sajátjára is a gyűrűt, megcsókolják egymást, majd a szülőket is és egy pohár bort fenékig ürítenek boldogságukra.

190


Vőfélykönyv Utána ebéd – vagy vacsora – és mulatozás következik a jelentős családi ünnepen.

A lakodalom Emlékezetes határkő a szerelmesek életében, amikor szívük választottjával az oltár elé lépnek és örök hűséget esküsznek egymásnak. Nagy ünnep ez a szülőknek és a rokonságnak is. Már az esküvőt megelőző napokon sütnek-főznek, beszerzik az italokat, zenészeket fogadnak, egyszóval, lázasan készülődnek. A menyasszony és vőlegény személyesen hívja meg a násznagyokat: egyet a menyasszony, egyet pedig a vőlegény rokonságából, akik mint tanúk fogják aláírni a házassági levelet. Személyesen hívják meg a koszorúslányokat, legényeket és a vőfélyt, aki azután az esküvőt megelőző vasárnapon meghívja a többi vendéget. A vendéghívásnál gondoskodni kell arról, hogy minden fiúnak legyen egy lány párja, mégpedig olyan, akivel előreláthatólag jól fogja magát érezni. A v ő f é l y leginkább fiatal legény szokott lenni a rokonságból – gyakran kettő is van – jó megjelenésű fiatalember, aki mintegy intéző-rendező szerepet tölt be az ünnepségen. Megfogadja a zenészeket, parancsol nekik, hogy mikor és mit húzzanak, rendezi az esküvős menetet a templomba meg vissza, elrendezi őket az eskünél a templomban, ő szabja meg, hogy ki hova üljön a vacsoránál, ő viszi be minden ételből az első tállal az ifjú pár elé, ő kezdi meg a táncot a menyasszonnyal, egyszóval, ő a lelke mindennek, őrá hallgat mindenki. A legnagyobb vigalomban is, ha pálcájával megveri az ajtófélfát, elhallgat minden, és őt hallgatják. Az esküvőt megelőző vasárnapon felszalagozott mirtuszbokrétás vőfélypálcával megy meghívni a vendégeket, akiket a vőlegény előre kijelölt. A meghívandó vendég házában az ajtóban megáll, jobb kezében tartja a vőfélypálcát és mondja a vendéghívó verset: Dicsértessék az Úr Jézus szent neve Áldásával legyen ez a hajlék tele, Melyet bőven ad rá jóságos jó keze, Ezt kívánja szívünk mindegyik érzete. Én a vőlegénynek ................vagyok a küldötte, Ki a megbízását lelkemre kötötte, S általam kéreti magukat fölötte, Hogy legyen követének sikeres a jötte. Ki majd vasárnapon az ő Mindenhatójának, És ................ jegybéli párjának, Tartja Isten házában az esküjét,

191


Csóka Ede Saját házában meg a menyegzejét. Ennek a nagy napnak megüljük a torát, Készített a gazda bőséges vacsorát. Szíveskedjenek majd nála megjelenni, A vacsora után a vígságban is részt venni. Jöjjön el mindenki, fiatal és öreg, Otthon ne maradjon az sem aki beteg. Ezért hát uraim magukat fölkérem, Hogy el fognak jönni igérjék meg nékem. Legyenek vendégi egy örvendő családnak, És a szerelemtől boldog ifjú házaspárnak. Csak természetes, hogy a meghívás után leültetik a vőfélyt, étellel, itallal kínálják meg. Csak mérsékletesnek kell lennie, mert ezen a napon sokszor húsz, harminc családot kell meghívnia, és ha már az elsőnél mélyen néz a pohárba, bajosan kerül haza a maga lábán. Az e s k ü v ő n a koszorúslányok hosszú selyemruhában vannak. Egy közülük, a vőlegény rokonságából - aki a vőlegényt kíséri a templomba - égszínkékben, a többi pedig rózsaszínben, a fejükön virágkoszorúval. Az asszonyok és lányok szokásos ünneplőben, a férfiak pedig fekete ruhában vannak, bal felöl a kabát gallérján kis mirtuszcsokorral, amit bokrétatűzéskor tűznek ki a koszorúslányok. A vendégek a menyasszony házánál gyülekeznek, itt van a vőfély is. Ha kettő van, az egyik a vőlegény házánál van. A vőfély egy koszorúslány kíséretében megy el a vőlegényért és annak rokonaiért, akik a vőlegény házánál gyülekeznek. Ott már ilyenkor el van minden készítve az indulásra, a kocsik és lovak (vagy autók) feldíszítve. A vőfély megérkezve a vőlegény házához, elmondja jöttének célját: Szerencsés jó napot adjon az Úristen! Hála, hogy e napra felvirradtunk szépen. Nem messze innen kinyílt egy virágszál, Amely szebben virít minden liliomnál. Várja azt az ifjút, aki leszakítja, Aki a szerelmét hűen viszonozza. Úgy tudjuk ez ifjú itt e házban lakik, Ki már erre napra régen készülődik. Felkérjük hát ezért kövessen bennünket, Legyen hitves társa annak, akit szeret. Azután elbúcsúztatja a vőlegényt szüleitől és testvéreitől:

192


Vőfélykönyv Vőlegénybúcsúztató Tisztelt szülők és kedves vendégek! Figyeljenek, míg szóm végére nem érek! Mielőtt az ifjú párjáért indulna Szenteljünk néhány szót addig a búcsúra. Tisztelt örömapa előbb szólok neked, Ki a szemedből a könnyet törülgeted. Fájdalom s könny nélkül nehéz most megállni, Hogy legény fiadtól el kell néked válni. De ez az elválás – bátran veszem számba – Nem is megy voltaképp elválási számba. Csak megváltoztatása lesz a háztartásnak, Nem is nevezhető semminek sem másnak. Nem kell fájlalnod elválástokat, csak a legény megy el, a fiú itt marad. Közös lesz az öröm, közös lesz a bánat, Szóval minden ami a családban támad. Egymás boldogságát együtt munkáljátok, Az Isten áldása együtt száll reátok. Légy hát ö r ö m a p a minden könnyet törülj, Fiad lakodalmán tiszta szívből örülj. És te örömanya, áldott, drága lélek, Látom szemed könnyes amíg én beszélek. Kedves fiad útja nem válásra vezet, Aki megcsókolja hűn ápoló kezed. Csak az oltárig megy, s újra látod őket, Az egymáshoz mindig hű szeretőket, S felújul előtted régi boldogságod, Amikor néked is volt ilyen világod. Úrnak templomába kísérd a szerelmet, Istentől kérj rá malasztot és kegyet. Áldjon meg az Isten kedves testvéreim, Akikkel töltöttem víg gyermekéveim. Kikkel megosztottam minden búm, s örömöm. Jóságtok irántam immáron köszönöm. Kérjétek az Istent értem imádkozva, Adja bő áldását szent házasságomra. Mielőtt a menyasszony házához indulnának, a vőfély a következőket mondja:

193


Csóka Ede Tisztelt gyülekezet, Isten szent nevében Induljunk el innen csendes békességben! Vőlegény uramnak keressük fel párját, Az ő drága kincsét, kedves menyasszonyát. Szerezzünk ma neki kedvet, boldogságot, Hozzunk a keblére egy szép gyöngyvirágot. Először az Isten hajlékába visszük, Hol szent áldás után boldog lészen, hisszük. Induljunk el Isten szent nevében, Jöjjenek utánam mindnyájukat kérem! Elinduláskor a vőlegényt a násznagy és a kékruhás koszorúslány kíséri, utánuk mennek a szülők, testvérek, majd a rokonság. Kocsikon és autókon is ez a sorrend. A vőfély mindig elöl megy, hogy elsőnek érkezzen meg. Megérkezve a menyasszonyhoz, az ajtó előtt a következő rigmust mondja a vőfély: Ünnepi sereggel végre hát itt vagyunk! Jó, hogy egész úton szerencsével jártunk. Násznagy úrral együtt hoztuk a vőlegényt, Hogy ne sokat epedjen megsajnáltuk szegényt. Tudjuk, hogy a párja reá várakozott S most szívből mondja néki: Isten hozott! Kijön a menyasszony fogadni a vendégeket, majd bevezeti őket a szobába, hogy elkészüljenek a bokrétatűzéshez. A koszorúslányok egy tálcán hozzák a mirtuszcsokrokat, és a férfiak kabátjára tűzik. Mielőtt az esküvőre elindulnának, a vőfély elbúcsúztatja a menyasszonyt szüleitől, testvéreitől, rokonaitól, leánytársnőitől és a legényektől. Menyasszonybúcsúztató Tisztelt vendégeink egy kis csendet kérek! Csak egy pár szóra kérem figyelmüket. Egymás iránt való igaz szeretetre, Isten s ember előtt való szép életre Tesz ma fogadalmat a menyasszony s párja, Ki az elindulást immár nagyon várja. Míg hát elindulnánk, hogy esküt tegyenek A búcsúnak szenteljünk néhány percet, Mert illő, hogy midőn ily útra indulunk

194


Vőfélykönyv Isten s ember előtt híven beszámoljunk. Most a hegedűnek némuljon zengése, A sarkantyúknak is szűnjön a pengése, Mert búcsúzásomnak most lészen kezdése, Legyünk csendességben míg leszen végzése. A mátka búcsúzik édes szülőitől, Szívből szeretett jó testvéreitől. Szólana, de nem tud, látom az arcáról, Én tehát elmondom mit elméje gondol Zeng búcsúzó szavam, hullanak könnyeim, Mert tőletek válok drága, jó szüleim. Fenséges Úristen, világ teremtője Harmatként hintsd az áldásod fejükre, Kik által születtem és felnevelkedtem, Bennük jóban s rosszban erős támaszt nyertem. Hosszú az én utam melyen most indulok, Azért oh Istenem tehozzád fordulok. Ne hagyj el kérlek, te légy a vezérem, Bánatban vígaszom, bajban menedékem! Mert ma változik át életemnek útja Vagy sírig örömre, vagy örökös búra. Előbb hozzád szólok, kedves, drága Atyám. Nézzed könnyeimtől mint borul el orcám. Köszönettel veszem atyai voltodat, Hogy ápoltál engem kedves leányodat. Az élet útján Isten kísérjen tégedet, Tegye mindig széppé öregségedet, Az élők sorában tartsa életedet, Frissítse mindenkor az egészségedet. Bocsájtsd meg jó atyám ha megbántottalak, Ha akaratlanul háborítottalak. Köszönöm atyai hű szeretetedet, És az érettem tett gondviselésedet. Édesanyám, mikor tehozzád beszélek, A szívemben akkor nagy fájdalmat érzek. Teneked köszönöm, hogy e földön élek, És, hogy felneveltél hálát adok néked. Örömmel töltötted be mindig valómat, És adtál énnékem mindenféle jókat.

195


Csóka Ede Most eljött az idő, hogy tőled elváljak, S választott férjemmel külön úton járjak. De azért lelkemben mindig veled leszek, Irántad ezután is, mint eddig érezek, Mert habár tetőled másfelé haladok, Mégis mindenkoron leányod maradok. Csak arra az egyre kérlek én tégedet, Tartsd meg irányomban mindig szereteted, Légy szerető anyám bár nem leszek veled! Áldja meg az Isten minden lépésedet! Kedves testvéreim hozzátok is szólok! A jó Istentől nektek minden jót kívánok. Együtt nevelkedtünk, jó testvérek voltunk, Ezután is szerető testvérek maradjunk. Kedves barátnőim, üde arcú lányok! Búcsúzásom közben hozzátok is szólok. Szép volt a lányélet, könnyű, játszi, röpke, Míg az élet terhét Édesanyám vitte. A házasságban többször bánatban lesz részem, De nem félek tőle, mellettem lesz férjem. A lányból asszony lesz, Isten rendelése, De ne féljetek tőle, vágjatok elébe. Most pedig induljunk együtt békességben! E jeles utamon Isten vezéreljen. A búcsúztató után a vőfély összeállítja a násznépet, elkészíti őket az indulásra. Elöl a násznagy és a vőfély közrefogva kísérik a menyasszonyt. Utánuk mennek a legények, karjukon a koszorúslányokkal kettes sorban. Azután a vendégek következnek hármas sorban, majd a vőlegény a menet végén násznagya és az égszínkék ruhás koszorúslány kíséretében. Ez a sorrend ugyan nem egyforma mindenütt. Csaknem falunként változik. Van, ahol a menyasszony megy a menet végén, mert azt tartják, hogy járjon ő is a vőlegény után, az már eleget járt őutána. A templomban a násznagy és a vőfély az oltár elé vezeti a menyasszonyt, és oldalra állnak. Az utánuk jövők is oldalra állnak, hogy a vőlegényt menyasszonya mellé vezethessék kísérői. Ekkor a két násznagy az ifjú pár mögé áll. Esküvő után megkerülik az oltárt, elöl megy a menyasszony, utána a vőlegény, majd újra megállnak az oltár előtt, míg a vendégek is az előbbi helyükre

196


Vőfélykönyv mennek. Ekkor a menyasszonyt keresztanyja vagy násznagya felesége a sekrestyébe kíséri a beszentelésre (ólálásra). Utána az ifjú férj jobbján vezeti ki ifjú feleségét a templomból. Utánuk a két násznagy megy egy-egy koszorúslánnyal, majd a többi koszorúslány a legényekkel és végül a vendégek. Az ifjú pár a templom előtt fogadja az ismerősök szerencsekívánatait. Az esküvő után hazakísérik az ifjú párt, hogy az áldást hazavigyék, vagyis, hogy az első útjuk a házaséletben haza vezessen. Hazaérkezve a vőfély a következőket mondja: Legyen az Istennek dicsőség az égbe'! Szerencsével vittük e nagy dolgot végbe. Legyen a jó Isten mindig a vezérünk, Addig is, amíg csak itt e földön élünk. Váljék az új párnak mai esküvője A lelke javára és örök üdvére. Jó Isten áldása szálljon a fejükre, Legyenek boldogok, s vidámak örökre. Vagy: Itt vagyunk jó szülők, az oltártól jöttünk, Az Úr Jézus is ott vala közöttünk. Hallotta az esküt, amit ők tevének, Hogy az oltár előtt egymásé levének. Mai fáradtságunk nem volt ám hiába, Mert nagy kincset hoztunk e becses családba. Élő kincs ez, s a vőlegénynek drága, Mert tőle függ egész földi boldogsága. A vacsora elkészítéséig és az asztalok megterítéséig a vendégek vagy a lakodalmas háznál, vagy egy, erre alkalmas teremben táncolnak, mulatnak. A mulatozás megkezdésére a vőfély bíztatja őket. Most pedig táncra fel, szóljon a cimbalom, Mert csak most kezdődik a lakodalom! Zengjen a víg nóta, ropjuk a tánc-ritmust! Nosza hát zenészek, szóljon hát a virtus! Mikor elkészült a vacsora, megterítették az asztalokat, a vőfély vacsorához hívja a vendégeket:

197


Csóka Ede

Dicsérettel legyen tele ez a hajlék! Csendesebben legyünk, hogy beszédem halljék! Uraim, az asztal meg vagyon terítve, Kanál, villa és kés el vannak készítve. Jönnek majd az étkek is sorjában, Az a sok segítség nincs ám ott hiába. Nehogy az asztalon az étel kihűljön, S a felmelegítése dologba kerüljön, Sziveskedjenek most az asztalhoz ülni, Hisz a zenészeknek is meg kell már pihenni! A terített asztalnál a vőfély az asztalfőhöz ülteti az ifjú párt, tőlük két oldalt a két násznagyot feleségeikkel, utána a szülőket, koszorúsleányokat, legényeket, majd a többi vendéget, lehetőleg úgy, hogy férfi és nő váltakozva üljenek egymás mellett. A zenészek már előbb megvacsoráznak, mert ettől kezdve egész vacsoraidő alatt játszaniok kell. A v a c s o r a minden újabb fogásánál a vőfély hozza be az első tálat, megveri pálcájával az ajtófélfát, mire csend lesz, és elmondja az illető étel beköszöntését. Köszöntő után a tálat az ifjú pár elé viszi, az asztalra teszi és jó étvágyat kíván nekik. A többi asztalra a felszolgálók viszik az ételt.

198


Vőfélykönyv Pálinkaiváskor: Pálinkával kezdjük meg a lakománkat, Mert a pálinkától jó étvágyunk támad. Jó étvágyra pedig nagy szükség lesz kérem, Teli tálak várnak kinn minket rendjében. Szigorú parancsot adott a gazdasszony, Azt mondta egy falat étel sem maradjon. Leves behozatalakor: Itt van hát az első tál étel, behoztam, Hogy el ne ejtsem sokat imádkoztam. A szakácsnékkal jól megfőszerszámoztattam Borssal, meg gyökérrel, s még meg is sózattam. Örvendek ha tálat viszek ki üresen. Úgy a vendég gyomra nem marad üresen. Lássanak hát hozzá uraim jó frissen, Hozzá jó étvágyat kívánok szívesen. Becsinálthoz: Eszes ember volt ki ezt feltalálta, Ki a becsináltat először csinálta. Tegnap találkoztam egy nagy gavallérral, Kinek a két zsebe tele volt tallérral. Bámulatra méltó volt a büszkesége, Mert becsinált volt az elesége. Ő éltében mindig csak ilyeneken élt, Sok jércét, libát és tyúkot felmetélt. Azért, hogy maguk is ily büszkék legyenek A becsináltból mindnyájan duplát egyenek. Tormás húshoz: Ünneplő társaság elő a késeket, Másképp nem ehetjük meg eme étkeket. Ki-ki a bicskáját hamar jól megfenje, Mert különben elmegy evéstől a kedve. Fiatal marha volt, alig harminc éves, Amelynek húsára vár itt oly sok éhes.

199


Csóka Ede Addig legelgetett, ette az abrakot, Míg tegnap aztán a fűbe harapott. Mészáros taglója vetett neki véget, De mi nem búsulunk ugye bíz avégett. Tust húzz banda! Ennyi egy marhának is jár. Mi meg fogjunk neki elfogyasztani mindjár'! Főzelékhez: Itt van hát a kövér disznóhús mártással. Jobb ez, mint a hering vöröshagymával. Ábrahám is ezen élt családjával, Azért élt oly soká kedves mátkájával. Lássanak csak hozzá amíg van a tálba, Mert már kihűlőben van a disznó lába. Borhoz: Mikor Nóé apánk Isten parancsára Vízözön elől futott a bárkába, Minden állatfajból s növényből egyet vitt, Hogy a vész után ne nélkülözzön semmit. Ámde legbölcsebben mégis csak azt tette, Hogy a szőlőtőkét el nem felejtette. Néki köszönhetjük, hogy a bort ismerjük, Melyből erőnket s kedvünket szerezzük. Nosza tehát urak töltsünk a pohárba, Igyunk Nóé apánk emlékére máma. Káposztához: Sokat várakoztam a jó káposztára, Sokan most azt mondják: kár volt várni rája. De a szakácsnékkal összebarátkoztam, S a káposztához finom húst is kiharcoltam. Mert jó a káposzta, csak hús legyen benne. Be sem hoztam volna, ha üresen lenne. Jó húsos káposzta az étkek vezére, Nemes magyar konyha dicső ékessége. Tessék hát uraim, vegyenek belőle! Fogadom, hogy a beteg is meggyógyul tőle.

200


Vőfélykönyv Paprikáshoz: Tűzpiros a színe, tüzes az íze, Lángol tőle a test, forr az ember vére. Véle ízesebb a hús, a zsíros falat, Megöli a testben a káros anyagokat. Nincs a paprikának a világon mása, De rá vizet inni minálunk nem járja. Fogjuk az üveget, öntsünk a pohárba, Legyen itt jókedve mindenkinek máma. Pecsenyéhez: Pecsenyét is hoztam, mégpedig kétfélét. Behoztam a kakast és vele a jércét. Hogy jutottam hozzá? Azt is elmesélem, Hallgassanak hát rám figyelemmel kérem. Szaladgált a kakas a jérce nyomába'. Én meg fogtam magam s szaladtam utána. Megcsíptem mindkettőt hamar szerencsésen, Lábukat szépecskén össze is kötöttem, S őket egy sütőbe belegyömöszöltem. Szép piros-barnára sült meg ott a bőrük, S lett királynak való pecsenye belőlük. Nyúljanak utána, ízes a zamatja! Tessék násznagy uram bátran kóstolhatja. Sülthúshoz: I. Itt hozok sülteket számtalan sokfélét. Ehhez köszörülje ki-ki jól meg kését! S hogy el ne csorbítsa a tányérja szélét Húzza meg zenész úr síró hegedűjét. Nincs párja étkek közt a jó pecsenyének, Mert az vidámságot okoz az elmének. Tessék hát uraim kóstolni belőle. Jó nagy darabokat vágjanak belőle.

201


Csóka Ede II. Ki-ki köszörülje mostan jól meg kését, Mert pecsenyét hoztam mégpedig sokfélét! Igazán mondhatom, hogy ki eszik ebből Mint egy hentesmester úgy meghízik ettől. Kik pecsenyét esznek mind sokáig élnek. Őseink is ettől lettek olyan vének, Mert, hogy a pecsenyét mindenkor szerették, S utána torkukat borral öblögették. Bíztatás a borhoz: Nem siralomház ez itt, félre most a bajjal! Vigadozzunk, amíg ránk köszönt a hajnal! Köszöntsük a kancsót, nosza rajta gyorsan! Minek áll ez a sok üveg bor itt sorban? Asszonyok, leányok, hozzá kell csak nyúlni. Le szokott a jó bor az asszonynak is csúszni. De borból a fehérnép keveset fogyasszon, Mert nincs rútabb látvány, mint a részeg asszony. Egyszer láttam életemben, jaj de megutáltam, Ha rágondolok most is borsódzik a hátam. Süteményhez: Finom fehér lisztből készült a sütemény. Cukorral vegyítve nem is olyan kemény. Mazsolaszőlővel van telisded tele, És sok más jó dolgot is raktak ám még bele. Oly édes a tészta, mint a csorgatott méz, Menten megkívánja az ember ha ránéz. Szereti is ám minden asszonyféle, A lányok sem bírnak betelni véle. De a férfi-ember is szereti. Tessék hát uraim, lássanak csak neki. Kásához: Régebben még szokásos volt a fújottkása a lakodalmi vacsorákon. A sütőből kifordított kása vájataiba rumot öntöttek, ezt meggyújtották és égően vitték be a vendégek elé.

202


Vőfélykönyv A kását a vőfély így köszöntötte be: E tálban párolog jó, izletes kása, Melyről azt mondják, hogy az Isten áldása. Most meglátjuk kinek milyen forró a szája, Van-e olyan forró, mint ez égő kása. Ki nem bízik magában előbb fújja jól meg, Mert különben ellensége lesz saját nyelvének. De most ne várjanak a sok kínálásra! Itt van kérem a tál, nyúljanak utána! A kása bevitele után következett a kásapénz szedése. Ez arra szolgált, hogy a szakácsnő részére pénzt gyűjtsenek a vendégektől. A vőfély bevezette a szakácsnőt, kinek az egyik karja be volt kötve, és kezében merőkanalat tartott. Körbe járva a vendégek ebbe rakták a pénzt. A vőfély a következőket mondta: Vígságunk búsítja egy szomorú eset. A sürgés-forgásban egy kis baj is esett. Ahogy a szakácsnő a kását keverte, Ráfröccsent belőle a keze fejére. Le vagyon forrázva a szakácsnő karja. Nagy, égett sebét kendővel takarja. Sírdogál szegényke, szánalom nézni rája. Jó volna elmenni írért patikába. De gyógyszervevésre bizony, urak, pénz kell. Azért ezt a kérést közlöm kegyetekkel: Adjon most mindenki, amennyit bír zsebje, Hogy meggyógyulhasson a szakácsnő keze. Beszéd a vacsora alatt: I. Tisztelt násznagy urak! Ifjak! Lányok! Vének! Illő becsülettel egy kis csendet kérek. Míg a házasságról röviden beszélek, Hallgassanak meg – engedelmet kérek! Mi is a házasság? Világi párosság. Akik csak próbálták, vagy pedig vizsgálták Azt mondja erre mindenki ki okos, Hogy szegény legénynek házasodni bajos.

203


Csóka Ede Annak az embernek ugyan ez még csoda, Ki maga fejétől mindezt még nem tudja. De az asszony majd tudtára adja. Azt, hogy mi kell néki, egy szálig elmondja. A gazdaasszonynak először kell tűzhely, Hogyha ez nincs, nagyon könnyen hagy el. Szobában s konyhában legyen elégséges Bútor s olyan holmi, ami csak szükséges. Ha lát az asszony mindebben szükséget, Nem ülhet senkivel vidám vendégséget. Dörög-morog aztán őkelme urára, Hogy a mennykő hozta őtet a nyakára. Hogy ezt tehát kerüld, és, hogy kedvét keresd, Mindeneket végy és gondolatát ellesd. Seprő, ruhakefe, szép divatos táska, Mángorló, sótartó, motolla és rokka. Falra cifra tükör, szobában szép asztal, Kell ágy, láda, karszék jó puha vánkossal. Tele üveg finom jóféle ecettel, Rózsavízzel és más jószagú kenettel. Vásárra kell menned, mert kerget az asszony, Kell kapca, cipellő és újmódi karton. Fekete selyem vagy másféle keszkenő. Ez aztán ám az igazi bökkenő. Apró és nagyfazék, bögre, szilke és tál, Hidd meg azt barátom, hogy nagyon megrostál. Nyárs, sütőlapát, rostély, tökgyalu, pemet, Mindezeket sem termi ám a szemet. De amit elmondtam már az is elég, jaj! Azonban hátra van még a nagyobb baj. Mondanám is, nem is, igazán átallom, No, de utoljára el nem titkolhatom. Mi tűrés, tagadás, arra is kell menni, Hogy a menyecskének bölcsőt is kell venni. Ebből áll röviden párosság, házasság. Akik csak próbálták, azt mind így csinálták. De azért angyali szüzek örvendjetek, Akik köztünk testi szépségnek örvendetek, Csak lelki szépségtek őrizzétek ti meg. S galambszelíd legyen szerető szívetek. Ezen szólásomon ne szomorkodjatok,

204


Vőfélykönyv Hogy ezen farsangból kimaradtatok, Jön majd a másik is, miben lesz részetek, Lesz legény kivel majd megesküdhettek. II. Kedves Násznagy urak! Ifjak! Lányok! Vének! Illő becsülettel egy kis csendet kérek. Míg a házasságról egy kicsit beszélek Hallgasson rám minden megteremtett lélek. A szent házasságot az Isten rendelte, Amikor Ádámnak Évát teremtette. Hogy örömben, búban segítője lenne. A szent bibliában így vagyon ez benne. De boldog is kinek van édes, hű párja, Mert a jó feleség a ház gyöngyvirága. Víg öröm és áldás száll vele a házba, S kivirágzik szépen a boldogság fája. Magányos legénynek unalmas az élet. Nincs kivel megossza, hogyha kedve éled. Nincs ki vigasztalja, ha nehéz az élet, Nincs ki szólna néki édes, szép beszédet. Azért hát legények előre, előre! Készüljetek immár a szép menyegzőre. Én is gondolkodom régen már felőle, Talán lészen is már valami belőle. S mert a házasságról beszélek én mostan, Mi minden kell hozzá, azt elmondom sorban. A gazdasszonynak tűzhely kell először, Hogy mellette finom ebédeket főzzön. Szobában, konyhában ami csak szükséges bútor és más szerszám legyen elégséges. Seprő, ruhakefe, dézsa a sarokba, Mángorló, sótartó, motolla és rokka. Falra cifra tükör, új szék, fényes asztal, Kell láda, dívány, ágy, vánkos szép huzattal. Apró és nagyfazék, bögre, szilke és tál, Rosta, szita, kosár, szakajtó meg kanál. Sodrófa és deszka, rostély, nyárs, meszelő, Sütőlapát, pemet, tökgyalu, reszelő. Lábas, sajtár, pohár, üst, bogrács, serpenyő, Villa, kés, balta és dagasztó tekenő.

205


Csóka Ede Belefáradtam már ebbe a beszédbe. Ha mind elsorolom négy nap sem lesz vége. A házassághoz kell ezerféle dolog, Mi körül az asszony gondolata forog. A sokféle tárgy kell már az első napon. Nagyon is kell, hitemre mondhatom. S ennek tetejében készen kell rá lenni, Hogy a menyecskének bölcsőt is kell venni. Tehát barátaim ezt megfontoljátok Mielőtt az asszonyt a házhoz hozzátok! Mindezt megvegyétek s kezébe adjátok! Csak így adja az ég is áldását rátok. Menyasszonylepényhez: A menyasszonylepény bevitele csupán mókás jelenetnek számít. Mindenki derül a menyasszony pirulásán, amikor a jövendő kisbabáról beszélnek. A menyasszonylepényt a vendégek el szokták lopni és azt a násznagyoknak kell visszaváltaniok. Mulatságos, amikor elterelik a násznagyok figyelmét, és közben ellopják a sültet. A vőfély a következőket köszönti be: Menyasszonylepényt hoztam a menyasszonynak, Hogy majd ilyet süssön szerelmes párjának. Kánya el ne vigye, senki el ne lopja, mert benne van elrejtve a kicsike baba. Hogyha ezt elviszik drága lesz az ára, Mely a két násznagynak lenne ám a kára. A vacsoraidő alatt elég alkalom nyílik arra is, hogy a vőfély megmutassa leleményességét, színészi tehetségét. Előadhat viccet, mókát, tréfás köszöntőket, valamint nevesebb költők házasságról szóló verseit. Beiktathat énekszámokat a zenekar kíséretével. Cél a jó hangulat keltése. Asztalbontáskor: Tisztelt jó uraim, becses asszonyaim! Hallgassák meg kérem most ejtett szavaim. Úgy látom, hogy itt nem éhes már senki, Evés helyett inkább táncolna mindenki. Mivel, hogy ide én megválasztva lettem A muzsikusokat is ide rendeltettem.

206


Vőfélykönyv A prímás engemet ezekkel bíztatott: Hogyha a számára sok erszényt nyittatok, Akkor megkeresi szaporán a kottát, Muzsikál magyarost, tangót, foxot, csárdást. Sokkal szívesebben nyúl a muzsikához, Ha pár százasbankót vágunk homlokához. A zene játszik, mindenki vigad, táncol. Éjfélkor a vőfély megszakítja a mulatozást, és a szoba közepére vezetve a menyasszonyt, ezeket mondja: Menyasszonytánchoz: Nosza prímás koma a hegedűd csendüljön! Úgy, hogy a násznép füle megcsendüljön. Húzd úgy azt a ropogós nótát, Hogy a násznagy úr is mozgassa a lábát! Ne nézz most egyebet, mint csak ezt a pálcát! Járjuk el frissen a menyasszony táncát. A menyasszonyt a vőfély táncoltatja meg először. Azután leveszi a menyaszszony fátylát és egy tálcára teszi. A menyasszonyt mindenki egyszer-kétszer megforgatja, táncoltatja, majd mindenki pénzt dob a tálcára. Menyasszonytáncért ez a hozomány – ahogy mondani szokták. Ha valaki soká forgatná a menyasszonyt, a vőfély az „Eladó a menyasszony!” felkiáltással jelzi, hogy jöhet a következő. A menyasszonytánc után az ifjú pár és a vőfély elvonulnak, hogy összeszámolják a kapott pénzt. Ebből a pénzből szokott kapni a vőfély is. Éjfél után a menyasszony és a koszorúslányok átöltöznek. A menyasszony kontyot köt. A kontyos menyasszonyt a vőfély bemutatja: Vendégek nézzetek az új menyecskére! Olyan az mint a tavasz ékessége. Minden mozdulata gyönyörű és pontos. Csókolnivaló, hogy a menyasszony kontyos. Asszonyok nézzetek az új menyecskére! Nem gondoltok most a régi szép időkre? Asszonynak nézzétek, most csak ez a fontos! Csókolnivaló, hogy a menyasszony kontyos.

207


Csóka Ede Legények nézzetek az új menyecskére! Nem vágytok-e ti is ily szép feleségre? Minden mozdulata gyönyörű és pontos. Csókolnivaló, hogy a menyasszony kontyos. Leányok nézzetek az új menyecskére! Ugye elég okot ad az irigylésre, Mert minden mozdulata gyönyörű és pontos. Csókolnivaló, hogy a menyasszony kontyos. Most pedig vőlegény tiéd a menyecske. Vedd, csókold, öleld lángoló kebledre! Légy hozzá hű, takaros és dolgos. Csókolnivaló, hogy a menyasszony kontyos. Ezután következik az igazi mulatság reggelig, vagy ha jól megy, harmadnapig. A lakodalom végeztével a vőfély elmondja végső szózatát: Megkapta az új pár immáron az áldást. Egész éjjel ittuk reá az áldomást. Most, hogy vége vagyon hazaindulunk, Boldog házasoktól szépen elbúcsúzunk. Őket otthonukban most magukra hagyjuk, Hogy a szerelmüket szókkal ne zavarjuk. Turbékoljanak ők galambok módjára, S szaporodjanak is jövő ilyen tájra. Akkor aztán jövünk majd keresztelőre, S megint jót mulatunk mondhatom előre. Milyen szép nap lesz az ezen a világon. Addig az Úristen mindnyájunkat áldjon. Vége Utóirat: A csallóközi falvak családi életének egyik legkiemelkedőbb eseménye volt a menyegző. Minthogy ez alkalommal sok olyan szokás volt, mely ma már kiveszőben van, igyekeztem összegyűjtve megörökíteni, hogy hogyan is folyt le a nagy családi esemény.

208


Vőfélykönyv Feljegyeztem még az utóbbi időben alkalmazott, esküvővel kapcsolatos érdekes és hasznos dolgokat is. Csóka Ede

Lakodalmi évfordulók - zöld lakodalom - gyapjú- és papírlakodalom - bőrlakodalom - falakodalom - ónlakodalom - rézlakodalom - ólomlakodalom - rózsalakodalom - nikkel- vagy petrezselyem lakodalom - üveg- vagy kristálylakodalom - porcelánlakodalom - ezüstlakodalom - gyöngylakodalom - vászonlakodalom - alumíniumlakodalom - rubinlakodalom - aranylakodalom - gyémántlakodalom - vaslakodalom - kőlakodalom - kegyelmi lakodalom - koronaékszer lakodalom

az esküvő 1 év 3 év 5 év 6,5 év 7 év 8 év 10 év 12,5 év 15 év 20 év 25 év 30 év 35 év 37,5 40 év 50 év 60 év 65 év 67,5 év 70 év 75 év

Az esküvői menet A járművek sorrendje a templomba menet: - tanúk, nyoszolyólányok és a vőlegény - a vőlegény szülei, a menyasszony anyja - a menyasszony az örömapával és a gépkocsivezetővel - családtagok, rokonság, barátnők és barátok. A templomba belépéskor: - a vőlegény édesanyjával vagy egy tanúval - az örömanya a vőlegény apjával, vagy egy tanúval

209


Csóka Ede - a virágot szóró gyerekek - a nyoszolyólányok - a közeli rokonok - a többi vendég - a menyasszony az örömapával Az oltárnál a vőlegény jobbra, a menyasszony balra áll. A templomból kifelé menet: - a virágot szóró gyerekek - az ifjú pár - a nyoszolyólányok - a menyasszony szülei - a vőlegény szülei - a tanúk partnereikkel - a többi vendég A menyasszony itt a vőlegénytől jobbra áll Az ünnepi étkezéshez vonulás: - az ifjú párt szállító autó - a menyasszony szülei - a vőlegény szülei - a tanúk és nyoszolyólányok - a többi vendég

Asztali ülésrend Csak egymáshoz illő, azonos generációhoz tartozó és közös érdeklődési körű vendégek üljenek egymás mellé. A feldíszített tisztelethely a fiatal párt illeti meg. Rendszerint a menyasszony mellett ül a vőlegény apja, mellettük a vőlegény anyja. A vőlegény mellett ül a menyasszony anyja, mellette az örömapa. Mellettük két oldalt ülhetnek a tanúk és a kísérők, utána a többi vendég.

210


Vőfélykönyv

Resumé S prácou Ede Csókaho spláca Žitnoostrovné múzeum staré dlhy. Podľa mojich vedomostí ešte nikdy nevyšla žiadna práca s tematikou svadobných zvykov na Žitnom ostrove; hoci svadobné rituály dodnes patria k najdôležitejším spoločenským rituálom. Svadobné zvyky v dnešnej dobe sú pod vplyvom populárnej kultúry a veľmi rýchlo sa menia. Kým v súčasnosti máme video a DVD nahrávky o priebehu svadieb, o svadobných rituáloch dávnoveku nemáme skoro žiadne vedomosti. Práve toto manko nám poodstraňuje i práca Ede Csókaho, ktorý nám umožňuje, aby sme mohli nahliadnuť do deja u svadieb v 50. a 60. rokoch 20. storočia. Ede Csóka sa narodil v Kyseliciach v roku 1932; od 50. rokoch pôsobil ako učiteľ. V rodnej obci sa pričiňoval aj ako družba na svadbách. Pod vplyvom amatérskych zberateľských hnutí pozbieral verše družieb z regiónu svojej rodnej obce. V práci, ktorú nám odovzdal, uvádza iba jednu variantu jednotlivých veršov; avšak v práci, ktorú zanechal svojej rodine, nájdeme ich viac. Nám odovzdanú prácu uverejníme bezo zmeny. Z práce je vidno, že svadobné rituály na Žitnom ostrove v hlavných fázach sa zhodujú s rituálmi iných oblastí s maďarsky hovoriacim obyvateľstvom v Karpatskej kotline, pričom aj štýl veršov patrí do štýlu polo umeleckých produktov kantorov. Čo je však jedinečné, tak to je náročnosť družbov, čo znamená v našom prípade náročný prístup k téme Ede Csókaho. (Nagy Iván)

211


PaedDr. Darnai Zsolt

A múzeumalapító és író Jankó Zoltán a kortársak értékelése alapján Jankó Zoltán nevével első alkalommal Presinszky Lajos Felső-csallóközi arcképcsarnok (Somorja, 2000) című könyvében találkoztam. Nagy érdeklődéssel olvastam a szerző Jankó-tanulmányát, amely az 1871-ben községünkben, Bakán született1 híres személyiség életútját2 mutatta be. Tevékenységének eredményeit napjainkban az említett kötet és a különböző lexikonok3 segítségével gyűjthetjük össze. Az így megszerezhető ismeretanyagot a korabeli sajtóban4 közölt cikkek alapján szeretném újabb információkkal kiegészíteni. A múzeumalapító és író Jankó Zoltánról a kortársak által publikált értékeléseket elsősorban a Felsőcsallóköz, valamint a Somorja és Vidéke c. folyóiratokból válogattam.5 Novelláskötetének megjelenéséről a fentiek mellett még az Esti Ujság is tájékoztatott, illetve közölt kritikát. Az 1928 és 1940 között megjelent újságok hasábjain több alkalommal is méltatták Jankó legnagyobb érdemeit, írástudói teljesítményét és a szülőföldről szóló novelláinak értékét. Az egyes írások szerzői úgy nyilatkoztak róla, mint aki minden csallóközi vonatkozásban álló mozgalommal szeretettel foglalkozik,6 ő a pozsonyi Uránia egyesület7 agilis elnöke,8 kitűnő,9 illetve illusztris igazgatója.10 Őt tartották to1

Jankó Zoltán (Baka, 1871-Pozsony, 1941) 1871. december 30-án született (Fel-/Felső-) Bakán. Másnap, december 31-én Farkass Mihály (Farkas Mihály) esperesplébános a Zoltán Lajos névre keresztelte a gyermeket. (In Bakai r. kat. plébánia, Kereszteltek anyakönyve (1853-1874), 117. o., 48. ssz., 1871. év, Štátny archív v Bratislave) Farkass Mihályról bővebben: Darnai Zsolt: Farkass Mihály mint tanfelügyelő és iskolaalapító. Spravodaj múzea – Múzeumi Híradó 2000-2004, Žitnoostrovné múzeum – Csallóközi Múzeum, Dunajská Streda – Dunaszerdahely, 2004, 59-80. 2 Az újabb kiadású lexikonok elsősorban íróként, publicistaként és lapszerkesztőként említik. 3 Például: Uj idők lexikona, tizenharmadik és tizennegyedik kötet Herder-Kamcsatka, Budapest, Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása, 3479.; Magyar írók élete és munkái, írta és összeállította: Gulyás Pál, XV. kötet Iacob János-Jürkéné, Budapest, Argumentum Kiadó és a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, 1993, 629.; A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995, főszerkesztő: Fónod Zoltán, Pozsony, Madách-Posonium, 1997, 141-142., A Jankó-szócikket Csanda Sándor írta (vagy 2004-ből a második javított, bővített kiadás). A világhálón: http://www.adatbank.sk/hu/9/lexikon/0/a_csehszlovakiai_magyarok_ lexikona_1918_tol [2013. 10. 31.] 4 A lapokat a Bibliotheca Hungarica folyóirattárában találtam meg. 5 A választott sorokat a korabeli helyesírás, illetve nyomtatás szerint idézem. 6 Képkiállítás Pozsonyban. In Felsőcsallóköz, 1928. április 28., 2. 7 Uránia Tudományos Egyesület: pozsonyi magyar tudományos-ismeretterjesztő egyesület. Az egyesület vezetői közül Dach János, Jankó Zoltán és Limbacher Rezső neve emelhető ki. Bővebben: In A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona 1918-tól http://www.adatbank.sk/ hu/9/lexikon/0/a_csehszlovakiai_magyarok_lexikona_1918_tol/1 [2013. 10. 31.] 8 Személyi hír. In Somorja és Vidéke, 1928. december 22., 7. 9 A Csallóközi Múzeum első ezerkoronás tagsági díja. In Somorja és Vidéke, 1929. november 30., 2. 10 Úgy hallottam... In Somorja és Vidéke, 1930. szeptember 13., 1.


Darnai Zsolt vábbá a somorjai múzeum lelkes mecénásának11 is. A hálás kortársak méltató szavainak jogosságát igazolja például a múzeumalapítás terén elért eredménye.

A somorjai Csallóközi Múzeum lelkes mecénása „Néhány lelkes kulturbarát nagy és merész dologba fogott Somorján. Elhatározta, hogy múzeumot létesit. (...) A cél: feltárni a multat, tanítani a jelent s gazdagitani a jövőt.”12 1918-ban Szlovákia területén 24 múzeum volt (ez a szám a két világháború közti időszakban valamivel 30 fölé emelkedett).13 A vidéki múzeumok közül a somorjai kötődik Jankó Zoltánhoz, „a helyi múzeumügy mecénásá”-hoz.14 Felső-Csallóköz központjaként a város lakói mindig büszkék voltak múltjukra, és igyekeztek összegyűjteni a tárgyi emlékeket is. A múzeumot támogató múzeumegyesület a munkaprogramjában ezt célként határozta meg.15 A Csallóköz és egész Szlovenszkó magyarságának nagy jelentőségű eseményeként tekintettek a Csallóközi Múzeum létrehozására. „A megalakulás körül Jankó Zoltán, Pozsony város és vármegye utolsó magyar kormánybiztos főispánja és Khin Antal középiskolai tanár megbecsülhetetlen munkát végeztek...”16 Turczel Lajos már 1967-ben a csehszlovákiai magyar irodalom fejlődési feltételeiről és problémáiról szóló művében rámutatott arra, hogy Jankó Zoltán, Khin Antal és Tóth Kálmán (a somorjai községi intézőbizottság elnöke) együtt szervezte meg a Csallóközi Múzeumegyesületet, amely azután létrehozta a múzeumot. A szervezésbe besegített a pozsonyi Uránia Tudományos Egyesület is (igazgatója Jankó volt).17 Jankó Zoltán Hogyan lett a Csallóközi Muzeum? címmel közölt írást az általa szerkesztett és kiadott Csallóközi Muzeum c. kötetben. Ebben pontosan dokumentálta (a Csallóközi Múzeumegyesület alapszabályának tervezetével együtt) a múzeum létesítésére irányuló intézkedéseiket.18 A helyi újságokat fel11

A Csallóközi Múzeumegyesület közgyűlése. In Somorja és Vidéke, 1931. június 20., 3. A somorjai múzeum. In Felsőcsallóköz, 1928. október 6., 2. 13 Liszka József: Magyar néprajzi kutatás Szlovákiában (1918-1938), Madách, 1990, 24. 14 Uo. 28. vö. Liszka József: A szlovákiai magyarok néprajza, Osiris Kiadó, Budapest, Lilium Aurum Kiadó, Dunaszerdahely, 2002, 55. 15 Bevilagua Olga: Az első Csallóközi Múzeumra emlékezve. In Spravodaj múzea, Múzeumi Híradó, XV. évfolyam, Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely, 1991, 98. 16 A Csallóközi Múzeumról. In Somorja és Vidéke, 1930. június 7., 5. 17 Turczel Lajos: Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között, Bratislava, Tatran Könyvkiadó, Magyar Üzem, 1967, 254. 18 Jankó Zoltán: Hogyan lett a Csallóközi Muzeum? In Csallóközi Muzeum. Szerkesztette és kiadta: Jankó Zoltán, Bratislava, A kiadó tulajdona, 88. 12

214


A múzeumalapító és író Jankó Zoltán a kortársak értékelése alapján lapozva azonban további adatokat találtam a múzeum megalapításához kötődő érdemeiről. A somorjai Felsőcsallóköz című társadalmi, közgazdasági és szépirodalmi lap 1928. január 14-én kiadott számában közöltek szerint az Uránia egyesületi igazgatójaként Jankó Zoltán azzal a kéréssel fordult Somorja községi vezetőségéhez, hogy támogassák múzeumalapítási szándékukat. Az Uránia ugyanis – utalt rá Jankó – fennállása óta a csallóközi tárgyú előadásaival arra törekedett, hogy előkészítse a talajt a Csallóközi Múzeumnak. A helyszín kiválasztását így indokolta: „Figyelembe véve azt a megértő rokonszenvet, amellyel az Uránia tudományos törekvései Somorján találkoztak, tekintve Somorja történelmi multját és szellemi légkörét: Jankó Zoltán novelláskötete úgy döntöttünk, hogy a muzeumot Somorján létesitjük.” Az intézmény vezetésére Khin Antalt19 javasolta, „akinél azt hisszük a Nagytekintetű Intéző Bizottság véleménye szerint is, alkalmasabb és hivatottabb egyént erre a tisztségre nem találhatnánk.” A múzeum tevékenységi körét is meghatározta: elsősorban Somorja város és az egykori Pozsony vármegye csallóközi részének történetével és természetrajzával foglalkozik majd, évkönyve és egyéb közleményei pedig a Csallóköz monográfiájának anyagát gyűjtik össze. A következő reményének adott még hangot: „Reméljük, hogy a muzeum idővel kulturházzá fejlődik és mintául fog szolgálni hasonló vidéki kultuintézmények létesitéséhez.” A múzeum megszervezéséről és irányításáról ezt olvashatjuk: „A múzeumot ugy akarjuk megszervezni, 19

Khin Antal (1884. 04. 18., Vajka – 1973. 11. 26., Budapest): tanár, népismereti író, muzeológus. Bővebben: A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona 1918-tól. http://www.adatbank.sk/hu/9/lexikon/0/a_csehszlovakiai_magyarok_lexikona_1918_tol/1 [2013. 10. 31.]

215


Darnai Zsolt annak tudományos működését ugy akarjuk irányítani, hogy azt Somorja és Csallóköz egész népe joggal a magáénak tekinthesse.” A cikk zárásából kiderül, hogy Somorja intézőbizottsága a kérés nagy jelentőségének tudatában a létesítendő múzeumnak a községháza egyik termét ingyenesen biztosította.20 Hónapokkal később a pozsonyi Uránia 1928. szeptember 17-én megtartott közgyűléséről a somorjai Felsőcsallóköz is beszámolt. Az ülés egyik legfontosabb tárgya a Somorján létesítendő Csallóközi Múzeum kérdése volt. A témáról Jankó Zoltán terjesztett elő részletes jelentést, amely tartalmazta a Somorja község intézőbizottságától kapott községházi helyiség felhasználását. A múzeum szakszerű vezetésére kiküldött választmányi tag, Khin Antal végezte el ezt a feladatot. Bár rendszeres anyaggyűjtést még nem indítottak el, mégis szép számmal vettek nyilvántartásba különféle muzeális tárgyakat: köztük például Puskás Mihály, az egykori bakai molnártársulat utolsó elnöke által adományozott bakai molnárcéh ládáját és jelvényét, a korongot, illetve Jankó Vinci férj. Tóth Istvánné adományait stb. „Ezek az első szóra szivesen adott ajándékok előadó szerint legjobban bizonyitják, hogy a csallóközi muzeum messzire ható kulturális jelentőségét a nép megérti, a muzeumot a maga intézményének és sorsát a magyar kultura kérdésének tekinti.” A közgyűlés szívesen támogatja a Csallóközi Múzeumegyesület létesítésére irányuló mozgalmat, valamint részére átadná a múzeumot, feltéve, ha az alapszabályban biztosítják a múzeumnak politikai pártoktól, vallásfelekezetektől és társadalmi osztályoktól független tudományos jellegét.21 Megalakult a Csallóközi Muzeumegyesület – olvasható az 1929. január 19-én megjelent lapban. A január 6-án tartott alakuló gyűlés vezetésére Jankót kérték fel, aki az egyesület célját ismertette. Utána „Jankó Zoltánt, érdemeinek elismeréséért tiszteletbeli tagul” ajánlották, amit „a gyűlés egyhangulag elfogad s Jankó Zoltán pedig meghatottan köszöni meg...” 22 A Somorja és Vidéke az év végén A Csallóközi Múzeum első ezerkoronás tagsági díja címmel közölt írásában már az egyesület működésének ideiglenes megkezdéséről és a tagok jelentkezéséről tájékoztat. Természetesen Jankó Zoltán támogatását is kiemelték: „Mint mindenhol – ami kulturális célt szolgál – első nagyobb összeggel Jankó Zoltán, az Uránia kitünő igazgatója kopogtat a Muzeum ajtaján. (...) Ezen első ezerkoronás tagdíjjal is a kultúra iránt való szeretetét akarja csak dokumentálni.”23 20

Csallóközi Muzeum. In Felsőcsallóköz, II. évfolyam, 2. szám, 1928. január 14., 1. vö. Jankó Zoltán: Hogyan lett a Csallóközi Muzeum? In Csallóközi Muzeum. Szerkesztette és kiadta: Jankó Zoltán, Bratislava, A kiadó tulajdona, 89-91. 21 Csallóközi Múzeum. In Felsőcsallóköz, 1928. szeptember 29., 2., vö. Jankó Zoltán: Hogyan lett a Csallóközi Muzeum? In Csallóközi Muzeum. Szerkesztette és kiadta: Jankó Zoltán, Bratislava, A kiadó tulajdona, 93-95. 22 Megalakult a Csallóközi Muzeumegyesület. In Somorja és Vidéke, 1929. január 19., 3. 23 A Csallóközi Múzeum első ezerkoronás tagsági díja. In Somorja és Vidéke, 1929. november 30., 2.

216


A múzeumalapító és író Jankó Zoltán a kortársak értékelése alapján Csallóközi Muzeum leltára (1929)

Somorján az intézmény a második világháború végéig működött, majd szerepét két évtized múlva a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeum vette át.24 Sajnos mára az akkori gyűjteménynek csak töredéke maradt meg, mivel nagy része elkallódott.25 Jankó Zoltánnak a somorjai múzeum megalapításában vállalt munkáját bemutató fejezet zárógondolataként a Somorja és Vidéke 1929. november 30-án megjelent számából idézem a méltató sorokat: „Jankó Zoltánnak a Csallóközi Múzeum megalapítása körül a legnagyobb érdemei vannak. Az ő kultura, iránt lelkesülő mindíg tettre kész egyénisége nélkül a Csallóközi Múzeum nem jöhetett volna létre, mert ahol a kultúráról van szó, ott Jankó Zoltán nem ismer fáradtságot és áldozatot. Azok közé a ma igazán újjainkon megszámlálható magyar emberek közé tartozik, akik keveset beszélnek, de annál többet tesznek. Mindezért nem kiván magának semmit, nem kivánja, hogy neki külön díszhimnuszokat zengjenek, hanem szerényen meghúzódik a tények mögött. Jankó Zoltán nem foglalkozik politikával, nem pártember, épen ezért világszemléletét nem homályosítja el a pártokhoz tartozók rövidlátása. Tiszta, önzetlen támogatója a művészeteknek, tudományoknak, mert jól tudja, hogy csak ezek útján nemesedhetik az egyén, s ezen az úton juthat el az igazi emberi méltósághoz.”26 Jankó Zoltán és az Uránia tehát „szavakkal nem méltányolható nemes módon támogatják a Csallóközi Múzeum úttörő munkálkodását.”27 24

Liszka József (1990): 29. Bevilagua Olga (1991): 98. 26 A Csallóközi Múzeum első ezerkoronás tagsági díja. In Somorja és Vidéke, 1929. november 30., 2. 27 Khín Antal nagysikerű pozsonyi előadása: Ősmagyar mithoszok nyomai Csallóköz csillagos egén. In Somorja és Vidéke, 1930. május 3., 2. 25

217


Darnai Zsolt

A kitűnő tollú író „A beszélő irót élvezzük Jankó Zoltánban, akinek stilusa az eleven, tiszta magyar szó, semmi irói mesterkéltség nincs benne...”28 A Csallóközzel kapcsolatos publikációi és tanulmányai pozsonyi lapokban és folyóiratokban jelentek meg. Szerkesztője volt a Csallóközi Múzeum (1928) c. kiadványnak. „Elbeszélései jórészt élményeit elevenítik fel mikszáthi humorral, anekdotázó módszerrel.” Ezeket ismert folyóiratokban, antológiákban és a Mesél a szülőföldem. Csallóközi novellák c. könyvében (Veritas Kiadóvállalat, Bratislava – Pozsony, 1940) jelentette meg. A Toldy Kör29 kiadásában tervezett második elbeszéléskötete azonban kéziratban maradt.30 A Csallóközi Muzeum című könyvére már a kiadását megelőzően felhívták az újságolvasók figyelmét: „Könyv Csallóközről. Jankó Zoltán, az Uránia tud. egyesület agilis igazgatója októberben Csallóközi Muzeum címmel értékes tartalmú és gazdag anyagú könyvet fog kiadni, melyre felhívjuk olvasóink figyelmét. (...) A könyv felelős szerkesztőnknél előjegyezhető. Ára 20 korona.”31 A Felsőcsallóköz 1928. október 27-én adta hírül Jankó Zoltán kötetének megjelenését. A cikk írója szerint „a könyv szerkesztője, Jankó Zoltán szerényen a háttérbe vonulva engedte át a teret a magyar műtörténet, történelem és mondavilág tudósainak, hogy ők beszéljenek és ők szóljanak ahhoz a kérdéshez, amelyet ez a szó fejez ki: Csallóközi Múzeum...”. 28

Szalatnai Rezső: Mesél a szülőföldem. Jankó Zoltán könyvéről. In Esti Ujság, 1940. július 21., vasárnap, 6. 29 Toldy Kör: konzervatív-keresztény szemléletű pozsonyi magyar kulturális egyesület. Bővebben: In A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona 1918-tól http://www.adatbank.sk/hu/9/ lexikon/0/a_csehszlovakiai_magyarok_lexikona_1918_tol/1 [2013. 10. 31.] 30 A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-1995, főszerkesztő: Fónod Zoltán, Pozsony, Madách-Posonium, 1997, 141-142., A Jankó-szócikket Csanda Sándor írta. 31 Könyv Csallóközről. In Felsőcsallóköz, 1928. szeptember 29., 3.

218


A múzeumalapító és író Jankó Zoltán a kortársak értékelése alapján Úgy gondolja, Jankó Zoltán „valami különös szeretettel forditotta felénk figyelmét, érdeklődését és szeretetét már régóta s amely szeretetnek érdeklődésnek legújabb gazdag gyümölcse ezen könyve, melynek minden sora nekünk Csallóközieknek iródott, hogy véssük lelkünkbe, tanuljunk, okuljunk belőle s annak Esti Ujság, 1940. június 2., 10. szellemében fáradozzunk múzeumunk kiépítésén, gazdaggá és értékessé tevésén./ Ehhez a munkához való kedvet, ösztönzést és érdeklődést hivja elő lelkünkből Jankó Zoltán könyve...” A kiadvány ismertetésének zárásaként a lap szerkesztősége azon óhajának ad hangot, miszerint a Jankó-könyv ott látható majd minden csallóközi gazda, iparos, munkás és tisztviselő asztalán. Így a gazdag anyagából merített lelkesedés és odaadás eredményeképpen mielőbb megindulhatna a szervezkedés a Csallóközi Múzeumegyesület létesítése érdekében. Ebből a munkából pedig nemcsak Somorjának, hanem az egész Csallóköznek is ki kell vennie a részét.32 A Somorja és Vidéke szerkesztői 1935. augusztus 24-én és 31-én folytatásban közölték a Szűz Mária palástja c. írását,33 amelyet előzőleg a pozsonyi rádió magyar óráján olvastak fel. A Mesél a szülőföldem c. novelláskötetének megjelenéséről az Esti Ujság 1940. május 26-án így tájékoztatott: „E héten jelenik meg Jankó Zoltán csallóközi novellás kötete Mesél a szülőföldem. A kitünő tollu pozsonyi iró müvének megjelenése a magyar könyvkiadás eseménye. A 250 oldalas vászonkötéses könyv ára 28.- korona...”34 Szépirodalmi írásainak értékét Baka község polgárainak szemében még külön emelik a novellákban található, az író szülőfalujához kötődő személynevek, földrajzi nevek és helyszínek is. Jankó Zoltán novelláskötetéről írt kritikák közül Szalatnai Rezső35 gondolatait emelem ki, aki az író elbeszéléseiről elismerően nyilatkozik. A kritikus, iro32

Jankó Zoltán könyve. In Felsőcsallóköz, II. évfolyam, 43. szám, 1928. október 27., 1-2. Jankó Zoltán: Szűz Mária palástja. In Somorja és Vidéke, 1935. augusztus 24., 31., 6. 34 Esti Ujság, 1940. május 26., vasárnap, 9. 35 Szalatnai Rezső; Ráchel (1904. 10. 23., Nagyszalatna – 1977. 03. 23., Budapest): tanár, kritikus, irodalomtörténész. Bővebben: In A (cseh)szlovákiai magyarok lexikona 1918-tól http://www.adatbank.sk/hu/9/lexikon/0/a_csehszlovakiai_magyarok_lexikona_1918_tol/1 [2013. 10. 31.] 33

219


Darnai Zsolt dalomtörténész Mesél a szülőföldem. Jankó Zoltán könyvéről címmel összegezte véleményét, amelyet 1940. július 21-én az Esti Ujság közölt. „A Veritas pozsonyi kiadóvállalat nemrég jelentette meg Jankó Zoltán első könyvét... (...) Fel kell rá hivni mindnyájunk figyelmét, mert itt olyan irástudói teljesitményről van szó, mely tiszteletet, elismerést érdemel mindnyájunktól kivétel nélkül.” Szerinte az időtlenség beszél a kötetből, melyben régi dolgokról, régi emberekről, régi igékről értesülünk. A szülőföldhöz való kötődését is kiemelte: „A föld szólalt meg az iróban, a drága szent muzsa, a szülőföld, amikor az emlékezés vonójával megérintette ama hurokat, melyek mindnyájunkban lappanganak. Mert szereti a magyar ember a szülőföldjét, nagyon szereti.” Jankóban a beszélő írót tiszteli. „Meleg kedélyü bölcs, felvilágosodott, jón-rosszon átment iró ember alakja bontakozik ki a szülőföldi novellákból...”, akit eddig az igen gazdag közéleti pályát befutott Jankó mellett kevésbé ismert. „Kenyere javát már megette s ime most derül ki, e késő szüretnél, hogy a saját bora a legjobb, nem a többi, ami körül szorgoskodott annyit. Mint a későn érő gyümölcs ize, ez a pompás és soká tartó iz, melyben benne van a tavasz hossza és a nyár lassu heve, olyan ennek az irónak minden fejezete.” Majd egy gyönyörű és sokatmondó kép arról, mit is jelentett neki a jankói írás- és fogalmazásmód: „A magyar szavak gyönyörüen ölelkező himzéseivel, töretlen hangjával, emberségének derüs világszemléletével fogja meg a szivünket ez a Jankó Zoltán, az iró.”36

Jankó Zoltán helye a XXI. században A Csemadok Bakai Alapszervezete, Baka község önkormányzata, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének bakai alapszervezete és a Szlovákiai Magyar Írók Társasága 2006. szeptember 24-én Jankó Zoltán születésének 135. évfordulója alkalmából emléknapot rendezett.37 Az önkormányzat, a fent említett szervezetek, a helyi iskola tanulói és felkészítő tanáruk összefogásával38 megvalósult emléknap és a községháza falán elhelyezett emléktábla39 segítsé36

Szalatnai Rezső: Mesél a szülőföldem. Jankó Zoltán könyvéről. In Esti Ujság, 1940. július 21., vasárnap, 6. 37 Darnai Zsolt: Irodalomtanítás és régióismeret a Csallóközben. Egy információtól az értékteremtésig. In Finta Gábor–Fűzfa Balázs (szerk.): Az irodalomtanítás innovációja. A Németh László Szakkollégium által a szombathelyi Bolyai János Gyakorló Általános Iskolában és Gimnáziumban 2012. február 10-11-én rendezett konferencia szerkesztett és bővített anyaga. SAVARIA UNIVERSITY PRESS, Szombathely, 2012, 145-158. http://www.szmpsz.sk/cms/subjects/article.php?th=131&id=212 [2013. 10. 31.] 38 Darnai Zsolt: Tehetséggondozás és értékteremtés egy faluban (Beszámoló az adattól az értékig vezető útról). Pedagógusfórum, XI. évfolyam, 2012. június, 5-6. szám, 26-28. http://www.szmpsz.sk/szmpsz/letoltes/ujsag/pf_2012_05_06.pdf [2013. 10. 31.] 39 Megtekinthető a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának honlapján: Magyar irodalmi hagyományok és emlékhelyek Szlovákiában A-Z.

220


A múzeumalapító és író Jankó Zoltán a kortársak értékelése alapján gével sikerült ráirányítani a figyelmet a helyi születésű íróra.40 Szülőfalujában az alapiskola tanulói 2012-ig szülőföldünk irodalmán belül ismerkedtek műveivel és gondolataival, illetve novelláinak népszerűsítése céljából rendezték meg a Jankó Zoltán irodalmi és kulturális napot.41 A tanulók a szerző műveinek olvasása mellett a Bakához kötődő elbeszéléseihez illusztrációkat készítettek. Ebből az alkalomból a faluban létesített irodalmi emlékhely megkoszorúzására és az írói életút méltatására is sor került. A jankói életmű teljes feldolgozása a jövőben még rengeteg kutatást igényel, ám a korábbi évtizedek hallgatásától eltérően pályájáról évről évre újabb információk látnak napvilágot. Így egyre több olvasó, a múlt és a jelen értékei iránt érdeklődő kutató ismerheti meg életét, amelynek köszönhetően talán már a közeljövőben valósággá válhat egy 1929-ben megfogalmazott óhaj: „...azt óhajtjuk hogy minél több Jankó Zoltánja akadjon a magyar kultúrának mindenhol.”42

http://www.szmit.sk/modules.php?name=Lexicon&op=personid&id=483 [2013. 10. 31.] Darnai Zsolt: Irodalmi emlékhely a Felső-Csallóköz írójának. A Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének honlapja, 2012, 1. http://www.szmpsz.sk/cms/subjects/article.php?th=62&id=179 [2013. 10. 31.] 40 A bakai Falu, Templom és Iskola elnevezésű projekt (2002-2012) egyik rendezvényeként valósult meg, amelyről bővebben itt olvashatunk: Darnai Zsolt: Régióismeret és irodalomtanítás a Csallóközben – Szombathely után. In Bodrogi Ferenc Máté – Finta Gábor (szerk.): Mi az oka, hogy Magyarországban az irodalomtanítás modernsége lábra nem tud kapni? Az Irodalomtanítás Innovációjának Országos Műhelye által a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetében és a Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumában 2012. november 23-24-én rendezett konferencia szerkesztett és bővített anyaga. SAVARIA UNIVERSITY PRESS, Szombathely, 2013, 99-106. http://www.szmpsz.sk/cms/subjects/article.php?th=131&id=223 [2013. 10. 31.] 41 Darnai Zsolt: Irodalomtanítás az alapiskolák felső tagozatán. Pedagógusfórum. X. évfolyam, 2011. május-június, 5-6. szám, 41-43. http://www.szmpsz.sk/szmpsz/letoltes/ujsag/ pf_2011_06.pdf [2013. 10. 31.] 42 A Csallóközi Múzeum első ezerkoronás tagsági díja. In Somorja és Vidéke, 1929. november 30., 2.

221


Darnai Zsolt

Resumé Zsolt Darnai vo svojom príspevku sa zaoberá s literárnou a kultúrno-organizátorskou činnosťou Zoltána Jankóa (1871-1941), rodáka z obce Baky. Ako v podtitule príspevku sa uvádza, osobnosť a činnosť Jankóa charakterizuje autor na základe hodnotení jeho rovesníkov v literatúre. Literárne diela Jankóa boli publikované väčšinou v medzivojnovom období 20. storočia na stranách maďarských novín, vydaných v Československu (Felső-Csallóköz/Horný Žitný ostrov/, Somorja és Vidéke /Šamorín a okolie/ vychádzali v Šamoríne; Esti Újság /Večerné noviny/ vychádzali v Bratislave). Jeho zbierka poviedok „Mesél a szülőföld“ (Rozprávky rodnej zeme) vyšla v roku 1940, v ktorej veľkou úctou sa spomína na svoj rodný kraj, spracováva povesti svojho rodiska, mimoriadne veľkou silou sa viaže k obci Baka. V jeho textoch sa oživujú typické pomiestne postavy, postavičky, miestne zemepisné názvy a prírodné scenérie Žitného ostrova pri rieke Veľký Dunaj, vzácneho kúsku rodnej krajiny. Zoltán Jankó mal veľké zásluhy pri založení Žitnoostrovského múzea v Šamoríne. V spolupráci s Antalom Khinom (1884-1973) a Kálmánom Tóthom zorganizovali Žitnoostrovskú muzeálnu spoločnosť. V roku 1928 v Bratislave vyšla publikácia „Csallóközi Múzeum“ (Žitnoostrovské múzeum), ktorú redigoval Zoltán Jankó. V tejto tenkej knihe je dokumentovaná vôľa dobromyseľných a činných ľudí, ktorí chceli zdokumentovať, ochraňovať a zachrániť hmotné a duchovné pamiatky kultúry obyvateľov celého Žitného ostrova. Ich spoločný sen sa naplnil v existencii prvého Žitnoostrovského múzea, ktoré pôsobilo v meste Šamorín do polovice štyridsiatych rokov 20. storočia. V obci Baka si pamätajú na slávneho rodáka, Zoltána Jankóa aj v 21. storočí. V roku 2006 na počesť 135. výročia jeho narodenia zorganizovali pamätný deň. Na stenu Obecného úradu uložili pamätnú tabuľu a pre žiakov miestnej základnej školy bola organizovaná zaujímavá literárno-historická súťaž. Úmyslom miestnych organizátorov bol poinformovať mladú generáciu a odovzdať jej kultúrne hodnoty rodného regiónu. (Bevilagua Olga)

222


Nagy Attila

Adalékok a Sárga kastély korai történetéhez A dunaszerdahelyi Sárga kastély keletkezésének és múltjának részletes történetét lényegében a Dunaszerdahely című monográfia megjelenéséig (2012)1 komolyabban és behatóan senki nem tanulmányozta, azt csupán néhány fennmaradt leírásból „rekonstruálták”a korábbi településtörténettel foglalkozó kiadványok. Hogy a csallóközi régió központjának számító város egyik legjellegzetesebb, s talán legismertebb történelmi épületének kutatása miért is váratott magára ilyen sokáig, nem képezi jelen dolgozat tárgyát. Írásunk sem teljes, hiszen jelenleg is zajlik a kastély e korai történetének megismerése, kutatása.

Források sokszínű tükrén át… A település második legrégibb épületével, a 18. században épült Sárga kastéllyal kapcsolatos eddigi legkorábbi leírást sokáig Ipolyi Arnoldhoz kötötték,2 aki 1858-ban a Vasárnapi Újság hasábjain, a Csallóközi uti-képekben tette közzé a kastély eredetét is érintő írását: „A városka újabb szebb házai mellett egyik régibb nevezetessége a Kondé család pókatelki kastélya, csúcsán hatalmas póka (pulyka) szobrával. A házat a múlt század manzardi ízlésében meglehetősen szépen emelteté Kondé püspök híres családja számára” – foglalja össze Ipolyi.3 A szöveg folytatásában az 1300-as évektől kezdve birtokos Pókateleki Kondé család4 eredetét fejtegeti, majd a kastéllyal kapcsolatos megjegyzését ekképp zárja a szerző: 1

Nagy Attila–Nagy Iván–Novák Veronika–Simon Attila–Vajda Barnabás: Dunaszerdahely. Csallóközi Barátok Társulása. Dunaszerdahely, 2012. 2 A Dunaszerdahellyel foglalkozó munkák szinte mindegyike kritika nélkül vette át az 1858as útinapló adatát. 3 Ipolyi Arnold: Csallóközi uti-képek. Csallóközi Kiskönyvtár sorozat, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993., 46. 4 A Pókateleki Zomor (Szomor), azaz a későbbi Kondé család már a 13. század másik felében megjelenik a térségben, s rövidesen annak egyik meghatározó családjává válik – egészen a 19. század első harmadáig.

223


Nagy Attila

Ipolyi Arnold idősebb kori portréja „Ma azonban az ősi Póka-fészekből is kirepültek már fiai; a házat haszonbérlő lakja és keresetére használja – úgy látszik, pálinkagyárnak van szánva, elég, hogy keze szennye meglátszik rajta. El lehet itt is a költővel mondani: »Úri kastély… nem a régi, Nagyon el van már hagyatva, Külsejéről meglátszik, hogy most Haszonbérlő zsidó lakja.«”5 Az utókor az ő nyomán szinte napjainkig abban a hitben élt, hogy az impozáns épületet Pókateleki Kondé Miklós (1732–1802)6 nagyváradi püspök építtette. Miért is ő került Ipolyi látóterébe? Elsősorban természetesen azért, mert a kastélyt egy időben az itt komoly gyökerekkel rendelkező Pókateleki Kondé család is bírta, s az 1802-ben elhunyt Miklós püspök e család ismert tagja, s ráadásul püspök is volt. Tudjuk azt is, hogy Ipolyit Dunaszerdahelyen jártakor a helyi viszonyokat (minden bizonnyal) kevésbé ismerő katolikus segédlelkész kísérte, akire őt Szakváry János szerdahelyi katolikus esperes bízta.7 Ha e segédlelkész volt az egyik „forrása” Ipolyinak, könnyen feltételezhető, hogy az akkor már inkább a Kondék örökségeként ismert hely építtetőjének személye felől semmi oka nem volt kételkedni. Ugyancsak mint Kondé-kastély tűnik fel az épület a Dunaszerdahelyt szülővárosának tartó jeles Kelet-kutató, Vámbéry Ármin 1905-ös önéletírásában. 5

Ipolyi Arnold: Csallóközi uti-képek. i. m. Az 1732-ben Félszer-Újfaluban született Pókateleki Kondé Miklós püspök volt a Kondé család legmagasabb egyházi pozícióba jutott tagja. Iskoláit a pozsonyi jezsuitáknál kezdte, majd a bölcseletet és teológiát 1749–56-ban Nagyszombatban végezte. Előbb Somorján volt káplán, majd 1757-ben Csütörtökre, onnan pedig 1758-ban Felbárra került plébánosnak. 1765-től szepesi kanonok, később a bécsi Pazmaneum rektora. Innentől egyházi pályája gyorsan ívelt: előbb esztergomi kanonok, 1777-ben honti, rá három esztendőre sasvári főesperes, illetve a királyi ítélőtábla főpapja lett. 1791-ben belgrádi püspöknek szentelték fel, s egyben az esztergomi érsek segédpüspöke volt. 1799-ben káptalani helytartó és a hétszemélyes tábla ülnöke. 1800. december 22-én nagyváradi püspökké szentelték, amely tisztségét 1802-ben bekövetkezett haláláig viselte. 7 I. m. Ipolyi Arnold: Csallóközi úti-képek. 46. 6

224


Adalékok a Sárga kastély korai történetéhez A település egyik legismertebb „fia” ekképp emlékezik gyermekkorának, az 1840-es évek elejének szerdahelyi színhelyére: „Emeletes háza csak egy volt a városnak, az is keresztény kézen volt: egy Kondé Ignácz nevű birtokosember volt a tulajdonosa. A dunaszerdahelyi nyelvjárás ennél fogva kezdetben egyszerűsítés okából, utóbb hagyományból kondégnáczos háznak mondotta az emeletes házat s mikor idő múltán Pozsonyba kerültem és megláttam a sok emeletes házat, belőlem is így tört ki a csodálkozás: »Ejnye, de sok kondégnáczos ház van itten!«”8 A sok helytörténeti munkában idézett, 1904-ben megjelent Borovszky-féle Magyarország vármegyéi és városai sorozat Pozsony vármegye településeit bemutató része hasonlóképp a nagyváradi püspököt említi: „Az ú.n. »sárga kastélyt« Kondé Miklós püspök építtette”.9 Az előzőekben felsorolt, 1858ban, 1904-ben, illetve 1905-ben közölt, ma már forrásértékűnek számító szövegeken túl azonban nem leljük a Sárga kastély és Pókateleki Kondé Miklós püspök kapcsolatának nyomát. Érdekes, hogy a kastélyt, illetve annak Kondé-voltát még (s erre a mégre visszatérünk) nem említi Vályi András 1796–99 között kiadott Magyar Országnak Leírása című, településeket leíró kiadványa, miközben a szövegből konkrétan kiderül, hogy Vályi nemcsak ismeri, hanem lekötelezettje a Pókatelekről, illetve

Pókateleki Kondé Miklós püspök portréja. Nagyvárad, püspöki palota

8 9

Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2001., 21–22. http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0017/6.html. A szöveg Dunaszerdahelyt érintő részét Vende Aladár, a monográfia segédszerkesztője írta

225


Nagy Attila az akkor már inkább Szerdahely–Újfalunak ismert településről származó Pókateleki Kondé József Benedeknek (1760–1831): „PÓKATELEK, és Szerdahely Újfalu. Magyar helység Pozsony Vármegyében, földes Ura Pókateleki Konde Uraság. Egész 1300-zadik esztendő ólta öszve van kaptsolva Szerdahely Városával, mellytől tsak egygy útsza választya-el. Különös indúlattal köszönöm Tekéntetes, és Vitézlő Pokateleki Konde József Benedek Úrnak, Kir. Magyar Udvarnoknak, ’s az Esztergomi Érsekség’ nagy érdemű Inspektorának hazafiúi nemes úri indúlattyát, ’s szívességét, a’ Közjóra tzélozott igyekeztek eránt, az egész Haza előtt; a’ ki is munkámat hiteles tudósításai által még 1790. elősegélleni méltóztatott. Határja, ’s vagyonnyai is Szerdahely Városáéhoz hasonlítók.”10 Komoly kételyt ébresztő emellett magának Pókateleki Kondé Miklósnak az 1802-ben keletkezett végakarata,11 abban ugyanis egyáltalán nem esik szó a környék egyik legnagyobb és egyben legszebb rezidenciájáról. Pedig végakaratból egyértelműen kitűnik, hogy Kondé püspök gondoskodni kívánt családjáról, de szülőföldje szegényeiről is. A végrendeletben letéteményezett családi alapítvány egészen 1953-ig szolgálta is e célját. Furcsa lenne, hogy az állítólag családja számára építtetett kastélyról hallgatott volna abban. „Hogy rokonaimról részletesen nem teszek említést, teszem részint azért, mivel a mindennapi tapasztalat rátanított, hogy Krisztus öröksége ritkán jut el a harmadik nemzedékig, részint pedig azért, mivel mindenkinek méltányosság szerint eleget tenni nem voltam képes. Ha pedig egyiknek, vagy másiknak külön valamit hagytam volna, a többieknek ellenben legalább is ellenszenvét váltottam volna ki. Hogy ezt elkerüljem, mégis mintegy családi vagyonomból rokonságomért valamit tenni látszassam, harmincezer forintot hagyok oly értelemben, hogy ennek kamataiból családom fiu sarjaiból három, vagy valamely felállítandó nevelőintézetben, vagy belátás szerint máshol is képeztessenek és pedig olyanok, akik Istentől a többinél kiválóbb tehetséggel vannak ékesítve és 10 11

Vályi András: Magyar országnak leírása. Harmadik kötet. Buda, 1799., 106. Lásd Kondé Miklós 1802-es végrendeletét a Pozsonyi Állami Levéltár iratanyagaiban (Kondé fond, 321. sz. iratköteg), illetve az Alapitólevél a pókateleki Kondé Miklós püspök-féle családi ösztöndíj és szegényalapitványról c. kiadványban. Adler, Dunaszerdahely, 1931., 2-3.

226


Adalékok a Sárga kastély korai történetéhez viselkedésük, erényességük és tanáraiknak bizonyítványai által, továbbá a rokonság véleményéből kifolyólag magukat méltóbbá teszik és nagyobb műveltségöknek a Király és a Haza reményére jelét adják.”12 A szöveg másik helyén, ahol a szegényalapítványt említi, szól „származása és birtoka helyéről”, Félszer-Újfaluról is.13

lsz Fé

e

j r-Ú

fal

Két

u

-Ú sz er

jfalu

Újfalu 19. század eleji térképén pirossal megjelöltük a Sárga kastélyt, valamint beírtuk Félszer- és Kétszer-Újfalut is Kondé Miklós életútjának egyik fontos forrásaként ismert, a nagyváradi egyházmegye történetét, s egyházi vezetőit bemutató 1806-os kiadvány – amely többek között ismerteti Miklós püspök életrajzát, taníttatását, egyházi pályájának fontosabb állomásait, cselekedeteit14 – sem utal a Pókatelek–Újfalui kastély általa történt építtetésére. 12

Részlet a végrendeletből. In Alapitólevél a pókateleki Kondé Miklós püspök féle családi ösztöndíj és szegényalapitványról c. kiadványban. Adler, Dunaszerdahely, 1931., 2. o. 13 Uo, 3. o. Kondé Miklós említett származási és birtokhelye a végrendeletében is említett Félszer-Újfalu volt. A Szerdahellyel már korábban összenőtt település-agglomeráció részét több település képezte: Újfalu, amelynek egy része a korábbi Pókatelek, Pókatelke birtokrészt is magába foglalta, illetve Nemesszeg és a Tejedek. Újfalu két részét ismerjük: FélszerÚjfalut, illetve Kétszer-Újfalut. A két településrészt (lényegében utcarészt) az különböztette meg egymástól, hogy egyikben az utca egyik oldalán álltak a házak, míg másikban mindkét oldalon. A településrészek könnyen azonosítható mai helyszínei a Bacsák utca (a korábbi Félszer-Újfalu), illetve a Kondé püspök utca (Kétszer-Újfalu). Lásd a fenti térképen! 14 A német hivség. Nagyvárad, 1806. 775–792.

227


Nagy Attila

A Sárga kastély urai: a Padányi Biró család Noha Pókateleki Kondé Miklós végrendeletében nem, mégis megtaláljuk a Sárga kastély „születésének” hiteles és mondhatni hajszálpontos leírását egyik jeles kortársa, az ugyancsak egyházi főméltóság, régiónk jeles szülötte, Padányi Biró Márton veszprémi püspök15 1762. május 5-én kelt végrendeletében. „Fivérünknek, Istvánnak a birtoka vagy valóságos uradalma pedig, amelyet mi vásároltunk és örökjogon ráruháztunk, teljes egészében Sarlóköz szigeten, Pozsony megyében található, röviden itt következik: a Kondé-javak, amelyeket Kondé Jánostól zálogjogon 32 évre szabad építkezéssel és a visszaváltás idejével vásároltunk: Pókatelken, Újfaluban, Nagyudvarnokon és Tőkésen. A többi, ugyanott a Sarlóközben lévő birtokjog, amelyeket Bíró Istvánnak mi vásároltunk, és valóságosan át is adtunk neki, így következnek: Nagysárospadányon, Gyűlsön, Bögellőn vagy Kispadányon és Karáp szigeten. Emellett Pókatelken építettünk egy négy szintes, elég tágas és tisztes magtárat, az egész magtár alatt kiterjeszkedő pincével együtt. Hasonlóképpen ugyanott építettünk egy tisztes és igen tágas rezidenciát, amelyet kívülről Szent Márton püspök és hitvalló kőből faragott képmása és más díszítmények és elemek ékesítenek. Ezen felül ebben a rezidenciában a házikápolna oldalán található két szoba, a másik oldalon pedig konyha, kamra és két szoba. Azután két kapuval nagy és tágas tér, feljebb pedig az emeleten a kápolna oldalán két csinos szoba nekünk építve és mívesen kidolgozva. Középen van az étkező, a másik oldalon pedig négy szoba. Mindezek szépen és csinosan ki vannak díszítve almáriumokkal, családi és más 15

Padányi Biró Márton veszprémi püspök egy padányi kisnemesi családban látta meg a napvilágot 1693. április 15-én. A gimnáziumot Nyitrán, a teológiát Nagyszombatban végezte, s 1722-ben szentelték pappá. Előbb Bicske plébánosa, 1729-től felsőörsi prépost, veszprémi kanonok, 1733-tól pedig püspöki helynök lett. 1741-ben a pozsonyi országgyűlésen, a káptalan követeként magára vonta Mária Terézia figyelmét is. Az ismert és energikus Padányi Biró pályája innentől gyorsan ívelt: 1745-re veszprémi püspök lett, illetve Veszprém megye örökös főispánja, 1746-tól királyi tanácsos, 1747-től valóságos belső titkos tanácsos. Az ellenreformáció egyik legjelentősebb és legmarkánsabb alakja volt, „Dunántúl Pázmányának” nevezték. Neve a művészetek jelentős mecénásaként is ismert. Kormányzása idején 88 új templomot építtetett, 109-et felújíttatott, 43-ból kiűzte a protestánsokat és 48 új plébániát szervezett, Sümegen országos hírű rezidenciát építtetett. Radikális reformációellenes Enchiridion című hitvitázó kötetével nagy vitát kavart, melyet aztán az uralkodó be is tiltott. 1762. augusztus 16-án hunyt el Veszprémben.

228


Adalékok a Sárga kastély korai történetéhez ékes képekkel és különböző más ékességekkel. És végül a házikápolna a karzattal, amelyben Szent Margit szűznek, IV. Béla magyar király leányának a képmása található. Mindezt, ugyanis semmije sem volt, mi gyűjtöttük össze neki, s ezekhez hozzászámolva a hat ökrös igát, a marhacsordát, a ménest, a mintegy 400 juhot, könnyen százezer forint érték javakat és birtokjogokat adtunk át neki.”16

A csallóközi Padány községből származó Padányi Biró Márton (1693– 1762) veszprémi püspök 16

Az egykori veszprémi főúr és egyházfő végakaratából kétségtelen kitűnik, hogy a kastély ter ületét Újfalu határában, Pókatelkén Kondé Jánostól (és Ignáctól) vette meg, unokatestvére, István számára, hogy számára „egy tisztes és igen tágas rezidenciát” építtessen. E rezidencia felosztását, szobáinak, helyiségeinek elrendezését mindmáig hűen tükrözi a kastély belső tere. Azt azonban, hogy pontosan mikor épült maga a kastély, két forrás ütközése okán nehezen tudjuk datálni. Az egyik az 1781-es Batthyány-féle szerdahelyi vizitáció,17 amelynek a házi kápolnákat taglaló részében (De Capellis Domesticis) azt olvassuk, hogy Biró István úr és Pestvármegyei Anna házában 1753-ban Biró Márton veszprémi püspök házi kápolnát állíttatott, melyben Árpád-házi Szent Margit szűz

Padányi Bíró Márton veszprémi püspök végrendelete 1762. Kiadásra előkészítette Hermann Róbert és Jakab Réka. A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Veszprém, 2013., 61. 17 1776-ban az egykori esztergomi érseki egyházmegyét felosztották, s az érsekség területéből újabbakat is létrehoztak. A megmaradt egyházmegyét, illetve annak háromszáznegyvenöt plébániáját 1779–1787 között felmérte és rendezte Batthyány József esztergomi érsek, hercegprímás. A szerdahelyi helytörténet számára bőséges információt rejtő többszáz oldalas egyházlátogatási jegyzőkönyv 1781-ben íródott.

229


Nagy Attila számára oltárt emeltek, s melyet Arady Nepomuki János pozsonyi kanonok szentelt fel.18 E forrás alapján 1753-ra már állnia kellett a kastélynak. Ennek azonban ellentmond Padányi Biró naplója, mely szerint „…a 224. lapon az a feljegyzés van, hogy 1754. jan. 1-én pókateleki Kondé János és Ignácztól valami, közelebb meg nem nevezett csallóközi birtokot vett 26500 fton.”19 Hogy tehát 1753-ra állt-e már a kastély, avagy 1754-ben kezdődött el az építkezés, nehezen pontosítható, az azonban bizonyos, hogy Biró István „…egy tisztességes, kegyes, szép, szemérmes és okos (s nem mellékesen tehetős) leányt, néhai Pestvármegyei generális úr leányát, Annát 1758-ban maga számára örök társként Nyitra megyéből és városából szóban eljegyezte és még ugyanabban az évben saját sarlóközi birtokára, Pókatelekre, saját házába elhozta…”20 Mint látjuk, Padányi Biró István 1753/54-től a kastély uraként élt a pókateleki birtokon, 1758-tól pedig már feleségével, Pestvármegyei Annával együtt. Hogy a veszprémi püspök többször megfordult unokaöccsénél a kastélyban, s hogy ténylegesen használta is a maga számára a kápolna mellett „mívesen kidolgozva” kialakított szobákat, mára már bizonyos. Nem is csoda, hiszen többször járt Szerdahelyen – bérmált, misézett is a Szent Györgytemplomban. A templom szószékét, tetején a Padányi Biró család címerével, 1753/54–60 körül ő adományozta, s jó viszonyt alakított ki és ápolt a helyi nemes családokkal, főképp a Kondékkal és a Bacsákokkal. Értékes példája ennek például az a jelenet, mikor 1757 júniusában személyesen van jelen Bacsák Ferenc szerdahelyi plébános beiktatásánál.21 Padányi Biró Istvánról, a kastély tényleges uráról ismét püspök nagybátyja végrendeletéből tudunk meg többet:

18

Batthyaniana Visitatio Parochiae Szerdahelyiensis Anno 1781. A dunaszerdahelyi plébánia levéltára. 168. 19 Padányi Bíró Márton veszprémi püspök naplója. Közli Báró Hornig Károly veszprémi püspök. Egyházmegyei könyvnyomda, Veszprém, 1903. 20 I.m. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök végrendelete 1762. 61. 21 Series parochiarum et parochorum Archi-Dioecesis Strigoniensis, Esztergom, 1894., 474. „Inde 15. Jun. 1757. transvit ad Duna-Szerdahely, ubi 26. ejusdem in praesentia Eppi Vesprimiensis est installatus, qui et praestatem sermonem du sensu hymni Ambrosiani »Te Deum« dixit.”

230


Adalékok a Sárga kastély korai történetéhez „Nevezett Biró Istvánt már tizenkét éve kizárólagos gondoskodásunk és gyámságunk alá fogadtuk. Ugyanis az ő atyja, a fentebb nevezett János mindenéből kiforgatva semmi többet nem birtokolt, mint egy rozoga házat – sőt még az is részben másnak volt zálogba adva – és azon kívül egy silány rétet és két hold szántóföldet. […] Az ifjú Biró Istvánt pedig rögtön a kezdetektől Veszprémben, Budán, Bécsben a Löwenburg-kollégiumban a piarista atyáknál, és végül a Liechtenstein-kollégiumban neveltettük, különböző tudományokkal ruháztuk fel, s végezetül, miután más tudományokat befejezett, egy keveset munkálkodott és filozófiából ugyanott Bécsben vizsgázott, Nagyszombatban a hazai törvényekre, gyakorlatra és szokásokra oktattuk úgy, hogy vagy hétezer forintot ráköltöttünk.”22 A püspök szó szerint elárasztotta a leveleiben meleg szeretettel Istóknak nevezett unokaöccsét: a végrendelet további részeiből is látványosan kitűnik, milyen egyéb javakkal halmozta még el. „Az Istók Öcsémben egész gyönyörűségem, mert mind Isten, s mind az Emberek előtt igen köllemetes az eő alkalmaztatása, már magányosan is tud a Szent misében ministrálni” – írja róla.23 Visszatérve a Sárga kastély „születésének pillanatához”, érdemes a következő tényeket is sorrendbe állítani. Padányi Biró Márton a Padányi család nemesi előjogaiért folytatott több évtizedes küzdelme az 1750-es évekre szépen beérni látszott. 1750-ben a püspök hatalmas pompával bérmált Alistálon (Padány anyaegyházában), Szerdahelyen és Somorján – Alistálon egyik volt református rokonát is megbérmálta.24 Okkal feltételezhető az is, hogy az 1754-es gr. Csáky Miklós esztergomi érsek által kiadott, a Biró család nemességét véglegesen megerősítő rendelkezés után25 emeltethette Veszprém püspöke a szerdahelyi Szent György-templomnak azt a szószékét is, amelyről már szóltunk, s amely adományról kétséget kizáróan tanúskodik az 1781-es vizitáció.26 Semmi nem mond lényegében ellent annak, hogy „famíliája tsemetéje”, István számára is talán ekörül, azaz 1753/54-ben/után, a Restatutio familiae Biroianae kiadását követően, emeltette a kastélyt. 22

I.m. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök végrendelete 1762. 61. Padányi Biró Márton veszprémi püspök élete és kora. Írta Pehm József zalaegerszegi apátplébános. Zalaegerszeg, 1934., 402. 24 Uo. 25 Uo., 403. o. Ez az ún. Restatutio familiae Biroianae. 26 Batthyaniana Visitatio Parochiae Szerdahelyiensis Anno 1781. A dunaszerdahelyi plébánia levéltára. 5. 23

231


Nagy Attila Padányi Biró Istvánt, mint embert, csupán néhány elejtett forráson keresztül ismerhetjük meg. Tudjuk, hogy jól és szorgalmasan tanult, és figyelmesen követte, s megfogadta püspök rokona tanácsait. Tanulmányai után a katonai pálya vonzotta, ám rokona tanácsára mégis a „Táblához” (a vármegye táblabíróságához) került. A katonasághoz való vonzódása azonban megmaradhatott, hiszen 1774-ben tábori kápolnát (De Capellis Militaribus) létesített Újfaluban.27 Felesége, Anna tíz gyermeket szült neki, akiket a környék nemesi családjaiba házasítottak be. A Biró család Kondékhoz való kötődése például másodszülött lányuk, Margit által erősödött meg ismét (a Padányi Birók ugyanis távoli rokonságban állottak a Kondékkal), aki Pókateleki Kondé István császári és királyi tanácsosnak, Pozsony vármegye táblabírájának volt a felesége. Vörös márványból készült, a kereszten koponyával, alatta lábszárcsontokkal díszített sírjelük ma elhanyagoltan áll a dunaszerdahelyi köztemetőben, a következő felirattal: „Pókateleki Kondé Istványnak Cs. Kir. Tanátsosnak több Jelles nemes Vármegyék Tábla Bírójának Életének 69. esztendejében Sz: Jakab havának 30 napján 1803 (?) történt halála után és az ő Hitves Társának született Padányi Biró Margit Aszonynak a Ki is kedves férje elvesztésén keseregvén aztán két holnapokkal és hat napokkal utánna költözött Életének 52- Esztendejében – ezen nyugvó Házat és oszlopot mint elfelejthetetlen szülőiknek emeltették háládatos Gyermekei 1819 (?) die.1.jun.a Domini” Érdekesség, hogy 1785-ben a II. József utasítására a településekről, illetve a kisnemesekről elrendelt, itt Vermes Sándor szolgabíró által végzett összeírásban Szerdahely–Újfalu földesurai között Biró asszonyságot, Bacsák József királyi tanácsost és a Kondé családot említik.28 Annak ellenére, hogy Padányi Biró István csak hat évvel az összeírás után, 1791-ben halt meg. Ez a tény, illetve hogy a kastélyt 1805-ös haláláig Biró asszonyság, azaz Pest27 28

Uo. 171–172. I.m. Dunaszerdahely. Csallóközi Barátok Társulása. Dunaszerdahely, 2012., 55.

232


Adalékok a Sárga kastély korai történetéhez vármegyei Anna birtokolta, egyértelművé teszi: a híres rezidenciát Pókateleki Kondé Miklós még csak át sem építhette, hiszen már 1802-ben elhunyt. Arról pedig, hogy a kastély fénykorában hogyan is nézhetett ki, csupán Padányi Biró Márton püspök végrendeletének idevonatkozó szűkszavú része szolgál leírással. Mindenesetre a rezidencia impozáns mérete, avagy akár a hatalmas étkező, illetve a „csinos szobák” sem hagyhatnak kétséget afelől, hogy igazi nemesi pompával találhatták magukat szemben az idelátogatók. A helyiségek „szépen és csinosan ki vannak díszítve almáriumokkal, családi és más ékes képekkel és különböző más ékességekkel” – írják. Egyetlen helyiségnek maradt fenn csupán a valamelyest pontos képe Biróék korából, mégpedig a magánkápolnáé. A Batthyány-féle vizitáció két és fél oldalas leírása29 valóban lenyűgöző képet fest, milyen gazdagságban is élhettek Biróék. A három ablakkal ellátott, fényes helyiségben szép oltár volt található, Szent Margit szűznek, IV. Béla magyar király leányának a képmásával. A leírás szerint maga az oltár július 13-án, Szent Margit (középkori hagyomány

Az 1781-es Batthyányi-féle vizitáció házi kápolnákat leíró szövegének bevezető szakasza Biró Márton püspök, valamint az oltárt felszentelő Arady Nepomuki János pozsonyi kanonok nevével


Nagy Attila szerinti) napján lett megszentelve, s oltárkövében Szent Crescentius és Szent Justinus mártírok relikviáit helyezték el. Az oltárszekrény, azaz a szentségház szépen megformált színes alabástromból készült – erre helyezték ki az oltáriszentséget. A kápolna kelyhe 1761-ben készült. Az oltáron három megáldott terítő, négy gyertya, s egy kánontábla volt elhelyezve, valamint a helyiségben helyt kaptak a miseruhák és a misekönyvek is. A falon három apró festmény függött, ezek egyike a Fájdalmas Szűzanyát, a másik Árpádházi Szent Margitot ábrázolta (a harmadik kép szentjét nem említik). Vasárnap, illetve „az Úr kötelező ünnepein” lehetett itt misét tartani, hétköznapokon pedig nyolc órakor. A ma martosi szobaként ismert helyiségben egy alacsony kórust is kialakítottak a szolgálók számára – elkülönítve őket a nemesi családtól. * * * Padányi Biró István 1791-es, majd felesége, Anna 1805-ös halála után a kastély rövidesen a Kondé család birtokába kerül. Az 1846-os vizitáció hitelt érdemlően nem csak azt bizonyítja, hogy akkor már Kondé Flóriáné az épület, hanem az eredeti tulajdonost is egyértelműen megnevezi (lásd a képen is): „Néhai Biró István úr kastélyában, amely most valójában (ténylegesen) Kondé Flóriáné”30

29

Batthyaniana Visitatio Parochiae Szerdahelyiensis Anno 1781. A dunaszerdahelyi plébánia levéltára. 168–170. 30 Visitatio Archi Diaconalis Ecclesia et Parochia Oppidi Duna-Szerdahely Anni 1846. A dunaszerdahelyi plébánia levéltára, 10. „In Castello quondam Domini Stephani Biró, nunc vero Floriani Konde”

234


Adalékok a Sárga kastély korai történetéhez Az említett Kondé Flórián édesapja pedig nem más, mint az a Kondé József Benedek, akinek édesapjától, Jánostól és annak testvérétől, Ignáctól vette meg zálogjogon a kastély alatti birtokot Padányi Biró Márton püspök. Úgy tűnik, a Padányi Biró család 1805 után már nem tudta megtartani a kastélyt, amelyet Kondé József Benedek (1760–1831), az esztergomi érsekség jószágkormányzója, Esztergom, Komárom, Hont és Pozsony vármegyék táblabírája szerzett meg, s alakíttatott át, felhelyezve az épület oromzatára a Kondé címert, a JBK – Josephus Benedictus Konde – iniciáléval (ekkor került fel az épületre a híres pulykaszobor31 is). 1831-es halála után aztán a Sárga kastélyt fia, Kondé Flórián örökölte, s mint olvastuk, 1858-ban, mikor Ipolyi Arnold a Vasárnapi Újságban lehozta a kastély eredetét is érintő cikkét, már csak kevesen tartották emlékezetükben, hogy az akkorra a Szerdahelyen, de Újfalun is hatalmas birtokokkal rendelkező Wahlberg által felvásárolt, s haszonbérbe adott, Kondékastélyként ismert épület mintegy fél évszázaddal azelőtt a Padányi Biró család fészke volt.

Kondé József Benedek, korának híres mecénása, a Padányi Biró család után a Sárga kastély birtokosa és átépíttetője

31

Már Ipolyi szövegében találkozunk (Im Ipolyi Arnold: Csallóközi uti-képek. 46. ) azzal a téves felfogással, miszerint az ősi Kondé-birtok, Pókatelek vagy Pókatelke a pókáról, azaz a pulykáról kapta volna a nevét. Minden bizonnyal ez az eredettörténet élhetett a Kondé családban is, máskülönben Kondé József Benedek nem helyezte volna az épület csúcsára a pulyaszobrot. Ma azonban már tudjuk, hogy a terület egykori birtokosáról, a 13. században élt Pookáról örökölte meg máig ismert nevét.

235


Nagy Attila

A Sárga kastély oromzatán a Kondé címer a JBK – Josephus Benedictus Konde – iniciáléval, valamint a pulykaszoborral * * * Elég hát egy-két emberöltő, s gyorsan letűnik, avagy beolvad egy másikba egy család? A Padányi Birók esetében mintegy mementóként, kísértetiesen beigazolódtak a pálya- és kortárs Pókateleki Kondé Miklós püspök halálos ágyán elhangzott gondolatai: „… a mindennapi tapasztalat rátanított, hogy Krisztus öröksége ritkán jut el a harmadik nemzedékig…” Vajon ez vár miránk is?

236


Adalékok a Sárga kastély korai történetéhez

Irodalom A német hivség. Nagyvárad, 1806 Alapitólevél a pókateleki Kondé Miklós püspök féle családi ösztöndíj és szegényalapitványról. Adler, Dunaszerdahely, 1931 Batthyaniana Visitatio Parochiae Szerdahelyiensis Anno 1781. A dunaszerdahelyi plébánia levéltára Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Pozsony vármegye és Pozsony, 1904 Ipolyi Arnold: Csallóközi uti-képek. Csallóközi Kiskönyvtár sorozat, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1993 Nagy Attila: 100 szerdahelyi történet. Kézirat Nagy Attila: Dunaszerdahely emlékhelyei. Épületek, szobrok, emlékművek és emléktáblák, szakrális kisemlékek, temetők, történelmi síremlékek. Historium, 2014 Nagy Attila: Szerdahely szíve. A dunaszerdahelyi Szent György-templom múltja és jelene. Glória Kiadó, 2012 Nagy Attila–Nagy Iván–Novák Veronika–Simon Attila–Vajda Barnabás: Dunaszerdahely. Csallóközi Barátok Társulása. Dunaszerdahely, 2012. Padányi Biró Márton veszprémi püspök élete és kora. Írta Pehm József zalaegerszegi apátplébános. Zalaegerszeg, 1934 Padányi Bíró Márton veszprémi püspök naplója. Közli Báró Hornig Károly veszprémi püspök. Egyházmegyei könyvnyomda, Veszprém, 1903 Padányi Bíró Márton veszprémi püspök végrendelete 1762. Kiadásra előkészítette Hermann Róbert és Jakab Réka. A Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém Megyei Levéltára, Veszprém, 2013 Series parochiarum et parochorum Archi-Dioecesis Strigoniensis, Esztergom, 1894 Vályi András: Magyar országnak leírása. Harmadik kötet. Buda, 1799 Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2001 Visitatio Archi Diaconalis Ecclesia et Parochia Oppidi Duna-Szerdahely Anni 1846. A dunaszerdahelyi plébánia levéltára Zimmermann Károly: A nagyváradi l. sz. egyházmegyei clerus érdemei. Nagyvárad, 1864

237


Nagy Attila

Resumé Podrobne históriu a záhadu okolo zrodu Žltého kaštieľa v Dunajskej Strede až do vydania monografie o Dunajskej Strede v roku 2012 v podstate nikto vážne a dôkladne neštudoval. Miestopisné publikácie ich jednoducho (a prosto) „zrekonštruovali” z niekoľko existujúcich skorších popisov, súpisov a publikácií; čiže ho dal postaviť Miklós Kondé, varadínsky biskup v roku 1770. Prečo sa výskum tejto rázovitej, najznámejšej historickej budovy regionálneho centra nechal tak dlho na seba čakať, je záhadou; nie je však predmetom tohto príspevku. Ani náš článok nie je ale úplný, keďže v súčasnej dobe ešte prebieha exaltovaný výskum zrodu a ranej histórie Žltého kaštieľa. V testamente Miklósa Kondého (1732–1802), varadínskeho biskupa sme nenašli zmienku o kaštieli. Ďalší preslávený syn nášho regiónu, taktiež vysoká cirkevná dôstojnosť, Padányi Biró Márton, vesprémsky biskup vo svojej testamente 5. mája. 1762 nám však autenticky popísal „zrod“ Žltého kaštieľa. Bývalý vesprémsky magnát a vrchný cirkevný hodnostár vo svojom testamentu totiž uvádza, že kúpil 1. januára 1754 od Jánosa Kondého územie kaštieľa v Pókatelek v chotári obce Újfalu (dnes už časť Dunajskej Stredy) pre svojho bratranca Istvána, „aby pre seba mohol postaviť solídne a veľmi priestranné sídlo“. Pravdepodobne v tomto roku mohli začať aj s výstavbou kaštieľa ... Z testamentu je teda možno navyše vyrozumieť, že Padányi Biró István je od roku 1754 pánom panstva Pókatelek; v ďalšej časti testamentu sa uvádza, že od roku 1758 žil tu spolu už i so svojou manželkou, Annou Pestvármegyei. Po smrti Padányi Biró Istvána v r. 1791 a jeho manželky, Anny v r. 1805 sa kaštieľ zakrátko dostal do vlastníctva rodu Kondéovcov /získal ho Kondé József Benedek (1760–1831)/, ktorí ho prestavali a na štít budovy postavili svoj erb (s iniciálou – JBK – Josephus Benedictus Konde) a vtedy usadili na vrchol štítu i slávnu sochu morky. Stačí teda pár pokolení aby sa na nejaký rod pozabudlo? Čaká nás to isté? Toľko o zrodu a rannej histórii Žltého kaštieľa...

238


Németh Márta

Mi fán terem a madi bicsak? Mad térképét böngészgetve érdekes dűlőnevekkel találkozhatunk: Erdődomb, Hajóút, Őrfa-dűlő. Az Erdődombon állott hajdanában az uralkodói vadászlak, amelyet vízi úton, az ún. Hajóúton lehetett megközelíteni. Mielőtt Madra értek volna, szívesen pihentek meg a királyi vadászok a Gyolcsi-sziget közelében terebélyesedő őrfa alatt. Ehhez a helyhez kapcsolódik a híres madi bicsak mondája. A fa a legenda szerint akkora volt, hogy törzsét nyolc ember alig tudta körülölelni. Amikor Mátyás király kitekintett Pozsony, Komárom, vagy éppen Buda várának ablakából, a hatalmas fát, amely nyilván egy kocsányos tölgy (Qvercus robur) volt, mindenhonnan láthatta. Érthető volt tehát a felháborodása, amikor a madiak kivágták... Tudós tollforgatóink különböző szemszögből próbálták megvilágítani ezt az azóta is sajnálatosnak ítélt epizódot. Bél Mátyás 1736-ban írt Notitiájában így vélekedik: „Azt mondják, hogy egykor Madon a középen volt egy rendkívüli nagyságú hársfa, amelynek árnyékában Corvin Mátyás, aki útját gyakran erre irányította, reggelizni szokott, mivel ezt a király igen gyakran megtette, s hogy az őt követő kísérete a falu lakosainak ne kellemetlenkedjen, kivágták a hársfát...” Németh Dezső és a madi bicsakok


Németh Márta Korabinszky János 1786-ban megjelent német nyelvű fordításában az őrfát szintén hársfaként emlegeti. Fényes Elek 1851-ben ezt írja: „Közönséges vélekedés, hogy hajdan Corvin Mátyás itt gyakran mulatozott, s innen származott azon anekdota is, mintha egyszer távollétében a nagy-madiak kedves kis körtvélyfáját kivágták, őket megátkozta...“ (Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára III. kötet, Nyomtatott Kozma Vazulnál, Pest, 1851, 54.) Ipolyi (Stummer) Arnold 1858ban a Csallóközi uti-képek című művében így összegzi a fentieket: „Már a XVIII. századi helyírók s máig a néphagyomány telvék a madiakról szóló ezen adomákkal, miképp Mátyás király kedves hársfáját, mely alatt vadászat közben nyugodni szokott volt, a madiak kivágták ... A legolcsóbb s legegyszerűbb bicsakok „madi bicsak néven ismeretesek a Csallóközben, ez rendes bucsufia pórgyerekek számára, kikkel elhiteti, hogy azok Madban készen teremnek egy nagy körtefán“. (Ipolyi Arnold: Csallóközi uti-képek. Csallóközi Kiskönyvtár. Kalligram Könyvkiadó. Pozsony, 1993, 60.) Az 1900-as évek elején a környékbeliek úgy mesélték, a madi bicsak nyárfán, de leginkább fűzfán nőhetett. Az utóbbiból készítették a nyelét, amelyet azután megvasaztak, s jól nyitható-zárható pengével szereltek fel. Újabb kori szerzők, például Liszka József, Jankovics Marcell (A fa mitológiája) is szívesen mélyednek el a témában. Ozsvald Árpád a Hét című lapban megjelent cikke szerint Mad határában állt egy terebélyes, dúskoronájú tölgyfa, amelyet őrfának neveztek (1957.2.23.). Egyszer a vadászgató Mátyás király és kísérete épp ennek a fának az árnyékában falatozott, amikor nem messze egy csodaszép szarvast pillantottak meg. Gyorsan lóra kapott hát a sereg, és üldözni kezdték a ritka becsű állatot. Siettükben a piros és zöld nyelű szalonnametélő késeiket is szanaszét hagyták. Míg a király és emberei a vad bekerítésével fáradoztak, két madi atyafi vetődött a fához. „Nézd már koma! Bicsakot termett az őrfa!“ – kiáltott fel az egyikük. „Az ám! Van, amelyik már megérett“ – tódította csodálkozva a társa, és felemelt a földről egy szép, piros nyelvű falatozókést. A két jóember nem sokat teketóriázott. Gyorsan összekapkodták a késeket, és siettek vissza a faluba megvinni a hírt a csodálatos eseményről...

240


Mi fán terem a madi bicsak? A madiak ezután sűrűn kijárogattak megnézni az őrfát, hátha hoz újabb termést, de sajnálatukra nem érlelt többé egy kést sem. Dühbe gurultak végül, és szörnyű bosszút forraltak... Mikor Mátyás király ismét erre vadászott, hiába kereste árnyékadó fáját, csupán gazzal benőtt helyén állhatott meg. Átkozódva távozott a faluból. Feléje sem nézett többé a környéknek. A jó madi nép idővel saját kezűleg kezdte készíteni az őrfa alatt talált kések mintájára a madi bicsakot. Nyelét az eredetihez hasonlóan pirosra és zöldre festették, ami az érett és éretlen gyümölcsöt szimbolizálta. A madi bicskák idővel piros-fehér-zöld színűek, és egyre nagyobbak lettek. Vannak a méteres nagyságot meghaladó, láncon függő, termetes darabok. Németh Dezső gyerekkora óta, immár több mint 50 éve faragja a szebbnél szebb késeket. A község kocsmájának neve Bicsak vendéglő. A 2005-ben alakult éneklőcsoportnak Bicsakfa együttes a neve. 2008-ban a faluban felállították Mátyás király mellszobrát. 2010 áprilisában megrendezték a faluban a bicsakbált. A község sportkedvelő fiataljai pedig a Bicsak-kupáért szállnak versenybe minden évben. A hagyományos falunapot Madon Bicsaknapnak hívják. Remélhetőleg még nagyon sokáig élni fog ez a hagyomány. (A szöveg az Új Szó napilapban 2011. január 5-én jelent meg. A kép a szerző felvétele.)

Bicsaktermő ritka fa (verses történet a madi bicskáról) Emléked kutatva tisztelegve állunk, Lépj elő a múltból jó Mátyás királyunk! Idők aranypora annyi mindent befed, Népünk szeretete ma is itt él veled. Csillagfényes este, ha a világ csendes A rege feltámad, tündérszárnyon repdes. Kint az ERDŐDOMBON, hajdani lakodban Képzeletben most is nagy vigadalom van. Asztalodnál ülnek éneklő vitézek, Takaros menyecskék kínálják az étket.

241


Németh Márta Kutyasereg támad hátravetett csontra, Civakodásuktól visszhangzik a porta. Több mint ötszáz éve, mikor utoljára Elhozott a sorsod a madi határba. Gyakran szóba kerül az a fura eset, Ami akkor történt szolgáiddal s veled. Vadászgatás közben tikkasztó hőségben Dúslombú ŐRFÁNKNÁL álltatok meg éppen. Bor, kenyér, szalonna, egyéb ízes falat A nyeregkápákban mindig bőven akadt. Uzsonnaidő volt, amint csemegéztek, Egy gyönyörű szarvas éppen arra tévedt. „ Fegyvert elő! Lóra! Vége az evésnek! Kerítsük be gyorsan! Gyerünk a cserjésnek!” Késeket, szalonnát szerteszéjjel hagytak Nyomába eredtek a ritka szép vadnak. Erdõn, bokrokon át rohantak utána, De tőlük gyorsabb volt, messze vitte lába. Sólymászok, íjászok így hoppon maradtak, Híre-hamva nem volt sehol a szarvasnak. Koromsötétség lett, mikorra megálltak. Vadásztanyájukra vissza nem találtak. Mátyás hollólova ismerve a járást, Kevés kereséssel találtak új szállást. Kint a Duna-parton töltötték az estét, Gondjait a napnak bor mellett feledték. El se szenderültek hajnalvirradóra, Sátraik felszedve vártak indulóra.

242


Mi fán terem a madi bicsak? Komoly kötelesség hárult a királyra, Virágos bárkákon siettek Budára. Új nap köszönt itt is az ébredő tájra, Készülődtek éppen búzaaratásra. Égbolt magasából a zengő pacsirta, Ki mozogni tudott, a mezőkre hívta. Két derék atyafi, két jó madi ember, Olyan, mint a legtöbbünk, dolgozni nem restell. Alig, hogy pitymallott, elsőként indultak. Az ŐRFÁHOZ érve csak elálmélkodtak. Koronáját a fa ringatta serényen, Megcsillant néhány kés harmatos tövében. Fűben, szerteszéjjel lapított a többi, Mire összeszedték, volt egész halomnyi. „Ilyen csodát, koma, szemünk még nem látott. Bicskákat érleltek makk helyett az ágak. ” Egytől egyik gyorsan mindet felkapkodták, Hogy más is örüljön, a bíróhoz hozták. Ámultak, bámultak a nagy eseményen, „Híres lesz még falunk! Megjósolták régen!” Az ŐRFÁHOZ sűrűn ki-kijárogattak, Hátha terem ismét, hiszen olyan vastag. Teltek a hónapok, vártak, de hiába, Nem hozott új termést az ősi tölgy ága. A környéken közben terjedtek a pletykák, Lehet a „gyümölcsöt” valakik ellopják. Sor is került ezért tettleges vitákra. Csúf vég leselkedett a szegény vén fára.

243


Németh Márta Ásókkal, baltákkal gondosan kivágták, Körötte a gödröt gazzal betakarták. A mendemondáknak így lett hamar vége, Nem gondoltak többé az újabb veszélyre. Ám egy napon ismét kürt szólt a határba, Királyt s kíséretét egész falu várta. Amint elöl haladt, boldogan szétnézett, Hiszen ismerős volt minden madárfészek. Fürkésző szemével rögtön észrevette, Hogy a KERTEK ALJÁN nincs valami rendbe. „Árnyékadó tölgyfám! Ilyet még nem értem. Évszázadokon át itt volt a térképen. Ördögadta fattya! Ugye kivágtátok? Szálljon fejetekre százezernyi átok! ” Ijedt kísérőknek remegett a térde, Nem számított senki ily kemény beszédre. Egy őszhajú ember szánva az egészet, Engedelmet kérvén a sorból kilépett. „Igaz, ami igaz. A tűzre vettetett, Merthogy nekünk újabb gyümölcsöt nem termett.” Töredelmes szívvel mindent bevallottak, A baj okozói a szép bicskák voltak. Nem tudta a király sírjon vagy nevessen, Felugrott lovára, eltűnt nagy sebesen. Meg se látogatta többé e vidéket, Így mondja a fáma, ennyi a történet. A jó madi népség igazát keresve A kudarcba könnyen nem nyugodott bele.

244


Mi fán terem a madi bicsak? Soká emlékeztek még a BICSAKFÁRA, Az ŐRFA-dűlőben látták utoljára. A talált késeknek formáját ellesték, Nyeleiket zöldre, pirosra festették. Mesterkezek őrzik e művészet titkát, Azóta készítik itt a MADI BICSKÁT. Németh Márta

245


Németh Márta

Resumé Autorka príspevku, Marta Németh, dlhé roky sa zaoberá so zbieraním tradícií obce Mad (okres Dunajská Streda). Záujem o históriu rodnej obce ju neustále inšpiruje, povzbudzuje na literárnu, výtvarnú tvorivú aktivitu, medzi inými si spomeňme jej precízne komponované mozaiky z prírodného kameňa. Vo svojom článku zostavila stručný prehľad z dostupných prameňov o korvínskej tradícii na Žitnom ostrove, resp. v obci Mad: cituje od Mateja Bela z Notitie r. 1736; od Jána Korabinszkého z r. 1786; od Eleka Fényesa z diela Magyarország geográphiai szótára (Geografický slovník Uhorska) z r. 1851; od Arnolda Ipolyiho (Stummer) z diela Csallóközi uti-képek (Žitnoostrovské cestopisy) z reedície v r. 1993; od Marcela Jankovicha A fa mitológiája (Mytológia stromu) z r. 1998 a cituje aj od Árpáda Ozsvalda, ktorého článok bol uverejnený v týždenníku Hét v roku 1957. V úvode príspevku Marty Németh je článok, ktorý bol publikovaný v denníku Új Szó v roku 2011, ako literárne zhrnutie príbehu. Potom nasleduje autorkin zveršovaný príbeh. O príbehu citujeme z diela Józsefa Liszku Národopis Maďarov na Slovensku (Fórum inštitút pre výskum menšín, Vydavateľstvo Lilium Aurum, Komárno – Dunajská Streda, 2003, 144-145): „...kráľ Matej so svojimi poľovníkmi odpočíval pod jedným stromom, keď zrazu uvideli krásneho jeleňa. Kráľ Matej a jeho vojaci zapichli svoje nožíky, ktorými práve jedli, do stromu, alebo ich len tak odhodili na zem a utekali za jeleňom, ani sa viac nevrátili. Tadiaľ idúci madskí rodáci uvideli do stromu zapichnuté nožíky so zelenou rukoväťou a pomysleli si, že ešte nie sú zrelé, oproti tým, ktoré ležali na zemi, lebo tie mali červenú rukoväť. Odvtedy sa posmievajú Madovčanom uštipačnou otázkou: „už dozrievajú nožíky?“ V obci aj v súčasnosti nájdeme stopy tradície tohto príbehu. Stačí si pripomenúť meno človeka, všestranného rezbára, ktorý sa venuje výrobe nožíkov známych ako „madský nožík – madi bicsak“. Ten človek je Dezsö Németh, mažel pani Marty. Od svojho detstva pozná a venuje sa tomuto remeslu. V obci Mad tradícia sa oživuje v rôznych formách. Napríklad v názve miestneho pohostinstva „Bicsak“, v roku 2005 bol založený spevácky zbor „Bicsakfa“, v posledných rokoch sa organizuje obecný deň „Bicsaknap“ a nadaní športovci sa zápasia o cenu, o pohár „Bicsakkupa“. Sú to formy prežitia príbehu, vďaka ktorého sa stala obec známou. (Olga Bevilagua)

246


PhDr. Somogyi Mátyás

A Somogyi család emlékezete A Csallóközi Múzeum történeti gyűjteményének egyik értékes műtárgya kétségkívül a 16. századi törökellenes küzdelmekben részt vevő derghi Somogyi Györgyöt ábrázoló, 1581-ben készült dombormű. A műalkotás szakszerűen konzervált eredetije a múzeum előcsarnokában, műkőből restaurált másolata pedig a létesítmény udvarán látható. A relief egy gipszkópiája az egyházkarcsai községi hivatal reprezentációs épületszárnyának bejárati részét díszíti. De ki is volt, honnan jött Somogyi György, akiről több mint négyszáz esztendő elteltével sem feledkeznek meg, s akinek emlékét ily nagy becsben tartják egykori szűkebb pátriájában? Az alábbiakban, amolyan családtörténeti mozaikként, ismertetjük e család néhány jelentősebb tagjának pályafutását, illetve történelmi időkben vállalt szerepét. A derghi és karcsai Somogyi család alapítójaként ismert György elődjeiről, születési helyéről, okiratok hiányában, mindeddig csupán közvetett megállapításokba bocsátkozhatunk. Feltételezhető, hogy szülei a mohácsi vészt (1526) követően a török előretörése következtében a királyi Magyarországra menekültek, s ott kapcsolódtak be a törökellenes küzdelmekbe. Valószínű, hogy a kor szokásainak megfelelően, ifjú korában valamelyik főúr udvarában familiárisként nevelkedett, s készült fel a katonai hivatásra. Hírnevét és gazdagságát elsősorban harci sikereiért kapott királyi adományok, illetve felesége, Amade Erzsébet hozománya alapozták meg. Nagy Iván 1863-ban megjelent Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal című alapvető családtörténeti munkájában feltételezi: a család ősei közé sorolható Somogyi Gergely, aki 1525-ben (Gárdonyi Egri csillagok c. történelmi regényében is megörökített) enyingi Török Bálinttól a Somogy megyei Szent Miklós-Hídvégre kapott adományt. Szerinte a család elődje volt endrédi Somogyi Ferenc is, aki 1526-ban Tata és Komárom várának volt a várnagya. Továbbá a családhoz számítható Somogyi András, aki 1552-ben Eger várát védő Dobó alatt a diadal hírét Bécsbe vitte. Amikor 1594-ben a török már Győr várát is bevette, felértékelődött a csallóközi térség hadászati jelentősége. Ebben az időben a Csallóköz az Oszmán és a Habsburg Birodalom közti határvidéknek számít, ahol nagy szükség volt a katonai felkészültségre. A kor mindennapjait itt hadak vonulása, a Dunán a már-már Pozsonyt fenyegető török hajóhadak megjelenése, végvárak építése, az ellenfelek csatározásai, meglepetésszerű harci cselekmények, a hősi helytállás példáinak dicsőítése jellemezte. Ilyen mozgalmas idők adták meg

247


Somogyi Mátyás a 16–17. században a keretét a Csallóköz népe, valamint Somogyi György és utódjai életének.

Akit a virtus emelt fel a porból Az idősödő családalapító 1594-ben keltezett végrendeletében döntött nagy vagyonának további sorsáról. A testamentum elején elmondta: őt szülei házától mezítelenül vitték el, neki az ő atyjától semmi sem maradt. Ennek ellenére nagy vagyont hagyott utódjaira, amelyet ő, saját szavai szerint, vére ontásával szerzett. Felsorolja, hogy a haza és a király érdekében teljesített szolgálatai jutalmául, királyi adományként kapta Sípos-, Egyház- és Amadékarcsa, valamint a régi Hegyaljai járásban, a Kis-Kárpátok nyugati lejtőin fekvő Csütörtökhely (később: Detrekőcsütörtök, ma: Plavecký Štvrtok – a szerző megj.) falvakat egész határaikkal együtt, továbbá Etrefölde, másképp Fövényeleje, Hídvég és Beleháza nevű birtokokat, majd több különböző helységekben kúriákat, telkeket, birtokokat... Elgondolkodtató a domborműre vésett latin nyelvű vers egyik, talán a vitéz katona származására utaló sora: „... Téged Isten emelt fel, Somogyi, a virtus a porból...” A nagy vagyon alapját, amint Bartal Aurél írja A beleházi és etrekarcsai Bartal család története című forrásértékű munkájában, a gazdag Karchay család fiúágának kihalása vetette meg. 1543ban, Pozsony megye alispánja Karchay Mátyás Barbara nevű lánya várkonyi Amade Lászlóhoz megy feleségül, s ennek lánya, Somogyi György – a családalapító Erzsébet, pedig férjhez megy (19. században készült derghi Somogyi Györgyhöz. Így fantázia-festmény) jutnak, királyi adományként, a tetemes Karchay vagyonhoz. Házasságkötésükre, a fennmaradt birtokperiratokból következtetve, az 1560-as években kerülhetett sor. Somogyi György

248


A Somogyi család emlékezete ekkor 20–25 év körüli ifjú lehetett, tehát születésének időpontja a mohácsi vész (1526) utáni két évtizedre tehető.

A várkastély és a dombormű A csallóközi síkságból, meg a jobbágyviskók és a kisnemesi udvarházak környezetéből kiemelkedő őrtornyos várkastélyt és a körülötte levő települést – amelyek királyi adományként Somogyi György kezébe jutnak – az akkori szokásnak megfelelően, új tulajdonosáról nevezik el. Eleinte Somogykarcsának, Somogyházának, Somogyvárnak, majd a 18. században a leggyakrabban már Kastélykarcsának nevezik Síposkarcsát. Somogyi Györgynek nyolc gyermeke volt: Farkas, György, László, Mátyás, Albert, Kata, Bora és Erzse. A fiak közül Farkas és Albert alapított családot. A Csallóköz szerte, illetve az onnan elszármazott mindmáig élő Somogyiak közül szép számmal Albert egyenesági leszármazottjának tekinthetik magukat.

Somogyi György síposkarcsai várkastélya (Lőrincz Zsuzsa rajza) A vagyonjogi és örökösödési iratokból kitűnik: Somogyi György halála (vélhetően a 16. és a 17. század fordulója körül) után Mátyás nevű fia, a síposkarcsai kastélyból őt illető részt fivérének, Albertnak adja el. A vizesárokkal, felvonó híddal és várfalakkal megerősített kastély hadi célú küldetése

249


Somogyi Mátyás a 17. században, a közvetlen török veszély elhárulása után, háttérbe szorul. Tulajdonosai továbbra is az Albert-ág leszármazottjai, akik közül egészen a 19. század végéig szép számmal töltenek be fontos, országos és megyei közéleti, vagy katonai tisztséget, nemcsak Pozsony vármegyében, de Esztergom, Komárom, Győr, Sopron, Moson vagy Veszprém megyékben és az ország más, távolabbi pontjain is. Volt köztük több várkapitány, vármegyei kapitányhelyettes (vicegenerális), aranysarkantyús vitéz, bárói rangra emelkedett zsoldossereg-szervező főkapitány, királyi ügyigazgató, kancelláriai főhivatalnok, kuruc lovasezred-parancsnok, alispán, követ (országgyűlési képviselő), táblabíró, vármegyei szolgabíró és más megyei tisztségviselő. A kastélyról s az annak homlokzatát díszítő dobormű állapotáról Ipolyi Arnoldnak a Vasárnapi Újságban 1858-ban közzétett Csallóközi uti-képek c. tanulmányából értesülhetett a szélesebb közvélemény. Ezen kívül e műtárgyakról a fennmaradt örökségi iratokban és számos korabeli forrásban is olvashatunk. Az alábbiakban Somogyi György utódairól lesz szó, azokról, akik a 17., 18. és a 19. században katonai, vagy közszereplésükkel írták be nevüket történelmünk alakításába.

Hadakat toborzó nyugtalan katona Somogyi György öt fia közül a legváltozatosabb, veszélyes helyzetekkel teli pályafutása Mátyásnak volt. Ifjú koráról annyit tudni, hogy atyja nyomdokain haladva katonai pályára lépett. Felesége, Dorottya, Náprágyi Demeter váradi, majd győri püspök nővére volt. Levelezésében következetesen a karcsai előnevet használja, míg a család más tagjai a derghi, illetve a derghi és karcsai kettős előnévvel is szerepelnek. A Csallóközben és más helyeken hatalmas vagyont, birtokokat, kastélyokat, kúriákat tudhat magáénak. Pozsonyban, Somorján, Magyaróváron és Bécsben is van háza. Az 1600-as évek legelején, Bocskai István színre lépésének idején, már hírneves ember, s Bocskai egyik alvezéreként, fivérével, Alberttal együtt, a felkelők oldalára átálló csallóközi hadakat vezérelte, amelyek, a császári csapatokat üldözve, gyakran egész Bécsig eljutottak. 1605 szeptemberében, Pozsonyon kívül, az egész vármegye Bocskai kezén volt már. A császári hadaknak nagy gondot jelentettek a csallóközi hajdúk, különösen az, hogy Somogyi Mátyás és Albert lovas csapatai elzárták Komárom és Győr felé a közlekedést, megakadályozták a szárazföldi összeköttetést Pozsony, Komárom, Esztergom és Érsekújvár között. Bécs ekkor taktikát változtatott. Az Udvari Haditanács megbízottait Somogyi somorjai szállására küldi titkos feladattal, felhatalmazva őket arra,

250


A Somogyi család emlékezete hogy messzemenő ellentételezés ígéretével a szembeszegülő vezért csapataival együtt visszatérítsék a császáriakhoz. Karcsai Somogyi Mátyás diplomatikus stílusban, ám határozott hangnemben közölte a Habsburg Birodalom uraival a szolgálatukba való visszatérésének feltételeit. Végül is csapataival együtt, július 18-án letette a hűségesküt s fivérével együtt visszatért a császár oldalára. Mindez az udvar és Bocskai között 1606-ban létre jött bécsi, illetve ugyanebben az évben Bécs és a török közti zsitvatoroki békekötést megelőzően történt. Az udvar Somogyi Mátyást ekkor császári ezredessé és csallóközi főparancsnokká, 1607-től pedig a bányavárosokat védő fontos végvár, Balassagyarmat főkaSomogyi Mátyás pitányává nevezi ki, s az uralkodó újabb birtokadományban részesíti. Karcsai Somogyi Mátyás 1605–1621 között közel nyolcezer harcost toborzott II. Rudolf, illetve Mátyás főherceg zászlói alá, s cselekvően részt vett az impérium hadjárataiban. Érdemeinek elismeréséül aranysarkantyús vitézzé ütik, s rá bízzák a tatai és a gesztesi főkapitányi posztot is. A császár 1614-ben Linzben bárói rangra emeli és újabb birtokadományban részesíti. 1615-ben dunai hajóhad létesítésén fáradozik... Gömöry Gusztáv történész, a 16–17. század történetének kutatója, karcsai Somogyi Mátyást rendkívül tehetséges toborzóként, sikeres seregszervezőként jellemzi. „A császár hadi tanácsának bemutatott terve alapos katonai ítélőképességről, leleményességről, kibocsátott intézkedései pedig mély politikai belátásról tanúskodnak” – írja Gömöry. Eseménydús pályafutásának utolsó szakaszában ezredével végigküzdi a harmincéves háborút bevezető budweisi (České Budějovice) hadjáratot, részt vesz a csehországi Velké Záblatí melletti győzelmes csatában. A nyugtalan férfiú, aki egész életét táborban, katonák közt és harcban töltötte, utód nélkül, 1624-ben, feltehetően füleki birtokán halt meg...

251


Somogyi Mátyás

A Csallóköz és Győr védelmezői Az előzőekben, karcsai Somogyi Mátyás pályafutásának felelevenítése során, szót ejtettünk Albert nevű fivéréről, akinek életéről és közszerepléséről kevesebb írott emlék maradt fenn, mint testvérbátyja esetében. Somogyi Albertről azt tudjuk, hogy első felesége Gadóczy Margit, a második pedig Bornemissza Anna volt. Első házasságából két gyermek, István és Katalin, a másodikból három – Judit, Zsuzsanna és Borbála – született. 1631-ben végrendelkezik. Vagyonát gyarapítandó, fivéreitől, Mátyástól és Farkastól megvásárolja az atyai örökséget. Így övé lesz a várkastély, a detrekőcsütörtöki, az egyház-, sípos-. amadé- és erdőhátkarcsai, az etreföldi és a beleházi birtok, számos telek és kúria stb. (A detrekői várat és birtokot később a Somogyiaktól a Pálffyak vásárolták meg.) Lovascsapataival Albert hatékonyan támogatja a Bocskai nevéhez fűződő felkelést. 1605 májusában csapataival a Somorjához közeli, hadászati szempontból fontos rajkai Duna-rév biztosításáról gondoskodik. Amikor azonban fivére visszatér az uralkodó pártjára, s miután Pozsony megye rendjei Somorján értekeztek az új helyzetről, az egész csallóközi nemesség, így Somogyi Albert is csatlakozott a Prágában székelő II. Rudolf császár, illetve Mátyás főherceg zászlaja alá visszatérőkhöz. Pályafutásáról még tudjuk, hogy 1616-ban az érsekújvári várban a lovasság kapitánya volt. Később Lengyelországba távozott, ahol a lengyel király szolgálatában álló magyar katonaság parancsnoka. Ugyancsak jelentős katonai pályát futott be a családalapító György harmadik fia, Somogyi Farkas. 1593-ban Sümeg várnagya, később, 1603–1606 között, elvállalja a hadászati szempontból kulcsfontosságú győri vár és Győr városa főkapitány-helyettesi (vicegenerális) tisztségét. Egy ideig ellátja a csallóközi kapitányi posztot is. 1605-ben Győrött végrendelkezik. Nevét a testamentumon karcsai Somogyi Farkasként írja alá. Felesége a Vas vármegyei Nádasdról származó Nádasdy Zsuzsanna, aki az 1618-ban Pozsonyban írt végrendeletében azt kéri, hogy férje és gyermekei mellé temessék a karcsai templomban.

Rákóczi hűséges ezereskapitányai Alig telt el száz év azóta, hogy Somogyi György felépíttette várkastélyát Síposkarcsán, új nemzedékek léptek a színtérre s az ország helyzete is teljesen megváltozott. A 17. század végén Buda várából, majd az egész ország területéről kiűzték a török hódítókat. Az „átmenetinek” tekintett másfél évszázados törökellenes küzdelmek helyébe Magyarország függetlenségének

252


A Somogyi család emlékezete kérdése került előtérbe. Ismert, hogy a Habsburg-háztól szabadulni kívánó magyarok legbensőbb óhaja a 18. század legelején a II. Rákóczi Ferenc nevéhez fűződő, 1703-tól 1710-ig tartó szabadságharcban jutott erőteljesebb kifejezésre. S ebben a történelmi küzdelemben kitűnt a Somogyi család több tagja is, – jelesül a Síposkarcsán élt Somogyi Ferenc és öccse, Ádám – akik csallóközi ezredükkel mindvégig kitartottak a fejedelem mellett. 1705 szeptemberében, a Szécsénybe összehívott országgyűlésen ők is aláírták a Bécs ellenében szövetkezett rendek és a fejedelem által kikiáltott szövetségi levelet. Rákóczi hívó szavára Somogyi Ferenc „ezereskapitányként” áll Somogyi Ferenc a csallóközi mezei lovas hadak élére. Elmondható, hogy a szabadságharcnak szinte minden jelentős csatájában hősiesen helytállt. A haza sorsa iránti felelősségérzetnek s a nemzet szabadsága iránti elkötelezettségnek manapság szinte elképzelhetetlen megnyilvánulása, amint Somogyi Ferenc fiaival együtt harcol Rákóczi zászlaja alatt! Nyolc fia közül négy veszíti életét a csatatéren.

1848 tüzesvérű szónoka A Galántai járásban, Vízkeleten, ahol a Somogyiaknak már a 18. században is voltak birtokai, látta meg a napvilágot 1811-ben a család további nevezetes alakja, a 19. századi reformmozgalmak, majd az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc egyik figyelemre méltó szereplője – Somogyi Antal. Tehetségének, természetének, szabadelvű nézeteinek és közéleti szerepléseinek köszönhetően, hamarosan úgy tekintettek rá, mint Pozsony vármegye ellenzéki erőinek egyik vezéralakjára. 1839 végén jelöltként részt vesz a pozsonyi követválasztáson. Támogatóinak serege meglepően nagy, ám a kormány, rendkívüli erőfeszítésekkel ugyan,

253


Somogyi Mátyás de végül is megbuktatja. Azonban Somogyi Antal nem torpant meg, az ellenzék hazafias szószólójaként bejárta szinte az egész országot. A megyegyűléseken Kossuth rendületlen híveként ostorozza a Habsburg-házat. Szerzője a híres szatmári 12 pontnak, amelyet a Szatmár megyei közgyűlésen 1841 februárjában fogadtak el. A titkosrendőrség ekkor azt jelentette Bécsnek, hogy Somogyi Antal a szatmári gyűlésen felsorolta a Habsburg-ház minden bűnét, azt hangoztatva, hogy Magyarország az örökös sérelmektől csak saját alkotmányos erejével szabadulhat... A világosi katasztrófát követő bosszúhadjáratban bűnéül róják fel a felségSomogyi Antal árulást, a köztársasági alkotmány létrehozásának szándékát stb. A hadbíróság Somogyi Antalt távollétében halálra ítélte, s ha a szabadságharc bukása után nem emigrál, sorsa visszavonhatatlanul megpecsételődött volna. Hosszabb ideig Londonban és Párizsban, majd Málta szigetén tartózkodott, ahol tizenhárom éven át nyelvórák adásából él. A kiegyezés után, testben és lélekben megtörve, visszatért hazájába s a nyilvánosság kerülésével el-ellátogatott ifjúságának emlékezetes színhelyeire. Politikai szereplése megszűnt, ehelyett, igaz, rendszertelenül, népszerűsítő történelmi, nyelvészeti és csillagászati búvárkodással, valamint közgazdasági kérdésekkel foglalkozik. Neve közel húsz évvel halála után, 1902-ben kerül ismét forgalomba, amikor a Karacsay-kódex néven elhíresült, rovásírással írt szenzációs „lelet” tartalmának és eredetiségének széleskörű megvitatása során a sajtóban őt is gyakran emlegetik. Élete legutolsó szakaszában a Torontál megyei Kis-Zomborban tartózkodik. Itt Rónay Mihály, egykori képviselőtársa gyermekeinél lakott egészen 1885-ben bekövetkezett haláláig. Szinte az egész magyar közvélemény megemlékezett a szabadság rendíthetetlen bajnokának pályafutásáról.

254


A Somogyi család emlékezete

Misealapítvány, iskolatámogatás Somogyi György és utódjai évszázadokon át töltik be az egyházkarcsai templom kegyúri tisztségét. Amint az 1781. évi egyházlátogatásról – canonica visitatio – készült jegyzőkönyv is utal rá, a Somogyiak közel másfél évszázadon át a templom főoltára alatti családi sírboltba temetik halottaikat, s végrendeleteikben sose feledkeztek meg a templom karbantartására folyósítandó pénzadományokról... Az egyházkarcsai templomot, amelynek falazata az 1700-as években már annyira megrongálódott, hogy összeomlással fenyegetett, 1738-ban a Somogyi család kijavíttatta és kibővíttette. A család, a helyi egyházi iskoláról sem feledkezik meg. Komlóssy Ferenc főtanfelügyelő Az esztergomi főegyházmegyei katholikus iskolák története című, 1896-ban megjelent munkájában írja: a helyi hagyomány szerint az iskolaépület, valamint a kántortanítói lak beltelkét a Somogyi család ajándékozta a római katolikus hitközségnek. Az egyházkarcsai plébánia és a Somogyi család 1740-ben misealapítvány létesítésére köt egyezséget. Az idő múlásával felgyorsul a családi vagyon osztódási folyamata, az amúgy is fogyó ősi birtokot a rászoruló, vagy eladósodott, nemegyszer költekező családtagok áruba bocsátják. Ekkor kerül vétel útján a Somogyi-birtok jelentős része a Bartal család tulajdonába. A 19. század elejének jelentős eseménye Karcsáinkon, amikor 1820-ban a szinte rombadőléssel fenyegető egyházkarcsai templom helyén Bartal György klasszicista stílusban egy teljesen új, barokk stíluselemeket is tartalmazó templomot építtetett.

Az ösztöndíj-alapítvány A családalapító Somogyi György és kiemelkedő utódjai emlékének megőrzése, valamint e hagyományok ápolása szempontjából fontos eseményre került sor a 19. és a 20. század fordulóján. A Sípos-Amadékarcsán lakó Somogyi család tagjai az 1854. évi tagosításig nem telekkönyvezett, tehát nevesítetlen, együttvéve 5,53 hektárt kitevő nemesi birtok-maradványból családi közbirtokosságot hoztak létre.. A közös tulajdont kezelő családtanács 1912. augusztus 4-én elhatározta, hogy e vagyon jövedelméből ösztöndíj-alapítványt létesít, amelyet az alapítólevélben a családalapító ős tiszteletére derghi Somogyi György családi ösztöndíjalapítványnak nevezett el. A döntés kapcsán 1915-ben Jankovich Béla, akkori magyar kultuszminiszter is kifejezte köszönetét „a tanügy érdekeit előmozdító áldozatkészségért”. Az alapítók az ösztöndíjak odaítélését figyelemre méltó feltételekhez kötik. A dokumentum vonatkozó cikkelyei hangsúlyozzák: Alapvető feltétele az ösztön-

255


Somogyi Mátyás díj adományozásának a tanulmányi előmenetel, az erkölcsi magaviselet és a szülők jövedelme... Elvonható az ösztöndíj erkölcstelen magaviselet vagy bűncselekmény miatt... Az 1918-as államfordulat után, egészen 1938-ig, a Pozsonyban székelő Országos Hivatal (Krajinský úrad) felügyelete alá tartozott az alapítvány. Az európai hatalmak első bécsi döntését követően, 1938 novemberétől egészen a háború végéig, a magyar kultuszminisztérium az illetékes főhivatal. Ekkor az egy főre jutó évi ösztöndíj összege 186,80 pengő volt. A családi alapítvány léte és jövője a második világháború végkifejletével, s az 1948 februárjában végrehajtott kommunista hatalomátvétel után vált teljesen reménytelenné. 1949-ben az alapítványi földeket az állam adásvételi eljárás nélkül kisajátította. Az alapítvány félévszázados működése során mintegy negyven fiatal részesült családi ösztöndíjban.

A kastély és a dombormű sorsa A kuruc háborúk idején, miközben Somogyi Ferenc a labancok ellen harcol, megszállja a kastélyt s ott rendezi be szállását Siegbert Heister, a hírhedt császári generális. A szatmári békekötés (1711) után továbbra is a Somogyiak kezén marad az építmény, ők a Karcsák meghatározó birtokosai. Kastélykarcsán hozzák létre 1740-ben a Somogyi család misealapítványát, s ők töltik be – egészen a 20. század elejéig – a plébánia kegyúri tisztjét. Vályi András az 1700-as évek legvégén Budán megjelent Magyar Országnak Leírása...című, háromkötetes értékes helytörténeti és néprajzi forrásművében tesz említést arról, hogy „...Sipos Karcsa Kastély Karcsának is neveztetik, régi formára épült kastéllyától.” Az egyre jobban romhalmazzá váló kastélyról, illetve a Somogyi Györgyöt ábrázoló dombormű állapotáról Ipolyi Arnold kiemelkedő történésznek, egykori Pozsony megyei plébánosnak, majd besztercebányai és váradi püspöknek a Vasárnapi Ujságban 1858-ban megjelent Csallóközi uti-képek, illetve az Archaeologiai Közleményekben 1859-ben megjelent Csallóköz műemlékei c. riportszerű tanulmányából értesülünk bővebben „...A kis falucska közepén régi várkastélya romjai láthatók, tetemes alapfalai négyszögben nagyobb udvartért vesznek körül, melynek keletdéli szögletén magasabb négyszögű toronyrom s folytatólag még emeletes falak állanak” – írja Ipolyi. „Előbb ezen torony falába helyezve és beépítve létezett egy kőfaragványú emléklap, mely jelenleg előtte, az utca sarában fekszik. Ezen emlékkő domborműben a várkastély egykori építőjét, derghi Somogyi Györgyöt állítja elő mellképben: vitéz bajszos alak, fején kócsagos kalpaggal, öltönye a később kori, mellén lemezes, karján pikkelyes vagy gyűrűs páncélviseletből (Ringgeflecht és Plattenharnisch) áll.”

256


A Somogyi család emlékezete A 19. század elején, a család elszegényesedése és az épület romosodása következtében, lakhatatlanná válik az egykoron híres várkastély. A düledező épületet 1854-ben bontották le. Jelenleg ezen a helyen van az Egyházkarcsai Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola, valamint a Magyar Nyelvű Óvoda épülete és játszóparkja, illetve egy sportpálya. A szobrászati alkotást a végső pusztulástól a kiegyezés utáni években a család Síposkarcsán élő leszármazottja, Somogyi Mária és férje, Dolnay Bálint, 1848-as honvédszázados mentette meg. A falu közepén álló házuk utca felőli falába rögzíttették a reliefet. A dombormű 1945 végén kiesett a ház falából. 1946 februárjában a többmázsás műalkotást a kései utódok mentik meg az utókor számára. Édesapám, Somogyi Vince (1890–1965), rejtette el gabonaraktárában, így az évszázados emlékkő védett helyre került. A későbbiek során, 1973-ban, attól tartva, hogy az értékes családi és helytörténeti emlék akár el is pusztulhat, a közeli rokonsággal egyetértésben elhatároztuk, hogy átadjuk a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumnak. Ezután a műtárgy történetének újabb fejezetét már a Csallóközi Múzeum illetékesei írják. Dr. Mag Gyula múzeumigazgató, akárcsak elődje, Marczell Béla, az ismert néprajzkutató és muzeológus, valamint a történész Dr. Zsigmond Tibor igazgató, tudatában voltak a dombormű történelmi és művészettörténeti értékének, s mindent megtettek azért, hogy előkészítsék annak szakszerű konzerválását és felújítását, méltó környezetbe való elhelyezését. Így 2004-ben megkezdődhettek a dombormű felújításának előkészületei...

A dombormű újjászületése A dombormű restaurálásának előzményeiről és eredményéről Mgr. Bevilagua Olga muzeológus, a Csallóközi Múzeum munkatársa számolt be egyrészt az intézmény Spravodaj múzea – Múzeumi Híradó című időszaki kiadványában, másrészt, részletesebben, a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet által 2009-ben rendezett, a szlovákiai magyar etnikum tárgyi emlékeivel s azok dokumentációjával foglalkozó tudományos tanácskozáson. Somogyi György emléktábláját a múzeum történeti gyűjteményébe sorolták. Az előzményekhez tartozik, hogy a dombormű restaurálásával kapcsolatos költségek fedezésére a kulturális tárca, illetve a nagyszombati megyei önkormányzat nyújtott anyagi támogatást. A dombormű hamarosan felkeltette a művészettörténészek figyelmét. Az idők folyamán többször megsérült kőtábla szakmai vizsgálatát, kor- és stílusbeli meghatározását, a relief károsodása részleteinek pontos leírását Mgr. Zuzana Ludiková művészettörténész, a Szlovák Nemzeti Galéria, illetve a SZTA Művészettörténeti Intézetének munkatársa végezte el. Azonnal fel-

257


Somogyi Mátyás A Somogyi Györgyöt ábrázoló 16. századbeli dombormű restaurált másolata a Csallóközi Múzeum udvarán ismerte a nem csupán Síposkarcsához, de az egész térséghez, különösen a Csallóközhöz kapcsolódó műemlék egyediségét. Tanulmányában megalapozott egyértelműséggel megállapította: Igazi ritkaságnak számít hazai környezetben a 16. század második felében készült, s portré-alakot ábrázoló dombormű. Ugyanis, az eddigi ismeretek szerint, fél alakban ábrázolt szobrászati portrét a felvidéki térségben Somogyi Györgyön kívül csupán hárman – Illenfeld András kassai harangöntő, Arnault János ocsovai kapitány és a széleskúti mágnás, Balassa Menyhért – kaptak síremlékükre.

A Somogyi család címere A családalapító Somogyi György címerére pillantva, a címerpajzs tartalmából ítélve és különösen a sisakdíszből kinövő sas alapján következtethetjük, hogy a címert a Habsburg uralkodók valamelyike – I. Ferdinánd, vagy fia, Miksa, esetleg az őt követő II. Rudolf – adományozta Györgynek a török elleni harcokban tanúsított helytállásának elismeréseként. 1854-ben a Vasárnapi Ujság hasábjain Ipolyi Arnold közli a dombormű rajzát és a rajta levő címer leírását. 1863-ban megjelent híres családtörténeti művében Nagy Iván írja le a címert, majd 1894-ben a Siebmacher– Csergheő-féle címergyűjtemény (Wappenbuch des Adels von Ungarn...) közli Somogyi György, illetve további Somogyi családok címerének rajzát és leírását.

258


A Somogyi család emlékezete A család címerének történetében jelentős állomás 2004, amikor Dr. Somogyi Tivadar főorvos, Győr megyei jogú város alpolgármestere és családja elhatározta, hogy a rendelkezésre álló heraldikai emlékek tudományos elemzése alapján elkészíttetik a Somogyi család címerét. A címer szakszerű újraalkotása és művészi kivitelezése Bogdán István grafikusművész, Magyarország egyik legismertebb címertervezőjének munkája. A Somogyi család címerének leírása: Pajzs: Álló, piros színű harántpólyával osztott tárcsapajzs kék mezejében jobb felé léptető koronás, kétfarkú arany oroszlán első jobb mancsában arany markolatú ezüst szablya. Sisak: szembe fordult nyitott sisak koronával. Sisakdísz: kinövő, egyfejű, szétterjesztett szárnyú, jobbra tekintő fekete sas. Takaró: kék-arany és barnaezüst.

Források, szakirodalom BARTAL Aurél: A csallóközi Karcsák és a karcsaiak a középkorban. Budapest, 1941. BEVILAGUA Olga: Somogyi György felújított kőtáblája a Csallóközi Múzeum gyűjteményéből. In: Musaeum Hungaricum 2. DEDEK CRESCENS Lajos: Pozsony vármegye története. Budapest, 1904. FEDERMAYER, Frederik: Rody starého Prešporka. (Régi pozsonyi családok), Bratislava, 2003. GÖMÖRY Gusztáv: Egy magyar katona a XVII. század elejéről. In: Hadtörténeti Közlemények, 1888, 480–482. old. IPOLYI Arnold: Csallóköz műemlékei. Pozsony, Kalligram, 1994. IPOLYI Arnold: Csallóközi uti-képek. Pozsony, Kalligram, 1993. KOMLÓSSY Ferenc: Az esztergomi főegyházmegyei katholikus iskolák története. Esztergom, 1896. LUDIKOVÁ, Zuzana: Somogyi György emléktáblája. In: Spravodaj múzea–Múzeumi Híradó 2000–2004. Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely.

259


Somogyi Mátyás NAGY Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. Budapest, Helikon, 1986. PÁLFFY Géza: Kerületi és végvidéki főkapitányok és főkapitány-helyettesek Magyarországon a 16–17. században. In: Történelmi Szemle 39, 1997. ŠĽACHTA BRATISLAVSKEJ STOLICE. (Pozsony vármegye nemessége) Szerzők: Denis Pongrác, Gábor Strešňák, Radoslav Ragač, Frederik Federmayer. Bratislava, 2004. SOMOGYI Antal – haditörvényszéki ítélet. In: Magyar Hírlap, 1851, 568. sz. SOMOGYI Antal – nekrológok. In: Pesti Hírlap, 1885, 309., 314. és 317. sz.; Budapesti Hírlap, 1885, 515. sz.; Vasárnapi Újság 1885, 46.sz. SOMOGYI Mátyás: Karcsai olvasókönyv. Egyházkarcsa, 1997. SOMOGYI Mátyás: A derghi és karcsai Somogyi család címere. Prága–Síposkarcsa–Győr, 2004. (Magánkiadás.) SOMOGYI Mátyás: Egy családi alapítvány története. Prága–Síposkarcsa, 2005. (Magánkiadás.) VARGA Zsuzsanna: A derghi és karcsai Somogyi család története. Családi olvasókönyv. Győr, 2004. (Magánkiadás.)

260


A Somogyi család emlékezete

Resumé Jedným zo vzácnych artefaktov historickej zbierky Žitnoostrovného múzea v Dunajskej Strede je bezpochyby reliéf z konca 16. storočia, zobrazujúci Györgya Somogyiho z Derghu, významného účastníka bojov proti osmanským Turkom. Originál pamätnej tabule je umiestnený vo vstupnej hale múzea a reštaurovaná podoba diela – odliatok z umelého kameňa – je vystavená na nádvorí Žltého kaštieľa. Rovnaká, ale iba sadrová kópia zdobí vstupný priestor reprezentačného krídla Kultúrneho domu v Kostolných Kračanoch. I keď v archívoch a v rôznych lexikónoch a historických prameňoch je pomerne dostatok informácií o rodu Somogyiovcov, zatiaľ nie je spracovaná ucelená história tohto rozvetveného šľachtického rodu. Na prelome 19. a 20. storočia v súvislosti so zakladaním štipendijnej nadácie niektorí príslušníci rodu – napríklad dunajskostredský advokát dr. Bálint Somogyi a bratislavský právnik dr. Mátyás Somogyi a tiež hlavný notár Miksa Somogyi, žijúci v Maďarsku – sa pokúsili spracovať aspoň známe fakty o živote významnejších postáv rodu. Autor tohto materiálu v posledných dvadsiatich rokoch podrobnejšie spracoval niektoré novodobé udalosti rodu, ako napríklad osud štipendijnej nadácie, úsilie o záchranu a obnovu reliéfu zakladateľa rodu a napokon pramene k rodovému erbu. I tento článok sleduje cieľ rozširovania vedomostí o viac ako štyristoročnej histórie rodu, pevne spätým so žitnoostrovským regiónom... Z hľadiska prehĺbenia znalostí o predkoch a súčasníkoch peknú prácu napísala v roku 2004 Zsuzsanna Varga, manželka lekára Dr. Tivadara Somogyiho, námestníka primátora mesta Győr. Práca je pojatá ako rodinná čítanka. O tom, kde a kedy prišiel na svet zakladateľ rodu Somogyiovcov , kto boli jeho rodičia, zatiaľ nemáme doložené údaje. Jeho priami predkovia rodičia, pravdepodobne po prehranej bitke pri Moháči sa stiahli na kráľovské Uhorsko. Je možné, že mladý György ako familiár si osvojoval na dvore niektorého veľmoža bojové umenie a spoločenské zvyklosti. Iván Nagy vo svojom veľkom genealogickom diele (Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal) vyratúva celý rad osobností, ktorí v prvej polovici 16. storočia sa vyznamenali v boji proti Turkom a patrili k rodu Somogyiovcov. Keď koncom 16. storočia Turci už obsadili aj Győr, zvýšil sa vojenský význam Žitného ostrova. V súladu s plánmi Viedne i tu sa pristúpilo k budovaniu obranných objektov a k upevneniu šľachtických sídiel. Aj György Somogyi postavil v roku 1581 v Šipošovských Kračanoch opevnený kaštieľ, obklopený vodnou priekopou, vysokým múrom, padacím mostom a strážnou vežou. Lokalita potom vo spisoch je pomenovaná po majiteľovi ako Somogykarcsa, neskoršie Somogyvár alebo Kastélykarcsa. Pevnosť zdobil reliéf majiteľa s latinským textom oslavujúci jeho hrdinstvo a chrabrosť.

261


Somogyi Mátyás Po smrti Györgya, asi na prelome 16. a 17. storočia, jeho syn Albert odkúpi od svojho brata Mátyása jeho podiel z kaštieľa. Objekt vlastnia fakticky do jeho zbúrania (1854) potomkovia Alberta, ktorí až do konca 19. storočia zastávajú dôležité verejné, alebo vojenské funkcie, nielen v Prešporskej stolici ale aj v iných župách Uhorska. Autor venuje samostatné kapitoly známym postavám rodu: Mátyásovi Somogyimu z Kračian – vodcovi hajdúchov Istvána Bocskaiho na Žitnom ostrove a úspešnému organizátorovi vojsk v časoch tridsaťročnej vojny a jeho bratom Albertovi a Farkasovi. Obidvaja sú uznávanými činiteľmi v obrane Žitného ostrova v časoch protitureckých vojen, ale aj v podpore povstania Istvána Bocskaiho. V dôsledku vývoja politickej situácie a štedrých sľubov dynastie, všetci traja bratia sa vrátili pod zástavy cisára Rudolfa II., resp. arcikniežaťa Matyáša. Významné miesto má v histórii rodu Ferenc Somogyi, veliteľ kuruckých jazdeckých plukov v dobe stavovského povstania Ferenca Rákócziho II.; ďalej Antal Somogyi, liberálny politik, poslanec uhorského snemu, ktorého pre aktívnu účasť v revolúcii v rokoch 1848–1849 odsúdili na smrť. V článku autor popisuje až dobrodružný osud pamätnej tabule zakladateľa rodu. Cituje očitého svedka biskupa Arnolda Ipolyiho, kto v roku 1858 ešte videl schátralé rozvaliny a múry a na mieste niekdajšej slávy v blate a prachu ležiace umelecké dielo... Potomkovia rodu koncom 19. storočia vzácnu pamiatku vstavali do priečelia svojej kúrie v Šipošovských Kračanoch. Tabuľa tam vydržala do r. 1946, keď vypadla z múru. Potom vzácnosť dlhé roky schovával ďalší potomok, (otec autora týchto riadkov) Vince Somogyi, a napokon rodina artefakt odovzdala Žitnoostrovnému múzeu v Dunajskej Strede. Vedenie múzea k celkovému reštaurovaniu tejto kultúrno-historickej pamiatky získalo finančnú podporu župnej samosprávy v Trnave a rezortu kultúry. Tak v roku 2004 mohli pristúpiť k celkovej obnove originálu. Pamätná tabuľa vyvolala záujem aj odbornej verejnosti. Mgr. Zuzana Ludiková, vedecká pracovníčka SNG a Ústavu dejín umenia SAV skonštatovala, že sa jedná o skutočnú vzácnosť v domácom prostredí, lebo počet kamenných pamiatok, na ktorých sa objavuje portrétna polpostava je nepatrný – sú to iba tri náhrobky. K histórii rodu patria aj kapitolky o omšových a štipendijných základinách Somogyiovcov. Ich existencia a spravovanie znamenala i vedomé udržovanie rodových tradícií, pocitu spolupatričnosti a solidarity. Niet pochýb o tom, že prispeli k duchovnému rozvoju a vzdelanosti potomkov. Posledná smutná kapitola existencie nadácií sa píše v podmienkach nástupu diktatúry komunistickej strany, kedy režim zasadil zničujúcu ranu aj týmto „škodlivým a reakčným prežitkom minulosti.“ Nakoniec autor článku predstaví čitateľom historický erb rodu Somogyiovcov z Derghu a Kračian.

262


Mgr. Szakács Krisztina

Virrasztási szokások hagyományozódása egy mesemondó közösség elbeszélésében A magyar muzsikus cigányok körében általános jelentőséggel bír a virrasztás és az ezzel járó ceremóniák tradicionális kivitelezése, holott a generációváltás során számos új elem gyakorolt hatást a hagyományok betartására és bizonyos funkciók jelölésére. Ezt hivatott alátámasztani az a hipotézis, mely szerint – többek között – a virrasztás alkalmához kötött mesemondást felváltotta az évtizedek folyamán egyre szilárdabban beépülő katolikus egyházközösség hitvallása. Lévi-Strauss (Lévi-Strauss 1979) alapfeltevése, miszerint az élők holtakhoz való viszonya egy társadalmon belül csakis vallási célzattal igazolható, valamint a társadalmi térben a vallásos gondolkodás meghatározza a közösségen belüli megnyilvánulást. Ezen elgondolások az elmúlt pár év alatt diktafonra felvett beszélgetései során kristályosodtak ki az adatközlők nyilvánvaló segítségével, valamint nyitottságuk felvállalásával. Jelen tanulmány a Nagymegyeren (Csallóköz, Dél-Szlovákia) 2009 és 2012 között, egy helyi romungró család körében végzett gyűjtőmunka eredményeire támaszkodik. Maga a család katolikus keresztény hitvallású, erősen istenhívő. Az istenhit már generációkon keresztül mélyen meghatározta a család öntudatát. Az egykori mesemondó közösség virrasztási hagyományain keresztül történő bemutatása híven tükrözi az évtizedek mentális gondolkodását a közösségen belül, azt a külső feltételekhez mérten átértékelve (interetnikus interferencia).

1. A mesemondás tradicionális alkalmai és formai lehetőségei A mesemondás nem csupán a virrasztás formális alkalmaival teremtődött meg. Lényegében a lokális kis cigányközösségek meghatározó kapcsolattartó szerepköre volt, ami a verbális kommunikáció (beszéd) státusát nagyban befolyásolta és behatárolta. A rendszerességgel létrejött mesemondó alkalmak a férfiak körében megteremtették a privát kapcsolatok lehetőségét, és egyben

263


Szakács Krisztina rámutattak a kisközösségek egymásrautaltságára is. Az egyes alkalmakkor összegyűlt 40-50 fős idősebb korosztály tiszteletbeli tagjai a helybeliekből és a környék falvaiból kerültek ki. A felértékelt, presztízst mutató szituáció megteremtéséhez az asszonyok és a gyerekek feladata volt beteremteni a megfelelő italt és ételt, azt felszolgálni, valamint a ceremónia megkezdése előtt a tér (közösségi udvar) alapos megtisztítása, kitakarítása. „Megvót, hogy egy hétig nálunk. Például, az én édesapámat Pacsinak híták, akkor vót, hogy most ezen a héten ehhö’ járok, egy hétig amazho’, és akkor így folytatták körbe. Mer’ ugyi, minden házot meg köllött tudni tiszteni és fogadni azokot a’ idősebb cigányembereket. Így mondom, akkor jöttek, a forrat bor, ugyi, eköllött, hogy legyen kíszítve. Akkor a forrat bor mellett meg ez a krumpli vagy valami ilyesmi, ugyi, ott sűt, ott pattogott, akkor őköt meg köllött avva’ tiszteni, ameddig ott vótak, ugyi, addig a nőknek ottand köllött, ugyi, serínykedni. Megmutatni, no, hogy ez a ház kitett magáír.”1 Valójában ugyanez a szereposztás tükröződött vissza a virrasztás alkalmával, amikor is a férfiak kiváltságos helyzete adta a mesemondás potenciális lehetőségét. A nők és a gyermekek jelenléte csupán a háttérben meghúzódó egységet merítette ki. Kivételes esetek voltak a női munkafoglalkozások (pl. tollfosztás, kukoricafosztás) alkalmával létrejött mesemondói tevékenységek, amikor a férfiaktól hallott, esetleg a nők körében beszédtémának tekintendő történetek kerültek előtérbe. Minden esetben az idősebb korosztályt fogadták el és tartották tiszteletben a mesemondás során. Az auditórium2 összetétele implicit vegyes körképet mutat, azonban egyéni repertoárjukkal a férfiak töltenek be elsődleges szerepet. Megjegyzendő, hogy a hétköznapi mesemondás és a virrasztás alkalmával elhangzott narrációk egyazon kontextus-függőséget mutatnak. A mesemondás során a hallgatóság passzivitása jellemző, ami hozzátartozik a narrátor iránt érzett tisztelet és megbecsülés kifejezéséhez. A mesetípusok megegyeznek a környező nép, illetve lokális népcsoportok mesetípusaival, valamint összképet mutat a Kárpát-medencei, sőt, az európai mesék típusaival is.3 A leggyakrabban elhangzott narrációk a trufák, a legendamesék és a hiedelemmondák. A szöveghez való kötöttség alapjában 1

Saját gyűjtés, Nagymegyer, 2012 Etimológia lásd Agócs 2004 3 Vö. Kyuchukov 2003 2

264


Virrasztási szokások hagyományozódása... véve kötelező volt, ugyanakkor a mesemondás során a kisebb variációk megengedettek, mint például egyazon történet elmondásakor más-más személy előtérbe helyezése a megadott szerepkörben, vagy a cselekmény enyhe megváltoztatása, esetleges elferdítése. A legtöbbször és a legszínesebben előadott hiedelemmondák közé tartozik: A megpatkolt boszorkány (BN 335), Az ördög muzsikusok (a hiedelemmondán belül több népmesei motívum helyezkedik el), Lidérc (különböző változatok).4 A rémtörténetek számos variánsa fellelhető a kutatott magyar muzsikus cigánycsalád repertoárjában. A közösség hagyományos tudásanyaga így előteremti a kisebb egységek, az individuális tudásanyag korpuszát. A folklórkompetencia sajátos előfordulási szeletei közé tartozik a töredékes forma (emlékezetben megmaradt) a magyar hiedelemkörből (lásd lidérc - ördög) az egész Kárpát-medencében (Hoppál 2006). Egy-egy narráció keretén belül jellemző volt az egyéni élettörténetek időszakos feldolgozása (melyek tartós fennmaradása kérdéses), a továbbszőtt fragmentumokban, az allegorikus példázatok által inkább a szöveg presztízskérdése merült fel. Az egyéni aktualitás lényeges pontja a narrációk lehetséges megteremtése és esetleges hagyományozódása. A motívumfüzérek sora nyomon követhető az egyes hiedelemmondákban és rémtörténetekben. Az Ortutay Gyula által elmondottak szerint a szájhagyomány és az olvasás útján bővülő egyéni mesetár lehetővé teszi a mesemotívumokból és a motívumegységekből való összeállását, így további mesék keletkezését teremtik meg (Voigt 1974:65). A Szapu Magda (1985) által tanulmányozott beás mesék a mesemondó maximális tudásanyagát ölelik fel, melyek kisszámú, ellenben nagyon precízen betanult kontextus birtoklásán alapulnak. A viszonylag merev szövegstruktúra a meserepertoár mesteri adaptálását vonja maga után.5 A mesemondás alkalmával soha nem fordul elő élcelődés6 a figyelemfelkeltés, a visszakérdezés vagy a kontextus követéséről való meggyőződés érdekében. A folytonosság biztosítja a megfelelő zártságot és kötöttséget, ezáltal a hagyományozódás változatlanságát teszi lehetővé. Az auditórium felőli ellenőrzés jelentőséggel bír, vagyis a pillanat függvényében eltévesztett és összekevert szövegrészeket 4

Vö. Pesti 2002:210-211, BN 1940. III. 339 – 340. [A ludvérc]; Benedek 2006:142-143; Hoppál 2006:146-150 5 A 2009-ben, majd 2010-ben Döme Lakatos Rózsa néni által diktafonra felmondott hiedelemmonda (Az ördög muzsikusok) szintén hasonló jelenségre utal . A mondát a számos virrasztás során, különböző mesemondó alkalmakkor a bátyjától hallotta, majd a későbbiekben saját egyéni repertoárjának részét képezte. 6 Egyes mesemondóknál épp a szöveg általi provokáció kap erőteljes vonulatot, lásd Berki János. Gy. Görög Veronika, mesemondás helye: Varsány, Nógrád vm. A romungró nyelvjárású felvételeket magyar nyelvre Grabócz Gábor fordította. (Benedek 2001:70)

265


Szakács Krisztina finom, de határozott módon javítják, így az aktív szövegkontroll közösségi érdeknek tekinthető. A család mind a mai napig kedvelt témaköre közé tartozik a vallásos szövegek, ezen belül is a Jézus és Szűz Mária földi megnyilatkozásairól (hierophania) szóló történetek historizálása.

2. A katolikus hitvallás megjelenése a különböző beszédmódokban A mesemondás interpretációja a katolikus hitvallás gyakorlásával társult, amely nem állt szemben az egyházi valláskultusszal, de nem is képezte annak szerves részét. Bár elmondható, hogy két, illetve három generációval előtti időszakokban, a különböző diskurzusokban teljes mértékig a néphit volt jelen - a pap, illetve a lelkész szerepe másodlagos volt csupán -, az egyház aktív részvételét mégsem kerülték el a bonyolult, megoldhatatlannak tűnő szituációkban, sőt a feloldást épp onnan várták (egyes történetekben ez tisztán láthatóvá válik, pl. A visszajáró halott c. narratív megjelenítésben – a prosekció, ti. processzió igénylése a helyi pap vezetése által). A népi vallásossághoz való erős kötődés mind a mai napig meghatározó magatartásforma az interperszonális kommunikáció során. Némely vallásos történet jelentős alakja azonban Szűz Mária, aki olykor megváltó alakként tűnik ki a szövegekből. A család különböző imáiban is meghatározó szerepkörrel bír, mégis Isten az, aki omnipotensként tükröződik vissza az elbeszélések folyamán. Az életmód változása, a felgyorsult gazdasági-társadalmi változások a kutatott magyar muzsikus cigánycsalád perspektíváit is más látómezőbe helyezte. Számos konvenció már csak az emlékezetben maradt meg, és különböző családi események beszédtárgya. Azonban az elvárásoknak megfelelően fennmaradtak olyan tradíciók, melyek nem csupán a család, sőt tágabb értelemben a rokoni és baráti szálak igényeit és egymásrautaltságát merítik ki, hanem a ragaszkodást a régi konvenciókhoz, mint átértékelődött és átértelmezett diskurzushoz. A virrasztási szokások talán a legerőteljesebben vázolják fel ezt a kapcsolatrendszert. „Nálunk szoknak járni verrasztani. Nálunk az a szokás, ha valaki meghal, akkor virrasztunk nála. A virrasztás abbúl áll, hogy imádkozunk írte. A mai napig háromnapos a virrasztás. Ekezgyük hétkor, nos, hajnal hatig, ki meddig van. Olyankor előgyönnek, hogy milyen vót, ugyi, akkor a rígi vi-

266


Virrasztási szokások hagyományozódása... lágbo ki hat meg, akkor mit csinátok. Muzsikáni nem muzsikánok, csak imádkozunk és beszígetünk. Ez a’ öregektű’ valamikor nálunk, minné’ idősebb, akkor ő kezdi a’ imát, mos’ má’ a’ öregebb tesvírem a’ szokja így megkezdenni.”7 A virrasztás alkalmával megkezdett imaegység az aktív mesemondási szokások eltűnésével jelentkezett. A katolikus egyház szerint meghatározott rózsafüzér ima teljes mértékig felváltotta az egykori mesemondást. A tisztelet itt is kijár az idősebb korosztálynak, ugyanakkor a változások a nemek szempontját tekintve egyaránt megfigyelhetőek. Míg a mesemondói közösség formális és informális alkalmai biztosították a férfiak dominanciáját a nőkkel szemben, az utóbbi évtized virrasztási alkalmai már eltérő tendenciát mutatnak. Az átstrukturált kapcsolatrendszerben érvényessé vált az éppen legidősebb jelenléte, legyen az férfi vagy nő. A nyelv, mint kifejező kódrendszer, kétféleképpen jelenik meg a szövegértelmezésekben. Mivel a közösségeken belül, a még érvényszerű mesemondás idején a különböző beszédmódok jellegzetesen cigány nyelven zajlottak, a mesemondó közösség virrasztási szokásai alkalmával a nyelv presztízskérdésköre magasabbra értékelődött a magyar, illetve a két nyelven előadott narrációk által. Az új variánsok megjelenése mindezt kiküszöbölte. Az adatközlőktől diktafonra rögzített történetek, hiedelemmondák ugyan nyomokban, egy-egy szó erejéig még őrzik a valamikori cigány nyelvtudást (itt már, mint az érték eszenciája rejlik az adott kontextusban), azonban napjainkban a lokális nyelvi státus teljesen kiszorította az egyes kisközösségek nyelveit és nyelvi dialektusait. Ezt a folyamatot a katolikus egyház nyelvi közlésrendszere is nagymértékben befolyásolta. Bausinger szerint az időbeli expanzió törvényében a hagyományozódás átminősített formája jelenik meg, amelyre jellemző a kicserélődés és a nagyfokú átvétel. A régi formák átvétele egy új keretben jelenik meg, így nem egy folyamatos tradíció aspektusa disztingvál, hanem maga a megújított kulturális tömegfogyasztás meghatározó térbeli horizontja (térbeli expanzió) jelenik meg a beszédpartnerre irányuló dialogikus rendszerben. A nyelvi beállítódás a nyelvjárásokat illetően nem a formákra, hanem inkább a normákra fog korlátozódni (Bausinger 1995:89-91).

7

Saját gyűjtés, Nagymegyer, 2012

267


Szakács Krisztina

3. A virrasztás funkcióinak lehetőségei A közösségben a tisztelet kifejezése rögzítette a belső társadalmi kapcsolatokat és a gazdasági helyzetüket. A közösségi autoritás gyakorlása releváns elképzeléseket ébresztett, ugyanakkor az autonómia tekintetbe vétele sem volt elhanyagolandó tényező; egyik család sem uralkodott a másik felett. A halotti szertartás körüli rítusok hagyományos követése számos tekintetben eltér a régi struktúrától, a sajátos rítusok a keresztény vallás elvárásainak keretén belül jelennek meg, így a közösségi magatartás kontroll alatt tartott normái kerülnek előtérbe. A halottas szertartáson való részvétel gyakran a találkozás lehetőségét meríti ki. Amennyiben lehetséges, a gyerekek nem vesznek részt a virrasztáson, viszont érdemes megjegyezni, hogy a virrasztásra való megérkezés követi a hagyományos struktúrát, vagyis a fiúgyermek férfiak társaságában mutatkozik, és a lányok anyjukkal a nők körében vannak jelen. A virrasztás „műfajának” megkezdése már egyfajta kényszerhelyzetet teremt, az így átértékelődött interpretációkban az idős nő magas státusa jelenik meg, aki korára való tekintettel már több élethelyzetben állt helyt; ugyanakkor ennek a magyarázatnak a megértéséhez számos tisztasági fogalom fűződik jelképesen. Kovai Cecília a nemek kapcsán kiteljesedő magatartási formák során, az élethelyzeteket nagymértékben befolyásoló tényezőjeként veti fel a nemek határkérdését az épp aktuális perspektívákban, a tradíció fennmaradásának érdekében (Kovai 2006:196). Ugyanakkor a cselekvők a különböző csoporthoz tartozásuk által vannak meghatározva, vagyis - ugyan primér jelentőséggel bír a patrilineáris genealógiai viszonyrendszer - az idős generáció tiszteletét tekintve a férfi szerepköre másodlagossá válhat a közösségen belül. A rózsafüzér ima konstelláció mellett a halottról való megemlékezés lesz a mérvadó. „Nálunk a virrasztáson csak imádkozunk és megemlíkezünk arrú, hogy ebbe a’ életbe, hogy mennyit dógozott vagy mit adott a családjánok, így.”8 A háromnapos virrasztás a házban mára már a halott jelenléte nélkül történik, sötétedéstől egészen virradatig. Ez a hagyományos hit gyengülését adja, egyben számos tisztasági rítussor megelőlegezése.9 Metcalf (Deák 2009) a halotti rítus nagyságrendjét vizsgálta a szimbolikus közösségi jelentéstartományokban - a hozzátartozók társadalmi pozíci8 9

Saját gyűjtés, Nagymegyer, 2012 Vö. Szapu 1985; Agócs 2004; Deák 2009


Virrasztási szokások hagyományozódása... ójához mérten. A rituális gazdaság társadalmilag elvárt és megkövetelt normarendszere messze túlmutat az egyházi szakralitáson. A változások esetleges szankcionált befolyásolása az erkölcsös élet megtartására korlátozódik (pl. higiénia, humánum). Metcalf (Metcalf 2001) koncepciója az átmeneti periódus: halál és temetés között (az egyén már nem élő, de még véglegesen nem távozott) azt vizsgálja, milyen erőforrás áll a közösség, illetve a szűkebb értelemben vett család rendelkezésére. Feltevéseit az esetleges hierarchiarendszerben nemcsak az anyagi, de a szellemi gazdálkodás vonatkozásában is pontosította. A nagymegyeri magyar muzsikus cigánycsalád hozzátartozói a konvencióknak megfelelve, az aktuális gazdasági helyzetképhez mérten járulnak hozzá a virrasztás és a temetés költségeihez (pénz, alkohol, dohány, élelem), így mind a virrasztásnak, mind pedig a temetésnek - a kiadott mennyiségérték számbavétele nélkül - magas tarifa tudható.

4. A generációk közti eltérések torz megnyilvánulásai egyes szituációkban A generációk közötti eltérések nagymértékben befolyásolják a család szubkultúrájának rendszerét, szerkezetének felépítését. A közös gondolkodás, az univerzalitás megvalósulása lokális szinten gyakran elvetendő, inkább a család szubkulturális vallásszemlélete mutatkozik meg a hagyományőrzés terén, ami szintén jelentős problémakört vet fel a modern közfelfogás kiküszöbölhetetlenségében. A normától eltérő viselkedés az elkövető személy részéről jelként funkcionál a közösség felé. „A gyerekek kitaláták, hogy bemennek íjje’, belopódzkodnak a házbo és fölűtetik ezt a halottat e, és köcsögöt tesznek a kezibe, és alutteje’ bekenik a száját. És meg is tettík. Kípzeje e, ezek a fiatal, rossz kölkek e, olyan tizenhét évesek vótak, bementek a – mer azok ott is virrasztottak, ugyi, -, másik szobábo vótak a fírfiak, meg a többiek /akkor nem vittík ki a halottat, hanem a szobábo hagyták/. Ezek a büdös kölkek e, hallja, ezek bementek és fölűtettík a halottat, kitámosztották egy fávú’ ott a hátát e és fölűtettík itet. És a köcsögöt a kezibe tettík nekije. És bekentík a kanállú a tejfölle a száját nekije, hogyha ezek a nípek mennek ki, vagy bemennek akkor ezek má’ lássák, hogy ez meg má’ eszik. Hát hallja, én nem tudom, ki ment be, most nem tudnám magánok megmondanni, jaj, a Feri, valamit akart ott,

269


Szakács Krisztina hogy hozza ki a bort. E’ meg szegíny megy be, olyan sikoltás, mi a fene, azt hittík hogy elesett. - Jaj, gyertek ki! Valami baj törtínt! - Mi törtínt? Aszongya: - Há’ - aszongya -, eszik a’ ember! Mennek a nípek oda virrasztáskor, odafutottak, hát evett. Be vót így kenve a szájo. Fölűtettík a halottat, fölűtettík itet. Hát osztan olyan sikongatás vót ottand, úgy megijettek a nípek. Osztan látták, hogy ki van támosztva.” (Döme Lakatos Rózsa, Nagymegyer, 2010)10

5. A muló rituálé-koncepciója, a rémtörténetek időtálló képe A mesemondás során, a narrációkban a halottaktól és a szellemektől való félelem a környező néphit motívumait tükrözi, egyéni vagy kollektív szerkezetben. A mulókkal való találkozás mindig egy konkrét történet, melyben a szereplők felcserélése (bárkivel megtörténhet) lesz a variációk potenciális alapja. A mennyország-pokol oppozíció jelenléte mindennapi életükben dualista felfogás szerint működik, jelen van a katolikus és a népi hiedelemben egyaránt. Előtérbe kerül saját etnocentrikus – valamint a környező – elemek természetes felvétele a közösség repertoárjába, valamint azok aktuális felhasználása (Kyuchukov 2003).11 Mindazonáltal a formális mesemondó alkalmak a tisztaság/tisztátalanság fogalmi rendszerét átvitt értelemben hasznosították a halottal kapcsolatban.12 A cigány-cigány történet relációban a kapcsolatok másként adaptálódnak, mint a gádzsó-cigány hierarchikus rendszerben (király – szegény cigányok, grófok – szegény muzsikusok). A beszéd presztízsét minden esetben növeli a különböző rituálék előkészülete a tisztasági fogalomkörben. „Ahol a szakrális tudatforma már nem képes egységes és állandó mitologikus-vallásos világkép megteremtésére-fenntartására, ott megnő a képzelet 10

Saját gyűjtés, Nagymegyer, 2010 Informális találkozások alkalmával inkább halottakról vagy szellemekről szóló meséket meséltek, a hallgatóságnak jelentős szerepet tulajdonítottak (Kyuchukov 2003:118; Agócs 2004). 12 A visszajáró halott mesemotívum kauzális törvényszerűségei: a halott nyugalmának megzavarása, az elszakíthatatlan kapcsolat, a megnyugvást nem találó halott, az igazságot szolgáltató halott, letöltetlen élet, a rosszindulatú halott, a bűnös halott stb. 11

270


Virrasztási szokások hagyományozódása... szerepe, megindul a fikcionalizálódás, a mesévé válás folyamata.” (Bódis 2006:64) Ugyanakkor a mese kánonképző tendenciával bír, vagyis Bódis szerint a korpusz meghatározó rendszereként működik; ebből a szemszögből nézve nem az a lényeg, hogy milyen szakralitás van jelen a közösségi kultúrában, hanem épp a szakrális kommunikáció jellegzetességei válnak mérvadóvá. Bódis a közösség tudatalakító szerepét a történeti egység értelmezésében látja (a szóban forgó szokás régi, ezért releváns), továbbá az elbeszéléseket olyan szövegeknek tekinti, melyek tulajdonságuk folytán sajátosan variálhatóak. A halottlátás kevesek képessége, és a narrációk perspektíváit szemlélve a cigány halottak mindig előre jeleznek valamit. Azonban lényeges, hogy szinte minden esetben pozitív szerepük van a történetekben; a mulo rom és a gádzso mulo értelmezési keretei megkülönböztetett szerepkörre vallanak.13 A muló fogalmi jelentése és annak tiszteletben tartása fontos szempont, a néphit érzékenyen kezeli az ezzel kapcsolatos cselekvések tetten érését. Az elvárt közösségi normák betartása előszeretettel jelenik meg a halott körüli rituálék folytán, amely életszemlélet biztosítja az átörökített motívumok halmazát. „Aszongya, ez a Juci e, ez tökös vót. Odafutott. Belekapott, aszongya, abba a gömbbe. Há’, nem tuttuk, aszongya, olyan sötít vót, hogy valamit húzott maga után. No, aszongya, amikor beírtünk a házho’, aszongya, akkor látto, hogy szemfödelet húz a leány. Há’, megijett akkor má’ a leánko, meg minden.”14 Az apai ágon számon tartott repertoár – a beházasodás következtében – kifejezetten színes installációt mutat. A nagymegyeri magyar muzsikus cigánycsalád genealógiai történetében domináns tényezőként tartják számon a férj családja felől beáramló mesekorpuszt; csupán – jelen esetben már csak – az archiválni vágyó egyén dolga, mely meséket tekinti sajátjának, illetve a narrációk sokaságát milyen füzérként alakítja repertoárjának megfelelően.

6. A térbeli szentség felmagasztalása A privát tér (a helyi vagy a környékbeli család udvarstruktúrája) vagy a szent tér (templom) a rítusok által szentté tett terek, ahol a szent és a profán megnyilvánulások megkülönböztetésre kerülnek. A szent hely nem korlátozódik 13 14

Francesca Manna 2006:242 Saját gyűjtés, Nagymegyer, 2010

271


Szakács Krisztina egy helyre, „mindig egy adott kontextusban és egy viszonylagos értelmezésben válik szentté” (Douglas 2003:43; Bakó 2006:203). A falu mindennapi viselkedési formái, az olykor szabálytalan alakú település szerkezete a kommunikáció folyamán nem koncentrálódott egy meghatározott helyre, így maga a kommunikáció sokkal intenzívebb körülményekre, alkalmakra adott lehetőséget, serkentve ezáltal a spontán beszédhelyzetek megteremtését és így minden településrészlet teret engedhetett az egységes közösségi életnek. A terek fontossá válásában nagy szerepe volt a mesemondásnak (Bakó 2006:196). Az elbeszélések témájukban mindig az adott korhoz és a saját környezethez közelítenek. Az oláhcigányoktól való elhatárolódás a közösségi szándék koncentrálódását célozza meg a kollektív kultúra megtartására és annak ápolására. A lokális oláhcigány közösségi értékorientációjához mérten a nagymegyeri magyar muzsikus cigánycsalád interpretációja rámutat az egyes közösségi normák lényeges eltéréseire (pl. a hangoskodás kerülése; a zeneszó mellőzése a virrasztás során, hiszen a zenélésnek és a mulatságoknak megvolt a jeles napja).15 A beszélgető körök kialakulása alkalmi lehetőségeket teremtett a térbeli viselkedés folytán (Bakó 2006:198). Az egyes dolgokhoz való szakralizációs társítás jelentősen meghatározta az etnikum, ill. a tárgyalt népcsoport képviselőinek archaikus asszociációs kultúrfokát. A különböző cselekedetekhez társított vallási jelentések a hitképzetekhez, a halállal kapcsolatos vallási szituációkhoz engedtek közelíteni (Eliade 1991). Az ember és a ház viszonyrendszere a közösségi gondolatrendszerben a bővülő jelentéstartományt határolták be a különböző vallási helyzeteknek megfelelően. A szimbólumok egyetemes átélése a közösségi normarendszerben meghatározott üzenetek megértését helyezték előtérbe. Az 1970-es években a szent hely privilégiumát szinte kizárólagosan a közösségi udvar fogalmi rendszere merítette ki a presztízsértékű mesemondás által. Maga a szakrum megcélozása az esemény előtti tisztasági rituálék biztosította cselekménysorozatból állt elsődlegesen. A szent tér megteremtésére utaló jelentésváltozás – az udvar vagy a ház viszonylatában – a rendszerváltás idejére tehető, amikor is éles elhatárolódás vette kezdetét a néphit és a templomi vallásgyakorlás között.

15

Az alsó– és felső csernátoni cigányok elkülönülése a település földrajzi elhelyezkedéséhez mérten az ellentétekből eredő konfliktusok elkerülése érdekében realizálódott. Az esetleges beházasodás csakis egy felértékelődött státusban jöhetett létre, ami meghatározta a genitáliák kérdéskörét a szokásváltás függvényében. Az így elfogadott közösségi normák némely elemek beépítése során nem okoztak kényszerhelyzetet, és a közösségtudat egészséges megnyilvánulására adtak lehetőséget (Deák 2009).

272


Virrasztási szokások hagyományozódása...

7. A reprodukció törvényszerűségei és nehézségei A népi hiedelem pontos behatárolása komoly nehézségeket rejt magába. Ugyanakkor a babonás hit a látványszerű meggyőződés spektrumával ötvöződik, amely a társadalomtudományi diskurzusokban is homályosan jelenik meg.16 Lényeges megvizsgálni, mit bír el az eleven szóhagyomány a papi prédikációk függvényeként a helyi szövegkörnyezet interakciójában az adott kontextusban, melyek irányítják a szubjektum gondolatmenetét és érzelmeinek funkcionalitását. A probléma meghatározó kérdésköre lehet a hiedelem-identitás fogalmi kettőssége. A befogadás a szájhagyományozódás kapcsán, mint pszichológiai, valamint esztétikai tényező jelenik meg; az erkölcsi alapelvek gyakran másodlagosan fogalmazódnak meg, lényeges szempont az alkotási folyamatra való hatás (Szapu 1985; Agócs 2004). A közvetlen kapcsolat a narrátor és a hallgatóság között, a kollektív befogadás során fellépő egyéni variációk, a szubjektív tulajdonságok, a hallgatóság részvétele a befogadás alatt mind meghatározzák az aktuális törvényszerűségeket a kontextus interpretációja alatt. Ortutay Gyula felhívja a figyelmet az akcióban, vagyis a rítusok működése közben zajló interpretációk megfigyelésére, a különböző vallási jelenségek és nem csupán a szövegrészek tanulmányozására. Radcliff-Brown tézise nyomán akcióban, ti. „in action“ ismerhetjük meg a hagyományt, a teremtődés, a reprodukció stratégiáinak alig észrevehető szálait (Voigt 1974:18-25). Kovács Ágnes a mese látványszerűségét elemezte a mesélő által elbeszélt történet szerint, a közösségi és az egyéni intonáció tekintetében. Az előadás körülményeit mélyen befolyásoló tényező a szent hely megteremtése. Ezt az elhatárolódást tükrözi a falusi közeg, amennyiben a szöveg, mint produktum eltérő mozzanatként jelenik meg a városi kontextusoktól. A szó emocionális tartama a mesélő fogalomszerkezetében igyekszik beágyazni sajátos árnyalatait az elbeszélt történetben, így befogadhatóbbá téve azt saját közössége számára; ritkán, de olykor a vizuális tartalmak természetes megjelenítése is teret kap (gesztikuláció, az arc játéka). Az átvett elemek saját identitásuknak megfelelően kerülnek a szövegrészekbe, vagyis saját igényeiknek és csak tágabb értelemben a közösségi igényeknek megfelelően használják fel az egyes történetekben. Ez ugyanakkor nem zárja ki a formailag és tartalmilag hagyományozódott szöveghez való megrögzött ragaszkodást (Voigt 1974). A jelen dolgozatban megfogalmazódott gondolat próbál utalni a nagymegyeri magyar muzsikus cigánycsalád által összegyűjtött anyag jelentős mivoltára, ugyanakkor felhívja a figyelmet a csupán az elbeszélésekre korlátozódott és minősült lehetőségekre, és az ennek okán fellépő hiányosságokra. 16

Vö. Hoppál 2006.

273


Szakács Krisztina

Irodalomjegyzék AGÓCS Attila(2004), A gömöri romungrók mesélési szokásairól. In: Tabula 2004/7 évf. 2. sz. 227 – 251. BAKÓ Boglárka (2006), Egybefolyt terek. In: A.Gergely András – Papp Richárd – Prónai Csaba (szerk.): Kultúrák között. Hommage à Boglár Lajos. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest. 196-204. BANA József (2009), A vajda halála. In: Cigánysors – A cigányság történeti múltja és jelene II. A 2006, 2007 és 2008 szeptemberében Pécsett, a Rácz Aladár Cigány Közösségi Házban megtartott Cigányság történeti múltja és jelene, különös tekintettel a dél-dunántúli régióra című konferenciák válogatott előadásai. Pécs, 2009, 55-60. BAUSINGER, Hermann (1995), Az idő meghódítása. In: Bausinger, Hermann: Népi kultúra a technika korszakában. Osiris – Századvég, Budapest. 89-123. BENEDEK Katalin (közread.) (2006), A tengeri kisasszony. Ipolyi Arnold kéziratos folklórgyűjteménye egész Magyarországról 1846-1858. Balassi Kiadó, Budapest. BENEDEK Katalin (szerk.) (2001), Cigány mesemondók repertoárjának bibliográfiája. Magyar népmesekatalógus/10. Összefoglaló bibliográfia. MTA Néprajzi Kutató Intézet, Budapest. BÓDIS Zoltán (2006), Mese és szakrális kommunikáció. In: Bálint Péter (szerk.): Közelítések a meséhez. Didakt Kiadó, Debrecen. 63-79. DEÁK Ferenc Lóránd (2009), A cigányok viszonyulása a halálhoz. In: Deák Ferenc Lóránd: Temetkezési és halottas szokások Csernátonban és környékén. Pallas – Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda. 133-158. DOUGLAS, Mary (2003), Rejtett jelentések. Osiris, Budapest. ELIADE, Mircea (1991), A szent és profán. Helikon, Budapest. EPERJESSY Ernő (1993), Moirák - Párkák - Uringyék. A mítikus sorsasszonyok szerepe a beás cigány néphitben, és interetnikus vonatkozásai. In: Barna Gábor (szerk.): Cigány néprajzi tanulmányok 1. Mikszáth Kiadó, Salgótarján. 81-90. GÖRÖG-KARÁDY Veronika (2009), Erdős Lajos mesei világa és meséi. Népmesék Tyukodról. L´Harmattan - Nyitott Könyv, Budapest. HOPPÁL Mihály (2006), A magyar lidérc-hiedelemkör szemantikai modellje. In: Hoppál Mihály: Hiedelem és hagyomány. L´Harmattan, Budapest. 143159. KOVAI Cecília (2006), Nemek határán. Pár gondolat a nemekről és a hatalomról. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest. 196-208. KRÍZA Ildikó (1993), Narratív hagyomány a magyar cigányság körében. In:

274


Virrasztási szokások hagyományozódása... Barna Gábor (szerk.): Cigány néprajzi tanulmányok 1. Mikszáth Kiadó, Salgótarján. 91-97. KYUCHUKOV, Hristo (2003), The Structure of Romani Folktales. In: Salo, Sheila and Prónai Csaba: Ethnic identities in dynamic perspective. Proceedings of the 2002 Annual Meeting of the Gypsy Lore Society. Gondolat, Budapest. 117-121. LÉVI-STRAUSS, Claude (1979), Szomorú trópusok. Európa Könyvkiadó, Budapest. MANNA, Francesca (2006), Az ambruzzói rom cigányok és halotti szertartásaik. In: Prónai Csaba (szerk.): Cigány világok Európában. Nyitott Könyvműhely Kiadó, Budapest. 240-245. METCALF, Peter (2001), Jelentés és materializmus: A halál rituális ökonómiája. In: Berta Péter (szerk.): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Janus/Osiris, Budapest. 80-96. PESTI János (szerk.) (2002), Az ördögszántotta hegy. Baranyai mondák, hiedelmek és történetek. Alexandra, Pécs. STEWART, Michael (2001), A magyarországi romák halotti szokásai. In: Berta Péter (szerk.): Halál és kultúra. Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I. Janus/Osiris, Budapest. 293-313. SZAPU Magda (1985), Mesemondó és közössége Kaposszentjakabon. Ciganisztikai tanulmányok 4. MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest. VOIGT Vilmos (1974), A szájhagyományozás törvényszerűségei. Nemzetközi szimpozion Budapesten 1969. május 28-30. Akadémiai Kiadó, Budapest.

275


Szakács Krisztina

Resumé Tradícia konvencionálneho bdenia u muzikantskej rodiny nasmerujúcim jazykom maďarským vo Veľkom Mederi pri určených definíciach môže sa pridržovať na rozpadnutie rozprávskych spoločností, napokon určité sociálne tvary a náboženské vzťahy dokonale premenili a koncipovali ich kulturálne normy v rodinných a spoločenských súvislostiach. Štruktúry ľudských domnienkach na dnes skôr oživia v istých príležitostných interpretáciach, totiž rímskokatolické vierovyznanie v najväčšej miere prevzal úlohy náboženských funkcií. Vyprávanie minulostných podujatiach kolektívneho bdenia súcitne naznačovali vymieňovanie daných kontextov, čo nadobúda dostavenie modlitby ruženca počas bdenia. Otvorenou otázkou je skúmanie náboženskej identity u muzikantskej rodiny vo Veľkom Mederi (nasledovne už ako maďarskí rómovia) napriek vyznania rímskokatolickej viery; práve tak bdenie, buď závislí na okolitých kultúrnych vzácnostiach, čo vytvára celkom nový prístup voľnej adaptácie, alebo natoľko určená viera z čoho sa vyplýva opieranie na základnej totožnosti a spájanie odôvodnenej štruktúry.

276


SPRAVODAJ MÚZEA XXIII. roč./évf. 2005-2014 Vydalo: Žitnoostrovné múzeum v Dunajskej Strede Zodpovedný za vydanie: PhDr. Zsigmond Tibor, riaditeľ Koordinátor: Mgr. Bevilagua Olga Tlačová predpríprava: namedia – Nagy Attila Náklad: 500 Tlač: Valeur s.r.o., Dunajská Streda Nepredajné. MÚZEUMI HÍRADÓ XXIII. roč./évf. 2005-2014 Kiadta: Csallóközi Múzeum, Dunaszerdahely A kiadásért felel: PhDr. Zsigmond Tibor, igazgató Koordinátor: Mgr. Bevilagua Olga Nyomdai előkészítés: namedia – Nagy Attila Példányszám: 500 Nyomdai munkálatok: Valeur s.r.o., Dunajská Streda Ingyenes kiadvány. ISBN: 978-80-971674-0-0


muzeumi hirado_BORITO_Layout 1 2014.06.08. 11:48 Page 1

Trnavský samosprávny kraj Nagyszombati Kerületi Önkormányzat

ISBN 978-80-971674-0-0

Nepredajné Ingyenes kiadvány

SPRAVODAJ MÚZEA – MÚZEUMI HÍRADÓ 2005–2014

Žitnoostrovné múzeum v Dunajskej Strede Csallóközi Múzeum – Dunaszerdahely

50

SPRAVODAJ MÚZEA MÚZEUMI HÍRADÓ XXIII. roč./évf. 2005–2014

Muzeumi hirado 2005 2014  
Advertisement