Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2006/4. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XLI. évfolyam

2006. november

4. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA NYÍREGYHÁZA MEGYEI JOGÚ VÁROS TÁMOGATÁSÁVAL

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Erdélyi Tamás tervező szerkesztő

E SZÁMUNK SZERZŐI: BAJÁK LÁSZLÓ főmuzeológus, Budapest CIUPEA, IOAN levéltáros, Kolozsvár DOBES ANDREA levéltáros, Máramarossziget D. RÁCZ MAGDOLNA főmunkatárs, Nyíregyháza EÖRSI LÁSZLÓ tudományos munkatárs, Budapest FAZEKAS ÁRPÁD főorvos-helytörténész, Nyíregyháza FODOR ISTVÁN c. főigazgató, Budapest GYARMATI GYÖRGY levéltári főigazgató, Budapest HORVÁTH MIKLÓS egyetemi tanár, Budapest HORVÁTH SÁNDOR ny. tanár, Budapest HORVÁTH ZSOLT tudományos munkatárs, Budapest LADÁNYI SÁNDOR egyetemi tanár, Budapest LÁSZLÓ GÉZÁNÉ könyvtáros, Nyíregyháza LUPKOVICS GYÖRGY jogász–pénzügyőr, Debrecen MURÁNYI ISTVÁN egyetemi docens, Debrecen OSVÁTH ZSOLT levéltáros, Budapest PALASIK MÁRIA levéltáros, Budapest PITI FERENC tudományos főmunkatárs, Szeged SIMÁNDI IRÉN tudományos munkatárs, Budapest SÜMEGI GYÖRGY osztályvezető, Budapest SZABÓ RÓBERT egyetemi tanár, Budapest SZABÓ LAJOS ny. tanár, Ibrány

A SZEMLE KORÁBBI SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://szemle.szszbmo.hu

2 p.

tanulmányok '56-ról* Gyarmati György

A robbanást gerjesztõ motívumok Magyarországon, 1956 õszén Az 1956. októberi robbanás mind a politikatörténetben, mind társadalomtörténeti nézôpontból egyfelôl idôben messzebbre visszanyúló, másfelôl aktuális megpróbáltatások (meghurcoltatások) összetorlódásának eredménye.

Az 1956-os magyarországi forradalmat tárgyaló munkák általában kétféleképpen kezdôdnek. A monografikus leírások, illetve a tágabb lélegzetû memoárok a második világháború vége (1945) környékén veszik fel az elôtörténet fonalát. Akiknek ennél rövidebb terjedelem adatott, azoknál – tartalmát tekintve – szinte egyezik a kezdô mondat: 1953. március 5-én meghalt J. V. Sztálin. Mindkét nyitány értelemszerû, tárgyilag indokolható a maga nemében. Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy érdemes kicsit korábbra visszapillantani. Az egyik (a.) eszmetörténeti „mintakeresés”, abból kiindulva, hogy a magyar közgondolkodás erôsen historizált, krízishelyzetekben (is) rendre szívesen nyúl vissza történeti elôképekhez. Különösen úgy, hogy ötvenhatnak nem volt olyan Vormärz elôjátéka – eszméket-változásokat érlelô „elhúzódó kegyelmi pillanata” –, mint amilyen az 1848-at megelôzô bô két évtized, a reformkor volt. A másik (b.) társadalomtörténeti közelítés: mi minden halmozódott egymásra járulékos elemként, ami a közvetlen (aktuális) sérelmek mellett gerjesztôje lehetett a robbanásnak.

A politikatörténeti elõzmények eszmetörténeti recepciója Magyarországon a huszadik században összesen kilenc rendszerváltás – illetve rendszerváltási kísérlet – történt. Ezek sorában 1956 a hetedik volt, tehát már ennek is számos elôzetes cezúrára kellett „reflektálnia”. Vegyük ôket sorra úgy, hogy az évszámokhoz csak egy-egy nevet, illetve szimplifikáló jelzôt kapcsolok, a rendszerváltás (vagy kísérlet) karakterét érzékeltetendô. 1918 – Károlyi Mihály, polgári demokrata próbálkozása; / 1919 – Kun Béla, a leninista bolsevik diktatúra derivátuma; / 1920 – Horthy Miklós, konzervatív autoriter rendszere; / 1944 – Szálasi Ferenc, nemzeti * E számunk az Ifjúság és 1956 címmel 2006. szeptember 29-én Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban megrendezett tudományos konferencia anyagát tartalmazza, Borsodi Csaba elôadása kivételével, amely Szamle 2007/1. számában jelenik meg.

400

Gyarmati György

szocialista kísérlete; / 1945 – korlátozott (proto-szovjet) parlamentarizmus. (Kezdettôl a Vörös Hadsereg és a szovjet dominanciájú Szövetséges Ellenôrzô Bizottság befolyása alatt); / 1948 – Rákosi Mátyás, a sztálinista bolsevik diktatúra derivátuma; / 1956 – Nagy Imre, nemzeti kommunizmusa; / 1957 – Kádár János, opportunus kommunizmusa; / 1990 – „Vissza Európába!” (Öntudatosabbaknak: visszaszerezni a minket – úgymond – tradicionálisan megilletô helyet az európai közösségben.

A klasszikus diplomácia nyelvén: Concert of Europe.)

Leegyszerûsítô átlagolással Magyarországon a kalendárium szerinti évszázad majd minden évtizedére jutott egy ilyen sorsforduló. Ha pedig ezt leszûkítve a közkeletû „rövid huszadik század” formulát használom – értve ezen az elsô világháború végétôl a legutóbbi rendszer-átalakításig tartó idôszakot –, akkor Magyarországon átlagosan nyolcévenként történt politikatörténeti cezúra, rendszer-átalakítás, vagy legalábbis erre irányuló kísérlet. Tézisszerûen: a magyarországi rövid huszadik század története politikatörténeti szempontból nagyon töredezett, mindazonáltal belefért egy hosszabb életútba. Akik mondjuk az I. világháború környékén születtek és megadatott számukra 75 évnyi – vagy ennél több – evilági lét, azok kortársként kilenc rendszerváltóan markáns politikai fordulatról adhatnak számot önéletrajzukban. (Versus – a közismertebbek közül: Kosáry Domokos, Király Béla, Fejtô Ferenc.)

Politikatörténeti mintaként és/vagy eszmetörténeti elôzményként „hova nyúlhattak vissza” azok, akik 1956-ban mást akartak, mint a fennálló rezsim (és annak ideológiája)? A felsorolt és szinte egymás sarkát taposó huszadik századi cezúrák mindegyikével gondban voltak. A magyar közgondolkodás 1918 apropóján sem a polgári demokratikus átalakulás kísérletére asszociált. Sokkal inkább arra, hogy a világháború elvesztése nyomán ez torkollott a trianoni békébe, ami az ún. történelmi „Nagy-Magyarország” kétharmadának elvesztésével járt. Nem is szólva az utána következôkrôl. Aligha szorul indoklásra, hogy a felsorolt további elôd-rezsimek miért nem váltak 1956-ban gondolati elôképpé. Pontosítva azzá lett az egyik – az 194547-es koalíciós idôszak – félig-meddig, amit történelmi allúzióval kiegészítve behelyeztek egy valóban forradalmi ikonosztázba: döbbenetes intenzitással hasznosították újra 1848-49 szimbolikáját, verbális toposzait.1 Az ország különbözô helyein pontokba szedett követelések hosszú sorát összevetve két nagyobb tematikai csoport összeillesztése tûnik szembe: a második világháború utáni koalíciós-köztársasági idôszak és az 1848-as forradalmi minta. Mondhatni az évszázaddal korábbi forradalom 1948-as centenáriumi – de még Rákosi ante/Sztálin ante – idôpillanata.

Az 1956. októberi felkelés követeléseinek egy erôsen historizált és nemzeti színezetû – azaz markánsan szovjetellenes – éle volt, de a jelszavak sokkal inkább valamifajta rezsim-korrekciót tételeztek, semmint gyökeres rendszerváltást. Ilyen értelemben igaz az, hogy a fôleg egyetemi diákgyûléseken fogalmazott követelések nem úgynevezett „polgári restaurációt”, tôke alapú reprízt kívántak. Az októberi nyilvánosságban megjelent követelések zöme nem lépett túl a kommunista hegemóniájú politikai berendezkedés „javított kiadásán.” Egy garanciális elemekkel körülbástyázott, valóban „népi demokratikus” formációra Bibó István készített javaslatokat. A politikai kereteket tekintve maga is a második világháború utáni 2-3 év1. Errôl részletesebben szólok a Március hatalma, a hatalom Márciusa címû könyv Március – októberben címû fejezetében, illetve a 2000 folyóirat 2006. októberi számában, Kossuth-címeres forradalom 1956ban címmel.

A robbanást gerjesztô motívumok Magyarországon, 1956 ôszén

401

ben mûködött (korlátozott) parlamentarizmus kormányzó pártjainak „újszövetségén” töprengett,2 ami a munkás-önigazgatás intézményeivel gazdagodott volna.

Valami „harmadik utasság”, a Németh László nevéhez kötôdô „minôségszocializmus” vágyálma keveredett a demokratikus szocializmust illetô velleitással. Olyasmi, amit évtizeddel késôbb – az 1968-as csehszlovák törekvésekhez, illetve A. Dubèek nevéhez kötötten – kereszteltek el „emberarcú szocializmusnak.”

Kitérô, a gondolatkörön belül. A Petôfi Kör (nomen est omen ’48-as allúzió) – miközben az erjedés, a kibeszélés leginkább közfigyelmet keltô fórumává lett –, jellegébôl és a körülményekbôl adódóan nem volt alkalmas programalkotásra, ugyanakkor a „mást akarunk” velleitást nevén túlmenôen is összekötötte a forradalmi elôképpel, 1848-cal. „A Petôfi Kör ifjúsága az ország megmentôje. A Petôfi körösök is kommunisták, de magyar kommunisták, akik nem akarják másolni az orosz módszereket.

Annak a szellemi forradalomnak, amelyet a Petôfi Kör indított el, folytatása lesz. Ha mi, Petôfi körösök vagyunk a mai márciusi ifjak, ... akkor Nagy Imre a mi új Kossuth Lajosunk.”3 A kijelentésnek a valósághoz való viszonyánál inkább vet fel kérdéseket a kollektív öndefiniálás kontextusa. Még ha leszámítjuk is, hogy a fentebbi sorok megfogalmazója, Ember Mária a Kör egyik vezetôjének, Hegedûs B. Andrásnak a felesége volt, közvetít valami meggondolni – netalán vizsgálni – valót az ide tartozók akkori identitástudatából. Azonnal felmerül persze az is, hogy mennyiben azonosult ezen kijelentéssel a maga korában a Kör többi vezetôségi tagja, akiknek egyelôre a pontos – és idôvel változó – személyi köre sem ismert.4 De lehetséges a fentebbi idézetnek egy másik olvasata is. Déry Tibor a Kör június 27-i, ún. sajtóvitáján a márciusi ifjak követésére buzdította „az ’56-os ifjúságot.”5 Az iniciatíva – jóval a robbanás elôtt – megelôlegezte 1848 és 1956 kézfogását. Ôsszel pedig szó szerint újjáéledt 1848 szinte teljes szöveges, képi és szervezeti „kelléktára”, miáltal az októberi Március önjogon szervesült bele a magyar patrióta-forra2. Azért mondom, hogy „töprengett”, mert Bibó István – politikai gondolkodóként – egy lehetséges demokratikus berendezkedés elvi alapjait, gondolati kereteit vázolta, s nem „cselekvési programot” fogalmazott.

Ráadásul Bibó ezen – október-november fordulóján fogant – írását alig egy tucatnyian ha ismerték, a jugoszláv önigazgató szocializmus ideáját meg mondjuk ötször annyian. Rainer János megfogalmazásában „ez döntôen képviseleti demokrácián alapuló (de azért közvetlen, »önigazgató« formákat is tartalmazó) politikai rendszert és széles köztulajdonon alapuló szociális államgazdaságot jelentett.” Rainer M. János: Az eszmék útja, elôzmények és események. In. A magyar forradalom eszméi. Eltiprásuk és gyôzelmük, 1956–1999. (Szerk: Király Béla és Lee W. Congdon) Atlanti Kutató Társulat, Bp. 2001. 40. old. De az önigazgatás teóriája nem mibenléte ismeretében indukált szimpátiát, hanem inkább azért, mert ez sem volt szovjet... Ha ennek voltak nálunk akkoriban valódi ismerôi, akkor azzal is tisztában lehettek, hogy miközben az Tito „különutas” kirakatpolitikájának a része, hatalom-szociológiai közelítésben az önigazgatás fórumai is szigorú pártkontroll alatt álltak.

3. Ember Mária 1956-ban a Magyar Nemzet riportere volt. Nem tudni, hogy az idézett mondatok hol hangzottak el, mindenesetre Ivan Szerov, a KGB elnöke úgy idézi az SZKP KB számára készített 1956. július 26-i tájékoztatójában, mint a magyar Belügyminisztériumban mûködô fôtanácsadójuk információját. In: Hiányzó lapok 1956 történetébôl. Dokumentumok a volt SZKP KB levéltárából. (Válogatta és jegyzetelte: V. Szereda és A. Sztikalin) Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp. 1993. 69–70. old. (A továbbiakban: Hiányzó lapok...) Az idézett szöveg azonos tartalommal, csak stilisztikailag eltérô fordításban olvasható: In: „Jelcindosszié”. Szovjet dokumentumok 1956-ról. (Szerk: Gál Éva, Hegedûs B. András, Litván György, Rainer M. János) Századvég – 1956-os Intézet, Bp. 1993. 29–30. o.

4. Hegedûs B. András egy helyen azt vetette papírra, hogy „a DISZ vezetése [ennek égisze alatt szervezôdött a Kör – Gy. Gy.] hivatalból magát tekintette a forradalom örökösének”, de írása sokkal inkább memoár – annak összes jellemzôjével –, semmint történeti analízis. Hegedûs B. András: Petôfi Kör – a reformmozgalom fóruma. In: A Petôfi Kör vitái. I. (Szerk: Hegedûs B András, Rainer János) Kelenföld Kiadó – ELTE ÁJK, Bp. 1989. 11. o.

5. Standeisky Éva: Írók lázadása. MTA. Bp. 1990. 162. o.

402

Gyarmati György

dalmi tradícióba. Annak dacára, hogy Kádárék az „ellenforradalom” minôsítéssel a régrôl ismert „jogeljátszás” bélyegét próbálták rásütni, s annak ellenére, hogy 1990 óta is tapasztalható fanyalgás a tekintetben, hogy – elsôdlegesen a kommunista participáció miatt – helye lehet-e Októbernek a modernkori Magyarország Fesztykörképén. Összegezve: A demonstratív patrióta hevülethez adaptálhatóak voltak a történelmi allúzió szimbólumai, jelszavai, de „egy szélesebb reformkor” hiányában (a merev keretek szorításában) a jelszavak nem kristályosodhattak konzisztens és közismert programmá. A partitúra címlapja mögött megkomponálatlan maradt a kotta dallama-szövege.

Társadalomtörténeti közelítés: régebb óta egymásra torlódó és aktuális sérelmek a robbanást gerjesztõ összetevõk között Magyarországon 1945 és 1949 között két egymásba csúszó rendszerváltás ment végbe. Az évtized végére teljesedett ki a „kapcsolódó-módosító” gazdasági, társadalmi és politikai rendszerváltás, ami egyes elemeiben a II. világháború után rögtön megindult. Ilyen méretû – és ilyen rövid idô alatt keresztülerôszakolt – tulajdonváltás nem ismert a magyar történelemben. A Rákosi Mátyás kommunista pártfôtitkár nevéhez kötött diktatúra a társadalmi létszférák minden szegmensében totális alávetettséget teremtett. A magántulajdon felszámolásával egyidejûleg épült ki a politikai és adminisztratív terror intézményrendszere, százezrek meghurcolásával, börtönnel, kényszer-kitelepítéssel, internálással, ingók és ingatlanok elkobzásával. Ez a korábbi birtokos-eliten túl a tradicionális középosztály felszámolását és tömeges deklasszálódását jelentette. De az ötvenes évek elsô harmadára már nemcsak arról volt szó, hogy a hidegháborús iparosítási és fegyverkezési ôrületet – a korabeli pártzsargon szerint – az „egykori kizsákmányoló osztályok, rétegek” javainak elvonásából finanszíroznák. (Ez összességében sem volt elég a rendszert kormányzók ambícióinak kielégítésére.) Éhkoppon robotolt a rendszer saját bázisának tekintett „munkásosztály” és az ennél is nagyobb lélekszámú agrárnépesség. Idônként nemhogy a jövô évi vetômag, de napi „betevô falat” sem maradt a falvakban, ott, ahol „az ország kenyerét” termesztették. A nincstelenség szempontjából alig volt különbség a szovjet típusú kolhozokba kényszerített „szövetkezeti parasztság” és a kollektivizálásnak még ellenálló magángazdaságok között.

Számosan leírták (leírtuk) már, hogy a rendszer által kedvezményezettnek hirdetett ipari munkások bérének átlaga sem érte el 1956 elejére a közkeletû viszonyítási alap – az 1938-as utolsó békeév – 90 százalékát, s ennél is alacsonyabb szinten 65-80 százalék között mozgott a parasztság különbözô rétegeié. De ez csak a történet egyik fele. Az egy aktív életpályán belüli gyakori rendszerváltások következtében 1956-ig is számosan lehettek egyszer „a hatalom emberei” – vagy legalább kedvezményezettjei –, máskor meg a gyorsan rákövetkezô „ellen-rezsim” páriái.

Hétköznapi közelítésben mindenkinek alkalma volt elegendô számban ellenséget gyûjtenie – saját szûkebb-tágabb környezetében is. Társadalomtörténeti szálon közelítve: két világháború effektív veszteségei, a rákövetkezô jóvátételi kötelezett-

A robbanást gerjesztô motívumok Magyarországon, 1956 ôszén

403

ségek és az ezzel összefüggô nagyarányú inflációs periódusok, az 1929–1933-as világgazdasági válság egyéni, családi, egzisztenciális ellehetetlenülései úgy követték egymást, mint a bibliai hét szûk esztendôk. Mindezek azért voltak halmozottan romboló hatásúak, mert a jelenlévô, jórészt ugyanazon társadalom nagyobbik részét érintô egymás utáni „csapások” között szinte nem maradt regenerálódásra módot adó idôszak.

Ezt csak súlyosbították a politikai rendszeringák visszatérôen szélsô pontig való gyakori kilengései. A világháború után a „Tied az ország, magadnak építed!” jelszóval jellemezhetô demokratizáló intézkedéseknek – falvakban tömeges földosztás, iparvidékeken „üzemi bizottságok” szervezésével tették az újjáépítés részesévé a gyárak, bányák munkásait – kezdetben volt pozitív hozadéka. Ezt azonban fokozatosan eliminálta egyfelôl az erôszakolt téeszesítés, másfelôl az ipari termelési hajsza, az egymás nyakára hágó kampányôrület, amit 1948 után elszenvedni kényszerült valamennyi, az új rendszer kedvezményezettjének hirdetett társadalmi csoport is. Folytatódott az a – korábbra visszanyúló – kényszerpálya, hogy milliónyian kényszerültek egy-egy aktív életpálya ideje alatt többször is „mindent elölrôl kezdeni”. Ezt a már több generációt próbára tevô társadalmi deficitet súlyosbította tovább a Rákosi-korszak szinte minden réteget végletekig sarcoltató életszínvonalpolitikája, amihez korábban nem ismert kíméletlenségû és kiterjedtségû intézményesített terroruralom párosult. Az addig ismert diktatúrákhoz képest a sztálinista (Magyarországon rákosista) rendszer egyik differencia specifikája volt, hogy saját elnyomó apparátusában sem bízott. A beosztott (nem vezetô státusú) pártkáderek zöme nem tartozott a nomenklatúra azon kiváltságos köréhez, akik a külön-magazinokban mindent megvehettek, amire szükségük volt, s ôk is ugyanúgy félhették az Államvédelmi Hatóság – bárhol, bármikor feltûnô – fogdmegjeit, mint az obligón kívüli milliók.

Régebben elterjedt szokás volt, hogy a Biblia vacat (latin, jelentése: üres) oldalaira jegyezték a família történetének fontosabb eseményeit – többnyire születést, esküvôt, halált. Ez volt az egyszerûbb családok „historia domusa”. Ugyanitt az ötvenes évek közepéig (virtuálisan) regisztrálva a maguk mögött tudott fél évszázadban megélt családi invertár-veszteségeket, kisemmizéseket, meneküléseket, el- és meghurcoltatásokat, a lajstrom már majdhogynem önálló füzetet igényelt volna.

Aligha különíthetô el pontosan, hogy ebbôl mennyi köthetô kifejezetten Rákosi Mátyás regnálásához, de a kalkuláció alapja aligha matematikai arányszámítás volt.

Sokkal inkább a deprimáltság, a kilátástalanság „élettárssá válása” gyarapította az elégedetlenség-potenciált. Az ötvenes években Rákosi azt a politikai tôkét is elherdálta, ami az 1945-ös rendszercezúra nyomán – százezrek kedvezményezetté tételével – kamatoztatható lett volna. (Az „ôsi juss”, a generációk óta vágyott saját parcella épp úgy délibábnak bizonyult, mint az üzemi bizottsági munkás-participáció.)

A tényleges veszteségek, a kisiklott-megbicsaklott újrakezdések egymásutánja, a vélt és valós sérelmek halmozódása, az aggregálódott meghurcoltatás-dózis és többszöri kifosztottság-tudat közelített a – nehezen meghatározható, de közösen érzett – tûréshatárhoz.

Az eddig sorolt feszültség-potenciált két további – köztörténeti és szociológiai – mozzanat segítette robbanás-közeli helyzethez. Az egyik a „szûkkeblû” rehabilitáció. 1956 elsô felében, különösen azután hogy a koncepciós perek kapcsán Rákosi

404

Gyarmati György

Mátyás beismerni kényszerült irányítói szerepét, felelôsségét; ha át még nem is szakadt a gát, de egyre több forrásból tört elô – mindinkább nyilvános fórumokon is – a sérelmek felhánytorgatása. A megelôzô másfél évben számos – egykor vezetô párttisztséget viselô – kommunista politikai elítélt került szabadlábra. Perújrafelvételi eljárásaikban, illetve politikai rehabilitációs vizsgálataik során számos tanúkihallgatás is történt. Többen állásba is kerültek, s 1956 tavaszától egymás után szabadultak az egykori szociáldemokraták is. Szûkebb baráti, társasági összejöveteleken, „veterán-találkozókon” kerültek terítékre a „hogy is volt?” kérdései. Intézmények, vállalatok különbözô ünnepi apropóból szervezett rendezvényeire már ezen „régi kollégák” is meghívást nyertek. A megnyíló szájak, a kibeszélések révén vált mindinkább kritikus tömeggé a törvénytelenségek garmadája. Az akkori „nyilvánosság klubnak” számító Petôfi Kör vitaülésein többen megjelentek – és hozzá is szóltak – a koncepciós perek életben maradt meghurcoltjai közül. Sorra hullottak ki a „csontvázak a szekrénybôl.” Ha tetszik, hozzájuk képest (is) tett egy finom distinkciót ugyanezen a fórumon a szintén frissen rehabilitált Újhelyi Szilárd: „Itt már nem egyes csoportokat, hanem egy egész országot, az egész népet kell rehabilitálni.”6 A krónikás ugyan „elhallotta”, általánosítva jegyezte le a ténylegesen mondottakat,7 de a közérzület, a közhangulat szempontjából az idézett verzió mégsem konfabuláció.

Azt rögzítette, amit – ô is, más is – „kihallani akart belôle”.

Akárhogy is hangzott valójában az Újhelyi-féle iniciatíva, valós problémát, a rehabilitálások fonákságát jelezte. Nevezetesen azt, hogy justizmordok felülvizsgálata az ún. munkásmozgalmi káderekre – a kommunistákra, és a volt szociáldemokraták egy részére – korlátozódott. Azon meghurcoltak esetében viszont, akik nem tartoztak a nomenklatúrához – s ezek száma százezrekben volt mérhetô – fel sem merült, hogy ôk is a korábbi években mindenütt ellenséget keresô/találó hisztéria áldozatai. Többnyire maradtak a rács mögött, illetve ha – büntetésüket letöltve vagy amnesztiával – szabadultak is, rehabilitálásuk szóba se jöhetett. Utóbbiak továbbra is megbélyegzettként viselték a „priuszosok” egzisztenciális és joghátrányait. Míg a justizmordokat a társadalommal szembeni „egészpályás letámadás” jellemezte, a rehabilitáció „pártbelügy” maradt. Az elôbbi épp úgy indukált tömeges sérelmet, mint az utóbbi. A fentebb megelôlegezett másik – szociológiai – összetevô egy generációs rásegítô faktor volt a robbanáshoz vezetô úton. A világháború után gyökeresen átalakult az oktatási – ezen belül a felsôoktatási – rendszer. A fôiskolások, egyetemisták zöme munkás- és parasztszülôk gyerekeibôl rekrutálódott, miközben a tudományok csarnokait látogathatók köre számottevôen bôvült. Ez a generáció jórészt már a világháború utáni évtizedben, a változó rendszer(ek) „saját neveltjeként” szocializálódott. Úgy, hogy a szakanyag mellett – nem ritkán annak rovására – az aktuális pártpolitikai rángatódzásokhoz igazodó ideológiai tárgyak penzumait kellett elsajátítaniuk. De a szekularizált hittanhoz képest egyvégtében a tananyagot kontrakarírozó napi gyakorlattal szembesültek. Azzal, hogy miként is szenvedi meg közben saját családjuk – szülôk, nagyszülôk, szûkebb-tágabb rokoni kör – a pártegyeduralom sanyargatásait. A szülôk megnyomorítottsága és saját maguk – tanulmányaikhoz képesti – megcsalatottsága feszítette a rációval fel nem oldható ellent6. Hegedûs B. András: i. m. 21. o.

7. Újhelyi Szilárd felszólalását lásd, A Petôfi Kör vitái. VII. (Szerk: Hegedûs B. András, Ember Mária) 1956os Intézet, Bp. 1994. 199. old.

A robbanást gerjesztô motívumok Magyarországon, 1956 ôszén

405

mondást. Nemcsak a „határ a csillagos ég” megalomániája és a hétköznapi valóság között vált nyilvánvalóvá az intézményesített „rendszerhazugság”. A hétköznapi normalitás sokkal szerényebb várakozásai sem tûntek elérhetônek. Dehogy akartak ôk Kossuthok, Petôfik lenni. Az elviselhetetlen anomáliák csináltak belôlük muszáj Herkuleseket, hogy azután ôk, a népfia diákok meneteljenek – szüleik követeként is – az október 23-i felvonulások elsô soraiban. Ezzel a családi háttérrel bizonnyal szélesíthetô a felkeléssel azonosulók társadalmi reprezentáltsága. (A mindenkoron természetes szülôi aggodalmak ellenére.) Összegezve: a hosszabb idô óta egymásra torlódó – „nem jutunk ötrôl-hatra” – megpróbáltatások, a több generációs megcsalatottság-tudat épp úgy gerjesztették az októberi robbanást, mint a regnáló rendszertôl elszenvedett aktuális sérelmek, meghurcoltatások. A korabeli pártellenzék, annak szószólói és csendes organizátorai alapvetôen a reformátorok – zárt, vagy legfeljebb féligáteresztô – társaságaként próbáltak reparálni a rendszeren. Ami ehhez képest más lett,8 ahhoz a fentebbi okokból felhorgadó széleskörû – szinte minden társadalmi réteget átható – „elég volt” közérzület is kellett. Sokszálú, különbözô motiváltságú és eltérô intenzitású elutasítás került egymás közelébe 1956 októberére Magyarországon. Az október 23. környéki napokra sok minden vajúdta magát – az ország több pontján szinte egyidejûleg! – közel azonos irányultságú demonstrációvá. A megbénulóban lévô rendszer kétségbeesett reagálása provokálta ezt felkeléssé, s az itt állomásozó szovjet csapatok – Gerô Ernô nevéhez köthetô – mozgósítása, illetve bevetése pedig szabadságharccá.

Zárszó. 1956 robbanást elôidézô összetevôi között – társadalomtörténeti nézôpontból – hosszabb idôszak egymásra torlódott kisemmizettségének akkumulálódása, ennek feszültségindukáló elégedetlenség halmaza is vizsgálható tényezô. Nem adatott „történelmi idô” kiheverni a Trianon hívószóval szimplifikálható teljes körû társadalmi traumát, a világgazdasági válság össztársadalmi veszteségeit, a II. világháborús deficit sokágú (gazdasági, társadalmi, politikai és nemzettudati) veszteség-komplexumát. Mindezekhez társult a Rákosi-korszak évtizeden át pusztító „tatárjárása”.9 Az elôsoroltak együtt veendôk lajstromba, ha az 1956 ôszi események multiplikátorait keressük. S ennek bekalkulálásával mondható az is – noha a számon tartott 13 napnyi szabadság, alig egy lélegzetvételnyi pillanat a társadalom életében –, hogy Magyarország huszadik századi történetében október forradalma volt a legkiemelkedôbb kollektív nemzeti teljesítmény.

8. A „tûz csiholóinak” kibillent státusát – az általam ismert munkák közül – Kövér György fogalmazta meg a legplasztikusabban: „A magyar ötvenhat 13 napját a Nagy Imre köré csoportosuló entellektüelek ráadásul nagyrészt azzal töltötték, hogy próbálják megkeresni a nekik illô szerepet a végül nem általuk írt, kezdetben érthetetlen forgatókönyv történelmi lapjain.” Kövér György: Losonczy Géza. 1956-os Intézet, Bp. 1998. 261. o.

9. Balogh Elemérnek, az ötvenes évekbeli MDP pártfôiskola egyik rendszerhû oktatójának a korabeli szóhasználata.

Október viharában

491

„Oly jól áll Szabolcs kiváló minôsítésû tanárokkal, hogy csak általános iskolában jut számukra hely?” Hogy ezen kívül még mit közöltek vele, s végül milyen választ adott az osztályvezetô, nem tudom, de 1963 szeptemberében feleségemet a Kölcsey Ferenc Gimnáziumba, engem a Zrínyi Ilona Gimnáziumba helyeztek át.

Egy hónap múlva tanári szobai helyemre téve találtam egy borítékban az alábbi határozatot: „Horváth Sándor nevelô a Nyíregyházi Zrínyi Ilona leánygimnázium tanára ellen 1957. évi augusztus hó 22-én hozott 52-79./1957. számú határozatot a Mt.114.§ -a értelmében 1963. évi június hó 1-i határidôvel hatályon kívül helyezem…

Indoklás: Így határoztam, mert nevezettnek az oktatás és nevelés terén végzett munkássága alapul szolgál fegyelmije törlésére…” osztályvezetô (A határozat gondos szövegéhez csak azt jegyzem meg, hogy a fegyelmi büntetést nem a Zrínyi Gimnázium tanáraként, hanem a Kossuth Gimnázium igazgatójaként kaptam. Áthelyezésünket pedig nem fegyelmi büntetésként, hanem megalázásunkkal hajtották végre, nem 1957-ben, hanem 1959-ben.)

A Zrínyi Gimnáziumba visszatérve, körülöttem az ellenséges légkör megenyhült. Támogatást ugyan nem kaptam, de a nyugodt tanítás körülményeinek biztosítása lehetôvé tette, hogy levéltári kutatásaimat folytatva történelmi tanulmányokat készítsek, visszakapva a TIT-ben a szakosztály elnöki megbízásomat a történelmi ismeretterjesztés és helytörténetírás szintjét egyre magasabb fokra emeljem. Az iskolai szakköri munkában sikerült tehetséges tanítványaim tudását is magas szintre emelnem. A televízió 1972. és 1976. évi Ki miben tudós? versenyében helyezett lett a tanítványom. Egyik ma fôiskolai tanár, a másik Chilében akadémikus.

Tanári pályám befejezését úgy terveztem, hogy vállalva egy osztályfônökséget, az osztállyal együtt 1976-ban én is elballagok. Így is történt.

Nyugdíjazásom után többé semmiféle pedagógiai munkát nem vállaltam. Egy ideig még szerzôdtem történelmi tanulmányok készítésére, de rövidesen ezzel is felhagytam. Nyíregyházi életemet felszámolva Budapestre költöztem ott tanuló gyermekeimhez. Lakást vásároltam Budán, hétvégi házat és telket a Dunakanyarban, Szentistvántelepen. Idôm a családban telt el, tavasztól ôszig a telkemen kertészkedem. Rendszeresen találkozom Budapesten élô tanítványaimmal, s igen gyakran veszek részt régi tanítványaim érettségi találkozóin. Közösen emlékezünk iskolai éveikre, emlékeinkre.

Nyugdíjba menetelem óta már 25 év telt el. Tanári diplomám 50 éves aranydiplomává, majd 60 éves gyémántdiplomává vált. A 2000. év jubileuma pedig meghozta – amiben reménykedtem – a 85. évemet is.

A régi tanítványokkal találkozva, emlékezve mindig azzal a gondolattal búcsúzom tôlük: Jó pályát választottam, a munkám igazi elismerését, jutalmát az ô szeretetükben kapom meg minden alkalommal.

490

Horváth Sándor

tanulóiskola biztosította. Itt azonban nemcsak képesítésemnek megfelelô magyar- és történelemórákat vállaltam, hanem matematikától kezdve a pincérek, szakácsok borászati, francia konyhai ismereteinek oktatását is. Így tanítási óráim naponta rendszerint 8 órakor kezdôdtek és este 10-kor fejezôdtek be. Az órákat erôvel is, felkészüléssel is jól el tudtam látni. Tanítványaim szakvizsgáján állapította meg a megyei vendéglátó vállalat igazgatója: ilyen jól felkészült francia nyelvi, konyhai ismeretekkel rendelkezô tanulókkal a záróvizsgán még nem akadt össze. Ezekkel a tanítványokkal pedig néhány év után üzletvezetôként, vállalatigazgatóként akadtam össze.

De két év után jóakaróim ezt a munkát és jövedelmet is megirigyelték, óraadási lehetôségeimet elvették. 1959-ben pedig igazgatóm a tanévnyitó elôtt közölte velem és feleségemmel – így rendelték el neki –, nem vehetünk részt a nyitó értekezleten. A megyei mûvelôdési osztályra kellett mennünk, ahol a személyügyi elôadó közölte velünk: feleségemet az 5. számú, engem az 1. számú általános iskolába helyeztek át. Szolgálattételre még aznap ott kellett jelentkeznünk.

Indoklás nem volt. Nem jártak jobban közvetlen barátaim sem. Katona Bélát a 6. számú általános iskolába helyezték, hármat közülük elbocsátottak. Szerencsére ôket a TITÁSZ fizikai munkára azonnal alkalmazta. Néhány fiatal tanárom az elbocsátást nem is várta be, hanem munkakönyvüket kivéve Budapestre távoztak, ahol azonnal tanári állást kaptak, s rövid idô alatt a gyakorló gimnáziumokban vezetô tanárok lettek. A minisztérium nekünk is felajánlott gimnáziumi állást, de az ajánlatot nem fogadtam el, családommal nem voltam hajlandó a bizonytalanba, Budapestre költözni.

Feleségemet is, engem is az új intézetekben rokonszenvesen, jóakarattal fogadtak. Képzettségünknek megfelelô órákat kaptunk. Illetve nekem teljesen mindegy volt, hogy milyen tárgyat tanítok. Általános iskolai éveim alatt a latinon kívül magyart, történelmet, matematikát tanítottam, de dr. Rácz Gézával, hasonló sorsú kollégámmal együtt, fô munkakörünk a politechnikai képzés és a mezôgazdasági ismeretek tanítása, az iskolakert mûvelése volt. Közremûködtem abban is, hogy a konyhaismeretekben a lányokat megtanítsam birsalmasajt és birszselé készítésére. Nem éreztem, hogy falanszteri munkát kell végeznem, a gyerekek is szívesen tevékenykedtek velem.

Azt ugyan megakadályozták, hogy akár az újságban, akár a rádióban folytassam cikksorozataimat, a TIT-ben is megszüntették szakosztály elnökségemet, de a különbözô évfordulók kiadványaihoz kénytelenek voltak mégis tôlem kérni tanulmányokat. A TIT-ben pedig visszaadták elnöki megbízatásomat, mert nem volt alkalmas ember sem megyei szempontból, sem országosan a történelmi ismeretterjesztéshez. Mivel az 1. sz. ált. iskola fiókja és kertje a Ságvári telepen volt, jó kapcsolatba kerültem az ottani lakosokkal, kultúrházukban havonta elôadásokat is tartottam. Levéltári kutatással, meg a telep öregjeinek beszéltetésével elkészítettem a „Ságvári telepi krónikát”, a telep történetét.

Pár év után azonban egyre szûkebbnek éreztem munkalehetôségeimet. Miután Nyíregyházi viszonyaim miatt megoldást nem remélhettem, a minisztériumhoz fordultam munkakörülményeim rendezéséért. Ott ismét budapesti állást ajánlottak fel, de ezt most sem fogadtam el három gyermek, budapesti lakás nélkül. Végül a minisztérium feltette a kérdést a mûvelôdési osztály vezetôjének:

Október viharában

489

elkövetésének gyanúja miatt vizsgálatot rendeltek el ellenem. A vizsgálat befejezéséig állásomból azonnal felfüggesztettek, felfüggesztésem tartamára munkabérem 50 százalékát visszatartották. „Indoklás: Így kellett határoznom, mert tudomásomra jutott, hogy Horváth Sándor tanár, mint a Kossuth Lajos ált. gimnázium volt igazgatója az ellenforradalom idôszakában a forradalmi értelmiségi bizottság elnöke, a szûkebb körû kabinet tagja volt, és ebben a beosztásában kommunista-vezetôk leváltását szorgalmazta.”

Erre a felfüggesztésre adtam be az elôzôekben már idézett igazoló jelentésemet. Egy rövidebb kiegészítéssel a vádakat megcáfoltam azzal a megjegyzéssel: „Soha egyetlen vezetô, sem kommunista, sem pártonkívüli leváltását szóban, sem írásban nem szorgalmaztam, sem október–november folyamán, sem máskor.

Tény az, hogy pedagógusi körökben személyes tekintélyemet az irányban vetettem be, hogy a mûvelôdési osztály és a szakszervezet vezetôit megvédjem. Ennek bizonyítására csak ôket kell megkérdezni. Erre megkérhették volna a gimnázium párttitkárát, aki a kritikus idôkben a tagkönyvét megtiporta. Késôbb sírva kért tôlem tanácsot: Mit csináljon? Munkásból szakérettségivel a párt csinált belôled tanárt – mondtam – most te lépj be a pártba. Belépett.

A fegyelmi eljárás során bûnösnek találtak, és írásbeli megrovással büntettek. Azóta is szoktam azzal dicsekedni, hogy azon kevés forradalmi bizottsági elnökök közé tartozom, akiket nem akasztottak fel. A büntetésem indoklásában leírtakat azonban tanulságul a maiak figyelmébe is tudom ajánlani: „Így kellett határoznom, mert bizonyítást nyertek az alábbiak: 1.) 1956. október 29-én az értelmiségi gyûlést levezette, illetôleg egy elôkészítô bizottságban részt vett.

2.) Tagja volt a „tizek bizottságának”; Lupkovits és Demjanovich az értelmiségi ötös bizottság tagjainak mûködéséhez helyiséget és írógépet biztosított.

Enyhítô körülményként vettem az októberi ellenforradalmi események elôtti munkáját. Továbbá azt, hogy október 26-án az ifjúság tüntetési szándékát megakadályozta, az október 29-i gyûlésen lokalizálni igyekezett a gyûlés jobbratolódását. – Helytelenítette az egyik hozzászóló múlt rendszert visszakívánó megnyilatkozását. – A késôbbi munkájával hozzájárult az iskolai élet konszolidálódásához.”

(Az írást olvasóm értékelje, átadáskor az aláírója bocsánatot kért érte – H. S.) 1957 szeptemberében feleségemmel együtt kezdtük el új életünket a Vasvári Pál Gimnáziumban. A gimnázium testülete, diáksága és szelleme nem volt ismeretlen számunkra. Ugyanis egy évvel elôbb a megszûnt Építôipari Technikum helyén én kaptam megbízást, hogy szervezzem újjá a Vasvári Gimnáziumot.

Az induláskor a Kossuth három osztályát osztályfônökükkel ide helyeztem át, igazgatói megbízást pedig Csorba Józsefnek, régi tanítványomnak, fiatal tanáromnak biztosítottam. Szándékomat azzal is megerôsítettem, hogy három szobás igazgató lakást is kiutaltattam számára.

Az általam ismert és megszokott körülmények között végezhettük munkánkat, az általános tanári elfoglaltság pedig lehetôvé tette, hogy különórák vállalásával családi jövedelmeimet megkétszerezzem. A munkalehetôséget az ipari

488

Horváth Sándor

November 4. után Nyíregyházán is elôjöttek mindazok, akik a forradalmi napokban eltûntek. Felvonultak, szervezôdtek, készültek a visszaütésre. A lakosság egy része, a diákok is tüntettek. Pufajkás brigádok megkezdték az „ellenforradalmárok” begyûjtését. Az egyik 4. osztályom, a gimnázium elôtt felvonuló, Kádár mellett tüntetô csapatot tantermük ablakából széndarabokkal dobálta meg.

Nemsokára megjelent egy nagyhangú, bôrkabátos fiatal férfi, Fejes fôhadnagyként mutatkozott be. Közölte velem diákjaim dobálózását. Megkérdeztem tôle, hogy az ÁVÓ-tól jött? Pillanatra fennakadt a szeme, majd ô kérdezte: Mibôl gondolom, hogy ávós? Az öltözékébôl – válaszoltam. Megígértem, hogy az esetet kivizsgálom. Távozott, rövid idô múlva egy ôrnagy érkezett ötödmagával az ügy kivizsgálására. Addigra már tudtam, a tettes az egyik 4. osztály volt. Tantermükben órákon keresztül folyt a „kihallgatásuk” eredmény nélkül. Én az egész kihallgatás alatt ott maradtam, hogy jelenlétemmel a lehetséges durvaságokat megakadályozzam. A fiúk nem vallottak, végül egy fiú elvállalta a dobálózást. Ezzel szerencsésen véget ért a vizsgálat azzal, hogy ezt a fiút kizárom az iskolából, a többieket csak figyelmeztetem a komolyabb következményekre. A következô napon a kizárt fiút szüleivel megbeszélve útnak indítottam Kisvárdára, Takács János gimnáziumigazgatóhoz azzal a kérésemmel, hogy ôt vegye fel a gimnáziumba és a kollégiumba is. Így is történt. (A történet vége: Tanítványom Kisvárdán leérettségizett, egyetemet végzett és a hetvenes években oktatási pályán került vezetô állásba.)

Kaptam látogatót a szovjet alakulatoktól is. Az új városi vezetôkkel egy szovjet tiszt nézett körül a Kossuthban. Másnap behívtak a görög kat.püspöki palota pincéjébe. Onnan azonban csakhamar ki is kerültem, mert a megyei fôügyész, Abonyi Arnold meglátott, megkérdezett, hogy mit keresek itt. Csak annyit mondtam: Ezt én is szeretném tudni. Rövidesen kiderült, hogy az általam vezetett gyûlésen személyesen ott volt, lényegében minden dolgomról tudott. Végül barátságosan elváltunk. Továbbra is vezettem a gimnáziumot. Valamilyen, komolyabb beszélgetés nélküli „békés együttélés” alakult ki pártvezetôk, a mûvelôdési osztály és közöttem. 1957 júniusában a fiú közgazdasági iskolában érettségi elnök is lettem. Itt Merényi Oszkár igazgató – késôbb a párt veteránja – ajánlotta, hogy „ne bolondozzak”, hanem írjam alá az elém tett nyilatkozatot a pártba való belépésre. Erre nem vállalkoztam, hanem június 25-én megismételtem igazgatóságról való lemondásomat. „Az 1956/57. tanév befejezésével kérem a Mûvelôdési Osztályt, hogy a nyíregyházi Kossuth Gimnázium igazgatói teendôinek ellátása alól mentsen fel. Kérésem indoklását elôzô lemondásaimban elôadtam…”

Kérésemet most már elfogadták: „a MT. 133. 9. (1) bek… alapján saját kérésére a Kossuth Gimnázium iskolától a Vasvári Pál gimn. iskolához helyezem át 1957. évi aug. 1-i hatállyal. Új munkahelyén beosztása nevelô lesz …”

Arató Ferenc s. k. osztályvezetô (aláírás nem volt) A Kossuth Gimnázium igazgatóságát 1957. augusztus 31-én Adriányi Lászlónak adtam át.

A „békés egymás mellett élés” lemondásom után megszûnt. Fegyelmi vétség

Október viharában

487

pedagógusok két részre váltak, s külön az általános iskolai, külön a középiskolai nevelôk 2-2 küldöttet választottak.

Mikor a választás megtörtént, beszólt értem Smied Lehel, aki az iskola evangélikus hitoktatója volt – és részt vett az értelmiségi nagygyûlésen is –, hogy szóljak az összegyûlt parasztokhoz. Én ezt elvállaltam, s egy-két perces beszédben annyit mondtam, hogy ma a parasztságnak egyetlen döntô feladata van: termelni. Ezt várja tôle a munkásság is, az értelmiség is.

Más kapcsolatom semmiféle párttal és pártgyûléssel ezen kívül nem volt, és nem is vettem részt semmiféle pártgyûlésen.

Itt közöltem Demjanovics Arnolddal, hogy kiket választottak meg a pedagógusok. Ô megkért, hogy – mivel írógépe nincs – ezeknek a küldötteknek megbízólevelét az irodámban legépelje, és este 7 órára menjek el az aláírt megbízólevelekért a SZOT székházba. Én ebbe beleegyeztem.

Még aznap délben találkoztam dr. Kiss Lajos tanítóképzô intézeti igazgatóval, aki közölte, hogy Demeter nevû volt gondnoka a megyei munkástanács tagja, s ô ez ellen tiltakozik. Kértem, hogy ezt írja meg, s én este el fogom juttatni dr. Lupkovicshoz, illetve Demjanovicshoz. Ugyancsak megkért hazafelé menet egy Kádár nevû zsidó kereskedô, hogy lépjek közbe a zsidók üldözése ellen, mert olyan híreket hallott, hogy a zsidók ellen készül valami. Én közöltem vele, hogy estére találkozom Demjanoviccsal, s kérni fogom, hogy az értelmiség nevében, az újságban és rádióban tiltakozzon minden faji és felekezeti üldözés ellen. Ezt este meg is tettem.

Itt hallottam, hogy a rádiónál egy Bencs nevû fiatalember szerepel úgy, mint az értelmiség képviselôje. Másnap felhívtam Barota Mihály kollégámat, aki a rádiónál volt, hogy ne engedje, hogy ilyen alakok teret kapjanak a rádiónál, különösen ne úgy, mint az értelmiség képviselôje. Tudomásom szerint ez meg is történt.

3. A pedagógusküldöttek megbízólevelének átadása 31-én este átvettem a négy pedagógusküldött megbízólevelét – dr. Horváth Miklós, Márkus Jenô, Nagy Albert és Szoboszlay Ferenc – és október 1-jén délelôtt a Kossuth gimnáziumban átadtam nekik. Elôtte való nap délutánján felkeresett Horváth Miklós küldött, s közölte velem, hogy már a pedagógusgyûlésen és utána is olyan hangok hangzottak el, hogy pedagógus szakszervezetet el kell számoltatni, s itt is, az oktatási osztályokon is azoket, akik nem megfelelôk, le kell váltani.

Ekkor azt a tanácsot adtam neki, hogy mint komoly embernek az ilyen dolgokkal nem kell törôdnie, hanem épp azt beszélje meg küldött-társaival, hogy ilyen hangokkal azok is helyezkedjenek szembe. Amikor pedig felmennek az oktatási osztályra, az ott dolgozókkal közöljék, hogy ôk és a pedagógusok zöme az osztály dolgozói mellett állnak, ne nyugtalankodjanak ezen. November 1-jén ezeket még elmondtam a többi küldöttnek is.

Ezentúl sem az értelmiségi, sem a pedagógus küldöttekkel semmi kapcsolatom nem volt.

Nyíregyháza 1957. augusztus 15.

Horváth Sándor”

486

Horváth Sándor

miség nevében megkér arra, hogy az országban már megalakult értelmiségi forradalmi bizottságok mintájára a nyíregyházi bizottság megalakításában mûködjek közre. A bizottság megalakítását azzal indokolta, hogy a városban és a munkástanácsban teljes anarchia van. Miután a megyei TIT-szervezetnek elnöke voltam, abban a reményben, hogy ilyen módon az anarchiában lehet egy kis rendet teremteni, a felkérést elvállaltam.

Még aznap a városi TSB irodájában 13 órakor elôkészítô ülésre hívott össze különbözô foglalkozású értelmiségieket Demjanovics, s itt olyan értelmû határozat született, meg, hogy másnap a SZOT nagytermében értelmiségi gyûlést hívunk össze, melyet én fogok levezetni. Az értelmiség mozgósítását a gyûlésre Demjanovics és a vele levô fiatal emberek vállalták. Az értelmiségi nagygyûlés 10 órakor kezdôdött meg, melyet Demjanovics nyitott meg, majd én beszéltem.

Beszédem lényege a következô volt: „Értesültem arról, hogy a városi munkástanácsban és a városban teljes az anarchia. Az adott helyzetben az értelmiségnek az a feladata, hogy elejét vegye minden törvénytelenségnek, és segítse elô a rend és nyugalom helyre állását.

Másik feladata az értelmiségnek, hogy Budapest népének élelemmel való ellátását segítse elô, ahol erre hivatali helyén alkalma nyílik. A gyûlés feladata, hogy ezekben a kérdésekben határozzon, és ezeknek a kérdéseknek a megoldását a városi és megyei munkástanácsokban is szorgalmazza.”

Beszédem után többen szólaltak. Két hozzászólásra válaszoltam. Az egyik hozzászóló kifogásolta, hogy még mindig a munkásoké a vezetô szerep a tanácsokban. Erre azt válaszoltam, hogy ennek így is kell lenni, mert a munkásság bebizonyította eddigi történetével, hogy egyedül képes a vezetésre. A másik hozzászóló tiltakozott élelemnek Pestre szállítása ellen azzal, hogy az oroszoknak nem szállítunk élelmet. Válaszomban megmondtam, hogy most nem errôl kell beszélni, hanem arról, hogy a pesti népnek élelemre van szüksége.

Ezután láttam, hogy az ülésen résztvevôknek a magatartása egyre agresszívebb lesz, kértem Demjanovicsot, hogy az ülést zárja be. Demjanovics az ülés befejezése elôtt felolvasott 12–13 nevet, hogy a gyûlés ezeket fogadja el az értelmiség képviselôinek, majd az ülést bezárta.

A gyûlés után a SZOT kistermébe vonultunk át – én is a felolvasottak között voltam – s ott jelentkezés alapján öttagú bizottság alakult, akik az értelmiséget a munkástanácsokban, sajtóban és rádióban képviseljék.

2. A pedagógus bizottság összehívása, lefolyása A nagygyûlési hozzászólások során hangzott el, hogy minden értelmiségi szervezet válasszon küldötteket, és október 31-én ezek a küldöttek jelenjenek meg a SZOT székházában. 31-én délelôtt 10 órakor a SZOT kistermében valóban meg is jelentek a küldöttek. Ott zûrzavaros beszélgetés folyt. Mivel döntôen csak a nyíregyházi iskolák küldöttei voltak jelen, a többi küldött lassan eltûnt, s csak pedagógusok maradtak. Kezdetben szervezetlen beszélgetés folyt közöttünk, s nem akart kialakulni, hogy mit is kezdjünk. Ekkor a nagyterembôl bejött dr. Lupkovics, aki ott kisgazdapárti gyûlést tartott, és javasolta, hogy a pedagógusok válasszanak maguk közül küldötteket, akik a nyíregyházi pedagógusokat képviselik. Ekkor a

Október viharában

485

150 éves jubileumi ünnepségeinek megteremtését tûztük ki célul. Ehhez bizottságot is szerveztünk, a jubileumi munkák feladatait pedig a testület tagjai között elosztottuk. A társadalmi segítség elnyerésére és az öregdiákok támogatásának megnyerésére pedig Margócsy József kolléga és öregdiák ismereteire és segítségére támaszkodtam. Ennek sikeres eredményét az 1956-ban megjelent jubileumi évkönyv foglalta össze.

A több éven keresztül végzett munkám, társadalmi megbízatásaim, a gimnázium jubileumi rendezvényei fizikailag is, idegileg is megviseltek. Mindezeket növelték családi gondjaim is: törôdés a feleséggel, három gyermekemmel, csípôficamos kislányom állandó kórházi kezelése. Amikor gondjaimat feletteseimnek emlegettem, a segítség mindig csak ez a mondat volt: „Majd segítünk.” Így a tanév befejezése után a Megyei Mûvelôdési Osztály vezetôjéhez kérvényt adtam be, melyben kértem, hogy „a nyíregyházi Kossuth Lajos Gimnázium igazgatói beosztásából mentsen fel, s feleségemmel együtt helyezzen át tanárnak a nyíregyházi Vasvári Pál gimnáziumba.” Kérésem indoklásául megírtam: „Úgy érzem, hogy az igazgatói beosztás évrôl-évre egyre inkább az iskola adminisztratív és pénzügyi dolgozójává kényszerít lennem semmint nevelôvé és az iskolai nevelés irányítójává. A tanári pályát pedig nem címért, nem íróasztalért, hanem hivatásból választottam.” Lemondásom nem fogadták el, azzal az általam már régebben is hallott indoklással: „Majd segíteni fognak.” Segítségül augusztusban elküldtek egy három hetes budapesti tanfolyamra.

Szeptemberben megkezdôdött az új tanév, októberben Nyíregyházára is elérkezett a forradalom. Pestrôl egyre riasztóbb hírek jöttek. Egyre sûrûbben gördültek át Nyíregyházán a „testvéri tankok”. Kerestek, telefonon hívtak a nyíregyházi iskolák igazgatói: „Mit csináljunk? – Mit teszel?” – Felrémlett elôttem az a kép, amikor 1943 telén fél óra alatt 120 emberemet veszítettem el egy páncélos támadás során, így mindenkinek azt válaszoltam: nincs kivonulás. Végül, mikor a forradalmi tömeg a Kossuth udvari kapuját döngette, a tanulófiúkat az utcai hátsó kapun kiengedtem, a kollégistákat Adriányi Lászlóval hazautaztattam.

A tömeg végül betörte a kaput, „elözönlötte” a gimnáziumot, egy részeg munkás kalapácsot lóbált, s ordította, hogy azzal töri be a fejem, de percek alatt a tömeg is, ô is visszavonult. Ezután verték le – talán azzal a kalapáccsal is – a kozák emlékmûvet. Azokban a napokban, s azok után még sokszor átgondoltam ezt a napot, s amit a forradalom napjaiban tettem. Összevetettem azokkal az eseményekkel is, amelyek akkor másutt megtörténtek: sortüzekben hányan pusztultak el, Pesten néhány kiváló volt tanítványom is, de a Kossuth Gimnáziumból ekkor egy fiam sem. Nyíregyházán csak egy tankra mászó férfit lôttek le. Ez nekem ma is nagy erkölcsi elégtétel annyi – akkor kevés – ma egyre több ötvenhatos forradalmár keletkezése után.

A következô forradalmi napokról egy 1957. augusztus 15-én kelt fegyelmi ügyemben írt igazoló jelentésemben számoltam be:

1. Az értelmiségi nagygyûlés összehívása és lefolyása „1956. október 28-án délelôtt a Kossuth gimnáziumban felkeresett Demjanovics Arnold TSB elôadó azzal, hogy már a lakásomon keresett, és a nyíregyházi értel-

484

Horváth Sándor

források '56 megyei történetéhez Horváth Sándor

40 év katedrán (részlet) Október viharában

[...]

1954-ben a független szakfelügyeleti hálózatot felszámolták. Régi kolléganômnek, dr. Margitics Gyulánénak szakfelügyelete is megszûnt. Kárpótlásul igazgatói állásba kívánták helyezni. Szabad hely azonban erre csak a Kossuth Gimnáziumban volt. Mivel ez fiúgimnázium volt, nônek a Zrínyi leánygimnázium megfelelôbb volt. Így a megyei mûvelôdési osztály „népgazdasági érdekbôl” 1954. augusztus 15-i hatállyal a Kossuth Lajos Gimnáziumba helyezett át igazgatónak.

Az igazgatóságot 1954. szeptember 1-jén átadtam dr. Margitics Gyulánénak.

Kossuth Lajos Gimnázium Ugyanezen a napon átvettem a Kossuth Lajos Gimnázium vezetését Kiss Ernô átadó igazgatótól, régi jóbarátomtól. A Kossuth Gimnázium Nyíregyháza elsô és elismert középiskolája volt. Tantestületét mindenkor nagy tudományú, kiváló „professzorok” alkották, akik nemcsak tudományukban jártak élen, hanem a város társadalmi életében is jelentôs szerepet játszottak.

1945 után a kiemelkedôbb szerepet játszók egy részét – az igazgatót Nyíregyháza középiskolai vezetôivel együtt – a pályáról eltávolították vagy éppen elítélték. Néhányan alkalmazkodtak az új rendszerhez és politikai karriert is csináltak, vagy tehetségüknek megfelelôen magasabb oktatási szintre emelkedtek. Akik megmaradtak, éltek, ahogy tudtak, újonnan jött kollégákkal formálták az alakuló életet.

Még 1954 nyarán, az igazgatóság átvétele elôtt áttanulmányoztam a gimnázium évkönyveit, az iskolatörténetet s így szerzett ismereteim alapján dolgoztam ki iskolai célkitûzéseinket. Mivel megtudtam, hogy a gimnázium alapjai 1806ban születtek meg, a rendszeres pedagógiai program mellett, 1956-ra a gimnázium

Palasik Mária

A forradalom elõestéi a Mûegyetemen Az 1956/57-es tanév kezdése más volt a felsôoktatási intézményekben, mint a korábbi éveké. Az oktatókat és a hallgatókat egyaránt foglalkoztatta a megváltozott politikai helyzet: a Magyar Dolgozók Pártja 1956. július 18–21-i Központi Vezetôségi ülésének határozata, Rákosi Mátyás leváltása, Gerô Ernô elsô titkárrá történô megválasztása, majd Rajk László és társainak október 6-ára tervezett újratemetése. Az oktatói és hallgatói közgyûléseken, a párttaggyûléseken és a DISZ-gyûléseken megnôtt a résztvevôk létszáma és aktivitása. Az ifjúság körében a „fényes szelek” nemzedéke óta nem volt ilyen fokú a politikai érdeklôdés, mint ezekben a hetekben. Október közepétôl a különbözô típusú felsôoktatási intézményekben egymást követték a diákgyûlések.

A tanulmány célkitûzése, hogy megvizsgálja, miért az 1956. október 22-i mûegyetemi diákgyûlés vált a leglegendásabbá a forradalom elôtti napok diákgyûlései közül. Milyen elôzményei voltak az egyetemen ennek a forradalmi hangulatú gyûlésnek? Milyen kapcsolatai voltak a mûegyetemistáknak a többi egyetem hallgatóival ezekben a napokban?

Az elemzést bonyolítja, hogy az ötvenes évek strukturális átalakításának következtében ebben az idôszakban a Mûegyetem maga is két intézményként mûködött: a Budapesti Mûszaki Egyetemként (BME) és az Építôipari és Közlekedési Mûszaki Egyetemként (ÉKME).1 A mûegyetemisták is szép számmal vettek részt a DISZ Petôfi Körének szeptembertôl újra feléledô vitáin, illetve ott voltak október 6-án Rajk László temetésén, valamint néhányan a temetés utáni egyetemista tüntetésen, és október 9-én az Egyetemi Színpadon a fiatal értelmiség problémáiról rendezett ankéton, amelyet Lukács György vezetett. Október 10-én került sor a Petôfi Körben A mûszaki fejlesztés és a fiatal értelmiség problémái címû vitára, amely mozgósította a mûegyetemistákat is. Ugyancsak a Petôfi Körben A magyar nevelésügy kérdései címmel október 12-én sorra kerülô vita második fordulója után a mûegyetemisták között is 1. A szétválasztásra 1952-ben került sor. A Budapesti Mûszaki Egyetemhez a Villamosmérnöki Kar, a Gépészmérnöki Kar, a Vegyészmérnöki Kar és a Hadmérnöki Kar, míg az Építôipari Mûszaki Egyetemhez az Építômérnöki Kar, az Építészmérnöki Kar tartozott. 1955-ben hozzácsatolták a Szegeden 1951-en létesített, majd 1952-ben Szolnokra költöztetett Közlekedési Mûszaki Egyetemet, és Közlekedési Üzemmérnöki Kar néven új Kart szerveztek. Így jött létre az Építôipari és Közlekedési Mûszaki Egyetem. A Mûegyetemnek ez a kettôs struktúráját 1967-ig tartották fenn úgy, hogy a két egyetem többnyire közös épületeket és laboratóriumokat használva mûködött.

416

Palasik Mária

egyre népszerûvé vált az ott felvetett követelés, hogy tegyék fakultatívvá az orosz nyelv oktatását.

De nem csupán a hallgatók aktivizálódtak. A Budapesti Mûszaki Egyetemen az MDP végrehajtó bizottsága október 16-i ülésén szenvedélyes vita után arról döntöttek, hogy levelet küldenek az MDP Központi Vezetôségének, amelyben kifejtik aggodalmukat azzal kapcsolatban, hogy a párt politikája nem az SZKP XX. kongresszusának, és a júliusi központi vezetôségi határozatnak megfelelôen halad, többek között felvetették, hogy nyílt tárgyalást követelnek Farkas Mihály perében.2 Ugyanezen a napon, október 16-án este a szegedi egyetemisták létrehozták az önálló egyetemi ifjúsági szervezetüket, a Magyar Egyetemisták és Fôiskolások Szövetségét, a MEFESZ-t.3 Ez önmagában is forradalmi tett volt, mivel a MEFESZ eredetileg az 1945 utáni koalíciós évek rétegszervezete volt, és létezése a többpártrendszerhez kötôdött. Az újraalakulás ténye radikalizálóbban hatott az egyetemi ifjúságra, mint eddig bármi, fordulatot jelentett a politikai életben. A budapesti egyetemeken is felmerült egy új ifjúsági rétegszervezet megalakításának az igénye, amit nagyban segített a szegedi fiatalok döntô lépése ez ügyben. Másnap, október 17ére az ELTE Jogi Karára hívták össze a budapesti egyetemek küldötteinek megbeszélését, de ezen elvetették nemcsak az önálló egyetemi ifjúsági szervezet megalakításának, hanem az ifjúság követeléseinek nyomatékot adó utcai tüntetés gondolatát is. Az összejövetelen a BME-t Gérnyi Kálmán, míg az ÉKME-t Herczeg Károly képviselte, mindketten egyetemük DISZ-titkárai voltak. A DISZ Központi Vezetôsége azonnal reagált az eseményekre, és még október 17-én nyilatkozatot tett közzé, amelyben elismerte az egyetemisták követeléseinek jogosságát. Szerepelt ebben az egyetemi nyelvoktatás fakultatívvá tétele, vagyis az orosz nyelvoktatás kötelezô voltának megszüntetése, a marxista-leninista tantárgyak és a honvédelmi oktatás óraszámainak csökkentése, továbbá a testnevelés fakultatívvá tétele.

Október 17-e estéjére az ÉKME Bercsényi utcai diákotthonában hívtak össze diákgyûlést, amelyen az egyetem vezetôi is megjelentek. A hangsúly a diákság tanulmányi és szociális problémáin volt, de már felmerült a két egyetem újraegyesítésének a gondolata is.4 A Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottsága is kénytelen volt az egyetemisták által felvetett problémákkal foglalkozni. Orbán László, az MDP KV Tudományos Osztályának osztályvezetô-helyettese a következôképpen fogalmazta meg ezt a PBhez írt elôterjesztésében: „... az elmúlt napokban súlyos helyzet alakult ki. A helyzet kialakulásának alapját az összpolitikai helyzet mellett az adja, hogy a diákság tanulmányi terhelése nagy, jogos követeléseinek (melyekkel az egyetemek vezetôi és professzorai is egyetértenek) megoldása évek óta halasztást szenved. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a szegedi egyetemen emiatt sztrájkhangulat alakult ki...”5 Orbán azonnali lépéseket javasolt, amelyekkel orvosolhatják az ifjúság problémáit.

2. 1948 és 1953 között honvédelmi miniszter volt, akit 1956 az ötvenes években elkövetett törvénysértésekben való részvétele miatt 1956 nyarán kizárták a pártból és letartóztatták.

3. Programalkotó gyûlésüket október 20-án tartották, ahol elhatározták, küldöttségeket menesztenek az ország felsôoktatási intézményeibe, hogy tájékoztassák a többieket a MEFESZ céljairól, programjáról.

4. Magyar Országos Levéltár (MOL) XIX-J-2-f-8510-6/52/1957. 235. d. Az Építôipari ésKözlekedési Mûszaki Egyetem beszámolója az 1956/57. tanévrôl.

5. Ladányi Andor: Felsôoktatási politika 1949-1958. Kossuth Kiadó, Budapest, 1986.

A forradalom elôestéi a Mûegyetemen

417

Az MDP PB határozata alapján október 19-én Kónya Albert oktatásügyi miniszter rendkívüli értekezletet tartott az egyetemi vezetôknek, amelyen ismertette a DISZ javaslatából kiindulva tervezett intézkedéseit. Azt ígérte, hogy hamarosan rendeletben szabályozza a szabad nyelvválasztás lehetôségét, fakultatívvá teszi a testnevelés tantárgyat, heti két órára csökkenti a magyar párttörténet oktatását. Az értekezleten megjegyezte még, hogy a „honvédelmi oktatás óraszámát is reálisan kell megállapítani”.6 Szintén október 19-ére a DISZ és az Oktatási Minisztérium együttesen hívta össze a fiatal egyetemi oktatókat a Lenin Intézetbe, hogy megvitassák a teendôket. Itt a mûegyetemi oktatók közül Fekete Tamás tanársegéd volt igen konstruktív.

Az egyetemi ifjúság gondolatainak megformálásra adott lehetôséget az is, hogy a DISZ Központi Vezetôsége október 27-ére tervezte a budapesti diákparlament összehívását, és ezekben az októberi napokban folyt az évfolyamgyûléseken a mûegyetemi küldöttek megválasztása. A gyûléseken a diákságot érintô eddig ismert aktuális követelések mellett felvetôdtek messzebbre tekintô kívánalmak is mint a Kisgazdapárt Tildy Zoltán vezetésével történô újjászervezése, a magyar lakta területek visszakövetelése a szomszédos államoktól. Érzékelve az egyre radikálisabb hangulatot, mindkét mûegyetem DISZ-vezetése egyetemi ankétot kívánt szervezni az aktuális politikai helyzetrôl. A BME DISZ-bizottsága október 24.-re, az Építôipari és Közlekedési Mûszaki Egyetemé pedig 25ére tûzte ki a rendezvény napját. Az ÉKME még egy vitát tervezett október 31-ére az egyetem oktatási problémáiról. (Az események azonban másként alakultak, a vitára már nem került sor a tervezett napon.)

Október 19-én a BME Központi Diákotthona – ez volt az ún. vári diákotthon a Hess András téren – Diákbizottságának képviselôi felkeresték az egyetem DISZ-titkárát, és beszámoltak a diákság követeléseirôl, és tájékoztatták Gérnyi Kálmánt arról, hogy estére diákgyûlést hívtak össze a diákotthonba. Ugyan a gyûléssel sem Gérnyi, sem a diákotthon igazgatósága nem értett egyet, a rendezvény megtartásáról ennek ellenére nem mondtak le a fiatalok. Sôt, küldötteket menesztettek a budapesti fôiskolai és egyetemi diákotthonokba, hogy az ottani hallgatók is menjenek el a gyûlésre.

Az este 21 órakor kezdôdô rendezvényen bírálták a DISZ-t, hogy nem tudott következetesen síkra szállni a hallgatók érdekeiért, ezzel is indokolták a rendezvény összehívást. Mûegyetemi rendezvényen itt hangzott el elôször, hogy a szovjet csapatokat azonnal vonják ki Magyarország területérôl. A hallgatóság részvételével megfogalmazott felhívásban 15 pontba foglalták az ifjúság követeléseit, amelyek egyetlen pont kivételével mind az egyetemisták tanulási és életkörülményeit, valamint elhelyezkedési esélyeit és a mérnökök társadalmi elismerését érintették. A pontok tartalmán látszik, hogy a fiataloknak nem volt még tudomása a Kónya Albert által az egyetemi vezetôk elôtt tett bejelentéseirôl.

A következôképpen rangsorolták az általuk szükségesnek tartott intézkedéseket: 1. Követeljük a mérnökök erkölcsi és anyagi megbecsülését. A kezdô mérnököket helyezzék mérnöki beosztásba, kezdô fizetésük 1500–1600 Ft legyen, és prémiumban is részesüljenek.

6. Szabad Nép, 1956. október 20.

7. Szabad Ifjúság, 1956. október 21. és Jövô Mérnöke, 1956. október 23.

418

Palasik Mária

2. A vezetôi állásokat és beosztásokat kössék iskolai végzettséghez és szaktudáshoz!

3. Követeljük a katalógusrendszer azonnali eltörlését, a nyelvek és a nem szaktárgyak jövô félévtôl való fakultatívvá tételét, egy kötelezô, de szabadon választott nyelv oktatását!

4. Tegyék lehetôvé az egyetemi hallgatók külföldi, állami támogatással történô csoportos tanulmányi utazását, és azt, hogy egyénileg az IBUSZ-tól függetlenül utazhassanak!

5. Tegyék lehetôvé a fiatal mérnökök külföldi munkavállalását, és ezt ne kössék politikai és családi feltételekhez!

6. Szüntessék meg a diákotthonok túlzsúfoltságát!

7. Követeljük a menza forintnormájának napi 15 forintra való felemelését!

8. A diákélelmezési vállalatokat vonják az illetékes egyetemek hatásköre alá!

9. Állítsák vissza az egyetemi autonómiát!

10. Követeljük az egyetemi ifjúsági mozgalom újjászervezését, egy új diákvezetôség demokratikus megválasztást!

11. Követeljük az utazási kedvezmények 50%-ra való visszaállítását havonta egyszeri utazásra!

12. Szállítsuk le a mûszaki könyvek árát a hallgatók részére, és mindenki kapjon tankönyvsegélyt!

13. Követeljük az évrôl évre szükséges mérnökképzés létszámának reális megállapítását.

14. Végzô hallgatók diplomatervének kidolgozásának idejére magasabb ösztöndíjakat kapjanak.

15. Nyílt tárgyalást kérünk Farkas és társai ügyében.7 A diákgyûlés két hetet adott a politikai vezetésnek, hogy teljesítse követeléseik hat pontját, kifejezték, ha erre nem kerül sor, tüntetéssel „fogják kimutatni elégedetlenségüket”.8 Ugyanakkor a résztvevôk felhívást tettek közzé az összes egyetem hallgatóihoz, hogy szolidaritásukkal támogassák a követelések megvalósítását, viszonzásképpen kifejezték, ôk is készek támogatni a többi egyetem követelését. A felhívást 20-án délelôtt sokszorosították, majd terjesztették. S valóban, a miskolci, a veszprémi és soproni mûszaki egyetem hallgatói azonnal táviratban reagáltak. A táviratok keresztezték egymást: a mûegyetemisták pedig a 20-i szegedi programadó MEFESZ-gyûlésre küldték el a szolidaritásukat jelzô táviratukat. A mûegyetemisták felhívásukat eljuttatták a DISZ lapjának, a Szabad Ifjúságnak a szerkesztôségéhez is, amely október 21-én teljes terjedelmében közölte azt. Értesülve a felhívásról, másnapra, október 20-ára Gillemot László, a BME rektora is diákgyûlést hívott össze, amelyen körülbelül ötszázan jelentek meg. Gillemot az egyetemi tanács nevében köszönetet mondott az ifjúságnak, hogy támogatást kapott egy sor olyan kérdésben, amiért a tanács évek óta küzdött. Kijelentette, hogy az egyetemi tanács „teljes mértékben együtt van az egyetemi ifjúsággal mindaddig, amíg az egyetem fegyelme és rendje meg nem bomlik”.9 Beszámolt a Kónya miniszternél zajló elôzô napi megbeszélésrôl, ismertette a várható rendeleteket. Majd a vári diákgyûlés 15 pontját elemezte végig. A legtöbb pont kapcsán egyetértését fe8. Ezek a 3., a 4., a 7., a 11. a 14. és a 15. pontok.

9. A beszédet közölte a Jövô Mérnöke, 1956. október 23.

A forradalom elôestéi a Mûegyetemen

419

jezte ki a tartalommal. A 7. pont – a menza forintnormájának napi 15 forintra való felemelése – kapcsán kért elnézést, hogy ebben a kérdésben nem tájékozott. A 4. pont követelései kapcsán pedig arra emlékeztette az ifjúságot, hogy az utazással kapcsolatban már eddig is érzékelhetô a változás, mivel a BME 3500 fô körüli nappali hallgatójából csak 1956-ban hatszázan utaztak szervezetten külföldre. Az 5. ponthoz pedig annyit fûzött hozzá, hogy „minden magyar mérnök, aki állami ösztöndíjon tanul, érezze kötelességének, hogy a magyar nép szolgálatában áll”. A rektor nem értette, hogy miért kell nagyobb ösztöndíjban részesíteni a végzôs hallgatókat, azt kérte, ha emellett tudnak érvelni a diákok, akkor tegyék meg. Az egyetemi autonómiát felvetô 9. ponttal kapcsolatban örömének adott hangot, „mert az egyetemi tanácsnak egy régi, több éves és a holtpontról soha ki nem mozduló harcát támogatta mostani fellépésével”. Kifejtette, hogy szerinte az „egyetemi autonómia azt jelenti, hogy az állam a mi számunkra, tanárok számára megszabja azt, hogy milyen nívójú és képzettségû fiatalság kerüljön ki innen, az összes többi, a diákélelmezéstôl kezdve az egyetem dolga”. Gillemot rektor nem javasolta, hogy az értelmiség külön ifjúsági szervezetben legyen a munkás- és a parasztfiataloktól. Azzal érvelt, hogy az egyetemisták többsége is e társadalmi csoportokból származik: a „tanulás lehet, hogy jobb szellemi képességet, nagyobb képzettséget ad, de nem szünteti meg azt a szolidaritást, amivel szerintem minden magyar ember a másik magyar embernek ma pillanatnyilag tartozik, és tartozni is fog” – érvelt álláspontja mellett.10 Október 20-án estére az ÉKME Mérnöki Karának Bartók Béla úti diákotthonában hívtak össze diákgyûlést, amelyen szegedi egyetemisták is részt vettek. Itt elhatározták, hogy a Mérnöki Kar hallgatói számára nagygyûlést szerveznek, hogy megvitassák az aktuális kérdéseket. Az Építészkar Bercsényi utcai diákotthonában október 21-én délelôtt tartottak egy megbeszélést, amin arról határoztak, hogy az egyetemük DISZ-bizottsága által 25-ére tervezett politikai vitát korábban, október 22-én délután tartják meg. Ugyanakkor szükségesnek tartották, hogy a vitát az eredeti elképzelések szerint az egyetemi párt- és DISZ-szervezet vezesse. 21-én délután újabb értekezletet tartottak az Építészkar és a Mérnöki Kar összes diákotthona képviselôjének, valamint az egyetem DISZ-titkárának bevonásával. Itt az Építészkar döntéséhez csatlakoztak a Mérnökkar diákjai is, együttesen arról határoztak, hogy másnap 15 órára hirdetik a politikai nagygyûlés kezdetének idôpontját az egyetem központi épületének aulájába. Még a nagygyûlés határozati javaslatát is elôre megfogalmazták, amelyben a 19-i vári diákgyûléshez képest már 25 pontban fogalmazták meg követeléseiket. Tartalmát tekintve az elsô 12 pont országos kérdéseket érintett – köztük követelték például Nagy Imre miniszterelnökségét, a nyílt tárgyalást a Rajk-perért felelôsök ügyében, valamint felelôsségre vonást a külkereskedelmi deficit miatt, a többi pont az ifjúság aktuális problémáival foglalkozott. A javaslatban még amellett szóltak, hogy az egyetemi ifjúsági mozgalmat a DISZ keretei között szervezzék újjá, és nem volt szó a MEFESZ megalakításáról az egyetemen. Ebben a dokumentumban is megjelöltek hét pontot azzal, hogy ha ezeket a kormány nem teljesíti két héten belül, illetve nem ad rá választ, akkor tüntetni fognak. Ezek között szerepelt Nagy Imre miniszterelnökségének követelése. Ez az elsô mûegyetemi dokumentum, ahol e követelés felvetôdött.11 10. A gyûlésrôl beszámolt a Népszava október 21-i száma is.

11. Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Levéltára, iktatatlan iratok.

420

Palasik Mária

Október 22-én reggel néhány egyetemi stencilgépen sokszorosítani, majd terjeszteni kezdték a javaslatot. Az ÉKME DISZ-bizottsága is részt vett az elôkészítô munkálatokban, meghívta a kar oktatóit is a délutáni gyûlésre, de mindenféle tüntetést ellenzett.

A BME DISZ-szervezete még mindig tartotta magát a külön, október 24-ére szervezendô politikai gyûléshez, sôt hogy nyomatékot gyakoroljanak bármiféle rendbontás megakadályozására, küldötteket menesztettek Csepelre a Csôgyár és az Acélgyárba, hogy meghívják a munkásfiatalokat a gyûlésre.

Október 22-e délutánja igen mozgalmasnak ígérkezett. Diákgyûlést tartottak az ELTÉ-n, a Közgazdasági Egyetemen, a Gödöllôi Agrártudományi Egyetemen, ifjúsági nagygyûlést tartottak a debreceni, miskolci, a pécsi, a soproni egyetemisták,12 de ismét diákgyûlés volt a BME Központi Diákotthonában, a Várban is, amelyen például az egyetemi pártbizottság képviseletében részt vett Marián István, a Mûegyetem Katonai Tanszékének vezetôje. Az összes délutánra meghirdetett diákgyûlésre eljutott az az álhír, hogy az Írószövetség másnap délutánra szolidaritásként a lengyel néppel tüntetést szervez a Bem-szoborhoz.

Az Építôipari és Közlekedési Mûszaki Egyetem nagygyûlése délután 3 órakor kezdôdött és hajnali két óráig tartott. A központi épület aulája teljesen tele volt: oktatók és hallgatók egyaránt ott voltak nemcsak az ÉKME-rôl, hanem a BME-rôl is. Ott voltak a budapesti egyetemek, és a szegedi MEFESZ-alapítók küldöttei is.

Ott voltak az Írószövetség képviselôi, a környékbeli üzemek munkásai. A résztvevôk számát 4-5 ezerre teszi az utókor. Kiss Tamás, a szegedi küldött köszöntötte a résztvevôket, és a MEFESZ-hez történô csatlakozásra buzdított. Felszólalására így emlékezett vissza: [a gödöllôi egyetemisták gyûlésérôl] „mentünk a mûegyetemre, ott is föltuszkoltak az emelvényre. Azért maradt meg bennem nagyon ennek a mûegyetemi gyûlésnek a hangulata, mert valami olyasmivel kezdtem, hogy „az új szegedi gondolatot hozom nektek”. S elkezdtek fütyülni. Elôtte mindenütt lelkesedés volt, itt meg kifütyültek. Akkor bekattant – nyilván nagyon fáradt voltam, olyankor nehezebben kapcsol az ember –, hát persze, ez a Horthy-féle új szegedi gondolat, hát ez nem kell senkinek. És akkor: bocsánat, nem errôl szól a történet, szegedi, de nem az a szegedi gondolat, ne azonosítsanak vele. És azután ott is ovációt, csatlakozást, lelkesedést tapasztaltunk, mint a többi helyen.”13 Kezdetben a tervezett forgatókönyv szerint haladt a rendezvény, azonban 5 órakor egy diák a mikrofonhoz lépve beszámolt a pozñani felkelésrôl és a legfrissebb lengyelországi hírekrôl. A gyûlés nem fogadta el a rendezvényt elôkészítôk arra vonatkozó határozati javaslatát, hogy a mûegyetemisták maradjanak a DISZ-ben, hanem a MEFESZ megalakítása mellett döntött.14 A felszólalók között ott találhatjuk többek között Szilágyi Józsefet, a Mûegyetem levelezô hallgatóját, aki Nagy Imre feltétlen híve volt, a már említett Marián István alezredest és Cholnoky Tibort, az ÉKME rektorát. Szónokok követték egymást a mikrofonnál, a hangulat egyre in12. Lásd Nagy Imre és kora. Tanulmányok, forrásközlések. III. (Vidéki diákmozgalmak 56-ban.) Szerkesztette: Némethné Dikán Nóra–Szabó Róbert–Vida István. Nagy Imre Alapítvány, Budapest, 2004.

13. Kiss Tamással az interjút Molnár Adrienne készítette 2000-ben. Szerkesztette Molnár Adrienne. http://server2001.rev.hu/oha/oha_document.asp?id=455&order=2#fnb_11 Az „új szegedi gondolat” a Horthy-rendszer antidemokratikus, antiliberális, szocialista-ellenes, szélsôségesen nacionalista politikai ideológiája.

14. MOL XIX-J-2-f-295-1957. 4. d. A mûegyetemi MEFESZ-bizottság tájékoztatója a MEFESZ eddigi munkájáról. 1957. január.

A forradalom elôestéi a Mûegyetemen

421

kább felforrósodott, az egyetemi ifjúság speciális gondjainak felvetése háttérbe szorul, és elôtérbe kerültek az egyre merészebb általános politikai követelések. A késô este folyamán a nagygyûlés gyakorlatilag egyhangúlag fogalmazta meg a diákág követeléseit. „A hangulat felemelô volt, miközben a diákság szavakba öntötte követeléseit, a szabadság érzésének ünnepi mámorában váltak a megfogalmazások mind merészebbekké, és a követelések mind radikálisabbakká” – számolt be ottani élményeirôl a nagygyûlésen résztvevô Litván György.15 A résztvevôk szerették volna, ha Rádióban beolvassák, és a napilapok terjesztik követeléseiket. Azonban a nagygyûlés ilyen céllal útnak indított küldöttségei mindenhol visszautasításra találtak. A mûegyetemi újságon, a Jövô Mérnökén kívül nem akadt más sajtóorgánum, amelyik akkor este felvállalta volna a másnapi terjesztést. Ezért a határozat szövegét mikrofonba diktálták, és a jelenlévôk kézírással lejegyezték – vállalva a pontok másolással történô terjesztését. Így annak, mint a népmese variációinak, többféle változata vált ismertté: van dokumentum 10, 11, 14, 16, sôt 17 pontról is, de a 14 pont vált a legismertebbé: HATÁROZAT Csatlakozunk a szegedi egyetemisták javaslatához és megalakítottuk az Építôipari és Közlekedési Egyetem MEFESZ szervezetét. A szervezethez a Mûegyetem és a Kertészeti Fôiskola jelenlévô diákjai is csatlakoztak. Az új MEFESZ feladata lesz a súlyos politikai kérdésekben a diákság állásfoglalását határozattá nyilvánítani és az egyetemi ifjúság jelenlegi megoldatlan problémáit (honvédelmi oktatás, menza, diákotthon, vasúti kedvezmény, szabad vizsga, külföldi út egyénileg is) lehetôvé tétele.

A MEFESZ szervezetét az egyetemi ifjúság spontán gyûlésén 4 – 5000 fô jelenlétében egyhangúlag alakította meg.

1. Az MDP-kongresszus azonnali összehívása, alulról választott vezetôség, az új Központi Vezetôség megalakítása.

2. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével.

3. Gazdaságilag és politikailag teljesen egyenrangú alapon és egymás belügyeibe be nem avatkozás elvén álló magyar–szovjet és magyar–jugoszláv barátság megalakítása.

4. Az összes szovjet csapatok kivonását Magyarországról a magyar békeszerzôdés értelmében.

5. Általános, egyenlô, titkos választásokat több párt részvételével, új nemzetgyûlési képviselôk választásával.

6. A magyar gazdasági élet átszervezését szakemberek bevonásával és ennek keretében a magyar uránérc magyar felhasználásával, hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerzôdéseket és vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar gazdasági életet.

7. Teljes ipari munkásság azonnali norma rendezését a létminimum megállapítása alapján és a munkás utonómia bevezetését az üzemekben.

8. A beszolgáltatási rendszer felülvizsgálását és az egyénileg dolgozó parasztság támogatását.

15. Litván György történész elôadása az 1956-os forradalomról egy mûegyetemi történeti speciális kollégiumon. 1998. április.

422

Palasik Mária

9. Az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálását, az ártatlanul elítélt politikai foglyok részére a teljes amnesztiát, illetve a hátrányba kerültek rehabilitálását.

10. Legyen nyilvános tárgyalás Farkas Mihály ügyében és Rákosi szerepének kivizsgálását, valamint az Oroszországban igazságtalanul elítélt és ott tartott magyarok hazahozatalát.

11. A néptôl idegen címer helyett a régi Kossuth címer visszaállítását, a március 15-ét és október 6-át nyilvánítsák nemzeti ünneppé és munkaszünetté .Új egyenruhát honvédségünknek.

12. Teljes vélemény és sajtószabadság megvalósítását, rádión is és ennek keretében külön napilapot az új MEFESZ szervezetének. A régi káderanyag nyilvánosságra hozatalát és eltörlését.

13. A zsarnokság és az önkény jelképét, a Sztálin szobrot azonnal távolítsák el.

14. Egymásért teljes szolidaritást vállalunk. Az egyetemi ifjúság egyhangú lelkesedéssel nyilvánította ki szolidaritását a varsói munkásokkal és ifjúsággal, a lengyel függetlenségi mozgalommal.

Az Építôipari és Közlekedési Mûszaki Egyetem Nagygyûlése 1956. X. 22. MEFESZ. Az elôzô napi határozati javaslathoz képest jelentôs változások történtek az elfogadott határozat szövegében. A pontokat elemezve megállapíthatjuk, hogy eltûntek belôle a diákság helyzetének javítását célzó intézkedések. Viszont megtalálhatjuk benne a jellegzetesen pártellenzéki követeléseket, mit MDP-kongresszus összehívását, Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését vagy a beszolgáltatási és a normarendszer eltörlését. Ugyancsak jelentôs szerepet kaptak az általános demokratizálást szolgáló követelések: a szabad választások megtartása, új nemzetgyûlés összehívása, többpártrendszer, vélemény- és sajtószabadság, az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálata, Rákosi Mátyás felelôsségre vonása. Újabb csoportját képezik a követeléseknek a nemzeti függetlenséggel kapcsolatos pontok, köztük a jelképekre vonatkozóak: a Kossuth-címer és a hagyományos nemzeti ünnepek visszaállítása. Míg Magyarország függetlensége megfogalmazásának igényét az egyenrangú szovjet-magyar kapcsolatok, valamint a 4. pontba került, szovjet csapatkivonásra vonatkozó követelés tartalmazza.

Az október 22. éjjelén mikrofonba diktált követeléseknek a 14 ponton kívül legelterjedtebbé egy 16 pontos változat vált, amelyben már elsô helyen szerepelt a szovjetcsapatok kivonulásának követelése.16 Az október 22-i mûegyetemi nagygyûlés hangneme bátrabb volt, mint addig bármilyen fórumon vagy sajtóban megfogalmazott követelésé. Összehasonlításképpen azt mondhatjuk, hogy az ELTE Bölcsészkarán lezajlott 400–500 fôs diákgyûlés hallgatósága, amelyet a szervezôk a Március 15-e Kör alakuló üléseként hirdettek, sokkal óvatosabb volt, mint a mûegyetemisták. Például a MEFESZ megalakításáról sem tudtak határozni. Ugyanakkor a mûegyetemisták az október 23-i délutánra néma tüntetésrôl döntöttek, a bölcsészek pedig arról, hogy jelszavakkal és transzparensekkel vonulnak fel a Bem szoborhoz a lengyel átalakulás melletti rokonszenvük 16. Az október 22-i mûegyetemi gyûlés különbözô pontjait lásd A Budapesti Mûszaki Egyetem és az Építôipari és Közlekedési Mûszaki Egyetem részvétele az 56-os forradalomban. Szerkesztette: Pedroni Emma Anna.

1. kötet. BME, Budapest, 1994.

A forradalom elôestéi a Mûegyetemen

423

kinyilvánítására. De ha a jelszavakat megvizsgáljuk, akkor is azt láthatjuk, hogy a bölcsészek még 23-a délelôttjén sem követték radikalizmusban a mûegyetemistákat.17 Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy az október 22-i mûegyetemi nagygyûlés nem véletlenül és nem érdemtelenül emelkedik ki az aznapi egyetemi nagygyûlések közül. Minden addiginál bátrabb követelései a forradalom alapvetô követeléseivé váltak, és azt mondhatjuk, a nagygyûlést méltán tarthatjuk a forradalom közvetlen elôzményének.

17. Jól tükrözik ezt az ELTE központi és jogi karának DISZ-bizottsága által kiadott jelszavak: elôre pártunk júliusi határozatainak megvalósításáért! Üdvözöljük a baráti Lengyelország új vezetését! Üdvözöljük a lengyel ifjúság harcát a demokráciáért! Éljen az egyenjogúságon alapuló magyar-szovjet barátság! Le a szektás vezetôkkel! Le a visszahúzó erôkkel! Le a provokációs demagóg kísérletekkel! Követeljük Nagy Imre elvtársat a kormány vezetésére! Távozzanak a sztálinisták! In Beck Tibor–Germuska Pál: Forradalom a Bölcsészkaron. 1956-os Intézet, Budapest, 1997, 62-63. o.

Tóth Sándor: Hôs – elbukott

424

Eörsi László

Eörsi László

A budai mûegyetemi és a pesti bölcsészkar nemzetõrségeinek a megalakulása Az 1956-os egyetemi nemzetôrségek közül a pesti bölcsészkari és a budai mûegyetemi vált a legjelentôsebbé, ez a két nemzetôrség befolyást gyakorolt a többire.

A bölcsészkar (V. ker. Pesti Barnabás utca 1.) Forradalmi Diákbizottságát már megalakulásától, október 25-étôl Pozsár István tanársegéd irányította. Pozsár – bár az október 23-i eseményeket forradalminak értékelte – mindvégig nyíltan kommunistának vallotta magát, és ennek megfelelôen tevékenykedett. Emiatt gyakran került szembe más egyetemi vezetôvel (leginkább Domokos Pál Péterrel és Garamvölgyi Zoltánnal), de megôrizte pozícióját. Ebben segítségére volt Varga János dékánhelyettes, az egyetemisták közül Vincze György, aki megbízást kapott a nemzetôrség szervezésére, valamint Molnár Edit (szervezés, propaganda), Pergel Ferenc (elhelyezés), Molnár I. József (tájékoztatás), Pozsár Istvánné (élelmezés) Gruber László (titkári teendôk) és mások. Ha szükségesnek érezték, a nagytekintélyû Mérei Ferenchez fordulhattak tanácsért. A forradalom elsô idôszakában kevés egyetemistának volt fegyvere. Az ôrség parancsnokául a görög származású Dimitriut jelölték, de egységével csak Pozsár parancsára bocsátkozhatott volna tûzharcba.

A pártvezetés teljesen magára hagyta a támogatásért hozzáforduló Pozsárt, aki nem értette: ha ellenforradalom dúl, miért nem fegyverezték fel a megbízható párttagokat. Egyedül Lukács Györgytôl kapott instrukciót: „Játszhatnak katonásdit, de vigyázzon, ne keveredjenek fegyveres harcba. [...] Minden erôvel gátolni kell, hogy a hallgatók a felkelôcsoportokhoz csatlakozzanak.” Pozsár: „Ez volt az egyetlen irányelv, amit Központi Vezetôségi tagtól kaptam, ezt igyekeztem a késôbbiekben megvalósítani.”

Október 27–28-án Kopácsi Sándor rendôrfôkapitánnyal és más rendôrtisztekkel folytatott tárgyalások eredményeképpen felfegyverezték a bölcsészkariakat. (A rendôrök 1957-es vallomásaikban „anarchista, tudatos ellenforradalmárként” jellemezték Pozsárt.) 120 bölcsészhallgató ezt követôen a rendôrség kötelékében, a Mosonyi utcai laktanyában teljesített szolgálatot. Mások az egyetem, a raktárak ôrzésére, a szállítmányok kísérésére, a Belügyminisztérium és Dobi István államfô lakásának védelmére, értekezletek biztosítására kaptak megbízást. Pozsár tárgyalt Nagy Imre kormányfôvel is (a konkrétumokat nem tárta fel társai elôtt, ezért nehezteltek is rá), a vezetés pedig együttmûködött a jogi karon tartózkodó Értelmiségi Forradalmi Bizottsággal. „Az ELTÉ-n – ha lehet ezt a kifejezést használni – a diákmozgalom politikai, a Mûegyetemen pedig a katonai központja volt” – állapította meg Pozsár.

A budai mûegyetemi és a pesti bölcsészkar nemzetôrségeinek a megalakulása

425

Valóban, a Mûszaki Egyetem katonai tanszéke (XI. ker. Budafoki út 4–6.) – kiváltképp Marián István alezredes-parancsnok fellépésével – a fegyverszünet idején szinte teljesen magához ragadta a kezdeményezést. A rend mielôbbi helyreállítása és a fegyveres támadások elhárítása érdekében létrehozták a 35–40 fôs Budai Egyetemi Forradalmi Albizottságot, amelyben „külsôs” tisztek is helyet kaptak. Marián helyettese Nagy György ôrnagy, a törzsfônök Szász Jenô százados lett. Marián mellett mûködô titkársági tagok egyetemisták közül kerültek ki: Nemes Katalin, Varga Sándor és, Vígh Tibor. A további reszortok (a hírszerzô, a szervezô, az ellátó, a fegyverzeti, a gépjármû csoport, illetve a sajtóosztály) vezetôit Marián jelölte ki, másrészt vállalkozás alapján választott. A hírszerzôk a szovjet csapatmozgásokat derítették fel; 20–25 db adó-vevô készülékkel rendelkeztek, 30–40 nemzetôr rádióhallgató-szolgálatban volt. Marián irányítása alá tartoztak az egyetemhez tartozó diákotthonok, így a 2000 fônyi vári Központi Diákotthon, a Bartók Béla úti (400 fô), a Frankel Leó úti és a Bercsényi utcai diákszállók, valamint a SZOT-iskola. Az egyetemistákat középületek védelmére vezényelték, de elfoglalták a Völgy utcai ÁVH-s nyomdát is. A Mûegyetem kilenc harckocsit és néhány páncéltörô löveget szerzett. Marián a páncélosokat az egyetem udvarán helyezte el, és azokat a kizárólagos parancsnoksága alá rendelte. Célja: a Szabadság híd – Petôfi híd – Móricz Zsigmond körtér által határolt háromszög lezárása, barikáddal, aknamezôvel történô megerôsítése. Itt biztos támaszpontot akart kiépíteni arra az esetre, ha az újabb szovjet csapatmozgások a fôváros ellen irányulnak. Az egyetem professzorai, Gillemot László rektor és Taky Ferenc a legmesszebbmenôkig helyeselték Marián intézkedéseit.

E két legjelentôsebb egyetemi forradalmi szervezet kevéssé törekedett együttmûködésre. Pozsár István vallomásai szerint ennek magyarázata a politikai álláspontok különbözôségében rejlett: Mariánék nemhogy fékezték volna a jobbratolódás veszélyét, retorikájukkal, felhívásaikkal, a felfegyverzés megindoklásával inkább fokozták.

(Tudnillik Pozsár a sztrájkot helyeselte a szovjet beavatkozás elleni tiltakozásául, de a harcot nem.) Azt állította, hogy a Budai Albizottságról kommunista nézetei miatt elzavarták többek között Széll Sándort (aki már a forradalom elsô napjaiban elôkészületeket tett a budai egyetemek összefogására), Csáti Tamást (aki a katonai és rendôrségi vezetôkkel folytatott tárgyalásokon gyakran képviselte az egyetemistákat) és Pap Gábort (aki elôzôleg a Budai Albizottság: Katonai Osztályát vezette). Ôk a bölcsészkari szervezetben is fontos szerephez jutottak. Marián pedig Pozsár hívására sem volt hajlandó látogatást tenni a Pesti Barnabás utcába.

Valószínûleg Marián nem tárgyalni akart, hanem az összes egyetemi nemzetôrségek parancsnokságát megszerezni, beleértve a bölcsészkariakét is. Ô tapasztalt tiszt volt, míg Vincze György, aki ott szervezte a fegyveres erôket, csupán egyetemi hallgató. Pozsárék azonban ellenezték, hogy Marián irányítása alá kerüljenek.

Késôbb mégis egy hivatásos tiszt, sôt tábornok került a bölcsészkar élére Görgényi Dániel vezérôrnagy személyében, de a forradalmi idôknek megfelelôen Vincze ellenôrizte a munkáját. Görgényi kiképzést szervezett a bölcsészkaron, ám Marián alezredes valószínûleg tartott attól, hogy a tábornok tekintélye az ô rovására növekszik, és nem járult hozzá ahhoz, hogy abban az övéi részt vegyenek.

November 2–3-án az erôsödô szovjet veszély láttán Marián méginkább szorgalmazta a pestiekkel történô egyesülést. Ekkor azt az álláspontot képviselte, hogy a legfontosabb a nemzeti egység megteremtése az eredményes ellenállás érdekében, és ennek kell minden más szempontot alávetni. Mindkét egyetem vezetése most már a fegyve-

426

Eörsi László

res erôik összevonását szorgalmazta. Ennek helye a Petôfi Katonai Akadémiában lett volna, ahová Görgényi vezérôrnagy át is ment, hogy megtegye az elôkészületeket.

A november 3-ai rendôr-fôkapitányságon tartott értekezleten a tíz fônyi Nemzetôrség Fôparancsnokságába az Egyetemi Forradalmi Bizottság Marián Istvánt delegálta. Az egyetemi egységek fôparancsnoka Görgényi Dániel lett. Marián azt jelentette Király Béla tábornoknak, a Nemzetôrség fôparancsnokának, hogy az 1500 fônyi egyetemista ezred két nap múlva harcra kész állapotban lesz. Fogadalmat tett, hogy az utolsó csepp véréig fog harcolni. Király Béla állandó szigorú harckészültséget írt elô.

November 4-én, amikor a szovjetek bevonultak a városba, Marián és a Mûegyetem katonai tanszékének több tisztje felkereste Király Bélát, akinek parancsára gépkocsikkal a hegyekbe vonultak mintegy 100 hallgatóval. A zugligeti laktanyában berendezkedtek, majd Marián négy egyetemista rajt a János hegyhez és a Zugligeti végállomás környékének biztosítására vezényelt, de jöttek újabb jelentkezôk is. Késôbb Marián a kíséretével a Petôfi Katonai Akadémiába autózott, ekkorra Görgényi tábornok már telefonon parancsba adta a különbözô egyetemi nemzetôrségeknek, sôt a felkelôcsoportoknak is, hogy tegyék le a fegyvert. (Az utóbbiak parancsnokai közül többen keresetlen szavakkal küldték el.) Marián innen hívta fel a Mûegyetemet és annak kollégiumait. Minden egyetemi egységnek megparancsolta, hogy a fegyvereket gyûjtsék össze, és adják át a szovjet csapatoknak, tegyék ki a fehér zászlót, mert a nagy túlerôvel szemben biztos pusztulás vár rájuk. A következô szavakkal zárta beszédeit: „Akkor vagytok hôsök, ha meritek vállalni az életet, élnetek kell.”

Nagy Imre hajnali felhívása meglepetésszerûen érte Pozsár Istvánt és a bölcsészkariakat. A Diákbizottság összeült, határozatot hozott arra, hogy nem harcolnak, a fegyvert leteszik. Errôl a döntésrôl körtelefonon és személyes összekötôkkel a pesti diákszállókat értesítették, és hazaküldték a hallgatókat. Pozsár ellenlábasai, Garamvölgyi Zoltán és Domokos Pál Péter árulónak kiáltották ki ôket, és társaikkal a jogi karon egy fegyveres csoporttal együtt foglaltak el tüzelôállást. Pozsár szerint „miután megesküdtek arra, hogy utolsó csepp vérükig harcolnak a szovjet fasizmus ellen, az elsô ágyúlövésre megadták magukat.” Más forrás szerint csak néhány nap múlva kényszerültek menekülésre. Más bölcsészek pedig fegyveresen a Rákóczi út 5. sz. alatti leánydiákotthonba mentek, „részben hogy megvédjük a lányokat, részben pedig, hogy megvédjük a hazát” – vallotta késôbb az egyikük. De a velük lévô tisztek felvilágosították a fiatalokat: zárt páncélosokra céltalan lövöldözni.

E történet mindkét fôszereplôjét 1957-ben tartóztatták le és 1958-ban ítélték el.

Pozsár Istvánra 12 évet szabtak ki, majd 1961-ben szabadult, Marián István alezredest életfogytiglannal büntették, de az 1963-as „nagy amnesztiával” kiengedték.

Görgényi Dániel tábornok pedig nem sokkal a november 4-i intervenciót követôen a karhatalmat szervezte és a Partizánszövetség felfegyverzését sürgette.

Irodalom: Beck Tibor-Germuska Pál: Forradalom a bölcsészkaron. Bp., 1956-os Intézet, 1997.

A Budapesti Mûszaki Egyetem és az Építoipari és Közlekedési Mûszaki Egyetem részvétele az 1956-os forradalomban (Dokumentumok) [Szerk. és összeáll. Pedroni Emma Anna]. – Bp., Mûegyetem 1956 alapítvány kuratóriuma, 1994.

Pozsár István: Az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság Története és vázlatos értékelése. TL O-10847. Ádám György és társai MOL XX-5-h 32. (Op.) d. 2., 3. k. ÁSZTL III./1. 25. kötet.

Váradi Gyula és társai ÁSZTL V-150006/2, V-150006/6.

Szirmai Ottó és társai BFL 8005/58.

A Mûszaki Egyetem nemzetôrségérôl (Tiwald Miklós jelentése, 1959. I. 15.) ÁSZTL V-144136/1. A Mûszaki Egyetem. HL 1956-os gyûjt. 9/576-625.

Ladányi Sándor

Református teológiai hallgatók a forradalomban A Budapesti Református Teológiai Akadémia teológus ifjúsága az 1955–1956-os esztendôben Szeretném elôrebocsátani és különösen is hangsúlyozni, hogy az 1956-os esztendôt, annak eseményeit a magyar református egyházban sem lehet önmagában szemlélni, tárgyalni, megérteni, még kevésbé értékelni, így a teológus ifjúság magatartását is csak az egyházban zajló folyamatok, események összefüggésében szabad vizsgálni. – Egy másik fontos szempont: a „világban”, a politikában zajló eseményeket, folyamatokat nem lehet összekeverni, egybemosni az egyházon belüli történésekkel, még akkor sem, ha olykor vannak kapcsolódási pontok; pl. a világtörténelemben, vagy hazánk történetében egyes események segíthették – ha nem is közvetlenül – az egyház mozgásterét. Az egyházban történtek nem részei, „kihelyezett tagozata”, „alfaja” a politikai életben történteknek, a forradalomnak! (A teológus ifjúság kapcsolata a magyar ifjúsággal közvetlenebbül is jelentkezik, de nem forradalmi vonatkozásban, amire még majd szeretnék rámutatni.) – Még egy lényeges momentumra szeretnék utalni: a magyar református egyházban történtek nem „külföldrôl szervezett” „ellenforradalmi cselekmények”, még kevésbé az „ige elleni lázadás”, hanem a folyamatosan ható kiváltó okok szerves része, következménye, „eredménye”, csúcsa!

Az államhatalom 1945-tôl kezdve egyre erôteljesebben avatkozott be az „egyház belügyeibe”, egyebek között, pl. a számára nemkívánatos egyházi vezetô személyek eltávolításával, és helyükre-helyettük a maguk embereinek pozíciókba juttatásával („ôrségváltás”), akik aztán hûségesen kiszolgálták az államhatalom, a megbízóik („gazdáik”) érdekeit-elvárásait; az ateista államhatalom egyházellenes érdekeit képviselték az egyházban ahelyett, hogy – eredeti értelemben: „tisztüknél fogva” – az egyház érdekeit – ügyét képviselték volna az államhatalom elôtt. Ez az egyházi vezetés, amely saját programjává tette az egyház visszaszorítását, „zsugorítását” – természetesen – elvesztette a lelkipásztorok, presbiterek, egyháztagok többségének bizalmát (ami nem állt ellentétben az államhatalom érdekeivel-céljával, sôt!). Ezt a folyamatot, eseménysorozatot azonban most nem kívánom részletezni, mert ezt többször megírtuk.

A Budapesti Református Teológiai Akadémián Pap László dékán „még a sztálinizmus legsötétebb éveiben is, annyira távol tudta tartani a fôiskolától az elnyomás jól ismert formáit, a szellemi és adminisztrációs terrort, hogy a teológus diá-

428

Ladányi Sándor

kok szinte szabadon fejlôdhettek és érhettek emberré. Diákként Pesten is részt vettünk az akkor még sok helyen eleven református gyülekezeti életben” – írja Bárczay Gyula (Megújulás – megdermedés – megmozdulás. A Magyarországi Református Egyház harminc éve. In: Harminc év 1956-1986. Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem. Bern, 1986. 329). „1948 és 56 között a legfelsôbb egyházi vezetôség által képviselt hivatalos egyház mellett – írja tovább Bárczay Gyula –, általa hol elnyomva, hol megtûrve, de mindenképpen tôle függetlenül és vele ellentétben, évekig a nyilvánosság minden lehetôsége nélkül élt és hatott az evangélium sajátosan magyar-református szelleme. Nem a föld alatt, hanem a felszínen, de elszigetelve, mert a kapcsolatot teremtô egyházszervezet kizárólag a hivatalos vezetés szellemét tükrözte. De számtalan megnyomorgatott hûséges falusi gyülekezetben és szívósan életben maradó városi egyházi közösségben, csendes és bátor presbitériumok mûködésében, neves és névtelen lelkipásztorok munkájában a gúzsba kötöttség feltételei között is élt az egyház.” (Uo. 329.) – A teológus ifjúság pedig a gyülekezetekkel (a küldô, „anyagyülekezettel” és a Budapesten „beosztott” gyülekezetével) szorosan tartotta a kapcsolatot. Csendesen, de jól látott, érzékelt mindent.

1953-ban meglátogatta teológiánkat Martin Niemöller (1892–1984) neves német (antifasiszta) teológus és lelkész, a Hessen-Nassaui Egyház elnöke, ismert „békeharcos”, a Hitler-ellenes Német Hitvalló Egyház megalapítója, az 1934. évi barmeni zsinaton elfogadott ún. Barmeni Nyilatkozat (majd Barmeni Hitvallás néven is emlegetett) állásfoglalás egyik megfogalmazója. Ez a nyilatkozat határozottan elutasítja többek között a fasiszta államhatalom beavatkozásait az egyház életébe, belügyeibe. Természetesen, ünnepélyes külsôségek között találkozott a teológus ifjúsággal, Bereczky Albert püspök kíséretében. A teológusokkal folytatott beszélgetés során megkérdezte, hogy ismerik-e a Német Hitvalló Egyház küzdelmes életét, és a „Barmeni Nyilatkozatot”. Erre a hallgatók spontán, ôszintén és egyértelmûen felelték, hogy nem. Niemöller csodálkozott. Bereczkyt roppant kényelmetlenül érintette ez a szituáció, nagyon dühös lett, és ott rögtön megparancsolta az egyébként is nagyon megszeppent Csekey Sándor professzornak, hogy sürgôsen pótolja a „súlyos mulasztást”, „hiányosságot”! (Csekey, aki megírta a legújabb kor egyetemes és magyar egyháztörténeti jegyzetét, de megjelentetni nem volt hajlandó, gépírásban állt a hallgatók rendelkezésére – 1956. február 11-én, súlyos betegség után elhunyt.

1928 óta volt az egyháztörténet tanára teológiánkon.) Így a budapesti református teológus ifjúság elôtt is ismertté vált a Német Hitvalló Egyháznak ez a nagyon fontos és jelentôs irata. (Martin Niemöllert 1955. szeptember 17-én, a centenáriumi ünnepségek keretében a jubiláló Budapesti Teológiai Akadémia díszdoktorává választotta.). Az eset megemlítése a következôk miatt volt szükséges: 1953. március 5-én meghalt Sztálin, június 4-én megalakult az (elsô) Nagy Imrekormány. A miniszterelnök expozéjában – egyebek között – az egyházakkal szembeni adminisztratív korlátozások enyhítését helyezte kilátásba. Ez egy ideig bizonyos „szabadabb légkört” biztosított. Bár ezt megelôzôen is a lelkipásztorok nagy része hûségesen végezte munkáját, szolgálatát – Reményik Sándorral szólva – „ahogy lehet”-ett, és a gyülekezetek is élték a maguk életüket, a lehetôségek keretei között (néha még azokon túl is). A lelkipásztorok a már korábban bevezetett, megszokott egyházkerületi, egyházmegyei lelkészkonferenciákon, lelkészköri értekezleteken, (maguk között csak „fejtágítóknak” emlegetett) nyári „továbbképzô tanfolyamokon”,

Református teológiai hallgatók a forradalomban

429

vagy a „missziói bizottsági üléseken” 1953 végétôl, fôként 1954 nyarától egyre inkább eltértek a „hivatalos” kiadott programoktól („brossuráktól”), és – néha heves viták, csatározások közepette – azokat a témákat tárgyalták, amelyek a gyülekezeti életet és a lelkipásztori munkát, szolgálatot érintették, elsôsorban a missziók lehetôségének hiányát. Az összejöveteleken és egyéb fórumokon született határozatok részben gépírásos másolatokban terjedtek, egy részüket megküldték az Egyetemes Konventnek és az Állami Egyházügyi Hivatalhoz (vagy más úton jutottak azok el oda!). Közülük néhány komoly egyházkritikát is tartalmazott, de ugyanakkor a kibontakozás útját is kereste, segítette.

1955 tavaszán a Budapesti Református Teológiai Akadémia néhány hallgatója (lelkészjelöltek), fiatal, „frissen”, az elôzô években végzett segédlelkészek, lelkészek elemezték a református egyház helyzetét, keresték a megújulás lehetôségét. Idônként összejöttek, megbeszélést tartottak. Martin Niemöller 1953-as látogatását követôen „a Német Hitvalló Egyház küzdelme friss ismeretében, valamint a Barmeni Hitvallás szövegének hatása alatt” „Hitvalló Nyilatkozatot” fogalmaztak meg, többekkel megbeszélték, a végleges szöveget német nyelvre is lefordították. A Nyilatkozatot 1955 ôszén, a Teológiai Akadémia centenáriumi ünnepségére érkezô külföldi vendégeknek is – konspiratív, néha romantikus körülmények között – átadták. (A magyarországi református egyház valós helyzete így a nyugati egyházak elôtt is ismertté vált.

Az Egyházak Világtanácsa Központi Vezetôsége 1956. július 28-a és augusztus 4-e között Galyatetôn tartott ülésére érkezô nyugati vendégek ezek ismeretében tájékozottak voltak a legtöbb fontos magyarországi témában). A Hitvalló Nyilatkozat Magyarországon is terjedt – leginkább illegálisan –, de 1956 ôszén a „Hitvalló Egyház 1956-ban Magyarországon” címmel az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyilatkozat nem egy szûk, elszigetelt kis csoport nézeteit, különvéleményét tükrözi, hanem a közegyház széles tömegei meggyôzôdésének és akaratának ad kifejezést. Hatására 1956 nyara végére, ôszére megalakult, gyorsan megerôsödött és az egész országra kiterjedt a „Megújulási Mozgalom”.

A Hitvalló Nyilatkozat négy pontból áll, és – a Barmeni Hitvallás mintájára – a Szentírásból vett idézettel kezdôdik, annak pozitív kifejtését adja, aktualizálva az akkori viszonyokra, majd ennek ellenpontjaként a negatívumokat sorolja fel, amit „kárhoztat”, a legfontosabb, legszembetûnôbb momentumokat szedi csokorba. Így elsôként: „Hamisnak tartjuk – mondja – azt a tanítást, mely szerint a megváltás erôi úgy mûködnek a profán történelemben, hogy ott egy állandó, pozitív irányú fejlôdést idéznek elô. A történelmi materializmus optimista fejlôdés-hitének ez a szótériológiai szentesítése igeellenes. Igeellenes tehát az a teológiai mezbe öltöztetett történetfilozófia, amely szerint jelenlegi társadalmi rendünket a hivatalos egyházkormányzat több nyilatkozatában a megváltás pozitív történeti hatásának, és ennek ilyen értelmû igenlését a keresztyén hit tartalmává teszi. A Krisztusban való újrateremtés kiteljesedésének irányát a szüntelen megújuló egyházban, és nem bizonyos politikai, gazdasági formák változásában látjuk. A megváltás nem Isten országává növekedô profán történelmet, hanem egyre inkább kibontakozó üdvtörténelmet eredményez...

Növekvô aggodalommal látjuk, s bizonyosodunk meg afelôl, hogy mikor egyházkormányzatunk beszüntette missziói telepeink mûködését, s a nem lelkészi szemé-

430

Ladányi Sándor

lyek, az úgynevezett „laikus” munkások mindennemû missziói szolgálatát eltiltotta, kihasználatlanul hagyta az egyház és állam között 1948-ban kötött egyezményben foglalt lehetôségeket, a különféle missziók (gyermek, ifjúsági, pogány, cigány és iszákosmentô misszió) teljes letiltását, vagy igen nagyfokú korlátozását idézte elô. Mindezzel a mai hivatalos egyházkormányzat az evangelizációs szolgálat tudatos és tervszerû elgáncsolását tûzte ki célul. A legaggasztóbb az, hogy mindezeknek teológiai magyarázatát is adva, e felelôtlen tetteket úgy ünneplik, mint missziói felfogásuk megújulását. Az egyház e missziói küldetésével egyet nem érthetünk, és Krisztus Jézus parancsának engedelmeskedve, a tiltó rendelkezések ellenére a missziói szolgálat bátor továbbfolytatását minden egyháztagra, különösen a lelkipásztorra nézve kötelezônek tartjuk...

Aggodalommal látjuk, hogy mai egyházkormányzatunk a prófétai szolgálatnak csak az elsô felét tölti be, a másik felét teljesen elhallgatja, s ezáltal szolgálatának egyensúlya annyira felborul, hogy a szolgáló egyház „kiszolgáló” egyházzá vált. E helyzetet csak súlyosbítja és tetôzi az a körülmény, hogy egyházkormányzatunk olyan dolgokat is igenel, amelyekre nézve tiltó prófétai szavát kellene hangoztatnia. Ezért nemcsak arról van szó, hogy a világ felé való szolgálat egyensúlya felborult, hanem arról is, hogy egyházunk – éppen szolgálata közben – az igazmondás érveit látszik elveszíteni, megfeledkezvén az egyház Urának fôpapi könyörgésérôl: „Szenteld meg ôket a te igazságoddal: a te Igéd igazság” (Jn. 17:17.). Éppen ezért szükségesnek látjuk emlékeztetni minden testvérünket, hogy amikor állami vagy egyházi feletteseink elôtt állunk, engedelmeskedjünk félelem nélkül Urunk akaratának azzal, hogy beszédünkben és cselekedetünkben legyünk készen félreértés és hamisság nélkül, az „igen” és a „nem” megvallására egyaránt.

Hamisnak kell tehát bélyegeznünk az egyházon belül minden diktatórikus klikkuralmat, amely Krisztus uraságának megrablását jelenti. Mikor pedig jelenlegi egyházkormányzatunk a világban használatos megfélemlítô módszerekkel igyekszik döntéseit az egyházban érvényesíteni, valamint a gyülekezetek nyílt ellenállása ellenére, minden reformátori örökséget megcsúfolva, egyeseket hatalmi úton erôszakolnak rá a gyülekezetekre, másokat pedig, mivel az egyházkormányzat által hirdetetteket nem helyeslik, vagy azt kritikával illetik, erôszakkal és koholt vádak alapján eltávolítanak, áthelyeznek, állásuktól megfosztanak, mindezzel csak azt bizonyítják naponként, hogy a „hamis” utat választották. Döntéseikkel szemben ellenvéleménynek nincs helye, s ha valaki mégis megkockáztatná, azt szektásnak, rendbontónak, sôt államellenes egyénnek tüntetik fel. Súlyosbítja a helyzetet, hogy nem csupán adminisztratív egyházkormányzati döntések diktatórikus keresztülvitelérôl van szó, hanem egy új, igen sok tekintetben kérdéses teológiát is, mint Szentírás egyedül érvényes és aktuális magyarázatát igyekeznek a lelkipásztorokkal elfogadtatni, s az ahhoz való viszonyulásuktól teszik függôvé szolgálatukat.

Egyházi vezetésünk fentiekben vázolt csoport-jellegével függ össze az is, hogy a világkeresztyénséggel való kapcsolatok fenntartása is kizárólag e szûk körû „klikk” hatáskörébe tartozik. Ennek eredményeképpen a világ egyházainak találkozóira készült hozzászólások is csak ennek a terroruralmat gyakorló klikknek véleményét tükrözik, és nem tekinthetôk a magyar keresztyénség egésze bizonyságtételének, noha arra tartanak igényt. Ugyancsak a fenti okok következtében az itt járó külföl-

Református teológiai hallgatók a forradalomban

431

di látogatóknak nincs módjuk a valóságos egyházi helyzet megismerésére. Ezért úgynevezett „ökumenikus” szolgálatunk a világkeresztyénséggel való testvéri közösség gyakorlása helyett sokkal inkább annak félrevezetésévé, hamis bizonyságtételévé vált.

Meg kell még jegyeznünk, hogy ez a klikk-rendszer alkalmat ad a hatalommal való anyagi visszaélésekre is. Így áll elô az a helyzet, hogy míg a legtöbb lelkész fizetése alig éri el a létminimumot, ugyanakkor egyes vezetô tisztségekben álló egyházi személyek aránytalanul, feleslegesen magas díjazásban részesülnek, s fôképp olyanok, akik régi és újabb erkölcstelenségeikrôl is országszerte hírhedtek. Semmiképpen nem indokolt az a pazarlás, amellyel egyházkormányzatunk a hivatalos fogadásokat, lakomákat, utazgatásait véghez viszi. Ez a fényûzô pazarlás lehet az államhatalom politikai érdekeiért buzgólkodó személyek reprezentálása, de semmiképp sem arról a Jézus Krisztusról való bizonyságtevés, akinek a fejét nem volt hova lehajtania, s aki gazdag lévén, szegénnyé lett érettünk.

Ilyen körülmények között meg kell vallanunk, hogy mai egyházkormányzatunk döntéseit nem tudjuk minden esetben az egyház döntéseinek elfogadni. Ezért az engedelmességet nem tartjuk feltétlen kötelezônek, sôt utat nyitunk annak a lehetôségnek is, hogy mai egyházkormányzatunknak való feltétlen engedelmesség sok esetben a Jézus Krisztussal szemben tanúsított engedetlenség is lehet. Különösen áll ez ott, ahol a „vezetés” az igehirdetés irányítására vonatkozik, s rajta kívülálló célok s programok hirdetésével annak lezüllesztését jelenti.

Mindezekkel való együttmûködés leghatározottabb megtagadásán túl kötelezve érezzük magunkat arra, hogy a zsinat-presbiteri elv, az anyagi ügyek tisztaságának ellenôrzése és az igehirdetés szabadsága érdekében szót emeljünk, és az Istentôl nekünk adott erô és lehetôség szerint ezekért munkálkodjunk. Kérünk minden testvérünket, hogy egyházpolitikai döntéseikben ekképpen cselekedjenek, s a tanácsért hozzájuk fordulókat ezek értelmében világosítsák fel.”

Az 1956-os esztendô – a bonyolult nemzetközi helyzet mellett – a Magyarországi Református Egyház és a Budapesti Református Teológiai Akadémia számára is igen „mozgalmas” idôszak volt. A forradalom leverése után, a megerôsödô államhatalom – a lényegében helyreállított korábbi (1948–1949 utáni) egyházi felsô vezetéssel – a tanári kar és teológus ifjúság tiltakozása ellenére – eltávolította tanári állásából és dékáni tisztébôl Pap Lászlót, aki egyik vezéralakja volt az 1956 nyarától kibontakozó református egyházi megújulási mozgalomnak, Helyére Czeglédy István került, aki a forradalom alatt történteket – a lényegre szorítkozva, igen szûkszavúan, de a valóságnak megfelelôen – így foglalta össze az 1956-1957. tanévrôl készült dékáni jelentésében: „A tanítás és a tanulás munkája szabályszerû ütemben folyt 23-ig. Ekkor Akadémiánk ifjúsága részt vett a budapesti ifjúság felvonulásában, majd visszatért az Akadémiára. Az október 23. és november 10. közötti idôket ifjaink jobbára a Teológiai Internátusban töltötték, miután Akadémiánk olyan városrészben fekszik, amelyben elég hevesek voltak a harci cselekmények. Ennek fájdalmas áldozatai is voltak. Két hallgatónk (Magócsi István és Herczeg Lajos, akik – természetesen – nem a fegyveres harcokban vettek részt, hanem emberbaráti segítô szolgálatot végeztek, október 28-án) halálos sebesülést kapott. Mindkét ifjú derék és igyekvô növendéke volt az Akadémiának. Nyugodjanak békével... Az érzelmeknek és gondolatoknak e nem mindennapos alakulásai hosszú heteken át befolyásolták Akadémiánk

432

Ladányi Sándor

életét. Növendékeink közül többen elhagyták intézetünket. 12 ifjúról – nem hivatalosan – úgy tudjuk, hogy külföldre távoztak.” – Ravasz László 1956. november 1-jei rádiószózatában így emlékezik meg róluk: „A magyar református egyház... anyai fájdalmában siratja el a hôsi halottakat: minden magyart, aki életét adta ebben a küzdelemben, s vére árán még drágábbá tette mindnyájunk számára a magyar szabadságot. Csókot a sebekre, virágot a sírra! Minden sebre és minden sírra, de közöttük különösen fájót és különösen könnyest annak a két fiatal hittanhallgatónak, két református teológusnak sírjára, aki az Alma Mater kapujától pár száz méterre hôsi halált halt.” – Rajtuk kívül még 6 sebesültje is volt a Teológiai Akadémiának, akik szintén nem fegyveres harcokban vettek részt, hanem sortüzek közben érte ôket találat.

Október közepe táján a teológus ifjúságot leginkább az állam és az egyház viszonya foglalkoztatta. Az ifjúság – Magócsi István vezetésével – 19 pontban foglalta össze követeléseit. Ezek között volt: Diákpresbitérium alakítása; „Timótheus” címmel diákújság alapítása; a pápai és a sárospataki teológiai akadémiák újraszervezésemegindítása; a professzori elôadások – személyre is lebontva – belsô szervezet kérdése; az egyházvezetôség megújítása; lélektani és pedagógiai magántanári órák beállítása; országos református közgyûlés összehívása, új zsinat elôkészítése; „Az Út” átszervezése, új vezetéssel; a Missziói Szabályrendelet (amely az egyház misszióját teljesen lehetetlenné tette) gyökeres átalakítása; rehabilitálások ügye; cserediákság, külföldi ösztöndíjak ügye; a történeti jellegû (nem egyháztörténeti, hanem politikai-ideológiai) tárgyak csökkentése; a kurzusok (fôiskolai jegyzetek) kiadásának csak a Teológiai Akadémia által történô engedélyezése; a debreceni és a budapesti teológiai akadémiák összehangolása; a teológusok gyülekezeti szolgálatának ügye; az Egyetemes Konvent átszervezése.

Október 22-én a teológusok közül többen részt vettek az Építôipari és Közlekedésmûszaki Egyetem nagygyûlésén. Másnap az ifjúság nyilatkozatot küldött a Magyar Egyetemisták és Fôiskolások Szövetségének, amelyben az egyetemi ifjúság harcaival való szolidaritását fejezte ki, és elhatározta, hogy az Írószövetség által kezdeményezett tüntetésen teljes egészében részt vesz. A harcok idején a teológus ifjúság a mentôszolgálatban vett részt. A kapott élelmiszersegélyekbôl egy kézikocsival átvitt a Corvin közben harcolóknak.

A forradalom leverése után – amint már említettem – Pap Lászlót lemondásra kényszerítették. 1957. január 15-i keltezéssel adta be lemondását – egyelôre csak dékáni tisztérôl – a Teológiai Akadémia prodékánjának. 1957. január 19-én a teológus ifjúság 3 vezetôje körlevelet intézett társaihoz, hogy fejezzék ki szolidaritásukat Pap László dékán iránt. „Mindnyájan tudatában vagyunk annak – írják – hogy milyen felbecsülhetetlen szolgálatot végzett [Pap László] mind az egyház, mind az Akadémia életében. Hitünk és meggyôzôdésünk az, hogy szolgálatát nem nélkülözhetjük. Az Akadémia, az ifjúság, minden egyesünk Krisztus Jézusunk szolgálatára való eredményes készülôdésünk érdeke az, hogy az egyház Urában vetett hitét bátran megvalló, egyháza érdekeit egyéni érdekei elé helyezô, népéhez hû vezetônk legyen...”

Egyéni és az ifjúság egésze nevében Pap Lászlónak írt, bizalmat szavazó levelek érkeztek 1957. január 20-i, 21-i keltezéssel, s kérik, maradjon a teológiai akadémia élén továbbra is. (Ez ügy kapcsán rövid betekintést nyerhetünk a Teológiai

Református teológiai hallgatók a forradalomban

433

Akadémia – tanárok és ifjúság – 1957. évi és késôbbi helyzetébe, amihez még szeretnék két rövid adalékot-dokumentumot bemutatni.)

Hasonlóan foglalt állást a tanári kar is január 22-én tartott ülésén, ahol jelen van Pap László is, s megköszöni a Kar egyöntetû ragaszkodását, de nem tartja egyházunk és teológiánk érdekében állónak, hogy álláspontját megváltoztassa, s a dékáni tisztet továbbra is vállalja. A Tanári Kar azonban határozatában – egyebek között – kimondja: „Dr. Pap László lemondólevelét a Theologiai Kar mély sajnálkozással fogadja. Ôt osztatlan megbecsülésérôl és bizalmáról biztosítja. Megértéssel fogadja a levélben elôadottakat, a lemondást azonban nem veheti tudomásul. A teológus ifjúság egyöntetû ragaszkodása, melyet a Tanári Karhoz intézett írásbeli beadványában kinyilatkoztatott, csak megerôsíti a Tanári Karnak ezt az elhatározását. A Kar megállapítja, hogy dr. Pap László dékán további szolgálatára a Theologián gyakorlati okból elengedhetetlenül szükség van. A Kar számára a dékáni lemondás ügye egyébként is lelkiismereti kérdés. Dr. Pap László dékánnak[l] a Kar teljes szolidaritásban tudja magát, személyéhez és dékáni szolgálatához ragaszkodik. A dékáni tisztrôl történô lemondása – a Kar meggyôzôdése szerint – szorosan összefügg dr. Pap László egyéb egyházi tisztségeirôl való lemondása ügyével, s azoktól függetlenül, vagy azokat megelôzôen való tárgyalása a Kar számára erkölcsileg lehetetlen. A Kar bizonyos abban, hogy dr. Pap László dékán a Theologia összes felettes hatóságának osztatlan és teljes bizalmát élvezi, aminek a Kar és az arra illetékesek elôtt legutóbbi félreérthetetlen megnyilvánulása múlt év júniusában dékánná történt újraválasztása... A Tanári Kar ezt a határozatát írásban megküldi... a Theologiai Akadémia összes felettes hatóságai elnökségének is, annyival inkább, mert a Kar joggal tételezi fel, hogy egyházunk vezetôségének sem lehet más állásfoglalása ebben a fontos kérdésben.”

1957. január 29-én tartott kari ülésen Pap László „ismételten kéri lemondásának tudomásulvételét”. A Tanári Kar ismételten kimondja: „a Tanári Kar – bár mérlegelés tárgyává tette dr. Pap László nyilatkozatát, hogy dékáni tisztérôl történt lemondását fenntartja – nincs módjában megváltoztatni múlt ülésében e tárgyban hozott határozatát. Ismét megállapítja, hogy a dékáni lemondás ügye nem választható el dr. Pap László egyéb közegyházi tisztségeirôl való lemondása ügyétôl, tehát azoktól függetlenül és azokat megelôzôen nem tárgyalható. Így a Kar a dékánválasztás ügyét függôben tartja. Dr. Pap Lászlót változatlanul továbbra is dékánjának tekinti, és ebben a minôségben ismételten teljes bizalmáról és megbecsülésérôl biztosítja.”

Mindez azonban nem tudta megakadályozni, hogy dr. Pap Lászlót valamennyi közegyházi tisztségétôl megfosszák, ôt rövid idôre a Tolna megyei Murga kis egyházközségébe helyezzék segédlelkésznek, majd nyugdíjazzák. (Az utrechti egyetem meghívta tanárának, de kiutazási engedélyt nem kapott.)

1957 tavaszán, ôszén, sôt még késôbb is megkezdôdtek, folytatódtak a megtorlások. Néhány tanárt és teológus hallgatót le is tartóztattak, hosszabb-rövidebb ideig fogva tartottak (volt, aki csaknem másfél évet ült börtönben). Egy rendôrtiszt jelentésében 1957-ben ezt olvashatjuk: „... az ellenforradalom góca a Budapesti Református Teológiai Akadémián van. Ide mind a tanárok, mind a hallgatók közé be kell építeni a mi embereinket.” 1958 nyarán még (és még sokáig) téma egyházunk, benne a Teológiai Akadémia, annak tanáraival és hallgatóival való „foglalkozás”. 1958.

434

Ladányi Sándor

július 1-jén – szintén rendôrségi kereteken belül – operatív „Munkaterv” készült, amelynek egyes részletei igen tanulságosak. Ebbôl, az egyébként átfogó, összefüggô, sok részletre kiterjedô „Munkatervbôl” egyetlen bekezdést ragadjunk ki, amely a Teológiai Akadémiánkra vonatkozik: „A budapesti teológia ügynökséggel való átfogása nagyon fontos feladat. A teológián tanuló fiatalok többségükben osztályhelyzetüknél fogva, ellenségei népi demokráciánknak. A teológián tanuló fiatalok megismerése, esetleges ellenséges tevékenységeik felderítésére és dokumentálására a teológia hallgatói közül a következô tervidôszakban ügynököt szervezünk be.”

Az 1958–1959-es tanévben aztán megkezdôdtek a személycserék a tanári karban (részben a „Munkatervnek” megfelelôen) és bizonyára végre is hajtották a teológus ifjúság átfogó megismerésére irányuló programot is.

Szabó Róbert

Fegyelmi eljárások a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, 1957 1956-ban a Budapesti Orvostudományi Egyetem – mint önálló oktatási intézmény – alig pár éves múlttal rendelkezett. 1951. február 1-jén az ELTE Orvosi Kara önállósult, minisztertanácsi rendelettel megalakult az önálló Budapesti Orvostudományi Egyetem (BOTE). A BOTE három kara hivatalosan az 1955-ös év végétôl mûködött.

Ekkor csatlakozott az Általános Orvostudományi Karhoz (ÁOK) az önálló Fogorvostudományi Kar, majd röviddel késôbb az addig az Orvosegyetem kebelében mûködô Gyógyszerészeti Kar is önálló karrá alakult s helyet kapott a BOTE szervezeti egységében. A következô évben a törzskönyvek szerint a három karon 3085 hallgató tanult.

A forradalom alatt a legtöbb felsôoktatási intézményhez hasonlóan az orvostudományi egyetemen is megalakult az ideiglenes forradalmi bizottság, a hallgatók részt vettek a különbözô forradalmi szervekben, de legfontosabb feladatuknak mindvégig tanult hívatásuknak megfelelôen az emberi élet védelmét és a gyógyítást tekintették. 1956. november 4-e után az egyetemi forradalmi bizottságban legaktívabb szerepet játszó diákok és oktatók közül többen emigráltak, mások az országban maradtak, mert bíztak a Kádár-kormány amnesztia ígéretében.

A beiratkozott hallgatók közül több mint háromszáz külföldre menekült, a harcokban nyolc medikus életét vesztette.

A közel három hónapos szünet után, 1957. januárban az orvostudományi egyetemen elôkészületek történtek az oktatás megkezdésére. Gegesi Kiss Pál rektor a tanévkezdet megindítása érdekében 1957. január 9-én a rektori tanácsülésen a dékánokkal tárgyalt, majd másnap ülést tartott az ún. összegyetemi tanári értekezlet, hogy az oktatás megkezdése elôtt az egyetem tanácsa és oktatói tájékoztatást kapjanak a tanév feladatairól. Az ülésen megemlékeztek a harcokban elesett egyetemi dolgozókról, de a diákok körébôl elhunytakról még mindig nem voltak biztos értesüléseik. Szóba került a letartóztatott tanárok és hallgatók ügye is, azonban az ô sorsukról sem tudtak semmi bizonyosat. A rektor bejelentése, hogy bizottságot jelöl ki, amely eljár annak érdekében, hogy a lefogott oktatók és hallgatók sorsáról a rendôri, bírói és ügyészi szervektôl hivatalos tájékoztatást kapjanak, nem volt több mint amennyit az adott helyzetben az intézmény megtehetett. A tanácskozáson arról is döntöttek, hogy 1957. január 21-én a Budapesti Orvostudományi Egyetemen megindul az oktatás. Haynal Imre professzor javaslatát elfogadva

436

Szabó Róbert

egy olyan felhívás elkészítésérôl döntöttek, amelyben a BOTE vezetése a többi egyetem vezetésének támogatásával azt kérte a kormányzattól, hogy az egyetemi hallgatók 1956. október 23-a óta elkövetett forradalmi cselekedetei is amnesztia hatálya alá essenek. Az értekezlet egyetértésével megfogalmazott javaslat kérdésére az 1957. január 30-án megrendezett rendkívüli tanácsülésen Gegesi Kiss Pál rektor indítványára visszatértek. Az egyetem vezetôje a két héttel korábbi javaslatot abban az elfogadott formában már nem támogatta, mert mint közölte: az amnesztia ilyen megfogalmazása „kényes kérdés”. Általánosabb megfogalmazást kezdeményezett, amit a hozzászólások után egy alázatosabb, mondhatni szervilisebb hangvételû formában meg is szövegeztek. Ebben felkérték a kormányt, hogy a diákság bizonytalanságának megnyugtatására tegyen nyilatkozatot, melyek azok az október 23-a óta elkövetett cselekmények, amelyekre az amnesztiarendelet vonatkozik.

Az oktatás megindítása nemcsak az egyetem, hanem a három kar esetében is a veszteségek felmérésével indult. 1957. január 17-én a Fogorvosi Kar I. tanácsülésén a tanárok két fogorvos-hallgató – Domokos Mihály IV. éves és Prezmeczky László másodéves diák – letartóztatásáról értesültek. Bejelentették a hallgatói létszám csökkenését is; Mozsonyi Sándor dékán eddig 27 külföldre távozóról tudott, ez a szám a kar korábbi létszámának 11%-át jelentette. Az Általános Orvosi Karon 1957. februárban az elsô évfolyamról 51 korábbi hallgató hiányzott, 23 emigrált, 13 hallgatóról feltételezték az ország elhagyását. A következô hónapban már pontosabb kari adatokat ismertettek: az 1956. október 19-én nyilvántartott 2310 hallgató helyett 1957. márciusban 2037 beiratkozott diák vett részt általános orvosi képzésen. 175 medikusról már tudták, hogy emigrált, a hiányzó 359 orvos egyetemista közül további 112 hollétérôl bizonytalan információkkal rendelkeztek, de feltételezték, hogy ôk is elhagyták az országot. Az emigrálás jelensége az oktatók között is megfigyelhetô volt, de a hallgatói létszámhoz viszonyítva is kisebb arányú távozás volt számszerûsíthetô.

Károk és veszteségek más téren is jelentkeztek. Az egyetem épületeiben harcok nem folytak ugyan, de a IX. kerületben számos intézet különösen erôs harcok tûzvonalában volt. A tüzérségi belövések miatt elszenvedett épületkárok, a megsemmisült és széthurcolt felszerelési eszközök összeírása igazán még be sem fejezôdött, amikor újabb megpróbáltatások kezdôdtek meg a hallgatók és oktatók részére.

A megerôsödô Kádár-kormány a forradalomban résztvevôk felelôsségre vonásáról döntött. Az MSZMP Ideiglenes Intézô Bizottsága 1957. április 16-i ülésén határozatot hozott az egyetemek személyzete és a hallgatók politikai felülvizsgálatáról. A végrehajtással a Mûvelôdésügyi Minisztériumot bízták meg, ahol április 19-én utasítást fogalmaztak meg, amelyet az ország összes felsôoktatási intézményének vezetôje megkapott. 1957. április 27-én a Mûvelôdésügyi Minisztériumban az összehívott rektorok és dékánok részére Szigeti József mûvelôdésügyi miniszterhelyettes külön tájékoztatót tartott. Az orvostudományi egyetemet Issekutz Béla tudományos rektorhelyettes képviselte, aki 1957. május 2-án az orvostudomány egyetem dékánjai, a rektor és az MSZMP egyetemi pártbizottsága titkára elôtt számolt be az elhangzottakról. Fôleg két – az egyetem életét közvetlenül is érintô – kérdésrôl beszélt. Az egyetemi autonómia-javaslat ügyében újabb kormányzati akadályokra hívta fel a figyelmet. Összefoglalója szerint Szigeti az autonómia több helyen felvetett

Fegyelmi eljárások a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, 1957

437

„abszolutizálásának” lehetetlen megvalósítását hangsúlyozta egy „szociális államban” s a felsôoktatás területén megvalósuló bármilyen autonómia elôfeltételének a politikai helyzet teljes normalizálódását nevezte meg. A miniszterhelyettes a még ellenálló értelmiség megregulázására törekedett, a „politikai nyugtalanságot gerjesztô” egyetemi oktatók és hallgatók ellen nem általános igazoltatási eljárást szorgalmazott, így az egyetemek vezetôit fegyelmi eljárások megindítására utasította.

Az orvosi egyetemek dékánjainak felvetésére szóban támogatta, hogy a személyi vizsgálatok területén ne csak az elmúlt két hónap állásfoglalása, hanem az illetô oktatók elmúlt 12 évben végzett munkája és a rendszerhez fûzôdô viszonyulása alapján kell a vizsgálatokat lebonyolítani, valamint a szükséges fegyelmi intézkedéseket meghozni. A rektor-helyettes beszámolója után Gegesi közölte a jelenlévôkkel, hogy 1957. április 27-én Doleschall Frigyes egészségügyi miniszterrel és Simonovits István miniszterhelyettessel folytatott megbeszélésén már felvetette, hogy kívánatos lenne, ha a küszöbön álló miniszteri határozat összhangban állna a kormány korábbi ígéreteivel, amely a megtévedteknek, a megtévesztetteknek büntetlenséget helyezett kilátásba. (A rektor megjegyzésével akaratlanul is elárulta, hogy elôre tudott a bekövetkezô eljárásokról. Ezt csak tovább erôsítette a jelenlévôk meggyôzôdését, hogy Gegesi a továbbiakban is lojális végrehajtója – és olykor kezdeményezôje – marad(t) a kommunista párt értelmiségellenes intézkedéseinek.)

Egyértelmûen helyeselte a fegyelmi eljárások lebonyolítását, mert „párt- és konszolidációellenesnek” ítélte az április 4-i koszorúzás tömeges hallgatói bojkottálását, az egészségügyi miniszterhelyettesnek az egyetemen tartott elôadása iránti nagyfokú érdektelenséget, de ide sorolta az egyetemi tanórák látogatottságának csökkenését, a hallgatói körökben tapasztalható nagyfokú hiányzást is. Egy rektori körlevél kiadását határozták el, amelyben az egyetem vezetôje felszólítja az intézetek és a klinikák vezetôit, hogy tegyenek jelentést arról, milyen események zajlottak a munkahelyeken 1956. október 23-a után; kik és milyen szerepet vállaltak a megalakított forradalmi bizottságokban, milyen anyagi károk keletkeztek az intézményekben. Az így benyújtott jelentéseket a pártszervezet, a KISZ és a szakszervezet által adott információkkal szándékoztak kiegészíteni. A gyanúba került személyeket a dékánok által kijelölt fegyelmi bizottságok hallgatják ki; a bizottságok javaslata alapján a hallgatói ügyekben a dékán dönt, a súlyosabb fegyelmi büntetést, az egyetemrôl való kizárást indítványozó jegyzôkönyvek esetében viszont a legmagasabb egyetemi döntési fórum maga az egyetem rektora lesz. Gegesi cinikusan még azzal is érvelt, hogy a fegyelmik gyors lebonyolításával – szerencsés esetben – a BOTE példamutató szerepet is játszhat, hiszen a többi egyetemhez képest náluk az iskolai fegyelem sokkal jobb és az ellenzéki megnyilvánulások elenyészô száma miatt is az orvosegyetem „a legjobban áll e téren az országban”.

Pár nappal késôbb megérkezett a Mûvelôdésügyi Minisztérium 0019/1957. számú, 1957. április 19-én keltezett titkos rendelete és a hozzá fûzött egészségügyi minisztériumi kiegészítô utasítás, ezért 1957. május 6-án újabb értekezletet hívtak össze. Hamar kiderült, hogy Issekutz korábbi tájékoztatójához képest a minisztérium utasítása sokkal szigorúbb felelôsségre vonást írt elô. Az egyetemi vezetôk leginkább abban a kérdésben voltak megosztottak, hogy milyen választ adjanak a minisztérium számára a docensek és professzorok elleni „bejelentések” – tulajdonképpen feljelentések – kérdésére. Balogh Károly, a fogorvosi kar dékánja több hozzászólásában

438

Szabó Róbert

is tompítani akarta a minden áron ügyet kreáló rektor buzgalmát. Úgy vélte, mivel a forradalom alatt atrocitásokról bejelentés nem érkezett az egyetemi tanácshoz, vezetô beosztású oktatók nem kompromittálták magukat, ezért azt a választ kell adni, hogy nincs olyan fokozatú személy, aki minisztériumi fegyelmi eljárás alá vonandó. Gegesi minden felszólalásában a minisztériumi vizsgálatok indokoltságát igyekezett bebizonyítani: konkrétumok nélküli állítólagos halállistákról beszélt, amelyekrôl hallomásból értesült. Elmarasztalta a hallgatókat, mert az ôket felemelô társadalmi rendszerrel szembefordultak. Haynal professzornak azt vetette szemére, hogy a halálra ítélt – és késôbb kivégzett – Tóth Ilona medika számára az egyetem nevében akart amnesztiát kérni. Leghosszabban mégis a leváltására indított kezdeményezést taglalta. Egyértelmû politikai szándékot vélt felfedezni abban az 1956. november 1-jén öt professzor által aláírt levélben is, amelyben felszólították, hívjon össze tanácsülést az új egyetemi vezetés megalakítása céljából. A hatalomtól való megfosztás lehetôsége miatt érzett bosszúvágyát az esetnek a minisztérium tudomására hozásával akarta kielégíteni. Egy nyílt kérdésre ettôl – ekkor még – visszakozott. A vita végén olyan javaslatot fogadtak el, nem jelentenek fel senkit, hanem a miniszter kompetenciájára bízzák a hatáskörébe tartozó vezetôk politikai megbízhatóságának és lojalitásának kivizsgálását.

1957. május 15-ig kaptak az intézeti igazgatók határidôt a megismert szempontoknak megfelelô jelentés elkészítésére. A hallgatói felelôsségre vonás elôtt a beérkezô jelentések mellett számítottak az MSZMP, a KISZ, a szakszervezet és a diákotthonok vezetôitôl kapott személyes információkra, azt is tervbe vették, hogy az egyetemi hirdetôtáblákon is felhívásokat fognak elhelyeztetni. Mindezek összességében is alkalmasak voltak arra, hogy olyan nevek megadására ösztönözzék a diákságot, amelyek mögött kimutatható a személyi ellenszenv megnyilvánulása. A fegyelmi eljárásokkal megbízott majdani bizottságokban a KISZ és a pártszervezet képviselôje is helyet kapott.

A BOTE rektorának fennhatósága alá tartozó 22 klinika és 26 intézet, adminisztrációs és gazdasági egység jelentése határidôre beérkezett. A fennmaradt 37 beszámoló nem tartalmazott fegyelmire javasolt személy nevét, sem olyan és annyi információt, amely alapján bárki ellen eljárást lehetett volna indítani. Szinte mindegyikben a beosztottaknak a forradalom alatti passzivitását, a fennálló hatalom iránti lojalitását, az itt-ott megalakított forradalmi bizottságok formális szerepét hangsúlyozták. Az intézet- és klinikai vezetôk 21 orvos, egészségügyi szakalkalmazott, két gyakornok, három ápolónô külföldre távozását jelentették be a vezetésük alatt álló intézményekbôl. Négy orvos és két szakápoló letartóztatásáról is beszámoltak. Csak egy esetben javasoltak csupán személyi – s nem politikai! – okok miatt áthelyezést.

Kivétel nélkül kiemelték a személyzet odaadó munkáját a sebesültek mentésében, ápolásában, a kárt szenvedett eszközök, a felszerelés mentésében.

A Munka Törvénykönyvével és korabeli hatályos végrehajtási szabályaival összhangban álló fegyelmi eljárások újabb politikai boszorkányüldözést indítottak el. A minisztériumi elôírások teljesítése, a forradalomban szerepet vállalt kollégáknak és hallgatóknak a korábbi hivatalos ígéretek elleni üldözése komoly ellenérzéseket keltett az orvostudományi egyetem oktatói körében is. Kiss Ferenc professzor a Budapesti Orvostudományi Egyetem Általános Orvosi Kar 1957. május 8-i tanácsülésén a hallgatók ellen kezdeményezett fegyelmik elkerülését javasolta, a hata-

Fegyelmi eljárások a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, 1957

439

lom szerint létezô „politikai nyugtalanság” lecsillapítására kormányzati gesztust igényelt. Gegesi Kis Pál szállt vele vitába, ismét a hivatalos álláspontot védelmezte: a május elsejei tömegdemonstráció a kormány politikájának helyességét igazolta, most már a forradalomban „hibákat elkövetôk” önbírálata és – ki nem mondottan megbüntetése – szükséges. A fegyelmik alkalmával, ahogy azt az ülésen Zoltán professzor meg is fogalmazta, lehetôség lesz azok eltávolítására is, akiknek bizonyítható bûnük ugyan nincs, de a vezetôk, az egyetemi-klinikai vezetés emberileg nem tart alkalmasnak – és megbízhatónak!- az oktatásban való részvételre. Noha Haynal professzor ezt a magatartást szubjektív alapú döntésnek nevezte, kollektív elutasításához nem kapta meg jelen lévô kollégái támogatását.

Doleschall egészségügyi miniszter 1957. május 22-én keltezett, a rektornak címzett levelében a fegyelmik elrendelésérôl érdeklôdött s a helyi szintû felelôsségre vonást szorgalmazta. Úgy vélte, hogy a „professzorok és docensek többsége” lojális volt a népi demokráciához, ezért csak kis létszámú „káros politikai tevékenységet vagy ellenforradalmi cselekményt elkövetôi kört” feltételezett. A rektor másnapi reagálása egyenértékû volt egy feljelentéssel. A korábbi egyetemi tanácsülés határozatán szimplán felülemelkedve hivatali felettese állásfoglalását kérte az öt professzortársától érkezett levéllel kapcsolatban. Levelében szinte sürgette felelôsségre vonásukat, cselekedetük megvizsgálását.

Az intézeti jelentések megérkezése után felgyorsult a fegyelmi eljárás mechanizmusa. (Sietni kellett, mert az ügyek nagyon elhúzódtak, nem tudták tartani a minisztérium által kért fegyelmik gyors lerendezését.) Az 1957. június 12-i egyetemi tanácsülésen bejelentették, hogy a rektor két bizottság felállításáról határozott: a dolgozók elleni bejelentések kivizsgálására Liebner Ernôt, az Országos Bôrgyó– gyászati és Nemibeteg-gondozó Intézet igazgatóhelyettesét, Halmi János docenst és Sós József egyetemi tanárt kérte fel.

Babics Antal dékán 1957. május 16-i megbízatásának eleget téve Zoltán Imre május 24-én rövid levélben jelentette be a megvádolt hallgatók ügyének kivizs–gálását. Írásos javaslatukat a fegyelmi ügyek megtárgyalásakor a KISZ és az MSZMP képviselôi távolmaradása mellett hozták meg és terjesztették be, mivel a párt és ifjúsági szervezete képviselôje a dékáni hivatal felszólítása ellenére sem vett részt a fegyelmi ügyek kivizsgálásában. (A végleges döntés meghozatala elôtt azonban bölcsnek tartotta a távolmaradók álláspontjának megismerését.) A fegyelmik lebonyolítása körül ekkor némi zavar és hatásköri félreértés is megfigyelhetô a rektor és Babics dékán között. Nem lehet másként értelmezni a dékán 1957. május 29-én írott levelét felettesének, amelyben a Zoltán-féle bizottság jegyzôkönyvének elküldését jelentette s megküldte a rektor által felállított bizottságnak (!), amelynek létezésérôl levele írásakor értesült. Május 31-én a rektor a Liebner- és a Zoltán-bizott– sághoz azonos hangvételû levelet intézett. Az átmenetileg ôrizetben volt egyetemi dolgozók – egy adjunktus, tanársegéd, ápolónô és két gazdasági alkalmazott (összesen öt személy) valamint öt kiengedett egyetemi hallgató – fegyelmi ügyének tárgyalását bízta a két bizottságra. Tájékoztatta ôket arról is, hogy tudomása szerint két ápolónô és még hat orvos- és fogorvos-hallgató rendôrségi ôrizetben van.

A Liebner-bizottság összes irata nem került elô. Fennmaradt azonban 1957. június 4-én tartott alakuló ülésük jegyzôkönyve, amelyen megállapodtak munkamódszerükben. Elhatározták, hogy azok ügyével foglalkoznak elôször, akiket a ható-

440

Szabó Róbert

ságok vádemelés nélkül szabadon engedtek. (Bár ezt nem sikerült következetesen képviselniük a rektori hivatalból érkezô nyomás miatt.) Számukra is gondot jelentett, hogy az egyetemi magatartás elítéléséhez kevés anyagot találtak, ezért „egyéb helyekrôl, személyektôl vagy társadalmi szervektôl” kértek adatszolgáltatást.

A 003-2/1957. számú rendelet alapján megalakult fegyelmi tanács június 19-én és július elsején megtartott ülésén 16 oktató és egyetemi alkalmazott, köztük az egyetem gondnoka ügyét vizsgálta ki. Négy orvost azonnali hatállyal elbocsátásra javasoltak – ezek egyike volt Pataki István, a Gyógyszerészeti Intézet docense, az orvosegyetem ideiglenes forradalmi bizottsága titkára – két oktatót a vádak alól felmentettek, egy vádlott részére írásbeli megrovást, három esetben pedig oktatói állásra való alkalmatlanság címén történô elbocsátást javasoltak. (Egy esetben még ezzel sem megelégedve az állásvesztés mellett az elbocsátott személyt a „bûnei” miatt a nyomozóhatóságok figyelmébe ajánlották!) Három személy esetében erkölcsi és részben anyagi kárpótlást, rehabilitációt indítványoztak.

A korábban csak passzív szerepével kitûnt KISZ-szervezet is aktivizálta magát.

1957. június 13-án a BOTE KISZ bizottság titkára 15 egyetemista – 12 orvostanhallgató, egy fogorvos és két gyógyszerész – nevét tartalmazó listát küldött meg az egyetem rektorának. A bejelentettek listára kerüléséhez elég volt a forradalmi bizottságban való részvétel (4 személyt vádolt ezzel), a MEFESZ-ben való tevékenység, a letartóztatástól való félelem megvallása vagy a hallgató Tokodaltárón lakó apjának (!) letartóztatása. Elmarasztalásra javasolták, aki röpcédulákat írt és terjesztett vagy valamely letartóztatottal állt kapcsolatban. A buzgó KISZ titkár fegyelmi eljárást javasolt minden egyetemi forradalmi bizottsági tag ellen. Három letartóztatott és elítélésre váró egyetemistát, illetve mindazon társaikat, akik az amnesztiarendelet lejártáig nem tértek haza, fegyelmi eljárás nélkül kizárta volna az egyetemi polgárok sorából.

A Zoltán Imre vezette bizottság – amelynek kezdetben Horn Béla professzor és Székessy Vilmosné volt a tagja – mûködésérôl is maradtak fenn jegyzôkönyvek. 1957. június 5-én Réffy Antal másodéves orvostanhallgató, az egyetemi nemzetôrség tagja ügyével foglalkoztak. Június 18-án Prezmeczky László II. éves fogorvos-hallgatót hallgatták meg, aki a Deák téri rendôr-fôkapitányságon volt nemzetôr, részt vett a Kilián-laktanya egyik gyûlésén, majd ugyanazon a napon Palkovics Miklós ötödéves orvostanhallgató, az egyetemi ôrség volt parancsnoka is a fegyelmi bizottság elé állt.

Mindhármuk esetében felmentést javasoltak, mert egyikük cselekedete sem lépte át azt a határt, amelyet meg nem vádolt társaik is elkövettek. Egyedül a forradalom alatt gazdasági ügyeket intézô Baksa József V. évfolyamon tanuló orvostanhallgatót marasztalták el. Több ellenérdekû tanú meghallgatása után – miközben Baksa tanúinak meghallgatásától eltekintettek – 1957. július 19-én tanulmányainak folytatásától négy félévre javasolták eltiltani. Az enyhe ítéletek nem nyerték meg a rektor tetszését. A fegyelmi bizottság javaslatával ellentétben Gegesi szigorítást, az orvoskari egyetemen is retorziót, megtorlást akart. Ezért az 1957. július 19-én a mellékbüntetésként rektori elbeszélgetésre ítélt négy hallgató ügyében javasolt intézkedéseket megváltoztatta. Három hallgató – Palkovics, Baksa, Réffy – ügyében négy féléves eltiltást szabott ki, Prezmeczky és Szidon Gyula valamint Naszladi Attila IV. évfolyamot végzett orvostanhallgatók egyetemi tanulmányaik folytatásától kétkét félévre szóló eltiltást kaptak. Az orvostanhallgatók negyedik évfolyamából Ku-

Fegyelmi eljárások a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, 1957

441

lin Sándor szigorú megrovást végsô figyelmeztetéssel, Gulyás János megrovást „érdemelt ki”. A legrosszabbul Zilahy Tibor IV. éves gyógyszerészhallgató járt, ôt kizárták a Budapesti Orvostudományi Egyetemrôl. A BOTE személyzeti csoportvezetôje 1957. szeptember 12-én egy-egy tanársegéd és adjunktus elbocsátásáról, négy írásbeli megrovásról és két szóbeli feddés fegyelmi büntetésrôl számolt be az Egészségügyi Minisztérium fôosztályvezetôjének.

Az elsôfokú rektori döntést az érintettek 1957. júliusában megfellebbezték. A hallgatók ügye a következô hónapban végleges elbírálásra felkerült az Egészségügyi Minisztériumhoz. A hatóságok már a „megbocsátás” szellemében igyekeztek dönteni, a felterjesztett fegyelmi büntetések mértékét jelentôsen mérsékelni szándékoztak.

Ezt készítette elô egyetemi szinten Bartha Ferenc minisztérium fôosztályvezetô 1957. szeptember 14-én a rektorhoz írott levele is, amelyben felszólította a fegyelmi eljárások gyors lezárására s közölte, hogy a 0044/1957. számú politikai felelôsségre vonások „lényegében” befejezôdtek. Utasította, hogy a véglegesített fegyelmi büntetések mértékét kari ülésen közöljék s most már a zavartalan munkavégzés megteremtésére kell a hangsúlyt helyezni. További eljárást csak „súlyos és újonnan kiderült hibáért” lehetett (volna) indítani.

1957. szeptember 25-én a BOTE Általános Orvosi Kar tanácsülésén a dékán ismertette a rektor által kiszabott fegyelmi büntetéseket. Két hallgató 2-2 félévre, három egyetemista négy félévre lett eltiltva az egyetem látogatásától. Egy elsôéves ellen a fegyelmit megszüntették, négyen szigorú megrovást végsô figyelmeztetéssel, egy pedig megrovást érdemelt ki. Két oktatót elküldtek, négyen írásbeli megrovást, ketten szóbeli feddést kaptak. Egy oktatótól egyetemi állás betöltésére való alkalmatlanság címén váltak meg, társa ellen a fegyelmit megszüntették. A minisztérium intenciójának megfelelôen ismertették Doleschall miniszter levelét az egyetemi hallgatók és oktatók elleni fegyelmik lezárásáról. Felolvasták a budapesti, szegedi és a pécsi egyetemeken a docensnél nagyobb rangú oktatók ellen indított fegyelmik ítéletét. A fôvárosban hét oktató közül kettôvel szemben megszüntették az eljárást, két-két professzor szóbeli feddést és írásbeli megrovást kapott, Pataki István docenst elbocsátották. Szegeden egy áthelyezés és két írásbeli megrovás, a baranyai megyeszékhely orvosegyetemi oktatói közül egy írásbeli megrovás és egy szóbeli feddés volt a büntetés.

1957. október 5-én a BOTE Gyógyszerészi Kar tanácsülésén megerôsítették Zilahy Tibor gyógyszerészhallgatónak a Budapesti Orvostudományi Egyetem Gyógyszerészi Karáról való kizárását. Szó volt Prezmeczky László másodéves hallgató fellebbezésének elutasításáról és a tárgyalás elôtt álló Domokos Mihály harmadéves gyógyszerészhallgató sorsáról is. A dékán itt is bejelentette a kari fegyelmi eljárások lezárását.

1959. október 8-án a minisztérium elbírálta a rektori ítéletek ellen benyújtott hallgatói fellebbezéseket. Palkovics József és Réffy Antal ügyében az egyetemi tanulmányoktól való eltiltást szigorú megrovásra változtatták, Baksa József négy egyetemi félévre vonatkozó eltiltását felére enyhítették. Szidon Gyula büntetésének rektori mértékét helybenhagyták. *

442

Szabó Róbert

Az 1957-ben az orvostanhallgatók és oktatók ellen indított fegyelmi eljárások az év végére lezárultak. A Budapesti Orvostudományi Egyetemen a hatalmat megtestesítô rektor és buzgó segítôi csak koncepciós és tendenciózus jellegû fegyelmi ügyeket tudtak kreálni. A megvádoltak ügyében megfigyelhetô szakmai és társadalmi szolidaritás miatt csak igen kevés esetben történt az egész életre kiható törés, a pályáról való végleges eltávolítás. Az évek múlásával az orvosi tanulmányoktól ideiglenesen eltiltottak többsége be tudta fejezni tanulmányait. Igaz, az 1956-os „stigma” miatt egyikük sem tudott jelentôs szakmai karriert elérni.

Csizmadia Zoltán: 1956. október – 3

Osváth Zsolt

Forradalomból ellenforradalom A Forradalmi Bizottság szerepének értékelése, illetve átértékelése a Kertészeti és Szõlészeti Fõiskolán Dolgozatomban azt a folyamatot bemutatom be, hogyan változott a Kertészeti és Szôlészeti Fôiskolán (a továbbiakban: KSZF) 1956. október 31-én megválasztott Forradalmi Bizottság mûködésének megítélése a forradalom leverését követô idôszakban 1956 tele és 1957 nyara között. Ehhez az egyetem Szaklevéltárában ôrzött, eddig – teljes részletességében – még fel nem tárt dokumentumokra támaszkodom.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc közvetlen elôzményei a fõiskolán Az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörését megelôzô, a közéletet országosan átható pezsgô elevenség a KSZF-en is érezhetô volt. Elôsegítette az a tény, hogy a Fôiskola oktatói között számos olyan személy volt, akiknek a világszemléletét áthatotta a hagyományos kisgazda, polgári demokratikus eszmerendszer. A kommunista diktatúra idején ezek az emberek – mentalitásuknál fogva – szembekerültek a hivatalos politika képviselôi által és a kizárólagosságos igényével megjelenô politikai irányvonallal. A közéleti dinamizmus ihlette a Fôiskolai Napok ötletének megszületését is. Az elôször 1956 tavaszán tartott Fôiskolai Napok az oktatók, kutatók és hallgatók közti párbeszéd alkalma kívánt lenni, elôsegítve ezzel egy valódi iskolai közösség létrejöttét. Ebben a középkori universitas professorum et magistrorum, azaz a tanárok és hallgatók egyeteme gondolat helyi felélesztésének igényét látom.

Változások történtek az értelmiség és az állampárt viszonyában is, a Magyar Dolgozók Pártja megingott hatalmi helyzetét társadalmi támogatottsága szélesítésével igyekezett megszilárdítani. Ennek jegyében adta ki az MDP KV 1956. június 14-én új értelmiségpolitikai határozatát. A párthatározatot érthetôen, a KSZF-en is élénk figyelem kísérte. Jelzi ezt, hogy a fôiskolai pártalapszervezet beszámolót készítetett „A Központi Vezetôség értelmiségi határozatának néhány helyi vonatkozása” címmel. A beszámoló – a KV határozat szellemében – hitet tett az értelmiséggel való zavarmentes együttmûködés megteremtése mellett. Továbbá hangsúlyozta értelmiség bevonásának szükségességét „a szocialista demokrácia építésébe”, meg-

444

Osváth Zsolt

jegyezve, hogy az értelmiséget érdekelté kell tenni „a szocialista demokrácia építésében”. Ugyanakkor önkritikus hangon szólt az értelmiségellenes helyi szintû döntésekrôl. Beszámolt a hibák kijavítást célzó döntések, pl.: a jogtalanul kizárt hallgatók ügyének felülvizsgálata meghozataláról. A kizárt hallgatók visszavételérôl ekkor még csak elvi döntés született. Azt, hogy ennek a problémának a megoldása napirenden volt, igazolja, hogy a jogtalanul kizárt hallgatók visszavételének rendezését a forradalom és szabadságharc során a KSZF Forradalmi Bizottsága is alapfeladatának tartott.

Az értelmiség politikai aktivizálódása már az 1956. júniusi értelmiségpolitikai párthatározat elôtt megindult. Példa a DISZ Petôfi Körének megalakulása 1955. március 25-én és a Kör által rendezett közéleti viták sora iránti kimagaslóan nagy érdeklôdés.

Ezeknek a változás igényét hangsúlyozó vitáknak az egyike volt a Petôfi Kör által 1956. október 17-én rendezett ún. Kert-Magyarország vita. A vitán a résztvevôk élesen bírálták az állampárt mezôgazdaság-politikáját. A felszólalók közt volt a KSZF tanszékvezetô egyetemi tanára, dr. Okályi Iván is. A forradalom és szabadságharc idején Okályi professzor lett a Fôiskola Forradalmi Bizottságának elnöke.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc fõiskolai eseménytörténete Az egyes forradalmi események – a KSZF-en is – a többi felsôoktatási intézményben történtekhez hasonlóan zajlottak. A fôiskola hallgatói is jelen voltak 1956. október 22-én Szegeden, a MEFESZ megalakításakor, október 24-én pedig a KSZFen megalapították a MEFESZ helyi szervezetét. Ennek oktatói titkára: Jenser Gábor tanársegéd, hallgatói titkára: Beck Tibor lett, akit a végleges Forradalmi Bizottság egyik hallgatói tagjává is megválasztottak. A megelôzô napon – a forradalom nyitányakor október 23-án – a KSZF oktatói és hallgatói a fôiskola zászlaja alatt közösen vonultak a Bem térre, hogy részt vegyenek a tüntetésen.

A forradalom és szabadságharc napjaiban a Fôiskolán két szervezet alakult. Egy kollektív irányító és döntéshozó testület, a Forradalmi Bizottság, és az ôrzési, védelmi feladatokat ellátó Nemzetôrség. A Forradalmi Bizottság megalakulása a Fôiskolán két lépcsôben történt. Elôször – 1956. október 31-én – csak egy ún. ideiglenes Forradalmi Bizottság megválasztására került sor. A választáson ugyanis az oktatók és hallgatók kevesebb, mint 50 százaléka vett részt. A végleges Forradalmi Bizottság megválasztása csak 1956. november 3-án történt meg. Mind az ideiglenes, mind pedig a végleges Forradalmi Bizottság személyi összetétele azonos volt. A tagok létszáma és jogállása tekintetében a két Bizottság felépítése eltért egymástól. Az ideiglenes Forradalmi Bizottság egy elnökbôl, 20 dolgozói tagból, 4 „teljes tanácstagi jogkörrel” behívott dolgozóból és az ifjúságot képviselô 2 hallgatói küldöttbôl állt. A végleges Forradalmi Bizottság felépítésében az elôbbiekhez képest annyi a különbség, hogy az említett 4 „teljes tanácstagi jogkörrel” behívott dolgozó a Bizottság állandó tagja lett, s ugyancsak a tagok közzé kívánták iktatni „az ifjúság által jelölendô 8 hallgatót”. Továbbá sor került 10 póttag megválasztására is. Mind az ideiglenes, mind pedig a végleges Forradalmi Bizottság elnökének a már említett Okályi professzort választották, aki vonakodva bár, de elfogadta a megválasztását.

Forradalomból ellenforradalom

445

Az elsô bizottsági ülést 1956. november 1-jén tartották. Ezen az ülésen összeállították azt a – a megtorlások idején túlzó minôsítéssel „halállistaként” aposztrofált – jegyzéket, amely azon személyek nevét tartalmazta, akiket kitiltottak az intézmény területérôl. Ekkor határozta meg a Bizottság a másik „forradalmi” szervezet, a Nemzetôrség feladatkörét is. A határozat alapján a fôiskolai épületek és telepek fegyveres ôrizete lett.

A rendelkezésre álló források alapján a Forradalmi Bizottság hivatali mûködésérôl a következôk állapíthatóak meg. A Forradalmi Bizottság fennállása során (1956. november 1–december 4.) összesen 6 ülést és egy nagygyûlést tartott. Az üléseken hozott, írásban rögzített határozatokat Okályi Iván aláírásával hitelesítette. Az üléseken jegyzôkönyvet is vezettek, ezeket a fenti módon hitelesítették. A Forradalmi Bizottság önálló bélyegzôt – a fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint – nem használt. Egyes, a Bizottság nevében kiadott iratokra, illetve ülésjegyzôkönyvekre Okályi professzor az aláírása mellé az általa vezetett Gyümölcstermesztési Tanszék bélyegzôjét is ráütötte. A Forradalmi Bizottság 1956. november 12-i ülésén – a további ellenállást értelmetlennek és kilátástalannak ítélve – úgy határozott, hogy funkcióit átadja a fôiskola igazgatójának. Ennek megtörténte után azonban a Forradalmi Bizottság nem oszlott fel, hanem az igazgató melletti tanácsadó testületként mûködött tovább. A forradalom és szabadságharc leverését követô rend csinálás következményeként a Forradalmi Bizottság mûködését heves támadások érték. A Bizottság ebben a feszült helyzetben is tovább folytatta munkáját, 1956. november 21-én újabb ülést tartott. A növekvô ellenszenv láttán 1956. december 4én mûködését beszüntette, s helyét „a fôiskola önkormányzatának” adta át.

A Forradalmi Bizottság mûködése alatt fô feladatának a rendfenntartást, az ingatlanok, a felszerelési tárgyak és berendezések megóvását tekintette. Önmérsékletre felszólító megnyilatkozásainak eredményeként a forradalom és szabadságharc napjaiban az intézmény ingó és ingatlan vagyona sértetlen maradt.

A forradalom és szabadságharc idôszakában a fôiskolán mûködô másik „forradalmi” szervezet a már említett Nemzetôrség volt. Szervezése megelôzte a Forradalmi Bizottság megalakulását. A Nemzetôrség már 1956. október 25-26-án felállt.

Létszáma mintegy 30-40 fô volt. Parancsnokává Baráth Zoltán tanársegédet, a KSZF Forradalmi Bizottsága tagját, helyettesévé pedig a már említett Jenser Gábor tanársegédet, a KSZF MEFESZ szervezetének oktatói titkárát választották meg. A KSZF-en a Nemzetôrség szervezésében nagy szerepet játszott Marián István honvéd alezredes, a fôiskola diákjainak honvédelmi oktatását végzô Budapesti Mûszaki Egyetem Katonai Tanszékének vezetôje. A KSZF-en a Nemzetôrség szervezetten mûködött: tagjai igazolvánnyal rendelkeztek, karszalagot viseltek, fegyvereiket pedig nyilvántartásba vették. A fôiskola ôrzésén és az értékeinek védelmén túl fegyveres kísérôként biztosították a Nemzetközi Vöröskereszt segélyszállítmányait. Az utóbbi veszélyes voltát bizonyítja, hogy egy ilyen akció során a fôiskola nemzetôreit a Ferihegyi repülôteret, 1956. november 3-án megszálló szovjet Vörös Hadsereg alakulatai bekerítették. Szerencsére – mivel a szovjetek nem kívántak fegyveres konfliktusba bonyolódni – a nemzetôröket szabadon bocsátották. A KSZF-en a Nemzetôrség mûködése – a nyílt szovjet katonai beavatkozás elsô napján – 1956. november 4-én megszûnt

446

Osváth Zsolt

A Kertészeti és Szõlészeti Fõiskola forradalmi szervei és mûkõdésük Már hivatkozott mûvében ifj. Beck Tibor teljes körû áttekintést adott a KSZF forradalmi szerveinek (Forradalmi Bizottság, Nemzetôrség, MEFESZ) tevékenységérôl.

Erre való tekintettel – az ô kutatási eredményeire támaszkodva – most csak a legfontosabb szerv, a „forradalmi csúcsszervként” mûködô Forradalmi Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) tevékenységének vázlatos ismertetésére térnék ki.

Elsôsorban mûködésének azokat a mozzanatait kiemelve, amelyek a késôbbi megítélését, illetve tagjai elítélését döntôen befolyásolták. A Bizottság megalakulásakor a célját a fôiskola szellemi, erkölcsi és anyagi javainak a megôrzésében és a forradalom utáni idôkre való átmentésében látta. Feladatának tartotta azt is, hogy – a forradalmi hangulat közepette is – az intézmény békés rendjét fenntartsa. A bizottsági ülései, és a legnagyobb tekintéllyel bíró bizottsági tagok rendszeres napi megbeszélései rendkívül higgadt, megfontolt és szélsôséges megnyilvánulásoktól mentes hangnemben zajlottak. Ami döntôen az elnök, Okályi professzor és professzortársa, Domokos János bizottsági tag érdeme volt.

A Bizottságot, hasonlóan más helyi igazgatási szervhez, a forradalmi hangulat hívta létre. Forradalmi legitimációját a fôiskola dolgozóinak részvételévek tartott demokratikus választás, hatalom általi legitimációját pedig az 1956. október 26-i kormánynyilatkozat adta meg. Így a Bizottság 1956. október 23-a és november 12e között a KSZF minden tekintetben törvényes, legfelsôbb szintû, döntéshozatali jogkörrel felruházott irányító szerve volt. Feladatát teljes fennállása alatt e kettôs legitimáció jogos tudatában mûködô testületként látta el.

Az értékelés/átértékelés forrásai Az 1956-os forradalom és szabadságharc fôiskolai eseményeinek, a KSZF Forradalmi Bizottsága tevékenységének értékelésének, illetve átértékelésének folyamatát két, 1956. december 21-én és 1957. július 27-én kelt dokumentum forráskritikai elemzésén keresztül szeretném bemutatni. A források: 1./ Dr. Ormos Imre egyetemi tanár, a fôiskola igazgatója ismertetôje a Földmûvelésügyi Minisztérium Agrárfelsôoktatási Igazgatósága számára a KSZF Forradalmi Bizottságának intézkedéseirôl. Budapest, 1956. december 21. (A továbbiakban: „Ismertetô”). 2./ Dr. Ormos Imre egyetemi tanár, a fôiskola igazgatója tájékoztatója a fôiskola oktatóinak és más dolgozóinak ellenforradalmi magatartását kivizsgáló Felülvizsgáló Bizottság munkájáról. Budapest, 1957. július 27. (A továbbiakban: „Tájékoztatás”). Mindkét elemezni kívánt forrás keletkezési helyét tekintve fôiskolai provenienciájú. Forrásértéküket nézve mindkettô primer forrás. Ôrzési helyük a BCE EFKL 4.) a KSZF iratait tartalmazó fondjának c.) Iktatott iratok elnevezésû állaga. Az 1956. december 21-én kelt dokumentumot normál ügykezelésûnek, míg az 1957. július 27-én kelt dokumentumot bizalmas ügykezelésûnek minôsítette aláírója. A forrásokat keletkezésük idôrendi sorrendjében fogom elemezni.

Forradalomból ellenforradalom

447

A források elemzése A három számozott A/4 oldalnyi terjedelmû „Ismertetô” alig másfél hónappal a forradalom és szabadságharc eltiprása után, a KSZF Forradalmi Bizottságának feloszlását követôen pedig mindössze 17 nappal kelt. Keletkezési körülményinek bemutatásához érdemesnek tartom egy rövid köz- és felsôoktatás-történeti kitekintést tenni. Az „Ismertetô” akkor született, amikor felsôoktatás területén még nem vette kezdetét a megtorlás és a restauráció. 1956. novembere és 1957 tavasza közt egy átmeneti idôszak állt fenn, úgy országosan, mint, ahogy a KSZF-en is. Bár a forradalmi bizottságokat már megszüntették (1956. december 8-i kormányhatározat), de még megszüntetésüket megelôzôen végzett tevékenységüket nem tekintették elítélendônek.

Ez a KSZF-en sem volt másként. Ugyanis az Oktatásügyi Minisztérium és vele egyetértve Földmûvelésügyi Minisztérium is ekkor a legfontosabb feladatának a felsôoktatási újraindítását tartotta. Ezért még a felsôoktatási intézményekben – többek között a KSZF-en is – lehetséges volt a forradalmi bizottságok tevékenységének elôítélet- és prekoncepció-mentes megítélése. Ugyanakkor a várhatóan bekövetkezô „politikai rendcsinálás” miatt célszerûnek mutatkozott a politikai szempontból veszélyes forradalmi bizottsági döntések elhallgatása. Ezzel magyarázható, hogy az „Ismertetô” nem minôsít, csupán idôrendben haladva ad számot a Forradalmi Bizottság intézkedéseirôl.

Bár a szigorú tárgyilagosságnak, mint szerkesztési elvnek némileg ellent mond az a tény, hogy az „Ismertetôbe” nem került be a Forradalmi Bizottság mûködésére vonatkozó – az igazgató rendelkezésére álló – valamennyi információ. Nézetem szerint ez a bekövetkezô „politikai rendcsinálás” miatti óvatossággal magyarázható, amint erre fentebb már utaltam. Az „Ismertetô” készíttetôje és aláírója dr. Ormos Imre egyetemi tanár, a fôiskola igazgatója 1956. október 23-a után is megmaradt tisztségében – eltávolításának lehetôsége fel sem merült – bár a forradalom és szabadságharc alatt – mint fentebb már említettem – egészen 1957. november 12-ig a fôiskolán az elvi döntéseket a Forradalmi Bizottság hozta, és a bizottsági határozatokat annak elnöke írta alá.

Ormos professzor 1956. november 4-e után nem lett a konszolidációt levezénylô rezsim kiszolgálója. Az egykori Forradalmi Bizottság egyik tagja, a késôbbi neves tudós és egyetemi vezetô dr. Môcsényi Mihály így minôsíti Ormos Imre konszolidáció alatti magatartását: „Igyekezett mindentôl távol tartani magát.” Ez azt jelentette: aláírni ugyan – kényszerbôl – aláírta a felelôsségre vonási eljárások nyomán született fegyelmi határozatokat, de a megtorlásokban igyekezett részt nem vállalni, amint Môcsényi megjegyezte:”...mindenféle trükköt alkalmazott, hogy ne kelljen a dologba aktív módon beavatkoznia.” Ormosnak ezt a hozzáállását Môcsényit idézve: „...tudomásul is vették azok, akik mellette, helyette intézték a dolgokat.” Ez a magatartás állhat – meglátásom szerint – az „Ismertetô” tárgyilagos hangvétele mögött.

A szövegelemzés során, már elsô olvasatra megállapítható volt, hogy az „Ismertetô” összeállításakor Ormos professzor a Forradalmi Bizottság üléseinek jegyzôkönyveit használta forrásként. A Forradalmi Bizottság mûködése során keletkezett más dokumentumokat (pl.: a Nagy Imrét és kormányát támogató írásos nyilatko-

448

Osváth Zsolt

zat) viszont nem használta fel az „Ismertetô” elkészítéséhez. Egyes jegyzôkönyveket teljes terjedelemben beemelt az „Ismertetôbe”, míg másokról csak tartalmi összefoglalást adott, egyes jegyzôkönyvekrôl viszont még ilyen összefoglaló ismertetést sem tett. Az alábbiakban ezt szeretném konkrét példák segítségével bemutatni.

A Forradalmi Bizottság 1956. november 2-án tartott ülésérôl készült jegyzôkönyvrôl Ormos Imre még csak említést sem tett. Noha ezen az ülésen a Forradalmi Bizottság a fôiskola életében igen nagy jelentôséggel bíró, politikai szempontból is fontos döntést hozott, amit természetesen a jegyzôkönyvben is rögzítettek. Nevezetesen: „Mindazoknak a volt hallgatóknak, akiket az elmúlt években politikai okokból a Fôiskolánkról kizártak, módot kell nyújtani, hogy diplomájukat megszerezhessék.” Ezért a Forradalmi Bizottság felkéri a fôiskola igazgatóját „... hívja össze a jelenlévô professzorok értekezletét, mely értekezleten azonnal ki kell dolgozni a diploma megszerezésének feltételeit. (...)” A Forradalmi Bizottság fenti határozatának meg nem említése azért is érthetetlen, mert – amint a korábbiakban már utaltam rá – a kizárt hallgatók utólagos diplomaszerezésének megoldását még a forradalom és szabadságharc kitörése elôtt az MDP KV értelmiségi határozatában foglaltak intézményi megvalósításához a fôiskolai MDP alapszervezet is fontosnak tartotta, így a Forradalmi Bizottság semmi mást nem tett, mint az egykori pártalapszervezet elvi állásfoglalását a gyakorlatba ültette át. A Bizottságnak ez a cselekedete – véleményem szerint – a forradalom és szabadságharc leverését követôen semmilyen tekintetben sem volt bírálható.

A Forradalmi Bizottság utolsó elôtti, 1956. november 21-én tartott ülése jegyzôkönyvének megemlítése az elôbbi jegyzôkönyvhöz hasonlóan szintén hiányzik az „Ismertetôbôl”. A Forradalmi Bizottság ezen az ülésén határozatban mondta ki, hogy összes korábbi határozatait (pl.: kitiltó rendelet) továbbra is érvényben lévônek tekinti, egyúttal továbbra is eljár „... minden olyan ügyben, amelyben illetékes felsôbb rendelkezés hiányában az igazgatóság saját felelôsségére intézkedni nem tud.” Azaz a Forradalmi Bizottság továbbra is törvényes, intézkedési joggal bíró fôiskolai szervnek tekinti magát. Arra a kérdésre, hogy a fôiskola igazgatója miért nem tett említést a szabadságharc mûködésérôl készített „Ismertetôben” az utolsó elôtti bizottsági ülésrôl, feltételezésem szerint az a válasz adható, hogy az igazgató – amíg lehetséges – hallgatni kívánt arról, hogy a Forradalmi Bizottság a bukást követôen is a fôiskolai közélet egyik fontos szerve maradt. A Forradalmi Bizottság mûködésérôl a késôbbiekben összeállított és ugyancsak az igazgató által aláírt beszámoló jelentések idéznek az 1956. november 21-én tartott bizottsági ülés jegyzôkönyvébôl, így kizárható annak a valószínûsége, hogy Ormos Imre ne ismerte volna a jegyzôkönyvet.

Említettem már, hogy nem tért ki az „Ismertetôben” Ormos professzor a KSZF Ideiglenes Forradalmi Bizottságának 1956. október 31-én közzé tett és általam már fentebb említett Nagy Imrét és kormányát támogató írásos nyilatkozatának létérôl sem. A nyilatkozat közzé tétele – az abban foglalt határozott és egyértelmû politikai állásfoglalás miatt – magát az Ideiglenes Forradalmi Bizottságot is megosztotta.

Közzétételét a Bizottság többségi szavazás eredményeként mondta ki. A nyilatkozat szövege a következô: „1. Csatlakozunk az Egyetemi Forradalmi tanács követeléseihez. 2. Külön hangsúlyozzuk, hogy mindaddig támogatjuk teljes lelkesedéssel a forradalmi nemzeti kormányt Nagy Imre vezetésével, amíg a szovjet csapatoknak

Forradalomból ellenforradalom

449

az ország egész területérôl történô kivonásáért, illetve a nemzet teljes szuverenitásáért harcol. A továbbiakban a szuverén nemzet döntését fogjuk magunkra nézve kötelezônek tartani. Azt a tökéletes nemzeti egységet, amelyet a magyar nép forradalma hozott létre, minden erônkkel megvédjük, nem engedünk éket verni semmilyen címen soraink közé. Magyar munkások, parasztok, értelmiségiek, a hadsereg, az egyetemi ifjúság maga a Nemzet. Ezt az egységet szolgáljuk akkor, amikor a forradalmi kormányt támogatjuk.” Meglátásom szerint Ormos Imre igazgatóként azért nem ismertette, a nyilatkozatott, mert annak tartalma – elsô sorban nyílt szovjet ellenessége miatt – Magyarország akkori kül- és belpolitikai helyzetében csak újabb okot szolgáltatott volna a KSZF Forradalmi Bizottságának „ellenforradalmi szervezetként” való minôsítéséhez, már csak azért is mivel a Bizottság természetesen ezt a határozatban elfogadott nyilatkozatot sem vonta vissza. Ugyanakkor azzal járt volna, hogy akik egy szervezet intézkedéseit megfontoltnak minôsítik, ahogy tette ezt maga Ormos Imre is, amikor a Forradalmi Bizottság 1956. november 12-i ülésén köszönetét fejezte ki a Bizottságnak mûködéséért, azokat könnyen az „ellenforradalommal szimpatizálók” közé sorolhatják.

Ugyancsak kimaradt az „Ismertetôbôl” a Forradalmi Bizottság egy, az intézményi közhangulatot lényegesen javító és a testület szociális érzékenységét és a társadalmi igazságosság iránti elkötelezettségét bizonyító intézkedésérôl való számadás is. A KSZF Ideiglenes Forradalmi Bizottsága 1956. november 1-én ugyanis határozatban mondta ki, hogy a fôiskolai „... jutalmazási kereten rendelkezésre álló összeget az alacsony bérkategóriába tartozó dolgozók közt – bérükkel fordított arányban – teljes egészében ki kell osztani.” Ormos Imre professzor a Forradalmi Bizottságának errôl a társadalmi igazságosság elvét érvényre juttató döntésérôl nem tett említést. Vélhetôen azért, mert nem ítélte szerencsésnek kidomborítani egy „ellenforradalmi szervezet” humánus érzékenységét, egy olyan hatalom elôtt, amely azt hirdette magáról, hogy cselekedetei egyik vezérlôje éppen a társadalmi igazságosság elve.

Forradalmi Bizottság a törvényesség elvét szem elôtt tartva nagy hangsúlyt helyezett a törvényes magyar kormánnyal és az államigazgatási szervekkel való kapcsolattartásra. Ugyanis már a KSZF Ideiglenes Forradalmi Bizottsága 1956. október 31-i megalakulását rögzítô határozatot is eljutatták a Minisztertanácshoz, és a Forradalmi Bizottság állandó kapcsolatot tartott fenn mind az FM-mel, mind a OM-mel.

A másik, általam forráskritikai vizsgálat alá vonni kívánt dokumentum, a „Tájékoztatás” elemzése elôtt is indokoltnak tartom a köz- és felsôoktatás-történeti kitekintést. A Kertészeti és Szôlészeti Fôiskolán – más hazai felsôoktatási intézményekhez hasonlóan – 1956 decembere és 1957 júliusa között megtörtént az 1956. október 23-a és 1956. november eleje közötti események forradalomból ellenforradalommá való átértékelés/átminôsítése. A folyamatot a rendszerváltás elôtti „hivatalos” történetírás politikai konszolidációnak nevezte. Korunk történetírása – véleményem szerint is a történeti hitelességhez teljes mértékben ragaszkodva – pedig megtorlás és restauráció elnevezéssel illeti. A teljesség kedvéért megjegyezném, hogy az 1956 utáni „hivatalos” történetírás a forradalom és szabadságharc eseményeiben tevôlegesen részt vállalók felelôsségre vonását, azaz a megtorlást a politikai konszolidáció szükséges részének tekintette.

Megtorlás és restauráció: ez leíratlanul is meghatározója a „Tájékoztatás” egészének. Ezt már a négy A/4-es oldalnyi terjedelmû irat bevezetô sorai is híven tük-

450

Osváth Zsolt

rözik. „Az oktatók és más dolgozók ellenforradalmi magatartásának kivizsgálásával kapcsolatban a Földmûvelésügyi Miniszter 71.307/1957. FM. sz. rendelete alapján alakított Felülvizsgáló Bizottság munkájáról a következô tájékoztatást adom...”.

Ez a néhány sor is jelzi, hogy az 1957. július 27-én kelt „Tájékoztatás” a fél évvel korábbi „Ismertetôvel” szemben nem mentes sem a politikai állásfoglalástól, sem az 1956. október 23-a után történtek minôsítésétôl. Olyannyira nem, hogy ez az alapvetô célja, hisz egy olyan testület munkájáról ad számot, amelyet – amint az idézetbôl látható – eleve az „ellenforradalmi magatartás” kivizsgálása végett állítottak fel. A Felülvizsgáló Bizottság (a továbbiakban: FEB) tevékenységét két szóban lehetne összefoglalni: ítélni és elítélni.

A FEB létrehozása és mûködése szervesen beilleszthetô az 1956 végén, 1957 elején országosan is meginduló az 1956-os forradalom és szabadságharc résztvevôi ellen megindított felelôsségre vonási eljárások sorába. Tevékenyégének elvi alapját a „Tájékoztatás”-ba is befoglalt prekoncepció határozta meg: „Fôiskolánk nem volt elszigetelt terület az országosan lezajlott ellenforradalmi eseményektôl, éppen ezért az ellenforradalom hatása és megnyilvánulási formái fôiskolánkon is fellelhetôk voltak.”

A FEB célja tehát – az „ellenforradalmi magatartás” kivizsgálásán túl – tehát a fôiskolán „fellelhetô ellenforradalmi megnyilvánulási formák” számba vétele volt.

A „Tájékoztatás” világosan szerkesztett, számozott pontokba szedve (1–6) közli „az ellenforradalmi megnyilvánulások” formáit, az ezekrôl kialakított álláspontját és „az ellenforradalmárok” felelôsségre vonására tett javaslatait. A FEB-nek ugyanis csak vizsgálati és javaslattételi jogkörre volt, a tényleges fegyelmi büntetéseket a KSZF Fegyelmi Bizottsága szabta ki. A kiszabott büntetések azonban minden esetben megegyeztek a FEB által javasoltakkal. A FEB és a KSZF Fegyelmi Bizottsága jogköre a professzorok ügyeire nem terjedt ki. Az ô „ellenforradalmi magatartásuk” elbírálása az FM Fegyelmi Bizottsága hatáskörébe tartozott.

Az alábbiakban azt szeretném bemutatni, hogy a FEB – a „Tájékoztatás”-ban rögzítettek szerint – miben látta „az ellenforradalom megnyilvánulási formáit” a KSZFen. Rá kívánok mutatni arra is, hogy a FEB állításait, milyen indokok alapján tekintem prekoncepció által vezérelt részigazságoknak. Az anyag az 1./ pontban a KSZF Ideiglenes Forradalmi Bizottságának összetételét véleményezi. Megállapítja, hogy az Ideiglenes Forradalmi Bizottság „... hangadó elemeit a múltban „sérelmet” szenvedett dolgozók alkották...”, „... zömét a múltban politikailag passzív, úgynevezett nem kompromittált dolgozókból állították össze.” Jelzésértékûnek tartom, hogy a FEB a sérelem szó jelentéstartalmából eredô súlyát a szó idézôjelbe tételével igyekezett bagatellizálni, amibôl úgy tûnhetett, hogy a sérelmet szenvedett dolgozók a sérelmei valójában nem is tekinthetôk sérelemnek. A sérelem szó szerepeltetésével egyúttal olyan látszat is kelthetô, hogy a Forradalmi Bizottság hangadói személyes sérelmeik által vezérelt, tehát objektív döntéshozatalra képtelen emberek lettek volna. A Forradalmi Bizottság mûködésének ifj. Beck Tibor által feldolgozott dokumentumaiból egyértelmûen megállapítható, hogy ha elhangzottak is szélsôséges megnyilatkozások, de a Forradalmi Bizottság munkáját a mérsékelt megfontoltság és nem a személyes indulatok gerjesztette bosszúvágy jellemezte. A FEB tevékenykedésérôl számot adó „Tájékoztatás”-ban szintén mindenütt és következetesen idézôjelbe téve szerepel a Forradalmi Bizottság is. Jelezve ezzel, hogy a FEB a Forradalmi Bizottságot nem tekinti – feladatából adódóan nem is tekinthette – forradalminak. A FEB-nek azon állítása,

Forradalomból ellenforradalom

451

hogy a Forradalmi Bizottság zöme „... a múltban politikailag passzív, úgynevezett nem kompromittált dolgozókból...” állt, helytálló. Ugyanakkor teljes mértékben érthetô, hogy egy korábbi, hibás politikai rendszert helyi szinten átalakítani, sôt megszüntetni kívánó szervezet tagsága csak is az említett rendszerhez politikailag passzívan viszonyulókból toborzódhatott.

Az 1. pont további részében a FEB a tényeknek megfelelôen ismerteti a Forradalmi Bizottság Nagy Imrét és kormányát és a szovjet csapatok kivonását helyeselô határozatát. Ehhez csupán annyit fûznék hozzá, hogy ebben az esetben a Forradalmi Bizottság nem tett mást, minthogy támogatta Magyarország törvényes miniszterelnökét, annak kormányát és ennek a kormánynak az egyik célkitûzését. A FEB prekoncepció vezérelte logikája szerint természetesen ez is „az ellenforradalmi megnyilvánulások” közé sorolandó cselekedetnek minôsült.

Az is olvasható a „Tájékoztatásban”, hogy a Forradalmi Bizottság tagjai közt helyt kapott „... kooptálással a fôiskolának egy olyan idôszaki dolgozója is, aki a múltban csendôr vezérôrnagy volt”. Nos az igaz, hogy a késôbb majd meg is nevezett idôszaki dolgozó – Poltári Vilmos – 1945 elôtt a M. Kir. Csendôrség tábornoka volt, de ô tisztségét munkatársai bizalmából demokratikus választás és nem kooptálás útján nyerte, ebbôl is látható, hogy választóit döntésük meghozatalában csendôr vezérôrnagyi múltja nem befolyásolta. A részigazságok, teljes igazságként való elôadása a késôbbiekben is jellemzô lesz a „Tájékoztatás” közléseire. Az 1. pont lezárásaként olvasható, hogy Forradalmi Bizottságot „... a Fôiskola dolgozóinak kb.

1/3-a választotta meg. Ehhez kiegészítésül csupán annyit tennék hozzá, hogy azért csak 1/3-a, mert a fennmaradó 2/3 a forradalom és szabadságharc ideje alatt nem járt be dolgozni.

A 2. pont a már általam is említett ún. kitiltó határozat létrejöttével foglalkozik.

A FEB a határozat elfogadását egyértelmûen kommunista ellenes döntésnek tekinti.

Ez, a már korábban ismertettek tükrében ismét csak részigazság. Nem említi ugyanis, hogy a Forradalmi Bizottság a Rákosi-rendszer alatt elkövetett hibákért intézményi szinten felelôs és ezért joggal népszerûtlen helyi pártvezetôk kitiltásával az említettek személyes biztonságát kívánta megvédeni.

A 3. pont a végleges Forradalmi Bizottság november 5. megalakulásának körülményeit elemzi. Megállapítja, hogy a végleges Forradalmi Bizottságot is csak a dolgozók 1/3-a választotta meg. Noha – a FEB véleménye szerint – miután Forradalmi Bizottság november 3-i ülésén határozatban mondta ki, hogy a fôiskola dolgozói november 5-én vegyék fel a munkát: „...mód lett volna (...) arra, hogy a végleges forradalmi bizottság megválasztása az összes dolgozó jelenlétében történjék.” Arról azonban hallgat a „Tájékoztatás”, hogy – amint ezt ifj Beck Tibor is említi tanulmányában – a második szovjet beavatkozás megindulása (1956. november 4) a munka november 5-i újra felvételét lehetetlenné tette. Véleményem szerint – a történteket ismerve – teljesen mindegy, hogy a végleges Forradalmi Bizottság megválasztására november 5-e elôtt vagy után került sor. A FEB fenti megállapítása – mivel a szovjet intervenció ténye közismert volt – csupán azt szolgálta, hogy ismételten úgy igyekezzen beállítani a tényeket, hogy a Forradalmi Bizottságot csak a dolgozók kisebb hányada támogatta és maga a Forradalmi Bizottság sem tartotta fontosnak a többségi támogatás megszerzését. Esetleg nem is bízott abban, hogy ezt megszerezheti. A 3. pont további része újból a kitiltási határozattal foglalkozik. Megállapít-

452

Osváth Zsolt

ja, hogy azt a végleges Forradalmi Bizottság is megerôsítette. Folytatva a 3. pontot, a FEB munkájáról készült „Tájékoztatás”-ban részletes és a tényszerû sorok olvashatók a Forradalmi Bizottság azon döntésérôl, amely intézkedett: „... az elmúlt 8– 10 évben a fôiskoláról eltávolított dolgozókról...” összeállítandó névjegyzék elkészíttetésérôl. A jegyzékre azért volt szükség, hogy „... az országos rendelkezések alapján majd az autonóm fôiskola az orvoslást azonnal megkezdhesse”. A következô, még mindig a 3. ponthoz tartózó bekezdésben a FEB visszatér a kitiltottak ügyére. Megállapítja, hogy a Forradalmi Bizottság november 3-án hozott határozatában: „... leszögezte, hogy a kitiltottakat az autonóm fôiskola fegyelmi bizottsága, illetve az illetékes bíróság útján vonják felelôsségre”. A FEB megjegyzi, hogy a Forradalmi Bizottság ezt a határozatát 1956. november 21-e után is fenntartotta és megerôsítette „... bár a hatalom kérdése akkor már eldôlt” (kiemelés tôlem). Meglátásom szerint a Forradalmi Bizottságnak ez a forradalom alatt hozott határozata melletti egyértelmû kiállása nem jelent mást, mint azt, hogy a Forradalmi Bizottság a társadalmi igazságosság érvényre juttatását még akkor is nyíltan felvállalta, amikor „...a hatalom kérdése (...)már eldôlt”. Tette ezt úgy, hogy legalább is sejthette: az említett hatalom ezt a cselekedetét nem fogja érdemként értékelni.

A „Tájékoztatás” 4. pontjának gerincét a káderanyagok forradalom alatti kiosztásának ügye és az ezzel kapcsolatos FEB vélemény ismertetése képezi. Ez a következô: „A káderanyagok egy részét kiosztották, de nagy részüket elôzôleg kiválogatták, úgy hogy abban csak azok maradtak benne, amelyek a párttagokat lejáratták.” Ez a megállapítás ismét azt a FEB által már megfogalmazott koncepciót kívánja megerôsíteni, hogy a Forradalmi Bizottság tevékenységének fô mozgatórugója a pártellenesség volt. A FEB visszaéléssel is megvádolja a Forradalmi Bizottságot, amikor azt állíja, hogy : „...egyes elvtársak káderanyagát (...) megsemmisítették, mert abban olyan feljegyzések voltak, amelyek az ellenforradalomban dolgozóktól származtak és ezek a Forradalmi Bizottság egyes tagjait is kompromittálták volna.” Az állítás tényekkel való alátámasztatását a FEB ezúttal sem tartotta szükségesnek. A káderanyagok forradalom alatti kiosztásáról ifj. Beck Tibor említett tanulmányában az alábbiak olvashatók: „Elhatározták a káderanyagok kiosztását, de ez a szándék csak félig-meddig teljesült. Voltak akik megkapták jellemzésüket, voltak akik hiányos dossziékat kaptak, állítólag sok dossziét elégettek.” A megsemmisítések megtörténtérôl tehát Beck is tudott, de amint az megfogalmazásból is látszik, konkrét információi neki sem voltak. Mivel ifj. Beck Tibor kutatásait követôen újabb források ezzel kapcsolatosan nem kerültek elô, így az állítólagos megsemmisítésekrôl több ma sem tudható.

A sorrendben következô 5. pontban az alábbiak olvashatók: „ A Forradalmi Bizottság átvette a fôiskola tényleges vezetését, háttérbe szorította a jog szerinti törvényes igazgatót és olyan estekben (személyügyi, pénzügyi stb.) is fenntartotta a döntés jogát, amely kimondottan az igazgató jogkörébe tartozott.” Az összetett mondat a elsô tagmondata, azaz, hogy A Forradalmi Bizottság átvette a fôiskola tényleges vezetését...” igaz, tegyük hozzá a fôiskola tényleges vezetésének átvételére demokratikus választást követôen került sor. A folytatás viszont, miszerint: „ A Forradalmi Bizottság (...) háttérbe szorította a jog szerinti törvényes igazgatót...” valótlan állítás. A „... jog szerinti törvényes igazgató...”, Ormos Imre egyetemi tanár – amint ezt ifj. Beck Tibor már sokat említett tanulmányában is megjegyzi – a forra-

Forradalomból ellenforradalom

453

dalom és szabadságharc ideje alatt nem járt be munkahelyére, tehát ez idô alatt nem is kívánta gyakorolni törvényes jogait. Így a Fôiskolán „igazgatási ûr” alakult volna ki, ha a Forradalmi Bizottság nem veszi át „...a fôiskola vezetését...”. A Forradalmi Bizottság mûködése során szigorúan ügyelt a törvényesség megtartására. Azt pedig, úgy vélem nem kell bôvebben fejtegetni mi lett, volna, ha egy percrôl-percre változó forradalmi helyzetben a KSZF a szükséges döntések meghozatalát felvállaló irányító testület nélkül maradt volna. Továbbá, ha ezen választott irányító testület elnöke – dr. Okályi Iván professzor – a meghozott döntésekért aláírásával felelôsséget nem vállalt volna. Azt pedig, úgy vélem nem kell bôvebben fejtegetni mi lett volna, ha egy percrôl-percre változó forradalmi helyzetben a KSZF a szükséges döntések meghozatalát felvállaló irányító testület nélkül maradt volna. Fontosnak tartom ismételten kiemelni, – erre korábban már utaltam – hogy a Forradalmi Bizottságban soha sem vetôdött föl a fôiskola igazgatójának elmozdítása vagy jogainak korlátozása.

Ormos felmentését – erre tanulmányában ifj. Beck Tibor is kitér – elôször nem a Forradalmi Bizottság, hanem a Fôiskolán 1957 februárjában megalakuló MSZMP alapszervezet, mint a forradalom és szabadságharc utáni felelôsségre vonások egyik helyi szintû irányítója szorgalmazta. A pártszervezet ugyanis, nem tudott együttmûködni vele a proletárdiktatúra fôiskolai szintû megvalósításában, mivel Ormos Imrének „... széleskörû (...) kapcsolatai vannak a fôiskola osztályidegen elemeivel.”

Tanulmányában ifj. Beck Tibor is utal rá, hogy a Forradalmi Bizottság 1956. november 12-én visszaadta a hatalmat a fôiskola igazgatójának: „... de vele egyetértésben „tanácsadó testületként” tovább mûködött”. Az ülésen jelen levô Ormos Imre – ismét ifj. Beck Tibort idézem – „... köszönetet mondott a bizottság tagjainak tevékenységükért”. Kizártnak tartom, hogy egy háttérbe szorított igazgató – ha valóban az lett volna – így cselekedne.

A „Tájékoztatás” utolsó, sorrendben 6. pontjának tárgyát a Forradalmi Bizottság „... egyes tagjai és más dolgozók...” a „... kitiltott és más elvtársakkal...” szembeni és a FEB által súlyos fenyegetéseknek minôsített megnyilatkozásainak számba vétele adja. A „Tájékoztatás” három egykori forradalmi bizottsági tag – Baráth Zoltán tanársegéd, Kozma Jenô és Lehoczky János adjunktusok – összesen öt ilyen jellegûnek tekintett kijelentését idézi, zárójelbe téve, hogy kimondta azokat. Ezúttal is „természetesen” a konkrét információs forrás megjelölése nélkül. Az idézett szavak a következôk: „Addig nem nyugszom meg, míg egyetlen moszkovita bérenc lesz a fôiskolán” (Baráth Z.). „Aki belép a pártba, le lesz lôve (Baráth Z.).” „Akinek párttagsági könyv volt a kezében, nem maradhat a fôiskolán” (Lehoczky J.). „Aki belép a pártba, azzal úgy fogunk elbánni, mint a nép ellenségével szokás” (Kozma Jenô). „A kitiltottak, idô kérdése, de elkerülnek a fôiskoláról” (Kozma Jenô).

A felsoroltakból kitûnik, hogy az öt idézett megnyilatkozás közül Baráth Zoltánnak illetve Lehoczky Jánosnak tulajdonított szavak valóban fenyegetést jelenthettek a „kitiltott és más elvtársakra” nézve. Hasonlóképpen a Kozma Jenônek tulajdonított: „Aki belép a pártba, azzal úgy fogunk elbánni, mint a nép ellenségével szokás” megnyilatkozás is. Az is tagadhatatlan, hogy az olyan mondatok, mint: az „Addig nem nyugszom meg, míg egyetlen moszkovita bérenc lesz a fôiskolán.”, vagy az „Aki belép a pártba, le lesz lôve.” továbbá „Aki belép a pártba, azzal úgy fogunk elbánni, mint a nép ellenségével szokás.” az érintettekkel szembeni súlyos, életveszélyes

454

Osváth Zsolt

fenyegetések. A fent idézett megnyilatkozásokat a nyilatkozók részérôl bizonyíthatón egyetlen esetben sem követte az elhangzott fenyegetések beváltása. Így ezek a megnyilatkozások pusztán üres fenyegetések maradtak és, mint ilyenek az érzelmileg túlfûtött forradalmi közhangulat következményeinek tekinthetôk. A történelem során valamennyi forradalmat – így a magyar '56-ot is – kísérték ilyen vagy ehhez hasonló szélsôséges megnyilatkozások. Különbséget kell tennünk szó és tett között.

A pontokat a FEB-nek az 1956. október 23-a után a Fôiskolán történtekre vonatkozó összegzésének írásbeli rögzítése követi. Ebben a FEB ismételten leszögezi, hogy: „... az ellenforradalom jelenségei, megnyilvánulási formái fôiskolánkon is fellelhetôk voltak...”, de „... a nagyfokú óvatosság, egyes forradalmi bizottsági tagok nagyfokú higgadtsága és valószínûleg az idô hiánya megakadályozta azt, hogy súlyosabb cselekményekre kerüljön sor.” Ezt a Forradalmi Bizottság tevékenységének elismeréseként értelmezhetô véleményt, egybôl követi a bírálat: „Ugyanakkor az események nálunk is addig fejlôdhettek, hogy más forradalmi bizottsági tagok jogtalan és szélsôséges ellenforradalmi követeléseknek adtak kifejezést.” Bár a „Tájékoztatás” ezen a helyen nem említi, de feltételezhetô, hogy a FEB a fentebb már idézett kommunista és párt- és szovjet ellenes kijelentéseket tekinti „...jogtalan és szélsôséges....” ellenforradalmi követelésnek. Ez az 1956. október 23-a után történteket ellenforradalomnak minôsítô hatalom logikája szerint, de csak e logika szerint igaz.

A „Tájékoztatás” utolsó fejezete a forradalom és szabadságharc intézményi résztvevôi elleni – FEB által tett – felelôsségre vonási javaslatokat tartalmazza. Ezeket, amint az a „Tájékoztatás”-ban olvasható „... kizárólag egyesek cselekedetei alapján...” hozta meg. A FEB „... azt a tényt, hogy „Forradalmi Bizottság” alakult, valaki annak tagja vagy éppen elnöke volt önmagában nem tekinti elmarasztalásra alkalmas oknak.” A döntôen ifj. Beck Tibor kutatásainak eredményeként ismert, kisebb részben pedig az azóta a szaklevéltári rendezés során elôkerült és tudományos feldolgozás alatt álló felelôsségre vonási adatok alapján elmondható, hogy valóban nem minden forradalmi bizottsági tagot büntettek bizottsági szerepvállalása miatt, ugyanakkor a felelôsségre vontak közt voltak szép számmal olyanak is, akik szimpatizánsként támogatták a Forradalmi Bizottság tevékenységét, vagy például részt vettek a Lenin és Sztálin szobrok eltávolításában, ezzel fejezve ki a forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásukat. A „Tájékoztatás” három olyan oktatót nevezett meg, akiket a KSZF Fegyelmi Bizottsága – a FEB javaslatára – a forradalom és szabadságharc alatti magatartásukért fegyelmi eljárás során felelôsségre vont.

Azt is megemlítve, hogy a „Tájékoztatás” elkészítésekor – 1957. július 27-én – ezek a fegyelmi határozatok még nem emelkedtek jogerôre. A három megnevezett oktató a már említett: Baráth Zoltán, Lehoczky János és Kozma Jenô volt.

A „Tájékoztatás” keltéig, amint ez a dokumentumban olvasható, a forradalom és szabadságharc alatti magatartásáért, fegyelmi eljárást követôen jogerôsen egy személyt marasztaltak el, a már szintén említett Poltári Vilmos egykori csendôr tábornokot, a KSZF idôszaki dolgozóját, a KSZF Forradalmi Bizottságának tagját. Ôt jogerôs fegyelmi határozattal, azonnali hatállyal elbocsátották. A forradalom és szabadságharc helyi eseményeiben szerepet játszó professzorok felelôsségre vonása, amint errôl a „Tájékoztatás” készítôje beszámol, nem a fôiskola, hanem a szakfô-

Forradalomból ellenforradalom

455

hatóság, vagyis a Földmûvelésügyi Minisztérium hatáskörébe tartozik. Az ô fegyelmi ügyeikrôl csak az eljárások lefolytatása után tud beszámolni, zárul a FEB tevékenységérôl számot adó „Tájékoztatás”.

Levéltári források: BCE EFKL 3/c. 5. doboz 0064/Sz-34.

BCE EFKL 3/c. 6. doboz 43/1957 Biz. Felhasznált irodalom: Zsidi Vilmos: Az egyetemi rangú Kertészeti és Szôlészeti Fôiskola 1953–1968. In.: 150 év a kertészettudományi, élelmiszertudományi és tájépítészeti oktatás szolgálatában 1853–2003. Bp., Hn., 2003. Szerk.: Zalainé dr. Kovács Éva, 61–70.

Szakolczai Attila: Az 1956-os forradalom és szabadságharc. Bp., 1956-os Intézet, 2001.

Ifj. Beck Tibor: Mozaikok a forradalom és a megtorlás történetéhez: 1956 a budapesti Kertészeti és Szôlészeti Fôiskolán. In.: Évkönyv VI. Bp., 1956-os Intézet, 1998. Szerk.: Litván György 213–241.

Beck Tibor–Germuska Pál: Forradalom a bölcsészkaron Bp., 1956-os Intézet, 1997.

Ladányi Andor: Felsôoktatási politika 1949–1958. Bp., Kossuth, 1986.

Tóth Sándor: Vázlat a fegyverbe c. kompozícióhoz

464

Baják László

lított föl. A felhívás és különbözô egyéni mozgósító akciók következtében Többek között Ernest Hemingway, Albert Camus, Louis Aragon, Tristan Tzara, Jean-Paul Sartre, Francois Mauriac, Paul Eluard és Pablo Picasso is felemelte a szavát. A nemzetközi tiltakozáson kívül talán annak is szerepe volt, hogy Gáli József barátja, Fejes Endre elment Bölöni Györgyhöz, aki rávette Kodály Zoltánt, hogy beszélje le Kádár Jánost a kivégzésrôl. Ugyanekkor Faludy György és Ignotus Bertrand Russelt kereste fel, aki felszólította Hruscsovot, hogy akadályozza meg az írók kivégzését, vagy lemond a Béke Világtanács elnökségérôl. Hruscsov állítólag tényleg utasította Kádárt, mindenesetre a kivégzés elmaradt.19 A végül életfogytiglanra ítélt Obersovszky Gyula 1963-ban, amnesztiával szabadult. 1967 és 1989 között a Sportfogadás címû lap szerkesztôje lett. 1988-ban a TIB egyik alapító tagja volt. 1990-tól az újrainduló Igazság, majd az Élünk cmû lapok fôszerkesztôje lett. 1991-tôl egyszemélyes folyóiratot is kiadott Vagyok címmel, és sorra jelenteti meg irodalmi alkotásait. 2001ben halt meg.

19. Standeisky Éva: Az írók és a hatalom 1956–63. Bp., 1996. 267–8.; Lukácsy: i. m. 204. Demokrata i. h.

12 jegyzet.

Szalay Lajos: Ülô, búsuló katona

mûvészet Sümegi György

Válogatás 1956 képeibõl Az 1956-os forradalom és szabadságharc teljes körû vizuális emlékanyagában a történeti, forrásértékû fotográfiák mellett külön mû-csoportot alkotnak a forradalmat bemutató, annak emlékét földolgozó, ôrzô képzômûvészeti alkotások. 1956 képtára (csupán virtuális e múzeum!) mintegy közel ezer mûvet számlál. A kizárólag a Kádár-korszakban, 1956-1989 közötti 33 évben létrejött mûvek – kis vázlattól grafikai sorozatokon át festményekig – sokféleképpen csoportosíthatók (a földolgozott események, az alkotók, létrejöttük helyszínei stb.). A Jósa András Múzeum és a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár közös szervezésében megvalósuló Kelet-Magyarország 1956 címû kiállításhoz (és konferenciához) kapcsolódó válogatás – ahogy a tárlat maga – egyfajta regionális rendezô elvet próbál megvalósítani. Ugyanis az Észak-Magyarországi régióban, Borsodban, Hajdúban, Szatmárban született, avagy ott élô, oda kötôdô képzômûvészek munkáiból válogat.

Borsodból Pásztor Gábor, Szalay Lajos és Tóth Sándor, Hajdúból Bényi Árpád és Bíró Lajos, Szatmárból pedig a mátészalkai születésû Csizmadia Zoltán munkái szerepelnek. Ahány mû és alkotó, annyiféle képlet és tanulság. Szalay Lajos Buenos Airesben, Argentínában élte meg s a világlapok, a rádióadások alapján képzelte el s jelenítette meg a forradalmat rajzsorozatában (SOS El drama de Hungria, Buenos Aires, 1956.). Bíró Lajos az Egri Pedagógia Fôiskola Rajztanszékének docenseként az ifjúság egyik higgadt vezetôje volt a forradalomban, rajzai börtönéveiben készültek.

Bényi Árpád kunhegyesi tanárként elkeseredett fölháborodásában egy plakáttal reagált a salgótarjáni sortûzre s ezért Kádár börtönébe zárták. Az utóbbi években intenzíven foglalkoztatja Nagy Imre személyiségének, emberi mártíriumának arcképben való megjelenítése, a forradalom emlékének minél tisztultabb megrögzítése.

Csizmadia Zoltán, Pásztor Gábor és Tóth Sándor mûveit szellemi egységbe kapcsolja az a tény, hogy mindhárman a Képzômûvészeti Fôiskola hallgatójaként Budapesten a forradalom melletti elkötelezettséggel, nemzetôrként tevékenyen élték át a forradalmat–szabadságharcot 1956 ôszén. Pásztor nagyméretû litográfiája a forradalom 10. évfordulójára mintegy elvont egyéni összegzésként jött létre.

A forradalomban aktívan, a Képzômûvészeti Fôiskola egyik diákvezetôjeként is tevékenykedô Tóth Sándor szobrászmûvész elsô két évét grafikus szakon végezte.

Elkeseredettséget, kilátástalanságot árasztó önarcképe és egy nagyobb kompozíció-kísérlete (Pieta) drámai fogalmazásban tûnik elénk. A Képzômûvészeti Fôiskolán elesett, áldozattá vált hallgatótársak eleven, máig ható emlékét linóleummetszete-

528

Sümegi György

ken (Memento, Csûrös Zoltán), tragikus átérzéssel jeleníti meg. Csizmadia Zoltán saját, eleven emlékeibôl fölépített munkái a konkrét, ám szimbolikussá magasodott figurákat, a forradalom és szabadságharc névtelen hôseit a maguk eleven közvetlenségében, nagyfokú együttérzéssel idézi meg.

Az 1956-os forradalom- és szabadságharc vizuális összképéhez, a visual historyhoz jellemzô, releváns vonásokkal, fontos alkotásokkal, egyéni mûvészeti letétekkel járulnak hozzá az Észak- és Kelet-Magyarországhoz kötôdô képzômûvészek (is).

Bíró Lajos: Radics Marci – 1

Horváth Zsolt „a politikai közömbösség és fásultság konszolidációja”

A monolit ifjúsági szervezet visszaállítása a Mûegyetemen Az 1956. október 23-án kirobbant forradalmi események elôkészítésében vezetô szerepet játszott diákok nem törôdtek bele abba, hogy a november 4-i szovjet intervenció nyomán a megelôzô két hét minden eredménye és reménysége szertefoszlott. November közepén hozzáláttak az október 23-a elôtti napokban országszerte megalakított független érdek-képviseleti szervezetük, a Magyar Egyetemisták és Fôiskolások Egységes Szövetsége (MEFESZ)1 újjászervezéséhez. A kezdeményezések – egymástól függetlenül – a forradalomban legjelentôsebb szerepet játszott két egyetem, az ELTE és a Mûegyetem2 hallgatóitól indultak.

Az október 23-i tüntetés lebonyolításában, majd a nemzetôrség felállításában vezetô szerepet játszott Marián István alezredest, a BME katonai tanszékének vezetôjét korábbi munkatársai, a Mûegyetemen létrejött forradalmi csoportosulás, a Budai Egyetemi Forradalmi Albizottság3 tagjai továbbra is vezetôjüknek tekintették. Még harcok dúltak a fôvárosban, amikor kapcsolatba léptek vele, hogy a hogyan tovább kérdésérôl tárgyaljanak. (Az alezredest régi MDP-s ismerôsei is megkeresték, hogy közvetítsen az új vezetés és a forradalom résztvevôi között, aminek ô az egyetemisták letartóztatásának és Szovjetunióba hurcolásának leállítását szabta 1. Az 1956-os MEFESZ-t két hasonló nevû szervezet is megelôzte. 1945-1948 között, a koalíciós idôszakban mûködött a Magyar Egyetemi és Fôiskolai Egyesületek Szövetsége, majd már a kommunista párt térnyerését jelezte, hogy a politikai nyomással kikényszerített ifjúsági egység közbülsô állomásaként átadta helyét az 1950-ig létezett rétegszervezetnek, a Magyar Egyetemisták és Fôiskolások Egységes Szervezetének.

Az 1956 októberében megalakult szervezet elnevezése – Magyar Egyetemisták és Fôiskolások Szövetsége – a decemberi ideiglenes szervezeti szabályzat szerint még egy szóval kibôvült: Magyar Egyetemisták és Fôiskolások Egységes Szövetsége.

2. 1956-ban a budapesti Mûegyetem két intézményre bontva mûködött. A közel egy és háromnegyed évszázados múltra visszatekintô Budapesti Mûszaki Egyetem (BME) építészmérnöki és úgynevezett (kultúr)mérnöki karából 1952-ben létrehozták az Építôipari Mûszaki Egyetemet, amelyen 1955-ben – a szolnoki Közlekedési Mûszaki Egyetem megszüntetetésével – harmadik karként közlekedési üzemmérnöki (mai szóhasználattal közlekedési üzemeltetési) kart létesítettek; az egyetem elnevezése az 1967. évi újraegyesítésig Építôipari és Közlekedési Mûszaki Egyetem (ÉKME). Az új felsôoktatási intézmény mûködése során végig a BME-vel osztozott a mûegyetemi épületeken. A forradalom és az utóvédharcok során több formában is felmerült az egyetemek egyesítése, és bár erre végül nem került sor, mind a diákság, mind az oktatók többsége egységesen, „mûegyetemistaként” vett részt az eseményekben.

3. A szervezet a pesti oldal egyetemi mozgalmainak központja, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megalakult Egyetemi Forradalmi Diákbizottság budai részeként jött létre október 25-én, de elnevezése ellenére valójában önálló forradalmi központként mûködött.

476

Horváth Zsolt

feltételéül.)4 A megbeszélések eredményeként a forradalmi albizottság tevékenységében részt vett diákok és oktatók – Marián István, Nemes Katalin tanársegéd, Takács Sándor, Erdélyi Tibor hallgatók stb. – kezdeményezésére a budapesti felsôoktatási intézmények képviselôi november 12-én a BME Hess András téri központi diákotthonában gyûlést tartottak. A legnagyobb számban a két legjelentôsebb forradalmi diákszervezet, az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság és a budai albizottság képviseltette magát, de a tanácskozáson jelen voltak a Kádár-kormánnyal élesen szemben álló értelmiségi mozgalom képviselôi – Fekete Sándor, Gimes Miklós – is. (A diákotthon lakói ezekben a napokban illegális újságok és röplapok sokszorosításából is kivették a részüket.)5 Az értekezlet kezdeményezte az egyetemek és fôiskolák közötti újbóli kapcsolatfelvételt, és megalakította a MEFESZ ideiglenes országos intézôbizottságát, ami lényegében az egyetemi diákbizottság utódszervezete lett. Vezetôjévé a forradalmi diákbizottság volt elnökét, Pozsár Istvánt választották, aki emellett, mint a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom egyik szervezôje, az illegális ellenállásba is bekapcsolódott.6 Az ideiglenes intézôbizottság, amely a diákság és a SZOT forradalom alatti együttmûködése nyomán a Dózsa György úton, a szakszervezeti székházban kapott irodahelyiségeket, december 5-re szervezte meg a felsôoktatási intézmények küldötteinek, a MEFESZ úgynevezett Tanácskozó Testületének az ülését. A diákság képviselôi november-decemberben még teljes egészében az október 22-23-i program alapján álltak, ahogy ezt a gyûlésre készült dokumentum kezdô mondatában le is szögezték. „Kijelentjük, követeléseinkben: önálló nemzeti kormány, nemzeti függetlenség, az ország népének az emberi szabadságjogok és a legteljesebb demokrácia biztosítása stb., semmilyen ellenforradalmi megnyilvánulás nincs.” Bár a programtervezetben azt is deklarálták, hogy a forradalom alatt és most is a szocializmus hívei, ezzel csak még nyomatékosabbá tették elhatárolódásukat a sztálinista restaurációtól: „...nem tûrjük el az olyan elemek beszivárgását az ország vezetésébe, akik ismét a múlt bûneit akarják a népre kényszeríteni.” Legfontosabb szövetségesüket is megnevezték: a dolgozókat képviselô munkástanácsokat, tiltakozva jogkörük bármilyen adminisztratív korlátozása ellen. Három kardinális politikai követelés külön is szerepelt a dokumentumban: többpárti demokratikus választások mielôbbi megtartása, a karhatalom kibôvítése „a munkásság és az ifjúság legjobbjaival, ez lehetôvé teszi a szovjet csapatok kivonását”; valamint a letartóztatottak ügyének sürgôs felülvizsgálata és szabadon bocsátásuk.7 A mûegyetemi MEFESZ-szervezet késôbbi beszámolója szerint a küldöttek egyetértettek az intézôbizottság programjával, a testületet a tagság bizalma ellenére mégis hamarosan át kellett alakítani. A Magyar Szocialista Munkáspárt Ideiglenes Központi Bizottsága decemberi ülésén, szakítva a Kádár-kormány megalakulását bejelentô november 4-i nyilatkozat tartalmával, az eseményeket általánosan ellenforradalomnak minôsítette; a kormány december 5-én betiltotta a forradalmi bizott4. Marián István-interjú. Készítette Hegedûs B. András, Mécs Imre 1984–1987-ben. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 143. sz. II/1–2.

5. Uo. Pôcz Erzsébet: Kronológiai elôtanulmány a Budapesti Mûszaki egyetem 1956-os történetének feldolgozásához. Bp., Mûegyetem 1956 Alapítvány, 1996. 58.

6. Beck Tibor-Germuska Pál: Forradalom a bölcsészkaron. Bp., 1956-os Intézet, 1997. 121–123.

7. A MEFESZ Ideiglenes Intézôbizottságának és Tanácskozó Testületének programtervezete. Magyar Nemzeti Múzeum Röplapgyûjtemény 68.104.1.

A monolit ifjúsági szervezet visszaállítása a Mûegyetemen

477

ságokat, majd 9-én a sztrájkmozgalom élén álló Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsot. A forradalom még legálisan mûködô szervezetei elleni fellépés részeként több MEFESZ-vezetôt, köztük Pozsár Istvánt ôrizetbe vettek, míg néhányan a várható letartóztatás elôl külföldre távoztak. Az elmenekültek és a kényszerûen kiesôk helyét az idôközben sorra újjáalakuló helyi egyetemi és fôiskolai szervezetek delegáltjai foglalták el.

A két mûszaki egyetemen december elsô felében szervezték meg a diákok közös MEFESZ-szervezetük intézôbizottságát. Ez a testület harmincegy tagból állt, karonként és diákszállóként két-két képviselô, a központi diákszálló három képviselôje és négy, „az ifjúság bizalmát élvezô nem hallgató” alkotta. A titkárság kilenc fôvel mûködött (Beke Tibor, Dékey Aurél, Nagy Sándor végzôs mérnökkari hallgatók, Karner István IV. éves és Réczei Róbert III. éves vegyész-, Kövér György III. éves gépész- és Varga Sándor IV. éves villamosmérnök-hallgató, továbbá Nemes Katalin és Marián István). A karokon az oktatás folytatásakor tervezett választásokig ideiglenes szervezôbizottságok vitték az ügyeket. A MEFESZ, átvéve a korábbi kommunista ifjúsági szervezet, a forradalom kitörésekor széthullott Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ) szerepét, a diákság képviseletében felvette a kapcsolatot az egyetem irányító testületeivel, a rektori hivatalokkal, közösen léptek fel professzoraikkal letartóztatott társaik felkutatása és kiszabadítása érdekében, valamint bekapcsolódtak a vöröskeresztes segélyek szétosztásába is. (Az egyetem vezetése az ÉKME volt MDPirodáját bocsátotta rendelkezésükre.)8 A mûegyetemi szervezet emellett elôkészítette a MEFESZ következô tanácskozó testületi megbeszélését is, amelyre december 19-én került sor. A diákok a hatalom egyre erôszakosabb fellépésének hatására visszaléptek a nyílt konfrontációt jelentô politikai követeléseiktôl. A helyzethez alkalmazkodva független szervezetüket akarták minél jobban körülbástyázni. A tanácskozáson megvitatott ideiglenes szervezeti szabályzat alapelvként rögzítette: „a MEFESZ a magyar egyetemisták és fôiskolások pártoktól és kormányzati szervektôl független politikai és érdekvédelmi szervezete”. A helyzet szülte kényszerû óvatosság ellenére ez a dokumentum is tartalmazott a forradalom melletti állásfoglalást: „A MEFESZ politikai tevékenysége a nemzeti függetlenség és szuverenitás, a magyar sajátosságoknak megfelelô szocialista építés és a legszélesebb körû demokratizálódás körülményeit tartja szem elôtt.”9 A mûegyetemisták a Népszabadság másnapi számában megjelent felhívásukban szintén a MEFESZ legális mûködését, az oktatás egyetemi autonómia alapján történô minél elôbbi megkezdését, a disszidálások elleni állásfoglalást, társadalmi munkát végzô brigádok szervezésével a fôváros újjáépítésébe való bekapcsolódásukat, az elesettek és sebesültek hozzátartozóinak támogatását jelölték meg céljaik között.

Letartóztatott társaik esetében sem feltétel nélküli szabadon bocsátásukat, csak ügyük gyors kivizsgálását szerették volna elérni.10 A MEFESZ programvitája januárban folytatódott. Ekkorra azonban a frontvonal a szervezeten belülre került. A hatalom politikai és adminisztratív eszközeivel támogatott személyek, mint az intézôbizottság titkári tisztét ellátó jogi kari oktató, 8. A Mûegyetemi MEFESZ Bizottság tájékoztatója a MEFESZ eddigi munkájáról és terveinkrôl, 1957. [január 10. körül]. Magyar Nemzeti Múzeum Röplapgyûjtemény 68.88.1.

9. A MEFESZ Ideiglenes szervezeti szabályzata, 1956. december 19. Uo. 10. Az egyetemi ifjúság a szocializmus, a szocialista demokrácia mellett volt és azért harcol a jövôben is.

Két egyetem ideiglenes MEFESZ intézô bizottságának felhívása. Népszabadság, 1957. december 20.

478

Horváth Zsolt

Prandler Árpád vagy a mûegyetemista Szalkai Sándor, a sajtóügyek felelôse, mind nagyobb befolyásra tettek szert, és sikerrel akadályozták meg a még mindig meglehetôsen radikális, egyetemeken készült programtervezetek elfogadását.11 Bár a szocializmus megkérdôjelezhetetlenségét hangsúlyozta, még a január 10-i keltezésû tervezet is tartalmazta a társadalmi-gazdasági élet törvényesség és demokrácia alapján történô újjászervezésének kívánalma mellett a független, szabad Magyarország követelését: „Meg kell teremtenünk közösen annak feltételeit, hogy a szovjet csapatokat fokozatosan kivonják Magyarországról, és így visszaállítsuk a teljes szuverenitást.” Az elvi kérdések mellett a diákok részletesen foglalkoztak az egyetemi autonómiával. A kérdés éppen ezekben a hetekben szerepelt a két mûszaki egyetem kari és egyetemi tanácsainak napirendjén is. A hallgatók tanáraikhoz hasonlóan a lehetô legnagyobb szabadságot követelték: „Az egyetemi élet és oktatás állandó fejlesztése érdekében egyetemi autonómiát akarunk.

Meggyôzôdésünk, hogy csak az autonómia teszi lehetôvé az egyetemi oktatás és ennek alapján a tudományos élet és mûvelôdés felvirágzását, az oktatók és hallgatók igaz barátságát és együttmûködését tanulmányi, fegyelmi, gazdasági, szociális és sportkérdésekben.” A program a korábbi korszak sérelmeit orvoslandó, a konkrét javaslatok között kitért a szakmai ismereteket háttérbe szorító és átideologizáló, a politikai tárgyak oktatására aránytalanul nagy súlyt fektetô tantervek átdolgozására, és a politikai szempontú kiválasztás helyett a rátermettség érvényesítésére a felvételi rendszerben.12 Ekkor azonban az MSZMP vezetôi részérôl már eldöntött tény volt a forradalomhoz hû diákvezetôk kiszorítása a MEFESZ országos vezetésébôl – szó szerint is értve, hiszen egyes ülésekre az egyetemi küldöttek be sem fértek a termet megtöltô MSZMP-aktivistáktól.13 A tanítás február eleji újrakezdése alkalmából kiadott MEFESZ-körlevél, az oktatásügyi kormánybiztos kötelezôen felolvasott üzenetével egybehangzóan, az októberi eseményekrôl már a decemberi párthatározat szellemében beszél: „Nem kérünk az ellenforradalomból, nem tûrjük a bennünket egyetemre juttató népi demokratikus rend megdöntését...” Az oktatási tárca vezetôjének üzenetéhez hasonlóan a MEFESZ kissé patetikusra sikeredett nyilatkozata is óva intette a diákokat a meggondolatlan politizálástól: „...nem hevertük még teljesen ki a közelmúlt nagy lelki megrázkódtatását. Sokan közülünk szubjektív élmények hatása alatt a saját mindenkori jó szándékukból kiindulva még nem látják tisztán azt a tragédiát, amibe az elmúlt évek hibás vezetése és az ezt kihasználó, a mi bôrünkre spekuláló politikai kalandorok sodorták nemzetünket. S ezeknek a kalandoroknak még nem volt elég a magyarok vérehullása, könnye fakadása. Provokációkat terveznek, sztrájkokba, rendbontó cselekményekbe akarnak taszítani minket. Barátaink, diáktársaink!

Mi nem kérünk ebbôl, nem akarunk évet veszíteni! Bármily hangzatos jelszavakkal akarják is céljaik eléréséért a mi bôrünket vásárra vinni – le kell lepleznünk, 11. Garamvölgyi Zoltán: A MEFESZ a forradalom második szakaszában. Új Látóhatár, 1967/5. 425–429.

Szalkai 1957 júniusában már a BME MSZMP- és KISZ-szervezetének híradójában közölt lejárató cikket Marián István – az áruló címmel. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tár 89.42.

12. A MEFESZ Országos Ideiglenes Intézôbizottságának vitalevele, 1957. január 10. Magyar Nemzeti Múzeum Röplapgyûjtemény 68.88.1.

13. Garamvölgyi Zoltán i. m. 1967/5. 432. Erdélyi Tibor-interjú. Készítette Kozák Gyula, Mécs Imre 1983ban, illetve Hegedûs B. András 1993-ban. 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 152. sz. 143. Berecz János-Pósa Zoltán: Az egyetemisták és szervezetik 1956–57-ben. Ifjúsági Szemle, 1982/1. 55-58.

A monolit ifjúsági szervezet visszaállítása a Mûegyetemen

479

vissza kell vernünk ôket. Elsô és legfontosabb feladatunk most a tanulás, saját magunk és országunk érdekében.”14 A tanév elején a MEFESZ újjászervezése során kialakított menetrendnek megfelelôen még sor került vezetôségválasztásokra, de a rohamosan szûkülô lehetôségeket látva a diákok egyre inkább passzívvá, kiábrándulttá váltak. Ráadásul a razziák és a letartóztatások is folytatódtak, most már a mûegyetemi MEFESZvezetôk – így Beke Tibor, Erdélyi Tibor, Nemes Katalin, Marián István – is sorra kerültek. Mindeközben a szervezet országos vezetése nyilatkozataiban a szocialista alapokon is túlmenve februárban már a proletárdiktatúra szükségességérôl beszélt, és arról, hogy „az október 23-i események az elsô puskalövéstôl az ellenforradalom érdekeit szolgálták, függetlenül attól, hogy a résztvevô sok fiatal érzéseit milyen célok fûtötték”, továbbá elismerte a kormány és a párt eszmei irányítását.15 A lassacskán megszilárduló egyetemi MSZMP-szervezetek – a BME-n az ideiglenes intézôbizottság már 1956 novemberében megalakult, de csak a tanév újraindulásakor lépett a nyilvánosság elé, miközben taglétszáma még májusban is csupán 178 fô volt, szemben az 1956. októberi 870 MDP-taggal,16 míg az ÉKME-n csak 1957 februárjában hozták létre az önálló pártszervezetet – a központi utasításoknak megfelelôen elérték saját, megbízható embereik megválasztását. A február 20-i BMEpárttaggyûlés jegyzôkönyve elégedetten állapította meg: „Nyilvánvaló, hogy ma jobb a helyzet ezen a téren, mert elsô idôben nem is akarták látni az MSZMP-t és képviselôit, és a MEFESZ-en belül is jobboldali többség volt. Hatalomra jutott a baloldali többség az egyetemi MEFESZ-en belül is az elmúlt taggyûlés óta. [...] Azt, hogy a MEFESZ-ben egyre inkább elôtérbe kerülnek a baloldali erôk, azt bizonyítja az a körülmény is, hogy legutóbbi nyilatkozatukban a proletárdiktatúra, a munkásosztály és a párt vezetô szerepe mellett foglaltak állást.”17 Egy hónappal késôbb, szembesülve a hallgatók többségének fásult politikai hangulatával, sokkal kritikusabb a BME pártszervezete ideiglenes intézôbizottsága dokumentuma. Az Egyetemünk ifjúsági szervezetének néhány problémája címet viselô elôterjesztés szerint az összegyetemi MEFESZ taglétszáma alacsony, mintegy ötven fôbôl áll, a szervezet a kommunisták felé, mivel ellenforradalmi szervezetnek tartják, de a „jobboldal” felé is lejáratódott, az ô álláspontjuk szerint „úgyis csak a párt és kormány mellett kiálló szervezet lehet a MEFESZ és éppen ezért távol kell maradni”. A pártszervezet feladata szocialista tartalommal megtölteni a MEFESZ-t. Ennek biztosítására konkrét lépéseket is tervbe vettek, például elôírták a párttagoknak, hogy valamennyien lépjenek be a szervezetbe, és további tagok (legalább négy fô) toborzásával segítsék elô a valamennyire még független szövetség teljes átalakítását.18 14. A MEFESZ Országos Ideiglenes Intézôbizottsága üzenete az oktatás folytatásakor, 1957. január 28.

Magyar Nemzeti Múzeum Röplapgyûjtemény, 68.88.1.

15. A MEFESZ Országos Ideiglenes Intézôbizottsága Titkársága határozata, 1957. február 14. BME Levéltár, KISZ-iratok szoros idôrendben, 1957. 24/a, 1. doboz. Közlemény munkás-egyetemista ifjúsági delegációk közös megbeszélésérôl, 1957. február 14. Közli: A DISZ és a KISZ 1953–1957. Dokumentumok az ifjúsági mozgalom történetébôl. Összeáll. Feitl István, Ólmosi Zoltán. Bp., Kossuth, 1987. 183.

16. Feljegyzés a BME MSZMP-szervezeteiben folyó pártépítésrôl, 1958. április 8. BME Levéltár, KISZ vegyes iratok, 1957–1959. 24/b, 3. doboz.

17. A jegyzôkönyvet idézi Mihalcsó Miklós: Az ellenforradalmi események a Budapesti Mûszaki Egyetemen és az Építôipari és Közlekedési Mûszaki Egyetemen. A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség helyi szervezetének megalakulása és kezdeti tevékenysége, Budapest, 1956. október-1957. október. Kézirat, 1971.

119–120.

18. A BME MSZMP Ideiglenes Intézôbizottsága részére készült 1957. március 18-i elôterjesztést idézi uo.

126–128., 130.

480

Horváth Zsolt

Amikor a mûszaki egyetemi pártszervezet elkészítette tervét a MEFESZ teljes átvételére, már megszületett az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1957. március 11-i határozata a Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség megalakításáról.

Az ifjúsági mozgalom a forradalom után, a minden tekintélyét és befolyását elvesztett, csôdöt mondott DISZ újjászervezése helyett 1956–1957 fordulóján rövid idôre visszatért a DISZ létrehozása elôtti struktúrához. Akkor, az 1940-es évek végén a többpártrendszer kommunista párt által vezényelt felszámolásának állomásaként alakították ki, az „ifjúsági egység” jelszavával, a pártok ifjúsági szervezetei helyett a különbözô korosztályokat és foglalkozási csoportokat összefogó rétegszervezeteket, az ifjúmunkásoknak a Szakszervezeti Ifjúsági Tanácsot (SZIT), az általános iskolásoknak a Magyar Úttörôk Szövetségét, a középiskolásoknak a Magyar Diákok Nemzeti Szövetségét (MDNSZ), a felsôoktatásban tanulóknak a Magyar Egyetemisták és Fôiskolások Egységes Szervezetét (MEFESZ), a parasztfiataloknak az Egységes Parasztifjúság Országos Szövetségét (EPOSZ), amelyek aztán 1948 márciusában a pártokhoz kapcsolódó ifjúsági szervezetek maradványaival együtt a DISZt közvetlenül megelôzô Magyar Ifjúság Népi Szövetségében egyesültek. A forradalom után, az 1948–1950 közötti éveket idézve, az egyetemisták rétegszervezete mellett a munkásfiatalokat az új Magyar Forradalmi Ifjúmunkás Szövetségben, a középiskolásokat az ismét megalakult MDNSZ-ben, az általános iskolásokat a Magyar Ôrszemcsapatok Szövetségében (1957. februártól újra Magyar Úttörôk Szövetsége), a falusi fiatalokat az EPOSZ-ban fogták össze.19 A MEFESZ kivételével valamennyi szervezetet ellenôrzése alatt tartó MSZMP legfôbb célja ezzel a valóban a tagság akaratából létrejött független hallgatói szövetség súlyának csökkentése volt. A MEFESZ saját képére formálása után, 1957 tavaszán a hatalmában megerôsödött MSZMP visszatért a monolit ifjúsági szervezet modelljéhez.

A folyamat állomásaként, április 2-án a Mûegyetemen még megtartották a MEFESZ tervbe vett teljes átalakítását megvalósító választást, amely során az MSZMP-tagok immár az vezetôségekben is pozíciókhoz jutottak. (Ezzel egyúttal megszüntették a két egyetem forradalom során létrejött egységének egyik utolsó, még mûködô intézményét.) A csupán két hónappal korábban még többé-kevésbé önálló szervezet politikai vezetéshez való viszonyát így határozták meg: „... a MEFESZ-nek nem kötelessége [...] a párthatározat végrehajtása, de kötelessége annak szellemében dolgozni, és végrehajtása ellen nem szervezni”.20 De ekkor igazából már nem ez az érdek-képviseleti szervezet volt a fontos. Március 21-én a XI. kerületi pártbizottság titkári értekezletén a MEFESZ helyett a KISZ szervezésével kapcsolatos feladatokat ismertették. Kezdetben az egyetemi pártszervezetekben voltak olyan elképzelések – hiszen a KB-határozat a rétegszervezeteket nem szüntette meg –, hogy az új, egységes ifjúsági szervezet a MEFESZ-szel párhuzamosan, azzal szorosan együttmûködve tevékenykedjen (már csak a részben azonos tagság és vezetôség okán is). Azonban a KISZ-szervezetek április végi létrehozása után, amelyekbe az átalakított MEFESZ tagjai szinte teljes létszámban beléptek, kiderült, hogy a két szervezet fenntartásának nincs értelme.21 (Az ÉKME-n 25 fôvel, a BMEn 174 fôvel alakult meg a KISZ-alapszervezet, a létszám a tanév végére 60, illetve 19. Lásd A DISZ és a KISZ i. m.

20. A tisztújító MEFESZ-ülés jegyzôkönyvét idézi Mihalcsó Miklós i. m. 134–135.

21. Uo. 132., 137–138., 158–159.

A monolit ifjúsági szervezet visszaállítása a Mûegyetemen

481

300 fôre emelkedett.) 22 A közelgô május 1-je rögtön alkalmat adott az erôdemonstrációra, az egyetem környékének jelszavakkal történô telefestésére és az (utalványra megvásárolt) egyenruhában, kék ingben és piros nyakkendôben történt felvonulásra. A hallgatók többségére jellemzô visszahúzódás ellenére voltak néhányan, akik kifejezésre merték juttatni, hogy nem értenek egyet az MSZMP térnyerésével: a BME központi diákotthonában a felvonulás plakátjait „maradéktalanul letépték”. A megtorlás nem sokat váratott magára: a KISZ-szervezet egyik elsô ténykedéseként a kollégiumi diákbizottságban ifjúkommunistákkal váltották fel a forradalomban szerepet vállalt hallgatókat, sôt, a sürgôsen megalakított fegyelmi bizottság mintegy harminc diákot ki is zárt a diákotthonból. (Ellenük ezután az egyetemen szintén eljárást indítottak.)23 Az uniformis máskor is jó szolgálatot tett: a KISZ szervezte zenés estek alkalmával felhívta a figyelmet a rendezôkre. Ahogy Tóth János, a BME MSZMP ideiglenes intézôbizottsága titkára az alakuló ülésen az új szervezet feladatait megfogalmazta: „Fiataloknak szórakozni kell, érdekvédelem döntô. Nem lehet az ifjúság érdekéért harcolni, ha az ellenforradalom uralja sorainkat.”24 A felsôoktatási intézményekben megalakult MSZMP-intézôbizottságok ekkorra a Mûvelôdésügyi Minisztérium 85-27. (1957. III. 29.) sz. rendelete értelmében formálisan is teljes egészében visszakapták a korábbi MDP-szervezetek jogosítványait, képviselôik visszakerültek a kari és egyetemi vezetô testületekbe, és újra meghatározó szerephez jutottak a személyzeti munkában.25 A KISZ-szervezetek létrehozásuk után szinte azonnal ugyancsak megkapták a DISZ korábbi, az átmeneti idôszakban részben a MEFESZ által gyakorolt hatásköreit (hallgatók képviselete az egyetemek vezetô testületeiben, részvétel a diákjóléti bizottságok munkájában), illetve azokat a DISZ-feladatokat is, amelyeket a MEFESZ-re rá sem bíztak (felvételi bizottsági tagság, a végzôs hallgatók elhelyezkedést befolyásoló jellemzésének elkészítése, és a még ennél is közvetlenebb személyzeti feladat, az egyetemi állásokra kiválasztottak véleményezése), miközben a szervezettségük a diákság töredékére terjedt csak ki.26 A MEFESZ, függetlenségét teljesen elveszítve és kiüresítve, a KISZ megalakítását követôen feloszlott – az építôipari egyetem 1957. évi rektori jelentése szavaival „tevékenysége mindinkább ellanyhult, míg végre úgyszólván észrevétlenül megszûnt”27 –, a KISZ pedig a hatalom pártfogásával élve lényegében teljes egészében a DISZ örökébe lépett. Szükség is volt az erôteljes támogatásra, mert a 22. Jelentés az ÉKME KISZ-szervezetének munkájáról, 1959. október 12. BME Levéltár, KISZ-jelentések, 1958-1960, 24/c, 17. doboz. A BME KISZ-szervezete alakuló ülésének jegyzôkönyve, 1957. április 27.

BME Levéltár, KISZ jegyzôkönyvek, határozatok, 1957-1960, 24/a, 23. doboz. Jelentés a BME KISZ szervezetének helyzetérôl, 1958. január 9. BME Levéltár, KISZ-jelentések, 1958–1960, 24/c, 17. doboz.

23. A BME KISZ-szervezete alakuló ülésének jegyzôkönyve, 1957. április 27. A BME KISZ vezetôségi ülésének jegyzôkönyve, 1957. május 11. BME Levéltár, KISZ jegyzôkönyvek, határozatok, 1957-1960, 24/a, 23. doboz. Beszámoló a BME KISZ-értekezletén, 1959. november 14-én. BME Levéltár, KISZ-jelentések, 1958–1960, 24/c, 17. doboz.

24. A BME KISZ-szervezete alakuló ülésének jegyzôkönyve, 1957. április 27. BME Levéltár, KISZ jegyzôkönyvek, határozatok, 1957–1960, 24/a, 23. doboz.

25. Az ÉKME Mérnöki Kara tanácsülésének jegyzôkönyve, 1957. április 5. MOL XIX-I-2-f, 235. doboz, 85406/31. Az ÉKME 1957. április 19-i egyetemi tanácsülésének határozatai. MOL XIX-I-2-f, 235 doboz, 85406/29.

26. A BME KISZ vezetôségi ülésének jegyzôkönyvei, 1957. május 11., 18. BME Levéltár, KISZ jegyzôkönyvek, határozatok, 1957–1960, 24/a, 23. doboz. Cholnoky Tibor rektor levele az ÉKME KISZ-szervezetéhez, 1957. május 16. BME Levéltár, KISZ-iratok szoros idôrendben, 1957. 24/a, 1. doboz.

27. Az ÉKME beszámolója az 1956/57. tanévrôl, 1957. július 25. MOL XIX-I-2-f, 235. doboz, 8540-6/52.

482

Horváth Zsolt

tagtoborzás igencsak lassan haladt. Tavasszal, az egyetemi fegyelmi eljárások megkezdését követôen, amelybôl a BME és az ÉKME párt- és KISZ-szervezetei, különösen a terhelô adatok és tanúvallomások összegyûjtésével, alaposan kivették a részüket, már senkinek nem lehettek illúziói a hatalom valós szándékait illetôen. Nem csoda, hogy a diákok döntô többsége jobbnak látta, ha tartózkodik a politikai véleménynyilvánítástól – különösen kiszes diáktársaik közelében. „...a KISZ-tagság egészében eléggé elszigetelôdött a hallgatók többségétôl. Szeptemberben még akadtak olyan KISZ-tagok, akik az egyes tanulókörökben uralkodó közhangulat miatt eltitkolták KISZ-tagságukat, nem mertek nyíltan kiállni a párt és a kormány politikája mellett. [...] ...a hallgatók többsége [...] távol tartotta magát a KISZ-szervezettôl, de még a KISZ-tagoktól is” – állapítja meg egy jelentésében a BME KISZ-titkára.28 A megtorlás, a diákok és az oktatók ellen indított fegyelmi eljárások legnagyobb, az 1956/57. évi tanév második félévére és a nyári vizsgaidôszakra esô hullámának lecsillapodása után a hallgatók megfélemlítésbôl fakadó passzivitása a párt- és KISZvezetés számára már nem volt kielégítô. Kezdetét vette az ideológiai azonosulás megkövetelésének programja. Ôsszel az ismét bevezetett marxizmusoktatás mellett kötelezô elôadás-sorozatot indítottak az egy évvel korábbi események „helyes”, a Fehér könyvek szellemét idézô értékelésérôl, és kiállítást is szerveztek az egyéves évfordulóra az egyetem aulájában.29 Ám mindhiába: az ÉKME tanulmányi és politikai helyzetét tárgyaló átfogó jelentés az 1957/58. tanév elsô félévét értékelve továbbra is „fásultságot és a közömbösséget” tulajdonít a hallgatóknak. „A kiábrándultság hatása az egyszerû passzivitástól kezdve a politikai kérdésektôl való irtózásig minden válfajában fellelhetô. A tanév elején tartott politikai foglalkozásokon többen ki is fejtették, hogy nem akarnak politizálni, mert ezzel már megégették a kezüket. Elôbb Rákosiéknak hittek – mondják –, de kiderült, hogy hibás politikát folytattak. Majd „tiszta szívvel” harcba indultak a hibák kijavításáért, és ennek is rossz vége lett. Sokan jelentik ki ilyen gondolatmenet után, hogy nem érdemes politizálni, hogy csak szakemberek akarnak lenni.”30 Az újabb és újabb ankétok, vitaestek, a vezetô politikusok sûrû látogatásai és nagygyûlései ellenére a KISZ-bizottságoknak még 1958 tavaszára sem sikerült elérniük, hogy minden tankörben legyen legalább egy KISZ-tag.31 A diákok bizalmatlansága érthetô: a KISZ által készített, a végzôs hallgatók álláslehetôségeit befolyásoló jellemzések körültekintô adatgyûjtésrôl tanúskodnak. Ha bármi politikailag gyanús mozzanat merült fel – és ez többnyire az 1956-os szerepvállalással függött össze –, az illetô lakóhelyének, esetleg korábbi munkahelyének párt- vagy állami szerveihez fordultak információért, sôt, olykor az érintett családjára is kiterjesztették az érdeklôdést. Az adatszolgáltatás kölcsönös volt: a korábbi hallgatókról a munkahely kérésére készséggel 28. Jelentés a BME KISZ-szervezetének féléves munkájáról (1958. II. 1.-1958. VI. 1.). BME Levéltár, KISZjelentések, 1958–1960, 24/c, 17. doboz.

29. Az ÉKME rektori értekezletének határozatai, 1957. szeptember 4. BME Levéltár, KISZ vegyes iratok, 1957–1959. 24/b, 3. doboz. Rados Kornél, az ÉKME rektora körlevele, 1957. szeptember 18. Uo. Jelentés a BME KISZ-szervezetének helyzetérôl, 1958. január 9. BME Levéltár, KISZ-jelentések, 1958–1960, 24/c, 17. doboz. Pogány Mária: Amirôl kevés szó esett. Adalékok a Budapesti Mûszaki Egyetem 1956. októberi eseményeihez I. Bp., Mûegyetem – 1956 Alapítvány, 1992. 35.

30. Jelentés az ÉKME tanulmányi és politikai helyzetérôl, 1958. január 25. BME Levéltár, ÉKME Rektori Hivatal bizalmasan kezelt iratok, 1956-1958, 6/c, 102. doboz. Kiemelés az eredetiben.

31. Jelentés a BME KISZ szervezetének féléves munkájáról (1958. II. 1–1958. VI. 1.). BME Levéltár, KISZjelentések, 1958-1960, 24/c, 17. doboz. Beszámoló a BME KISZ-értekezletén, 1959. november 14-én. Uo.

A monolit ifjúsági szervezet visszaállítása a Mûegyetemen

483

elkészítették a káderjelentéseket.32 Hogy mennyire része volt a KISZ-tagok tevékenységének a társaik ellen irányuló adatgyûjtés, bizonyítja, hogy volt, akit éppen azért állítottak fegyelmi elé és javasoltak kizárni 1958 folyamán a szervezetbôl, mert a tagfelvételkor tett ígérete ellenére sem változtatott a „diákszolidaritásról” vallott elvein, és külön felszólításra sem volt hajlandó „személyi kérdésben érdekeinknek megfelelô információkkal” szolgálni.33 A mûegyetemi KISZ-szervezetek 1957–1958. évi politikai gyakorlatában tehát egyszerre volt jelen a diákok megnyerésére és a feltételezett ellenség leleplezésére irányuló szándék. Míg a szavakban – programokban, politikai akciókban – az elôbbit hangsúlyozták, a valóságban inkább az utóbbi érvényesült. „Jó néhány olyan elem van még az egyetemeken, akikre ugyan nem lehet rábizonyítani konkrét bírósági vagy rendôrségi hatáskörbe tartozó bûncselekményt – de politikailag nem kívánatos személyek a hallgatók között. [...] A dolog lényege az, hogy a kommunista közösség sohasem az adminisztratív megoldást helyezze elôtérbe, de ne is hagyja azokat mellôzni” – fogalmaz az 1958. április 13-i budapesti egyetemi KISZ-aktívagyûlés elôadója. „...jó politikai érzékkel ügyesen szigeteljék el ezeket az elemeket úgy, hogy a hallgatók tömegeinek szimpátiája a kommunista közösség mellett legyen ebben a harcban. [...]

Közismert mondással: a nyulat ne a bokorban verjék agyon, ugrassák ki elôbb onnan; de miután kiugratták, ne hagyják elfutni, hanem valóban verjék is agyon.”34 A „nyúl kiugratására” segédletek is készültek. Az 1957 ôszén a Mûegyetem ellenforradalomban betöltött szerepét tárgyaló elôadássorozathoz kapcsolódóan az elôadókat kidolgozott válaszokkal igyekeztek felkészíteni a várható kényes kérdésekre. De volt, amire nem lehetett felkészülni: A „deportáltak-e magyarokat a Szovjetunióba?” kérdéssel kapcsolatban állapítja meg egy jelentés, hogy a közlekedési üzemmérnöki karon szinte minden csoportban megkérdezték, miért tagadja a kormány ezt a tényt, miközben a dékáni hivatal vezetôjét két hétig Ungváron ôrizték.35 Az újjáalakított egységes ifjúsági szervezet befolyása a restauráció és a megtorlás közepette – a politika teljes támogatása ellenére – az 1957/58. tanévben alig növekedett. A bizalom hiányzott, de éppen erre a KISZ legkevésbé sem adott okot.

A már idézett, 1958. eleji bizalmas jelentés reálisan jellemezte a helyzetet: „A hallgatók ma már kevesebb hibás nézettel állnak elô, nagyon lassan bár, de kezd csökkenni a párt- és KISZ-tag hallgatók elszigeteltsége is. [...] ...a hibás nézetek melletti kiállás csökkenése arra is visszavezethetô, hogy a hallgatók már „óvatosabbak”, nem akarnak kellemetlen helyzetbe kerülni – más szóval félnek ôszinte véleményt nyilvánítani. [...] Így tehát a konszolidáció részben a politikai közömbösség és fásultság konszolidációja.”36 A nyugalomért el kellett feledni a forradalom emlékét.

32. Lásd például: BME Levéltár, KISZ-iratok szoros idôrendben, 1958–1960, 24/a, 2. doboz. KISZ vegyes iratok, 1957–1959, 24/b, 3. doboz.

33. M. I. ötödéves mérnökhallgató kizárási javaslata, 1958. május 28. BME Levéltár, KISZ-iratok szoros idôrendben, 1958–1960, 24/a, 2. doboz.

34. A KISZ szervezetek helyzete, problémái és feladatai a budapesti egyetemeken és fôiskolákon. A budapesti egyetemi aktíván elhangzott referátum rövidített változata, 1958. április 28. BME Levéltár, KISZ vegyes iratok, 1957–1959, 24/b, 3. doboz.

35. Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Tár 89.42. Egy példa a kidolgozott válaszra: „Nincs-e párhuzam a török–magyar, Habsburg–magyar, szovjet–magyar viszonyban? Erre a kérdésre bevezetôként azt kell válaszolni, hogy tegyük nyíltan fel a kérdést. Mert a kérdés lényege az, hogy szovjet gyarmat-e Magyarország?” Jelentés az ÉKME tanulmányi és politikai helyzetérôl, 1958. január 25. BME Levéltár, ÉKME Rektori Hivatal bizalmasan kezelt iratok, 1956–1958, 6/c, 102. doboz.

36. Uo. Kiemelés az eredetiben.

406

Horváth Miklós

Horváth Miklós

Katonai tanintézetek és katonai tanszékek a forradalomban Ahhoz, hogy a Magyar Néphadsereg tanintézeteinek – akadémiáknak, tiszti iskoláknak és az egyetemi tanszékeknek – a forradalom és szabadságharcban játszott szerepét értelmezni, értékelni tudjuk ha csak vázlatosan is, át kell tekinteni a tiszt- és tartalékostiszt-képzés terén a forradalomig bekövetkezett szervezeti változásokat.

A második világháborút lezáró békeszerzôdés lehetôvé tette, hogy Magyarország lépéseket tegyen egy maximum 70 ezer fôs haderô megteremtése érdekében. Miután a Magyar Kommunista Párt az erôszakszervezetekben jelentôs befolyásra tett szert az 1945. elôtti tisztikar – igazolási eljáráson átesett – tagjainak szolgálatba állításával párhuzamosan határozott lépéseket tett a párt számára megbízható katonai vezetôréteg megteremtése érdekében.

E folyamat fontosabb állomásai: 1947. második felében a Honvéd Hadbiztosi Akadémia, a Honvéd Kossuth Akadémia és a Honvéd Hadiakadémia, 1948. második felében a Honvéd „Petôfi” Nevelô Tiszti – késôbb Politikai Tiszti – Iskola, a polgári egyetemeken tanuló tisztjelölteket befogadó Honvéd Kollégium és 1949 és 1951 között 25 fegyvernemi tiszti iskola felállítása, és szaktanfolyam indítása. A hazai intézmények mellett 1949-tôl megkezdôdött a tisztképzés a Szovjetunió katonai tanintézeteiben is.

Az 1956-ban is létezô struktúra fontos elôzménye, hogy 1950. nyarán a Budapesti Mûszaki Egyetemen és az Állami Mûszaki Fôiskolán hadmérnöki tagozatot szerveztek. 1950 decemberében döntött a Minisztertanács arról, hogy az ország egyetemein katonai tanszékeket kell felállítani, amelyeken a képzést 1951. február 2án meg kellett kezdeni.

1953-ban a Honvéd Akadémia és a Sztálin Katonapolitikai Akadémia fôiskolai státuszt kapott és még ebben az évben megkezdôdött a képzés a „II. Rákóczi Ferenc” Katonai Középiskolában is.

A forradalom és szabadságharc idôszakában Budapesten négy egyetemen és fôiskolán, illetve Miskolc, Sopron, Szeged, Debrecen, Pécs, Veszprém és Szolnok felsôfokú tanintézeteiben a katonai tanszékeken – 200–210 katonatiszt bevonásával – képezték a jövô tartalékos tisztjeit.

A tisztképzés tömeges jellegét jól érzékelteti a beiskolázott növendékek száma.

1949-tôl 1951-ig a növendékek száma majdnem megduplázódik, 6439 fôrôl 12 528-

Katonai tanintézetek és katonai tanszékek a forradalomban

407

ra nôtt. A hadsereg létszámnak csökkentésével párhuzamosan a növendékek száma 1955-ben már alig haladja meg a 3000 fôt.

Több átszervezést követôen 1956. nyarán a 10 tiszti iskolán összesen 776 növendéket avattak tisztté. Az 1956. szeptemberében indult újabb átszervezés érintette a katonai tanintézeteket is. Az addig külön intézményekben folyó lövész- és harckocsi-, a tüzér- és tüzértechnikusi-, híradó- és mûszaki tiszti képzést három nagy tanintézetbe vonták össze, illetve a hadtáptiszti és a térképészeti tisztiiskolákon beszüntették a képzést. 1956. október 1-jén a következô tisztiiskolákon kezdôdött meg a tanév: Dózsa Lövész és Páncélos Tiszti Iskola (Tata), Zalka Híradó és Mûszaki Tiszti Iskola (Szentendre), Kossuth Tüzér és Tüzértechnikus Tiszti Iskola (Budapest) és Kilián Repülô Hajózó Tiszti Iskola (Szolnok).

Karhatalmi alkalmazásra vonatkozó tervekkel a katonai tanintézetek is rendelkeztek. A Magyar Népköztársaság Karhatalmi Intézkedéseinek Tervét a Honvédelmi Tanács Elnöke, Nagy Imre 1954. január 18-án hagyta jóvá.

A hadsereg erôinek – a BM fegyveres csapataival együttmûködve – az „esetleges belsô ellenséges megmozdulások likvidálásában” – a terv szerint – akkor kellett részt venni, ha a BM fegyveres csapatainak ereje a likvidáláshoz nem bizonyul elegendônek, vagy a BM nagyobb erejû fegyveres csapatainak a megmozdulás színhelyére történô beérkezése rövid idôn belül nem várható és késedelmes alkalmazásuk a veszély további fokozódását idézi elô.

A Honvédelmi Tanács fentiekben részben ismertetett 1954-es határozatának megfelelôen elkészített budapesti és országos (vidéki) karhatalmi terveket 1956. október 23-a elôtt utoljára 1956 elején pontosították. Ez azt is jelenti, hogy a tiszti iskolák 1956. ôszén történt összevonásakor és részbeni megszüntetésekor ezeket a terveket nem javították, nem pontosították.

Mint azt a következô oldal táblázat is mutatja, a karhatalmi alkalmazásra tervezett erôk meghatározó részét Budapesten a katonai tanintézetek adták.

A fentiekkel összefüggésben Zsitnyányi Ildikó helyesen állapította meg, hogy „a riadótervvel és a karhatalmi feladatok ellátásával jelentôs problémák voltak mind a fôvárosban, mind az ország többi részén. Budapesten a karhatalmi szolgálat a katonai akadémiák és a fegyvernemi tiszti iskolák erejére épült, de személyi állományuk együtt-tartásának problémája már a kezdeti idôkben felmerült. Ezért javaslat készült egy budapesti hadosztály felállítására, de a felsôbb fórumok azt nem fogadták el.

Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy tiszti iskolákban a végzôs növendékek avatását végrehajtották, a frissen avatott tisztek a szabadságukat töltötték, a szolgálati helyükre még nem vonultak be, és a forradalmat közvetlenül megelôzô idôszakban az akadémiákon is nagy szabadságolás volt.

A hadsereg alapvetô feladata saját objektumainak védelme volt. A pártvezetés csak végszükség esetén kívánt – az egyes pártvezetôk szerint – megbízhatatlan hadseregre támaszkodni. Ezt az álláspontot erôsíthette az a tény, hogy éppen az akadémiákon és a tiszti iskolákon – vagyis akikre a riadóterv épült, már a forradalom kitörése elôtt megfogalmazódtak bizonyos reformkövetelések és ezeknek a követeléseknek az állomány október 23-án nyilvánosan is hangot adott.

A XX. kongresszust követôen a hadsereg egyes szerveinél, például az akadémiák társadalomtudományi tanszékein „élénk revizionista hangulat uralkodott el. „A

408

Horv谩th Mikl贸s

Katonai tanintézetek és katonai tanszékek a forradalomban

409

burzsoá nézetek behatoltak a hadsereg soraiba, erôs pacifizmus ütötte fel a fejét, egyre erôsebbek lettek, valóságos offenzívává fejlôdtek a burzsoá demokratikus követelések” – olvasható egy késôbbi értékelésben.

A hadsereg tisztjei ismerve a társadalmat feszítô ellentmondásokat, megismerve a reform-kommunistáknak az SZKP XX. kongresszusa szellemében fogant társadalom átalakító célkitûzéseit, lelkes támogatóivá váltak a nép többségének követeléseit megfogalmazó mozgalmaknak.

Ezt bizonyítja, hogy október 22-én Budapesten a katonai akadémiák, a tiszti iskolák küldöttei megjelentek az egyetemi gyûléseken, felvették a kapcsolatot az egyetemi ifjúság tüntetést szervezô vezetôivel és elfogadták a pontokba szedett követeléseket.

Október 23-án délelôtt a Petôfi (Politikaitiszt-képzô) Akadémián röpgyûlést tartottak és felhívással fordultak az egyetemi ifjúsághoz, amelyben a következôk is olvashatók: „Mi a lánglelkû szabadságharcosról, Petôfi Sándorról elnevezett katonapolitikai akadémia beosztott tisztjei és hallgatói egyetértünk a magyar egyetemi ifjúság jogos és igazságos követeléseivel, és azokat támogatjuk. A nép fiai vagyunk eskünkben is a népre esküdtünk. A néppel tûzön-vízen át harcolunk.”

Ezt a felhívást eljuttatták az egyetemekre, ahol a gyûléseken nagy lelkesedéssel felolvasták a határozatot. Ekkor született meg a jelszó: „Velünk van a hadsereg!”

Ezzel egyidôben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémián, már hasonlóképpen követelték a párt és a hadsereg egyes vezetôinek a leváltását, felvetették a szovjet csapatok itt tartózkodásának a kérdését és követelték az egyenruha megváltoztatását is. „... csatlakozunk az egyetemi fiatalok határozatához. Egyetértünk és mindnyájan kiállunk az olyan követelésekért, amelyek nemzetünk, a magyar nép újjászületését jelentik.

Kijelentjük, hogy egyek vagyunk a néppel, hogy dolgozó népünkre esküdtünk fel és népünk követelései szerint akarunk élni, s a jelenlegi helyzetben is a legteljesebb mértékben népünk oldalán állunk” – olvasható többek között a Zrínyi Akadémia nyílt gyûlésének határozatában.

A két akadémia küldöttei táviratot küldtek a lengyel Katonai Akadémiának, melyben a Lengyelországban zajló változásokkal kapcsolatos együttérzésüket fejezték ki.

Október 23-án a „Kossuth” Tüzér Tiszti Iskolán a Politikai Fôcsoportfônökség képviselôjének – egy tábornoknak – a jelenlétében konzultációt tartottak, amelyen többen – elsôsorban a társadalomtudományi tanszék elôadói – elmondták, hogy az MDP Központi Vezetôségéhez eljuttatott beadványukban egyes politikai és katonai vezetôk leváltását kérték.

A tábornoknak ezen a megbeszélésen kérdéseket tettek fel Nagy Imre személyével, az uránérc felhasználásával és a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásával kapcsolatban. A városból beérkezô növendékek beszámoltak a tüntetésrôl, majd a 3. üteg DISZ-szervezete összeállította a növendékek követeléseit. A többi alegységhez eljuttatott röplapon többek között az iskola belsô életének átalakítását, a szovjet egyenruha helyett „magyar” ruházatot és a Kossuth-címer elismerését követelték.

Szentendrén a Híradó és Mûszaki Tiszti Fôiskolán a 3. éves növendékek vezetôségválasztó párttaggyûlésén a hozzászólók követelték a belügyminiszter, Pi-

410

Horváth Miklós

ros László leváltását, a Népköztársaság címerének megváltoztatását, valamint a tanintézetek életével kapcsolatos több probléma megoldását.

A II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskolán is párttaggyûlést tartottak, amelyen a növendékek egy része a lengyel példa üdvözlését, Farkas Mihály és társai ügyében nyílt tárgyalás tartását, Nagy Imre bevonását a legmagasabb színtû vezetésbe, az elkövetett hibák nyílt feltárását, a demokratikus kibontakozást gátló vezetôk félreállítását, a szovjet csapatok kivonását, hagyományaink megbecsülését, magyar egyenruhát és „Bajtárs” megszólítást, a hadsereg pártértekezlet, majd a pártkongresszus összehívását tartotta a legsürgetôbb feladatnak.

A Szabad Ifjúság rendkívüli kiadásának hatására a III. és IV. évfolyam Mátyásföldrôl beutazott Budapestre, ahol jelen voltak a Sztálin-szobor ledöntésénél. A növendékeket az iskola parancsnoka tartotta vissza attól, hogy a Rádió ostromában részt vegyenek.

Az egyetemi tanszékeken folyó munkáról – ugyancsak a fenti jelentésben – az áll, hogy a tanintézeti állományhoz hasonlóan „tájékozottak voltak a készülô eseményekrôl a hadsereg különbözô alakulataihoz behívott egyetemisták, akiknek a képzése éveken át megoldatlan maradt. A viszonylag rövid kiképzési idô alatt sem a feladatokat nem sajátították el kellôen, sem a hadsereget nem sikerült megszerettetni velük. Különösen hozzájárult ahhoz az, hogy náluk szellemileg, kultúra és tanultság terén lényegesen alacsonyabb fokon álló kiképzôk foglalkoztak velük, akik sem a kellô hangot nem tudták megtalálni, sem saját kisebbrendûségüket nem voltak képesek legyûrni, így a hadsereg tekintélyét is lejáratták... Ezek az egyetemisták [jogi helyzetük szerint katonák – HM] részben tudtak az október 23-i eseményekrôl, több helyütt 23-ára eltávozást kértek és kaptak Budapestre, és csaknem mindenütt aktívan bekapcsolódtak az ellenforradalmi események meggyorsításába. Sok helyütt ôk lettek rövidesen az ellenforradalom fô hangadói, az ellenforradalmi követelések elsô szószólói... Figyelembe kell venni, hogy az elmúlt idôk politikai oktatása sok tekintetben lepergett a tisztekrôl és a harcosokról egyaránt. A szavak és a tettek közötti különbséget a katonák látták és megjegyezték maguknak. Egy dolog azonban rendkívül mélyen beívódott a személyi állomány tudatába: az, hogy a hadsereg néphadsereg és a ‘néppel tûzön, vízen át’ együtt halad.”

A katonai vezetés sem ismerte fel az országban lejátszódó folyamatok és mozgalmak célját és jelentôségét, s nem tartott a helyzet robbanásszerû változásától, ezért a hadsereget is váratlanul érte a tüntetés során elemi erôvel felszínre törô elégedetlenség, a gyökeres társadalmi változások útjában álló erôk elleni mérhetetlen gyûlölet.

A hadsereg vezetôi a tüntetésekkel kapcsolatos jelzéseket nem vették komolyan, az aggodalmaskodókat rémlátással vádolták és 23-án délután olyan döntést hoztak, hogy a hadsereg, ha szervezetten nem is vesz részt a felvonuláson, egyénileg helyes, ha a katonák részt vesznek a tüntetésben, „segítenek a tömeg megnyugtatásában”.

Még folyt a tüntetés, amikor a tanintézetek részére is elrendelték a harckészültséget. Az akadémiák hallgatóiból megalakított alegységeket vezényeltek a Rádió épületéhez. A szervezetlenséget jól érzékeltei, hogy a Rádió épületébe a kirendelt állománynak csak töredéke jutott be, illetve az államvédelem egyik tisztje tüzet nyittatott az erôsítésként érkezô tisztekre is. Miután a katonai vezetés a budapesti tisz-

Katonai tanintézetek és katonai tanszékek a forradalomban

411

tiiskolák állományát kevésnek találta, a fôvárosba rendelték Tatáról a „Dózsa” Tiszti Iskola növendékeinek egy részét is.

A saját objektumaik ôrzésére rendelt állomány kivételével a növendékek és hallgatók többségét kisebb-nagyobb csoportokban, alegységekben – teljesen szétaprózva – különbözô objektumok ôrzésére, vagy azok ôrségének megerôsítésére rendelték ki.

Más alárendeltségû erôkkel együtt tisztiiskolások ôrizték, ha támadás érte védték többek között a Pártközpontot, a Belügyminisztérium épületét, de hallgatók és növendékek voltak a Szabad Nép Székháznál, a Nemzeti Színháznál, több nyomdánál, telefonközpontnál kerületi pártbizottságnál és rendôrségi objektumnál.

A iskolák egy részét már 23-án illetve a következô napokban több támadás érte, amelyek többségét sikeresen elhárították. Nem így történt Szentendrén, ahol az Iskola területére erôszakkal betörô tüntetôk a fegyverek 30, a lôszer 20 százalékát magukkal vitték.

Az elsô órák tapasztalatai, a szervezetlenség, a kapkodás alapvetôen hatott az iskolák állományára. Általánosnak mondható, ahogy a tisztek a Zrínyi Akadémián október 24-én megfogalmazták gondjaikat, észrevételeiket. A tisztek azontúl, hogy elítélték a Rákosi-korszak önkényét becsapottnak érezték magukat. Hol vannak a hadsereg vezetôi? Miért nem nyilatkoznak, miért nem vezetnek, irányítanak? Mi a tulajdonképpeni helyzet, és ebben a helyzetben milyen álláspontot kell a Néphadseregnek elfoglalnia? – sorolták a többségében megválaszolatlanul maradt kérdéseket.

Még folyt a tüntetés, amikor a szovjet vezetés döntött a szovjet csapatok bevetésérôl. A szovjet beavatkozás kérésének, elfogadásának, tudomásul vételének alapvetô okai közé tartozott a Magyar Néphadsereg alkalmazhatóságával, megbízhatóságával kapcsolatos – mint az hamarosan kiderült nem minden alap nélküli – kétely is. Ezeket a kételyeket erôsítették, a honvédség Budapesten állomásozó, valamint a fôvárosba késôbb felrendelt alakulatainak „bevetése” során szerzett elsô tapasztalatok is.

A katonák – köztük a különbözô akciók végrehajtására kirendelte hallgatók és növendékek – többségének passzív, kisebb részének támogató magatartása a felsô vezetés részére egyértelmûvé tette: a Magyar Néphadsereggel szembeni bizalmatlansága megalapozott volt és az általuk ellenforradalminak értékelt megmozdulás leverésében a belsô karhatalom erôin túl elsôsorban a szovjet hadsereg fegyvereire támaszkodhat.

Október 24-én Budapesten a Magyar Néphadsereg kötelékébe tartozó erôk – kb.

6500 fô – három hullámban kerültek bevetésre. Az ez idô alatt rendelkezésre álló tartalék 100 és 400 fô között mozgott. A honvédség vezetôi a kirendelt állomány részére semmiféle tájékoztatást, határozott utasítást nem adtak. „Hallgassa a rádiót, abból mindent megtud” ... „cselekedjék a helyzettôl függôen és belátása szerint” – ismételgették az utasítást kérôknek. A Rádióban elhangzott közlemények, utasítások, parancsok nem hogy könnyítették, hanem tovább nehezítették a parancsnokok helyzetét.

Budapesten a telefonvonalak lehallgatásából származó sok hír és vaklárma valóságos káoszt idézett elô a katonai vezetésben, ami a csapatok további elaprózását, rángatását eredményezte.

Ennek ellenére a parancsnokok többsége megszervezte a tanintézetek és más objektumok védelmét, megerôsítették az ôrségeket, járôröket szerveztek, a fô útvo-

412

Horváth Miklós

nalak lezárására intézkedtek, felvették a kapcsolatot a közigazgatási, rendészeti és politikai vezetô szervekkel.

Október 25-én a Budapesten lévô 7400 katonából 4638 fô, 65 helyen hajtott végre feladatot. A kirendelt állomány zöme párt-, állami vagy katonai objektumok védelmét látta el. Kisebb rész járôrszolgálatban volt, de voltak olyan alegységek is, amelyek önállóan vagy a szovjet csapatokkal együttmûködve harcfeladat végrehajtására kaptak parancsot.

A fôvárosba elsôsorban csapatokat rendeltek fel, de a Szentendrérôl és Tatáról berendelt növendékek adták a felkelés leverésére vidékrôl bevont erôk egyharmadát.

A Honvédelmi Minisztériumba folyamatosan olyan információk futottak be, hogy a kirendelt alegységek nem hajtják végre a feladatokat, hogy egyes körzetekben a felkelôkkel alkudozásba bocsátkoztak, és mivel a magyar csapatokat csak ritkán érte támadás, igyekeztek a felkelôk és a szovjet csapatok harcába be nem avatkozni, azokból kimaradni. A felkelôk által elfoglalt objektumok, épületek visszafoglalása érdekében nem tettek semmit. A fegyveres felkelôket nem tartották olyan ellenségnek, akik ellen kíméletlenül fel kell lépni.

Amellett, hogy lakosság elleni harc szükségességét egyre több katona nem fogadta el, sértette az állomány önérzetét az is, hogy a változások megakadályozása érdekében szovjet csapatokat vetettek be.

Erre utal többek között a Zrínyi Akadémia tiszti gyûlésének október 24-i javaslata is, amelyben ezzel összefüggésében a következôk olvashatók: „Kérjük a Kormányt, hogy bízzon úgy a Néphadseregünkben, ahogy azt a dolgozó nép széles tömegei teszik... Bizalmának kifejezéséül kérjük [a kormányt – HM] bízza ránk, a Néphadsereg néphez hû harcosaira... a rend és a fegyelem helyreállításának feladatát.

Mentesítsék a szovjet csapatokat a további fegyveres beavatkozástól, szüntessék be jelen pillanatban a harcot hazánkban, szervezzék meg csapataik kivonását Budapestrôl 1956. november 2-ig...

A hadsereg és a valóban szocialista demokráciáért küzdô hazafiak biztosítsák, hogy a harci tevékenységet 1956. 10. 27-én 06.00-ig beszüntessék...”

Október 25-én, 26-án bizonyossá vált, hogy a hadsereg kettészakadt. Budapesten és vidéken a helyzet azt mutatta, hogy az alakulatok többsége passzív magatartásával bátorítja, erôsíti a kormányellenes fegyveres erôket, amíg néhány alakulat – a parancsnok beállítottságától, döntéseitôl függôen – mindent elkövet a szovjet csapatok támogatása, a felkelô-szabadságharcos csoportok megsemmisítése érdekében.

Ezen a ponton kell megemlíteni, hogy több sikertelen kísérlet történt a tanintézetek növendékei és hallgatói, illetve a szovjet csapatok tevékenységének összehangolására, az együttes határozott fellépés biztosítására. Így történt ez október 27-én is, amikor a Népligetben lévô egyik szovjet harckocsialegység és a tüzértiszti iskolások egy százada a déli órákban a Kilián laktanya elleni támadásra, egyben a Körút közelében elakadt három szovjet harckocsi kimentésére kapott parancsot.

Az iskola parancsnoka, Koltai Vilmos ezredes 50 növendéket rendelt ki azzal a feladattal, hogy a szovjet harckocsikra felfeküdve hajtsák végre a támadást. Az el-

Katonai tanintézetek és katonai tanszékek a forradalomban

413

igazításon a beosztott tisztek közül többen jelentették Koltai ezredesnek, hogy ez a növendékek biztos pusztulását jelenti. Szóltak arról is, hogy felderítési adatok nélkül és a Kiliánban lévô katonák számának ismerete híján a vállalkozás végrehajtása felelôtlenség, csak kudarccal, a kirendelt állomány elvesztésével végzôdhet. Koltai hajthatatlan volt, mereven ragaszkodott utasítása végrehajtásához.

A növendékek vonakodva, de végrehajtották a parancsot, felfeküdtek a harckocsikra. Alig jutottak a Nagyvárad térig, amikor az Üllôi út felôl a felkelôk tüzet nyitottak. A növendékek ekkor Babják fôhadnagy utasítására leugráltak a harckocsikról és a parancs további végrehajtását megtagadták. A vállalkozás kudarcba fulladt, a növendékek visszamentek az iskolába.

A „Kossuth” Tüzér Tiszti iskolán megalakított Forradalmi Katonai Tanács azonnal intézkedett, a kegyetlen parancsnokot, Koltai Vilmos ezredest leváltották, letartóztatták, majd az iskola területérôl kiutasították.

A politikai és katonai vezetés október 28-i meghátrálásának fontos elôzménye, a Corvin-közi felkelô-szabadságharcos csoportok elleni szovjet-magyar támadás sikertelensége volt.

A Corvin köz elleni támadás szervezésekor – október 27-én – a magyar vezérkar vállalta, hogy gyalogsági megerôsítésként Márton András ezredes, a Zrínyi Akadémia parancsnoka vezetésével a szovjet csapatok alárendeltségébe helyez egy 300350 fôbôl álló alegységet. Márton András minden tôle telhetôt elkövetett a támadás meghiúsítása érdekében, így október 28-án támadás helyett felderítô harckocsikat küldtek a Corvin köz közelébe, amelyeknek többségét a felkelôk megsemmisítették.

Ezért a szovjet erôk az elsô jelentôsebb veszteségek után a támadás végrehajtását felfüggesztették.

Az események október 28-ai politikai átértékelése a Magyar Néphadseregben is újabb helyzetet teremtett. Azok a kötelékek, amelyek október 28-ig is a kormányellenes megmozdulásokat és a felkelôket támogatták, magatartásuk helyességét látták igazolva. Az eseményeket passzívan szemlélôk többsége a kormánynyilatkozatban elhangzottakat elfogadva aktívan bekapcsolódott a kormány célkitûzései megvalósítása feltételrendszerét biztosító feladatok végrehajtásába.

Az országban történt alapvetô változások természetesen a hadseregben, így a katonai tanintézetekben és az egyetemi tanszékeken is éreztették hatásukat. Ennek egyik jele, hogy a tanintézeteknél is megalakultak azok a szervezetek – Forradalmi Katonai Tanácsok –, amelyek azon túl, hogy hangsúlyozták a forradalom céljaival azonosulásukat, a hadseregnek a felkelô-szabadságharcos csoportok, illetve a harcokba közvetlenül be nem kapcsolódott tömegek elleni fellépését igyekeztek megakadályozni.

A Honvédelmi Miniszternek a Forradalmi Katonai Tanácsok megalakítására vonatkozó parancsa azon túl, hogy lehetôvé tette a különbözô szintû parancsnokok tevékenységének ellenôrzését és – a parancs szándékai szerint – segítését, arra bíztatja, sôt arra utasítja a forradalmi katonai tanácsokat, hogy elsôsorban a közrend és a közbiztonság helyreállítása, védelme érdekében kapcsolódjanak be a szûkebb környezetüket érintô feladatok végrehajtásába, vegyenek részt képviselôikkel a területi forradalmi szervezetek munkájában.

A miniszter fenti intézkedésének ez a része a hadsereg társadalom felé történô nyitásának egyik elsô hivatalos lépése. Ez a nyitás a pozitív hatások mellett – mint

414

Horváth Miklós

ezt több példa is bizonyítja – magában hordozta a hadsereg egyébként is bizonytalan, megrendült irányítási rendszere további lazulásának lehetôségét.

A területi forradalmi szervezetek – és azok karhatalmi ügyekért felelôs személyei, testületei – jogot formáltak arra, hogy közvetlenül is beavatkozzanak a mûködési területükön lévô katonai szervezetek mindennapi életébe. Az így kialakult anomáliákat az illetékes katonai vezetôk – az adott szintû forradalmi katonai tanácsok támogatásával – idejekorán igyekeztek felszámolni.

A tanintézetekben is elôfordult, hogy különbözô színtû parancsnokokat, politikai munkásokat váltottak le, függesztettek fel, kiutasították, részben ügyészségeknek adták át az elhárító tiszteket.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a pártszervek után a Magyar Dolgozók Pártja politikájának hadseregbeli végrehajtásáért felelôs politikai szervek helyébe – más jogosítványokkal és kötelezettségekkel – az október 28-i kormányprogram általános és konkrét, a honvédelem területére vonatkozó céljait megvalósító forradalmi katonai tanácsok léptek.

A tanintézetek és egyetemi tanszékek állománya szûkebb és tágabb környezetükben aktívan bekapcsolódtak a nemzetôrség szervezésébe, a közremûködtek nemzetôrök ellátási feltételeinek kialakításában, a nemzetôrség felszerelésben, felfegyverzésében és kiképzésében. Elsôsorban az Egyetemi Katonai Tanszékek jelentôs szerepet játszottak az egyetemi nemzetôr zászlóaljak, például a Budapesti Mûszaki Egyetemen az egyetemi ezred, Marián István tervei szerint hadosztály felállításában, felszerelésében, kiképzésében, az alkalmazás feltételei megteremtésében.

Ez volt az a tevékenység, amelyért a hadsereg állományából a legtöbb tisztet felelôsségre vonták. A tanintézetek, illetve az egyetemi tanszékek állományát sújtó megtolás méreteit jól érzékelteti, hogy a megtorlás során jogerôsen elítélt 519 fôbôl majd minden tizedik személy a vád tárgyává tett cselekménye elkövetése idején valamelyik akadémia, tiszti iskola, vagy egyetemi katonai tanszék állományába tartozott.

Az 1956. november 4-ét követô újabb szovjet támadás során a tisztiiskolák állományát is lefegyverezték, többeket letartóztattak, a tiszteket és növendékeket szétkergették.

A forradalom és szabadságharc idôszakában a kutatások jelenlegi állása szerint a tanintézetek állományából a következô 26 fô vesztette életét. Adorján János hadnagy, Balkovich Gyula százados, Bódi Lajos hadnagy, Csutár István növendék, Földesi Zoltán fôhadnagy, Gyenis László növendék, Gyöngyösi Ede növendék, Hole Rezsô növendék, Kádas Ede növendék, Kancsó Jenô zenész tiszthelyettes, Karkecz Károly Lajos százados, Klimits Tibor százados, Kovács László ôrnagy, Lajos György hadnagy, Lukács László alezredes, Pataj Mihály hadnagy, Rácz József százados, Schnierer Miklós fôhadnagy, Steiner Gusztáv százados, Szabó Miklós növendék, Szép Lajos polgári alkalmazott, Téglási András növendék, Temesvári (Nemesvári) István szakaszvezetô, Varga István hadnagy, Vass Jenô ôrnagy, Vén József növendék.

A megtorlás során kivégezték az 1956. szeptember 5-én tisztté avatott Erdôsi Ferenc fôhadnagyot is.

492

Fazekas Árpád

Fazekas Árpád

Dandos Gyula, a mártír diákvezér Dandos Gyula, a 4386-os törzsszámú állami gondozott rövid és tünékeny élete csak 18 év 7 hónap és 8 napig tartott. Ezen röpke idôszakban volt: diák, forradalmár, elhurcolt rab az ungvári szovjet börtönökben, majd a megtorláskor fogoly a papíron megszüntetett ÁVH nyíregyházi Vizsgálati Osztályán. Éles eszével a bukás után átlátta, hogy a Kádár-féle zsarnokság közepette hazájában nem lehet jövôje. Vissza akart jutni Svájcba, ahol a Nemzetközi Vöröskereszt jóvoltából az 1947–1949 években élt. Sajnos azonban a határôrök a második határátlépési kísérlete kapcsán Szentgotthárdnál 1957. február 10-én lelôtték. Holttestét kérésünkre kereste az ún.

Kahler-féle bizottság, azonban nem találta meg, így nem tudjuk, hol van eltemetve.

Megkezdte a gimnázium IV. osztályát, de leérettségizni már nem tudott. Korai halála miatt kimaradt a Szilágyi László és társai, vagyis „ellenforradalmi bandája” bûnperébôl, nem várta meg a Debreceni Katonai Bíróság különtanácsának 1957. december 13-i ítéletét (vagyis, hogy felakasszák), hanem miként a jegyzôkönyv írta: „külföldre szökés közben életét vesztette”! A diktatúra számára az ilyen kegyetlenség magától értetôdô, szokványos eljárás volt.

Ekként lett Dandos Gyula az 1956 miatti megtorlás legkorábbi megyei áldozata.

Tanára, majd forradalmár társa és végül barátja, illetve sorstársa: Rácz István, az Erdélybôl immár másodízben ide kényszerült székely, magyar–francia tanár, majd élete csúcsán a Nyíregyházi Városi Munkástanács elnöke Önéletrajzában (1965) így emlékezett Dandos Gyulára: „Egyik társam az a tanítványom volt, aki felhívott a forradalom (itteni) elsô napján a (városháza) erkélyére. Én is össze voltam verve, de ezen a gyereken nem volt egy borsónyi hely, ahol nem volt véraláfutás. Jó munkát végeztek a pribékek.” Orvosként most éppen csak megjegyzem, hogy az egész testfelületet elborító véraláfutások (suffusiones) a prognózisukat tekintve egyenértékûek a hasonló kiterjedésû III. fokú bôrégéssel, s ekkor még nem szóltunk a lehetséges belsô vérzésekrôl, amelyek a szadista vallatások gyakori és súlyos következményei (lép- és májtokrepedés).

Tény, hogy az 1956-os forradalmat a fôvárosban: a „pesti srácok”, vidéken pedig a nyíregyházi Dandos Gyulához hasonló fiatalok csinálták. Szerepüket így értékelte Tildy Zoltán államminiszter 1956. október 30-i rádióbeszédében: „... köszöntöm, ölelem a drága magyar ifjúságot... hirdetem az egész világnak, hogy ez az ifjúság és a velük küzdô munkások, katonák, nemcsak hogy méltók a Márciusi Ifjúsághoz, de helytállásával, hôsies küzdelmével és a küzdelem eredményeivel túlszár-

Dandos Gyula, a mártír diákvezér

493

nyalta Március 15-ét ... a nemzeti kormány a felkelés hôsi halottait katonai tiszteletadással fogja eltemettetni. Gondot visel a sebesültekre és gondoskodik gyógyításukról. Gondoskodni fog a hozzátartozóikról a nemzet minden áldozatkészségével.”

Megjegyzem – sajnálattal –, hogy az utóbbi három szempont idô hiányában nem valósulhatott meg! Déry Tibor pedig az Irodalmi Újságban 1956. november 2-án ezt a párhuzamot vonta: „A magyar történelemnek ez a legnagyobb forradalma. A suhancok forradalma, mondták! Mától kezdve a ‘suhanc’ szó szent elôttem! Megrendülten és tisztelettel megemelem a kalapom elôtte... ’48 ifjúsága után támadt a hazának egy ’56-os ifjúsága is!”

Az 1956-os légkör és a körülmények érzékeltetésére újból Rácz Istvánt idézem, hogyan írta le 1956. november 4-i és 5-i letartóztatásait: „Már nov. 3-án este azt a hírt kaptam, hogy az oroszok körülzárták a várost, 170 tank meredt felénk. A legrosszabb elôérzettel tértem haza (Damjanich u. 3.). A látszólagos csend alatt lapult a ravaszság. Hajnalban azzal zörgettek az ablakomon, menjek fel, mert az oroszok megrohanták a várost, szétkergetnek minden forradalmi alakulatot. Tudtam, becsaptak bennünket: nem ki, de bejöttek! Felmentem. Az utcán futó embereket találtam. Sírtak és futottak. Én meg esztelenségemben: fel a tanácsra. Feltartóztattak az oroszok. Commendant? – szóltam erélyesen, ez hatott, egy nagy termetû GPUtiszt lépett ki. Beszél németül? – kérdeztem. Ja, ich spreche – válaszolta. Sagen sie mir, was geschah in unsere Stadt? Warum fragen sie? Weil ich bin der Revolutions Comitat President! Egy szót sem szólt többet, közrekaptak, egy teherautóba bedobtak és kivittek a város szélén lévô páncélos laktanyába... ott bezártak a fogdába...

Este alig értem haza, megjelent Szilágyi és Benkei András. Menjek fel tovább intézni az ügyeket. Nem mentem. Én nem az oroszoktól kaptam a megbízatást. Én befejeztem a munkámat. Nem tudom, ki az a Kádár János, nem tudom, mit akar?

Ki állította oda. Nem megyek, elmentek. Akkor éjjel letartóztattak! Kb. 18–20-an jöttek értem egy szovjet páncélozott kocsival. Gyermekeim mellének golyószórót szorítottak, még az alig 7 éves Évinek is. A feleségem kiabált én tudomásul vettem a történteket. Elvittek, betuszkoltak a börtönbe. Egyedül voltam, se ablak se ágy!

Két nap múlva levittek kihallgatásra. Micsoda jegyzôkönyveket írtam alá. Ezek nem helyesírást, de még betûírást se tudtak. A 3. napon este kicsapódott az ajtó, három pribék lépett be. Nekem estek. Ütöttek vertek, ahol értek. Nem estem össze, végre az egyik elôrántott egy nagy mordályt, s ezzel balról úgy fejbe vágott, hogy elájultam. Mire magamhoz tértem egyedül voltam, jobb karom, lábam tehetetlenül lógott.

Alig tápászkodtam fel, újra kicsapódott az ajtó, s most már oroszok tódultak be és tuszkoltak kifelé. Nehezen ment, hiszen fél lábam csak tehetetlenül húztam. Kint a folyosón két sorban orosz katonák álltak, elôl három, hátul három magyar pribék rúgva-vágva ledöngöltek a harmadik emeletrôl a földszintre. Ott bedugtak egy hernyótalpas vöröskeresztes kocsiba. Két golyószórós és két géppisztolyos katona tartotta rám a fegyverét és töltött csôre. Még 3 társam hozták utánam, négyônket 16 ôr csôre töltött fegyverrel ôrzött.”

Megemlítem röviden Dandos Gyula néhány életrajzi adatát. A népviseletérôl híres Torockó (románul Trascaú) községben született 1938. július 2-án, unitáriusnak keresztelték. Édesanyját, Lakatos Ilonát négy éves korában (1942-ben) elvesztette. Apja: Dandos Gyula kômûves volt, aki katonaként 1946-ban nyugati fogságban halt meg (ekkor a fia nyolc éves volt). Ezután eleinte nagybátyja: Dandos Sándor nevelte Budapesten, ahol kijárta az elemi iskola I–II. osztályát. Ezután végig

494

Fazekas Árpád

állami gondozott volt: árvaként a Svájcban élt 1947-49 között a Nemzetközi Vöröskereszt segítségével, majd az 1949-50-es években a debreceni Gyermekváros és 1950–51 folyamán a karcagi Gyermekváros lakója volt. Az 1951–52-es években a balkányi Gyermekotthon lakójaként elvégezte az általános iskola VII–VIII. osztályát.

Ettôl kezdve a nyíregyházi Petôfi Sándor Kollégium lakója volt, s itt tartóztatták le 1956. november 6-án (kedden). Én nem ismertem Dandos Gyulát, alakját mégis jól meg tudtam rajzolni az 1993. és 1994. években közölt írásaimban, mert elsôrendû adatközlôim jelentkeztek, mindenekelôtt Bálint Pál munkástanácsi elnök, aki egyben az 1956-os szovjet elhurcolást vizsgáló küldöttség vezetôje is volt, Blanár Mihály (1922–2004), a Megyei Nemzeti Bizottság titkára (piarista gimnáziumban osztálytársam), Izsák István, volt Nefelejts u. 21. sz. alatti lakos, a Városi Munkástanács, valamint a Megyei Nemzeti Bizottság elnökhelyettese, majd Nádasy József barátom, aki a Megyei Forradalmi Bizottság mezôgazdasági osztályának volt a vezetôje, továbbá Majoros-Takács Ferenc, Kossuthgimnáziumi osztályfônöke, aki az 1956. szeptemberi osztálykiránduláson készített amatôr fényképével is megajándékozott (a tanár úr a 90. születésnapját követôen, 2006. március 22-én hunyt el). Dandos volt osztálytársai közül ismertem Gavallér Gábor mérnököt (Vasvári Pál Gimn. III. oszt.), a Kossuth-gimnazista Együd Jánost, a Megyei Gyermekvédô Intézet igazgatóját, dr. Széles Csabát, a Mezôgazdasági Fôiskola tanárát és Szabó Pált, a nyíregyházi 1. sz. Postahivatal vezetôjét.

Nos, Izsák István szerint nagyon értelmes ember volt Dandos Gyula is Blanár Mihály és Nádasy József szerint. Vele mindenrôl el lehetett beszélgetni, utóbbi egyenesen Petôfihez hasonlította. Gavallér Gábor szerint vakmerô és bátor volt, nagyon érdekelte a vitorlázó repülés, emlékezete szerint azt mondta: „hogyha nem kap jobb osztályzatot, akkor kiugrik az emeleti ablakon”. Barátja volt még Vass Sándor is, akivel együtt járt gimnáziumba a Petôfi Sándor Diákotthonból, ô le is érettségizett.

Mentora volt M. Takács Ferenc osztályfônök, aki elôsegítette, hogy dr. Dévényi Zoltán tüdôszakorvos kedvezô véleménye alapján már 1957. január 14-én átkerült a szentgotthárdi Iskolaszanatóriumba tüdôtágulás miatt (valóban éveken át sokat betegeskedett és a sok igazolt mulasztás miatt különvizsgát kellett tennie). Innen az elsô szökési kísérlete után azonban 1957. január 22-én Szombathelyre utalták a Gyermekvédô Intézetbe.

A Kádár-féle rendszer Szabolcs-Szatmár megyében a hatalom legfôbb ellenségének tekintette. Ma már alig ismert, hogy a megtorláskor a disszidens tanulók osztályfônökét a Megyei Pártbizottságra rendelték. Így Dandos Gyula esetében M. Takács Ferenc tanárt és Tarr János kollégiumi igazgatót is. Benkei András megyei párttitkár elsô kérdése 1956. december 3-án így hangzott: „Hol van Dandos Gyula?” Tehát nem az ideológia érdekelte vagyis, hogy forradalom avagy ellenforradalom volt-e, hanem a gyûlölt diákvezér elfogása! A megyei rendôrkapitány: Antal Pál rendôrôrnagy a Szilágyi-perben így vallott: „tipikus cigány gyerek volt, mellôzöttnek érezte magát, elég nagy szájú volt. „ Nyíregyháza és Szabolcs-Szatmár megye ugyan nem került az 1956-os események középpontjába, mégis jelentôsnek kell tartanunk az itteni fiatalság, a nyíregyházi „suhancok” 9 napos forradalmi tevékenységét. Ezek a következôk voltak: a lakosság tájékoztatása (sajtó, rádió, kiáltványok, beszédek) és az ellenséges szovjet katonák felvilágosítása (orosz nyelvû röplapok révén) a közlekedési jelzôtáblák rossz irányba történt elfordításával zavarták a szovjet haderô tájékozódását; sok

Dandos Gyula, a mártír diákvezér

495

ipari tanuló bekapcsolódott a katolikus templom körül a tankok elleni akcióba 1956. október 27-én, s a szovjet és ávós fegyverektôl négyen súlyos sebesüléssel a kórházi sebészetosztályra kerültek (Hajósi Mihály 17 é., Tálas Miklós 14 é., Moravecz Pál 21 é., valamint Szabó Flóra 28 é.); élelmiszerek szállítása kapcsán hasznosan segítettek a rakodásban; a legnagyobb hasznukat azonban a hírszerzésben: a telefon-ügyeleti szolgálatban vették! Szilágyi László, a forradalom megyei vezetôje ezzel a fontos feladattal Tomasovszky Andrást, a helyettesét bízta meg, aki erre igen jól tudta felhasználni a középiskolásokat. A fedônéven szerepelô diákok jegyzetfüzetben rögzítették a megszerzett adatokat (a tankok száma, mozgásiránya stb.), s az értékesebbeket a megyei vezetés továbbította a Honvédelmi Minisztériumba, a debreceni és a miskolci Forradalmi Bizottságokhoz. Sajnálatosan a szovjetbarát tábornoki kar nem használta fel ezeket a felderítési adatokat; diák lôfegyvert csakis a nemzetôrség tagjaként kaphatott. Ezért Kabai Dezsô, a nemzetôrség parancsnoka megbízta 1956. október 29-én Debreceni László nemzetôrt, hogy a középiskolás diákokból – Dandos Gyula segítségével – szervezzen fegyveres alakulatot (polgárôrség) járôrözési és letartóztatási joggal; a fiatalok központja a Dózsa György u. 25. sz. alatti Úttörô Ház (volt Ipartestületi Székház) lett, ugyanis az épületet Rácz István munkástanácsi elnök átadta a forradalmi ifjúságnak. Itt készültek a kiáltványok, röplapok, amelyeket kiutalt gépkocsikkal szállítottak vidékre is.

Különben Dandos Gyula tagja volt a nyíregyházi Városi Forradalmi Bizottságnak és a Megyei Forradalmi Bizottságnak is, s emellett vezette késôbb a Nyíregyházi Forradalmi Diáktanácsot is (ez csak 1956. nov. 2-án alakult meg). Kétségtelenül Szabolcs-Szatmár megye 5-6 legfontosabb forradalmi vezetôje közé tartozott. Ennek bizonyítéka az is, hogy röpke kilenc napos tevékenységük alatt tagja volt két jelentôs küldöttségnek, elôször még 1956. október 28-án a Rácz István munkástanácsi elnök által a város repülôtere mellett táborozó szovjet parancsnokságra vezetett küldöttségnek lett tagja. A küldöttségbe került még: Unatenszki Pál ezredes, hadkiegészítô parancsnok; Pintér István nyug. alezredes és Izsák István, a Városi Munkástanács elnökhelyettese. Kérték a szovjet parancsnokságot, hogy „ne küldjön be tankokat, ne ingerelje a lakosságot, a felvonuló csapatokat irányítsák más útra.” Elárulta ekkor a parancsnok, hogy Varga Sándor megyei párttitkár és Fekszi István megyei tanácselnök megtévesztôen állandóan azt jelentették neki, hogy „öli egymást a lakosság!” A megbeszélés után a szovjet parancsnok udvariasan visszakísérte a magyar küldöttséget a városba, sôt beszélt is a városháza erkélyérôl a lakossághoz, és megnyugtatta a tömegbôl felhívott egyéneket. Jól érzékelteti mindez, hogy az oroszok nemcsak az 1944. november 2-i nyíregyházi elhurcoláskor (csak ezen a napon 2700 civil!) használták sikeresen a lélektani hadviselést: a megtévesztést és félrevezetést, hanem a magyar emberek hiszékenységét kihasználva ezt 1956-ban megismételték.

Még fontosabb, hogy Dandos Gyula tagja lett a Miskolcra menesztett 1956. november 1-jei küldöttségnek is. A Megyei Nemzeti Bizottság által kijelölt küldöttség négy tagból állott: Izsák István, a Nyíregyházi Városi Munkástanács elnökhelyettese (vezetô), Bánszki János, MÁV-munkástanácsi vezetô (a késôbbi Szilágyi László és társai elleni bûnper IX. rendû vádlottja), Kazup Zoltán honvéd fôhadnagy és a 18 éves diákvezér. A Pobeda autót Zsigó Gyula vezette. Az ügy politikai fontosságát mutatta, hogy visszaérkezésük után nyomban jelentést tettek Szilágyi Lászlónak.

Megmaradt a Szabolcs-Szatmár Megyei Forradalmi Bizottság jegyzôkönyvében Dandos Gyula 1956. november 3-i felszólalása: „Nekünk a szovjettel szemben egyet-

496

Fazekas Árpád

len fegyverünk van: a felvilágosítás. Az oroszokat félrevezették, fel kell ôket világosítani, hogy itt nem ellenforradalmárok vannak és azok nem az államhatalom megdöntésére törekednek. A szovjet katonák ezt nem tudják, tapasztaltuk ezt abból is, hogy már ilyen szovjet írásos röplapokat készítettünk, és azt a szovjet katonák elolvasták és megértették és együttérzést láttunk az arcukon.”

Végül Dandos Gyula kapcsán néhány szó a korabeli állapotokról. Dr. Drégelyi Lászlóné, a III. gimnáziumban Dandos Gyula osztélyfônöke 1993. október 11-én a Jósa András Múzeum Baráti Körében tartott elôadásom után hozzászólásként elmondta a következôket: „Még 1956. december közepén járt a Béla utca 1. szám alatti kollégium elôtt. A bejárat elôtti járdaszélen ült magába roskadva Dandos Gyula, aki ekként üdvözölte ôt: Kezeit csókolom, Tanárnô! Ne tessék haragudni, hogy nem állva üdvözlöm, de nehezemre esne, nem tudok jól mozogni: összetörtek. Kérdezte a tanárnô: Hol történt ez? Válasza: Nem szabad elmondani! Ma már tudjuk Rácz István 1994-ben elôkerült Önéletrajzából, hogy ezt az embertelenséget a „magyar csekisták”, azaz az ávósok követték el.

Az okirathamisítás és dezinformáció legdurvább megnyilvánulása, amely a Kossuth Gimnázium 1956/57. évi Anyakönyvében olvasható Dandos Gyulával kapcsolatban. Itt 30. sorszám alatt és 1957. július 14-i keltezéssel, valamint Horváth Sándor igazgató aláírásával a következô olvasható: „5/1957. sz. A mai napon szülei kívánságára kimaradt. Más gimnáziumba felvehetô”. Az ilyen félretájékoztatás az ÁVH fontos eszköze volt, ezt a hamisítást egy Debrecenbôl ide helyezett hadnagy irányította. Most pusztán utalok arra, hogy valójában ekkor Dandos Gyula 5 hónapja, az apja 11 éve és az anyja már 15 éve halott volt. A szóban forgó hamisítás felett, az oldal bal felsô részén található Dandos Gyula származásának a feltüntetése: az „M” betû munkásszármazásút jelentett! Összefoglalóan tehát megállapíthatjuk, hogy a cigány és munkásszármazású diákvezér alaposan rácáfolt a marxista alaptételre is, minthogy nem a munkásosztály „élcsapatához”, hanem éppenséggel az ellene küzdô forradalomhoz csatlakozott, s lett 1956 avatott vezetô egyénisége.

Megtiszteltetés volt számomra, hogy 1993. október 23-án a Béla u. 1. sz. alatt emléktábláját felavathattam, és beszédet mondhattam 1996. október 23-án Vásárosnaményban, a Dandos Gyula Cigány Egylet névadó ünnepségén is. Visszaemlékezésemet Nagy Gáspár költô „Örök nyár, elmúltam 9 éves” címû híres versének (1984)utolsó három sorával zárom: „Egyszer majd el kell temetni, És nekünk nem szabad feledni, A gyilkosokat néven nevezni.”

A témával kapcsolatos közleményeim Dandos Gyula diákvezér. Az 1956-os mártír, akitôl halála után is félt a hatalom. Kelet-Magyarország, 1993. jan. 2., 11.

A vértanú diákvezér, Dandos Gyula (1938–1957) emlékezete. Kelet-Magyarország, 1993. okt. 25. 5.

Suhancok forradalma. Pedagógiai Mûhely, 1994/1. 45–46.

1956 Szabolcs-Szatmárban a valóságban. a TIB kiadása, Nyíregyháza, 1994. 148 p. 60 képpel.

Tanár a forradalom katedráján. Emlékezés Rácz Istvánra a nyíregyházi városi munkástanács egykori elnökére. Kelet-Magyarország, 1994. szept. 21. 5.

Rácz István hagyatéka. Pedagógiai Mûhely, 1994/6. 41–44.

Rácz István emlékezete. Forradalom Nyíregyházán. Nyíregyháza, 2001. Grafit Nyomda, 51 p. képpel. (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár Tanulmányok, 10.)

D. Rácz Magdolna

Egy jó szándékú értelmiségi szerepvállalása az 56-os eseményekben Barota Mihály tanár úrra bizonyára sokan emlékeznek még egykori diákjai, kollegái, ismerôsei, Nyírderzsben és Nyíregyházán egyaránt. Ezért is nehéz feladat az ô alakját felidézni egy olyan embernek, aki bár szellemi hagyatékát gondozza, de vele soha nem találkozott. Életének sok-sok részletét ôrzik a levelek, fényképek, regények. Ám mégis komoly feladat olyan ember életútjáról írni, akit még elevenen ôriz mások emlékezete. Ezért igyekeztem munkámban a hivatalos dokumentumokra támaszkodni.

Barota Mihály 1922. november 12-én született Bökönyben. Apja Barota Mihály kisbirtokos, vagyona 16 kat. hold szántó és házbelsôség. 75 százalékos hadirokkant. Anyja, Kósa Márta háztartásbeli, vagyona 16 kat. hold szántó és házbelsôség. Öten voltak testvérek. Középiskolai tanulmányait a nyíregyházi Királyi Katolikus Gimnáziumban kezdte, majd az Állami Tanítóképzôben folytatta. Népiskolai tanítói oklevelet szerzett Nyíregyházán 1942. június 26-án, még ebben az évben meghalt az édesapja. A vagyont szétosztották a testvérek között. 1943-ban bevonult tényleges katonai szolgálatra, kiküldték a szovjet frontra, ahonnan 1945-ben a csapattest a Dunántúlra, illetve Sopronba érkezett, ahol teljesen széthullott, így ô is hazajött. Katonai fokozata nyilvántartó karpaszományos ôrmester volt. 1946-ban feleségül vette Darabánt Mártát, egy kislányuk született, Mária. Munkáját szerette, s élete végéig igazi elhivatottsággal végezte. Elsô munkahelye1942–48-ig a nyírderzsi görög katolikus egyházközség iskolája volt, ahol kántori teendôket is ellátott. Az iskolák államosítása után 1950-ig itt tanított, közben szakfelügyelô is volt. 1949ben tüdôbetegsége miatt kórházban ápolták. Felépülése után egy hónapig, 1950 augusztusában a nyíregyházi 2. Sz. Általános Iskolába helyezték.

1950. szeptemberétôl 1954-ig Megyei Tanács VB. Oktatási Osztályán elôadóként dolgozott. Ez évtôl az MDP tagja volt, de kulákszármazása miatt kizárták a pártból. Édesanyja 1951-ben elhunyt. 1952. augusztus 8-án magyar–történelem szakon általános iskolai tanári oklevelet kapott Egerben. 1952-ben a Közoktatás Kiváló Dolgozója kitüntetés birtokosa lett. 1954–1955 között a Szabolcs-Szatmár megyei Néplap kulturális rovatának vezetôje és szerkesztôbizottság tagja. Több novellát és egy három felvonásos színmûvet publikált a lapban. 1955-tôl a 2. Sz. Általános Iskola igazgatója. Az ötvenhatos eseményekben való részvétel, vagyis a nyíregyházi rádióban elhangzott beszédei miatt bûnvádi eljárás indult ellene, 1 évre ítélték. Ebbôl

498

D. Rácz Magdolna

7 hónapot börtönben, illetve rabkórházban töltött, majd amnesztiában részesült.

Vizsgáljuk meg tehát azt a néhány napot, amelyek megváltoztatták addig nyugodt, hétköznapi rendben folyó életét. Errôl a jegyzôkönyvek mellett saját írásai is hiteles képet rajzolnak. Aki ismeri Barota Mihály mûveit, az gyermekéveitôl kezdve nyomon követheti életét, bepillantást nyerhet az író legbelsôbb titkaiba.1 Most a hivatalos iratokat áttekintve idézzük fel az eseményeket. „16/b.

Nyíregyháza, 1958. október 15.

A Nyíregyházi Megyei Bíróság ítélete Barota Mihály perében A nyíregyházi megyei bíróságtól.

B.11. 1496/1958-4. sz.

A NÉPKÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN! A nyíregyházi megyei bíróság, mint elsôfokú büntetô bíróság Nyíregyházán 1958. október 15-én tartott nem nyilvános tárgyaláson meghozta a következô Í t é l e t e t: az 1957. június 20-tól 1958. január 20-ig elôzetes letartóztatásban volt, azóta szabadlábon lévô B a r o t a M i h á l y vádlott – aki született 1922. november 12-én Bököny községben, Nyíregyháza, Színház u. 10. sz. alatti lakos, nôs Darabánt Mártával, egy gyermekes (7éves) magyar történelem szakos tanár, munkaviszonya 1958. okt. 13án megszûnt, apja: † Mihály, anyja: † Kósa Márta, vagyontalan, büntetlen, b û n ö s: a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló mozgalomban tevékeny részvétel büntettében.

A megyei bíróság ezért vádlottat 1 (egy) évi börtönbüntetésre í t é l i.

A börtönbüntetésbe vádlott elôzetes letartóztatásának idejét beszámítja. A vádlottat arra kötelezi, hogy az esetleg felmerülô költséget az államnak térítse meg.

I n d o k l á s: A megyei bíróság a tárgyalás adatai alapján a következôket állapította meg: Barota Mihály vádlott eredeti foglalkozása tanító volt. Oklevelét 1942-ben szerezte és 1949-ig Nyírlugoson volt tanító. Ekkor tüdôbeteg lett, szanatóriumba került, 1949-ben szakfelügyelô lett. Majd a megyei tanács oktatási osztályán tanulmányi felügyelô volt 1954-ig. 1952-tôl MDP párttag volt. 1954-tôl a TIT titkára is volt. 1956 ôszén gimnáziumi tanár lett, 1955-ben a pártból kizárták, mert vádlott apjának 1942 elôtt 39 hold földje volt. Vádlott apjának halála után apja földjét 3 gyermeke örökölte, a vádlott részét a testvérek vették meg. Vádlott felesége diákotthon vezetôje. A vádlott 1956 szeptemberében a pártba visszavették és rehabilitálták.

Nyíregyháza városában 1956. október 26-ig a népi demokratikus államrend belsô ellenségei nyílt támadást nem intéztek az államhatalmi intézményeink ellen. E napon azonban több irányú támadás történt az államrend ellen. A tüntetô ellenforradalmárok a középületekrôl leverték a vörös csillagokat, sorba ledöntögették a szovjet emlékmûveket, megtámadták a katonai laktanyát, elfoglalták a nyomdát, a tanácsházát megszüntették a tanács mûködését. Majd ezt követô napokban létrehoz1. A fenti adatok a Nyíregyházi Jósa András Múzeum Irodalomtörténeti Gyûjteményének Barota Mihály hagyatékában találhatók.

Egy jó szándékú értelmiségi szerepvállalása az 56-os eseményekben

499

ták az ún. „Forradalmi Bizottság”-okat, hatalmukba kerítették a rádiót, sajtót, postát, rendôrséget, honvédséget, megszervezték a fegyveres nemzetôrséget, végül is október 29-én lefegyverezték a megyei pártbizottságot, létrehozták az ún. nemzeti bizottságot. Hozzákezdtek népi demokratikus államrendünk intézményeinek felszámolásához, a kommunisták üldözéséhez.

Ebben az akciósorozatban vettek részét vádlottnak vádlott-társai, akik felett a Debreceni Katonai Bíróság ítéletet B.I. 261/1957. szám alatt, a katonai bíróság elôtt lefolytatott eljárás során Barota Mihály vádlottal szemben azonban a katonai bíróság az eljárást elkülönítette és elrendelte a nyíregyházi megyei bírósághoz való áttételét.

Barota Mihály vádlott akként kapcsolódott be az ellenforradalmi bûncselekményekben, hogy Porzsolt István igazgató-tanár hívására 1956. okt. 29-én elment a megyei tanácsra, ahol a nagyteremben a meghívottak azért gyülekeztek, hogy megválasszák az ún. forradalmi megyei nemzeti bizottságot. Teljes anarchia, eszmei zûrzavar mutatkozott a gyûlésen, ahol felvették azt, hogy a sajtó irányítását adják Barota Mihály vádlottnak, minthogy ô benne azért látják a biztosítékát a „forradalom” célkitûzései megvalósításának, mert ôt is kizárták a pártból és megítélésük szerint ezért szemben állott a népi demokratikus államrenddel. A vádlott itt felállott és kijelentette, hogy mint tanár akar dolgozni és nem vállalja a megbízást. A gyûlés végén megjelent Szilágyi László, a késôbbi megyei ellenforradalmi tanács elnöke, szélsôséges ellenforradalmi beszédet tartott, megválasztották a 60 tagú bizottságot, annak keretében a 15 tagú intézôbizottságot.

Másnap, október 30-án Barota Mihály vádlott megjelent a SZOT székházában tartott ún. értelmiségi nagygyûlésen. A nagygyûlésen többen erôs izgató tartalommal uszító beszédekkel szólaltak fel, a beszédek éle a népi demokratikus államrend ellen irányult. Volt, aki egyenesen az ávh. ellen uszította a népet, mások a szovjet csapatok ellen igyekeztek gyûlöletet kelteni. A gyûlés célja az volt, hogy az értelmiségnek, mint szervezett egységnek a befolyást biztosítsák az ellenforradalmi szervekre, és az egyes intézményeknél. Ezt akképpen valósította meg, hogy Demjanovics Arnold vezetô felhívására mintegy 10 tagú bizottságot választottak, amikbe beválasztották a vádlottat is. A gyûlés után a megválasztott bizottság visszavonult és egymás között kiosztották a szerepet arra nézve, hogy kit hová delegálnak, ki hol fogja biztosítani az értelmiség »forradalmi« tehát az ellenforradalmi befolyását az egyes intézményeknél. Vádlott egyik vádlott-társa, dr. Lupkovics vitte a szót. A sajtó irányítását Lengyel Antalra, a késôbb kiemelkedô ellenforradalmi egyénre bízták, másokat a városi és megyei tanácsokhoz delegálták. Barota Mihály vádlottat és eredeti vádlott-társát, Bencs Károlyt a rádió szellemi irányításával bízták meg.

A konkrét megbízatást kapott személyeket egy külön, ún. 5-ös bizottságnak tekintették, amely foganatosítja az értelmiségi nagygyûlésen meghatározott célok megvalósítását.

Barota Mihály és Bencs Károly még aznap du. megbízólevelet kért és kapott is Rácz Istvántól, a városi ellenforradalmi bizottság elnökétôl a következô tartalommal: »Nyíregyháza Városi Munkástanácsa. Megbízólevél. Nyíregyháza Város munkástanácsa megbízza Barota Mihályt (aki Bököny községben 1922. nov. 12-én született, Nyíregyháza, Egyház u. 15. sz. alatti lakos), hogy a rádió nyíregyházi stúdiójá-

500

D. Rácz Magdolna

nak – megbízott társával közösen – irányítását, szerkesztését lássák el. 1956. október 30. Rácz István a munkástanács elnöke.« Október 30-án du. 5 óra körül Barota Mihály vádlott Bencs Károllyal együtt kimentek a rádióhoz. Bemutatták megbízólevelüket, amelyet Vass Ottó, a rádió vezetôje ellenôrzött és evégett beszélt Rácz Istvánnal. A rádió vezetôje és munkatársai idegenkedtek vádlottól és társától és ezt felismerte vádlott is. Kifejtették, hogy nincs szükség felügyeletre. Fôként Bencs Károllyal szemben voltak bizalmatlanok, aki korábbi politikai magatartása folytán szélsôséges Sulyok- és Pfeiffer-párti egyéniségnek tartottak. Vádlott és társa azonban ott maradtak a rádiónál és különbözô rendelkezéseket tettek és ezekkel folytak bele a nyíregyházi rádió mûsorpolitikájának irányításába.

Barota Mihály vádlott a maga részérôl egyrészt több izgató tartalmú beszédet mondott a rádióba, másrészt különbözô személyek megbízásával biztosította azt, hogy ezen ellenforradalmi személyek beszéljenek a rádióban az ellenforradalom ideje alatt. Papot, orvost hívott és még más személyeket is avégbôl, hogy beszéljenek. Úgy beszélt a rádióban az ellenforradalom ideje alatt Bán István izgató tartalmú beszédet és dr. Babicz Béla orvos ugyancsak izgató tartalmú beszédet, akik felett a bíróság külön eljárásban ítélkezett. Maga vádlott is több beszédet készített. Beszédének szövege feljegyzésben maradt meg, mely eredetben a csatolt ügy dokumentum gyûjteményében VII. kötet 259. oldalszámú dossziéjában 18 és köv. oldalon a következô: »Most amikor lerázva a zsarnokság gyarmati elnyomás béklyóit... nem feledkezhetünk meg azokról a barátainkról, akik szolidaritást vállaltak szabadságharcunkkal és segítettek bennünket. Amerikai, nyugatnémet, angol és svájci diplomaták rádió és sajtó munkások köszönjük nektek, hogy harcoltatok értünk. Köszönjük nektek, hogy ébren tartottátok bennünk a zsarnokság elleni harc izzó gyûlöletét és a szabadság utáni vágy olthatatlan szenvedélyét. Köszönjük nektek, hogy a diplomáciai eszközökkel, és gyógyszerekkel, élelmiszerekkel és pénzküldeményekkel látták el szabadságharcosainkat. Jól tudjuk mit köszönhetünk felmérhetetlen és feledhetetlen segítségeteknek. Szálljon hát hozzátok a köszönet és hála hangja.

Egyek vagyunk most már... Nem feledkezünk azokról, akik határainkon túl, de velünk együtt érezve küzdöttek szabadságharcunk gyôzelméért.« A vádlott egyéb beszédei is hasonló hangnemben uszítottak a népi demokratikus államrenddel szemben. Hasonló volt a vádlott-társának, Bencs Károlynak a magatartása, aki maga részérôl is uszító tartalmú versekkel és szövegek felolvasásával járult hozzá a nyíregyházi rádió ellenforradalmi mûsorának összeállításához.

Bencs Károly 1956. október 31-én Pestre utazott és attól kezdve nov. 3-ig csak a vádlott mûködött a rádiónál, bár nem járt mindennap be, mert egyes napokat így a nov. 1-ét és a 3-át arra használta, hogy cikkeit megírja a következô napra.

Vádlott és társainak tevékenységét az ellenforradalom leverése szakította meg.

Az az 5-ös bizottság, melynek az értelmiségi gyûlésen vádlott is tagja lett október 30. után is folytatta mûködését, habár nem mindannyiszor valamennyi tag jelenlétében. Nem nyert bizonyítást az, hogy is részesedett volna annak a vádlott határozatának, melyet ennek az 5-ös bizottságnak a nevében Demjanovics Arnold és dr. Lupkovics György közöltek a megyei ellenforradalmi tanáccsal és amelyben a kommunista vezetôk leváltását követelték.

A vádlott ezen tényállásban írt cselekményeit beismerte. Azt tagadta, hogy az

Egy jó szándékú értelmiségi szerepvállalása az 56-os eseményekben

501

5-ös bizottság említett határozatában részt vett volna és tagadásával szemben ez bizonyítást nem is nyert. Vádlott beismerését egyébként alátámasztotta Zs. Mihály, F. Gábor, H. Sándor és V. Ottó tanúk vallomása. E tanúk vallomásából az volt még megállapítható, hogy a rádióhoz küldött két ember közül a vádlott volt az, aki inkább megértô magatartást tanúsított a rádió törvényes vezetôivel szemben és kevésbé agresszíven lépett fel, tény azonban, hogy az ellenforradalmi szellemi irányítást vádlott és társa átvették és gyakorolták a rádiónál.

A megyei bíróság Barota Mihály vádlottnak a tényállásban írt tevékenységét a BHÖ. 1. pont (2) bek. szerinti bûntettnek minôsítette. Az említett izgató tartalmú beszédeinek a legnagyobb nyilvánosság elôtt való elmondásával, az értelmiségi nagygyûlés ellenforradalmi célkitûzéseinek a rádió szellemi irányításában megnyilvánuló megvalósításával a vádlott tevékenyen vett részt az ellenforradalmi mozgalomban.

Cselekményeivel kiterjesztette, a legszélesebb nyilvánosságra vetítette ki az ellenforradalom propagandáját. Figyelemmel a Legfelsôbb bíróságnak a vádlott társaira nézve hozott ítéletében megnyilvánuló elvi állásfoglalásra is, a megyei bíróság a vádhatóság minôsítését magáévá tette.

A büntetés kiszabásánál a megyei bíróság alkalmazta a Btá. 51. (2) bek. C./ pontját és vádlottal szemben enyhébb büntetést szabott ki. Elsôsorban figyelembe vette azt a körülményt, hogy a vádlott mások rábeszélésére fogadta el azt a megbízást, mellyel a rádióhoz küldték. Ottani szerepe is kevésbé volt agresszív, vádlott a népi demokratikus érdekében, míg az ellenforradalom eszmei zûrzavara rabul nem ejtette. Cselekményeiben a megtévedtség jele is felismerhetôk. Különösen enyhítô körülményként értékelte a megyei bíróság igen súlyos tbc betegségét, amelyek folytán jelenleg is tüdômûtét elôtt áll. Mindenesetre figyelembe vette gyermekes, családos voltát és ezért az enyhítés jogát kimerítôen alkalmazta.

Az ítélet egyéb rendelkezése a Btá. 54. §-án, a Bp. 244. §-án nyugszik.

Nyíregyháza, 1958. október hó 15. napján.

Dr. Zolnai László s.k. mb. tanácsvezetô, a tanács elnöke. Mike József s.k. Szatke Sándor s.k. népi ülnökök.

Ez az ítélet jogerôs és végrehajtható.

Nyíregyháza, 1958. október hó 21. napján.

Dr. Zolnai László s.k. mb. tv. bíró Jegyzetek: 1. Barota Mihálynak a rádióban elmondott beszédeinek a fenti bírósági iratokhoz csatolt kéziratos vázlatai: a) „Magyarok! Értelmiségiek! Drága Barátaink! A nemzeti megújhodás sorsdöntô Pillanatait éljük. Nem kevesebbrôl van szó, mint lerázni egy bûnös, szektáns, nemzettipró korszak béklyóit, s elindulni az emberi és nemzeti felemelkedés útján.

Szabadok és függetlenek akarunk lenni! Ezért a célért hullatta vérét oly sok hazafi. A cél világos: Szabad és független Magyarországot! Félelem nélküli életet, nagy nemzeti hagyományainkhoz méltó életet.

Itt van hát a cselekvés ideje! Itt az idô most, vagy soha!

Segítsen hát minden hazafi, hogy a célok valósággá váljanak. Értelmiségiek, költôk, írók, mûvészek, orvosok, tanítók, tanárok és minden igaz magyar Titeket hívunk most, segítsetek bennünket a közvélemény tájékoztatásában. Legyen itt mindegyikünk szíve, esze és keze! Emeljük fel a hazát a mélységbôl. Támadjon fel

502

D. Rácz Magdolna

a Rákóczi, Kossuth népének szelleme! Ne téveszthessen meg bennünket soha többé semmi ármány. Teremtse meg gyümölcsét a kihullott drága honfivér, a független szabad Magyarországot. Értelmiségiek! A költô szavával szólnak hozzátok: Hass, alkoss, gyarapíts, a haza fényre derül.” b) „Felemelô érzés volt tanúja lenni annak hogyan kovácsolódik eggyé magyar és magyar, miként akarja segíteni a nemzeti egység és felemelkedés kibontakozását értelmiségünk minden rétege.

Ma délelôtt a Szakszervezeti Székházban tanárok, tanítók, orvosok, mérnökök, lelkészek, ügyvédek, bírák, munkások és parasztok mondották el, miként látják annak a módját, hogyan álljunk helyt itt a végeken ezekben, a sorsdöntô pillanatokban.

Horváth Sándor a nyíregyházi Kossuth Gimnázium igazgatója rávilágított a munkástanács átalakításának gyakorlati tennivalóira. A továbbiakban felszólalt dr.

Babicz Béla orvos, dr. Lupkovics Imre volt kisgazdapárti képviselô.” c) „Ma este – ahogy az alkony fölénk terül – miként didergô szívek felé az édesanya vigyázó, féltô szeretete félretesszük tépelôdô, vívódó belsô önmagunk, s kimegyünk az apró hantokhoz, hogy meggyújtsuk a kegyeletes emlékezés gyertyáit.

S hogy az apró pislákoló fények milliárdjai felragyognak az égre, felidézzük a drága édesanya képét, kedves vonásait, hallani véljük a gondos édesanya szigorkodó, de bölcs, higgadt szavát. Az emlékezés kegyetlen és fájdalmas. Elénk hozza a drága arcot, s hogy aztán, mint egy ellobbant fény elrejtse szemeink elôl... De nem, mégsem engedhetjük, hogy kialudjék a belsô láng – lelkünkben fénylô tûz, mert nem szabad, hogy elfeledjünk benneteket drága mártírjaink. Fiatalok, munkások, egyetemisták, ti minden idôk legnagyobb hôsei. Mert ti azok voltatok, akik nem szavakban hordoztátok a honfiérzést, a drága haza szeretetét, hanem puszta kézzel, bátor hôsi elszántsággal álltatok helyt a harcban és odakiáltottátok: Ez a föld a miénk! Ne bántsátok e hazát. És az orvul rátok csapó halál kiöntötte drága véreteket... Megannyi piros virág, az élet, az ifjúság, a hazaszeretet virága.”

Ti hôsök voltatok, neveteket nem feledjük, emléketeket – míg magyar a magyar – nem engedjük elfeledtetni. Szívünkbe zárunk benneteket és a nagy márciusi ifjúság hôseivel együtt úgy ôrizzük neveteket és emléketeket, mint Kossuth, Petôfi, Vasvári – a 48-as honvédek nevét.

Az a nép, melynek ilyen hôsei vannak, lehet kis nép, de tettei életet, jogot és szabadságot követelnek.

Mártírok, szabadságharcosok, folytatjuk a harcot és megvédjük a kihullott vérrel kivívott szabadságot. Ki a teljes gyôzelemig, mert még nem dôlt el a harc. Még dübörögnek, még lidércként nehezedik ránk a félelem?”2 Hét hónap elôzetes letartóztatás után, 1959-ben mentesült a szabadságvesztés további letöltése alól. Szabadulása és gyógyulása után 1956-58-ig az Állami Vasvári Pál Gimnáziumban tanított, majd 1959-68-ig Gyermek- és Ifjúságvédô Intézet dolgozója volt. 1964-ben a SZOT a Szakszervezeti Munkáért Kitüntetô Jelvény ezüst fokozatát adományozta neki. Közben magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett 1966-ban az ELTE-n. Az Igazságügyi Minisztérium 1968ban „a büntetett elôélethez fûzôdô hátrányos következmények alól kegyelembôl 2. Dr. Dikán Nóra: Az 1956-os forradalom utáni megtorlás Szabolcs-Szatmár- Bereg megyei dokumentumai. Nyíregyháza, 1993. 142–147.

Egy jó szándékú értelmiségi szerepvállalása az 56-os eseményekben

503

mentesítette.” A tanítás mellett sokrétû tevékenységet folytatott, szakmailag is a tökéletességre törekedett. Így elhatározta, hogy ledoktorál. Disszertációját néprajzból írta, „Túri Sándor élete és munkássága” címmel. 1978-ban avatták doktorrá a KLTE-n.

1968–1983-ig Kossuth Lajos Szakközépiskola, a mai Bánki Donát Ipari Szakközépiskola tanára volt. 1984-ben A Szabolcs-Szatmár Megyei Tanács Túri Sándor Díjban részesítette. Nyugdíjazása után elköltözött Nyíregyházáról. 1983-tól 1991-ig Szombathelyen félállású kollégiumi nevelô. Az 1989. évi XXXVI. törvény alapján elítélése semmisnek nyilváníttatott. Az elszenvedett büntetésért kárpótlást kapott.

Belépett be az MDF soraiba és ügyeletesi-tanácsadói-segítôi szolgálatot látott el a szombathelyi szervezetben. 1992-ben vehette át Arany Diplomáját. Elhunyt 1995. április 5-én, Szentgotthárdon.

További elismerései: A Szocialista Kultúráért Kitüntetés, Kiváló Munkáért plakett, 56-os Emlékérem.3 Gazdag életmûvet hagyott hátra. Elôször a „Túl a Tiszán” irodalmai antológiában (szerk.: Durkó Mátyás és Kiss Tamás, Debrecen, 1954) a „Szigetlakók” címû novellával szerepelt. A továbbiakban még három regionális jellegû antológiában jelent meg írása: „Szabolcs-Szatmár huszonöt éve” (Nyíregyháza, 1970): A fény mögött is ott az árnyék (elbeszélés); „Írások Váci Mihályról” (Nyíregyháza, 1974. A Megyei Könyvtár kiadványa): Találkozásom Váci Mihállyal (visszaemlékezés); „Jövôhalászok” (Vasi Pedagógusok Antológiája, Szombathely, 1988.): Konzílium (regényrészlet). Kötetei: Válaszút (színmû, 1954.); Gyermekvédelem Szabolcsban (tanulmány) Nyíregyháza, 1969. (társszerzô: Szedlák András); Bölcsô és katedra (regény) Nyíregyháza, 1972; Túri Sándor (monográfia), Nyíregyháza, 1981; A szombathelyi Táncsics Mihály kollégium története. Szombathely, 1985; Ház a Mosonyi utcában (regény). Bp. 1989; Diákélet Pannóniában (életképek, fabulák, krónikák, arcképvázlatok) In: ANNALES 1990/91. Szombathely; Híradás a végekrôl, Nyíregyháza, 1994; A Bessenyei Társaság rendes tagja.4

3. A közölt adatok a Nyíregyházi Jósa András Múzeum Irodalomtörténeti Gyûjteménye tulajdonát képezô, Barota Mihály hagyatékának dokumentumai alapján állnak rendelkezésre.

4. Szabolcs-Szatmár-Bereg Kortárs Íróinak Kislexikona, Nyíregyháza, 1991. szerkesztette: Bánszkí István és Futaky László.

504

Lupkovics György

Lupkovics György

Árulkodó ÁVH-s jegyzõkönyvek Az 1956-os nyíregyházi eseményekrôl, hála a téma lelkes kutatóinak, egyre többet tudunk.

Arról, hogy a megtorlás a gyakorlatban hogyan vette kezdetét, hogyan zajlott le a büntetôeljárás, ami a végén vádiratot, bírósági eljárást és elítélést eredményezett, alig tudunk valamit. Nem is ismerhettük eddig, hiszen a korabeli iratokat a „szigorúan titkos” minôsítés sokáig védte. Ezek közkeletûvé válásával azonban lehetôség nyílik elemzésükre, korábbi feltevéseink megerôsítésére, vagy kizárására.

A vezetôk pere elkülönült a város és a megye egyéb pereitôl. A Szabolcs-Szatmár megyei „nagy” per, a Szilágyi-per vádlottjainak történetén, közelebbrôl pedig a XII. rendû vádlott történetén keresztül mutatom be, hogyan kezdôdött el a megtorlás a maga valóságában, milyen volt a büntetôeljárás. Mivel a korabeli bûnügyi iratok elemzése során tett megállapításaimat, következtetéseimet foglalom össze, ezért bízom abban, hogy a családi kötôdésem ellenére (a XII. r. vádlott a nagyapám volt) sikerült következtetéseimet objektív, szakmai alapon megtenni. Vizsgálatom tárgya a jogi keretek között végrehajtott megtorlás, vagyis az 1956-os nyíregyházi eseményeket követô hatósági eljárások. Az igazságszolgáltatás rendjét és az eljárásjogi rendelkezéseket semmibe vevô jogi megoldást ismerhetjük meg a korabeli iratokból.

A forradalmárok ôrizetbe vétele, illetve letartóztatása idôrendben két fô részre osztható. Jelen írásomban a kezdetekkel, vagyis az elsô ôrizetbe vétellel, a fogva tartással foglalkozom. Ez 1956. november-decembere során történt. A letartóztatottak, túlélôk, illetve hozzátartozóik elbeszélésébôl tudunk errôl, de a késôbbi büntetôeljárásnak ez nem képezte részét, iratok alig maradtak ezekrôl fenn. S hogy miért hiányoznak, arra az alábbiak magyarázattal szolgálhatnak. Kutatásaim során birtokomba kerültek olyan jegyzôkönyvek, melyek ezt a hiányzó ûrt töltik be.

Elôrebocsátom, hogy a hatóságok eljárása formai szempontból sem nevezhetô jogszerûnek. Feltételezhetô, hogy a forradalom leverésének lázában nem volt fontos a jogszerûség látszata, valamint a késôbb oly sokszor visszaköszönô hozzá nem értés is lehetett az oka. Oka lehetett továbbá az identitás zavar is, hiszen akkor már – legalábbis elvben – az ÁVH-t feloszlatták. A forradalom megtorlását feltáró munkák értelemszerûen jobbára csak az 1957-es dokumentumokat rendszerezhették.

Ugyanis az 1956. november-decemberi fogva tartások a késôbbi bûnügyi iratokból, ítéletekbôl teljesen hiányoznak. Azt tudjuk, hogy már 1956. november elsô napjaiban

Árulkodó ÁVH-s jegyzôkönyvek

505

történtek letartóztatások, csak azt nem tudtuk, hogyan, kik hajtották azt végre. Errôl az esetrôl, azaz magáról az ôrizetbe vételrôl van korhû dokumentum, mégpedig az egyik titkos ügynöknek a jelentése.

Az ôrizetbe vétel így történt: „Pár nap után, november 5-én hajnalban a ház kapuján erôs zörgést hallottak. Lupkovicsné, hallva a zörgést, kinyitotta az ablakot s jó néhány szovjet katonát, két magyar rendôrt látott. Mire az ablakot bezárta s ment a lakás ajtaját kinyitni, akkorra a kaput betörték, s az udvarra tódultak a szovjet katonák. Házkutatás után férjét ôrizetbe vették s akkor még ismeretlen helyre elszállították.” Ebbôl megtudhattuk, hogy szovjet katonák magyar belügyi segítséggel foganatosították az ôrizetbe vételt. Errôl, ezekrôl az ôrizetbe vételekrôl, elrendelésükrôl nincsenek az akkor hatályos jogszabályoknak megfelelô határozatok, azokat – jelen ismereteim szerint – ezek nélkül hajtották végre.

De hogyan kellett volna jogszerûen végrehajtani? Az akkor hatályos 1951. évi II. tv. A bûntetô perrendtartásról így rendelkezik: „Az elôzetes letartóztatást a vádirat benyújtásig a rendôrség vagy az ügyész, a vádirat benyújtása után pedig a bíróság rendeli el. Az elôzetes letartóztatást írásba foglalt határozattal kell elrendelni. Ennek tartalmaznia kell a terhelt személyének és az eljárás alapjául szolgáló bûncselekménynek megjelölését, valamint az elôzetes letartóztatás okát. Ôrizetbe vett személy letartóztatása kérdésében az ôrizetbe vételtôl számított huszonnégy óra alatt határozni kell; ha ez idô alatt a letartóztatást nem rendelik el, az ôrizetbe vett személyt szabadon kell bocsátani. ... A rendôrség által elrendelt elôzetes letartóztatás negyvennyolc óráig tarthat. A rendôrség e határidô elteltével, ha pedig a nyomozást elôbb befejezte, ennek megtörténtével köteles a letartóztatottat szabadlábra helyezni vagy az ügyészhez fordulni, aki haladéktalanul határoz a letartóztatás megszüntetése vagy – akár a letartóztatott átvétele, akár a rendôrségnél hagyása mellett – a letartóztatás fenntartása iránt.”

A fent idézett törvényhelyek önmagukért beszélnek. Nem volt tehát írásos határozat, nem közölték az alapos gyanút, nem volt elrendelve elôzetes letartóztatás. Ha nincs határozat, jogorvoslattal sem lehet ellene élni. Az ôrizetbe vételt követôen nem határoztak az elôzetes letartóztatásról, így a 24., de legfeljebb a 48. órát követôen szabadon kellett volna a fogva tartottat bocsátani. Valójában nem arról van szó, hogy nem volt világos, egyértelmû jogszabályi rendelkezés az eljárás lefolytatásának szabályairól, hanem arról, hogy a meglévôket figyelmen kívül hagyták, nem tartották be. A fentebb idézett törvény 2. § (1) bekezdése szerint: Büntetô eljárást csak a törvény alapján és csak az ellen lehet indítani, aki bûncselekmény alapos gyanúja alatt áll. A (2) bekezdés azt mondja: Személyi szabadságtól megfosztani senkit sem lehet a törvény által meghatározott eseteken kívül és más módon, mint azt a törvény megengedi. A törvény tehát nem adott arra lehetôséget, hogy a valóságban végrehajtott módon tegyék azt meg.

Az elsô kérdés persze rögtön az lehet, hogy Magyarországon hogyan járhattak el szovjet katonák egy ilyen ügyben. Erre jogszabályi felhatalmazásuk nem volt, nem lehetett. A szovjet megszállás és beavatkozás országos méretekben értelmezhetô igazán. Ma már tudjuk, hogy a forradalom kirobbanásától kezdve az ÁVH tagjai közül sokan külföldre menekültek, s ott a szovjet hatóságokkal, de az itthon maradtak is a KGB-vel együttmûködve folyamatosan figyelemmel kísérték az eseményeket.

Szemmel tartották, illetve késôbb összeírták a résztvevôket, vezetôket, majd ôrizetbe vették és kihallgatták ôket. Továbbá, az adott idôszakban hatályos büntetô eljárási törvény 92.§ (3) bekezdése értelmében: A fogva lévô terheltet huszonnégy órán belül

506

Lupkovics György

ki kell hallgatni. Ezt a határidôt attól az idôponttól kell számítani, amikor a terheltet a kihallgató hatóság elé állították.

A fogva tartás idejébôl három jegyzôkönyv maradt fenn. Ha elfogadjuk az ôrizetbe vétel idejéül november 5-ét, akkor az elsô, a november 7-én kelt jegyzôkönyvvel dokumentált kihallgatás ennek az elôírásnak nem felel meg. A fejléc szerint a B. M. Szabolcs-Szatmár-megyei Fôosztály készítette. Ez gyakorlatilag az ÁVH, melynek épülete Nyíregyházán a Sóstói úton volt. Igaz, hogy több korabeli újsághír szerint is feloszlatták október végén a szervezetet, Münnich Ferenc 1956. október 29-én új, demokratikus rendôrség megszervezésérôl beszélt, de az ÁVH valójában tovább mûködött. „... ugyancsak kivették részüket a KGB operatív elhárító munkájából, felderítést végeztek, segédkeztek a hálózati emberek felkutatásában, s tájékoztatták a megszállókat a potenciális ellenséges gócokról.” A szovjet hadosztályok különleges ügyosztályai az ellenforradalmi lázadók kiemelését egészében az államvédelmi szerveknek a városokban a szovjet hadsereg bevonulása után megjelent munkatársaival végzik.”

Többszörösen igazolt, hogy egy formailag már megszüntetett szervezet tevékenykedett, törvényi felhatalmazás nélkül. Így mindennemû cselekményük érvénytelen, azon belül is semmis volt. Ezt tovább erôsíti az 5002/1956. (XI.7.) BM számú rendelet, amely az egyes vidéki államvédelmi szervek visszaállításának betiltásáról rendelkezett. Ha lettek volna, mondjuk kommunikációs zavarok, ha nem jutottak volna el a kormány felhívásai a szervezet nyíregyházi vezetôihez, tagjaihoz, e rendeletnek már el kellett volna gondolkodtatnia ôket eljárásuk törvénytelenségérôl.

Az ÁVH jegyzôkönyvei, vagyis az általa végzett kihallgatások 1956. november 7én, 8-án és december 12-én kelteztek. Ezek ellentétben a késôbbi, 1957 februárjában kezdôdött eljárás irataival még nem viselik magukon a „Szigorúan titkos” jelzést.

Az akkor hatályban volt eljárási szabályok szerint is közölni kellett volna az ôrizetbe vétel okát, ami egyik alkalommal sem történt meg. Nem történt meg továbbá a kihallgatás alkalmával annak a közlése, hogy mely bûncselekmény elkövetésének alapos gyanúja miatt kerül sor a kihallgatásra. Nem történt meg az elsôn, a november 7-én felvetten sem. A jegyzôkönyv tartalmazza ugyan az eljáró hatóság megnevezését, de a konkrét helyszínt már nem, csak azt, hogy a kihallgatásra Nyíregyházán került sor. Azt, hogy mettôl meddig tartott ez a kihallgatás, nem tudjuk, mert idôpontot nem írtak. Az egész hat oldalas. Figyelembe véve egy ilyen kihallgatás menetét, azt, hogy a vallomást a kihallgató esetleg lediktálta, vagy veréssel kényszerítette ki, az egész több órát vehetett igénybe. Az egész jegyzôkönyv sietségrôl árulkodik. Az említett hiányosságokon kívül nagyon rövid és szûkszavú a személyi adatok katalógusa (de legalább tényszerû, a késôbbiek ebben a részben is torzításokat tartalmaznak).

A koncepció megalapozása A gyanúsítás közlése tehát, mint kötelezô kellék hiányzott. A kihallgatás rögtön egy kérdésfeltevéssel kezdôdött. „Milyen része volt a forradalomban és annak elôkészítésében?”

Árulkodó ÁVH-s jegyzôkönyvek

507

Nem, kedves olvasó, nem téved. Forradalom szó szerepel, ez csak késôbb vált át ellenforradalommá. A továbbiakban az alábbi kérdéseket tették fel: Mi volt a gyûlés célja, ki kezdeményezte ?

Miért javasolta a parasztokat a forradalmi tanácsba, mi volt ezzel a célja?

Mint intézôbizottsági tag milyen tevékenységet fejtett ki, úgy a megyénél, mint a városnál?

Mint az értelmiségi forrdalmi intézô bizottsági tagja, milyen követeléseket terjesztettek elô és ezt még kik szervezték meg?

Tegyen vallomást arról, hogy miképp kezdtek hozzá a több párt megalakítási munkákhoz, abban milyen szerepe volt. Kik voltak szervezôk? „Van tehát olyan érdek, amely a megtorlás folyamatában – szükség szerint visszanyúl a konstruált koncepciós perek gyakorlatához. Nem véletlen, hogy a kihallgató tisztek elôször arra kíváncsiak, mi történt, majd azért bántalmazzák a gyanúsítottakat, ismerjék be, aminek a párthatározat szerint kellett volna történnie. ...bizonyságául annak, hogy a koncepciós perek konstruált formája tovább élt a forradalom megtorlásának eszköztárában is.”

A jegyzôkönyvet csak a kihallgatott írta alá, sem a kihallgatást végzô, sem – ha volt – jegyzôkönyvvezetô nem írta alá. Bár a Bp. 78 § (1) bekezdése szerint: A hatóság eljáró tagja és a jegyzôkönyvvezetô a jegyzôkönyv minden ívét aláírja, ez, mint említettem, elmaradt.

A kihallgatott aláírása a megszokottól nagymértékben eltér. Kusza, rendezetlen, bizonytalanságról árulkodik. Ez nem is csoda. Az az ember, akinek apja bíró volt, ô maga is jogász, ismerte a jogszabályokat. Magyarországot képviselte a Népszövetség több bizottságában, így a büntetôjogi- és börtönügyiben is, rögtön átláthatta kilátástalan helyzetét, az eljárás törvénytelen voltát.

A legfontosabb jegyzôkönyv A november 8-án tartott kihallgatás alkalmával már a személyi részben is ferdítések vannak, mert azt tartalmazza, hogy a „múltban ítélô bíró volt”. A valóság ezzel szemben az, hogy az Igazságügyi Minisztérium Nemzetközi Osztályán dolgozott, pályafutása végén annak vezetôjeként. Így a minisztériumi beosztásának fenntartásával lett törvényszéki, tábla-, s végül kúriai bíró. Ítélôbíró nem volt. E ténybeli ferdítések a kihallgatások alkalmával tovább szaporodnak. Ismerve a megtorlás lélektanát, elô kellett készíteni, ellenszenvet kellett kelteni a forradalom résztvevôivel szemben. Az elmúlt, gyûlölt rendszer bírája számíthatott erre. Ezért foglalták a jegyzôkönyvbe azt, hogy ítélô bíró volt. Késôbb megjelenik életrajzi adatként, hogy nagygazda, illetve földbirtokos származású volt. Ezzel szemben az az igazság, hogy apja Lôcsén törvényszéki elnök volt, valódi földbirtok nélkül. E kihallgatás elsô kérdése már így hangzik: „Tegyen vallomást arról milyen tevékenységet fejtett ki az ellenforradalom oldalán, vagyis az ellenforradalmi bizottságban, milyen szerepe volt a nyíregyházi zavargásokban, tüntetésekben?” A további kérdések is a tevékenységére, illetve a többi résztvevôk tevékenységére irányultak. A kihallgatók részérôl nem történt tényközlés, állítás, csak és kizárólag a fogva tartottól kérdeztek saját és társai

508

Lupkovics György

tevékenységérôl. Ennek a jegyzôkönyvnek különleges jelentôsége van. Ez pedig nem más mint az, hogy ezt az egyet a kihallgatást végzô is aláírta. A jegyzôkönyvet tehát felvette: Horváth Ernô áv. hdgy. – áll a jegyzôkönyv végén. Ezzel válik feltételezésem teljesen igazolttá, hogy az ôrizetbe vételt, a fogvatartást és a kihallgatásokat is az ÁVH végezte.

Az ÁVH-tól a megyei börtönbe – Ungváron át A következô, rendelkezésemre álló kihallgatási jegyzôkönyv 1956. december 12-én készült.

Ezen nincsen fejrész, a végén a kihallgatott aláírásán kívül nincsen aláírás.

Készítésének helyérôl pedig nem mondhatom, hogy ugyancsak az ÁVH-nál készült.

Ugyanis szerkesztésének módja különbözik az elôbbi kettôétôl, valamint történeti ismereteink alapján leginkább a nyíregyházi börtönben készülhetett. De hogyan kerültek a fogva tartottak az ÁVH Sóstói úti épületébôl a megyei börtönbe? „Férjét Ungvárra vitték el, ahonnan 1956. december 5-én hozták vissza Nyíregyházára s késôbb, 1956. december 19-én engedték szabadon.” Elmondhatjuk, hogy kerülô úton, mégpedig a Szovjetunión, Ungváron át. A titkos ügynök jelentésén kívül számos bizonyítékunk van arról, hogy a forradalom résztvevôit a Szovjetunióba, mégpedig Ungvárra vitték. Ugyanis a fennmaradó iratok szerint a megyei börtönparancsnok 1956 december 3-án vette át a szovjetek által fogva tartott 45 személyt további megôrzésre. Ez bizonyítja a szovjet fogságot. Azt ugyan nem, hogy Ungvárról hozták ôket vissza, de errôl más iratok tanúskodnak.

Szerov KGB-tábornok jelentése megerôsíti a korábban is tudott, de kellô bizonyítékok híján teljes körûen nem ismert tényt, hogy „november 10-én és 11-én 83 fôt, a hadmûvelet elsô napja óta 4056 fôt tartóztattunk le, közülük 767 fôt Csop állomásra irányítottunk, róluk nyomozati anyagot készítettünk. ... Utasítást adtunk ki, hogy a jövôben a letartóztatottakat megerôsített kísérettel, zárt gépkocsikon szállítsák.” Akkor majd nem tudnak cédulákat kihajigálni a marhavagonokból s nem lesz min felháborodniuk azoknak a fránya vasutasoknak sem.

Az ungvári börtönben 846 fogoly volt, köztük 23 nô, valamint 68 kiskorú, közöttük 9 kislány. Az elhurcolások tehát nem maradtak titokban. Az állomásokon megálló vonat marhavagonjaiból rendre felhangzott a himnusz és a deportáltak nevükkel, címükkel ellátott cédulákat dobáltak ki. A vasutasok késôbb egy egész szatyornyi cédulát szedtek össze a vágányok mellôl. Így tudomást szereztek a munkástanácsok, a nyíregyháziak az elhurcolásokról és rendre tiltakoztak ellene.

A korabeli visszaemlékezések mellett az MSZMP irattára is tartalmaz erre vonatkozó adatokat. „Ugyanakkor a megyei pártelnökség szükségesnek tartja, hogy a teljes igazságnak megfelelôen válaszoljon egy olyan kérdésre, amely erôsen foglalkoztatja Nyíregyháza és az egész megye dolgozóit. A megyei pártelnökséghez bejelentés érkezett, hogy a nyíregyháza–záhonyi vasútvonalon több kocsiból álló szerelvény magyar foglyokat vitt ki a Szovjetunióba. A bejelentés alapján a megyei pártelnökség és a megyei tanács végrehajtó bizottsága egy külön bizottsággal vizsgáltatta meg a hír valódiságát, és annak alapján megállapította: november 14én délután 3 órakor valóban elôfordult az a sajnálatos eset, hogy egy hat kocsiból

Árulkodó ÁVH-s jegyzôkönyvek

509

álló szerelvény, amelyben magyar foglyok voltak, elhagyta az országunk határát...”

Ez a dátum eltér a Szerov-jelentésben szereplô dátumoktól, de valószínûleg helyes, tényszerû. Ebbôl sajnos nem lehet arra következtetni, hogy a nyíregyháziakat ekkor vitték el. Ugyanis egyes visszaemlékezések szerint Nyíregyházáról néhány embert például vöröskereszttel megjelölt katonai autókkal szállították el. De nemcsak foglyok voltak a Szovjetunióban, hanem a késôbbi fogva tartók közül is többen oda menekültek a forradalom napjaiban.

A volt ávh-sok egy része elmenekült, méghozzá a Szovjetunióba. Így 4-5 Pobeda gépkocsival és egy teherautóval kb. 40 személy menekült Ungvárra. Néhány operatív tiszt részt vett az ungvári börtönben az odahurcoltak kihallgatásában. „Lupkovicsot Ungváron a börtönben egy szovjet ember hallgatta ki, aki a kihallgatás után azt mondta, hogy nem érti a magyar hatóságokat, miért vették ôrizetbe Lupkovicsékat, amikor nem idéztek elô vérengzést s más súlyos bûncselekményt. ... Lupkovics szabadulása után elmondta, hogy Ungváron jól bántak velük, az ellátás jó volt, semmi bántódása nem esett. Nyíregyházára való visszatérése után az itteniek kegyetlenül bántak velük s az ellátás miatt 10 kg-ot fogyott.”

Mindez ideig semmilyen nyoma nem volt az ungvári börtönben töltött idônek, az ott lefolytatott kihallgatásoknak. Ez a jelentés volt sokáig a rám maradt leghitelesebb írásos bizonyíték az ungvári kintlétrôl. Azóta újabb bizonyítékot kaptam, a külföldi hatóság tájékoztatását.

Nehéz a fentebb említett ôrizetbe vételnek és az elhurcolásnak a jogi minôsítését elvégezni. Nehéz, mert a háborúra vonatkozó szabályok adnak ugyan támpontot, de a Varsói Szerzôdésre tekintettel megítélése nem könnyû. Az 1955. május 14-én létrejött Szerzôdés az európai szocialista országok úgynevezett védelmi-katonaipolitikai szervezete. Az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányának célkitûzéseit és elveit követve, a barátság, az együttmûködés és a kölcsönös segélynyújtás további megszilárdításának és fejlesztésének érdekében, az államok függetlensége és szuverenitása tiszteletben tartásának, valamint a belügyeikbe való be nem avatkozásnak elveivel összhangban, kötötték meg a Varsói Szerzôdést.

Bár eredetileg a NATO-t volt hivatott ellensúlyozni, mégis a szocialista tábornak a Szovjetunióhoz való kötôdését biztosította. Tudnunk kell azt is, hogy az osztrák semlegesség kimondása is ekkor történt. Ezzel pedig megszûnt a jogi alapja annak, hogy a Szovjetunió csapatait Romániában és Magyarországon állomásoztassa, hiszen ekkor már nem volt szükség a Szovjetunió és ausztriai csapatai közötti szárazföldi összeköttetésre. A szerzôdés ugyan nem foglalkozott a szovjet csapatoknak a szövetséges államokban való állomásoztatásával, de a nyugattal szembeni védelemre hivatkozással valójában azt valósította meg. A 4. Cikk szerint: Ha valamely állam, vagy valamely államcsoport Európában fegyveres támadást intéz a Szerzôdésben résztvevô egy vagy több állam ellen, a Szerzôdésben résztvevô minden állam az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmánya 51. cikkének megfelelôen, az egyéni vagy kollektív önvédelem jogának megvalósításaképpen egyenként és a Szerzôdés többi tagállamával való megegyezés szerint, minden szükségesnek mutatkozó eszközzel, a fegyveres erô alkalmazását beleértve, azonnali segítséget nyújt a megtámadott államnak vagy államoknak... Ez csak egy külsô, harmadik állam részérôl való beavatkozás, Magyarországot ért támadás esetére ad felhatalmazást a Szovjetuniónak a magyarországi beavatkozásra. A 8. cikk szerint:

510

Lupkovics György

A Szerzôdô Felek kijelentik, hogy az egymás közötti gazdasági és kulturális kapcsolatok továbbfejlesztése és erôsítése érdekében a barátság és az együttmûködés szellemében fognak eljárni, kölcsönösen tiszteletben tartván függetlenségüknek, állami szuverenitásuknak és az egymás belügyeibe való be nem avatkozásnak az elvét. A fentiek alapján nem lehet tehát kijelenteni, hogy a Varsói Szerzôdés felhatalmazta volna bármelyik felet arra, hogy a szerzôdésben részes másik fél belügyeibe beavatkozzon.

Volt-e háború a két ország között?

A háború kérdésének vizsgálatakor nézzük meg elôször a háborúnak a mibenlétét.

Bár az ENSZ Alapokmányával a támadó háború tilos cselekménnyé vált, azonban a háborúra vonatkozó nemzetközi szabályok a tilos háborúra is vonatkoznak, vonatkoztak. A teljes elemzés nélkül is megállapíthatnánk 1956 esetében a háború tényét, ha elfogadjuk azt, hogy a hadiállapot beállt a fegyveres támadással (hadüzenet nem volt). A magyarországi események miatt a háború fogalma jelen esetben nem ad elég segítséget számunkra. A specialitások miatt a háborúra vonatkozó nemzetközi jogi normák alapján hasznosabbnak mutatkozik az agresszió kérdését szemügyre venni. A II. világháborút megelôzôen a Szovjetunió kezdeményezte az agresszió fogalmának meghatározását. Javaslata alapján az minôsül agresszornak, aki: hadat üzen egy másik államnak, fegyveres erôvel más állam területére behatol, akár hadüzenet nélkül is; támadást hajt végre az államterület, az állam hajója vagy repülôgépe ellen, bárhol legyen is az; az állam tengerpartját vagy kikötôjét blokád alá helyezi; olyan fegyveres bandákat támogat a területén, amelyek más államba betörni szándékoznak, illetve ez a céljuk.

Bár ezt az agresszió fogalmat az akkori leszerelési konferencia nem fogadta el, a Szovjetunió mégis elfogadta, hiszen 13 állammal kötött az agresszió fogalmát tartalmazó szerzôdést.

Késôbb 1950-ben javasolta a Szovjetunió az agresszió fogalmának meghatározását az ENSZ Közgyûlésén, de ott sem jött létre egységes álláspont. A nemzetközi jog fogalmait használva a szovjet beavatkozás jogi minôsítése megítélésem szerint egyértelmû.

A forradalmárok elfogása, elvitele azért sem kaphatott eddig megfelelô publicitást, mert minden elemében jogszerûtlen volt. Ezért ez a legfôbb magyarázata annak, hogy a késôbbi perek irataiból az idevágók teljességgel hiányoznak. Ironikusan azt is mondhatnánk, hogy a hatóságok és késôbb a bíróság is hivatalból (bár sajátosan) vették figyelembe a semmisséget, az eljárásról egyszerûen hallgattak. Így a Debreceni Katonai Bíróság B.I. 261/1957/33. számú ítéletében nem meglepô, hogy a fogva tartott vádlottak esetében a fogva tartások beszámítása csak az 1957 elején foganatosított elôzetes letartóztatásokkal kezdôdik.

A XII. rendû vádlott esete tehát bizonyíték arra, hogy kiszolgáltatottságukban is tovább károsították ôket, az 1956. november 5-e és december 19-e közötti fogságban töltött idôt az elôzetes letartóztatás idejébe, s így a késôbb rá kiszabott börtönbüntetés idejébe nem számították be. De így volt ez valamennyi 1956-ban letartóztatott ügyében is.

Murányi István

Mai középiskolások és 1956 A hazai ifjúságszociológiai kutatások sorában az egyik legtöbb empirikus kutatási eredményt és publikációt a politikai szocializáció vizsgálata produkálta. Ezért is meglepô, hogy – a történelmi események, ünnepek és szimbólumok politikai szocializációban betöltött fontos szerepe ellenére – az 1956-os forradalom szocializációs funkciójáról és hatásáról a mai napig nem készült empirikus szociológiai vizsgálat. 1956 csak néhány esetben, a politikai érzelmek (Szabó, 1981) vagy ismeretek (Szabó–Örkény, 1998) vizsgálatánál szerepelt kutatási témaként, többnyire Nagy Imre személyén keresztül.

A közelmúlt lényegében marketing céllal készült adatfelvételét nem tekinthetjük politikai szocializációs kutatásnak, ráadásul – köszönhetôen az MTI hírre korlátozódó elérhetôségnek – a vizsgálatnak nem ismert sem a módszertana, sem a kutatási koncepciója. A Szocio-Gráf Piac- és Közvéleménykutató Intézet jelzésértékû kutatási beszámolóját (Freedom Fighters, 1956) bizonyára egy metodikailag komolynak tekinthetô vizsgálat is alátámasztaná: 1956 a középiskolások jelentôs részének egyrészt ismeretlen, másrészt nem jelentôs történelmi esemény.

A következôkben felhasznált „Iskola és társadalom” középiskolás populáción végzett kutatásnak szintén nem 1956 volt a témája, csupán az egyik változó vonatkozott 1956-ra. Ennek ellenére úgy véljük, hogy a politikai szocializáció fontosabb területeit és ágenseit vizsgáló, az ország négy megyéjében és Budapesten készült adatfelvétel kérdôívének egyetlen nyitott kérdésére („Szerinted milyen nemzetiségûnek tekinthetô az, aki Magyarországon született, és 1956 óta az Egyesült Államokban él?”) támaszkodó elemzést mégis érdemes elvégezni. A mintanagyság (N= 7.029 fô) mellett ezt leginkább az indokolta, hogy a kérdôívben olyan kérdésblokk is szerepelt, amely a fiatalok magyar állampolgárságra vonatkozó kritériumpreferenciáit mérte. Így lehetôvé vált az 1956-ban az Egyesült Államokba kivándoroltakról és a magyar állampolgárságról alkotott vélemények közötti kapcsolatok elemzésére.

A nemzetiségek lehetséges meghatározását tekintve, a magyar politika- és társadalomtörténet igazán sokféle és egyúttal napjainkban is valós tipizálást kínál a jelen társadalomkutatóinak számára. Ezért könnyû helyzetben voltunk, amikor a nemzetfejlôdési típusokhoz köthetô kritériumok alapján próbáltunk jellemzô nemzetiségi típusokat konstruálni. A születés, a származás, a nyelv és a lakóhely kritériumok alapján megfogalmazott kérdésekre nem kínáltunk válaszalterna-

512

Murányi István

tívákat, a válaszadó fiatalok szabadon sorolhatták a magyar vagy más nemzetiséghez az adott csoportot. (A további értelmezési lehetôségeket elismerve, a késôbbiekben a négy kisebbségi csoportra az ötvenhatos kivándorlók, hazai románok, hazai zsidók és erdélyi magyarok elnevezéssel hivatkozunk).

Az Egyesült Államokba 1956-ban kivándorolt Magyarországon született magyarokat a középiskolásoknak kevesebb, mint a fele (44 százalék) tartja magyarnak. A fiatalok egyharmada (32 százalék) szerint az ötvenhatos amerikai kivándorlók amerikai nemzetiségûek, míg egyötöde (24 százalék) nem válaszolt vagy nem tudott válaszolni, illetve más választ adott. A további csoportok közül a fiatalok legnagyobb arányban (55 százalék) a budapesti zsidó családban született, Magyarországon élôket sorolták a magyarokhoz, míg az erdélyi szórványmagyarságot és a hazai román kisebbséget az ötvenhatos amerikai magyarokhoz hasonló arányban tartják magyar nemzetiségûnek.

Magyarországon született, és 1956 óta az Egyesült Államokban él?

Gyulán született, ott is él, szülei románok, ô egyformán jól beszél magyarul és románul?

Budapesten született zsidó családban és Magyarországon él?

Kolozsváron született, ott is él, szülei magyarok, ô egyformán jól beszél magyarul és románul?

44 41

egyébnek/ válaszhiány

nem magyarnak

magyarnak

1. tábla. „Szerinted milyen nemzetiségûnek tekinthetô az, aki...” (százalékban)

amerikainak 32 24 románnak 34 25

55

zsidónak 25

20

45

románnak 30

25

Elôször arra a kérdésre próbálunk választ adni, hogy milyen kapcsolat van a különbözô nemzetiségi csoportok magyarság alapján történô megítélése között.

Az ötvenhatos kivándorlókat magyar nemzetiségûnek tekintôk több mint a fele az erdélyi magyarságot (61 százalék) és a hazai zsidóságot (58 százalék) is magyarnak tartja, míg a hazai románokat már csak 40 százalékuk. A Magyarországon született, de 1956 óta az Egyesült Államokban élôket nem magyarnak, hanem amerikainak tartók csoportjának háromnegyede (75 százalék) magyarnak tekinti a hazai zsidóságot, de magas a hazai románokat szintén magyarnak sorolók aránya is (61 százalék), azonban az erdélyi magyarságot már csak 44 százalékuk tartja magyar nemzetiségûnek.

Az eredményeink arra utalnak, hogy az ötvenhatos kivándorlók magyarságának kategorizációja nem követi a hazai nemzetiségek és a zsidóság magyar nemzetiségének megítélését. Az ötvenhatos kivándorlókat a magyar nemzetiség fogalmából kizárók csoportja nagyobb arányban tartja magyarnak a hazai zsidóságot és a

Mai középiskolások és 1956

513

hazai románokat, mint az ötvenhatosokat magyarhoz sorolók. Ugyanez nem mondható el az erdélyi magyarokról, mivel ôket jelentôsen nagyobb arányban ítélik magyar nemzetiségûnek az ötvenhatosokat szintén magyarnak tekintô fiatalok, mint a Kolozsváron élô, magyar születésûeket nem magyar nemzetiségûnek vélôk. Úgy tûnik, hogy a nemzetiséghez sorolást tekintve a területi kritériumnak van meghatározó szerepe, ebbôl a szempontból a jelenlegi határokon kívül élôket – erdélyi magyarok, ötvenhatos kivándorlók – inkább jellemzi egyfajta egységes megítélés.

Az ötvenhatos kivándorlók és a hazai románok nemzetiségének megítélése is érdekes, ugyanakkor illeszkedik az erdélyi magyarokra vonatkozó eredményekhez.

Az ötvenhatban kivándoroltakat magyarnak tekintôk többsége (60 százalék) kizárja, míg az ötvenhatos kivándorlókat nem magyarnak vélôk 61 százaléka elfogadja a hazai románok magyar nemzetiségét. A hazai zsidóságot mindkét csoport magasan sorolja magyarnak, de az amerikaiaknál jóval nagyobb arányban.

A fiatalok szociokulturális jellemzôi és az 1956-os kivándorlók megítélése közötti kapcsolatok azt mutatják, hogy a kivándorolt ötvenhatosokat szignifikánsan nagyobb arányban tartják magyarnak a gimnazisták és a szakközépiskolások, az urbanizáltabb településeken élôk, a vallásosak és a nyugati országrészben, illetve Budapesten élôk, mint a szakiskolások, a községekben élôk, a nem vallásosak valamint a keleti országrészben élô fiatalok.

A nemi hovatartozás és az évfolyam alapján elkülönült csoportok között nem volt szignifikáns eltérés, a szülôk iskolázottsága nem a magyar, hanem az amerikai nemzetiséghez sorolás eltérô arányai miatt volt szignifikáns, mivel a magasan képzett szülôk gyermekei nagyobb arányban tartják amerikainak a kivándorolt ötvenhatosokat, mint az alacsonyan képzett családi háttérrel rendelkezôk.

Az eddigi elemzések szerint az ötvenhatos kivándorlóknak a magyar nemzetiséghez sorolása a szocio-kulturális jellemzôk alapján konzisztens csoportra jellemzô: a kedvezôbb lakókörnyezetben élôk és a kedvezôbb iskolatípusban tanulók, valamint a vallásos fiatalok nagyobb arányban tartják magyarnak a kivándorolt ötvenhatosokat, mint az inkább szocio-kulturális hátrányokkal (szakiskolások, községekben, illetve a keleti országrészekben élôk) jellemezhetô csoportok.

A kérdôívben felsorolt magyar állampolgárság kritériumok közül a középiskolások leginkább a törvények betartását, legkevésbé az önfeláldozást vélik elvárhatónak.

A magyar kultúra ismerete és szeretete, valamint az egyenlôség elve szintén preferált, míg az áldozathozatal vagy a demokratikus elkötelezettség – ha nem is az önfeláldozáshoz hasonló mértékben – a kevéssé elvárt jellemzôk közé tartozik. Mint minden hasonló esetben, a megfogalmazott kritériumok értékelésében nyilván nagy szerepe volt az egyes feltételekben szereplô fogalmak értelmezésének. A demokrácia, a rászoruló vagy az áldozat többféle interpretálási lehetôsége mellett csak a kisebbség lehetséges értelmezéseire utalunk: a hazai közbeszédben a kisebbség sok esetben csak a roma kisebbségre vonatkozik, de ez nem zárja ki a nemzeti és/vagy más etnikai csoportok jelölését.

514

Murányi István 2. tábla. A magyar állampolgárság kritériumai („Szerinted mennyire várható el egy magyar állampolgártól, hogy...? százfokozatú skála: 0: egyáltalán nem, 100: feltétlenül elvárható egy magyar állampolgártól)

tartsa be az ország törvényeit ismerje és szeresse a magyar kultúrát legyen meggyôzôdve arról, hogy minden ember egyenlô szeresse a piros–fehér–zöld zászlót segítse a rászorulókat vegyen részt a választásokon tartsa tiszteletben a kisebbségek jogait legyen elkötelezett híve a demokráciának ha kell, tudjon áldozatot hozni az országért képes legyen meghalni Magyarországért

77 67 65 60 60 59 56 50 49 38

A többváltozós elemzés eredménye alapján a középiskolásokat – a tíz kritérium szervezôdése alapján – két állampolgárság-típus jellemzi. Az elsô típus az önfeláldozás, a nemzeti szimbólum, áldozathozatal és kultúra mellett leginkább a demokratikus elkötelezettség és aktivitás együttes preferálását tartalmazza. Az érzelmi-szimbolikus és kulturális jellemzôk dominanciája mellett a törvények tiszteletének és a szociális szolidaritásnak is szerepe van, de a kisebbségekkel szembeni tolerancia egyáltalán nem jellemzi ezt a típust. Ezzel szemben a második típusban a magyar állampolgárság leginkább a kisebbségi jogok tiszteletének és – az ezzel nyilván szorosan összefüggô – a minden ember egyenlôségének és a szolidaritás elvének együttes hangsúlyozása. A másik típushoz viszonyítva, nagyobb szerepe van a törvényességnek, míg a demokrácia megítélése közel azonos súllyal van jelen.

3. tábla. A magyar állampolgárság típusai (faktorsúlyok) Nemzeti Kisebbségi állampolgár képes legyen meghalni Magyarországért 0,794 szeresse a piros-fehér-zöld zászlót 0,753 ha kell, tudjon áldozatot hozni az országért 0,752 ismerje és szeresse a magyar kultúrát 0,686 vegyen részt a választásokon 0,519 legyen elkötelezett híve a demokráciának 0,493 tartsa tiszteletben a kisebbségek jogait – 0,009 legyen meggyôzôdve arról, hogy minden ember egyenlô 0,098 segítse a rászorulókat 0,264 tartsa be az ország törvényeit 0,239 Magyarázott variancia-hányad

36,8

0,038 0,020 0,217 0,255 0,211 0,419 0,818 0,779 0,670 0,481 14,8

Mai középiskolások és 1956

515

Az ötvenhatos kivándoroltak nemzetiségének megítélése alapján elkülönült csoportok gyakorlatilag nem különböznek az állampolgári típusok preferálásában. Az egymástól kismértékben eltérô score-átlagok eltérô elôjele viszont azt támasztja alá, hogy az ötvenhatos kivándoroltakat a magyar nemzetiséghez sorolók csoportjára mindkét állampolgári típus az átlagosnál jobban, míg a magyar nemzetiséget kizáró két csoportra az átlagosnál kevésbé jellemzô. Mindez azt jelzi, hogy a magyar nemzetiség elfogadása együtt jár a két állampolgári felfogás iránti nyitottsággal.

Láttuk, hogy az ötvenhatos kivándorlókat magyarnak vagy amerikainak tekintôk csoportjaira jellemzô állampolgári felfogások nem térnek el lényegesen. Azonban ha a két csoportot külön-külön vizsgáljuk, akkor azt tapasztaltuk, hogy az ötvenhatosokat magyarnak soroló fiataloknak két jól elkülöníthetô csoportja van: a keleti országrészben élô, kvalifikált szülôi háttérrel jellemezhetô vallásos fiatalokra inkább a nemzeti állampolgári felfogás, míg a fôvárosban és Baranyában élô, vallásos gimnazistákra a kisebbségi nemzeti típus a jellemzô.

A magyar kategóriába sorolás és a szocio-kulturális környezet, valamint az állampolgári értelmezés közötti kapcsolat további vizsgálata során arra a kérdésre próbálunk válaszolni, hogy az ötvenhatos kivándorlók nemzetiségének megítélését mennyiben befolyásolják a fiatalok szocio-kulturális jellemzôi. A második ok-okozati regressziós modell magyarázó változóit kibôvítettük az állampolgári felfogásokat reprezentáló fôkomponensekkel, így arra is választ kaptunk, hogy a szocio-kulturális háttér vagy az állampolgári értelmezés befolyásolja jobban az ötvenhatos kivándorlók megítélését.

Az elsô modell eredményei azt igazolják, hogy a szocio-kulturális változók közül csak annak volt szignifikáns hatása, hogy a fiatal a keleti vagy a nyugati országrészben lakik. A kibôvített második modellben szintén elhanyagolható a független változók magyarázó hatása, azonban a tágabb lakókörnyezet szignifikáns hatása megmaradt és mellette még a két állampolgár fôkomponens és a vallásosság bizonyult szignifikánsnak. Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy az ötvenhatos kivándorlók nemzetiségének megítélését a szocio-kulturális jellemzôk és a magyar állampolgárság konstrukciói gyakorlatilag nem magyarázzák, közülük a tágabb lakóhelynek és a két állampolgár elképzelésnek van szignifikáns hatása. A vizsgált jellemzôk közül az ötvenhatos kivándorlók magyarsághoz sorolását leginkább az valószínûsíti, ha a fiatal a nyugati országrészben él és mindkét állampolgárság felfogás felé nyitott.

Elemzéseink eredményei alapján az ötvenhatos kivándorlókat a magyarok közösségéhez soroló fiatalokat – viszonyítva a kivándorlókat nem magyarnak tekintô csoporthoz – az alábbiak jellemzik: kedvezôbb – szocio-kulturális környezet; a két állampolgárság értelmezés együttes elfogadása; a csoporthoz tartozást mindkét állampolgárság értelmezés preferálása mellett a nyugati országrészben élés valószínûsíti.

Az eredmények értelmezéséhez azt feltételezzük, hogy az ötvenhatos kivándorlók magyarságának megítélése egyrészt a fiatalok nemzeti identitásának, másrészt a kisebbségekkel szembeni elôítéletességének (vagy toleranciájának) egyfajta indikátora. Az ötvenhatos kivándorlók magyar nemzetiséghez tartozásának vagy nem tartozásának kérdése azért nem választható el a nemzeti identitástól, mert az irányadónak tekintett meghatározás szerint a nemzeti identitás, mint az önmeg-

516

Murányi István

határozás modern válfaja, az identitástudat szerves része, melynek alapján az egyén egy nemzet tagjának érzi és vallja magát. Egy adott nemzethez tartozásnak, hagyományaival, értékrendjével való azonosság tudata. Elsôsorban a hovatartozással és az azonosulással kapcsolatos érzelmi és gondolati mintákat tartalmazó kommunikációs együttes, szocializációs fejlemény, diakron és szinkron kommunikáció eredménye, melyet társadalmi-történeti tényezôk generálnak és formálnak (Csepeli, 1985; 1992). A magyar nemzethez tartozás vagy kizárás kérdése ugyanakkor a csoportok közötti elôítéletnek is tekinthetô, mivel a számunkra mértékadónak tekintett Tajfel értelmezése az elôítéletet, mint a csoportkapcsolatok során kialakuló, egyén vagy csoport által jellegzetesen támogatott vagy ellenzett ítélkezésként definiálja.

Kutatásunk alapján levont fôbb következtetéseink illeszkednek a rendszerváltozást követô idôszak tizenéveseinek nemzeti identitását és elôítéletességét vizsgáló jelentôsebb országos és regionális ifjúságszociológiai kutatások összegzô analízisének konklúzióihoz (Murányi, 2006). A tíz adatfelvételre támaszkodó elemzés egyik tanulsága az volt, hogy a szocio-kulturális jellemzôk csak kismértékben befolyásolják a fiatalok nemzeti identitását, azonban mégis markánsan jellemezhetôk a nemzeti identitás különbözô típusai. A magyarság szabad vállalását elutasító zárt értelmezés preferálása az iskolázatlan, kevésbé jó anyagi helyzetû, idôsebb szülôk gyermekeire, illetve a szakmunkásképzôkben, szakközépiskolákban tanuló, inkább fiatalabb, községekben élô tizenévesekre volt jellemzô, míg a lényegesen más típusú szociológiai környezet (kvalifikált, jó egzisztenciális helyzetû, fiatal szülôk, gimnazisták, idôsebbek, városiak) a fiatalok nyitott magyarságfelfogását – és egyúttal a zárt felfogás elutasítását – valószínûsítette.

A korrelációs összefüggések elemzése azt igazolta, hogy a fiatalok elôítéletessége és nemzeti identitása közötti kölcsönös kapcsolatok konzisztens és logikus gondolkodási struktúrába rendezôdnek. A fiatalok kisebbségi csoportokkal szembeni elôítéletessége és nemzeti identitása leginkább attól függ, hogy miként viszonyulnak a kritériumokhoz kötött, az önbesorolás szabadságát kizáró magyarságfelfogáshoz.

A kapcsolatokat leginkább befolyásoló zárt magyarságértelmezés olyan fiatalokra volt jellemzô, akik szocializációs szempontból hátrányos szocio-kulturális környezetben élnek, de az etnikai nemzetfogalom és a kisebbségi csoportokkal szembeni elôítéletesség is a zárt magyarságfelfogást is valószínûsítô, ahhoz hasonló szocializációs környezetben volt megfigyelhetô.

Mivel magyarázható, hogy a magyarság szabad vállalásának elutasítása, a kisebbségi csoportokkal szembeni elôítéletesség, a kultúrnemzeti logika alapján szervezôdô nemzetfogalom és a nemzeti érzelmek olyan fiatalokra jellemzôk, akiknek közvetlen családi és tágabb lakóhelyi környezete egyaránt hátrányosnak nevezhetô?

Vajon miért a modernizációs tekintetben leszakadt észak-keleti régió kistelepülésein, rossz anyagi körülmények között élô, többnyire szakmunkásképzôkben tanuló, iskolázatlan és idôs szülôk gyermekeinél valószínû leginkább a zárt, kirekesztô nemzeti identitás és a kisebbségek intoleráns szemlélete?

A fenti kérdésekre egy olyan átfogó magyarázat segítségével próbáltunk válaszolni, amely az interakcionista és a fejlôdés szempontú elméletekre támaszkodva, az életforma és a rituális sûrûség fogalmával értelmezi az elôítéletességet (Fuchs-Case, 1992). A szocializációs környezetek azonossága mellett a kölcsönös,

Mai középiskolások és 1956

517

egymást feltételezô kapcsolat is indokolta, hogy szintén ebben a megközelítésben értelmezhetôk az etnocentrikus nemzeti identitás szocio-kulturális jellegzetességei.

A megközelítés lényeges eleme, hogy az elôítélet – szemben a legtöbb szociálpszichológiai értelmezéssel – nem attitûd, hanem életforma. A magas rituális sûrûség olyan életformával jár, amely leszûkíti az eltérô szocio-kulturális minták megismerését, a csoporttagok interakciói a saját csoportra korlátozódnak. A saját csoportra vonatkozó, konvencionális erkölcsi elvek úgy kondicionálódnak, hogy közben a csoporton kívüliekkel szembeni diszkriminatív attitûdök alakulnak ki. A magas rituális sûrûség kedvez a világ leegyszerûsített, abszolút értékek alapján történô szemléletének. Fontos sajátossága, hogy az erôs kollektív érzelmekkel összekovácsolt csoportszolidaritás együtt jár a kívülállók kizárásával. Amennyiben az elôítéletesség és a zárt, etnocentrikus nemzeti identitás a magas rituális sûrûségû életforma következménye, akkor szoros megfeleléseket kell találnunk az életforma és a kutatási eredmények alapján leírható szocio-kulturális környezet között.

A már hivatkozott, átfogó analízis során azt igazoltuk, hogy a kulturális és egzisztenciális szempontból egyaránt hátrányos családi és lakóhelyi szocializációs közegben jelen vannak a magas rituális sûrûségû életforma jellegzetességei (zárt csoportokban zajló interakció, korlátozott nyelvi kódok használata, tradicionális erkölcsi elvek elfogadása, saját csoporttól eltérô szocio-kulturális modellek ismerete).

Az empirikus érvek egyik csoportját a kapcsolathálózati elemzés elmélete alapján készült hazai kutatási eredmények alkották, míg a regionális eltéréseket a lelkiállapotra és a társadalmi beállítottságra vonatkozó empirikus kutatások, a rituális sûrûség és a szocio-kulturális környezet megfeleléseit az ifjúságszociológiai vizsgálatok eredményei bizonyították (Murányi, 2006).

Irodalom Csepeli György (1985): Nemzeti tudat és érzésvilág Magyarországon a 70-es években. Bp., Múzsák.

Csepeli György (1992): Nemzet által homályosan. Bp., Századvég.

Fuchs, S.– Case, C. (1989) Prejudice as Lifeform, Sociological Inquiry 59, 301–317.p. (Magyarul: Az elôítélet, mint életforma. Szociológiai Figyelô, 1992. 2. és Lengyel Zs. (vál.) 1997: Szociálpszichológia szöveggyûjtemény. Bp., Osiris.

Murányi István (1997) Identitás és elôítélet. Bp., Új Mandátum Kiadó.

Szabó Ildikó (1981) Szimbólumok, személyiségek – vélemények. Ifjúsági Szemle 1.

Szabó Ildikó–Örkény Antal (1998) Tizenévesek állampolgári kultúrája. Bp., Minoritás Alapítvány.

Tajfel, H. (1981) Cognitive aspects of prejudice. In: Tajfel H. Human Groups and Social Categories, Cambridge, Cambridge University Press, 127–142.

518

Ciupea, Ioan–Dobes Andrea

Ciupea, Ioan–Dobes Andrea

A magyar forradalom és a román börtönök Az utolsó évek kutatásai alapján és a történelmi adatok egyre átfogóbb elemzései által az 1956-os magyar forradalom hatása a nemzetközi élet globális és regionális politikai vonatkozásában egyre hathatósabban és árnyaltabban nyilvánul meg.1 A magyarországi és lengyel események mélyen hatottak a román közvéleményre: a legjelentôsebb információs forrást a nyugati, majd késôbb a budapesti rádióadások jelentették. A „nekünk is tennünk kell valamit”-rôl2 – amely 1956 ôszén Paul Gomát vezérelte – azt, amit a temesvári,3 bukaresti4 és kolozsvári5 értelmiségi és egyetemista körök tettek, értékes kutatások elemezik a román egyetemi körök protest-mozgalmainak dimenzióiban.

Az egyetemista körök reakciói mellett, relevánsnak tartjuk az adatok alapján bemutatni azt, ahogyan ’56-ot megélték és a forradalmi események milyen visszhangot váltottak ki a romániai börtönök világában. Ez az a közeg, ahol a magyarországi eseményeket maximális intenzitással analizálták és élték meg a kommunista rendszer politikai elitéltjei, akik az egy évvel azelôtti amnesztia után is a román börtönökben sínylôdtek6 és akiknek a vallomásai pontosan körvonalazzák a jelenséget.

Október közepén, a piteºti-i börtönben, egy frissen érkezett fogoly információi alapján a politikai elitéltek úgy vélték, hogy a „budapesti kommunista hatalom megbukott és Magyarország áttért az amerikaiak oldalára”. A politikai eseményekkel nem törôdô köztörvényesektôl kapott információkat a politikai elitéltek nem tar-

1. Csak néhány, általunk hozáférhetô könyvet emlitünk: Liviu C. Þârãu: Washington és Moszkva közt. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió nemzetvédelmi politikája és ezek hatása Romániára (1945–1965).

Tribuna Kiadó. Cluj-Napoca, 2005.; Corneliu Lungu-Mihai Retegan: 1956. A robbanás. A magyarországi és lengyel események román és jugoszláv felfogásban. Univers Enciclopedic Kiadó. Bucureºti, 1996.; Ileana Ioanid: Nagy Imre. Snagovi jegyzetek. Levelek, jelentések, beszédek. Polirom Kiadó. Iaºi, 2004.; Leonard Gabriel Ciocan: A Nagy ügy és a nemzetközi kommunista mozgalom. 1956–1958. Mesterkurzus disszertáció a kolozsvári Babeº-Bolyai Egyetem történelem szakán, 2006 július, Témavezetô: George Cipãianu egyetemi tanár.

2. Paul Goma: Piteºti-i Passió. Cartea Româneascã Kiadó, Bucureºti, 1990. 268.

3. Mihaela Sitaru: Szabadságoázis. Temesvár, 1956. október 30. Polirom Kiadó, 2004.

4. Ioana Boca: 1956 – Szakadás éve. Románia a nemzetközi proletár mozgalom és az antiszovjet sztálinizmus között. Academia Civicã Alapítvány. Bucureºti, 2001.

5. Dávid Gyula: 1956 ôsze a Bolyai Egyetemen. Romániai Magyar Szó, 1996. október 19–20.

6. 421/955-os dekrétum.

A magyar forradalom és a román börtönök

519

tották hitelesnek. A következô napokban egy Dobre nevû,7 és a politikai elitéltekkel együtt érzô börtönôr, a „londoni rádió” (BBC) és a „Szabad Európa Rádió”8 hírei alapján megerôsítette és pontosította a köztörvényesektôl kapott információkat. Hamarosan, a „politikaiak” az élelmiszerellátás és az adminisztráció vonatkozásában javulást tapasztalhattak. A legmeglepôbb, hogy a legdurvább ôrök viselkedésében is látható változás ment végre: „Tudjátok meg, hogy személyesen semmi bajom önökkel, de mit tehettem: ezek voltak a rendeletek... Most jobb lesz, és talán haza is mehetnek...”.9 A legjobban az foglalkoztatta a piteºti-i politikai elitélteket, hogy miként fog reagálni a bukaresti kommunista hatalom, ha a forradalom lángja eléri Romániát is: „Otthagyják-e a hatalmat és megfutamodnak a Szovjetunióba – vagy vérbe fojtják a forradalmat?” A sorsunk bizonytalansága egy forradalom alatt abszolút volt és nem tudtuk volna befolyásolni semmiképpen sem. Azt sem tudtuk, hogy milyen irányba fog a mérleg eldôlni: felszabadítanak-e vagy golyót röpítenek a tarkónkba”.10 A magyarországi események kimenetele és a román vezetés reagálása átláthatatlan és kiszámíthatatlan volt a politikai elitéltek számára, de tapasztalhatták a börtönök közhangulatának metamorfózisait: „Egy részt azok, akiket ránk uszítottak, mint folyton vicsorító és ugató vérebeket, akik arra voltak idomítva, hogy beleharapjanak mindenkibe, aki csíkos ruhát visel; egyik napról a másikra meghunyászkodtak és egyszerû foglárokká váltak, kik programszerûen csak az ajtók nyitásával és zárásával foglalkoztak. Másrészt, a mi hozzáállásunk ellenkezô irányba változott: lassan elvesztettünk szinte minden rabra jellemzô vonást. A hosszú börtönévek során nehezen elsajátított szokásaink, melyek arra voltak hivatva, hogy a túlélésre szükséges védôfalat meghúzzák körülöttünk, csodálatos módon, néhány napon belül eltünedeztek. Megjelenésünk, járásunk, a visszafogott gesztusaink, nézésünk és a lemért hanghordozásunk – mind arra volt hivatva, hogy elejét vegye a megtorlásoknak –, és most visszakapta természetességét. A váratlan ütéseket elkerülô hajlott hátgerinc kiegyenesedett, a ránk kényszerített ütemes lépéseink visszakapták természetességüket. Mindenki visszatért a szokásos és csak rá jellemzô járására. És hogy már nem kellett lehajtott fejjel és földre szegezett tekintettel járnunk, a rézsútos oldalnézés eltûnt. Az addigi visszatartott, suttogó beszédet felváltotta a magabiztosabb hangnem. Valahányszor kivittek az illemhelyre, fürdôbe vagy sétára, a folyosók életre keltek. Most mi beszéltünk és az ôreink hallgattak! Az évek során, a brutális ellenséggel szemben, a disszimiláció volt a védô eszközünk. A kompromisszum megalázó volt ugyan, és habár a kritikus pillanatokban megmentett, sohasem tudtuk elfogadni ennek az érzését. Most viszont, néhány nap alatt a rettegéstôl megszabadulván, visszavásároltuk gyarlóságainkat. Éltünk azzal az ele-

7. Íme a piteºti-i elitéltek reagálása a magyarországi hírek hallatára: „Mikor Dobre ôr.... elmondta a idegen rádió adásokon hallott híreket, lelkesedés hullám söpört át a fogdán. Szenzációs hírek és felvillanyozó kommentárok azt a látszatott keltették hogy most már semmi sem állhat a magyarországi forradalmi reformok útjába. Lassan, még a legszkeptikusabbakat is elkapta a láz mely celláról cellára lelkesítette az elitélteket. Senki sem kételkedett abban, hogy Magyarország visszakapja belsô politikai szabadságát és az oroszokkal szembeni önállóságát. És várható volt hogy, a magyar példát a többi szocialista országok is kövessék.” Ion Ioanid: Mindennapi börtönünk. III. 1956–1959, Albatros Kiadó. Bucureºti, 1992. 98.

8. I. m. 90.

9. I. m. 94.

10. I. m. 97.

520

Ciupea, Ioan–Dobes Andrea

mentáris jogunkkal, amivel a természet felruházott: újból magunk módján viselkedtünk és természetünkhöz híven jártunk és beszéltünk”.11 De ez a helyzet csak nagyon kevés ideig tartott, és november elején, Ion Ioanid megrökönyödve hallotta ugyanattól a fegyôrtôl: „Orosz csapatok szállták meg Magyarországot. Budapesten ellenállásba ütköztek. Utcai harcok folytak, de az orosz tankok behatoltak a fôvárosba és tüzeltek a házakra, háborús károkat okozva. A forradalomnak semmi esélye a brutális orosz fegyveres beavatkozás elôtt... Egyszerre az összes illúzióink összeomlottak. Egy utolsó reménnyel megkérdeztem: És a nyugat mit csinál? Mit csinálnak az amerikaiak? Semmit! Nem avatkoznak bele!”.12 Rövidesen a fegyôr közölte a megbízhatónak tartott politikai elitéltekkel, hogy a börtönt egy minisztériumi delegáció kereste föl, és az igazgatóval és a politikai tiszttel tartott titkos megbeszélés után gyûlést tartottak a intézet dolgozóival: „Propagandisztikus beszédeket mondtak, belsô osztályellenség-ellenes kiáltványok hangzottak el azok ellen, akiket az amerikai imperialisták arra bujtottak fel, hogy az új szociális rendszert megdöntsék a népi demokratikus országokban. A tudatos népi erôk és a munkásosztály meghiúsította ezeket a próbálkozásokat. A továbbiakban egy példásabb fegyelemre van szükség, fôleg a rendfenntartó és népgyôzelmi erôkön belül. A beszélôk egy szóval sem említették Magyarországot, habár a magyar forradalomra való utalás egyértelmû volt. Ellenben megemlítették a rendfenntartó Securitate szerepét és fontosságát, ami arra volt hivatva, hogy idôben leleplezze a még szabadon fungáló népellenséget, és ugyanakkor ôrizze a börtönben levô ellenforradalmárokat. Egyik és másik is egyformán veszélyes, mert csak arra a pillanatra várnak, hogy újabb cselszövésekkel megdöntsék az államrendet. Mindenkivel egyforma szigorúsággal kell bánni”. Úgy is történt. A börtön összes dolgozóját mobilizálták; minden fegyôrt golyószórókkal láttak el; megduplázták a belsô és külsô védelmet; folytonos megfigyelést rendeltek el; minden rendellenességet jelenteni kellett és szigorú megtorlásokat helyeztek kilátásba. A rabok kezelésében, a fegyôröktôl szigorúságot és irgalmatlanságot követeltek, és bármilyen tiltakozás vagy ellenszegülés esetén a fegyver használata megengedett lett.13 A pánik és bizonytalanság, mely rövid ideig úrrá lett a fegyôrök között, elmúlt.

Hamarosan minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Egy másik memoarista, Nicu Pãun, 15 évre elitélt buzói (Buzãu) jogász így emlékezik vissza az átéltekrôl: „A november 7-i ünnepségek elôtti éjjelen, a megácsolt hivatalos tribünt suttyomban lebontják. A hír hamar elterjed. Néhányan elmennek személyesen meggyôzôdni a hallottakról. Ilyen esemény nem kerülhette el a fegyintézet figyelmét sem. Ez itt nem Enyed. A milicisták nyíltabbak, beszédesebbek és merészebbek a hírek és az események megvitatásában. Különbözô magyarázatok kelnek lábra. Egyesek úgy vélik, hogy ez a vég kezdete. Senki sem tudott magyarázatot adni a történtekre. Mégis mindenki vitatkozott. És ekkor egy hihetetlennek tûnô új hír: Magyarországon kirobbant a forradalom! Elállt a lélegzetünk. Türelmetlenül vártuk az újabb híreket. Néhány nap múlva, újabb letartóztatottak érkeznek. Természetesen, az újonnan érkezettek hírei vegyes színezetûek. Arról beszéltek, hogy román katonai csapatok indultak a nyugati határ felé, hogy egyesüljenek a magyar forradalmárokkal.

11. I. m. 101.

12. I. m. 103.

13. I. m. 105–106.

A magyar forradalom és a román börtönök

521

A külföldi rádióadások megerôsítik a híreket. Engem, néhány apró és látszólag jelentéktelen hír arra késztetett, hogy fenntartással viszonyuljak a hírek optimizmusát illetôen. Az egyik az volt, hogy nem engedték meg Richard Nixonnak, az Egyesült Államok alelnökének, hogy ellátogasson Budapestre. Nixon, akit Amerika elnöke küldött Magyarországra, ekkor egy szomszédos országban várt vízumra. A vízum megadása viszont késett. Egy másik hír arról szólt, hogy bizonyos vasútvonalakon leállt a civil forgalom, és éjjel-nappal, a szerelvények orosz katonákat és tankokat szállítanak. Az újonnan jöttek a közhangulatról beszélnek. Általános optimizmus járja át az országot. Mindenki arra vár, hogy nálunk is kigyulladjon a forradalom lángja. Egyesek a milicistákat kérdezik – és ezek nem félnek közölni velünk a véleményüket. Újabb foglyok érkeznek a Securitate-tól. Minden régi vizsgálatot beszüntettek. Újabb ankétok áldozatai érkeznek.14 Néhány nap múlva a „memoarista” – aki másik börtönbe való átutalását várta – az állomáson meglepôdött a lakosság spontán reagálása láttán: „A pályaudvaron állók barátságosan néztek ránk. Pillanatokon belül a járókelôk egészen az elválasztó kordonig értek. Cigarettát és élelmiszercsomagokat dobnak nekünk. Odarohannak az állomás boltjához, és mindenfélét vásárolnak nekünk. A milicisták feje fölött átdobják a körbeállított raboknak.

Sokan kiáltoznak: Hagyjátok elmenni ôket, átkozottak! Nyissátok ki legalább most a börtönök kapuit! Nem látjátok hogy ütött az órátok! Elér titeket is a sors keze!

Magyarország után a forradalom hozzánk is betör! Átkozottak! Most ti kerültök sorra!

Majd meglátjuk mit fogtok csinálni! Mindenfelôl kiabálásokat lehetett hallani. A milicisták nem tudták hogy csítitsák le a körénk gyûlô lakosságot. A forradalom lángja Ploieºtit is elérte. A ploieºti-i pályaudvaron lévôk lázongtak: a magyarországi események még frissek voltak. Néhány nap múlva minden visszazökkent a régi helyére. A bizonyíték? Néhány nap múlva kihoztak ugyanarra a pályaudvarra, ugyanarra az állomásra... De most a lakosság közönyösen nézett ránk. A kezdeti eufória alább hagyott. Az emberek realistábbak lettek. A letartóztatások hallatára a nép óvatosabb lett. Az élet követte „normális” medrét. A félelem, a terror és a bizonytalanság ismét rányomta bélyegét azokra, akik néhány nappal azelôtt még lelkesedtek”. 15 A romániai börtönökben a szabadság és antikommunista harc eszméit, melyek 1956 ôszén a magyarokat lelkesítették, a politikai foglyok mélyebben érezték és élték meg, mint a börtönök köztörvényes rabjai. A szabadságukat vesztett antikommunisták nagyobb szolidaritást éreztek a magyarországi felkelôkkel, mind a falakon kívüli honfitársaik, akiknek az esetleges megnyilvánulásait visszafogták a napi gondok és az események kapcsán elhatalmasodó félelem.

A magyarországi ’56-os események visszhangja, a fogarasi börtön életében is érezhetô volt: a börtönbéli helyzet romlásához még hozzájárult a mindenféle információ teljes hiánya. Egy csernovitzi és Vatra Dornei-i rendôrkomisszár, Radu Rey – akit 1952-ben csuktak le és 1953-ban ítéltek el – felesége és lánya beszélôre érkezett, de csak Fogarasba érve tudták meg, hogy „a magyarországi események miatt a börtönlátogatások be lettek tiltva”.16

14. Nicu Pãun: Szenvedéshegy. Institutul European. Iaºi, 1997. 228.

15. I. m., 230.

16. Vatra Dornei-i Aldona Pãtraº adatai.

522

Ciupea, Ioan–Dobes Andrea

Az 1956-os Magyarországi események kapcsán, ismertté vált néhány vallomás a börtönôrök részérôl is, melyek ankétok tárgya voltak. Ioan Berbenþa, a fogarasi börtönadminisztráció alkalmazottja ellen 1957 januárján vizsgálat indult. A ellene vallottakból idézünk: „A magyarországi események alatt egyetértett a huligán bandák tetteivel, és káderek elôtt azt állította, hogy jó lenne a mi országunkban is egy hasonló megmozdulás, és ha lenne, akkor a parasztságtól kezdené, mert kvótái túl nagyok. Más kijelentéseket is tett, mind például: „A városban nem lehet élelmet kapni, régen jobban éltünk, és a Scânteia újság17 maga a Hazugság, Besszarábia Romániához tartozik és nem a Szovjetunióhoz, és hogy a szovjet vívmányokat eltúlozza a sajtó. A magyarországi események alatt – november tizenharmadikán – egy altisztet horthista köszöntéssel illetett (Boldogabb jövôt!), és azt mondta, hogy ha nálunk is elkezdôdik, akkor a parasztság fogja elkezdeni azt... mert nagy a kvóta... és hogy már kezdôdjék el nálunk is... mert én a magyarok oldalán állok”.18 Az ankét után, Ioan Berbenþa tisztet, mind „alkalmatlant” menesztették a Belügyminisztérium sorállományából.19 Hasonló kijelentések hangzottak el a fogarasi börtön falain kívül is. Constantin Trifan orvostól, akit ’58 júliusában a brassói Securitate kihallgatott, azt kérték, hogy vallja be: „Milyen beszédet tartottál 1956. október 26-án a Szovjetunió ellen? Nem tartottam semmiféle beszédet. Az oroszokat azzal vádoltam, hogy letámadtak egy országot, amely szabadságot akart. Olyan alantas tetteket mondtam el, melyeket egy leigázó hatalom tett egy baráti szocialista országban, amely tehetetlen volt a brutális erôk ellen. Ki a vétkes? Én, aki a tagadhatatlan igazságot mondtam; vagy az, aki több ezer szabadságért és demokráciáért harcoló ártatlan ember vérét ontotta?”20 Hasonló vádakat találni közel 80 elítélt aktáiban is.21 Legtöbbjük Erdély délkeleti részérôl való, akiket 1957. április 4-e és június 25-e között hoztak a fogarasi börtönbe. Társadalmi és szakmai szempontból nagyszebeni munkások és földmûvesek voltak, néhány közülük irodai alkalmazott, leszázalékolt tiszt, közkatona, egy egyetemi asszisztens, egy fogarasi kórházigazgató és egy volt akadémikus. A néhány, a magyar forradalomra utaló pontos vád mellett [lásd infra Floca Valeriu, Libãºan Gheorghe, Szabó I. Tamás perét], sok a semmitmondó megfogalmazás is (a rendszer és párt elleni felbujtás, ellenséges antidemokratikus tevékenység stb.) de ezek is ugyan abba a kontextusba helyezhetôek.

A továbbiakban közöljük az eddig bizonyított eseteket: Albu Z. Iacob, szül. 1927, Draºov, Alba megye, lakás Szeben, munkás, 3 év, „államellenes, párt és szovjetunió-ellenes tevékenységért”, fogarasi börtön, 1957. április 25; Antal I. Ioan, szül. 1919, Turcheº, Brasó megye, lak. Turcheº, kômûves, 4 év, „jehovista lévén, a demokrata népihatalom elleni tevékenység és felbujtás”, fogarasi börtön, 1957. április 4; Bacsan D. Dumitru, szül. 1911, Sãrata Veche, Bãlþi megye, Besszarábia, lak. Sztalinváros [Brassó], cipész, 6 hónap, „rendszerellenes tevékenység / részegen szidta a zsidó nemzetet” szebeni és fogarasi börtön, 1957, április 4; 17. Scânteia, a Román Kommunista Párt napilapja.

18. Nemzeti Börtön Levéltár, Ioan Berbenþa dossziéja.

19. Ugyanott.

20. Constantin Trifan: Emlékiratok. 75–76., a fogarasi „Negru Vodã” Kulturális Alapítvány Levéltára.

21. Az akták a Máramarosszigeti Börtön Múzeum, Nemzetközi Kommunizmuskutató Központ adattárában találhatók, amelyek Ioan Ciupea, Florentin Olteanu, Andrea Dobeº, Robert Fürtös: Fogaras, a rendôrök börtöne címû, közeljövôben megjelenô könyvének az alapját képezik.

A magyar forradalom és a román börtönök

523

Bârsan A. Emil, szül. 1923, Segesvár, munkás, 3 év, „közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Belolavec I. Emil, szül. 1904, Szeben, szebeni lak., autószerelô, 4 év, „közfelbujtás, pártellenes tevékenység” (327. törvénycikk), szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Bening M. Mihai, szül. 1908, Bratei, Szeben megye, meggyesi lak., cipész, 2 év, „antidemokratikus tevékenység és közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Bodor L. Ludovic, szül. 1917, Kovászna, kovásznai lakos, 2 év „közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Bozdoc Gheorghe, szül. 1912, Vestem, Szeben megye, lak. Cisnadie, szövô, 1949 elítélve, „mert egy aszony azt mondta neki, hogy háború lesz, és nem jelentette fel”, 1956 elítélve „felbujtás Amerika javára, közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Brumaru V. Ioan, szül. 1911, Vârcel, Alba megye, szebeni lakós, cipész, legionáris, 3 év, „szidta a kommunistákat és a demokratikus rendszert”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Bucur P. Gheorghe, szül. 1907, Roman, Neamþá megye, Râmnicu Vâlcea lak., szerelô, 2 év, „antidemokratikus tevékenység és közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Bucur T. Ioan, szül. 1919, Sãcãdate, Szeben megye, lak. Sãcãdate, paraszt, 1952-ben 15 évre ítélték, „cselszövés”, kodleai és fogarasi börtön, 1957. április 4; Budai I. Andrei, szül. 1924, Örményes, Brassó megye, lak. Örményes, munkás, 4 év, „demokratikus rendszer elleni közfelbujtás”, fogarasi börtön, 1957. április 4; Cãlin R. Constantin, szül. 1937, Întorsura, Dolj megye, lak. Szeben, tisztviselô, 5 év, „közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Cãlin T. Ioan, szül. 1893, Sãcãdate, Szeben megye, lak. Tãlmaciu, Szeben, nyugdijazott katonatiszt, 3 év, „antidemokratikus tevékenység és közfelbujtás” szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Co þ ofana I. Ioan, szül. 1930, Avrig, Szeben megye, lak. Avrig, tisztviselô, 3 év, „tiltott legionáris dalokat énekelt” szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25 [lásd Mareº I. Ioan, infra]; Cristoloveanu Gh. Gheorghe, szül. 1926, Kodlea, Sztálin megye, lak. Kodlea, rendôrtisztviselô, 1 év, 6 hó, „antidemokratikus tevékenység és közfelbujtás, rasszista szidalmazás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4;.

Dátki Á. Árpád, szül. 1905, Szeben, lak. Szeben, ipari munkás, 4 év, „1956, október 30 és november 5 között felbujtó tevékenység az Independenþa munkásai körében”, szebeni és fogarasi börtön, 1956 november 19 [lásd. Solomon Nicolae, infra]; Dorneanu V. Iordache, szül. 1935, Valea lui Ion, Bacau megye, közkatona, 2 év, „kartonpapírra irt rendszerellenes szavak, melyeket a laktanyában kiállított”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Durca Gh. Ioan, szül. 1924, Kiskapos, Szeben megye, lak. ªoala, Szeben, juhász, 2 év, „antidemokratikus és pártellenes tevékenység és közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, börtön, 1957. június 25; Fãgãdãuan V. Gavrilã, szül. 1904, Românaéi, Zilah megye, lak. Pãuca és Szeben, paraszt, 5 év, „párttagok és pártellenes felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Floca S. Valeriu, szül. 1911, Rahó, lak. Tãlmaciu, Szeben megye, villanyszerelô, 2 év, „azt modta hogy a románok is azt kéne tegyék, mind a magyarok, antidemokratikus és rendszerellenes tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1972. április 4; Gâfei I. Gheorghe, szül. 1919, Curseºti, Vaslui megye, lak. Szeben, szakács, 4 év, antidemokratikus és pártellenes tevékenység és közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Gâlca D. Dumitru, szül. 1910, Medgidia, Constanþa megye, lak. Szeben, állami tisztviselô, 3 év, „felbujtás a magyar forradalom javára”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Georgescu D. Constantin, szül. 1901, Craiova, lak. Szeben, sporttanár/ezredes, 6 év, „legionáris ellenforradalmat akart szervezni”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Ghibu I. Onisifor, szül. 1883, Szelistye, Szeben megye, lak. Szeben, kolozsvári és szebeni egyetemi tanár, 5 év, „népi demokratikus rendszer és pártellenes tevékenység, a teológiai kar egyetemistáit bujtotta, híreket terjesztett”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25;

524

Ciupea, Ioan–Dobes Andrea

Grabovschi C. Dumitru, szül. 1920, Cernãuþi, Bucovina de Nord/Ucraina, lak. Valea Lungã és Szeben, szerelô, 2 év 6 hó, „azt állította, hogy országunk nem szabad”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 június 25; Grideanu Gh. Vasile, szül. 1917, Tohan, Sztálin [Brassó] megye, lak. Tohan, könyvelô, 10 év, „legionárius, pártellenség”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Halmaghi I. Ioan, szül. 1930, Felsô-Árpás, lak. Szeben, technikus, 3 év, „rendszerellenes tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Han P. Toader, szül. 1936, Gura Vãii/Netotu, Brasó megye, lak. Gura Vãii, paraszt, 2 év, „demokratikus rendszerellenes tevékenység, a közrend zavarása” [lásd Han V. Victor és Iaru Gh. Gheorghe, infra], szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Han V. Victor, szül. 1936, Gura Vãii/Netotu, lak. Gura Vãii, paraszt, 1 év, „megtámadták és megsebezték a Román Munkáspárt titkárát, rendbontás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Hârºan P. Iosif, szül. 1915, Hãlãuceºti, Iaºi, lak. Szeben, kazánfütô, 6 hó, „közfelbujtás és pártellenes tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Horváth D. Dénes, szül. 1920, USA, lak. Grânari, Sztálin [Brassó] megye, volt polgármester, 3 év, „közfelbujtás és pártellenes tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Hubesch M. Günther, szül. 1932, Hãlchiu, Sztálin [Brassó] megye, lak. Hãlchiu, traktorista, 3 év, „teherszállító vagonba bújva, Csehszlovákiába akart futni”, fogarasi börtön, 1957. április 4; Iaru Gh. Gheorghe, szül. 1930, Gura Vãii/Netotu, Sztálin [Brassó] megye, lak. Gura Vãii, 3 év, „megtámadta a párttitkárt, pártellenes felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Ilea N. Gheorghe, szül. 1909, Zágon, Kovászna, lak.. Rupea, Sztálin [Brassó] megye, sofôr, 5 év, „demokratikus rendszerellenes felbujtás”, szeben és fogarasi börtön, 1957 április 4; Ioan M. Ilie, szül. 1889, Voivodeni, Sztálin [Brassó] megye, lak. Voivodeni, paraszt, 3 év, „népidemokratikus rendszer és pártellenes felbujtás”, szeben és fogarasi börtön, 1957. június 25; Ionas M. Árpád, szül. 1910, Purcãreni, Sztálin [Brassó] megye, lak. Ghimbav, építész, 4 év, „rendszer- és pártellenes felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; István N. Ioan, szül. 1910, Tatârlaka, Alba megye, lak. Boian, munkás, 5 év, „antidemokratikus tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1956. és 1957. június 25; Jampa Ioan, szül. 1923, Prostea Micã, Szeben megye, lak. Meggyes, tisztviselô, 1 év, „pornografikus vicceket mondott a pártról, pártellenes felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Keczán I. Iosif, szül. 1928, Sepsiszentgyörgy, lak. Bukarest, szabó, 5 év, „felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Koszta L. Lajos, szül. 1911, Eremitu, Magyar Autonóm Terület [Maros megye], lak. Szeben, állami tisztviselô, 4 év, „antidemokratikus közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Labau V. Ioan, szül. 1924, Egres, Zilah megye, lak. Sztálinváros [Brassó], lakatos, 4 év, „felbujtás”, brassói és fogarasi börtön, 1957 június 25; Limb㺠an N. Gheorghe, szül. 1911, Meggyes, lak., Meggyes, tisztviselô, 4 év, „1956. november 5. antidemokratikus és pártellenes tetteket hajtott végre, egyetértett a magyar rebellisekkel”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Maisenbergher I. Rudolf, szül. 1913, Turnu Severin, lak.. Dealu Ocna, 2 év, „forradalomellenes manifesztumokat találtak nála”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Mancioc P. Codrean, szül. 1925, Papiu Ilarian, Maros megye, lak. Târnaveni, tisztviselô, legionaris, 6 év, „fasiszta szervezkedés”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Manciulea M. Rusalim, szül. 1911, Pârãu, Sztálinváros [Brassó], lak.. Oraºu Victoria, szerelô, 5 év, „demokratikus rendszerellenes felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Mareº I. Ioan, szül. 1930, Avrig, Szeben, lak. Szeben, villanyszerelô, 3 év, „közfelbujtás, tiltott legionáris dalokat énekelt”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 június 25;

A magyar forradalom és a román börtönök

525

Marian R. Marian, szül. 1926, Valea Popii, Argeº megye, lak. Hãlchiu, paraszt, 3 év, 6 hó, „gyûlés alatt többedmagával [lásd Manoiu Toma, infra] megverték Cristea pártaktivistát”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Mãluºel A. Alexandru, szül. 1922, Tohan, Sztálinváros [Brassó], lak. Tohan, lakatos, 10 év, „népi demokratikusrendszer ellen agitált”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 június 25; Mãnãiloiu I. Ioan, szül. 1925, Tohan, lak.Sztálinváros [Brassó], legionaris, 8 év, „részt vett egy legionáris szervezetben”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25.

Mãnoiu M. Toma, szül.1911, Olanu, Bãbeni, Argeº megye, lak. Hãlchiu, paraszt, 1 év, „kormányellenes tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Méhes P. Vasile, szül. 1921, Sztálinváros [Brassó], lak. Brassó, ács, 5 év, „kormányellenes tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Melinte S. Gheorghe, szül. 1938, Luncaviþa, Tulcea megye, lak. Sztálinváros [Brassó], vasesztergályos, 4 hó, „hamis híreket terjesztett”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Mihalache Gh. Constantin, szül. 1913, Crãsnãºeni, Vaslui megye, tisztviselô, fogarasi börtön, 3 év, „demokratikusrendszer ellenes tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Muºat ªt. Gheorghe, szül. 1925, Sztálinváros [Brassó], lak. Szeben, katonasági tisztviselô, 6 év, „közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Nagy Imre, szül. 1904, Alma, Szeben megye, lak. Alma, paraszt, 5 év „az államrendszer és munkáshatalom elleni tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Nagy Z. Zoltán, szül. 1929, Enyed, lak. Sztálinváros [Brassó], bányász, 3/5 év, „ellenséges megnyilvánulás az államrendszerrel szemben”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Oprescu I. Gheorghe, szül. 1934, Pietroºani-Bãdeni, Argeº megye, közkatona, 2/5 év, „szidalmazta a demokratikus sajtót, tönkretette a kaszárnya Scânteia újság gyûjteményét”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Panþâru Gh. Gavril, szül. 1917, Cãciuleºti, Neamþ megye, lak. Borszék, könyvelô, 5 év, „közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Paraschiv D. Elefterie, szül. 1910, Ghimbav, Sztálinváros [Brassó], lak. Ghimbav, munkás, 5 év, „közfelbujtás”, szeben és fogarasi börtön, 1957 június 25 [elhalálozott 1960. július 21én az enyedi börtönben].

Pelger A. Arthur, szül. 1921, Cisnãdie, lak. Cisnãdie, szövômester, 3 év, „ellenséges tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 június 25; Pitaru M. Nicolae, szül. 1914, Rãºinari, Szeben megye, lak. Szeben, munkás, 10 év, legionárius, „bûnözôkkel összejátszás”, szebeni és fogarasi börtön, 1949, majd 1957. április 4; Popescu I. Marian, szül. 1934, Poiana, Prahova megye, közkatona, 3 év, „hét napig szökevény”, bukaresti, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Pralea Gh. Ioan, szül. 1920, Breaza, lak. Szeben, tisztviselô, 5 év, „1956. november elsején antidemokratikus közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Rusu Popa Niculai, szül. 1917, Meggyes, lak. Meggyes, tisztviselo, legionárius, 2 év, „1956. november elsején antidemokratikus közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Scraba T. Amuliu, szül. 1907, Crasna Putnei, Bucovina de Nord/Ucraina, lak. Bukarest, mérnök, 3 év, „közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 június 25; Sobek P. Pavel, szül. 1930, Brãdeºti, Magyar Autonóm Terület [Hargita megye], katona, 6 év, „közfelbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Solomon N. Nicolae, szül. 1925, Szebenszereda, lak. Szeben, lakatos, tanár, 3 év, „felbujtás az Independenþa Sibiu gyárban”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Stroia D. Stanciu, szül. 1904, Cacova, lak. Szeben, fogarasi börtön, orvos [1951-tôl 7 év fogság], szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Szabó I. Tamás, szül. 1928, Tatârlaka, Alba megye, lak. Dumbrãveni, kômûves, 3 év, „1956. október 29., antidemokratikus tevékenység, azt kiáltotta, hogy Éljen a magyarországi forradalom”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Szitás St. ªtefan, szül. 1927, Zsimbor, lak. Zsimbor, földmûvelô, 4 év, „felbujtás és forradalomellenes tevékenység”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4;

526

Ciupea, Ioan–Dobes Andrea

ªoltuz L. Andrei, szül. 1913, Brãila, lak. Sztálinváros [Brassó], bádogos, 5 év, „államellenes viselkedés”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Talaban D. Ioan, szül. 1926, Sãcueni, Dâmboviþa megye, lak. Câmpulung Muscel, Argeº megye, tisztviselô, 5 év, „felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25; Târtãlas V. Ioan, szül. 1916, Bód, Sztálinváros [Brassó], lak. Sztálinváros [Brassó], munkás, 2 év, „1956. november 15, közfelbujtás a népi demokratikus rendszer ellen”, szebeni és fogarasi börtön, 1957 április 4; Telczer M. Eduard, szül. 1908, Rãdãuþi, lak. Szeben, munkás, 5 év, „felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Þicãu I. Ioan, szül. 1924, Schineni, Vaslui megye, lak. Sztálinváros [Brassó], esztergályos/ újságiró, 5 év, „pártgyûlésen ellenséges felszólalás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 25; Þãranu Gh. Lazãr, 1894, Hãlchiu, Sztálinváros [Brassó], lak. Hãlchiu, mezôgazdász/jegyzô, 3 év, „a falu népét arra bujtotta, hogy a törvényeknek szegüljenek ellen”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Vecerdea I. Ioan, szül. 1922, Topârcea, Szeben megye, lak. Szeben, cipész, 5 év, „felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. április 4; Zârnoveanu M. Aurel, szül. 1921, Tohan, Sztálinváros [Brassó], lak. Tohan, szerelô, 8 év, „felbujtás”, szebeni és fogarasi börtön, 1957. június 25 [1963. január 5-én, az enyedi börtönben elhalálozott].

A fentiekhez hasonló kategóriákba sorolható elitéltekrôl egy fogarasi rendôr is vall: „A magyarországi forradalom után, nálunk is voltak letartóztatások. Behoztak több száz, mindenféle társadalmi réteghez tartozó embert, történelmi pártok tagjait, tudósokat...”22 Az elôbbiek, csupán néhány a sok megnyilvánulás közül, amit a magyar forradalom váltott ki a romániai börtönökben. Várható, hogy a jövôben, a levéltárak egyre hozzáférhetôbbé válásával, a kutatók több dokumentum és emlékirathoz juthatnak, és ez által sok más hasonló esetre is fény derülhet.

22. Valeriu Sasu, 1949–1964 között fogságban volt.

Tóth Sándor: Gazság – 2

mûvészet Sümegi György

Válogatás 1956 képeibõl Az 1956-os forradalom és szabadságharc teljes körû vizuális emlékanyagában a történeti, forrásértékû fotográfiák mellett külön mû-csoportot alkotnak a forradalmat bemutató, annak emlékét földolgozó, ôrzô képzômûvészeti alkotások. 1956 képtára (csupán virtuális e múzeum!) mintegy közel ezer mûvet számlál. A kizárólag a Kádár-korszakban, 1956-1989 közötti 33 évben létrejött mûvek – kis vázlattól grafikai sorozatokon át festményekig – sokféleképpen csoportosíthatók (a földolgozott események, az alkotók, létrejöttük helyszínei stb.). A Jósa András Múzeum és a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár közös szervezésében megvalósuló Kelet-Magyarország 1956 címû kiállításhoz (és konferenciához) kapcsolódó válogatás – ahogy a tárlat maga – egyfajta regionális rendezô elvet próbál megvalósítani. Ugyanis az Észak-Magyarországi régióban, Borsodban, Hajdúban, Szatmárban született, avagy ott élô, oda kötôdô képzômûvészek munkáiból válogat.

Borsodból Pásztor Gábor, Szalay Lajos és Tóth Sándor, Hajdúból Bényi Árpád és Bíró Lajos, Szatmárból pedig a mátészalkai születésû Csizmadia Zoltán munkái szerepelnek. Ahány mû és alkotó, annyiféle képlet és tanulság. Szalay Lajos Buenos Airesben, Argentínában élte meg s a világlapok, a rádióadások alapján képzelte el s jelenítette meg a forradalmat rajzsorozatában (SOS El drama de Hungria, Buenos Aires, 1956.). Bíró Lajos az Egri Pedagógia Fôiskola Rajztanszékének docenseként az ifjúság egyik higgadt vezetôje volt a forradalomban, rajzai börtönéveiben készültek.

Bényi Árpád kunhegyesi tanárként elkeseredett fölháborodásában egy plakáttal reagált a salgótarjáni sortûzre s ezért Kádár börtönébe zárták. Az utóbbi években intenzíven foglalkoztatja Nagy Imre személyiségének, emberi mártíriumának arcképben való megjelenítése, a forradalom emlékének minél tisztultabb megrögzítése.

Csizmadia Zoltán, Pásztor Gábor és Tóth Sándor mûveit szellemi egységbe kapcsolja az a tény, hogy mindhárman a Képzômûvészeti Fôiskola hallgatójaként Budapesten a forradalom melletti elkötelezettséggel, nemzetôrként tevékenyen élték át a forradalmat–szabadságharcot 1956 ôszén. Pásztor nagyméretû litográfiája a forradalom 10. évfordulójára mintegy elvont egyéni összegzésként jött létre.

A forradalomban aktívan, a Képzômûvészeti Fôiskola egyik diákvezetôjeként is tevékenykedô Tóth Sándor szobrászmûvész elsô két évét grafikus szakon végezte.

Elkeseredettséget, kilátástalanságot árasztó önarcképe és egy nagyobb kompozíció-kísérlete (Pieta) drámai fogalmazásban tûnik elénk. A Képzômûvészeti Fôiskolán elesett, áldozattá vált hallgatótársak eleven, máig ható emlékét linóleummetszete-

528

Sümegi György

ken (Memento, Csûrös Zoltán), tragikus átérzéssel jeleníti meg. Csizmadia Zoltán saját, eleven emlékeibôl fölépített munkái a konkrét, ám szimbolikussá magasodott figurákat, a forradalom és szabadságharc névtelen hôseit a maguk eleven közvetlenségében, nagyfokú együttérzéssel idézi meg.

Az 1956-os forradalom- és szabadságharc vizuális összképéhez, a visual historyhoz jellemzô, releváns vonásokkal, fontos alkotásokkal, egyéni mûvészeti letétekkel járulnak hozzá az Észak- és Kelet-Magyarországhoz kötôdô képzômûvészek (is).

Bíró Lajos: Radics Marci – 1

Szabó Lajos*

HÕSI SOR (Dandos Gyulához) Hová lett lelked titka, az a sok apró, vibra fékezhetetlen szikra, melyek vad táncot járva szüntelen ott remegtek borús, szürke szemednek mélységeibe zárva?

Pajtás, most kimért úr vagy: kilúgoztak, szapultak, könnyû kézzel átgyúrtak, szentelt olajjal kentek, göndör hajad simára, szód fésülték imára, szentek közé ültettek.

Hát így lettél bálvánnyá, úri forradalmárrá, ikonra kent királlyá cifra keretbe zárva, hol nincs barát, szerelem – maradsz fura idegen, s most már örökre árva.

RÁCZ ISTVÁN TANÁR ÚRHOZ Mikor szíved megunta a kemény kátorgát, és az idôk összeroppantották a formát, tintád szétfolyt. s elejtetted az ecsetedet:

itt, a szélhordta sorsok felett leszakadt egy darabka égbolt, s a csillagok, amiket Atlasz egy kegyelmesátkos pillanatában válladra rakott.

* Szabó Lajos (1939. Ibrány) nyugalmazott középiskolai tanár. A Vasvári Pál Gimnáziumban Dandos Gyula osztálytársa és kollégiumi szobatársa volt. A Rácz István tanár és Dandos Gyula diákvezér kiszabadítására indított diáksztrájk egyik szervezôje volt.

Verskötetei: Gitárhang (1998), Ôszi citeraszó (2004)

530

Szabó Lajos Bolyongok a csorba, repedezett csillagmezôk alatt.

Kóbor szelek barangolnak velem.

Kihunyt fények, csillagszilánkok porát keresem.

Hiába: nyomodat nem lelem.

S hiszem mégis: itt vagy, itt rejtezel, hogy ôriz a város szövevénye, ez a furcsa torinói lepel.

Hiszen egykor diákjaidnak voltál kánon, s törvényeid deleje vibrál lelkünkben s minden szívünkben fogant alkotáson.

Belejavítol rímeinkbe, színeket keversz színeinkbe, hitelesíted mértékedet, s velünk tervezel házat, hazát s emberre szabott földet, eget.

Itt vagy tehát a szívünkben s dolgaink között. Áramköröd át- meg átjárja génjeinket, s arcod fakuló rajzolata — akár valami régi képen — föl-fölsejlik a mindenségben, és onnan többé ki nem mossa sem idôtlen idôk hossza, sem vad vihar, sem kapzsi ár; mert rajtad is beteljesült a költô jóslata: „Non omnis moriar.”

SZEMLE

531

szemle Dienes István »a honfelügyelõ«

172 oldalas, szép kiállítású s igen tartalmas kötet jelent meg Nyíregyháza és a Nyírség múltjának alapos ismerõjérõl, egykori jelenének alkotó formálójáról, a száz éve született Dienes Ö. Istvánról (1906–1986).

Nem véletlenül használom az Ö. (= öreg) betûjelet a családi és a keresztnév között. Ezt maga Dienes István vezette be és használta is élete végéig, hiszen a családban két István nevet viselõ literátus ember volt, õ és fia, a neves régész, a honfoglaló magyarság hagyatékának jeles kutatója (1929–1995).

Igaz, az apa és fia nem azonos szakterületen mûködött, magam mégis úgy velem, indokolt lett volna már a könyv címében is jelezni, pontosan kirõl is szól.

A szerkesztõ és összeállító – ez már az elsõ, felületes átnézéskor is egyértelmûen kitûnik – igen lelkiismeretes, alapos munkát végzett. Gondosan áttanulmányozta nagybátyjának (mert Erdélyi Tamás Dienes Ö. István idõsebbik húgának, Margitnak a gyermeke) nyomtatásban megjelent és kéziratos mûveit, levelezését, s az egész Dieneshagyatékot. Ebbõl azonban nem monográfiát írt – ennek feladatát a késõbbi kutatásra hagyta –, hanem a válogatott anyag mozaikképét tartja az olvasó elé. (Csupán két fejezettel tett kivételt a nyolc közül – szociográfiai munkásságáról Láczay Magdolna, régészeti grafikáiról pedig Németh Péter írt elemzõ tanulmányt.) Az emlékezések, vallomások, írások tarka mozaikképe azonban

egységes színezetû áttekintõ képet adnak az olvasónak Dienes Ö. István rokonszenves emberi tartásáról, rendkívül szerteágazó érdeklõdésérõl és mûveltségérõl.

Hatgyermekes nyíregyházi család elsõszülöttjeként Nyíregyházán született 1906. március 4-én. A polgári iskola elvégzése után kereskedõtanonc lett, majd 1923-tól Nyíregyháza mérnöki hivatalában dolgozott, elõbb mûszaki rajzolóként, majd helyettes mûszaki tisztként. 1928-ban megnõsült, felesége Wagner Irén, aki felvidéki, mecenzéfi eredetû, vashámoros családból származott. A következõ évben született fiuk, az ifjabb István, a késõbbi régész. Több területen is kamatoztatja kitûnõ rajzkészségét, részt vesz 1924-ben az örökváltság 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségek szervezésében. Egyre több írása jelenik meg a helyi sajtóban, tanulmányokat ír az 1931-es vármegyei monográfiába, szerkesztõje és egyik társszerzõje az 1939-ben napvilágot látott megyei szociográfiai kötetnek.

Ez év végével megválik munkahelyétõl és vaskereskedést nyit, amely eredményesen mûködik. Nem sokkal a háború vége után, 1945 végén koholt vádak alapján elítélik, büntetésébõl 1948 végén szabadul. Ezt követõen a földhivatalnál, a beruházási vállalatnál, majd 1951-tõl 1968-as nyugdíjazásáig a Debreceni Tervezõ Vállalat nyíregyházi csoportjánál dolgozik. Számos terv fûzõdik nevéhez, aktív szerepe van a régi épüle-

532

tek megmentésére irányuló kísérletekben, szenvedélyesen kutatja a város múltját, igyekszik alakítani jövendõjét. Ekkor is folytatja korábbi szakirodalmi tevékenységét, legjelesebb mûve az 1965-ös nyíregyházi útikönyv több fejezete. Nyugdíjba vonulása után töretlenül folytatja helytörténeti munkásságát, emellett igen jelentõs grafikusi munkásságot fejt ki. Az õ avatott rajztollán kelnek új életre a honfoglaló magyarok tárgyi emlékei. Igazi mestere volt az alkalmazott grafikának, különösképpen a régészeti leletek egyszerre szép és értõ megjelenítésének. 1986. április 22-én hunyt el. Íme, rövidre fogott életrajzának legfontosabb, száraz adatai.

E ponton magam sem titkolhatom, hogy nem volt ismeretlen számomra e kötet hõse.

Még pályám kezdetén, 1968 havas telén azért utaztam a Nyírség fõvárosába, hogy az alapító Jósa András nevét viselõ múzeumban eredetiben is megtekintsem annak nevezetes honfoglalás kori régészeti gyûjteményét. Segítõ kalauzom Németh Péter barátom volt, aki nem csak a múzeum raktáraiban volt segítségemre, hanem szívélyes házigazda is volt, bemutatta az általam elõször látott, még a régi kisvasúttal büszkélkedõ várost, s összeismertetett Dienes Pista bácsival is, akinek fia kedves kollégám s barátom volt a Nemzeti Múzeumban. Nem túlzás, hogy életre szóló élmény volt ez az ismeretség. A kissé régiesen öltözködõ, térdnadrágos, finom öregúr gyermekkorom feledhetetlen tanítójára, a kengyeli Mohácsi Berci bácsira emlékeztetett. Élvezettel és szenvedéllyel mesélt szülõvárosáról, ezernyi adattal szemléltette annak történetét, s mindebbõl érzékelhetõvé vált széleskörû mûveltsége. Ekkor jártam elõször a hímeskerti házban, élvezhettem Irénke néni és Pista bácsi felülmúlhatatlan vendégszeretetét. Megfordultam itt késõbb is, amikor a Pista bácsi

SZEMLE

által készítendõ rajzokat beszeltük meg.

Máig õrzöm gyöngybetûs, irodalmi stílusú levelét. Ekkortól tudtam meg, hogy nem csupán elsõrendû grafikus Pista barátom édesapja, hanem nemesen gondolkodó tudós ember is, akihez fogható nem sok van a Nyírségben.

Dolgozataival csak késõbb ismerkedtem meg, hiszen a két világháború közti megyei monográfia és a megyei szociográfia igen ritkán akadhatott az ember kezébe, nem beszélve a helyi folyóiratokról és napilapokról.

Munkásságáról azonban csak ebbõl a kötetbõl nyertem teljes áttekintést. Mégis itt kell jeleznem egyik hiányérzetemet is: jó lett volna összeállítani mûveinek teljességre törekvõ bibliográfiáját, ami nagy segítségére lett volna a késõbbi kutatóknak. Ugyancsak hiányolom életpályájának rövid idõrendi áttekintését, ami a könyv elején megkönnyítette volna az olvasó dolgát.

Nem célom itt a kötet részletes tartalmi ismertetése, ehelyett elolvasására buzdítok mindenkit, akinek szívéhez közel áll a város és a kissé mélabúsan lankás nyírségi táj.

Annyit mégis szeretnék megjegyezni és az olvasónak figyelmébe ajánlani: figyelmezzen arra, milyen modern volt a mai értelemben is a városmentõ–városszépítõ–várostervezõ Dienes. Õ ugyanis már a dinamikus fejlõdés kezdeti korszakában is arra figyelmeztetett, hogy nem a zsúfolt város a modern város, hanem az, amelyik szellõs tereivel, utcaival élhetõ, megnyugtató környezetet biztosít lakóinak. Körömszakadtáig harcolt a megmaradásra méltó régi épületek megmentéséért, amibõl oly kevés volt Nyíregyházán. (Többnyire hiába. De ne csodálkozzunk, ez történt másutt is, példának okáért Szegeden. Számos helyen vagyunk ennek ma is szemtanúi.)

A kötet több olyan Dienes-írást is tartalmaz, amelyek eddig sehol nem láttak nap-

SZEMLE

világot, például a nevezetes 1965-ös nyíregyházi útikönyvbõl a szerkesztõ által akkor kihagyott részletek. Remek, ma is haszonnal forgatható írások ezek, s arra hívják fel a figyelmet, hogy igencsak érdemes lenne egy másik kötetet azokból a dolgozataiból összeállítani, amelyek a ma már bibliográfiai ritkaságnak számító kötetekben, folyóiratokban vagy napilapokban jelentek meg.

Ezekbõl például kiderülne, hogy a késõbb furcsa szerepet vállaló Márkus Mihály mellett más is írt maradandó dolgozatot a két világháború közötti bokortanyákról.

Magam nagy élvezettel olvastam a Koroknay Gyula és Katona Béla könyvérõl szóló bírálatokat. Ezekbõl ugyanis nem csupán az egykori recenzens hallatlanul nagy ismeretanyaga tûnik ki, hanem az is, hogy a finom modorú, régi vágású úriember tudott igen kemény is lenni – egyenes beszéddel, nem a sanda mészáros suhintásával.

Mondandójába eközben számos megszívlelendõ általános megjegyzést szõ. Például a provincializmusról: „A kisebbségi érzés, az arányok és a hovatartozás felvetése, a mûvelõdés helyzetének lekicsinylése maga tömény provincializmus. Ne legyünk ibolyaszerények! Meg ha egy város valahol egyszerre mondhatott magáénak két nagyot, egy Goethét meg egy Schillert, további még egy tucat Goethét õ sem fog produkálni, esetleg századokra e kettõvel be is fejezte. Nekünk ha van egyetlen Krúdynk, már kihúzhatjuk magunkat hosszú idõre. Nem állunk hátul.”

(134) Valóban, a gondolatok nem attól provinciálisak vagy egyetemes érvényûek, hogy hol vetették azokat papírra. A vidékiség talán egyre kevésbé lesz hátrány, sõt elõnnyé is válhat az alkotói életre egyre inkább alkalmatlan nagyvárosokkal szemben.

533

Vidéken nálunk nem a gondolkodók, az alkotók provinciálisak, hanem többnyire a politikai vezetõk, akik a kulturális ügyeket „irányítják”. Egyik vidéki városunkban dolgozó költõ barátom mesélte, hogy verskötetének megjelentetéséhez gyûjtött támogatókat, és segítséget kért a helyi vezetõtõl is, aki papírjai alapján értelmiséginek tekinti magát. Berendelte költõnket fogadóórájára, aki itt kissé kényelmetlenül kezdte érezni magát, amikor kiderült, hogy a szociális segélyért folyamodó etnikai kisebbség képviselõivel együtt vár a bebocsátásra. A verskötetre vonatkozó kérdését pedig azzal hárította el a fõember, hogy az adott városban már így is túlságosan sok költõ van. (Olyan Kádár-érát idézõ íze van e történetnek, pedig jóval késõbbi: ezt a bunkót már mi választottuk.)

E kötet is ékes példája annak, hogy a bokortanyákról, vagy Hímeskert nevének eredetérõl értekezõ Dienes Ö. István sem volt „provinciális”, hasonlóan sok más nyíregyházi tudóshoz, mûvészhez. Nagy szolgálatot tett Erdélyi Tamás és a Városvédõ Egyesület a város és vidéke lakosságának, de sok-sok más érdeklõdõnek is a könyv megjelentetésével, nem hagyván feledésbe merülni e kiváló alkotó ember húsz éve távozott alakját. Azt is reméljük, hogy munkássága feldolgozásának és megismertetésének ez csupán a kezdeti lépése volt, s akad kutató, aki folytatja majd e nagyszerû kezdeményezést. Tiszta emlékét így õrizhetik meg a leghívebben.

Dienes István »a honfelügyelõ«. Dienes István írásaiból és a róla írt munkákból összeállította és szerkesztette Erdélyi Tamás.

Városvédõ Egyesület, Nyíregyháza, 2006. 172 p.

Fodor István

534

SZEMLE

Forráskiadványok a Felsõ-Tisza-vidék régmúltjából A magyar középkor históriájával foglalkozó történészek elsõdleges kutatási bázisát szolgáló iratok – a döntõen latin nyelvû, sajátos írásképpel lejegyzett, mindig valamilyen jogi tényt tartalmazó oklevelek – közzététele az elmúlt mintegy másfél évtizedben örvendetes lendületet vett. Gondolunk itt elsõsorban az Anjou-kori Oklevéltár-sorozat és a Zsigmondkori Oklevéltár-sorozat köteteinek folyamatos megjelenésére.

A magyar medievisztika ezen két legnagyobb volumenû forráskiadó vállalkozása (melyek a forrásokat év szerinti rendben, tehát kronologikus alapon haladva publikálják) mellett azonban megjelent néhány tematikus gyûjtemény is, s ezek közé tartoznak a középkori megye mint hatóság (vagyis az ispán és/vagy az alispán és/vagy a szolgabírók) által kibocsátott oklevelek tárát tartalmazó kötetek, jelesül a címben jelzett két munka is.

Az efféle kiadványok jelentõsége több területen is lemérhetõ: e kötetek segítségével megélénkülhetnek a középkori intézmény- és igazgatástörténeti kutatások; ösztönzõen hathatnak további megyei hatósági oklevélkötetek kiadására, l. pl. Horváth Richárd Gyõr megye hatóságának oklevelei (1318–1525) címû, kiváló könyvét (Gyõr, 2005.); s mivel e forráskiadások (bizonyos országos politikai eseményekhez való kapcsolódásokon túl) a feldolgozott oklevelek jellegébõl fakadóan döntõen helyi eseményekrõl szolgáltatnak adatokat, a helytörténeti-regionális vizsgálatok (településtörténet, családtörténet stb.) fellendülése, gyara-

podása is remélhetõen tetten érhetõ majd segítségükkel.

Noha 1990 után az elsõ hatósági oklevéltár Szakály Ferenc néhai akadémikus kötete volt (Ami Tolna vármegye hatóságának okleveleibõl megmaradt 1314–1525. Szekszárd, 1998.), de a feldolgozott iratok mennyiségében és a források publikálásának rendszerszemléletében elsõ helyen a felsõtisza-vidéki régióhoz tartozó megyék hatóságának oklevélköteteinek sorozata említhetõ meg, mely könyvek megjelenésében elévülhetetlen szerepe van Németh Péter címzetes megyei múzeumi fõigazgatónak, mint a sorozat szellemi és anyagi támogatójának.

(Nem véletlen, hogy az Ugocsa-kötet Németh Péter 65. születésnapjára készült el.)

E megyék közül már megjelent két kötetben Szabolcs megyéé (az egyik kötet e sorok írójától), és tervek vannak Szatmár, Ung és Közép-Szolnok megyék hatóságának Mohács elõtti oklevelei feldolgozására is.

Az itt ismertetendõ két kötet szerzõi: C. Tóth Norbert és Neumann Tibor nem elõször teszik le névjegyüket a felsõ-tisza-vidéki régió történetének kutatásában. Csak példaként: C. Tóth még 1999-ben elkészítette Szabolcs megye hatóságának adattárát (archontológiáját) a Jósa András Múzeum Évkönyve részére, 2004-ben jelent meg Szabolcs megye hatóságának 1387–1526 között kiadott okleveleit feldolgozó okmánytára, 2005-ben doktori disszertációját is a megye hatósága késõközépkori vizsgálatából védte meg (a kézirat remélhetõen hamarosan megjelenik) és újabban a leleszi konvent

SZEMLE

mint oklevél-kibocsátó testület kiadványait publikálta, szintén az Évkönyvben. Neumann Tibortól pedig e lap hasábjain olvashattunk Bereg megyével kapcsolatos forrásközlést a közelmúltban.

A két kötet azonos szerkezeti alapokon nyugszik: a szerzõk elõszava után a felhasznált könyvészeti munkák és kötetbeli rövidítések listázódnak, utána a megyék tisztviselõinek archontológiája következik, s ezután sorakoznak a hatósági okleveleknek minden lényeges, tehát adatértékû elemét tartalmazó kivonatok (regeszták). A kötetet név-és tárgymutató zárja, oly módon, hogy külön szerepel a középkorban e megyékben, de ma már Romániában és/vagy Ukrajnában található települések listája is (Bereg megye esetében pedig még orosz nyelvû kötet-rezümé is olvasható).

A két kutató gyakorlott forráskiadó, így pontos, részletes kivonatokat közölnek az eredeti oklevelek alapján. S bár míg C. Tóth regesztái a Zsigmondkori Oklevéltár gyakorlatát követik, Neumanné pedig inkább az Anjou-kori Oklevéltár jellemzõit hordják magukon, a némileg eltérõ formai megoldások ugyanazt az alapvetõ célt szolgálják: a kutatók, olvasók számára pontos, érthetõ, a kutatásban jól felhasználható kivonatokat tesznek közzé. A regeszták döntõen magyar nyelvûek, de egyes kifejezések, mondatrészek latinul is szerepelnek, emellett bizo-

535

nyos iratok szó szerinti latin szövege is olvasható.

A megyéhez küldött uralkodói/nagybírói parancslevelekkel együtt Bereg megyétõl 268, Ugocsától 167 kivonat olvasható a kötetekben. Ezek száma ugyan jóval elmarad Szabolcs megye több mint 1300 okleveléhez képest (ámbár tegyük hozzá rögtön: Szabolcshoz viszonyítva az összes középkori megyétõl kevesebb irat maradt fenn), de még így is ezerszám kínálnak (számos esetben eddig ismeretlen, nem publikált) adatokat, nem csupán a megye hatóságának mûködéséhez, hanem a középkori nemesség életének megismeréséhez, a középkori jog elemeinek tanulmányozásához, e megyék (és tágabban a régió, hiszen az oklevelek nem csupán az adott megye, hanem a szomszédos megyék vonatkozásában is szolgáltatnak adatokat) településeinek, családjainak történetéhez.

A két kötet magas szakmai színvonalú alapmunka. Használatukat, olvasásukat ajánljuk a kutatók és a történelem iránt érdeklõdõk részére egyaránt.

C. Tóth Norbert: Ugocsa megye hatóságának oklevelei (1290–1526). Bp. 2006. 123 p.; Neumann Tibor: Bereg megye hatóságának oklevelei (1299–1526). A Szabolcs-szatmár-beregi Szemle füzetei 3. Nyíregyháza, 2006. 147 p.

Piti Ferenc

KRÓNIKA

536

krónika SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2006. április 1–2006. június 30. Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelõ szolgálata ÖNÁLLÓ MÛVEK ÉS GYÛJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei

187. KÉGLI Ferenc: Életrajzi források a helyismereti tájékoztatáshoz: Regionális és lokális életrajzgyûjtemények válogatott, annotált bibliográfiája. – Budapest : Könyvtári Intézet, 2005. – 184 p.

176. BAKÓ Endre-HAJDÚ Imre-MARIK Sándor: Általuk híres e föld: Kilencvenkilenc interjú három megyébõl.

– Nyíregyháza : In-Forma Lap- és Könyvkiadó Kft., 2005. – 436 p.

189. KRÚDY Gyula: Krúdy Gyula munkái: [elektronikus dokumentum]. – Budapest : Arcanum, 2005. – 1 DVDROM: Tartalmazza a szerzõ regényeit, kisregényeit, elbeszéléseit, publicisztikáit.

177. BENE János: A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Öregdiákok Klubjának 30 éve. – Nyíregyháza : Jósa András Múzeum, 2004. – 222 p.

190. KUKNYÓ János: A környezeti nevelés SzabolcsSzatmár-Bereg megyében: (mérések, elemzések, tanulmányok). – Nyíregyháza : Megyei Pedagógiai, Közmûvelõdési és Képzési Intézet, 2006. – 230 p.

178. CSÉVE Anna: Az írás gyeplõje: Móricz Zsigmond szövegalakító gyakorlata. – Budapest : Fekete Sas Kiadó, 2005. – 132 p.

179. CSIZMADIA Tamásné: Társadalmi folyamatok Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében a 2005. évi mikrocenzus tükrében. – Nyíregyháza : KSH Debreceni Igazgatósága Nyíregyházi Képviselet, 2006. – 64 p.

188. A kistérségek társadalmi, gazdasági helyzete: ÉszakAlföld. – Debrecen : KSH Debreceni Igazgatósága, 2006. – 91 p.

191. LÁCZAY Magdolna: A határon átívelõ együttmûködés perspektívái – a nemzetközi logisztikai hálózat kialakítása. – Nyíregyháza : Nyíregyházi Fõiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kara, 2005. – 151 p.

A tanulmányok orosz és angol nyelven is.

180. CSORBA Sándor: Kölcsey Ferenc utóéletének elsõ évtizedeirõl. – Fehérgyarmat : Kölcsey Társaság, 2002.

– 163 p.

192. MAROSI Anikó: Az országgyûlési választókerületek társadalmi-gazdasági jelzõszámai Szabolcs-SzatmárBereg megyében. – Debrecen : KSH Debreceni Igazgatósága, 2005. – 36 p.

181. Dienes István »a honfelügyelõ« / Összeáll., szerk. Erdélyi Tamás. – Nyíregyháza : Városvédõ Egyesület, 2006. – 172 p.

193. Mesék és legendák a Kárpátok-Eurorégió történelmébõl. – Szatmárnémeti : Pro Europa Liga Szatmárnémeti Fiókszervezete, 2003. – 191 p.

182. A Görög Katolikus Szemle Kalendáriuma a 2006-os esztendõre. – Nyíregyháza : Görög Katolikus Szemle, 2005. – 160 p.

194. MUHI Csilla: A szatmári székesegyház története és képzõmûvészeti értékei. – Szatmárnémeti: SzentGyörgyi Albert Társaság : EMKE Szatmár Megyei Szervezete, 2000. – 20 p.

183. Helyzetkép a régió városairól: Észak-Alföld. – Debrecen; Nyíregyháza; Szolnok : KSH Debreceni Igazgatósága, 2005. – 108 p.

184. HORVÁTH János: Tiltott történelmünk 1945-1947.

– Budapest : Századvég Kiadó, 2006. – 158 p.

185. JENEY György: Egy szatmári czívis emlékiratai: Korrajz Szatmár-Németi város múltjából 1790-1820. – Szatmárnémeti: Szent-Györgyi Albert Társaság: EMKE Szatmár Megyei Szervezete, 1999. – 137 p.

186. KECSKÉS István: Dúdold e dalt: válogatott versek. – Debrecen : Kecskés István, 2005. – 145 p.

195. NEUMANN Tibor: Bereg megye hatóságának oklevelei (1299-1526). – Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, 2006. – 147 p.

196. Nyíregyházi Fõiskola botanikuskertje /Csutkai Csaba foto. – Nyíregyháza, 2006. – [16] p. Idegenforgalmi prospektus 197. PROHÁSZKA Péter: Szabolcs-Szatmár megye régészeti emlékei Jósa András rajzainak felidézésével. In: Kincsek a levéltárból. – Budapest : Martin Opitz Kiadó, 2005. – p. 123-135 p.

KRÓNIKA

537

198. REMÉNYI Mihály: Emlékmorzsák. – Nyíregyháza : Városvédõ Egyesület, 2005. – 112 p.

199. Szabolcs-Szatmár-Beregi Levéltári Évkönyv 17 / Szerk.: Galambos Sándor, Kujbusné Mecsei Éva. – Nyíregyháza : Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Levéltára, 2006. – 552 p.

200. SZILÁGYI László: A „kuruc vármegye”: Parlamenti képviselõk és választóik a dualizmus kori Szabolcs vármegyében. – Nyíregyháza : Örökségünk, 2006. – 188 p.

201. Társasági Tükör: A nyíregyházi Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület évkönyve 1. – Nyíregyháza : Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 2006. – 141 p.

202. TÓTH Norbert, C.: Ugocsa megye hatóságának oklevelei (1290–1526). – Budapest : MTA Támogatott Kutatóhelyek Irodája, 2006. – 123 p.

IDÕSZAKI KIADVÁNYOK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei Április 203. TAKÁCS Tamara: Határon túli magyarok a debreceni és a nyíregyházi felsõoktatásban = Educatio, 1. sz.

182–188. p.; felsõoktatás; Nyíregyházi Fõiskola; DOTE Egészségügyi Fõiskolai Kara; Szent Athanáz Görög Katolikus Hittudományi Föiskola 204. PAPP Istvánné: Minõség a Vikár Sándor Zeneiskolában = Pedagógiai Mûhely, 1. sz. 66–71. p.; zenei nevelés; minõségfejlesztés; Nyíregyháza 205. FOHSZ Józsefné: A belsõ gondozói rendszer, mint az intézményi szintû minõségfejlesztés hatása tanulóink tanulmányi helyzetére = Pedagógiai Mûhely, 1. sz.

57–63. p.; minõségfejlesztés; általános iskola; oktatási kísérlet; Kék 206. SÁRKÁNY-KISS Endre: Cianidszennyezés után = Korunk, 3. sz. 38–47. p.; vízszennyezés; Tisza-folyó; Szamos-folyó 207. A 80 éves Nováki Gyula köszöntése = Várak, Kastélyok, Templomok, 3. sz. 20–21. p.; régészet; Szamosangyalos; Szabolcs 208. BALOGH Tibor: Melohorror = Criticai Lapok, 4. sz.

11–12. p.; színikritika; Updike, John: Eastwicki boszorkányok; rend. Tasnádi Cs.; Móricz Zsigmond Színház 208. CSORBA Sándor: Adalékok Szatmár vármegye reformkori szellemiségéhez = Irodalomtörténeti Közlemények, 4–6. sz. 555–579. p.; mûvelõdéstörténet

209. MARGITICS Ferenc: Pedagógusjelöltek depresszív élményfeldolgozásának jellemzõi = Pedagógiai Mûhely, 1. sz. 21–34. p.; fõiskolai hallgatók; személyiséglélektan; Nyíregyházi Fõiskola 210. Gozman József: Kölcsey Ferenc Megyei Diák Vers- és Prózamondó Találkozó = Pedagógiai Mûhely, 1. sz.

75–77. p.; hagyományápolás; diákok; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 211. KARÁDI Zsolt: „Ha Goethét olvasok, szebb lesz a lelkem...” = Pedagógiai Mûhely 1. sz. 83–86. p.; pedagógus; portré; Krokovay Gizella; Vikár Sándor Zeneiskola 212. JÁNOS István: In memoriam Udvari István (1950– 2005) = Pedagógiai Mûhely, 1. sz. 87–88. p.; nekrológ; Udvari István (1950. 07. 14–2005. 11. 09) 213. Dr. PÁL István (1931–2005) = Pedagógiai Mûhely, 1. sz. 89–91. p.; nekrológ; Pál Miklós (1931–2005) 214. HEGEDÛS Ágnes: Nyírbátor – Kulturális Központ = Pedagógiai Mûhely 1. sz. 97–98. p.

215. EKLER Andrea: Penckófer János = Szépirodalmi Figyelõ 4. sz. 81–89. p.; életrajz; Penckófer János (* 1959) 216. KÓNYA Mónika: Észak-alföldi régió = Ma és Holnap, 4. sz. 43–46. p.; területfejlesztés 217. LÓKI József–SZABÓ József: Erdõk és árkatasztrófák Kárpátalján = A Földgömb, 2. sz. 30-38. p.; árvízkár; erdõgazdálkodás 218. NAGY Attila János–HARSÁNYI Gergely–HARSÁNYI Endre: A termõföld hasznosításának értékelése Magyarországon és az Észak-alföldi régióban = Debreceni Szemle, 2. sz. 233–248. p.; mezõgazdaság 219. RÁKAI Orsolya: Margócsy és az irodalmi gépezet = Holmi, 4. sz. 536–546. p.; könyvismertetés; Margócsy István; 220. VARGA Gabriella: Az értékek nehezen törnek utat maguknak = Új Katedra, 4. sz. 46–49. p.; pályakép; Béres József (1920. 02. 07–2006. 03. 26); ifj. Béres József; Béres Alapítvány 221. GÁNGÓ Gábor: Nosztalgia és szimbólumteremtés = Irodalomtörténet, 2. sz. 162–173. p.; irodalomelmélet; Krúdy Gyula (1878–1933) 222. GERGELY László: Erõnyerõ agrárium = Piac és Profit, 4. sz. 24–26. p.; energiatermelés; növénytermesztés; kistérségek; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 223. RÓBERT Péter: Bernstein Béla a történetíró = Új Élet, 8. sz. 3. p.; zsidóság; Bernstein Béla (1868–1944)

KRÓNIKA

538 224. GALAMBOS Béla: Záhony stratégiai szerepben = Kelet-Magyarország, 138. sz. mell. 15. p.; befektetés 225. Szûkülõ mûemléki lista = Kelet-Magyarország, 96. sz.

7. p.; mûemlékvédelem; Nyíregyháza 226. DOMBI Margit: Tisza-parti aggodalmak = Magyar Nemzet, 80. sz. 9.; gátépítés; árvízvédelem; Felsõ-Tiszavidék; Túr-folyó Május 227. FÓNAI Mihály–PÉNZES Mariann: A roma lakosság szociális helyzetének és egészségi állapotának néhány mutatója = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz.

123–147. p.; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 228. HUSZTI Éva: A roma gyermekek jól-léte és életmódja Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 2. sz. 148–160. p.; cigányság 229. Orosz Szilárd (1929–2006) == Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 160. p.; nekrológ 230. ERDEI Virág–HERCEGFALVI Marianna: Élet a végeken – adalékok Nyíregyháza Huszár-telepérõl = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 161–166. p.; cigányság; tudományos kutatás 231. JÓNA György: A cigány fiatalok etnikai csoportazonosságáról = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz.

167–174. p.

232. VRAUKÓNÉ LUKÁCS Ilona: A cigány lakosság könyvtári ellátása = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 175–184. p.

233. MARGÓCSY József: Gádor Béla (1906–1961) = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 185–189. p.; pályakép; Gádor Béla (1906. 05. 22–1961. 01. 23) 234. KOMISZÁR Dénes: 1945 elõtti festmények és szobrok a városházán = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 191–209. p.; Nyíregyháza 235. TÓTH Norbert, C.: Mit ér egy szabó tûje, avagy Balog Mátyás emlékezetes napja = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 210–212. p.; kismesterség; adomány; Szabolcs vármegye 236. ZSOLDOS Ildikó: Országgyûlési választások 100 évvel ezelõtt = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz.

213–218. p.; Szabolcs vármegye; 1905 237. HAMAR Péter: Móricz Zsigmond utolsó költeménye = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz. 219–227. p.; portré; 06/2 p.; Móricz Zsigmond (1879–1942); Móricz Imre; Litkei Molnár Erzsébet (Csibe)

238. MARIK Sándor: A mai magyar adórendszer európai színvonalú = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2. sz.

228–241. p.; pályakép; dr. Szikora János 239. SÁNDOR L. István: Rendezõk, stílusok, színészek = Ellenfény, 5. sz. 3–10. p.; színikritika; Móricz Zsigmond Színház 240. SÁNDOR L. István: Ez itt az életünk = Ellenfény, 5. sz. 11–18. p.; színész; portré; Nyíregyháza; Móricz Zsigmond Színház; Horváth László Attila; Pregitzer Fruzsina; Avass Attila; Széles Zita; Kuthy Patrícia 241. NAGY László: Megújult a megyei és városi könyvtár = Pedagógiai Mûhely, 2. sz. 93–94. p.; felújítás; Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár 242. VASY Géza: Cselekvõ irodalom – Írások Görömbei András tiszteletére = Kortárs, 5. sz. 118–122. p.

243. NYÉKI Zsolt: Molekulák a piac szolgálatában = Gazdasági Tükörkép, 5. sz. 30. p.; tudományos kutatás; fõiskola; Nyíregyháza 244. PALOTAYNÉ LENGVÁRY Judit: Mûvészeti hetek Nyíregyházán = Köznevelés, 18. sz. 24–25. p.; rendezvénysorozat; mûvészeti élet 245. Acélhenger a zöld mezõn. + Beruházási emlékeztetõ. = Kelet-Magyarország, 92. sz. 1., 3. p.; vasipar; beruházás; Záhony és térsége 246. M. MAGYAR László: Tankönyvvé érett a negyedszázad = Kelet-Magyarország, 92. sz. 7. p.; földrajztanítás; Nyíregyházi Fõiskola Eötvös József Gyakorló Általános Iskolája; Komáromi István 247. PALICZ István: Ellátás vagy szolgáltatás? = Kelet-Magyarország, 93. sz. 7. p.; távhõszolgáltatás; konferencia; Nyíregyháza Június 248. FARKAS Kornél: Bajcsy-Zsilinszky Endre belpolitikai nézetei 1928–1931 között = Valóság, 6. sz. 46– 73. p.

249. FILEP Orsolya: Parlamenti választások SzabolcsSzatmár-Bereg megyében, 2006 = Comitatus, 6. sz.

66–68. p.

251. NYÉKY Zsolt: Tudománnyal a gyakorlatért = KeletMagyarország, 121. sz. 11. p.; tudományos kutatás; Nyíregyházi Fõiskola Agrár és Molekuláris Kutató Intézet; Máthé Endre 252. PODHORÁNYI Zsolt: Egy százéves nõíró – aki férfi = Népszava, 123. sz. mell. 2. p; portré; Vay Sarolta 253. ANGYAL Sándor: Levéltárban az ecsedi könyv = Kelet-Magyarország, 149. sz. 4. p.; könyvismertetés; Nagyecsed; 1658–1850

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KULTURÁLIS ESEMÉNYEI 2006. április 1–június 30. Április 1. A Nyíregyházi Váci Mihály Mûvelõdési Központban rendezték meg az V. tiszántúli amatõr klasszikus balett fesztivált.

2. A Szabolcsi Szimfonikus Zenekar Nyíregyházán a Kodály Iskola hangversenytermében adott koncertet 3. Harmincadik születésnapját ünnepelte a Sipkay Barna Szakközépiskola.

Gráf József agrárminiszter avatta fel Porcsalmán az Európa Terv keretében megvalósult Balkáni parkot.

Natúrpark létrehozásáról kötött szerzõdést kilenc délnyírségi település amelyhez kilenc erdélyi község is csatlakozott.

5. Bûnmegelõzési és polgári biztonságvédelmi megbeszélést tartottak Nyíregyházán a Bencs Villában.

6. Csoba Tünde zongoramûvész adott hangversenyt Nyíregyházán a Mûvészeti Szakközépiskolában.

7. „Miénk a cirkusz” címmel a Locomotív GT történetébõl nyílt kiállítás a nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

A nyíregyházi Bujtosi Szabadidõ Csarnokban megnyílt a Vakáció XI. Nemzetközi Utazási Kiállítás.

Hadházy Gergõ és Székhelyi Edith Nyíregyháza 2005. évi képzõmûvészeti ösztöndíjasainak mûveibõl nyílt kiállítást.

Nagy sikerrel szerepelt a Piccoli Archi Zenekar Porlóban az Európai Ifjúsági Zenei Fesztiválon.

8. A Nagyvarsányi Református Egyházközség szabadságtanyai templomában átadták a templom nagyharangját és orgonáját.

Fennállásának 200. évfordulóját ünnepelte a nyíregyházi Görög Katolikus Általános Iskola.

10. Egészségnapot rendeztek Tiszadobon a Réti Mátyás Faluházban.

A Múltról mindenkinek programsorozat keretében „Vízkereszttõl virágvasárnapig” címmel dr. Páll István etnográfus tartott elõadást.

11. Matyasovszky József Vásárhelyi László táncosról és táncpedagógusról készült emlékkönyvét mutatták be Nyíregyházán az Alvégesi Mûvelõdési Házban.

A költészet napján megyénkben élõ és alkotó költõk olvastak fel mûveikbõl a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

Kóródy László, a Raiffeisen Bank régióigazgatója közel másfél millió forint értékû lélegeztetõ készüléket adott át a Jósa András Kórház 1. számú gyermekosztályának.

A Nyíregyházi Fõiskola Gyors és Gépírás Tanszékének 25 órás maratoni gépírásversenyével megdöntötte a korábbi magyarországi csoportos maratoni gépírás rekordját.

12. Svéd–magyar rendhagyó versünnep volt a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

A svédországi Örkelljungából érkezett delegáció oktatási intézményeket keresett fel Nyíregyházán.

13. Nyomvonal-egyeztetõ tárgyalást tartottak Záhonyban az M 300 gyorsforgalmi út Vásárosnamény–Záhony közötti szakaszáról.

Moszkva ellátási miniszterét és delegációját fogadta Nyíregyházán Gazda László, a megyei közgyûlés elnöke.

14. Pál Gyula emlékmû kiállítás nyílt Nyíregyházán, a Városi Galériában.

A Piccoli Archi zenekarai és a belga Kiliana énekkar közös koncertet adott a Vikár Sándor Zeneiskolában.

17. A Pécsi Országos Színházak Találkozójára kiválasztották a Móricz Zsigmond Színház Esztrád sokk címû elõadását.

A megyei fejlesztési ügynökség képzési sorozatot indított ukrán résztvevõk számára a magyar és uniós tapasztalatok átadására.

19. Valachi Anna irodalomtörténész volt a vendége Kisvárdán a Könyvtári Csevegés címû rendezvénynek, amelynek középpontjában József Attila állt.

Regionális távhõkonferenciát rendeztek a Krúdy Vigadóban.

KRÓNIKA

540 Elindult megyénkben a megvalósulás útján a több mint 34 milliárd forintos szilárdhulladék-gazdálkodási program, amelyben 241 önkormányzat vett részt.

Elveszett illúziók címmel nyílt meg Lakatosné Gyetván Magdolna textilmûvész kiállítása Nyíregyházán, a Bencs Villában.

20. „Márton partjelzõ fázik” címmel tartott elõadást a Szatmárnémeti Északi Színház a Krúdy Kamara Színházban. „Börtönökben is daloltam” címmel zenés irodalmi beszélgetésre került sor a Szent István Könyvkereskedésben és Teaházban Dinnyés József, Fáy Ferenc, dr. Dámné Rácz Magdolna és Kriston Vizi József közremûködésével.

Tolnay Klárira emlékeztek Nyíregyházán, a Váci Mihály Mûvelõdési Központban.

Megrendezték a 15. Országos Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Fesztivál megyei találkozóját a mátészalkai Városi Mûvelõdési Központban. Új kulturális központot adtak át Nyírbátorban.

21. Cecei Horváth Tibor Testamentum címû könyvérõl beszéltek Nyíregyházán, a Krúdy Vigadóban.

Ilyés Gábor mutatta be Erdélyi Tamás, Dienes István „a honfelügyelõ” címû könyvét. Másnap a temetõben koszorúzással emlékeztek a honfelügyelõre.

Nyíregyházán, a Bujtosi Szabadidõcsarnokban megnyílt a Kelet Autószalon.

22. Gryllus-koncertre került sor a Kodály Zoltán Általános Iskolában.

A Zöld Kerék Alapítvány évadnyitó kerékpártúrája Sóstóhegyen, a Nyíri Arborétumban kezdõdött.

Iskolások néptánctalálkozója, Pulyabál volt Nyíregyházán, a Váci Mihály Mûvelõdési Központban.

24. „Jósavárosi Egészségmegõrzõ Hét” kezdõdik a Jósavárosi Mûvelõdési Ház és az Egymásért-Családok Egyesülete szervezésében.

A Jósa András Múzeum Baráti Körében Godfried Barna tartott elõadást a Székely hadosztályról.

Pallai Péter és Sárközi Mátyás: A szabadság hullámhosszán - Az 1956-os forradalom története a BBC elmondásában címû kötetét mutatták be a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

25. A Debreceni Egyetem Egészségügyi Fõiskolai Karán megrendezték a II. Egészségkiállítást, konferenciát és állásbörzét.

26. Tanári hangversenyt rendeztek Nyíregyházán a Vikár Sándor Zeneiskolában.

Viszockij-estet szerveztek a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

27. A nyíregyházi református templomban Rákász Gergely orgonamûvész adott hangversenyt.

Fennállásának 40. évfordulóját ünnepelte a megyei önkormányzat Kégly Szeréna Gyermekotthona.

Régió és kistérség a pedagógiai szolgáltatásban címmel kétnapos szakmai konferencia kezdõdött Nyíregyházán.

A Bessenyei György Irodalmi és Mûvelõdési Társaság tagjai az író márványszobrának koszorúzásával emlékeztek a névadóra.

28. Újfehértón ünnepséget rendeztek a település megyei várossá válásának 170. évfordulójára.

A Magyarországi Tolókocsi Alapítvány Kuratóriuma nevében Leitner Ervin zongoramûvész kerekes széket adott át a megyei könyvtárnak.

Vasutasok Európában címmel nyílt kiállítás a Nyíregyházi Vasutas Mûvelõdési Ház és Könyvtár szervezésében.

Századik születésnapját ünnepelte a mátészalkai Széchenyi István Általános Iskola.

30. „A rák ellen az emberért, a holnapért” alapítvány gálahangversenyét mutatták be a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban.

Május 1. A szilvavirágzás ünnepén elsõ alkalommal ült össze a Szatmár-beregi Pálinka Lovagrend hagyományõrzõ egyesület Tivadarban.

2. A lélek hangja címmel tartott elõadást George Dóca teológushallgató a megyei nõszövetségben.

A Gilicemadár Egyesület szervezésében lemezbemutató koncertet adott a Csík Népzenei Együttes a nagykállói mûvelõdési központban.

4. Kórushangversenyt rendezett a Nyíregyházi Fõiskola Ének-Zene Tanszéke.

Harminckettedik alkalommal rendezték meg Nyíregyházán a megyei Gyermek- és Felnõttbábosok Fesztiválját a Kölyökvárban. Ízelítõt kaptak az érdeklõdõk a finn kultúrából és gasztronómiából a Fin(n)om falatok vacsoraest alkalmával a Krúdy Vigadóban.

Szent Flórián napján felvonulást rendeztek a tûzoltók a nyíregyházi Kossuth téren.

6. Ezüstkoszorús Mester címet vett át az IPOSZ közgyûlésén Fodor Tibor vállalkozó.

7. A Napfény Életmód Egyesület meghívására Nyíregyháza vendége volt Balogh Béla Svédországban élõ író.

KRÓNIKA

541

Rejtõzködõ kincseink, sulykok és mángorlók a Sóstói Múzeumfalu gyûjteményében címmel kiállítás nyílt a jármi kisnemesi lakóházban.

17. Botrágyi Károly grafikusmûvész alkotásaiból nyílt kiállítás a nyíregyházi Szent Imre Katolikus Gimnáziumban.

Záhony testvérvárosából, Csapról delegáció érkezett a városnapra.

Együtt könnyebb! címmel tartották 2. országos konferenciájukat Nyíregyházán az óvodapedagógusok.

8. Megjelent Demeter Sándor nyírturai költõ „Életmorzsák” címû verseskötete.

18. Gádor Béla születésének 100. évfordulójára emlékmûsorral emlékeztek a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

Kéttucatnyi könyvbarát kisdiák ünnepélyes eskütételével megalakult a Cimbora-klub Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

A Mozgáskorlátozottak Egyesületének Országos Szövetsége Budapesten tartott közgyûlésén az „Ember az Emberért” elismerés arany fokozatával tüntették ki Balogh Zoltánnét, a megyei egyesület elnökét, bronz fokozatot kapott helyettese, Kovács István.

9. A Nyírségi Többcélú Kistérségi Társulás rap-, fotóés verspályázatára érkezett alkotásokat kiállításon mutatta be Nyíregyházán, a Váci Mihály Mûvelõdési Központban.

Dávid Viktória spirituálé- és gospermûsorát hallhatták-láthatták a zenekedvelõk a Nyíregyházi Fõiskola Ének-Zene Tanszékének Bartók-termében.

10. A Páll Gyula Teremben Akvarell címmel nyílt meg Horváth János festõmûvész kamara-, valamint 11 képzõmûvész alkotásainak tárlata.

11. A Váci Mihály Mûvelõdési Központ és Gyermekcentrum jótékonysági estet szervezett az árvízkárosultakért.

Nagy Sándor emlékérmet kapott Szép Béla, a tuzséri kertbarát egyesület egykori vezetõje.

12. A Naturpark szerepe és jelentõsége megyénk természetvédelmében címmel rendezték meg a koszorúzással egybekötött V. Tuzson János Nemzetközi Konferenciát Bátorligeten.

A II. Furulyatalálkozót rendezték meg Kéken.

A magyar kard évszázadai címmel nyílt kiállítás a Jósa András Múzeumban.

Tûzoltólaktanyát avattak Vásárosnaményban.

13. A Magyar Mérnöki Kamara Budapesten tartotta országos küldöttgyûlését, ahol a megyei kamara is képviseltette magát.

19. A mátészalkai Komédiás Színtér Fehérgyarmaton bemutatta a Bolha a fülbe címû bohózatot.

20. A Kodály Zoltán Általános Iskolában „Mester és tanítvány” címmel adott záróhangversenyt bérleteseinek a Cantemus Kóruscsalád.

Megyenapot tartottak Nyíregyházán, amely Szabolcs községben zárult. A színházi ünnepség és a kitüntetések átadása mellett leleplezték Kállay András szobrát, koszorúztak a szabolcsi zsinat helyszínén.

A megyei Tûzoltószövetség és Tiszabercel Község Önkormányzata Tiszabercelen rendezte meg a 2006. évi megyei önkéntes és létesítményi tûzoltóversenyt.

21. Veterán autós- és motorostalálkozó- és tájtúra indult Nyírtétrõl, amelynek végállomása a Sóstói Múzeumfalu volt.

22. A Múltról mindenkinek programsorozat keretében Henzsel Ágota a kállói várról tartott elõadást a megyei levéltárban.

H. Németh Katalin grafikusmûvész és Horváth János festõmûvész mûveibõl nyílt kiállítás Nyíregyházán, a Bencs Villában.

23. „A festészet néma költészet” címmel nyílt kiállítás Nyíregyházán, a Térgalériában.

24. Nyíregyházán rendezték meg a Közterület-felügyelõk Országos Konferenciáját, ahol 54 település 121 küldöttel képviseltette magát.

25. Dr. Rácz János, a megyei közigazgatási hivatal vezetõje, a Magyar Közigazgatásért díjban részesült.

26. Harmadik alkalommal rendezték meg Vaján a komédiás napokat.

Nyíregyházára érkezett az V. Rendõr Szabadidõs Motoros Találkozó mintegy 100 résztvevõje.

Három megye részvételével rendezték meg a Fogyatékkal Élõk III. Mûvészeti Fesztiválját Nyíregyházán.

Vaján, a Vay Ádám kastélyban festményekbõl rendeztek aukciót.

27. Tarpán harminckettedik alkalommal rendezték meg a népzenei együttesek és szólisták fesztiválját.

A Református Iskolák III. Országos Néptáncfesztiválját rendezték meg Kisvárdán.

Fennállásának 10. évfordulóját programsorozattal ünnepelte a nyíregyházi Evangélikus Általános Iskola.

16. Harmadik születésnapját zenés esttel ünnepelte a Krúdy Vigadó, amelynek házigazdája Somló Tamás elõadómûvész volt.

A Kerényi Zsuzsa Alapfokú Mûvészetoktatási Intézmény évzáró gáláján 31 produkcióban 250 növendék táncolt a nyíregyházi Bujtosi Szabadidõ Csarnokban.

KRÓNIKA

542 28. Máriapócs Nemzeti Szentély a Betegek és Gyógyítók búcsújának keretében az elsõ országos zarándoklat színhelye lesz.

„A Megyei Kereskedelmi és Iparkamaráért” díjat kapott dr. Veres János, aki 1998-tól 2002. decemberéig volt a kamara elnöke.

Játszóteret avattak Mátészalkán az Északi lakótelepen.

Az I. és a II. világháború áldozataira emlékeztek Nyíregyházán a Hõsök napján.

7. Békakoncert címmel zenés irodalmi estet rendeztek az Ünnepi Könyvhét és a Környezetvédelmi Világnap alkalmából a megyei könyvtárban.

29. Tessedik Sámuel-díjat kapott Bacska Istvánné, a nyíregyházi Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola kollégiumvezetõje.

Regionális tanácskozást tartottak Nyírbátorban a Kulturális Központban, amelynek témája a Közkincs program volt.

A Muzsikás Együttes adott hangversenyt Nyíregyházán, a Vikár Sándor Zeneiskolában.

A Magyar Kézmûvességért Díj arany fokozatával tüntették ki Géresi Józsefet, az IPOSZ megyei elnökét.

Június

8. Felavatták a kultúra helyi hajlékát Mándokon, amely pályázat útján új hang- és fénytechnikai arzenált nyert.

1. Kovács Ferenc Norvégiában élõ grafikus mûveibõl nyílt kiállítás a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár elõtti téren nyitották meg az ünnepi könyvhét megyei rendezvénysorozatát.

Kádas Kata grafikusmûvész kiállítását Nyíregyházán, a Szakszervezetek Házában nyitották meg.

9. Tematikus információs Hálózati Konferenciát tartottak Vásárosnaményban Második esély címmel, ahol a Roma Kisebbség információs gondjairól is szó volt.

A Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség a Grand Hotel „Magyar Gasztronómiáért Érdemérem” kitüntetésben részesült Czirják Ferenc, az Ózon Panzió vezetõhelyettese és Kósa László, a vásárosnaményi Lónyay Szakközépiskola szakoktatója.

A Jósa András Múzeumban megnyílt Török Renáta „Terka babák és családja – Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei viseletek” címû kiállítása.

2. A Napkori Nemzetközi Mûvésztelep zárókiállítását rendezték meg a helyi általános iskolában.

Mátészalkán három napig tartott a III. Mátészalkai Nagyvásár és Sörfesztivál.

Tizenkilenc nyíregyházi pedagógusnapi kitüntetést adtak át a Kodály Zoltán Általános Iskolában.

Kilencedik alkalommal rendezték meg Suliexpo 2006. címmel a Nemzetközi Gyermektalálkozót Nyíregyháza-Sóstófürdõn.

Felavatták Máriapócs óvodájának 120 millió forintos beruházással készült új épületét.

A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban bemutatták Kováts Dániel Számûzöttek a Hortobágyon címû könyvét.

A Móricz Zsigmond Színház társulatának titkos szavazata alapján Gerle Andrea színmûvésznõ kapta az idei Móricz-gyûrût.

10. A Nyíregyházi Örmény kissebségi Önkormányzat a Trió Yengibarian dzsesszegyüttes közremûködésével koncertet adott a Vikár Sándor Zeneiskolában.

11. A nyíregyházi Zsidó Hitközség és a városi önkormányzat koszorúzással emlékezett a Holocaust-emlékmûnél.

3. Roma Hagyományõrzõ Fesztivált rendeztek Nyíregyházán, a Bujtosi Városligetben.

A Banchieri Énekegyüttes és a Muzsika Zeneiskola növendékei jótékonysági koncertet adtak a sóstóhegyi római katolikus templomban.

4. Juhász Ferenc honvédelmi miniszter Balsán átadta a felújított könyvtárat és mûvelõdési házat.

12. Megyénk vendége volt Habsburg Ottó, aki az ajaki kerékpárút átadásán is résztvett.

Nagy sikerû beregi koncertkörúton vett részt, református gyülekezetekben zenélt a Cantores Elessiae rézfúvós együttes.

5. Máriapócson bemutatták Korcsogné Szkiba Éva és Komiszár János festõmûvész Õrangyal címû verseskötetét.

6. A Szlovén Fafaragók Szövetségének maribori nemzetközi alkotótáborában avatták fel a kisvárdai fafaragó-grafikus, Szabados István alkotását.

Tájházat avattak Nyírbogdányban.

13. A Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban bemutatták a Móricz Kulturális Egyesület Társasági tükör címû évkönyvét.

Kassai Csilla: Ötrõl-hatra címû könyvét mutatták be a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

14. A Pál Gyula teremben megnyitották Puha Ferenc festõmûvész kiállítását.

KRÓNIKA A Miskolci Grafikai Biennálé legrangosabb elismerését, a rendezõ város önkormányzatának nagydíját Madácsy István nyíregyházi képzõmûvész kapta.

Pro Ludo díjban részesült Kriston Vizi József játékkutató etnográfus a Jósa András Múzeum munkatársa.

15. Emléktáblát avattak Nyíregyháza - Borbányán a Pipacs utcában, az egykori Elsõ kapunál. Átadták a Jósa András Kórház felújított traumatológiai állomását.

Nyíregyházát delegáció képviselte a XVII. Harbini Nemzetközi és Kereskedelmi kiállításon Kínában.

16. Majzer Renáta hegedûmûvész és Majzer Antal fagottmûvész adott hangversenyt a Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Fõiskolán.

17. Ezoterikus hétvégét tartottak Sóstón, a Múzeumfaluban.

A Nyírbátori Koncert-fúvószenekar évadzáró hangversenyét a Nyírbátori Kulturális Központban hallhattuk.

543 Mesterkurzus címmel fiatal képzõmûvészek nemzetközi táborát szervezték meg Dombrádon.

Megnyílt Makrai Zsuzsa zománcmûvész kiállítása a Vízügyi Történeti Gyûjtemény épületében.

Ortodox chaszid zsidók találkoztak Nyírtasson, ahol rituális fürdõt avattak és lerakták egy közösségi központ alapkövét.

24. Aratófesztivált, a településhez kötõdõk világtalálkozóját és Horpácsik János Néptánc Fesztivált rendeztek Ópályiban.

Tiszanagyfaluban ebben az évben is meghírdették a Toldi-napot, amelyre erdélyi testvértelepüléseiket is meghívták.

A Jósa András Múzeumban a múzeumok éjszakáján nyílt meg az a kiállítás, amelyen bemutatják autópálya ásatásaiból elõkerült leletanyagot.

Magyar–ukrán határmenti konferenciát rendeztek Tarpán.

A Borbányai Mûvelõdési Ház Baráti Köre bemutatkozott a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Kamaratermében.

Diploma-osztó ünnepséget tartottak a Nyíregyházi Fõiskola 2431 végzõs hallgatója számára a Bujtosi Szabadidõ Csarnokban.

Fennállásának 200. évfordulóját ünnepelte a nyíregyházi Görög Katolikus Általános Iskola.

Roma Hagyományõrzõ fesztivált rendeztek a Bujtosi Városligetben.

18. Tuningfesztiválnak adott otthont Nyíregyházán a repülõtér.

25. Emléktáblát avattak Vietórisz József költõ emlékére Nyíregyházán a róla elnevezett utcában.

19. Életmûvembõl címmel nyílt kiállítás Soltész Albert festõmûvész 80. születésnapja alkalmából a Krúdy Vigadóban.

26. Öt ország részvételével Transzkulturális ápolás címmel nyári egyetem kezdõdött Nyíregyházán, a Debreceni Orvostudományi Egyetem Egészségügyi Fõiskolai Karán.

20. Nyíregyháza és a kínai Harbin városának vezetõi testvérvárosi szerzõdést írtak alá.

21. A Bartók Béla és Mozart évfordulója jegyében a Da Capo vonósnégyes adott koncertet a Krúdy Vigadóban.

22. Kisvárdán elkezdõdik a Határontúli Magyar Színházak Fesztiváljának programsorozata. Összeolvadt és új közös szervezet keretében folytatja a munkát az Almatermelõk Szövetsége és az Alma Terméktanács Újfehértón.

23. Ebben az évben is felélesztették Szent Iván éjszakáját a sóstói skanzenben.

A Sóstói Mûvésztelep alkotóinak munkáiból nyílt kiállítás a Városi Galériában.

Két napig tanácskoztak az ítélõtáblák és a megyei bíróságok elnökei, Lomnici Zoltán részvételével.

Tiszamogyoróson rendezték meg a II. Fõnix Kupa nemzetek közötti történelmi hagyományõrzõ íjászversenyt.

A Váci Mihály Mûvelõdési Központ, a Szabó Lõrinc Általános Iskola és a városi önkormányzat kulturális irodájának támogatásával megalakult a Sóstóhegyi Közmûvelõdési Színtér.

27. A Bokortanyák Lakosságáért Egyesület kiállításon mutatta be a tirpák hagyományokat a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

28. Jogi, gazdasági és pénzügyi konferenciát tartottak a civil szervezetek vezetõi a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtárban.

30. Évadzáró hangversenyt rendezett Nyíregyházán a Cantemus Kóruscsalád.

31. Nyíregyháza Gyermekeiért és Ifjúságáért Kégly Szeréna-díjat adományoztak Dajka Antalnak, a Bánki Donát Mûszaki Szakközépiskola igazgatóhelyettesének. Összeállította: László Gézáné

KRÓNIKA

544

Csizmadia Zoltán: 1956. október – 2

Tartalom tanulmányok ’56-ról

Gyarmati György: A robbanást gerjesztő motívumok Magyarországon, 1956 őszén 399 Horváth Miklós: Katonai tanintézetek és katonai tanszékek a forradalomban 406 Palasik Mária: A forradalom előestéi a Műegyetemen 415 Eörsi László: A budai műegyetemi és a pesti bölcsészkar nemzet őrségeinek a megalakulása 424 Ladányi Sándor: Református teológiai hallgatók a forradalomban 427 Szabó Róbert: Fegyelmi eljárások a Budapesti Orvostudományi Egyetemen, 1957 435 Osváth Zsolt: Forradalomból ellenforradalom 443 Baják László: Obersovszky Gyula forradalmi sajtója 456 Simándi Irén: Paraszti ifjúsági szervezetek (EPOSZ) 1956-ban 465 Horváth Zsolt: „A politikai közömbösség és fásultság konszolidációja”.

A monolit ifjúsági szervezet visszaállítása a Műegyetemen 475

források ’56 megyei történetéhez

Horváth Sándor: 40 év katedrán (részlet) Október viharában Fazekas Árpád: Dandos Gyula, a mártír diákvezér D. Rácz Magdolna: Egy jó szándékú értelmiségi szerepvállalása az 56-os eseményekben Lupkovics György: Árulkodó ÁVH-s jegyzőkönyvek * Murányi István: Mai középiskolások és 1956 Ciupea, Ioan–Dobes Andrea: A magyar forradalom és a román börtönök

művészet

Sümegi György: Válogatás 1956 képeiből Szabó Lajos: két vers ’56-ról

szemle

Dienes István »a honfelügyelő« (Fodor István) Forráskiadványok a Felső-Tisza-vidék régmúltjából (Piti Ferenc)

krónika

Bibliográfia 2006. április–június Eseménynaptár 2006. április–június (László Gézáné)

484 492 497 504 511 518

527 529

531 534

536 539

E számunk illusztrációit a Mementó 1956–1988 című képzőnűvészeti kiállítás anyagából válogattuk, a reprodukciókat Boros György készítette