Page 1


SZABOLCS-SZATMÁR-BEREGI SZEMLE XL. évfolyam

2005. május

2. szám

SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE ÖNKORMÁNYZATÁNAK FOLYÓIRATA

SZERKESZTŐSÉG: Németh Péter főszerkesztő Marik Sándor főszerkesztőhelyettes Fábián Gergely társadalom Karádi Zsolt művészet Nagy Ferenc tudomány Orosz Szilárd krónika Erdélyi Tamás tervezőszerkesztő

E SZÁMUNK SZERZŐI:

Almásy Ljudmilla főiskolai tanár, Nyíregyháza Csikós Judit nyelvtanár, Nyíregyháza Horváth Richárd levéltáros, Győr Jász Krisztina tudományos s.munkatárs, Szolnok Kövér György történész, Budapest Kührner Éva könyvtáros, Nyíregyháza Lenti István főiskolai tanár, Nyíregyháza Máriás József újságíró, Nyíregyháza–Szatmárnémeti Marik Sándor újságíró, Nyíregyháza Matits Ferenc művészettörténész, Salgótarján Melles András fb. elnök, Miskolc-Diósgyőr Mezei István tud. munkatárs, Miskolc Miklós Elemér ny. tanár, Vitka Németh Csilla könyvtáros, Budapest Orosz Szilárd ny. tanár, Nyíregyháza Sípos Ferenc újságíró, Budapest Szarvák Tibor tudományos s.munkatárs, Miskolc C. Tóth Norbert tudományos főmunkatárs, Budapest

INDEXSZÁM: 25923

ISSN: 1216-092X

A SZEMLE EGYES SZÁMAI 2003-TÓL AZ INTERNETEN: http://www.mzsk.hu/szemle/szemle-evfolyam/2004/


társadalom Kührner Éva

Nyíregyháza iskola-egészségügye 1945 előtt Az iskola-egészségügy eszméje Fodor Józseftôl származik, aki azt a közegészségügy egy olyan speciális szakterületének képzelte el, ahol az orvosi és a pedagógiai elveket együtt alkalmazzák. A munka végzésére alkalmas személy pedig a speciálisan erre képzett iskolaorvos, akinek a tevékenységét egy 1885-ben született rendelet határolta körül.1 Ez a haladó elgondolás mintát adott a külföldnek, de hazánkban majd fél évszázad multával valósult csak meg. Létrejöttét az elsô világháború, a gazdasági nehézségek, és a tanácsköztársaságot követô nehéz évek hátráltatták. Rendeletek, utasítások születtek a nemes cél megvalósítása érdekében, de ezek gyakorlati alkalmazására igazán csak a húszas években került sor. Az iskola-egészségügyi gondolat feltámadását minden bizonnyal segítette az 1927-ben megnyílt Országos Közegészségügyi Intézet is, mely többek között feladatául tûzte ki a védônôk képzését, valamint megszervezte az úgynevezett egészségügyi mintajárásokat, amelyek egy új típusú egészségvédelmi munka modelljei voltak. Az elsô – Fodor szellemiségét képviselô – állami fenntartású iskolaorvosi intézmény, mely a késôbbiekben országos mintaként szolgált, 1925-ben jött létre a fôvárosban kísérletképpen, hét iskolaorvossal. Érdekes módon három évvel korában – igaz amerikai segítséggel – már sikerült megszervezni az iskolafogászatot. A fôvárosi példát követve néhány vidéki városban a helyi hatóságok rendelkezései alapján szintén megvalósult bizonyos fokú iskolai gyermekvédelem. Az állami iskolaorvosi intézmény kialakulásáig a Közegészségügyi törvény (1876. évi XIV tc.) a hatóságok feladatává tette a hazai népiskolák, nyilvános- és magán tanintézetek, óvodák egészségügyi felügyeletét. Orvosok és tanfelügyelôk kísérték figyelemmel az iskolák állapotát. A nagy hiányosságokat, rendellenességeket jelezniük kellett az illetékeseknek, de ténykedésük sokkal kevesebbet jelentett az iskolaorvosi intézménynél. A hatósági orvosok munkájának csak egy részét tette ki az ifjúság egészségügyi felügyelete. A speciálisan képzett iskolaorvos viszont együtt élt a diákokkal, tagja volt a tanári karnak. Ismerte minden fiatal egészségügyi, lelki, sôt szociális problémáját, és igyekezett arra megoldást találni. „Az iskolaorvos tehát az iskola igazgatójának, a tanári testületnek, a tanulóifjúságnak s a szülôi háznak egészségügyi tanácsadója.”2 1. 1885. évi 20 018. V. K. M. sz. rendelet az egészségtan oktatásáról. 2. Firbás Ottó: Mit vár a közép- és középfokú iskola az iskolaorvos egészségtanártól? = Iskola és Egészség (1938/39) 6. évf. 98–99.


144

Kührner Éva

Annak ellenére, hogy az állami iskolaorvosi intézmény fontosságát mindenki elismerte, felállítása többnyire anyagiak hiányában egyre késett. A nagyobb, fôként középiskolák, voltak csak abban a helyzetben, hogy saját anyagi forrásaik felhasználásával iskolaorvos-egészségtan tanárt alkalmazhattak. Nem volt ez másképp városunkban sem.

Hatósági orvosok iskola-egészségügyi tevékenysége Nyíregyházán A közegészségi törvény elôírásai értelmében a helyhatósági orvosoknak minden iskolát évente többször is meg kellett látogatniuk, és minden gyermeket elsô, harmadik és hatodik osztályban részletesen meg kellett vizsgálni. Figyelni kellett a gyermekek fejlôdését, esetleges betegségeiket. Ezen túl szemmel kellett tartani az iskolai higiénés viszonyokat, és intézkedést kellett kezdeményezni az esetleges hiányosságok kiküszöbölésére. Tevékenységük a közegészségügyileg legnagyobb problémát okozó területek vizsgálatában (pl. trachoma szûrés, ivóvíz vizsgálat), oltások elvégzésében, járványok esetén iskolabezárásokban, néha felvilágosító elôadások tartásában merült ki. Ezeket az elôírt feladatokat az iskolaorvossal rendelkezô középiskolákban is a hatósági orvosok végezték. A tisztiorvosok felosztották maguk között a várost, és évrôl évre ugyanazokat az iskolákat keresték fel. 1929–1938 között például dr. Ruhmann Kornél a római katolikus és református elemikben valamint az Angolkisasszonyoknál és az ortodox tóra talmud iskolában, dr. Hartos János a központi evangélikus és izraelita elemikben, a lány polgáriban, dr. Valent Mihály a Kossuth és a katolikus gimnáziumban, a Kálvineumban és a fiú polgáriban végezte a kötelezô vizsgálatokat. A tanyai iskolák látogatását is hasonló rendszerben oldották meg, kivitelezéséhez a város biztosított fogatot az orvosoknak. Ez a megoldás szerencsés volt abból a szempontból, hogy hosszabb idôn át ugyanaz a személy kísérhette figyelemmel egy iskola és a diákság állapotát. Már majdnem úgy mûködött, mint az igazi iskolaorvosi rendszer.

Épülethigiéné Az iskolákban évente egyszer ellenôrizték az épület állapotát. Az esetleges hibákat (vakolathiány, beázás, törött ablak) a fenntartó anyagi lehetôségei szerint tudta csak kijavítani. Nyáron kellett rendbe tenni a füstölgô kályhákat, elromlott, piszkos vizû kutakat, rozoga árnyékszékeket, az iskolakezdésre pótolni kellett az olyan fontos kellékeket, mint a lavór, vizesdézsa vagy -kanna, lábtörlô, seprû stb. Ezek meglétét ugyanis a tanfelügyelôi és orvosi vizitek ellenôrizték, mint ahogy a minden év végén kötelezô alapos takarítás elvégzését is. A termeket ki kellett meszelni, a padlót fel kellett súrolni és olajozni, amit akkoriban a por lekötésére, a tüdôvész terjedésének megakadályozására alkalmaztak. Figyelemmel kellett lenni a padok állapotára, a termek zsúfoltságára, megvilágítására, szellôztethetôségére is. A legfontosabb kérdés a megfelelô minôségû ivóvíz biztosítása volt. Számos városi és tanyai iskola udvarán állt legalább ásott, a városban fúrott kút, amit nem csak a diákok, hanem a környék lakói is használtak, ezért sokakat érintett, ha az elromlott, vagy vize beszennyezôdött. A rossz kutak javítása, tisztítása azonban anyagiak hiánya miatt több évig is húzódhatott, mint a leány polgári esetében, ahol az


Nyíregyháza iskola-egészségügye 1945 elôtt

145

1931 nyarán elromlott kutat csak az 1934/35-ös tanévben tudták pótolni adományból. Addig a szomszédos városi tulajdonban lévô ház kútját használták.3 A másik neuralgikus pont az iskolák életében a mellékhelyiségek száma és állapota volt. Sokszor évekig nem tisztították ki a pöcegödröket, a többnyire fából készült épületek korhadtak, rozogák, sôt életveszélyesek voltak. Az ülôkék tisztasága sem volt mindig rendben. Volt olyan év, amikor a nyíregyházi orvosok ez irányú elégedetlensége a város polgármesteréig is eljutott. Szohor Pál ezért 1937-ben utasítást adott az iskolafenntartóknak, hogy még a szünetben hozassák rendbe a WCket, mert azon túl, hogy a közegészségügyre veszélyesek, a tanulók nevelésére is káros ez a tarthatatlan higiéniai állapot.4 Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez a ma oly természetes helyiség a húszas években még kevéssé volt elterjedt. Az 1930-as népszámlálás arról tanúskodik, hogy az Alföldön lévô lakások mindössze 8,1 százalékban volt épített árnyékszék.5 Bármennyire is igyekeztek volna az iskolafenntartók korszerûbb megoldásokat alkalmazni, az sokszor a városi közmûvek kiépítetlensége miatt nem sikerülhetett, mert nem volt csatornázás és vízvezeték.

Egészség-betegség A hatósági orvosok nem tudták rendszeresen vizsgálni a tanulókat. Leginkább akkor avatkoztak be, ha valamilyen betegség ütötte fel a fejét, és járvány kialakulását kellett meggátolni. Akkor még nem létezett antibiotikum, ami hatékonyan és gyorsan meggyógyította a fertôzô gyermekbetegségeket. A fô védekezési mód a beteg elkülönítése, illetve az iskola hólyagos himlô-, spanyolnátha-, kanyaró-, skarlát-, diftéria- vagy influenzajárvány miatti bezáratása volt. A kényszerszünet általában egyegy osztályt vagy iskolát érintett, de volt példa arra is, hogy az egész városban szüneteltetni kellett a tanítást, pl. az 1933/34-es kanyaró járvány idején. Megfigyelhetô, hogy míg a századforduló táján – talán túlzott óvatosságból – akár egy-két hónapig is tartott a karantén, a húszas évektôl ez fokozatosan csökken 1 hétre. Történt iskolabezárás más esemény miatt is. Ez pedig az 1928/29 és 1931/32 telén tomboló nagy hideg miatt volt, amikor 5-5 napig voltak kénytelenek rendkívüli szünetet tartani.

Védőoltások6 A betegségek elleni védekezés korszerûbb módja a védôoltással történô immunizálás volt, amit szintén a hatósági orvosok végeztek. Ezek helyszíne általában valamelyik központi fekvésû iskola nagyobb terme volt. Az 1876 óta kötelezô himlôoltások újraoltásaira a kisiskolás években került sor. A jó oltási fegyelemnek köszönhetôen az I. világháború után a hólyagos himlô eltûnt a halálokok közül. A diftéria elleni oltást a harmincas években kezdték Nyíregyháza iskolásain alkalmazni. Eleinte igen rossz volt az oltási fegyelem, hiszen az oltásra kötelezettek fele, majd egyharmada távol maradt. A skarlát elleni védekezés az ekkortájt megjelenô Dick-féle immuni3. Községi Polgári Lányiskola értesítôje 1934/35. 4. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megye Önkormányzatának Levéltára (SZSZBMÖL) VB 186 VI 165. 1160/1937. 5. Ijász Olga. A magyar városok lakásviszonyai = Városi Szemle, 1940. 439–54. 6. SZSZBMÖL IV B 416 Tisztiorvosi iratok.


146

Kührner Éva

zálás formájában az 1925/26-os tanévben kezdôdött el.7 Eleinte önként jelentkezôket oltottak be (fiú tanítóképzô, leány polgári). A tífusz idônként és elsôsorban a katonaságnak „köszönhetôen” járványszerûen jelentkezett a városban, pl. 1919-ben a barakk kórházban. Ez ellen a veszélyes kór ellen létezett ugyan védôoltás, de igen rossz hatásfokú volt, csak 3 oltás adott védettséget. Mivel az elsô után gyakran jelentkezett láz, rosszullét, sokszor elmaradt a többi, és így nem alakult ki teljes védettség. Kivételes esetekben alkalmazták a gyermekeknél, például a Kossuth Gimnázium leventéit oltották be 1939/40-ben tífusz ellen. A tífusz megelôzésében nagyobb szerepe volt az ivóvíz megfelelô minôségének.

Trachomavizsgálatok Az egész korszakot végigkísérték a világon elôször hazánkban megszervezett (1886. V. tc.) trachomaszûrések. Ezeket a kötelezô vizsgálatokat évente kétszer a tiszti orvosok végezték, a város valamennyi iskolájában. A beteg tanulókat azonnal külön ültették és kezelésre, a hozzátartozóikat vizsgálatra utalták. A kezelésre nem jelentkezôket rendôrséggel vezettették elô az Erzsébet Közkórházba. Érdekes adat, hogy míg a tanyai iskolák diákjainál szinte ismeretlen ez a súlyos esetben vaksághoz vezetô kór, addig a városban, és különösen az izraelita elemi és thora thalmud iskola diákjai között évrôl évre kitört a járvány.

Iskola-egészségügyi akciók A hagyományos és kötelezô vizsgálatokon túl a húszas-harmincas években néhány nagyobb szabású akció is lezajlott. Ezek egy része központilag elôírt, más részük az ifjúság egészségért aggódó helyi orvosok magánkezdeményezése volt. – A közegészségügyi helyzet az I. világháborút követô idôszakban csapnivaló volt. Ez vezetett ahhoz, hogy 1921 júliusában egy miniszteri rendelet (24 156/1921. N. M. M.) következtében a három városi orvos megvizsgálta Nyíregyháza kül- és belterületi iskoláit közegészségügyi szempontból. A megállapított hiányosságokat iskolakezdésig korrigálni kellett.8 – Az Országos Közegészségügyi Intézet kezdeményezésére 1931 augusztusában a közkutak vizének ingyenes vizsgálatát végezték el. A városban kevés kút vize felelt meg az egészségügyi követelményeknek. Vizük elszennyezôdött az idôk folyamán, felépítményük korhadt volt. Nem volt pénz fúrott kutak létesítésére. Mivel a legtöbb közkút iskolaudvaron állt, így ez is jelentôsen érintette az ifjúság jólétét. A vizsgált 86 kútból 35 iskola vagy óvoda területén volt. Közülük csak 15 kút vize volt megfelelô. Négy kutat teljesen át kellett építeni, nyolcat alaposan tisztítani, ötöt javítani kellett.9 – A harmincas évek elején megnôtt a gombás bôrbetegségek száma. 1931-ben dr. Oláh Dániel, az Erzsébet Közkórház bôrgyógyásza ingyen vállalta, hogy elvégzi 7. Alispáni jelentés 1926. I. félév. 8. Kührner Éva: Nyíregyháza iskolái a húszas évek elején higiéniai szempontból = Pedagógiai Mûhely, (2002) 27. 1. sz. 71–79. 9. SZSZBMÖL VB 186. VI. 63./1931


Nyíregyháza iskola-egészségügye 1945 elôtt

147

az összes nyíregyházi tanuló szûrését. Megvizsgált a város belterületén több mint 3500, a tanyavilágban több mint 2100 gyermeket. A megye többi területéhez viszonyítva Nyíregyházán és környékén jóval kevesebb gombával fertôzött gyereket talált – összesen 29 fôt, ami a vizsgáltaknak mindössze fél százaléka volt.10 1933. szept. 18-án újabb szûrési akciót tervezett dr. Mikecz Miklós vármegyei fôorvos, dr. Oláh Dániel és dr. Sarvay Tivadar kórházi belgyógyász fôorvos közremûködésével. A vizsgálat a város összes elemi iskolás tanulójának gümôkor és szifilisz fertôzöttségére irányult. Céljuk az volt, hogy képet kapjanak a két legjobban pusztító népbetegség elterjedésérôl, a fertôzô betegeket még idôben el tudják különíteni, és elkezdhessék gyógyításukat. Az orvosok ingyen vállalták a munkát, a kórház igazgatója felajánlotta segítségét, a város erkölcsi és anyagi támogatását 11 Nyíregyháza nyolc fogorvosa látva az országos próbálkozásokat, és ismerve a tarthatatlan helyzetet a fogászati állapotok terén, 1935-ben önszántából egy mozgalmat kezdeményezett. Díjtalanul, félévente megvizsgálták a vármegyei fôorvos és város vezetése alá tartozó iskolák tanulóinak fogait. Propagálták a fogak tisztántartását és a helyes táplálkozást.12 Miután egyre nagyobb gondot okozott a tbc, és megalakult a városban a tüdôgondozó, adódott a diákok tüdôátvilágításának lehetôsége. Az 1939/40 évben a Jókai Mór Polgári Fiúiskola diákjait vetették alá vizsgálatnak. Az 1940/41-es tanévtôl a Kossuth Lajos Evangélikus Gimnáziumban és az Angol Kisasszonyok nevelôintézetében is bevezették a diákok tüdôszûrését. Az 1943/44-es iskolai évtôl már a Kálvineum diákjait is vizsgálták. Az iskolaorvosok, és a gyermekek egészségért aggódó pedagógusok látva, hogy az iskolás korosztály jelentôs része alultáplált, az országban Nagykálló után másodikként tejakciót indított városunkban. Az 1927/28-as tanévben a leány polgáriban és felsôkereskedelmi iskolában, majd a Kossuth gimnáziumban elindított tejtízóraiztatás keretében a szegény tanulók ingyen kaptak 2,5–3 dl tejet, a tehetôsebbek pedig jutányos áron. Az akció célja a gyerekek szervezetének erôsítése és a tejivás népszerûsítése volt. Országosan elsôk között valósították meg városunkban a szervezett gyermeküdültetést is Sóstón (Szeréna-lak), ahol 1911-tôl, az orvosok javaslatai alapján 3-4 hétig pihenhettek a szociálisan rászorult, gyenge egészségû gyermekek.

Az iskolaorvost foglalkoztató iskolák A középiskoláknak csak egy része volt abban a helyzetben, hogy fogadhatott saját iskolaorvos-egészségtan tanárt. Az ô személyük többnyire megegyezett valamelyik tisztiorvos, vagy körorvos személyével, tehát másodállásban a fenntartó iskola költségén látták el a rendszeres iskolai felügyeletet. Legrégebben a Kossuth Lajos Evangélikus Gimnázium alkalmazott képesített iskolaorvost. Az országban elsôk között 10. Oláh Dániel: Szabolcs és Ung közigazgatásilag egyelôre egyesített vármegyék pathogén gombaflórája, különös tekintettel a járványtan, elôfordulási és terjedési viszonyokra 1–4. rész = Népegészségügy (1934) l5., 666–671., 734–741., 779–788., 811–826. 11. SZSZBMÖL VB 186 14844/1928 12. SZSZBMÖL VB 186 2971/1935.


148

Kührner Éva

1908-ban állt munkába dr. Szilvási Gyula, a Kolozsvári Egyetem Közegészségtani Intézetének segédtanára, akit rövid mûködése után az 1909/10-es tanévben dr. Demjén József kórházi alorvos és dr. Saáry Sándor követett. 1910–1919 között dr. Mikecz Miklós vármegyei fôorvos, 1919-ben dr. Hoffmann Emil, majd 1919–1945 között dr. Valent Mihály tiszti orvos következett az iskolaorvosi poszton. Az 1936/ 37-es tanévtôl dr. Fest Zoltán személyében iskola-fogorvosuk is volt. Az iskolában kijelöltek egy helyiséget rendelônek, és azt felszerelték. Az iskolaorvosok feladatává tették „a fôgimnáziumi ifjúságnak lakás- és egészség szempontjából való gondozását, a mulasztó tanulóknak, az igazgató felhívására, a bejelentés napján való meglátogatását, a szegény sorú beteg tanulók ingyenes gyógykezelését és a VII–VIII. osztályban heti 1–1 órában az egészségtan tanítását.”13 A törvények által elôirt kötelezô vizsgálatokat, mint trachoma szûrés, vagy himlô oltás a hatósági orvosok végezték el, akik személye kivételesen megegyezett az iskolaorvos személyével, pl. dr. Valent Mihály tiszti orvos esetében. Az 1917-tôl mûködô evangélikus lánygimnáziumban csak negyedszázad múltán, 1941/42-tôl lett dr. Kusnyerik János az iskolaorvos. Az Állami Fiú Tanítóképzôben is úgy vélték, hogy „Az iskolaorvosi intézmény egyik fontos láncszeme az egészségvédelmi szervezetnek.”14 Orvosuk volt, 1917–1929 között dr. Konthy Gyula, majd 1929-tôl dr. Pál Jenô személyében, de önálló helyiséget nem rendeztek be rendelônek. A Városi Felsôkereskedelmi Iskola is alapításától alkalmazott orvost, elôbb 1918– 1943 között dr. Demjén Józsefet, majd 1944 után Vígváry Lászlót. Az iskolának 1933/ 34-tôl dr. Fest Zoltán volt az iskola-fogorvosa. Ugyancsak az iskola alapításától volt egészségügyi felügyelete a Magyar Királyi Katolikus Gimnáziumnak: 1921–1926 között dr. Konthy Gyula, 1927–1928 között dr. Kleckner Károly, az 1930–1943-es idôszakban dr. Pál Jenô, majd 1944-tôl dr. Keresztesy Tibor látta el a feladatokat. A Kálvineumban az internátus orvosai végezték az iskolaorvosi feladatokat is: 1932/33-tól dr. Pataky Tibor, majd 1939/40-tôl dr. Lévay Miklós. Az iskolában 1926/ 27–1941/42 között dr. Köteles József, majd 1942/43-tól dr. Balogh Ilona volt az iskola-fogorvos. Az Angolkisasszonyok 1939/40-tôl dr. Mandula Sándort alkalmazták iskolaorvosnak.

Épülethigiéné Az iskolaorvosok odafigyeltek az általános, iskolai higiéné elômozdítására. Megôrzése érdekében újításokat is alkalmaztak. A Kossuth Gimnázium értesítôibôl tudjuk, hogy a kezdetektôl nagy hangsúlyt fektettek a termek padlójának olajjal történô portalanítására, a termek szellôztetésére. Központi kérdés volt ez egy olyan városban is, ahol az utcák még csak elvétve voltak kövezve és fásítva, így a sár és por könnyen bekerült zárt helyiségekbe. Ugyancsak a kezdetektôl kísérték figyelemmel a fûtést, mérték a termek és a folyosók hôfokát. 1930/31-ben felszereltek a folyosón három, kifolyóval rendelkezô bádog kézmosó tartályt, és elhelyeztek mellé törölközôket is. A következô évben elhelyeztek három nagy lábtörlô szônyeget rakattak le, és vettek két mentôszekrényt. Rá egy évre a folyosók fûrészporos seprésérôl tudósítanak, mint 13. Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium 1935/36. 14. Állami Fiú Tanítóképzô értesítôje 1933/34.


Nyíregyháza iskola-egészségügye 1945 elôtt

149

újdonságról. Az 1937/38-as tanévbôl a tantermek rendszeres hômérséklet mérésérôl maradtak fenn adatok. Az egészséges ivóvízellátást különösen nagy figyelemmel kísérték az orvosok, és amint valami probléma adódott, azonnal kérték a kutak kijavítását. Saját, jó vizû fúrott kútja volt a Kossuthnak és a felsôkereskedelmi iskolának, de a katolikus gimnáziumban is szükség lett volna egészséges vizû kútra. Elôfordult az is, hogy az iskola udvarán elhelyezett kút használói zavarták a tanítást. A felsôkereskedelmi iskola udvaráról vizet hordó cselédlányok, illetve a környékbeli katonatisztek és gyári inasok viháncolásai miatt kellett korlátozni 1937-ben a vízvétel idôpontjait. Az iskola udvarán lévô kút civilek általi használatát egyébként nemcsak pedagógiai, hanem egészségügyi okokból is helytelenítették, mert attól tartottak, hogy megfertôzik a kutat, amit a tanulók is használnak.15 A mellékhelyiségekkel talán kevesebb gond volt ott, ahol iskolaorvost alkalmaztak. A negyvenes évek elejérôl több WC átépítésérôl, korszerûsítésérôl is van tudomásunk. Bár ennek oka abban is keresendô, hogy az I. világháború után létesült középiskolák mellékhelyiségei addigra mentek tönkre. Az átépítések sok esetben a megnövekedett tanulószám miatt bôvítést is jelentettek, másrészt korszerûsítést, pl. a villanyvilágítás beszerelését. Különösen a városi iskolák törekedtek arra, hogy tanulóik számára megfelelô tornatermet alakítsanak ki. A város számos iskolájában építettek és szereltek fel a harmincas években a testnevelés törvény hatására ilyen tornázó helyeket.

Egészség–betegség Az elsô szélesebb körû tanulói vizsgálatokat is a Kossuthban végezték. Vannak adatok arról, hogy a tízes években a tanév elején szem- és fülvizsgálatokat végeztek, melyek során a tanulók esetleges látási és hallási károsodásait mérték föl. A vizsgálat eredménye megszabhatta a gyerekek ülési rendjét az osztályban, hiszen a rövidlátók, és nem tökéletesen hallók az elsô padokban kaptak helyet. Hasonló felmérést végeztek a katolikus gimnázium indulásának elsô évében 1921ben, amikor minden tanuló látóképét és súlyát megmérték.16 Az 1930-ban iskolaorvosként szerzôdtetett dr. Pál Jenô a következô tanévben megvizsgálta az összes diákot, és az alábbi megállapítást tette: 15 százalékuk vérszegény, aminek oka a rossz szociális viszonyokban keresendô. A diákok 8–10 százalékánál mandulatúltengést állapított meg, ami a gyakori influenzás megbetegedésekért volt felelôs. A gyermekek 3–4 százaléka szervi szívbajban, vagy szívidegességben szenvedett. Szórványosan, egy-egy esetben talált kötôhártya-gyulladást, szemgyengeséget, tüdôcsúcshurutot és fertôzô gyermekbetegséget is. Problémaként vetette fel, hogy a kezdôdô tbc megállapítására behatóbb vizsgálatra lenne szükség, de erre nem volt mód.17 Személyi higiénére utaló adatok az Állami Fiú Tanítóképzô elsô évkönyvében (1914/15) találhatók, mely szerint kéthetente kötelezô a tisztasági fürdô. Ugyancsak együttesen, délutánonként, kedvezményes áron járhattak tisztasági fürdésre a fiú polgári diákjai.18 15. SZSZBMÖL VB 186. VII 170. 1162/1937. 16. Magyar Királyi Katolikus Gimnázium 1921/22. 17. Magyar Királyi Katolikus Gimnázium 1931/32. 18. Jókai Mór Községi Polgári Fiúiskola 1913/14.


150

Kührner Éva

Egészségnevelés Az ifjúság egészségnevelésének több formája is volt. A legegyszerûbb az egészségtan tantárgy keretein belül végzett ismeretátadás volt, de léteztek órán kívüli elôadások, egészségnevelési célzatú szemléltetô eszközök és pályázatok is. A város iskoláiban ügyesen éltek a sokféle lehetôséggel. Felhasználták az új technikai vívmányt, a mozgófilmet is. Több iskolában elôfizették az ismert egészségnevelési folyóiratot, az Egészséget is. A polgárik tantervében kötelezôen szereplô heti két óra egészségtant a negyedik osztályban többnyire a természetrajz tanárok oktatták, de minden alkalmat megragadtak, hogy figyelmeztessék a növendékeket a tisztaság és testápolás fontosságára. A lánypolgáriban 1925 és 1944 között felváltva Takáts Karolina és Vajda Emilné, a fiúknál az I. világháborút követôen Vajda Emil, majd 1920/21-tôl felváltva Nagyváthy Ferenc, Berényi Jenô és 1944/45-tôl Zalán Károly végezte e feladatot. Hasonló volt a helyzet a felsôkereskedelmi iskola esetében is, ahol eleinte Angyal Lajos magyar-német, majd 1923/24-tôl Kollonay Zoltán természetrajz szakos, 1935/ 36-tól Bársony Sándor testnevelés tanár oktatta a tantárgyat. Az Állami Fiú Tanítóképzôben dr. Konthy Gyula (1917–1928/29) és dr. Pál Jenô (1929/30-1945), a Kossuth Lajos Evangélikus Fôgimnáziumban dr. Mikecz Miklós (1910/11–1917/18) majd dr. Valent Mihály (1918/19–1945), a Magyar Királyi Katolikus Gimnáziumban dr. Konthy Gyula (1921/22–1926/27), dr. Kleckner Károly (1927/ 28–1928/29), dr. Pál Jenô (1930/31–1943/44), majd dr. Keresztesy Tibor oktatták heti egy-két órában az egészségtant, és csak kényszerhelyzetben tanította a természetrajz tanár, mint az a katolikus gimnáziumban 1929/30-ban átmenetileg történt. Az egészségtan tanári állás egyébként nem volt túl nagy perspektíva egy orvos számára, amit bizonyít az is, hogy a Kossuthban hiába írtak ki pályázatot már 1910 elôtt az állásra, senki nem pályázta meg. Más okkal magyarázható, hogy a leány középiskolákban többnyire természetrajz tanárok oktatták a tantárgyat. Az volt akkor a nézet, hogy helyesebb, ha a lányoknak a sokszor kényes kérdéseket is érintô egészségtant tanárnôk oktatják. Azért elôfordult, hogy a Kálvineumban a harmincas évek közepén két évig „besegített” dr. Pataky Tibor az internátus orvosa, az Angolkisasszonyoknál pedig a negyvenes évek elején dr. Mandula Sándor. Egyébként a tananyag is eltért némileg a két nemet külön oktató intézetekben. A fiúiskolák elméletibb és inkább közegészségtani szemléletû oktatásával szemben a lányok nevelésében nagyobb hangsúlyt kapott a leendô családanya szerepre történô felkészülés, a csecsemô-, gyermek- és betegápolási ismeretek elsajátítása. A húszas évek második felétôl számos tanórán kívüli felvilágosító elôadást is tartottak iskolán kívüli népmûvelés keretében az ifjúságnak és felnôtteknek. A Kossuth Gimnáziumban Valent doktor tartott elôadást a csecsemôápolásról, táplálkozásról, az iskolás gyermek gondozásáról. Volt, amikor vendég elôadót hívtak, mint például az 1937/38-as tanévben, amikor dr. Hunyadi Balázs a Városok és Vármegyék Országos Mentôegyesülete küldötte az életmentésrôl és a gázvédelemrôl beszélt az ifjúságnak. Országosan is elsôk között foglalkozott 1927/28-ban Klekner Károly kórházigazgató fôorvos a katolikus gimnáziumban szexuális kérdésekkel és az alkoholfogyasztás veszélyeivel. Az alkoholfogyasztás veszélyeirôl a fiú polgáriban is volt felvilágosítás 1942/43-ban dr. Simon Jenô OTBA-orvos elôadásában. Az evangélikus lánygimnáziumban már az iskola indulásától voltak ismeretterjesztô elôadások.


Nyíregyháza iskola-egészségügye 1945 elôtt

151

1917/18-ban például az iskola természetrajz tanára beszélt a tanulóknak az anya és csecsemôvédelem kérdéseirôl. Sokakat foglalkoztató kérdés volt abban az idôben a tbc. A város valamennyi iskolájában tartottak róla elôadásokat, sôt a Kossuthban 1931/32-ben kifüggesztettek tíz darab egészségügyi felvilágosító táblát a tbc elleni tízparancsolattal. Az 1940/ 41-es tanévben tbc elleni propaganda hetet tartottak, melynek keretében pályázatot írtak ki. Ezen több iskola diákjai is részt vettek (Evangélikus lány-, a Királyi Katolikus Gimnázium, Angol Kisasszonyok és a leány polgári). A sok tbc-gyanús fiút befogadó fiú polgári egyik szülôi értekezletén 1943/44-ben az iskolaszanatóriumról tartottak elôadást a szülôknek.

Városi iskolaorvosi szolgálat szervezése Nemcsak az elemi iskoláknak, de a polgáriknak is nélkülözniük kellett az iskolaorvost. Ezeket a tanintézeteket „csak” a tiszti orvosok látogatták, amennyire idejük engedte, bár ezekben az iskolákban jelentôs számú gyereksereg fordult meg. A Jókai Mór Községi Polgári Fiúiskola igazgatója már 1927. szeptember 10-én levélben fordult a tanfelügyelôséghez, és kérte iskolaorvos alkalmazását. A Községi Polgári Lányiskola tanári kara néhány hónap múlva, 1928. január 9-i ülésén szintén szorgalmazta az iskolaorvosi intézmény megszervezését. Kérésük indoklásában az szerepelt, hogy „az ifjúság egészségi állapota nem kielégítô és más városok megvalósították e fontos intézményt.”19 A húszas évek második felétôl az iskolai értesítôk folyton arról adnak hírt, hogy a leány polgáriban sok a gyenge, vérszegény, sôt a tbc-t megelôzô, tüdôcsúcshurutos tanuló, ezért szükséges lenne a rendszeres év eleji vizsgálatra. Hasonló volt a helyzet a fiú polgáriban is, amit egy az 1939/40 tanévben. a tüdôgondozóban lefolytatott vizsgálat is bizonyít. A 410 tanulónak mindössze a fele (204 fô) volt egészséges. 197 tanuló a bôrpróba alapján tbc-fertôzött volt. Röntgen átvilágítással 31 esetben fedeztek fel az orvosok tüdô- és szívelváltozást.20 A gyermekek egészségi állapotát hátrányosan befolyásolta az is, hogy fôleg a fiú polgáriba járók közül sok bejáró korán kelt, késôn feküdt le, és egész nap száraz kosztot evett. Ez a kimerült, alultáplált állapot pedig kedvezett a „morbus hungaricus” kialakulásának. A polgári leányiskola tanári kara kérelmét az iskolaorvosi állás megszervezésére a város iskolaszéke is támogatta január 17-i ülésén. Az elképzelés véleményezésre került Konthy Gyula tiszti fôorvoshoz is, aki február 6-án kelt levelében így vélekedett: „...az oskola orvosi állás felállítását szükséges és hasznos dolognak tartom.”21 Nemcsak a jegyzôkönyvben felsorolt sokrétû vizsgálatot tartotta lényegesnek, hanem szerinte az iskolai orvos elôadást tarthatna élettanból, egészségügybôl, elsôsegélynyújtásból, anya és csecsemô-védelembôl, „melyekrôl ma csekély mûveltségû emberek is tartoznak tájékozva lenni.”22 Ha nem oltják be ugyanis idejekorán a gyermekek lelkét ezen ismeretekkel, azok nyom nélkül eltûnnek. Javasolta továbbá Konthy doktor, hogy a polgári fiúiskolába is kellene iskolaorvos. Az ügy szerencsére nem nyugodott, az ötlet eljutott Bencs Kálmánig, aki kérte Kardos István kultúrtanácsnokot, hogy tekintse meg a fôvárosi kidolgozott tervezetet, és tegyen javaslatot az orvosi vizsgálatok meghonosítására nemcsak a községi, de a felekezeti iskolákban is. 19. SZSZBMÖL VB 186 14844/1928. 20. Jókai községi fiú polgári értesítôje 1939/40. 21. SZSZBMÖL VB 186 14844/1928. 22. SZSZBMÖL VB 186 14844/1928.


152

Kührner Éva

A fővárosi minta23 Budapest Székesfôváros ez alatt nagyon komoly lépéseket tett az iskolaorvosi intézmény megvalósítása érdekében. Az 1925. kísérleti év tapasztalatai alapján 1926-ban kidolgoztak egy tervezetet, amit az 1929-es genfi iskola-egészségügyi kongresszuson is bemutattak. Mindenképpen dicséretes, hogy városunk elöljárói ezt a már gyakorlatban is jól mûködô rendszert használták mintának. A modell szerint a települést körzetekre osztották. Egy körzetbe Budapesten átlagosan 1337 tanuló jutott. Minden körzetben egy orvos és egy iskola nôvér (védônô) tevékenykedett. Az orvosnak rendelkeznie kellett iskolaorvosi egészségtan tanári képesítéssel. Feladata a prevenció, de nem a gyógyítás, valamint az egészségtan oktatása. A szabályozás szerint magánpraxist csak nagyon szigorú korlátozások mellet végezhet. A nôvér az adminisztráció és az orvos segítése mellett fontos feladatként kapta a családok látogatását. A feltárt elváltozások gyógyítására iskolai szakorvosi rendelôt állítottak fel, szemész, orr-torok-gégeorvos, ortopéd-, fül-, bel-, ideg-, bôrgyógyász közremûködésével és röntgendiagnosztikai és -terápiás lehetôséggel. Az iskolaorvos feladatai igen sokrétûek voltak: Minden tanév elején köteles volt részletesen megvizsgálni a felvett tanulókat. A mérések és vizsgálatok eredményeit törzslapon vezette. A beteg vagy betegesnek tûnô gyermekeket rendszeresen megfigyelte. Trachomaszûrést végzett. Véleményt adott a készségtárgyakból való felmentésekhez. A testileg és szellemi elmaradottak speciális osztályokba áthelyezését javasolta. Figyelemmel kísérte a tanulók ültetési rendjét, tekintettel az érzékszervek állapotára. Megelôzte a fertôzô betegségek terjedését, fellépése esetén jelentést tett a tiszti orvosnak. Szükség esetén elsôsegélyt adott. Javaslatot tett a szociálisan és orvosilag rászoruló gyerekek gyermeküdültetésre küldésében. Részt vett egészségügyi akciókban, pl. tej, csukamáj olaj, étkeztetési, ruha akciók. Útmutatást nyújtott pályaválasztási kérdésekben – egészségügyi szempontból. Közegészségügyileg szemmel tartotta az iskola környékét, és közmûveit, ha valami hiányosságot tapasztalt, intézkedést kezdeményezett. Bekapcsolódott a tantestület és iskolaszék munkájába, egészségügyi kérdésekben indítványt tehetett. Évente tájékoztatott az egészségi állapotról az iskolai értesítôben. Tevékenységérôl jelentést tett a tiszti orvosnak. Egészségtant oktatott. A fôvárosi tervezet szerint az iskolaorvos átvett bizonyos feladatokat a tisztiorvosi szolgálattól, emellett tevékenysége pedagógiai és szociális elemeket is tartalmazott.

A nyíregyházi megvalósulás A fôvárosi példa nyomán már 1928. április 28-án született tervezet a városi iskolaorvosi állás megszervezése tárgyában. A kb. 1600 középiskolai tanuló ellátására iskolaorvosi körzet felállítása volt indokolt. A leendô szakképzett iskolaorvos feladatait részletesen szabályozták, és csak apró részletekben tértek el a budapesti mintától. A feladatokat három tevékenységi körre bontották: az iskolával-, a gyermekekkel szembeni feladatokra, és az egészségtan oktatására. Az iskolával szembeni kötelezettség abban állt, hogy „az iskolaorvos az iskolából ki23. Budapest székesfôváros Iskola-egészségügyi intézménye szervezetének és mûködésének leírása. Bp. 1929.


Nyíregyháza iskola-egészségügye 1945 elôtt

153

küszöbölni igyekszik mindazon ártalmakat, amelyek az iskolák révén fenyegetik a gyermeket.”24 Felügyelô és tanácsadási, felvilágosítási joga volt az alábbi kérdésekben: – higiénia; – új építkezéseknél a hely kiválasztástól a berendezésig; – a gyermekek ültetése (látási, hallási defektusok figyelembevételével); – világítás, fûtés, szellôzés kérdései; – az iskola vízzel való ellátása. A tanulókkal való törôdés tette volna ki az iskola orvosi munka nagy részét, hiszen sokféle feladatot rótt a doktorra a gyermekek egészségének felügyelete. Az iskolaorvosnak elôírták, hogy minden az iskolába újonnan belépô tanulót pontosan megvizsgáljon. Az igazgatónak elôre értesítést kellett küldeni a szülôknek a vizsgálat helyérôl és idejérôl, miután a vizsgálatnál ôk is jelen lehettek. Az orvosnak közölni kellett a szülôkkel a gyermek egészségi állapotát, a talált betegségeket, és fel kellett világosítani ôket a kezelésrôl. A gyógykezelés már nem az iskolaorvos feladata volt. Ha azonban a szülô kérte a kezelést, honorárium ellenében természetesen elvégezhette, de az egyébként a háziorvos, vagy szegény tanulóknál a hatósági orvos, illetve a vasúti, postai betegsegélyzô orvosa feladata volt. Amennyiben a vizsgálaton a szülô nem tudott jelen lenni, tanárnak kellett elkísérni a tanulót, és a vizsgálat eredményét tudatnia a szülôvel. Az iskolaorvos kötelessége volt a tervezet szerint törzslap vezetése a tanuló testilelki egészségérôl. Csak a törzslap alapján lehetett ugyanis eredményeket felmutatni. Egyelôre csak az elsôsöknek állítottak volna ki törzslapot, amit évrôl évre magukkal vittek volna. Teljes vizsgálatot az iskolába lépéskor és a távozáskor végeztek volna, de a beteg gyermeket évente többször is meg lehetett vizsgálni. Tanár is kérhette betegség gyanúja esetén a rendkívüli vizitet. Évente 3–4 ízben viszont súly, magasság és mellkas méretek vételét tervezték, a megfelelô fejlôdés ellenôrzésére. A nyíregyházi iskolaorvosnak is feladata lett volna a készségtárgyak alóli felmentések kiadása, a hiányzó tanulók felkeresése a lakásukon, járvány idején tanácsadás az iskola bezárására, szülôi értekezleteken a szülôk tájékoztatása, egészségnevelési munka végzése, egészségtan tanítása és a szociális akciók szervezése. Úgy vélték, az „iskola orvos mûködése akkor lesz áldásos, ha specialistákat meg tud majd valamilyen formában nyerni, hogy a tanulók bôr, szem fül, gége és fogászati bántalmai megfelelô kezelésben részesüljenek.”25 A fenti tervezet keresztülviteléhez számba vették a szükséges kiadások dologi és személyi részét. Fel kellett volna szerelni egy iskolaorvosi rendelôt, ami az induláskor nagyobb összeget jelentett. Szükség volt a vizsgálatokhoz pontos személymérlegre, magasságmérôre, cm-szalagra, kis mentôszekrényre, hallgatócsôre, 20-20 db falapocra torokvizsgálathoz, kartotékborítékokra törzslapok tárolásához, 1000 nyomtatványra a szülôk felhívásához, 2000 pesti minta szerinti törzslapra, iskolaorvosi bélyegzôre, gyógyszerekre, illetve az iratok ôrzésére zárható szekrényre, aminek kulcsa az iskolaorvosnál lett volna. Az iskolaorvosi intézmény indítását a két polgáriban javasolták. A tandíjban évi 1–1,5–2 pengôt szándékoztak az iskolaorvos céljára tervezni. A többi költséget a város fedezné. A két iskola ellátására szolgáló iskolaorvost a XI. fizetési osztály 1. fokozata szerinti fizetés illette volna meg. 24. SZSZBMÖL VB 186 14844/1928. 25. SZSZBMÖL VB 186 14844/1928.


154

Kührner Éva

1931 ôszén azonban országosan redukálták az iskolaorvosi költségvetést. Az iskolafogászati rendelések száma megmaradt, de átmenetileg csökkent a rendelés ideje és a dolgozók dotációja. Talán ez lehetett az oka, hogy a sokak által támogatott terv csak terv maradt, és még 1940-ben is csak ott tartottak, hogy „a helybeli fiúiskolák a város polgármestere útján állami iskolaorvosi intézmény felállítását kérték a Vallás- és Közoktatási minisztertôl az iskolák 1600 tanulójának egészségügyi ellenôrzésére.”26 A minisztérium elutasító levele 1940. november 15-én kelt, melyben közölte, hogy fedezet hiányában nem tud felvenni iskolaorvos és egészségtanárt a nyíregyházi közép és középfokú fiúiskolák számára. A megvalósulás elmaradása azért is nagyon szomorú, mert az Országos Közegészségi Intézet megalakulását követôen a közegészségügy színvonalának emelésére létrehozott egészségügyi mintajárások és vidéki állomások szervezésébôl megyénk teljesen kimaradt. Az ambiciózus, a szakirodalmi beszámolókat bizonyára jól ismerô orvosok egyéni törekvései többnyire anyagi támogatás hiányában nem tudtak teljesen kibontakozni, de a haladó fôvárosi elképzelés minél több elemét próbálták a helyi viszonyok között alkalmazni. A hivatalos intézkedések pedig kimerültek abban, hogy 1934-ben tanulmányutat szerveztek a mintául szolgáló Gödöllôre. 1944 januárjában került napirendre újból az iskolaorvosi intézmény megszervezésének kérdése. Az 1943-ban megszületett 8300 sz. VKM rendelet értelmében, a középiskolákban iskolaorvost kellett alkalmazni, a város anyagi támogatásával, és a költségvetésébe be is kellett tervezni 500 pengô évi költséget. Az iskolaigazgatók feladatává tették, hogy keressenek megfelelô iskola-fogorvost, illetve iskolaorvost, akit heti öt órában foglalkoztatnak. Érdekes, hogy városunkban is, mint Budapesten, hamarabb (1942) kezdett el mûködni az iskolafogászat. Ezzel az elhatározással a város középiskolái megfelelô, anyagilag biztos háttérrel rendelkezô egészségügyi ellátáshoz jutottak, bár ez a rendszer a háború miatt nem sokáig mûködhetett. Összegzésként elmondható, hogy a városi iskolaorvosi rendszer pénzügyi okokból csak nagyon lassan alakult ki. Ennek ellenére nincs szégyenkeznivalónk, mert ahogy a korabeli újságíró írta „A prevenció szolgálatában állnak ma már az iskolák is. A város vezetôsége mindent elkövet, hogy iskolái a modern higiénia elveinek megfelelôen épüljenek és az iskolák révén polgárainak gyermekeit betegség ne fenyegesse. A gyermekekbe már korán beoltják a hygiénia szeretetét és fontosságát és az iskolaorvosi intézmény szervezésével pedig a tanulók orvosi felügyeletét és a betegségek elhárítását teszik lehetôvé.”27 Az a néhány, az iskolások egészségének megóvása érdekében tett próbálkozás országosan is elsôk között valósult meg Nyíregyházán. Külön figyelemreméltóak a városban mûködô orvosok azon kezdeményezései, amelyeket önzetlenül, saját költségen valósítottak meg. A város tirpák lakossága rendszerint partner volt, és a nehéz anyagi körülmények ellenére, amit lehetett, megtett, sôt áldozatokat is hozott annak érdekében, hogy az ifjúság jó körülmények között tanulhasson, egészséges legyen. 26. A nyíregyházi evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium értesítôje 1940/41. 18. 27. Kovács László: Közegészségügy In: Az 50 éves Nyírvidék albuma. Szerk. Vertse K. Andor, Nyíregyháza, 1928.


Jász Krisztina–Szarvák Tibor

A politikai értékválasztás változása1 Szociológusként egyéb kutatásaink alkalmával a magyar társadalom számos olyan aspektusát, szegmensét vizsgáltuk – ilyenek például a társadalmi értékek változása, a társadalmi közéletben való részvétel alakulása, a tömegpszichózis hatása –, amely jelenségek a választási kampány során hatványozottan jelennek meg. E folyamatok és jelenségek kampányidôszakban rövid idô alatt különbözô behatások révén, drámai módon befolyásolhatók, adott esetben pedig választási célok eszközeiként használhatók a választópolgárok sajtó és egyéb médiumok általi manipulációja révén. Az elôbbiek alapján kiváló kutatási „terepet” jelentenek a társadalomkutatók számára. A kutatás területi egységeinek kiválasztásánál viszont az vezérelt bennünket, hogy bár egy viszonylag nagy homogén területi egység, az Alföld egy régióján belül vizsgálódtunk, mégis itt is érvényesül az a tendencia, hogy a „pártpreferenciák sajátos, az adott területre jellemzô politikai mintázatot mutatnak” (Hubai, 2002), amelyek adott esetben ugyanazon évben teljesen eltérôek lehetnek a parlamenti és az önkormányzati választások alkalmával. A három vizsgált megyeszékhely és környéke pártpreferenciák alapján az alábbi módon jellemezhetô: Szolnok és Nyíregyháza baloldali hagyományokkal rendelkezô agrár-ipari vidék, míg Debrecent a városiasultság magas foka, és az erôteljes liberális–MIÉP szembenállás, (Hubai, 2002) jobboldali orientáció jellemzi. Azonban az önkormányzati választási eredmények szempontjából Nyíregyházát és Szolnokot nem lehetett egy kategóriába sorolni, hiszen ez utóbbi vezetése egészen 2002-ig a Fidesz-bôl került ki. Szolnoki kötôdésû állampolgárokként arra voltunk kíváncsiak, hogy mennyire tematizálta a sajtó a politikáról való gondolkodásmódot, módosította-e a választók körében a politikáról való gondolkodást, amennyiben igen, akkor milyen mögöttes okokban kereshetô a magyarázat. A több száz cikk tartalomelemzése elôtt kutatási hipotézisünket – mely szerint a választópolgárok döntését fôként az önkormányzati választások alkalmával a helyi sajtó alapvetôen befolyásolja – Paul Lazarsfeld longitudinális vizsgálatainak eredményeire alapoztuk. Lazarsfeld és kutatócsoportja az 1940-es amerikai elnökválasztási kampányt vette górcsô alá. Az elôbbiekben említett szociológiai módszerrel arra az eredményre jutottak, hogy az emberek választások alkalmával hozott döntéseire elsôsorban mikrokörnyezetük véleményformáló szereplôi hatnak. 1. A parlamenti és önkormányzati választásokon 1998–2002 között az Észak-Alföldi Régió megyeszékhelyein. Elemzés a Kelet-Magyarország címû lap alapján. A kutatás a Politikatörténeti Alapítvány támogatásával készült el.


156

Jász Krisztina–Szarvák Tibor

A média, ezen belül az írott sajtó véleményformáló hatásáról számos elemzô, kutató publikált a magyarországi választások kapcsán is. Ennek oka az, hogy az újságírók szerepe rendkívüli módon felértékelôdik a választási kampányok során, számos esetben elsôszámú véleményformálókká, politikai szekértáborok emblematikus figurájává válhatnak. A választási kampányok alkalmával a politikai sajtó az átlagosnál is nyíltabban teszi le voksát egyik vagy másik politikai tömörülés mellett. Többféle modell létezik a világ politikai publicisztikájában, választás-mentes idôszakban a magyar politikai újságírás az elfogultságot kevésbé megengedô angolszász modellt követi, míg kampányidôszakban a politikai szimpátiát jobban felvállaló, a tárgyilagosságot kevésbé szem elôtt tartó hagyományos európai modell felé mozdul el (Bajomi-Lázár, 2002). A választási idôszakban elszaporodnak a magyar politikai sajtóban azok a cikkek, amelyek egy-egy tény közlése során markánsan tükrözik az újságírók politikai hovatartozását is. A polarizálódás további jele, hogy az újságírók sok esetben a nem politikai eseményeket is politikai-morális kontextusba helyeznek, illetve a hozzájuk közelálló véleményeket tényként jelenítik meg. (Bajomi-Lázár, 2002). Ebbôl következôen az újságírók szerepe és egyúttal felelôssége rendkívüli módon felértékelôdik, hiszen számos választópolgár számára – más, alternatív hírforrással nem rendelkezvén – a különbözô sajtótermékekben olvasottak jelentik az értelmezési keretet a különbözô politikai események feldolgozásához és egyben választási attitûdjük kialakításához. A tartalomelemzést Mannheim napirend-elméletébôl kiindulva alakítottuk ki, mely szerint a média napirendje három fontos elemet tartalmaz: a láthatóság (az ügyrôl adott tudósítások összege és kiemelkedô volta); a közönség-jelentôség (a hír tartalmának relevanciája a közönség szükségletei szempontjából); a vegyérték (az ügynek szentelt kedvezô és kedvezôtlen tudósítások aránya). Amint arra a bevezetôben utaltunk, három megyei napilap cikkeinek tartalomelemzését végeztük el a parlamenti választási kampány kezdetétôl a kampány végéig terjedô idôszakban, és ugyanezt a szisztémát követtük az önkormányzati választások idôszakában is az egyes megyeszékhelyeken. Az alábbi tanulmányban azonban csak a megyei napilapra, a Kelet-Magyarországra szûkítjük le mondanivalónkat. A lap cikkeit az alábbi módszertani szempontok2 alapján vettük górcsô alá: milyen volt a helyi sajtóban megjelenô cikk stílusa: a botrány/személyeskedés, vagy a reálpolitika hangsúlyai jelennek meg benne; a cikkben megfogalmazott probléma leszûkíthetô-e a választókörzetre; amennyiben nem, milyen területi egységre vonatkozik az adott megállapítás, információ; kitôl származik az adott hír, ki mondta el a sajtóban – helyi, megyei, országos párt prominens, helyi értelmiségi, szakpolitikus –; milyen terjedelmû a cikk; az újság mely oldalán jelent meg a cikk, vezérhír volt vagy elrejtve, az oldalak között jelent meg; a választási kampány mely szakaszában jelent meg a cikk; milyen területet, szakpolitikát érintett a cikk; mekkora utóélete volt a cikknek, született-e rá olvasói levél, glossza, cáfolat; a különbözô közigazgatási szinteken lett-e utóélete, következménye a cikknek; pártszinten lett-e kihatása a cikkben foglaltaknak. 2. A módszertanhoz szükséges egyéb elemzési szempontok a tanulmány mellékletében találhatók. A KeletMagyarország elemzésében nyújtott segítségét Darida Zsuzsának, a Debreceni Egyetem szociológus hallgatójának köszönjük.


A politikai értékválasztás változása

157

A tartalomelemzés tárgyát a Kelet-Magyarország címû napilapban 2002. márc. 1– ápr. 31. és 2002. szept. 1–okt. 31. között megjelent, a parlamenti és önkormányzati választásokat taglaló, 122 cikk képezi.

A politikai napirend alakulása a választások idején SzabolcsSzatmár-Bereg megye napilapjában A tavaszi idôszakban szereplô cikkek leginkább két jellemzôvel írhatók le a hangnem szempontjából. Egyfelôl bíráló, személyeskedô stílusúak, ám ugyanilyen mértékben találhatók meg a reális, aktuálpolitikát tényszerûen közlô cikkek is. A cikkek stílusa kiegyenlített képet sugall a számunkra. Azonban a pártállás-változót beemelve a hangvétel mellé, nem ilyen harmonikus az eredmény, mert a bíráló, személyes hangvétel leginkább a baloldalra volt jellemzô a parlamenti választásokat megelôzôen. Ez akkor is igaz, ha megnézzük, milyen arányban jelent meg a jobbés baloldal a sajtóban. Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 2002-ben jellegzetesen kapcsolódott össze a megyei és az országos szintû kérdéskör. A megyei lap hasábjain a roma kérdés pro és (inkább) kontra, számtalanszor megjelent olyan cikkekre gondolunk itt, amelyben a MIÉP pártelnök cáfolata – az üzenetet Horváth Aladár indította el – jelenik meg arról, hogy pártja cigányellenes, illetve a nyíregyházi roma kisebbségi önkormányzat botrányos ülésérôl szóló, komoly utóéletet maga mögött hagyó eseménytudósítás, illetve a Helmeczy László megyei elnökkel, fotóval ellátott riport a roma kisebbség szociális helyzetérôl. A lényeget azonban a Roma Polgárjogi Alapítvány vezetôje mondta ki: az ország egyik legnagyobb roma népességcsoportja által lakott megyéjében ,,olyan pártra szavazzanak, amely kizár mindenféle együttmûködést a MIÉP-pel”. Fontos megjegyeznünk, hogy ezek a cikkek többségében ,,eldugva”, nem a címoldalon, fotó nélkül jelentek meg. Majdnem egyenlô számban nyilvánult meg a két politikai oldal, tehát nem torzíthatja az eredményt, hogy a baloldal esetleg több lehetôséget kapott a megszólalásra. Tény, hogy a baloldal többször szerepelt az újság oldalain, a különbség azonban csekély mértékû. A baloldal bírálatainak jellemzô kulcsszavai az „aggályokat kelthet”, „szélsôséges”, „felelôtlen” kifejezések voltak. Álljon itt néhány idézet a szemléletesség érdekében: „Az aktuális politikai ügyekkel kapcsolatban… jól megtervezett akciókról van szó, amiket a szabaddemokraták hajlamosak a szélsôjobb felé tett gesztusként értelmezni…” (Lendvai István megyei elnök, SZDSZ. KM, 2002. március 1.) „Medgyessy Péter a kihívást az ország jövôje miatt érzett felelôsséggel indokolta.” (MSZP-sajtótájékoztató. KM, 2002. március 4., 2. old.) A jobboldal bírálatai nem illeszthetôk a választást megelôzôen közvetlenül a kampányhoz. „Trianon, amely elválasztotta az ország és a nemzet határait.” (Pokorni Zoltán. FIDESZ kampányzáró gyûlés. KM, 2002. április 4.) Úgy tûnik az adatok alapján, hogy a jobboldal nem kampányolt olyan intenzíven, mint a baloldal, ellenben a választásokat követôen változott a helyzet. Április 7. után a két oldal párbeszédbe kezdett: „Kovács Lászlónak azt üzenem, nem mi folytattunk koalíciós tárgyalásokat a parlamenten kívül szélsôséges párttal, a Munkáspárttal, hanem ô.” (Pokorni Zoltán. KM, 2002. április 11.)


Jász Krisztina–Szarvák Tibor

158

„Ha valaki olyan kijelentést tesz választási vereség esetén, veszélyben a haza, nem tesz mást, mint a demokráciától félti az országot.” (Kuncze Gábor. KM, 2002. április 12.) „Azért jöttünk össze ilyen sokan, hogy eljusson a hangunk azokhoz is, akiket rémképekkel tévesztettek meg.” (Orbán Viktor. KM, 2002. április 15.) „Orbán Viktor és a FIDESZ nem a hazát, embereket, hanem saját hatalmát félti, ezért kezdett gyûlölködésbe és ezért állít az MSZP-rôl szándékosan valótlanságokat, hazugságokat.” (Kovács László. KM, 2002. április 16.) Parlamenti választások lévén elvárható, hogy inkább az országot érintô problémák jelenjenek meg az újság hasábjain. Az alábbi tábla szerint a választási kampány alatt és a választást követôen is leginkább maga a választás mikéntje volt az, amely a cikkek tárgyaként megjelent az újság hasábjain. A tábla alapján elmondható, hogy a jóléti kérdésekkel kizárólag a baloldal foglalkozott. A gazdasági problémákat is többet taglalta a baloldal, míg a jobboldaliak a választások lebonyolításával, a „csalással” kapcsolatban formáltak véleményt az újság hasábjain. 1. tábla. A cikkek témája és a politikai oldal összefüggése

Pártállás

Téma „jólét”

„gazdaság” „választások”

„egyéb”

Összesen

„bal” „jobb”

4 –

10 7

30 35

6 3

50 45

Összesen

4

17

65

9

95

Az a feltevés, mely szerint a kampány során a résztvevôk a szociális, egészségügyi vagy társadalombiztosítás kérdéseivel állítanák maguk mellé a szavazókat, megdôlni látszott, bár természetesen a szûkebb-tágabb környezet társadalmi-gazdasági állapotáról (fizetések emelése, nyugdíjak vásárlóértéke, terület-és gazdaságfejlesztés) minden politikai oldal beszélt. A racionális politikai közbeszéd témái között leginkább a vízügyi kérdések szerepeltek. A Centrum Párt prominens megyei elnöke a területfejlesztés témáját is beemelte a választási diskurzusba. „Megyénk még mindig hátrányos helyzetben van. A címzett állami támogatásoknak is csak a töredékét kapta meg” – nyilatkozta Helmeczy László. Ehhez az SZDSZ elnöke is csatlakozott, aki az újság szerint „nem ért egyet az Orbán-kormány Szabolcs-SzatmárBereg megyével kapcsolatos politikájával”. De összességében a politikusok leginkább a politikai közhangulattal foglalkoztak: „Négy évig szeretôje volt a MIÉP a FIDESZ-nek, s most kéri, vegye el, de a násznép fanyalog, mert a menyasszony ragyás.” (Magyar Bálint. KM, 2002. március 12.) „Mi nem beszélünk arról, hogy kampányeseményt húsvétkor nem szervezünk, hanem nem szervezünk. Aki azt mondja, hogy kampányokból nem kampányol miközben pl: kíséri a koronamásolatot, az nem mond igazat.” (FIDESZ megyei elnök. KM, 2002. március 30.) „… ezt követôen ismertette az összes két hete elkövetett választási trükköt, ami a választási csalás kategóriájába tartozik…” (FIDESZ megyei elnök. KM, 2002. március 30.)


A politikai értékválasztás változása

159

A jóléttel kapcsolatos kérdések jelentek meg a legkisebb számban, ezek a Medgyessy Péter miniszterelnök jelölt által bejelentett száznapos programmal foglalkoztak. A gazdasággal kapcsolatos problémakör is csak csekély számban kapott teret a cikkekben. A legtöbb hír országos pártprominensekrôl (2. tábla) szólt, az ô nyilatkozataikat tartalmazta, a megszólalások gyakoriságát tekintve második helyen a helyi pártprominensek álltak. Országos szakpolitikus alig nyilatkozott, itt megjegyeznénk, hogy a legtöbb politikus a választásokhoz kötôdô kérdésekben nyilvánult meg, szakterülethez kötôdô kérdésben nem nagyon történt véleményformálás. A bal- és jobboldal megnyilatkozói azonos számban országos pártprominensek voltak. A helyi baloldali pártprominensek nagyobb hangot kaptak a KM hasábjain, mint a jobboldaliak (2. tábla). A cikkek mûfaja legtöbb esetben beszámoló, tudósítás. 2. tábla. Nyilatkozók szerepköre és a pártállás összefüggése

Cikkek száma

„értelmiség” „helyi szakpolitikus” „országos szakpolitikus” „helyi pártprominens” „országos pártprominens”

„bal”

„jobb”

Összesen

5 – 18 25 50

5 3 10 24 45

10 3 28 49 95

Fontos szempont még az újságcikk mérete és a párthovatartozás összefüggése. Egyértelmû, hogy a legtöbb kisméretû cikkel a jobboldal büszkélkedhet, míg a legnagyobb felülettel a baloldaliak „gazdálkodhattak”. A következô szubjektív vélemény mondható el errôl az idôszakról: a tavaszi idôszakban a jobboldal a megyei sajtót szinte egyáltalán nem használta programismertetés céljából. A baloldal, a hatékony ellenzéki szerepkört jól ismerve nem túl hangsúlyosan, de említést tett programjairól, leginkább azonban a kormányon lévôk hiányosságainak kiemelésére fókuszált.

Önkormányzati választások A helyhatósági választások elôtt a felvetôdô témák fôként a megye felemelkedéséhez (Összefogás mozgalom megalakítása), az ôszi iskolakezdéshez (interjú Magyar Bálinttal, illetve tudósítás az MSZP helyi képviselôjelöltjeinek iskolakezdési adományáról), a választási statisztikához (több kisebbségi önkormányzat létrehozását kezdeményezték, valamint a városokban pártokra, a falvakban függetlenekre szavazhatnak inkább az emberek) kapcsolódtak. A választások elôtt az OTP Bank Rt. regionális igazgatóságának egyik tagja feltette – minden önkormányzati fejlesztés – alapkérdését: „Létezike olyan önkormányzat, amelyiknek nincs hitele?” Az önkormányzati finanszírozásról közvetlenül ezek után kevés szó esett a választási üzenetekben.


160

Jász Krisztina–Szarvák Tibor

Az önkormányzati választásokat megelôzôen, majd az azt követô idôszakban meglepôen kevés híranyag készült a választásokkal kapcsolatban. Fordult a kocka a jobb- és baloldal megjelenési stílusában, a jobb radikálisan jelent meg az újság hasábjain, kihasználva talán a baloldal kormányalakítással kapcsolatos teendôit. A baloldali cikkek fô témáját a mindennapok történéseihez kötôdô írások alkották, a hírek fôként az új kormányfô látogatásairól, intézményavatásairól szólnak. A jobboldal átvette a bíráló szerepet és felerôsítette a választás törvényességével kapcsolatos kételyeinek hangsúlyozását: „Nem kellene elôre inni a medve bôrére” (Pokorni Zoltán, KM, 2002. szeptember 3.) A legtöbb bírálat azonban a „jóléti” rendszerváltást illette: „A kormányprogram a FIDESZ választási programjának dilettáns változata.” (Áder János, KM, 2002. szeptember 21.) „Új kormány ez még, nem árt méltányosságot gyakorolni. Voltak jó és rossz intézkedések.” (Orbán Viktor, KM, 2002. szeptember 23.) „Miközben azt mondták, üres a kassza, jelentôs jóléti programokat hajtottak végre.” (Pokorni Zoltán, KM, 2002. október 3.) Ha tartjuk a hipotézisünket – mely szerint a parlamenti választások az országos problémákat priorizálják, míg az önkormányzati választásoknál a helyi problémáknak kell hangsúlyosabban megjelenniük, akkor csalódnunk kell. A legtöbb cikk témája ugyanis alapvetôen országos hatáskörû volt. Az MSZP az infrastruktúra-fejlesztéseket és az árvízi védekezést, valamint a város és a közgyûlés eredményeit hangsúlyozta, a Fidesz megyei képviselete „pedig garantálva a folyamatosságot, kiharcolja a további fejlôdés lehetôségeit”. Pártállás tekintetében országot érintô problémában a jobboldal szólalt föl legtöbbet. A legtöbb megszólalás ismét a választás témáját illette. A választások kapcsán elsôsorban a saját választóikat szólították meg. „A legfontosabb ember az lesz, aki a polgári oldalt képviselve ott ül majd a szavazatszámláló bizottságban, mert furcsa dolgok történhetnek, ha nincs elég jó lelki erôben,” (Orbán Viktor, KM, 2002. október 15.) A baloldal reakciói a gyûlölködéssel és utcai politizálással kapcsolatosak. „A jobboldalnak most az a baja, hogy a választási vereség váratlanul érte és azóta nem tud lábra állni, populista jelszavakkal és követelésekkel próbálja fenntartani a maga iránti érdeklôdést.” (Kuncze Gábor, KM, 2002. szept. 3.) Bár önkormányzati választásokra készültek, mégis leginkább országos pártprominensek kaptak hangot. Ezúttal azonban arányaiban több helyi pártprominens nyilvánult meg, mint a parlamenti választások alkalmával. A helyi politikusok leginkább a nemzet érdekét hangsúlyozták a választások kapcsán a sajtóban: „Polgári körök a polgári pártok gyôzelméért.” (Nyíregyházi Polgári Körök, KM, 2002. szept. 28.) „A legtöbb jelölt, a legnagyobb bizalom.” (MSZP, KM, 2002. okt. 3.) A mûfaj tekintetében is történt némi változás a parlamenti választásokhoz képest. Több interjú készült a jobboldali megszólalók körében. A beszámoló jellegû hírek voltak nagyobb számban, a bal és a jobb egyenlô számban osztozott e mûfajon. A legtöbb cikk nagyméretûnek bizonyult, itt is változott a korábbi tendencia, mert az elôzô idôszakhoz képest most a jobboldal gazdálkodhatott nagyobb felülettel.


A politikai értékválasztás változása

161

Jellemzô volt az egész választási idôszakra, hogy regionális, megyei, vagy lokális problémákról nem igazán beszéltek, még a helyi politikusok sem. Mindkét oldalra jellemzô, hogy lokális szinten alig-alig fogalmaztak meg programot, az önkormányzati képviselôk a nagypolitikának asszisztáltak elsôsorban. Bár a Kelet-Magyarország tematizálta híreit oldalszám szerint, úgy tûnt olvasásuk közben, hogy azok „ad hoc” jellegû hírek, ez alatt azt értjük, hogy a két oldal elbeszélt egymás mellett. Minimális számú cikknek lett utóélete, vagy következménye az újság hasábjain. A kronológiában visszafelé haladva, néhány téma folyamatos jelenlétére hívjuk fel a figyelmet: ezek pedig a területfejlesztés, a térség gazdasági felemelkedése és kisebbségpolitika.

Kis választási kronológia Visszatekintve 1998-ra, a kampány hangulata napjainkból nézve sokkal nyugodtabbnak tûnt. Egy-két cikk azonban feszültségekre (személyeskedésrôl szóló miniszterelnöki vádak, valamint az ellenzéki ígérgetésekrôl szóló üzenetekre gondolunk itt) utal. Érdekes, hogy a legtöbb cikknek nem volt utóélete, de amelyikrôl többen is írtak az éppen az esélyegyenlôség témához (mozgássérült emberek hátrányainak csökkentése) kapcsolódott. 1998-ban még nagyobb hangsúlyt kapott a megyei lapban az európai tudat erôsítése és egy helyi civil egyesület EU-s támogatása is. Fontos kérdés volt még az M3-as autópálya építése, a határátkelôk bôvítése, valamint az egészségügy fejlesztése is. Az 1998-as önkormányzati választások témái közül is fôként a országos jelentôségûek voltak általánosak. Így számos (a politikai paletta mindkét oldalán álló) prominenstôl olvashattunk a makrokérdések megyei vonatkozásairól, fôként az M3as autópálya továbbépítésének gyorsításáról és a gazdaság fejlesztésérôl, valamint a romák felzárkóztatásáról és az alacsony nyugdíjról (Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében volt ebben az évben a legalacsonyabb az átlagnyugdíj). Fontos megjegyeznünk, hogy az ôszi választás helyi jellegzetességét azok a nyilatkozatok adták, amelyek a települési autonómiával kapcsolatosak. Szó van ekkortájt egy Torgyán Józsefhez kötôdô levél kapcsán arról, hogy „azok a települések, amelyek nem a kormánypártok jelöltjeit választják meg, ne számítsanak támogatásra”. Nyíregyháza Megyei Jogú Város polgármestere szerint ez nyílt fenyegetés volt. Ez a téma hosszú utóéletûnek bizonyult a Kelet-Magyarország hasábjain hazánk harmadik önkormányzati választása elôtt. A három megyei sajtóorgánum választással kapcsolatban megjelent cikkeinek tartalomelemzése nyomán látható, hogy a bevezetôben vázolt hipotézisünk nem igazolódott be. A magyar választópolgárok választási attitûdjét nem befolyásolja jelentôs mértékben a mikrokörnyezetükben megjelenô sajtó. Ennek egyik oka abból az egyszerû ténybôl fakad, hogy hazánkban választások idején ilyen szerepkört a helyi lapok nem vállalnak fel. A vizsgált napilapokra elsôsorban a konfliktuskerülés volt a jellemzô, a választási hírek elsôsorban az országos orgánumoktól (a nemzeti és különbözô más hírügynökségektôl) átvett hírek tolmácsolására korlátozódtak. E mögött a szerkesztôi elv mögött egyszerû gazdasági érvek is meghúzódhatnak, hiszen ha egy lap túlságosan nyíltan állást foglal egyik vagy másik politikai oldal mellett,


162

Jász Krisztina–Szarvák Tibor

az a választások után jelentôs olvasóveszteséggel számolhat, fôként egy olyan hiszterizált idôszakban, amely a 2002. évi választásokat követte. Másrészt azt gondoljuk, hogy Magyarországon a civil ethosz fejletlensége, a lokális problémák iránti érdektelenség miatt a pártok számára sem „kifizetôdô” taktika a helyi problémákra épített kampányprogram még az önkormányzati választások idôszakában sem. Az országos témák könnyebben eladhatók és kommunikálhatók a magyar választók számára még ebben az idôszakban is. Bízunk abban, hogy a magyar választópolgárokat a civil társadalom fejlesztésével sikerül kizökkenteni ebbôl a helyi ügyek iránti érdektelenségébôl, amely manapság a többséget jellemzi, illetve reméljük, hogy a helyi lapok számára kifizetôdôbbé válik a lokális ügyek markáns felvállalása a választási kampányok során, arculatuk egyedibbé, markánsabbá és némileg bátrabbá válik a közeljövôben. Irodalom 1. Bajomi-Lázár Péter: A magyar sajtó és a választási kampány. In. http://www.szochalo.hu/kritika/kritika2002bajomi09.htm 2. Hubai László: Magyarország XX. századi választási atlasza 1920–2000. Napvilág Kiadó. 2001. I. kötet. 3. Tóth Csaba–Török Gábor: Politika és kommunikáció. A magyar politikai napirend témái a 2002-es választások elôtt. Századvég Kiadó, 2002. Módszertan – melléklet – Az elemzést a következô dimenziók mentén végeztük: hangnem; mûfaj; szint; téma; idôszak; méret; származás; pártállás. – A „hangnem” változóhoz négy attribútomot alakítottunk ki. Botrányosnak ítéltük meg azokat a cikkeket, amelyekben törvénytelenségrôl, büntetôügyekrôl írnak; magánszférát érintenek; összeférhetetlenséggel kapcsolatosak. – Bírálónak véltünk egy cikket, ha a nyilatkozó konkrét ügy kapcsán elutasította az ügy menetét, megoldását, stb. Személyeskedônek ítéltük meg azokat a cikkeket, amelyekben a nyilatkozó valakinek a meggyôzôdésére gúnyos, cinikus megjegyzést tett, és azokat a cikkeket, amelyekben a nyilatkozattevô elhatárolódik pártja véleményétôl, és saját véleményét fogalmazza meg. Reális jellemzôvel illettük azokat az írásokat, amelyek tényszerûen közölték az eseményeket. – A „mûfaj” változóhoz is négy attribútumot rendeltünk, ezek a beszámoló; interjú; glossza és egyéb. Az egyéb jellemzôt kapták az olvasói levelek, hirdetések. – A „szint” változó alatt azt a közigazgatási szintet értettük, amelyet a cikkben megjelenô problémakör érint. Hét attribútumot rendeltünk hozzá, ezek a következôk: választókörzet; falu; város; megye; kistérség; régió; ország. – A „téma” változóhoz három jellemzôt csatoltunk, jólét (szociálpolitika, egészségügy, lakásügy stb.); gazdaság (infrastruktúra, ipar, mezôgazdaság, informatika stb.); választás (politikai közhangulat, pártok megjelenése a médiában, jelöltállítás stb.). Az „idôszak” változó alatt március és április hónapot értettük. – A „méret” a cikk terjedelmére vonatkozik. Eszerint ezek lehetnek kis-, közepes-, nagyméretûek. – A „származás” alatt a nyilatkozattevô szerepkörét értettük. A következô szerepekben szólaltak meg a nyilatkozók: értelmiség, helyi szakpolitikus, országos pártprominens, országos szakpolitikus; helyi pártprominens. – A „pártállás” változóhoz három attribútumot rendeltünk: jobboldali, baloldali és pártatlan. – A jobb oldalhoz soroltuk a kormánypártiakat, baloldalhoz az ellenzéket.


Mezei István–Németh Csilla

A továbbélő múlt Gáva és Vencsellő társadalmának továbbélése a községegyesítés után Gávavencsellô nagyközség Szabolcs-Szatmár-Bereg megye északkeleti részén, Nyíregyházától kb. 40 km-re fekszik. A település a Rétköz nyugati részén található, a Tisza bal oldalán. Alsórendû úton közelíthetô meg, délrôl a Miskolc-Nyíregyháza mûút érinti. A települést átszeli a Nyíregyháza—Balsa keskeny nyomközû vasútvonal. Északról Sárospatak, nyugatról Balsa, északnyugatról Kenézlô, délrôl Tiszabercel határolják. Érdeklôdésünket az ébresztette fel a kétnevû nagyközség iránt, hogy a közelmúlt önkormányzatokat érintô eseményei során többször hallhattunk híreket települések szétválásáról. Tudva azt, hogy Gávavencsellô is két község egyesítésével jött létre, föltettük a kérdést, mindez miért nem érintette Gávavencsellôt? Ha más településen oly sok feszültség halmozódott fel, amely szétváláshoz is vezetett, itt milyen erôs az összeolvadás, ami feltételezhetôen fölöslegessé tette a létrejött egység felbomlását? Ha pedig az egység igényének a fenntartása az erôsebb, vajon maradtak-e fönn kimutatható különbségek a korábbi két község között, vagy az idô már minden különbséget összemosott? Ezekre a kérdésekre elsôsorban a szociológia módszerével kerestük a választ, de a téma természetébôl adódóan ki kellett tekintenünk a településegyesítés közigazgatási vonatkozásaira is.

Községalakítás – községegyesítés Egy ország településhálózatát az állandóság tagadhatatlan léte ellenére nem a merevség, hanem a lassú, bizonyos idôszakokban viszont a gyorsabb ütemû módosulás jellemzi. A folyamatos belsô (endogén) folyamatok, pl. demográfiai, társadalmi, gazdasági, kulturális, stb. változások sokszor fejezôdnek ki látványos külsô történésekben, mint amilyenek a községegyesítések és a szétválások. A községalakítások (a szétválás, a kiválás) hatására a települések száma nô, a községegyesítések, a városhoz csatolások alkalmával a települések száma csökken.1 Ez a számszerûsíthetô eredmény hosszú történelmi változások következménye szokott lenni, aminek egyik összetevôje az említett belsô változás, de jelentôsen befolyásolja az is, hogy az 1. Szigeti 2002. 14-15.


164

Mezei István–Németh Csilla

országos politika milyen módon viszonyul a települések világához. Bizonyos korszakokban beavatkozástól mentesen élhetnek az egyes települések, és csak az említett endogén folyamatok befolyásolják egyesülésüket-szétválásukat, de vannak olyan idôszakok, amikor a külsô körülmények, ezen belül is elsôsorban a politika hatására változik a települések addig megszokott hálózata. Ezeket szoktuk exogén folyamatoknak nevezni. Közismert, hogy a megélhetés, a megélhetést biztosító gazdálkodási mód milyen jelentôsen befolyásolja az egyes települések népességszámát, szerkezetét. Említsük meg, hogy pl. a dunántúli aprófalvas településszerkezet kialakulásának egyik legfontosabb oka a birtokszerkezet sajátossága volt, ugyanis jelentôs kiterjedésû területei voltak a Dunántúlnak, ahol a kisbirtok az általános. Ezek létéhez alkalmazkodott a településszerkezet. Ugyancsak a birtokszerkezet befolyásolta az Erdei Ferenc által leírt alföldi mezôvárosok és tanyáik közötti kapcsolatot is, az egyik közismert alföldi településszerkezet létrejöttét. Mindkét birtokszerkezetet és a nyomában kialakult településszerkezetet gyökeresen megváltoztatta a kollektivista ideológia szellemében megvalósított téeszesítés. Amilyen mértékben nôtt a téeszbirtokok mérete, olyan mértékben lett egyre kevésbé fontos a beékelôdött falvak, illetve az Alföldön a tanyák puszta léte is. Magyarország 20. századi történetében több alkalommal került sor településegyesítésre. A fentiekben – kiragadva a jelenünket leginkább befolyásoló negyven éves történelmi korszakot – a két legjelentôsebb településtípust ért változásokat említettük meg, érzékeltetve, hogy milyen durva beavatkozást jelentett a homogenizációs célt szolgáló politika. A településegyesítések általános szociológiai hatásával, a helyi társadalom kényszerû változásával kapcsolatos szakirodalom nem áll rendelkezésünkre, ezért a típusok kialakításának nehéz feladata helyett azt tekintettük munkánk kiinduló pontjának, hogy feltételeztük: minden egyes eset egyedinek tekintendô, minden településen másként zajlik/zajlott le az egyesítés folyamata, mindenhol másképp élték/ élik meg az emberek ennek hatását. Azt is feltételeztük viszont, hogy egy korábbi tulajdonosi és ennek megfelelôen egy korábbi társadalomszerkezet valamilyen módon tovább él, valamilyen módon – néha csak rejtve, de – a jelenben is megmutatkozik, a jelenben is kifejezôdik. Esetünkben a gávai birtokszerkezet (több kis- és középbirtok léte) és a vencsellôi birtokszerkezet (egy nagybirtok és sok apró birtoktest) hatása még a földosztás, majd a téeszesítés után is kimutatható, nem a gazdálkodásban, hanem az egyesített falu foglalkoztatási viszonyaiban. Állítjuk, hogy a birtokviszonyok, a tulajdonviszonyok kétszeri durva megváltoztatása a 20. században nem múlt el nyomtalanul, megváltoztatta a két falu társadalmát, de az eredeti tulajdonviszonyok szocializációs hatása ma is észrevehetô a foglalkoztatási összetételben.

A településegyesítésekről általánosságban A településegyesítéseknek alapvetôen két típusát lehet megkülönböztetni: az elsô típus esetében a településegyesítés a települések hosszú idôn keresztül tartó együttes és együvé fejlôdésének természetes következménye; a második típusba a felsôbb hatóság elrendelésére történô településegyesítések sorolhatók (kényszeregyesítések).


A továbbélô múlt

165

Az esetek sokfélesége miatt más tipizálás is született, ez a helységek neve szerint tesz különbséget az egyesített települések között: az elsô csoportba azok az egyesítések sorolhatók, amelyeknek a helységegyesítés után új közös nevük lett; a másik csoportba tartozó egyesített településeknek nincs új közös neve, akkor általában a jelentôsebb helység (többnyire város) neve a közös név.2 Az 1900-as évek elejétôl 547 esetben történt egyesítés. Ha a fentiekben a településhálózat változásának gazdasági indokaira tettünk megjegyzést, most utalni kell a politikai-közigazgatási indokokra is. 1928-ban a határváltozást kellett közigazgatási értelemben is rögzíteni, befejezni az addig lezajlott átszervezéseket, 1934—1941 között pedig az országhatár újbóli változásaihoz kellett alkalmazkodni. A legtöbb településegyesítésre 1950-ben került sor, mert a kommunista hatalomátvétel után a központosítást a közigazgatásban is meg kellett valósítani, aminek az eszköze volt az elsô tanácstörvény, következménye pedig az 1950-ben azonnal végrehajtott nagy mennyiségû településegyesítés. Az 1960-as évek közepére a tanácsigazgatás struktúrájának és egyben a terület- és településfejlesztésben betöltött szerepének az átalakítására került sor, ez az oka az 1969—1981 között végbement újabb településegyesítési hullámnak. A korábban említett téeszesítés ekkor fordult az integrált nagyüzemek létrehozásának szakaszába, ami újabb központosítást jelentett, a politika akkori virágnyelvén fogalmazva: „felgyorsult a tanácsok szervezeti integrációs folyamata”. 1968-ban a kormány határozatot hozott a községek területszervezési irányelveirôl annak érdekében, hogy a megindult integrációt egységesítse. 1971-ben lépett hatályba az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció, valamint a III. tanácstörvény. Ekkor határozták el a tanácsrendszer korszerûsítését, a települések hierarchikus rendbe sorolását, ami együtt járt egy erôltetett városfejlesztéssel, valamint a kisebb lélekszámú falvak elsorvasztásával is.3 1990 után újabb fordulat következett be. A szocializmus évtizedei után újból a helyi közösségek kaptak beleszólást életük formálásába, és a felhalmozódott évtizedes feszültségek hatására több új község és város alakult Magyarországon. Az elôbbieknek az volt a célja, hogy a kényszeregyesülések megszûnjenek. Ez azt bizonyítja, hogy a településegyesítés, a községek közigazgatási összevonása nem lehet igazán eredményes, ha az nem találkozik a helyi társadalom, az ott élô lakosság akaratával, még ha már szervesen egybeépült településekrôl is van szó. Napjainkra ezek a kezdeményezések már többnyire lezajlottak. Aktualitásuk és sürgôsségük a korábbi évekhez képest jelentôsen csökkent. Összességét tekintve 48 településegyesítés bomlott fel, ebbôl 25 már 1990 elôtt, 23 pedig utána következett be. A legtöbb szétválás 1946-ban és 1958-ban, illetve 1990-ben és 1991-ben volt. 18 esetben kiválás történt, 16 ebbôl 1990 után zajlott le. (Kiválás alatt azt értjük, hogy bár a többes egyesítés valamelyik tagja kivált, a helység továbbra is egyesített település maradt.) Az 547 helységegyesítés ellenére, valamint a megszûnéseket és kiválásokat is figyelembe véve összesen 382 egyesített települést számoltunk meg. A legtöbb egyesített település Vas megyében található. Sok egyesített település van még Zala, Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, valamint Gyôr-Moson-Sopron megyében is. A legkevesebb egyesített települést Jász-Nagykun-Szolnok, Csongrád, Bács-Kiskun, Hajdú-Bihar, Békés, Heves és Komárom-Esztergom megyében találtuk. 2. Lelkes 1998. 22. 3. Pálné Kovács Ilona 1990. 20–23.


166

Mezei István–Németh Csilla

Magyarországon a 2001-es népszámlálás szerint 3135 település van, az egyesített települések aránya 12,2 százalék. Országos szinten a városok 41,4 százaléka, a nagyközségek 14,3 százaléka, a községek 9,5 százaléka egyesített. Fôvárosunk az egyesített települések közé tartozik. Hazánk 22 megyei jogú városa közül 18 egyesített (81,8 százalék); a megyeszékhelyek között pedig 17 egyesített település van (89,5 százalék). Az egyesített települések 25,6 százaléka város, 7,6 százaléka nagyközség, 66,8 százaléka pedig község. A legtöbb egyesített város Baranya, Borsod-Abaúj-Zemplén, Somogy, Veszprém és Zala megyében van. Az egyesített nagyközségek száma Borsod-Abaúj-Zemplén, valamint Pest megyében a legmagasabb. Az egyesített községek a legnagyobb számban Baranya, Vas és Zala megyében találhatók.4 Az egyesített települések (azon belül is a nagyközségek) közé tartozik Gávavencsellô is, mely Gáva és Vencsellô egyesítésével jött létre 1971-ben. A két község egyesítése a kor szellemének megfelelôen utasításra történt, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy a múltban már voltak elôzményei. Az elsô próbálkozásra 1937-ben került sor, de anyagiak hiányában nem került rá sor. Ha értékelni akarjuk az 1937-es egyesítést, amely a belügyminiszter kezdeményezésére jött volna létre, azt mondhatjuk, hogy mivel parlamentáris viszonyok voltak akkor Magyarországon, a falu akarata érvényesült. Hiába volt meg a belügyminiszteri terv, a gávaiak leszavazták a miniszteri elképzelést, mert nem akartak indokolatlanul nagy pénzügyi terhet vállalni. A hetvenes években lezajlott egyesítés alkalmával ellenvetésrôl már szó sem volt. Számunkra a két egyesítésre vonatkozó idôpont azt jelzi, hogy Gávavencsellô esetében az egyesítés hosszú folyamat volt, így a gazdasági, kulturális, társadalmi integráció megvalósulására volt idô. Ezzel magyarázhatjuk, hogy 1990 után Gávavencsellô a kényszeregyesítés ellenére sem törekedett szétválásra. Bár a két község között a múltban jelentôs különbségek voltak, ezek az idô elôre haladtával elmosódtak, vagy legalábbis elhalványultak. A településen az adminisztratív egyesítés nem okozott problémát, viszont intézményi szinten megmaradt az önállóság. Az integráció szempontjából fontos jegyekben összeegyeztethetetlen eltérés nem volt a két település között. Fokozatosan a lakosokban is kialakult a gávavencsellôi identitás, bár még néha fel-felbukkan az emberekben élô hovatartozás tudata, kisebb feszültségeket okozva. Az 1971-ben egyesített település egyben nagyközségi címet is kapott és a szomszédos Balsát közigazgatásilag hozzá csatolták (1990-tôl újból önálló lett). Az egyesítés azonban hosszabb folyamat volt, esetenként, például az intézmények jövôjét illetôen, ez komoly feszültséget, vitát is eredményezett. Példaként említhetô a postai szolgálat egyesítésének terve, mely csúfos kudarcot vallott. Gávának és Vencsellônek – noha jogilag már ilyen települések nem léteznek – mind a mai napig önálló irányítószáma van. A valóságos integráció nehézségeire, esetenkénti hátrányaira vonatkozóan a telefonhasználat is jó példa. Az egyesítés után több mint egy évtizedig Gáváról Vencsellôre és fordítva is csak távhívással lehetett telefonálni. Az intézményi átalakításokat tekintve azonban rendelkezünk ismeretekkel másféle szándékokról is. A kor nagyszabású terve a kicsi, az elaprózott egyesítése. Ez nem csak a gazdaságban, a mezôgazdasági üzemméretben, de az iskolák, az egészségügy, stb. világában is létezô törekvés volt. Gávavencsellôn jó példa erre a központi iskola létrehozása. A három iskola egyesítését, egy új központi iskola építését a la4. Hajdú-Moharos 2000.


A továbbélô múlt

167

kosság fenntartásokkal fogadta. Az ellenvéleményeket a párt és a tanácsi vezetés „egészségtelen lokálpatriotizmusnak” minôsítette és harcot hirdetett ellene. Hosszú idôbe tellett tehát, amíg megvalósulhatott az egyesülés természetes következménye, a racionalizálás, a „kettôbôl egyet” elve.5 A településegyesítés hatásának nincs kimunkált módszertana, mert a vizsgálattól függ, hogy milyen szempontok mentén folyik a kutatás. Jelen esetben a társadalmi integráció megfigyelése, valamilyen módon mérhetôvé tétele volt a célunk. Ennek érdekében 2002 októberében felmérést végeztünk Gávavencsellôn. Az volt a kiinduló elgondolásunk, hogy nem általában a falu lakosainak épp a kérdés idôpontjában kimondható érzelmei alapján mondunk véleményt az integráltság fokáról, mert az ilyen közvéleménykutatások csak hosszú idôtávon keresztül tudnak értékelhetô tendenciákat felmutatni. A mérhetôség végett állandó és igazolható jelzôszámokra volt szükségünk. Ezért került érdeklôdésünk középpontjába a munkahelyi integráció kérdése. Beszélhetünk-e integrálódásról a foglalkoztatottság esetében? A gávai, illetve vencsellôi dolgozók magasabb aránya jellemzôbb-e a munkahelyeken? Külön figyelmet fordítottunk az intézmény- és vállalatvezetôk lakóhelyi megoszlására. Mindettôl az azt vártuk, hogy kiderüljön, a személyes megoszlás a munkahelyek világában milyen mértékben tükrözi a két település súlyát? A másik megfontolható észrevétel pedig arra vonatkozhat egy sikeres vizsgálat eredményeként, hogy a múlt, a két település eltérô korábbi társadalomszerkezete, az eltérô birtokviszonyok, vagyoni viszonyok, az eltérô életutak milyen személyes karriereket indítottak útjukra? Hogyan fejezôdik ki a múlt a jelen viszonyaiban?

Gávavencsellő vizsgálata a lakosok eredeti honossága szerint Vizsgálatunkba minden olyan munkahelyet bevontunk, ahol a területi elhelyezkedés meghatározó lehet. Kutatásunkba ezért bevettük a település minden köz- ill. egészségügyi intézményét, ipari vállalatát, valamint a jelentôsebb kereskedelmi egységeket. Ez összesen 26 munkahelyet jelent. Nem kerültek be viszont a kiskereskedelmi és vendéglátó egységek, mert ezek családi vállalkozások, itt más módszerrel kell az integrálódás nyomait kutatni. Minden munkahelyet személyesen kerestünk fel, a szükséges adatokhoz személyes beszélgetések alapján jutottunk. A vizsgálatba bekerült 26 munkahely közül 18 a község gávai, 8 pedig a vencsellôi részén található. Önmagában ez az aránytalan megoszlás is jelzi, hogy a két település társadalmi értelemben vett tekintélye, súlya eltérô lehetett a múltban, talán a jelenben is, de a bizonyításhoz további részletekre van szükség. A 26 munkahelyen összesen 375 fô dolgozik (1998-ban a lakóhelyen foglalkoztatottak száma 695 fô volt); 139 férfi és 236 nô. Lakóhely szerinti megoszlásuk a következô: gávai 134 (36 százalék), vencsellôi 189 (50 százalék), környékbeli 52 (14 százalék). A 18 gávai részen található munkahelyen 219 fô dolgozik, ebbôl férfi 91, nô 128. Az itt foglalkoztatottak lakóhely szerinti megoszlása: 106 gávai (48 százalék), 100 vencsellôi (46 százalék), 13 környékbeli (6 százalék). A 8 vencsellôi munkahelyen 156 fô a foglalkoztatottak száma; közülük 48 férfi és 108 a nô. Lakóhely szerinti megoszlásuk: 28 gávai (18 százalék), 89 vencsellôi (57 százalék), 39 környékbeli (25 százalék). 5. Dr. Nagy Ferenc i. m. 196. és 201.


168

Mezei István–Németh Csilla 1. ábra A dolgozók lakóhely szerinti megoszlása

A felmérésbe bekerült munkahelyeken dolgozók fele vencsellôi. A gávai munkahelyeken dolgozók között kb. ugyanannyi a gávai, illetve vencsellôi foglalkoztatottak aránya, a környékbeli dolgozók száma kevés. A vencsellôi munkahelyeken dolgozók esetében kiugróan magas a vencsellôiek aránya, a gávai dolgozók még a környékbelieknél is kisebb arányban vannak jelen. A férfi-nô arány mindhárom esetben hasonló, a nôk többsége jellemzô. Már csak ezek az eltérô számsorok is arra utalnak, hogy a két település között olyan eltéréseknek kellett lennie a múltban, aminek ez lett a következménye, vagyis a vencsellôiek általános, illetve a gávaiak aszimmetrikus jelenléte. A 375 fôbôl 31 (8 százalék) a vezetô pozícióban dolgozók száma; nem szerint 17 férfi és 14 nô. Területi megoszlásuk a következô: gávai 13 (42 százalék), vencsellôi 10 (32 százalék), környékbeli 8 (26 százalék). A gávai munkahelyeken a 219 fôbôl 24-en dolgoznak vezetô beosztásban, 13 férfi és 11 nô; lakóhely szerint 13 gávai, 4 vencsellôi, 7 környékbeli. A vencsellôi munkahelyeken 7 fô – 4 férfi, 3 nô – dolgozik a 156-ból vezetô pozícióban. Területileg gávai nincs közöttük, 6 vencsellôi, 1 pedig környékbeli. Több tehát a gávai születésû vezetô beosztású személy, illetve ôk csak „Gáván” dolgoznak, illetve a vencsellôiek gávai térfoglalását olvashatjuk ki a számokból és az ábrákból. 2. ábra A vezetô pozícióban lévôk megoszlása


A továbbélô múlt

169

Az összesített adatok a következôket tükrözik: a gávai munkahelyeken lakóhely szerint megosztott a vezetô pozícióban dolgozók aránya. Ezeken a munkahelyeken dolgozik az összes gávai származású vezetô. Szembetûnô a környékbeliek magas aránya is. A vencsellôi munkahelyeken többségében vencsellôiek a vezetô beosztásban dolgozók. Gávai származású vezetôvel nem találkozhatunk; a környékbeliek aránya is elég alacsony. Gáva vonzása tehát nagyobb, a gávaiak tekintélye lehetett nagyobb a múltban. A felmérésbe bekerült munkahelyeket 4 csoportba oszthatjuk: 1. közintézmények, közszolgáltatás (általános iskola, két óvoda, polgármesteri hivatal, könyvtár, mûvelôdési ház, takarékszövetkezet, két postahivatal, idôsek otthona); 2. egészségügy (két orvosi rendelô, fogorvosi rendelô, tüdôgondozó, gyógyszertár, két védônôi szolgálat); 3. ipar (T-Team, Nyír-Team, Nyír-Márvány, Hasso, sütôüzem); 4. kereskedelem (Tüzép, benzinkút, kôfaragó, Agro-Ven).6 A munkahelyek csoportosításából láthatjuk, hogy Gáva több funkcióval bíró település, több intézmény található területén. Itt vannak a közigazgatás, az oktatás, a kultúra legfontosabb intézményei, mint a polgármesteri hivatal, az iskola, a könyvtár, a mûvelôdési ház, a takarékszövetkezet. Ugyanez érvényes az egészségügyre, az iparra és a kereskedelemre is. Vencsellôn mindenbôl csak a „második” van. A másik óvoda, a másik posta, a másik orvosi rendelô, a másik védônôi szolgálat. A munkahelyek elsô csoportjába 10 munkahely tartozik. Az itt foglalkoztatottak száma 130 fô (17 férfi, 113 nô), megoszlásuk: 48 gávai (37 százalék), 79 vencsellôi (61 százalék), 3 környékbeli (2 százalék). A munkahelyek közül 7 található a gávai részen. A 104 dolgozó közül 15 férfi, 89 nô; 45 gávai (43 százalék), 57 vencsellôi (55 százalék), 2 környékbeli (2 százalék). A 3 vencsellôi munkahelyen 26 fô dolgozik, ebbôl 2 férfi, 24 nô, lakóhely szerint 3 gávai (12 százalék), 22 vencsellôi (84 százalék), 1 környékbeli (4 százalék). 3. ábra A közintézményekben, közszolgáltatásban dolgozók megoszlása

A közintézményekben, illetve a közszolgáltatásban dolgozókat együttvéve az látható, hogy kiemelkedôen magas a vencsellôiek száma, a környékbeli dolgozóké pedig elenyészô. A gávai munkahelyeken tapasztalható a dolgozók lakóhely szerinti 6. Azon munkahelyek közül, amelyekbôl kettõ van, 1–1 található a gávai és vencsellôi részeken. A dôlt betûvel szedett munkahelyek a vencsellôi részen találhatók, a többi a gávai területen van.


170

Mezei István–Németh Csilla

megoszlása. Szembetûnô a vencsellôiek magasabb aránya. A vencsellôi munkahelyeken dolgozók döntôen vencsellôi lakosok. A férfi-nô megoszlásra jellemzô (mindhárom esetben) a nôk magas, a férfiak kis száma. A második csoportba 7 munkahely került, ezekben 23 fô dolgozik (4 férfi, 19 nô), közülük 11 gávai (48 százalék), 6 vencsellôi (26 százalék), 6 környékbeli (26 százalék). A gávai munkahelyek száma 5. A 19 foglalkoztatottból 3 férfi, 16 nô; lakóhely szerint 11 gávai (57 százalék), 2 vencsellôi (11 százalék), 6 környékbeli (32 százalék). A 2 vencsellôi munkahelyen 4 fô dolgozik, ebbôl 1 férfi, 3 nô; mindannyian vencsellôiek (100 százalék). Az adatok alapján készített ábrán látható, hogy az egészségügyben a gávai dolgozók vannak többségben. 4. ábra Az egészségügyben dolgozók megoszlása

Külön-külön vizsgálva a munkahelyeket, eltérés tapasztalható. A csoportba tartozó gávai foglalkoztatottak mindannyian gávai munkahelyeken dolgoznak. Az itt foglalkoztatottak több mint felét teszik ki. A vencsellôi dolgozók száma alacsony, arányukat még a környékbeli foglalkoztatottaké is meghaladja. A vencsellôi munkahelyeken a dolgozók között nincs lakóhely szerinti megosztottság, ugyanis itt minden foglalkoztatott vencsellôi. A férfiak és a nôk arányát tekintve a nôk többsége jellemzô az egészségügyben. A harmadik csoport 5 munkahelyet foglal magába; az itt dolgozók száma 197 fô (96 férfi, 101 nô). Lakóhely szerinti megoszlásuk: 68 gávai (35 százalék), 89 vencsellôi (45 százalék), 40 környékbeli (20 százalék). A 3 gávai munkahelyen 81 fôt foglalkoztatnak, ebbôl 60 férfi, 21 nô; 45 gávai (56 százalék), 34 vencsellôi (42 százalék), 2 környékbeli (2 százalék). A vencsellôi munkahelyek száma 2; ezekben 116 fô dolgozik, köztük 36 férfi, 80 nô; 23 gávai (20 százalék), 55 vencsellôi (47 százalék), 38 környékbeli (33 százalék). Az adatok azt tükrözik, hogy az iparban dolgozók aránya lakóhely szerint megosztott. Arányukat tekintve a vencsellôiek vannak többen. Szembetûnô ezen a területen a környékbeli foglalkoztatottak magas száma. A gávai munkahelyeken dolgozók között tapasztalható a lakóhelyi megosztottság, de még így is a foglalkoztatottak több mint fele gávai lakos. A vencsellôi munkahelyek száma kevesebb, de itt mégis több a foglalkoztatott. Itt is jellemzô, hogy a dolgozók többsége vencsellôi. A környékbeli foglalkoztatottak száma még a gávaiakét is meghaladja. Összességét tekintve


A továbbélô múlt

171

az iparban dolgozók között a férfi-nô arány majdnem megegyezik, külön-külön azonban eltérés tapasztalható. A gávai munkahelyeken több a férfi, a vencsellôi munkahelyeken viszont a nôk többsége a jellemzô. 5. ábra Az iparban dolgozók megoszlása

A negyedik csoportban 4 munkahely található. Az itt dolgozók száma 25 fô (22 férfi, 3 nô). Lakóhely szerinti megosztottságuk a következô: 7 gávai (28 százalék), 15 vencsellôi (60 százalék), 3 környékbeli (12 százalék). Ebbe a csoportba 3 gávai és 1 vencsellôi munkahely tartozik. A gávai munkahelyeken 15-en dolgoznak, 13 férfi és 2 nô; közülük 5 gávai (33 százalék), 7 vencsellôi (47 százalék), 3 környékbeli (20 százalék). A vencsellôi munkahelyen 10 a dolgozók száma, ebbôl férfi 9, nô 1; lakóhely szerint 2 gávai (20 százalék), 8 vencsellôi (80 százalék), környékbeli foglalkoztatott nincs. 6. ábra A kereskedelemben dolgozók megoszlása

Az adatok alapján most is megfigyelhetô, hogy a kereskedelemben dolgozók között összességében és külön-külön is több a vencsellôi foglalkoztatott. Egyedül a gávai munkahelyeken dolgozók esetében közelít egymáshoz a gávai és vencsellôi foglalkoztatottak aránya, környékbeli dolgozók is csak itt vannak. A férfi-nô arányban kizárólag itt tapasztalható a férfiak többsége.


172

Mezei István–Németh Csilla

Ebben a kategóriában azonban csak a teljesség igénye nélkül vizsgálhatjuk az adatokat, hiszen a kereskedelemre a legjellemzôbb a családi vállalkozás és a családon belüli foglalkoztatottság magas aránya. Ennek vizsgálata azonban már nem tartozik a kitûzött feladataink közé, mert ez már nem a munkahelyek, hanem a családok összetételének vizsgálatát jelentené, a házasodási szokások feltárását. Ez azonban a település egészére kiterjedô reprezentatív felmérést igényelne. A foglalkoztatottak áttekintése után vizsgáljuk meg a vezetô beosztásúakat származási helyük szerint. A közintézményekben, illetve a közszolgáltatás terén dolgozó 130 fôbôl 12-en dolgoznak vezetô pozícióban (2 férfi, 10 nô), 10-en a gávai és 2-en a vencsellôi munkahelyeken. Ebben a kategóriában 5 gávai, 6 vencsellôi és 1 környékbeli vezetô található. Közülük a gávai munkahelyeken dolgozik az összes gávai és környékbeli lakos, valamint 4 vencsellôi (2 férfi, 8 nô); a vencsellôi munkahelyeken dolgozó mindkét vezetô vencsellôi származású (2 nô). Az egészségügyben a 23 fôbôl 8 a vezetô beosztású (4 férfi és 4 nô); közülük 6 a gávai, 2 a vencsellôi munkahelyeken dolgozik. Lakóhely szerint 3 gávai, 2 vencsellôi és 3 környékbeli tartozik ebben a csoportba. A gávai munkahelyeken dolgoznak a gávai és környékbeli vezetôk (3 férfi, 3 nô), a vencsellôiek pedig a vencsellôi munkahelyeken (1 férfi, 1 nô). Az iparban dolgozó 197 fôbôl 7-en vannak vezetô pozícióban (mindannyian férfiak); 5-en a gávai, 2-en a vencsellôi munkahelyeken. Lakóhely szerinti megosztottságuk: 4 gávai, 1 vencsellôi, 2 környékbeli. A gávai munkahelyeken dolgozik az összes gávai és 1 környékbeli származású vezetô. A vencsellôi munkahelyeken csak vencsellôi lakosok a vezetôk. A kereskedelemben dolgozó 25 fôbôl 4 a vezetô beosztású (mindannyian férfiak), 3 a gávai, 1 pedig a vencsellôi munkahelyeken. Lakóhely szerint: 1-1 gávai, illetve vencsellôi és 2 környékbeli. A gávai munkahelyeken dolgoznak a gávai és környékbeli származásúak; a vencsellôi munkahelyen pedig vencsellôi a vezetô. 7. ábra A vezetô pozícióban lévôk megoszlása a gávai munkahelyeken

Az adatok tükrében látható, hogy a gávai munkahelyeken vencsellôi származásúak csak a közintézmény, illetve közszolgáltatás terén dolgoznak; az összes vencsellôi vezetô 40 százalékát teszik ki. Ezen a területen, valamint az iparban a gávai származású vezetôk 38, illetve 31 százaléka dolgozik. Az egészségügyben és a kereskedelemben a környékbeli vezetôk 37,5, illetve 25 százaléka van vezetô pozícióban.


A továbbélô múlt

173

8. ábra A vezetô pozícióban lévôk megoszlása a vencsellôi munkahelyeken

A vencsellôi munkahelyeken nincsenek gávai származású vezetôk. A vencsellôi vezetôk túlnyomó többsége jellemzô. Egyedül az ipar területén találhatóak környékbeli származásúak; az összes környékbeli vezetô 12,5 százalékát teszik ki.

A máig érő múlt A feltárt jelenséget értékelhetjük a szociológiai mérés idôpontjában, a jelenidejûség szerint. Megállapíthatjuk, hogy a munkahelyek összességét tekintve az integráció különbözô foka tapasztalható a gávai illetve vencsellôi részen található munkahelyeken. A gávai munkahelyeken nagyobb mértékû egységesülésrôl lehet beszélni. Ez azzal is magyarázható, hogy a gávai részen több a munkahely. Ennek ellenére több a vencsellôi foglalkoztatott. Magasabb arányukat az indokolhatja, hogy köztük valószínûleg több az aktív dolgozó. (Amíg volt adat külön-külön a két településrôl, addig látható volt, hogy Vencsellôn az aktív keresôk száma mindig magasabb volt, mint Gáván, hiszen a lakosság száma is nagyobb volt.) A vencsellôi munkahelyeken kiugróan magas a vencsellôiek száma, azonban nincs teljes mértékû elkülönülés, bizonyos fokú integrálódás itt is jellemzô. A foglalkozási kategóriákat külön-külön megvizsgálva eltérés tapasztalható az átlagtól. A gávai részen található munkahelyek esetében az egészségügy területe képez kivételt. Itt a legkisebb mértékû az integrálódás. A vencsellôi munkahelyek esetében egyedül az iparban látható nagyobb fokú egységesülés. A többi területen nagyon kis számban vannak jelen a nem vencsellôi foglalkoztatottak. Még ezek között is kivételt képez az egészségügy, itt kizárólag vencsellôiek dolgoznak, azaz nem beszélhetünk integrációról. Ami a vezetô beosztásúakat illeti, szintén a gávai munkahelyeken jellemzôbb a megosztottságuk. Legtöbben gávai lakosok, ôket a környékbeliek követik, legkevesebben pedig a vencsellôi származásúak vannak. A vencsellôi munkahelyeken a vezetô pozíciókban lévôk között nem találunk gávai lakost. A vezetôk egy kivételével vencsellôi származásúak.


Mezei István–Németh Csilla

174

A bemutatott, részletezett jelenség vizsgálatakor azonban nem állhatunk meg a jelennél, mert az okokat mélyebben, a múltban kell keresnünk. Gáva területén mindig több nemes élt, Vencsellôn pedig csak egy jelentôsebb birtok volt: a 17. századtól a Dessewffyek birtoka azonosítható egészen a II. világháborúig.7 A régen jobb módú gávaiak leszármazottai közül valamennyivel több vezetô került ki. A valahai szegényebb vencsellôiek leszármazottai többségében alkalmazottként dolgoznak, ez fôként a gávai részen található munkahelyek esetében látható jól. Mindkét községben döntôen agrárnépesség lakott. 1920-ban Gáván a keresôknek 78 százaléka volt ôstermelô, vagyis mezôgazdaságból élô, Vencsellôn 88%. Gáva járási központ volt, vonzotta a szabadfoglalkozású értelmiségieket. Az iparral és kereskedelemmel foglalkozók is inkább itt telepedtek le. Gáva közigazgatási alközpont szerepe megnövelte a nem agrárnépesség létszámát. 1. táblázat Birtokmegoszlás a polgári korszakban

Forrás: Gazdaczímtár (é. n.) és Hunek (1931)

A birtokmegoszlást mutató táblázat adatai két fontos népszámlálási évben születtek. 1910-ben is és a két világháború között is Vencsellôn volt több törpebirtokos. A kisbirtokos kategória kissé csalóka, mert ennek belsô bontása alapján kimutatható, hogy a gávai kisbirtokosokból 6-nak 50 katasztrális holdnál nagyobb birtoka volt, de Vencsellôn nem volt senkinek ebben a kategóriában 50 holdnál nagyobb földje. A vencsellôi 100 holdnál nagyobb birtok besorolása a középbirtok kategóriájába is kiegészítésre szorul, mert ez takarja a Dessewffy-grófok több mint 1000 holdját is. A birtokmegoszlási adatok viszont kiegészítik a korábban mondottakat, mert Gáva közigazgatási szerepköre és a nagyobb súlyú középbirtokossága jobb módú községgé emelték Vencsellôvel szemben, ahol a nagybirtok évszázadok óta nevelte az alkalmazottakat. Ezt az állapotot jelentôsen megváltoztatta a földosztás. Az arányokból látható, hogy a földosztó bizottság egyúttal igazságot is akart osztani, mert a vencsellôieknek látványosan több 5 holdnál nagyobb birtokot adott a szándékosan leszegényített gávaiakkal szemben.

7. Cservenyák, 1993.


A továbbélô múlt

175 2. táblázat Birtokmegoszlás a földosztás után, 1949

Forrás: KSH, 1949

Hiába volt azonban a nagy történelmi igazságtétel, a kommunista párt kíméletlenül végrehajtotta a földek elvételét és a földmûvesek téeszekbe szervezését. Ezzel kezdetét vette a társadalmi homogenizáció. Az egymás mellett élô, fokozatosan összenövô két település sorsát döntôen befolyásolta a téeszesítés, amely a birtokok elvételével mindenkibôl téesz-alkalmazottat formált, hacsak más foglalkozásba nem kezdett. Gáván 1960-ban a foglalkoztatottak 63 százaléka élt mezôgazdaságból, míg Vencsellôn 72 százalék. A többiek az iparban, építôiparban, stb. vállaltak munkát. A két falu népességének olvasztótégelye az ipar lett, mert tíz év múlva a mezôgazdaságban foglalkoztatottak aránya lecsökkent 49, illetve 52 százalékra, miközben az ipari alkalmazottak aránya 31, illetve 30 százalékra nôtt. A két falu egyesítése utáni változásokat már nem tudjuk nyomon követni. A két falu földrajzi közelsége, a földmûvelés, mint a foglalkozás általános kerete megteremtette a községegyesítés feltételét már a két világháború között. Azt mondhatjuk, hogy az egyesülés folyamatát az 1971-es egyesítés csak lezárta. Ha voltak is emiatt ellenérzések a lakosokban, azok a korabeli körülmények miatt nem nyilvánulhattak meg. Viszont ha sebeket okozott volna az egyesítés, akkor 1990 után szét kellett volna válniuk. Ez nem következett be, épp az egyesülés hosszú történelmi múltja miatt. Segítette az együtt maradást az önállóság megszûnte után is megmaradt kettôs intézményrendszer, feszültséget a közös intézmény (iskola) építése okozott. A családi és a munkakapcsolatok miatt fokozatosan megindult a keveredés, ami szintén oldotta a feszültséget. Mindezek miatt a lakosok nem érezték erôszakoltnak az együttélés új települési formáját. A múltat azonban ilyen áron sem lehetett végképp eltörölni. A fenti elemzés kimutatta, hogy a két falu eltérô történelmi múltja, azon belül az eltérô birtokmegoszlás, a belôle következô eltérô társadalmi szocializáció több társadalmi rendszeren átnyúlva is érezteti hatását. Az eltérô foglalkozási megoszlásban ennek a múltnak a nyomait fedezhettük föl. Ezek a különbségek ma már nem nyilvánvalóak, ezért feszültséget nem okoznak. Részeivé váltak a falu együttélési kultúrájának. Még egy jelenségre szükséges rámutatnunk. A két község társadalmának politikai vagy gazdasági okokból eltávozott, vagy távozásra kényszerített tagjainak nem ismerjük az élettörténetét. Nem tudjuk, hogyan tudtak betagozódni új lakóhelyükön


Mezei István–Németh Csilla

176

az új, többnyire városi együttélési formákba. Ezek a településszociológiai események azonban már egy másik kutatás témájául kínálkoznak. Felhasznált irodalom Cservenyák (1993) Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája I. Szerk.: Cservenyák László. Megyei Levéltár, Nyíregyháza. Gazdaczímtár (é.n.) Magyarországi gazdaczímtár. Magyarország, Horvát- és Szlavonországok száz kataszteri holdon felüli birtokosainak és bérlôinek czímjegyzéke, az egyes megyék részletes monográfiája. Kiadta az Országos Magyar Gazdasági Egyesület „Pátria” Irodalmi Vállalalt és Nyomdai Rt., szerkesztette Zsitvabessenyôi Rubinek Gyula. Budapest. Hajdú-Moharos József (2000): Magyar településtár. (A magyar államalapítás millenniumának évében) Budapest, Kárpát-Pannon Kiadó. Hunek Emil (szerk.) (1931) Magyar városok monográfiája. Nyíregyháza és Szabolcs vármegye községei. A Magyar városok monográfiája kiadóhivatala. Budapest. Központi Statisztikai Hivatal (1995): A Magyar Köztársaság Helységnévtára 1995. Budapest. Lelkes György (1998): Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talma Könyvkiadó. Dr. Nagy Ferenc: Az egyesüléstôl a rendszerváltásig. In.: Gávavencsellô. Tanulmányok Gávavencsellô történetérôl. Szerkesztette: dr. Nagy Ferenc. Gávavencsellô Nagyközségi önkormányzat kiadványa. 2000. Pálné Kovács Ilona (1990): Helyi politika. (Területi és Települési Kutatások 5.) Budapest, Akadémiai Kiadó. Szigeti Ernô (2002): Község, város, jogállás – A magyar településhálózat közigazgatási térszerkezetének néhány kérdése. Magyar Közigazgatási Intézet. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye kézikönyve. Fôszerkesztô: Filepné dr. Nagy Éva. (CEBA Kiadó 1998) 528. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye statisztikai évkönyvei és népszámlálási adatai.

A Jászságtól Beregig – Népmûvészeti örökségünk 1.


történelem C. Tóth Norbert

Bereg megye járásai a középkorban A középkori magyar közigazgatás-, azon belül legfôképpen a megyei intézménytörténet egyik leghomályosabb pontja a járások kérdése. Fontosságát az adja, hogy a királyi egyenes adókat a megyékben a Zsigmond-kor folyamán már bizonyosan járásonként szedték be. Ennek bizonyítékai azok az 1427-bôl származó jegyzékek, amelyek öt észak-magyarországi – Abaúj, Gömör, Torna, Sáros és Ung – megye birtokosainak adózó portáit írták össze a kamarahaszna beszedése céljából. E jegyzékek szerint a felsorolt megyék mindegyikében járásonként került sor az adó beszedésére. Sôt még azt is hozzátehetjük, hogy az egyes járásokon belül egy meghatározott rend szerint járták be az adott területet.1 Ez azonban nem egyedi sajátossága volt a felsorolt megyéknek. Ugyanis fennmaradt Vas megye hatóságának egy 1428. januári oklevele, amely azok neveit tartalmazza, akik nem fizették meg az elôzô évi kamarahasznát. Az egyes birtokok és nem fizetô birtokosaik itt is járások szerint vannak csoportosítva és azon belül is a valószínû bejárási útvonalnak megfelelôen.2 Továbbá, hogy a kamarahaszna járásonkénti beszedése és annak írásba foglalása nem egyszeri alkalom volt, elégséges bizonyíték, hogy 1431-bôl fennmaradt Gömör megye két járásának az összeírása.3 Mindezek ellenére az is komoly gondot okoz a történész számára, hogy mikortól számolhatunk az egyes megyékben járásokkal és egyáltalán, ugyanannyi járás volt-e egy megyében ahány szolgabíró? Gábor Gyula 1908-ban még annak a nézetének adott hangot, hogy „a megyéknek járásokra való beosztása és a szolgabíráknak egy-egy járás élére való helyezése valószínûleg a XV. század elsô tizedében létesül. A dicális conscriptiók teszik azt szükségessé.”4 Ezt alátámasztandó hivatkozik Ung megye hadköteleseinek 1399-es összeírására, amelyben még nem járások szerint írták össze az embereket.5 Gábor után Holub József foglalkozott a járásokkal Zala megyérôl írt monográfiájában. Szerinte „a XV. század közepén már a járás, districtus, szóval is találkozunk, amelyen az illetô törvényszék kerületét értik, majd a XVI. század elején feltûnik a processus kifejezés is.”6 Ugyanakkor Zala megyének több széke lévén, a királyi pa1. Engel Pál: Kamarahaszna-összeírások 1427-bôl. Új Történelmi Tár 2. Bp., 1989. (= Engel: Kamarahaszna) 6-9. 2. DL 92740. 3. Engel: Kamarahaszna 10. 4. Gábor Gyula: A megyei intézmény alakulása és mûködése Nagy Lajos alatt. Bp., 1908. (= Gábor: Megyei intézmény) 43. 5. Gábor: Megyei intézmény 44. – A forrás szövegét kiadta és elemezte Engel Pál: Ung megye településviszonyai és népessége a Zsigmond-korban. Századok 119 (1985) 941-1005. 6. Holub József: Zala megye története a középkorban I. Pécs, 1929. (= Holub: Zala) 214.


178

C. Tóth Norbert

rancsokban már a XV. század elejétôl megjelenik, hogy melyik székhez szól a parancs. „Sôt mivel a szolgabírák is egy-egy székhez voltak beosztva, ôket is így jelölték meg közelebbrôl: coram iudicibus nobilium comitatus Zaladiensis sedis de Tapolcza, – olvassuk 1418-ban.”7 A Holub által leírtakkal több probléma is van. Kezdjük az utolsóval. A megadott évben ilyen jelzet alatt oklevél nem található a MOL adatbázisában, ellenben a jegyzetben szereplô Festetics-család levéltárában lévô régi jelzet alapján található egy oklevél, amelynek DL száma 93101. Azonban ez nem 1418-ban, hanem 1448-ban kelt. Ezt az évet erôsítik az oklevélben szereplôk nevei is: Gersei Petô fia, János fiai, László és Petô a forrásokban 1406 és 1455 között mutathatók ki.8 A következô probléma már súlyosabb. Jól érzékelhetô, hogy Holub összemosta – netán keverte – a járásokat a megye bírói székeivel. Zala megyének a XIV. század közepéig két ítélôszéke volt, a kapornaki és a tapolcai, amelyek között a Zala folyó alkotta a természetes határt. E kettôhöz a század közepétôl csatlakozott a renneki, amely a tapolcai kettéválásával jött létre.9 A szétválásra valószínûleg a domborzati adottságok miatt került sor, a tapolcai székre a Balaton-felvidék, míg a rennekire a Bakonytól nyugatra lévô területeken élô nemesek jártak. Mindezt Holub térképen is ábrázolta, ahol az egyes ítélôszékek járásként vannak feltüntetve.10 Ennek megfelelôen nála a megyének három járása van (ugyan a térképen a kapornaki járást két részre osztotta, kis és nagy járásra). – Mindezek után mit mondhatunk Zala megye járásairól? Szerencsére fennmaradt a megye 1513-as adóösszeírásának egy része. Ebben történetesen két olyan járás szerepel, amely a kapornaki székhez tartozott.11 Így nyugodt szívvel állítható, hogy bár az ítélôszékek tekintetében Zala megye unikálisnak számított, a járások száma azonban az országos gyakorlatnak megfelelôen a szolgabírák számával egyezett meg. Az pedig, hogy a három ítélôszék közül kettô határai megegyeztek a járásokéval, korántsem jelenti a két intézmény azonosságát, csupán csak annyit, hogy a középkor embere volt annyira praktikus, hogy egy jól bevált határhoz – jelen esetben járásihoz – igazítsa az ítélôszékek területi hatáskörét. A következô munka, amelyrôl szót kell ejtenünk, jóllehet nem kifejezetten a járásokkal foglalkozik, Ila Bálint Gömör megyéje. Témánk szempontjából különösen fontos megállapításokat olvashatunk egyik lábjegyzetében (érdemes szó szerint idéznem): „Míg a megtelepülést tájak szerint tárgyaltuk, melyeket részben az azonos települési viszonyok, részben pedig az azonos telepítési tényezôk határoztak meg, a következôkben a járások szerinti elôadásra térünk át. A települési tájak a fejlôdés folyamán egymásba kapcsolódtak, és késôbb nem képeztek természetes egységeket, helyükbe lépett a járási felosztás. Legkorábbi emléke az 1427-ben kelt dicajegyzék, ennek négy szolgabíró szerinti négy járása megmarad a késôbbi dicalajstromokban is egészen a XVII. század végéig (kiemelés tôlem – T. N.). ... A XVII. század végén meginduló, a megyei hatóság által a porció elosztása céljaira készített összeírások már általában öt járást vesznek fel, ami megmarad a XVIII. században is, sôt késôbb 1853-ban az új közigazgatási beosztás megszervezésénél sem következik be válto7. Holub: Zala 215. 8. Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. I–II. História Könyvtár, Bp., 1996. (= Engel: Archontológia) 154. 9. Holub: Zala 213. 10. Holub: Zala 212–213. között 11. Holub: Zala 219.


Bereg megye járásai a középkorban

179

zás, eltekintve a közben Kishontból megszervezett hatodik járástól. ... Legcélszerûbbnek látszott tehát a XVIII. századi öt járás szerint építeni fel dolgozatunkat. Ezt annál könnyebben megtehettük, mert a putnoki, serkei és csetneki egyeznek a korábbi négy járás megfelelô területével, a XVI–XVII. században baloginak nevezett járás pedig egyesíti magában a XVIII. századi balogi és ratkói járásokat.”12 Az elôbb idézettek fontossága megfelelô bizonyíték voltukban rejlik: a legkorábban említett járások még hosszú évtizedeken, századokon át tovább éltek. Azaz mivel a legtöbb megye esetében a középkorból nem maradt fenn olyan típusú adóösszeírás,13 amely járásonként sorolná fel az adózó portákat, így késôbbi – 1526 után keletkezett – összeírásokat kell használnunk. Ilyen forrásként rögtön adódnak a XVI. század közepi lajstromok, amelyeket bizton használhatnánk a járások feltérképezésére. E források Maksay Ferenc munkája révén már kiadásban is hozzáférhetôk.14 Sajnos azonban e munka használatáról le kell tennünk, hiszen Maksay Ferenc – nem tudni milyen meggondolásból – a járásonként összeírt településeknél mellôzte a járás feltüntetését, illetve egész munkájában nem említi azokat. Bereg megye elsô adóösszeírása alig az úgynevezett magyarországi középkor vége (1526) után, 1530-ból maradt fenn. Mivel mint utaltam már rá, Maksay Ferenc kiadása nem tartalmazza a helységek járás szerinti beosztását, ezért a Függelékben az 1530-as összeírás helységeinél feltüntettem, hogy az adott helység mely lapon és sorszám alatt található Maksay Ferenc munkájában. Az elsô feladat az volt, hogy az összeírásban szereplô helységneveket járásonként térképre vigyük, ezáltal lehetôség nyílott a járások határainak megrajzolására. A (1.) térképre tekintve egyvalami rögvest szemet szúr, a járások területi megoszlása: a II. és a III. járás elfoglalja a megye kétharmad részét és a maradék egyharmad részen osztozik az I. és a IV. járás. Továbbá mind a négy járás a megye székhelyétôl, Beregszásztól indul. A XVI. század végén már nevük is volt az egyes járásoknak: I. a tiszaháti, II. a munkácsi, III. a felvidéki és IV. a kaszonyi járás volt. E négy járás neve megmaradt egészen az 1870-es évig, amikor az I. törvényhatósági törvénnyel a négy járást hétre növelték.15 Területük viszont némiképp változott: a munkácsi (II.) járás elvesztette területének harmadát és nyugati határa nem Kisdobronynál, hanem jóval keletebbre, Munkács város határától észak felé haladva a Viznice folyó mentén érte el a megyehatárt. A kaszonyi (IV.) járás nagyságát megtartva szintén 12, Ila Bálint: Gömör megye I. A megye története 1773-ig. Akadémiai Kiadó, Bp., 1976. 219. 10. jegyzet. 13, A középkorból Abaúj, Gömör, Sáros, Torna és Ung (1427, Engel: Kamarahaszna), Gömör (1431, két járás), Zemplén (1441, két járás) Nyitra (1452, egy járás, Engel: Kamarahaszna 10.), Közép–Szolnok (1475, Thallóczy Lajos: A Kamara haszna (lucrum camarae) története kapcsolatban a magyar adó- és pénzügy fejlôdésével. Bp., 1879. 180–185., 1427/1428-as évvel, helyes keletkezési évére Vizi Ákos: Közép–Szolnok megye adólajstroma a XV. század második felébôl. PPKE BTK szakdolgozat, 1997. Témavezetô Solymosi László.), Veszprém [1488, Solymosi László: Veszprém megye 1488. évi adólajstroma és az Ernuszt-féle megyei adószámadások. Tanulmányok Veszprém megye múltjából. A Veszprém Megyei Levéltár Kiadványai 3. Veszprém, 1984. 121-239. (= Solymosi: Veszprém) 121.], Körös és Zágráb (1495), Varasd és Verôce (1507, Josip Adamèek i Ivan Kampuš: Popisi i obraèuni poreza u Hrvatskoj u XV i XVI stoljeæu. Sveuèilište u Zagrebu. Zagreb, 1976. 7–15., 36–38., 43–44.), Zala (1513, két járás, Holub: Zala 219.) valamint Gyôr megyébôl (1518, Horváth Richárd: Gyôr megye hatóságának oklevelei 1318–1525. Kézirat, 2004.) rendelkezünk összeírással. 14, Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I–II. Szerkesztette és a bevezetô tanulmányt írta Maksay Ferenc. Akadémiai Kiadó, Bp., 1990. (Magyar Országos Levéltár Kiadványai II. Forráskiadványok 16.) 15. Magyarország Történeti Statisztikai Helységnévtára. 16. Szabolcs–Szatmár–Bereg megye. Írták Fábián Lajos, Mezô András, Kovacsics József. Bp., 2000. 27., 46.


180

C. Tóth Norbert

1. térkép. Bereg megye járásai a középkorban: I. (tiszaháti) járás, II. (munkácsi) járás, III. (felvidéki) járás, IV. (kászonyi) járás

keletebbre tolódott: a délnyugati határa Mátyus helységtôl északabbra Szalóka és Bátyú falu között húzódott. A tiszaháti (I.) járás északi határa Kerecsény helyett Kisdobronynál érte el a Tisza folyót, míg keleti határa Beregszász alatt nem dél felé Bodolónál, hanem délkelet felé haladva Csetfalvánál érte el a megyehatárt. A felvidéki (III.) járás területébôl csak az elôbb említett kis darab került át a tiszaháti (I.) járáshoz.16 Ugyanez – azaz, hogy a megyeszékhelytôl indulnak a járások – megfigyelhetô más megyék, így Szabolcs, Vas és Veszprém megye esetében is. Az utóbbinál jól látható: a vásárhelyi szék járásai úgy helyezkednek el, hogy a székhely a két járás határán van, de ugyanez figyelhetô meg a veszprémi szék esetében is.17 Vas 16. Atlas Hungaricus seu regnorum Hungariae, Croatiae et Sclavoniae comitatuum, privilegiatorum districtuum et confiniorum generales et particulares mappae geographicae. Viennae, 1802. 32. 17. Solymosi: Veszprém 127., térkép.


Bereg megye járásai a középkorban

181

2. térkép. Szabolcs megye járásai és sedria-helyei 1387 után, valamint egyházigazgatási beosztása

megyében a négy járás egymást elválasztó határainak osztó pontja a megye sedriahelye, Vasvár.18 Szabolcs megyénél is észrevehetô volt az a törekvés, hogy mindegyik járás a megye központjától induljon. Ezért lett ilyen buzogányszerû a IV. járás alakja, hiszen oda a szolgabíró az I. és a III. járás határán a már saját járásába tartozó Kiskálló–Napkor–Tét–Székely–Tass útvonalon juthatott el (2. térkép).19 A következô igen meglepô dolgot akkor észlelhetjük, ha összevetjük az I., II. és a IV. járás területét a megszûnt Borsova megye Bereg megyébe olvadt részével.20 Jól látható, hogy az I. és a II. járások keleti határa többé-kevésbé egybeesik a borsovai fôesperesség beregi esperességének a pápai tizedfizetô plébániák21 elhelyezkedése alapján megrajzolható – az az elpusztult megye – feltételezhetô keleti határával (1. térkép). Még inkább meglepôdhetünk, ha mellé teszük a Szabolcs megyében fekvô esperességekrôl készült térképet (2. térkép). A szabolcsi fôesperességhez tartozó da18. Vas megye középkori járásait vázlatosan ismertettem Vasváron, 2004. szeptember 9–10-én tartott Közös Múltunk Vas Vármegyében címû regionális konferencián. 19. C. Tóth Norbert: Szabolcs megye hatósága a Zsigmond-korban (1387–1440). PhD disszertáció, kézirat, A megye járásai címû fejezet. 20. V. ö. Németh Péter: Borsova határvármegye kialakulása. Tanulmányok Kisvárdáról. A Kisvárdai Vármúzeum kiadványai 5. 1975. 8–9. 21. Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Akadémiai Kiadó Bp., 1966. (= Györffy) 526.


182

C. Tóth Norbert

dai, kállói és nádudvari esperességek22 ugyan nem sok egyezést mutatnak a járásokkal, annál inkább a borsovai fôesperesség kisvárdai esperessége.23 Ennek területe egy-két helység kivételével megegyezik a IV. és III. járás területével. Az is látható, hogy az esperességek – ellentétben a járásokkal – nagyjából azonos területet fednek le, mindegyikhez hozzávetôleg a megye negyedrésze tartozik. Anélkül, hogy mélyebben belebonyolódnék Bereg megye kialakulásának kérdésébe,24 fentiek alapján azt kell mondanom, hogy a járások és határaik kialakulása, az esperességek/tizedkörzetek létrejötte és nem utolsó sorban Borsova megye felbomlása továbbá Szabolcs, illetve Bereg megyébe olvadása között összefüggés van. Mivel e téma önmagában is egy doktori értekezés témája lehetne, most csak egy érdemleges párhuzamra szeretnék utalni. A XIII. század végéig, a nemesi megye intézményének kialakulásáig (ispán/alispán, szolgabírák) a megyei nemesség felett nem az ún. királyi vármegye ispánja bíráskodott, hanem a királybírák vagy más néven a billogosok.25 E bírósági közegek már minden bizonnyal Szent István király óta mûködtek az egyes megyékben. Feladatuk az volt, hogy a király helyett vagy annak távollétében helyben döntsenek.26 A királybíráknak azonban volt területi hatáskörük is, így egy megyében több bírói kerület is lehetett. Kálmán király elsô törvényében megyénként kettôt említ. De kettôt említ a váradi registrum is.27 Ugyanezen forrás szerint a királybírákat egyben megyei bíráknak tekintették.28 Habár kezdetben a megyésispántól függetlenül tevékenykedtek, a XII. század elejétôl hatáskörük fokozatosan csökken. Elôször Kálmán király törvénye szûkítette joghatóságukat, hogy aztán a XIII. század elejére már mint az ispán alárendeltjei tevékenykedjenek.29 Ugyanakkor a XII. század elején megjelenik forrásainkban egy új tisztségviselô, az udvarispán, aki kezdetben a királybírák mellett, majd a XIII. század elején ôket kiszorítva és szerepüket átvéve az ispán helyetteseként mûködött a megyékben.30 (Késôbb, a XIII. század végén, a tisztség szervezeti átalakulásával ôk lettek a „nemesi” megye udvarispánjai/alispánjai.)31 Mi következhet mindebbôl? Ha Bereg és Szabolcs megyékrôl leválasztjuk a Borsova megyétôl „elrabolt” részt, akkor egyrészt megkapjuk a kora Árpád-kori Szabolcs megyét és a beregi erdôispánság területét, másrészt az így összeillesztett részekbôl összeáll Borsova megye. Ezen a területen, amelyet a Tisza folyó oszt két részre, mûködött 22. Az egri fôegyház Szent János könyve. Liber Sancti Johannis apostoli et evangelistae ante portam Latinam, continens seriem dignitatum, altarium, possessionum capituli ecclesiae Agriensis, renovatus et ex antiquissimo descriptus in anno Domini 1643. in mense Augusti. Közzéteszi Kandra Kabos. Adatok az egri egyházmegye történelméhez II. Szerk. Kandra Kabos és Leskó József. Eger, 1886. (= Liber Sancti Johannis) 491. – A könyvben ugyan tizedkerületek szerepelnek, de ezek megegyeznek az esperesi kerületekkel. 23. Liber Sancti Johannis 448. 24. A kérdésre lásd Györffy 519–527.; Németh Péter: A honfoglalástól az Árpádok kihalásáig. Szabolcs– Szatmár–Bereg megye monográfiája I. Történelem és kultúra. Nyíregyháza, 1993. 139–160.; Kristó Gyula: Megyék születése a Felsô-Tisza vidékén. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 1999/4: 403–412. 410. 25. Váczy Péter: A magyar igazságszolgáltatás szervezete a XI–XII. században. Miskolc, 1930. (Miskolci jogászélet könyvtára 65.) (= Váczy: Igazságszolgáltatás) 17. – A tanulmány ismeretét Zsoldos Attilának köszönöm. 26. Zsoldos Attila: Az özvegy és a szolgabírák. Századok 137 (2004) 783–808. 803. 27. Váczy: Igazságszolgáltatás 11–12. 28. Váczy: Igazságszolgáltatás 16. 29. Zsoldos Attila: Adalékok a királyi várszervezet udvarispáni tisztségének történetéhez. Levéltári Szemle 41 (1991) 4: 20–31. (= Zsoldos: Udvarispán) 21. 30. Zsoldos: Udvarispán 22–23. 31. Zsoldos: Udvarispán 26.


Bereg megye járásai a középkorban

183

még a nemesi megye intézményesülése elôtt a két királybíró, mégpedig úgy, hogy kettôjük területi hatáskörét a folyó választotta el egymástól. Az egyik területi hatásköre Szabolcs, a másiké Bereg megye területébe olvadt. Vagyis a régi bírói kerület határa a késôbb létrejövô járások egyik határává vált (Szabolcsban a nyugati, Beregben a keleti), továbbá utóbb mindkét kora-Árpádkori bírói körzet területén kétkét járás alakult ki. Összefoglalva most már a járásról elmondottakat, a következô hipotetikus kép rajzolható azok kialakulásáról: a XI–XIII. század folyamán mûködô két királybíró területén – azt szinte teljesen lefedve – jött létre Bereg megye I., IV. és kisebb részben II., valamint Szabolcs megye III. és IV. járása. E két járás keleti határa egyben meghatározza a borsovai királybírák illetékességi területét is. Azaz Borsova megyének a Tisza bal parti részén – amely Szabolcs megyéhez került – volt az egyik királybíró, a Tisza jobb parti részén – amelyet Bereg megye kebelezett be – a másik királybíró területe. A Bereg megyében lévô további két járás (II. és III.) valószínûleg a régi Borsova megyén túli terület benépesülésével és az erdôispánság megszûnésével összefüggésben alakult ki. Elôbbi feltételezésemet némiképp erôsíthetik azok a megyék, amelyeknek a középkor folyamán mindvégig csak két szolgabírájuk (Bodrog, Moson, Pilis, Torna, Turóc és Verôce, valamint az erdélyi megyék), illetve kezdetektôl fogva két sedria-hellyel rendelkeztek (Veszprém és Zala megyék). A felsorolt megyék többségét azonban különbözô okok (pl. Moson és Torna megyében a nemesség kisszáma; Pilis és Turóc megyék erdôispánságokból alakultak ki; az erdélyi megyék eleddig feltáratlan kialakulása, illetve más megyék kései megszervezése) miatt ki kell zárnom vizsgálatom tárgyából. Ellenben Veszprém és Zala megyék – ahol a megyei nemességnek két törvényszéke volt32 – esetében már érdemes elgondolkodnunk azon, hogy e két ítélôszék eredete nem a két királybíró területi hatáskörét tükrözi-e számunkra. Talán emelletti érvként hozható fel a nevezetes 1232-es kehidai oklevél is, amelyben a Zala folyón innen és túl lakó szerviensek mint fogott bírák hoztak ítéletet egy vitás ügyben. Úgy gondolom a királyi szervienseknek ez az önmegnevezése nem a földrajzi okok miatt kapott helyett az oklevélben, tudniillik, hogy a Zala folyó két részre osztotta a megyét és Kehida pontosan félúton volt.33 Hanem éppenséggel azért, mert a két királybíró területét a folyó választotta el egymástól, aminek persze ilyetén alakulása a megye földrajzi viszonyaira vezethetô vissza. Így az oklevélben szereplô szerviensek önmegnevezése ezt az ekkor már elenyészôben lévô intézményt tükrözi számunkra, ezzel mintegy folyamatosságot biztosítva a két intézmény, a királybírói és a nemesi megye között. A XIV. században aztán – minden bizonnyal az egyes királybírói területek feldarabolódásával – megszilárdultak a járáshatárok. E folyamat lezárultával a járások és határaik egyfajta, immáron újabb típusú illetékességi körzetet takartak, legyen az jogi (szolgabíró által végzett vizsgálat) vagy gazdasági értelemben (kamarahaszna behajtása) vett hatáskör. 32. Solymosi: Veszprém 127.; Holub: Zala 211–214. 33. Holub: Zala 210. – Az oklevél új, általam is elfogadott értelmezésére lásd Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak ...” A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól. Zalai történeti tanulmányok. Szerk. Káli Csaba. Zalaegerszeg, 1997. (Zalai gyûjtemény 42.) 7–19. 8. 34. Magyar Országos Levéltár, E 158, Conscriptiones portarum, raktári szám 2619. Tom. VI. 239–253. (Mikrofilmje: 1629. 3. tekercs 18-25. cím) 35. Csak a két özvegy fizetett. 36. Utána még egyszer.


184 Függelék

Az egyforintos királyi adó behajtása 1530-ban Bereg megyében (A helységnevek a jegyzékben lévô alakban szerepelnek, mellettük zárójelben a modern alak, a következô két szám közül az elsô jelzi, hogy hol helyezkedik el a térképen, a másik pedig megadja azt a lap- és sorszámot, amelyen megtalálható Maksay Ferenc munkájában.) 239: Subsidium unius floreni regie maiestatis comitatus Bereg (az egyforintos királyi adóösszeírása)34 241: Processus Ladislai Ethey (Hetyei László szolgabíró járása) Barabassy (Barabás) 1; 175/10. relicte Gabrielis Periny fl. XV solvit Michaelis Beregy Nicolai Gadochy Gellyenes (Gelénes) 2; 178/42. relicte Gabrielis Pereny fl. VI solvit Atthya (Atya) 3; 175/7. domini Emerici Orzag Petri Gwthy Stephani Ethey Pauli Kwn Kerechen (Kerecsény) 4; 179/61. domini Emerici Orzag Joannis Wythez Adon (Adony) 5; 175/1. domini Emerici Orzag Joannis Wythez relicte Stephani Ethey Wyd (Vid) 6; 183/127. relicte Joannis Kenderessy fl. VI solvit Zalka (Szalka) 7; 182/109. Gebrielis Ztrythey Christofori Lonyay Thome Sebesky relicte Ladislai Dersy Bag (Bag) 8; 175/8. relicte Gregorii Bagy fl. III solvit 242: Dobos (Dobos) 9; 177/32. relictarum Gabrielis et Stephani Pereny Namen (Namény) 10; 181/97. relicte Blasii Nameny Gregorii Lonyay relicte Ladislai Nameny fl. XVI solvit35 Wgornya (Ugornya) 11; 183/120. Andree Thakossy fl. II solvit Petri Orozy fl. III solvit Stephani Zepessy Jand (Jánd) 12; 179/55. relicte Gabrielis Pereny relicte Stephani Pereny Michaelis Beregy Thywadar (Tivadar) 13; 182/118. Petri Orozy

C. Tóth Norbert Matthei Gwthy Egidii Gwlachy fl. VI solvit Matthei Gwlachy Feyerche (Fejércse) 14; 178/38. Stephani Zepessy Sigismundi Swrany Thakos (Tákos) 15; 182/116. Stephani Zepessy Andree Thakossy Charvoda (Csaroda) 16; 177/25. Sigismundi Swrany Papy (Papi) 17; 181/101. Sigismundi Swrany Marok (Márok) 18; 180/85. nobilium de Kyswarda fl. X solvit Gwlach (Gulács) 19; 178/45. nobilium de eadem fl. XI solvit 243: Darolch (Daróc) 20; 179/67., 181/92. Joannis Darolchy Michaelis eiusdem Georgii eiusdem Sigismundi Swrany Swran (Surány) 21; 182/108. Sigismundi Swrany Azthe (Asztély) 22; 175/6. Francisci Kerepechy relicte Joannis Lonyay Mochola (Macsola) 23; 180/83. Emerici Wyhely Wywaros (Újutca) 24; 183/125. magistri hospitalis fl. X ? solvit oppidi Beregzaz (Beregszász) 25; 176/ 16. C fl. I XLIII solvit 244: Processus Benedicti Gwthy (Gúti Benedek szolgabíró járása) Ardo (Ardó) 1; 175/5. Emerici Chaholy Balase (Balazsér) 2; 175/9. Sigismundi Swrany XI solvit Janwssy (Jánosi) 3; 179/56. regie maiestatis Gwth (Gút) 4; 179/69., 181/94. regie maiestatis Iznethe (Izsnyéte) 5; 178/54. regie maiestatis Dercze (Dercen) 6; 177/31. Emerici Chaholy Goronth (Gorond) 7; 178/44. regie maiestatis Aztrabycho (Sztrabicsó) 8; 182/114. regie maiestatis Lwczka (Lucska) 9; 180/82. regie maiestatis Kerepecz (Kerepec) 10; 179/62. nobilium de eadem Wyfalw (Újfalu) 11; 183/123. regie maiestatis Possahaza (Pósaháza) 12; 181/103. Thome de eadem Mwnkach (Munkács) 13; 181/90.


Bereg megye járásai a középkorban regie maiestatis 245: Rozwag (Oroszvég) 14; 181/99. regie maiestatis Kerecheno (Klecsenó) 15; 180/73. Francisci Galys Dawydhaza (Dávidháza) 16; 177/29. nobilium de eadem Iwany (Iváni) 17; 178/53. regie maiestatis Rwzkoch (Ruszkóc) 18; 181/105. regie maiestatis Rakos (Rákos) 19; 181/104. regie maiestatis Kaydano (Kajdanó) 20; 179/57. regie maiestatis Chernelew (Csernelô) 21; 177/26. regie maiestatis Igneecz (Ignéc) 22; 178/52. Francisci Dobo Kalnyk (Kalnik) 23; 179/58. domini Raskay ibidem nobilium Balaswagassa (Balázsvágása) 24; 183/ 131. domini Raskay Babolycha (Bubuliska) 25; 177/23. regie maiestatis 246: Wyznycza (Felsôviznice) 26; 178/39. regie maiestatis Alsowyznicza (Alsóviznice) 27; 175/3. regie maiestatis Kwpynfalva (Középsôviznice) 28; 180/77. regie maiestatis Lahow (Lahó) 29; 180/78. regie maiestatis Lawka (Lauka) 30; 180/79. regie maiestatis Thapolczka (Csapolca) 31; 183/131. domini Raskay Farnos (Farnos) 32; 177/37. Matthie Begany et nobilium ibidem pertinentia Zenthmyklos (Szentmiklósi uradalom) domini Petri Pereny Lazarfalwa (Lázárfalva) 247: Processus Nicolai Gecchey (Gecsei Miklós szolgabíró járása) Badalo (Bodoló) 1; 176/19. domini Joannis Wythez Joannis Lewkes Halabor (Halábor) 2; 178/46. nobilium de eadem Wary (Vári) 3; 183/126. regie maiestatis Chethfalwa (Csetfalva) 4; 177/27. prepositi de Lelez Christofori Lonyay Petri Chapy Orozy (Oroszi) 5; 181/98.

185 nobilium de eadem Borsowa (Borsova) 6; 176/20. nobilium de Borswa et Orozy Kysmusay (Kismuzsaj) 7; 180/72. nobilium Orozy et Jakchy Naghmusay (Nagymuzsaj) 8; 181/96. Joannis Dragffy Francisci Dobo Michaelis Jakchy Bornemysa heremitarum de Bereg nobilium Karoly Beneh (Bene) 9; 176/14. Michaelis Jakchy Francisci Mathosnay fl. V solvit Joannis Jakchy Stephani Jakchy 248: Nicolai Mathwsnay Kowazo (Kovászó) 10; 180/75. Francisci Mathusnay Nicolai eiusdem Stephani Jakchy Joannis eiusdem Kygyos (Kígyós) 11; 179/64. fratrum de Beregzaz Bereg (Bereg) 12; 176/15. regie maiestatis Wyfalw (Újfalu) 13; 183/122. regie maiestatis fl. X solvit Sarkad (Sarkad) 14; 182/106. regie maiestatis Makarya (Makarja) 15; 180/84. regie maiestatis Barthhaza (Bártháza) 16; 175/12. regie maiestatis Pistradhaza (Pisztránfalva) 17; 181/102. regie maiestatis Lanfalwa (Leányfalva) 18; 180/80. regie maiestatis Kerepecke (Kerepecke) 19; 179/63. regie maiestatis Rendresfalva (Kenderesfalva) 20; 179/ 60. regie maiestatis Zawydfalva (Zavitka) 21; 183/129. regie maiestatis Fogaras (Fogaras) 22; 178/40. regie maiestatis Nagalmas (Nagyalmás) 23; 175/2. Kysalmas (Kisalmás) 24; 175/2. nobilium Mathosnay Stephani Jakchy 249: Ezthanfalva (Sztánfalva) 25; 182/113. regie maiestatis Mazarfalwa (Maszárfalva) 26; 180/86. regie maiestatis Thewkesfalwa (Tôkésfalva) 27; 182/119. regie maiestatis Hartmeg (Hátmeg) 28; 178/48. regie maiestatis Dragabaldfalwa (Dragabarát) 29; 177/35.


186 regie maiestatis Artanhaza (Árdánháza) 30; 175/4. regie maiestatis Medence (Medence) 31; 180/88. regie maiestatis Brood (Bród) 32; 176/22. Nicolai Ilosway Andree eiusdem Lodovici eiusdem Joannis eiusdem Iloncha (Ilonca) 33; 176/22. nobilium de Iloswa Iloswa (Ilosva) 34; 176/22. nobilium de eadem Polyanka (Polyánka) 35; 176/22. nobilium de Ilosway Kysfalut (Kisfalud) 36; 176/22. nobilium de Ilosway Dobroka (Dobróka) 37; 177/33. nobilium Palko et aliarum 250: Bylke, Rakolch et Mistychew (Bilke, Rákóc és Misztice) 38–40; 176/17. Georgii maioris de eadem36 Georgii Lyptay Nicolai Bylkey relicte Zekan Francisci Zoward Ladislai Gorzo Getzo Mihal Francisci Gorzo Simonis Pap Petri Bylkey Lwkova (Lukova) 41. nobilium Palko Zadon (Zadony) 42. heremitarum de Beregzaz Kewesd (Kövesd) 43; 180/76. nobilium de Komlos Komlos (Komlós) 44. nobilium de eadem 251: Processus Michaelis Begany (Bégányi Mihály szolgabíró járása) Deda (Déda) 1; 177/30. regie maiestatis Homok (Homok) 2; 178/51. nobilium de eadem Naghbegan (Nagybégány) 3; 181/91. Andree Ilosfay(!) Obegan (Kisbégány) 4; 179/66. nobilium de eadem Wyfalwu (Újfalu) 5; 183/124. Francisci Mathosnay Nicolai eiusdem Francisci Dobo relicte Petri Chaholy Zernye (Szernye) 6; 182/111. Francisci Mathosnay Nicolai eiusdem Francisci Dobo relicte Petri Chaholy

C. Tóth Norbert Barkazo (Barkaszó) 7; 175/11. Joannis Kallay Lewkes fl. VI solvit Chamonya (Csomonya) 8; 177/28. Francisci Dobo Dobron (Nagydobrony) 9; 181/93. Francisci eiusdem Kysdobron (Kisdobrony) 10; 179/68. Joannis Desew Zaloka (Szalóka) 11; 182/110. prepositi de Lelez fl. X solvit Kyslonya (Kislónya) 12; 180/70. Ladislai Lonyay Gregorii Lonyay relicte Blasii Nameny Stephani Lonya 252: Naghlonya (Nagylónya) 13; 181/95. relicte Ladislai Lonya Gregorii eiusdem Stephani eiusdem relicte Blasii Nameny Matthyws (Mátyus) 14; 180/87. Joannis Wythez Stephani Lonyay Gregorii eiusdem relicte Ladislai Lonyay Haranglab (Harangláb) 15; 178/47. relicte Ladislai Lonyay Gregorii eiusdem Stephani eiusdem fl. VII solvit relicte Blasii Nameny Hetthye (Hetye) 16; 178/50. Joannis Wythez Emerici Orzag Papifalw (Papifalu) 17; 181/100. relicte Gabrielis Pereny fl. VIII solvit Belthragh (Bótrágy) 18; 176/21. relicte Ladislai Lonyay Gregorii eiusdem Stephani eiusdem fl. XVI solvit relicte Blasii Nameny Batthyon (Bátyú) 19; 175/13. relicte Ladislai Lonyay Gregorii eiusdem Stephani eiusdem fl. X solvit relicte Blasii Nameny Swm (Som) 20; 182/107. Christofori Lonyay Petri Chapy relicte Ladislai Zhtrythey fl. VIII solvit 253: Sapzod (Zápszony) 21; 183/128. Christofori Lonyay Petri Chapy Kazon (Kaszony) 22; 179/59. Francisci Mathosnay fl. V solvit Nicolai eiusdem relicte Andree Jakchy fl. V solvit Joannis Jakchy Petrus Bylkey notarius sedis, exactor subsidii per dominum Kallay constitutus dedit ad manus meas fl. XLIIII solvit


Sípos Ferenc

II. Rákóczi Ferenc tabellariusa „Az fejedelem fekete ruhában vagyon, az annyát gyászollya” Rákóczi tabellariusa (levélhordója), kémje, postája – a kortársak így emlegették.1 Tarpai Pálnak hívták, 1703 nyarán körülbelül 30 éves volt, kálvinista vallású, házas, öt gyermek apja, jobbágy, tarpai lakos; császári szolgálatban soha nem állt és huszár sem volt – ennyi személyes adatot ôrzött meg egy jegyzôkönyv.2 1703. május 21-én állt a kurucok közé, ekkor olvasták fel Tarpán Rákóczi és Bercsényi kiáltványát, a Lengyelországból visszatért Esze Tamás a népet azzal rémítgette, hogy akik nem csatlakoznak, azokat a Rákóczinál már készenlétben lévô törökök és tatárok elfogják és felkoncolják. Pünkösd (május 27.) után hagyta el lakóhelyét. A dolhai összecsapásban (1703. június 7.) nem vett részt, mert a faluba küldték élelemért. Úgy tudja, hogy a csatában három tiszt és 200 közember halt meg és néhányan foglyul estek; a négy zászlóból három az ellenség zsákmánya lett. Csoportokba verôdve Lengyelország felé menekültek, négy napig kenyér nélkül bolyongtak. A határon gyûltek össze, itt talált rájuk Esze Tamás és Kis Albert, ôk akadályozták meg, hogy a megrémült felkelôk hazatérjenek, kegyelmet kérjenek: meg kellett várniuk Rákóczit.3 Tarpai Pál 1703. június 16-án személyesen is találkozott Rákóczival, aki épp akkor szállt le a lóról. Ilyennek látta: testes, arca pirospozsgás; világos parókát viselt és francia szakállt növesztett,4 német kabát, hosszú csizma és arany zsinóros kalap volt rajta – a lován pisztolyok és egy pallos. Az udvaron kilenc vezetéklovat számolt össze: négyen vörös, ötön fekete takarók voltak német módra, mindegyiken egy-egy pár pisztoly, kettôn pallossal is. A szobában az asztalon pisztolyok, aranyozott kardok és pallosok feküdtek. Délelôtt tíz óra lehetett. Rákóczi étkezés közben egy levelet akart átadni Tarpai Pálnak, hogy Ungvárra vigye Vajda Jakabhoz, Bercsényi Miklós volt udvarbírájához. A megszeppent jobbágy a nagyúrtól, akit nem is ismert, elôbb nem akarta átvenni a küldeményt: térdre ereszkedett, kérlelte. Rákóczi ekkor fedte fel kilétét. Immár a feladat elôl nem lehetett kitérni! Majos János jelenlétében varrták be Tarpai Pál süvegébe a levelet, így rejtették el. Tarpai Pál kísérôt is kapott, egy szlovák felszabadított jobbágyot, aki jól ismerte az utat. Egymás nyelvét nem értették, útközben nem beszélgethettek!5 1. 2. és 4. számú irat. 2. 3. számú irat: 1–8. kérdôpont. 3. Uo. 30., 32., 34–38. kérdôpont. 4. Rákóczi Lengyelországban francia hadmérnökként rejtôzködött, ezért kellett elváltozatnia a külsejét! 5. 3. számú irat: 11-15., 22–25., 45. kérdôpont.


188

Sípos Ferenc

(Nem tudni, ki ajánlotta Rákóczinak Tarpai Pált, miért ôrá esett a választás, hisz még az utat sem ismerte! Egy egyszerû parasztember nem kelt gyanút – talán erre gondolhatott a fejedelem, akinek Magyarországra érkezésérôl Ungváron ekkor még nem tudtak!) Mit tartalmazott a Vajda Jakabnak küldött levél? Milyen tervekkel, reményekkel lépte át a magyar határt Rákóczi? A Habsburg-uralom ellen 1698 óta6 szervezkedô nemesek a háború megindítását Magyarországon három irányból tervezték. Az 1700 végére kikristályosodó elképzelés szerint a XIV. Lajos francia király anyagi támogatásával Lengyelországban toborzott 20–25 ezer fôs segélyhad7 Kassa irányából,8 Thököly Imre a Törökországból visszatérô csapataival Erdély felôl indítana támadást, míg a fegyvert ragadó magyarok a Tiszánál kapcsolódnának be a hadmûveletekbe.9 A felkelés Munkács és Ungvár elfoglalásával kezdôdött volna,10 ugyanis minkét várban német ôrség állomásozott. Rákóczi és Bercsényi nyilván fegyveres kíséretük segítségével, a császári katonaság éberségét kijátszva tervezte e fontos erôsségek megszerzését. (A munkácsi várparancsnokot és tisztjeit Rákóczi vadászatra invitálja, a hegyekben elrejtett száz embere foglyul ejti ôket; este a parancsnokot – a terv szerint – torkára tett késsel arra kényszerítik, hogy nyittassa ki a várkaput.)11 A Habsburg-uralom ellen szervezkedô nemesek úgy gondolták, hogy a koncentrált támadás hatására Magyarország visszanyeri függetlenségét: létrejöhet a lengyelmagyar perszonálunió, ami hathatós védelmet jelenthet a késôbbiekben a török birodalom és az Ausztriai Ház ellen is.12 E grandiózus tervbôl az összeesküvés leleplezôdése, Franciaország érdektelensége,13 a lengyel király más irányú elkötelezettsége (északi háború),14 Törökország békepárti politikája15 miatt azonban nem lett semmi. (Illetve csak egyes elemei valósulhattak meg igen korlátozott mértékben és jelentôs késéssel! XIV. Lajostól csak 1703 nyarán sikerült szerény anyagi támogatáshoz jutni,16 így csatlakozhatott a Lengyelországban felfogadott 800 fôs katonaság élén Bercsényi július 4-én a zavadkai táborban Rákóczihoz.17 Thököly nem térhetett ugyan vissza Törökországból, de a 6. Bécsújhely, 1701. június 21. Longueval kihallgatása Rákóczi jelenlétében és szembesítése Rákóczival (a továbbiakban: Longueval kihallgatása), 16. kérdôpont. Archivum Rákóczianum, (a továbbiakban: AR) I/ XI. köt. Szerk. dr. Lukinich Imre. Budapest, 1935. 212–213. 7. Uo. (8. és 9. kérdôpont) 209-210., valamint Rákóczi Ferenc utasításai Longueval Ferenc József számára (a továbbiakban: Rákóczi utasításai), 2. pont. Uo. 225. – Az irat sajtó alá rendezôje, Lukinich Imre a keltezetlen emlékeztetôt 1701 februárjára datálta, s Longueval második útjával hozta összefüggésbe, Köpeczi Béla mutatta ki, hogy az emlékeztetô 1700. november elsején készült. Köpeczi Béla: A Rákóczi-szabadságharc és Franciaország. Budapest, 1966. (A továbbiakban: Köpeczi, 1966.) 32. 8. Longueval kihallgatása. (40. kérdôpont) AR I/XI. köt. Szerk. dr. Lukinich Imre. Budapest, 1935. 220. 9. Uo. 10. Uo. (30. kérdôpont) 217. 11. Uo. (31. kérdôpont) 217 12. Rákóczi utasításai. (10. pont) Uo. 226. 13. Köpeczi, 1966. 36–40. 14. Gebei Sándor: II. Ágost lengyel király és a magyar ügy, 1701–1703. Hadtörténelmi Közlemények (a továbbiakban: HK) 2003/3-4. 784-791. 15. Benda Kálmán: II. Rákóczi Ferenc török politikájának elsô évei, 1702–1705. Történelmi Szemle 1962/2. 193–194. 16. Köpeczi, 1966. 40–41. 17. Markó Árpád: II. Rákóczi Ferenc háborújának kezdete (1703. június 16-tól július 15-ig.) HK 1935. (a továbbiakban: Markó, 1935.) 230.


II. Rákóczi Ferenc tabellariusa

189

mellette lévô bujdosók különbözô idôben, kisebb-nagyobb kötelékekben bekapcsolódtak a hadmûveletekbe.18) A Lengyelországban menedéket találó Bercsényi Miklóst, majd a bécsújhelyi börtönbôl megszökô, hozzá csatlakozó Rákóczi Ferencet 1703 tavaszán cselekvésre sürgették a Magyarországról egyre gyakrabban érkezô követek. A két fôúr május végén, június elején a korábbi elképzelést elevenítette fel: a háborút saját uradalmaik elfoglalásával kell kezdeni, hogy élelmiszerhez és – a szabadosok hadba szólításával – katonai utánpótláshoz jussanak. Ugyanis egy lengyel nemes 1703. június 22-én (még nem tudva arról, hogy Rákóczi már Magyarországon tartózkodik!) arra figyelmeztette az ungvári várparancsnokot, hogy „… Rákóczi herceg Lengyelországban bizonyos hadsereg toborzásához fogott hozzá és ugyanakkor támogatást élvez francia oldalról; ezeknek birtokában egyenesen Munkács alá vonul népének egy részével; a seregének másik része Bercsényi parancsnoksága alatt Ungvár irányába halad”.19 Rákóczi és Bercsényi június elején Lembergben vált el egymástól: Bercsényi Varsóba utazott, hogy XIV. Lajos francia király megbízottjával, Bonnac-kal befejezze a tárgyalásokat, felvegye a pénzsegélyt, s azon katonákat fogadjon, Rákóczi pedig a franciabarát lengyel családoktól remélt támogatást, körútját azonban nem fejezhette be: egy újabb követség sürgetésére elindult Magyarország felé. A sok bizonytalansági tényezô miatt a két magyar fôúr végleges megállapodásra nem juthatott. Abban reménykedtek, hogy gyorsan pénzhez jutnak, sikerül hamar katonákat toborozni, s egyesült erôvel indulnak el Magyarország felszabadítására; a határ átlépése után két irányban indítanak támadást: Bercsényi az ungvári, Rákóczi pedig a munkácsi uradalmat foglalja el. Ez az elgondolás a magyarországi helyzet változása miatt felborult: Rákóczi nem várhatta be Lengyelországban Bercsényit. A magyar határ közelébe érkezô Rákóczi tehát kidolgozott haditervvel nem rendelkezett, nem volt kijelölt hadmûveleti célja (Munkács elfoglalásának vágya20 csak rövid távú ötlet volt!), nem választott felvonulási útvonalat, nem gondoskodott élelmiszerraktárakról – és még hadserege se volt! Népes kísérettel21 érkezett ugyan 1703. június 14-én22 Klimec (Klimci) faluba, de itt csak a dolhai csatában (június 7.) megtépázott, pár száz fôs kuruc sereggel23 találkozhatott. Elôbb arra gondolt, hogy bevárja a segélycsapattal érkezô társát, ám másnap már az a terv foglalkoztatja, hogy Bercsényi a francia pénzen Lengyelországban toborzandó haddal ne ôhozzá csatlakozzon, hanem az ungvári Krajnára vonuljon. Ezért ír levelet Vajda Jakabnak, Bercsényi ungvári udvarbírájának, magához rendeli: az ô feladata lesz, hogy Bercsényi elé menjen; ha valami okból akadályoztatva lenne, maga helyett egy utakat ismerô, megbízható emberrôl gondoskodjon. (Rákóczi arra is kéri a címzettet: 18. Mészáros Kálmán: A tiszaháti bujdosómozgalom és vezéralakjai. HK 2003/3–4. 764. 19. Mikolaiski János levele Sweltychhez, az ungvári várparancsnokhoz, Zsupanyecrôl, 1703. VI. 22. Kiadva Dr. Thomasivskyj István: Adatok II. Rákóczi Ferencz és kora történetéhez. (Dr. Márki Sándor monográfiája kapcsán.) Második és befejezô közlemény. Századok, 1912. (a továbbiakban: Thomasivskyj, 1912.) 202. (Komoróczy György fordítása.) 20. Amikor errôl az ôt még nem ismerô rutén jobbágyoknak beszél, azok igen veszedelmesnek tartják az ötletet! 3. számú irat: 21. kérdôpont. 21. 3. számú irat: 27. kérdôpont. 22. Egy emlékérem feliratának – OPERE LIB: INCHOATO ANNO MDCCIII XIV IVNII – tanúsága szerint Rákóczi ezt a napot tekintette a háború kezdô napjának. Dr. Posta Béla–dr. Tergina Gyula: Erdély emlékérmei. Második és befejezô közlemény. Történelmi Tár, 1893. 719–720. 23. Tarpai Pál szerint ötszázan lehettek. 3. számú irat: 28. kérdôpont.


190

Sípos Ferenc

„ha lehetséges, az ungvári pátert hozzám küldgye, minthogy hitem pap nélkül sokáig lennem nem enged.”)24 A június 15-én, pénteken megírt levelet Rákóczi másnap délelôtt, már magyar földrôl, Szentpéteribôl (Petrusovica)25 küldte el. Tarpai Pál, a tabellarius kelletlenül, vonakodva indult útnak, feladatát nem teljesítette: megérkezésekor, június 17-én este az ôt kérdôre vonó, Turi nevû nemesnek önként átadta a süvegébe varrt levelet.26 Tarpai Pált megkötözték, felvitték a várba, majd másnap lovas német kísérte Kassára, a felsô-magyarországi fôkapitányhoz. (Vajda Jakabnak sikerült elmenekülnie, az ungvári plébános börtönbe került, késôbb ôt is Kassára vitték.)27 Tarpai Pált június 20-án hallgatták ki Kassán.28 Részletes beismerô vallomást tett. A felsô-magyarországi fôkapitányt a rosszul végrehajtott levélküldési akció értékes információkhoz juttathatta volna: pár nappal Rákóczi Magyarországra érkezése után már értesült a várható veszedelemrôl! Nigrelli azonban kételkedett az egyszerû parasztember ôszinteségében. A jegyzôkönyvet június 21-én Bécsbe küldte, a haditanácshoz, a kísérô levélben pedig ama véleményének adott hangot, hogy a vádlott szándékosan nem mond igazat, mivel Rákóczi elôre betanította; kínzásnak kellene alávetni!29 (A levélküldésnek tehát a háború menetére nézve különösebb következménye nem lett, csak Tarpai Pál egyéni tragédiája sejthetô: a kínvallatást aligha élhette túl…) A könnyen szerzett – épp ezért gyanús – információkat Kassán is, Bécsben is kételkedve fogadták. Ám ha komolyan veszik a veszélyt, akkor se sokat tehettek – a birodalom erôit a spanyol örökösödési háború kötötte le, Magyarországról már külföldre vezényeltek minden nélkülözhetô katonát, csak kis létszámú várôrségek állomásoztak az országban. Az utolsó alakulat, a Montecuccoli-vértesezred is elindult már, Buda közelébôl vezényelték vissza május végén, június elején a tiszaháti felkelés hírére.30 Rákóczi – aki a hegyek között nem tudta megfelelôen élelmezni egyre gyarapodó seregét – valóban Munkács felé indult el június 21-én, hogy kísérletet tegyen a vár elfoglalására. Abban reménykedett, hogy a kicsiny ôrség – voltak közöttük öregek, rokkantak, a szomszédos falvakból házasodottak, tehát a magyarokhoz húzók – hamar megadja magát.31 Vállalkozása azonban nem sikerült, az Ungvár felôl érkezô Montecuccoli-vértesezred június 28-án reggel 6 órakor megtámadta a kurucokat, akiknek a Latorca egyik gázlóján átkelve sikerül kicsúszniuk a gyûrûbôl.32 Munkácson maradt, az ellenség kezébe került Bercsényi Lengyelországból Rákóczihoz írt (Drozdowyce, 1703. június 24.) levele. Ebbôl kiderül, hogy valami okból nem sikerült egyeztetniük, az indulófélben lévô Bercsényinek nincs tudomása ar24. 1. számú irat. 25. 4. számú irat. 26. 2. számú irat, valamint 3. számú irat: 10., 14., 17–19., 22. kérdôpont. 27. 2. és 4. számú irat. 28. 3. számú irat. 29. Thomasivskyj, 1912. 207. 30. Extractus literarum Cassoviae 5-a junii emanatarum. Országos Széchényi Könyvtár (a továbbiakban: OSZK) Kézirattár (a továbbiakban: Kt.) Fol. Hung. 1389. Thaly Kálmán kuruc kori okmánygyûjteménye (a továbbiakban: Thaly-gyûjtemény) II. köt. fol. 125 31. Rákóczi Ferenc: Vallomások, Emlékiratok (A szerkesztés és a jegyzetek Hopp Lajos munkája. Az Emlékiratok-at Vas István fordította.) Magyar Remekírók. Budapest, 1979. 204–205. 32. Zavadka, 1703. június 29. Rákóczi Ferenc levele Bonnac varsói francia követnek. AR I/XI. köt. Szerk. dr. Lukinicsh Imre. Budapest, 1935. 453–455. Markó, 1935. 224–225.


II. Rákóczi Ferenc tabellariusa

191

ról, hogy neki Ungvár ellen kellene vonulnia: „Ezen órában érkesztem csak ide, várom óránként valóságos hírét az hadaknak, és mingyárt indulok” – kezdi levelét, késôbb hozzáteszi: „már Isten kegyelmébûl nem üres kézzel idvözlöm elkezdett dücsôséges munkálkodásában Nagyságodat, már én nyomot nem vesztek, föltanálom igen hamar Nagyságodat, csak kérem, méltósztassék értésemre adni hol létét.” Bercsényi úgy tudja, hogy Rákóczi a Tiszántúlra kíván vonulni: „az hajdú városiakkal conjungálhattya33 Nagyságod magát, arra engem ne is várjon Nagyságod, csak bátorságos nyomot hadgyon maga után.”34 Rákóczi június 29-én Zavadkára vonult vissza, itt csatlakozott hozzá július 4-én Bercsényi. Változik a terv: július 7-én az egyesült sereg elindul a Tiszántúl hódoltatására.35 1. Klimec, 1703. június 15. Rákóczi Ferenc levele Vajda Jakabhoz, egykorú másolat (Jelzet: OSZK Kt. Fol. Hung. 1389. Thaly-gyûjtemény II. köt. fol. 4v. Közölve Thaly, 1887. 502–503.) Datum Klinecz,36 15. Junii.37 Isten minden jókkal áldgya meg Kegyelmedet, kívánom! Isten ide, az hadak közzébe hozván38 szerencsíssen, legelsôbb gondolatom az, hogy az úr, Bercsiny39 uram securitásáról provideálhassak.40 És mivel eô kegyelme bizonyos számú hadakkal fog, remínlem, az jövô héten érkezni, jobbnak gondolnám sok okokra nézve, ha egyenesen az ungvári Krajnára menne, mellynek facilitátiójára41 nézve szükség lívén kegyelmeddel mentôl hamarabb szemben lennem, és több dolgokról is beszílgetnem. Kegyelmedet kérem, az urához való hûségére42 intem, hogy mentôl hamarabb vagy maga jöjjön hozzám, vagy penig olly hites embert küldgyön, az ki minden utakotmódokat tudván, eleiben mehessen innen. És ha lehetséges, az ungvári pátert43 hozzám küldgye, minthogy hitem pap nélkül sokáig lennem nem enged; ha penig még ide jôni nem akar, azt sem bánom. Kegyelmedet kérem, minden ország szegeletérôl44 való hírekrôl tudósícson! Kegyelmednek jóakarója R. Ferencz m. k.45 33. conjungál = egyesít, összeköt 34. „Drazd, 24. Junii 1703.” Bercsényi Miklós levele II. Rákóczi Ferenchez. OSZK Kt. Fol. Hung. 1389. Thalygyûjtemény II. köt. fol. 5. Egykorú másolat. Kiadva Thaly Kálmán: A Székesi gróf Bercsényi család. II. köt. Budapest, 1887. (a továbbiakban: Thaly, 1887.) 517–518. 35. Markó, 1935. 230. 36. Klimec (Klimci) falu Lengyelországban, a Vereckei-hágó közelében. 37. Kelt Klimec, június 15. 38. Másolási hiba: közzé behozván! 39. Bercsényi Miklós 40. biztonságáról gondoskodhassak (Bercsényi ekkor még Lengyelországban tartózkodott, francia segélypénzen igyekezett katonákat toborozni. Rákóczi ôt várja a határ közelében, ôrzi az átjárókat.) 41. megkönnyítésére 42. Vajda Jakab korábban Bercsényi ungvári uradalmának udvarbírája volt. 43. atyát, katolikus papot 44. az ország minden részérôl 45. Rákóczi Ferencz maga kezével


192

Sípos Ferenc

(Thaly Kálmán rájegyzése): Vajda Jakabhoz, Bercsényi ungvári tisztjéhez szólhatott ez, ki aztán egy éjjel el is szökött R-i46 táborára. 2. Szobránc, 1703. június 18. Fekete László levele Vay Ádámhoz, egykorú másolat (Jelzet: OSZK Kt. Fol. Hung. 1389. Thaly-gyûjtemény II. köt. fol. 136. Közölve Thaly, 1887. 503.) Perillustris ac Generose, Domine mihi colendissime! Obligatissimorum obsequiorum meorum commendatinem.47 Még mindeddig, mivel hogy semmi olly hírt nem hallottam, aki bizonyos lett vólna, azért nem is kedveskedhettem kegyelmednek, de mivel hogy most bizonyossan tudom, látván Rákóczi fejedelemnek az eô kémjét, avagy is postáját,48 aki midôn Ungvár fele jött vólna, Turi nevû nemes ember elôtalálta, examenben subcumbálván49 megvallotta, hogy eô Rákóczi postája vólna, Vajda Jakabnak50 hozott levelet, úgy osztán bevitték a várban megkötözvén mingyárt azon embert, amint hogy ezen órában vitte fel az lovas német Kassára.51 Eô azt mondgya, hogy vagy sütik vagy fôzik, de ô szemtôl-szemben volt Rákóczival az Beszkéden52 innen, szombaton53 dél tájban. Vasárnap,54 úgymint tegnap estvére ért be Ungvárra, de subcumbált55 a postaságban, mert Vajda Jakab is oda ment feleségestôl, nem tudgya senki, hova lett. Tegnap56 estve eleget kugliztam vele az pátereknél,57 reggel58 csak az hûlyt59 helyét látták. Én oreténus60 szintén úgy beszéllettem az postával, valamint Vinnán61 létemben kegyelmeddel, azt mondgya penig, hogy Rákóczi magyarral, svéddel és törökkel lenne, tisztádon tiszta62 feketében vagyon.63 Ha tehát szombaton déltájban indult, vasárnap estvére Ungvárra érkezett, nem nagy köz föld fog lenni köztünk, az iránt mi tevôk legyenek commendant64 uram és az fôrendek…

46. Rákóczi 47. Tekintetes és nemzetes, általam igen tisztelt Úr! Köteles engedelmességem ajánlását. 48. Neve Tarpai Pál. 49. vizsgálatnak alávetve 50. Bercsényi Miklós ungvári volt udvarbírájának. 51. Itt székelt a felsô-magyarországi fôkapitány. 52. Beszkidek = hegycsoport a Kárpátokban 53. június 16-án 54. június 17-én 55. megadta magát 56. június 17-én 57. a jezsuita atyáknál 58. június 18-án 59. hûlt 60. jelenleg, most 61. Település Ung vármegyében, Nagy-Mihály közelében. Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. IV. köt. Pest, 1851. (a továbbiakban: Fényes, 1851.) 304. 62. teljesen tiszta 63. Édesanyját, Zrínyi Ilonát gyászolta. 64. várparancsnok


II. Rákóczi Ferenc tabellariusa

193

Kegyelmed is, ha valamely novellájai65 vadnak, communicálni 66 velem ne neheztellyen! Szemere László uram is bár-bár ne indult volna most Loszoncs67 fele! Ezt is írhatom kegyelmednek, hogy péntektôl68 fogvást egész mai napon délig hat lovas német executioval69 igen vígan vóltam, és nemes vármegyének pénteken70 leszen gyûllésse, nem ártana, ha kegyelmed is rá jönne. Az én jó asszonyommal, egész házanépével együtt ajánlom köteles szolgálatomot. Én, itt ha valami újság leszen, kegyelmedet elvárom ezen alkalmatossággal. His me ulteriori favora commendans maneo Perillustris dominis vestrae servus obligatississimus Ladislaus Fekete mp.71 72 73 Datum Szobrancz, die 18. Junii 1703. Az urakkal bizonyosan communicálhattya74 kegyelmed ezen levelemet, mivel bizonyos, nem hazugság! 3. Kassa, 1703. június 20. A Tarpai Pál kihallgatásáról felvett jegyzôkönyv (Németül kiadva Thomasivskyj, 1912. 202–207.) A nagyságos parancsnokság, gróf Nigrelli kegyelmes úr ôméltósága, tábornok úr (teljes címmel) részére az általunk végrehajtott, Tarpai Pál fölött a vádpontban, hogy Rákóczinál járt, hozzácsatlakozott,75 1703. június 20-án foganatosított és felvett vizsgálat. Kérdések: Feleletek: 1. Hogy hívják a vádlottat? Tarpai Pál. 2. Hány éves? Körülbelül harminc. 3. Milyen vallású? Kálvinista. 4. Házas-e? Igen, van felesége és öt gyerek. 5. Mi volt a szakmája ezelôtt? Semmi, jobbágy munkával tartotta fenn magát. 65. novella = újság, hír 66. közölni 67. Losonc mezôváros Nógrád vármegyében. Fényes, 1851. III. köt. 38. 68. június 15-tôl 69. végrehajtóval 70. június 22-én 71. Ezzel magamat további jóindulatába ajánlva maradok tekintetes uraságodnak lekötelezett szolgája: Fekete László s. k. 72. Szobránc település Ung vármegyében, Ungvártól kissé északra. Fényes, 1851. IV. köt. 145. 73. Kelt Szobránc, 1703. június 18. napján. 74. közölheti 75. Rákóczit felségárulásért fej- és jószágvesztésre ítélték; vele kapcsolatba kerülni bûnnek számított! (Prága, 1703. május 31. Végsô ítélet Rákóczi Ferenc felségárulási perében. AR I/XI. köt. Szerk. dr. Lukinicsh Imre. Budapest, 1935. 267–272.


194

Sípos Ferenc

6. Hol lakik? Tarpán. 7. Mióta? Ifjú korától fogva. 8. Soha sem volt császári szolgálatban, vagy pedig huszár? Soha. 9. Miért került fogságba? Mert Rákóczi levelével járt. 10. Ki által és hol esett fogságba? Egy nemesember által, már Ungvárnál; aki midôn megkérdezte, honnan jön, ô így felelt: Rákóczi küldte, úgy nem messze Szentmiklóstól, három mérföldre76 Munkácstól, egy levéllel. 11. Kihez kellett vinni ezt a levelet? Vajda Jakabhoz, Bercsényi volt udvarbírájához. 12. Ki adta neki a levelet? Rákóczi maga. 13. Hova tette ezt a levelet és hogyan gondoskodott elvitelérôl? Rákóczi eme levelet étkezése közben személyesen varratta be neki egy nemesember, Majos János jelenlétében, aki máramarosi születésû és szigeti lakos. 14. Melyik órában és napon adta neki Rákóczi ezt a levelet? A múlt szombaton, vagyis június 16-án tíz óra körül délben. 15. Mit mondott neki szóban Rákóczi, amikor ô a levelet bevarrta? Ô azt mondta, hogy ezt a levelet a fentnevezett Vajda Jakabnak adja át. 16. Adott-e neki pénzt Rákóczi, vagy ígért-e, és mennyit? Két lengyel hat garasost adatott, semmi egyebet nem ígért. (Melyeket meg is kapott, és a dicséretre méltó kiküldött bizottság kezébe adott a kivételkor.) 17. A nemesembernek, aki ôt megszólította, a levelet önként vagy erôszakra adta oda? A nemesembernek a levelet önként adta oda, ezután megkötözték és elvitték. 18. Hol adta át a levelet? Mindjárt mikor Ungvár külvárosába megérkezett. 19. Hol tartotta a levelet és ki vette azt ki a süvegbôl? A levelet ô maga vette ki a süvegbôl és a nemesembernek odaadta. 20. Továbbá ki volt még Rákóczinál, és ki van még? Kostian77 Mátyás, aki azelôtt a munkácsi Rákóczi-birtokok udvarbírája volt, és pünkösd78 elôtt, úgy emlékszik (a vádlott), a Rákóczi-híveknek élelmiszereket szállított ki, tudniillik a lengyel határra, ahol ô (Rákóczi) táborozott; másokkal együtt szolgák, akiket ô nem ismer, még megnevezni se tud. 21. Mit mondott nekik Rákóczi, és ki beszélt Rákóczival? Ezek különféle rutén jobbágyok voltak mindenféle élelmiszerekkel, mint bárányok, tyúkok, zsír stb. Rákóczihoz érkeztek, neki ezeket átadták; mire Rákóczi megkérdezte, vajon ôk, körülötte állók elhitték, hogy Rákóczi személyesen itt lenne, és késôbb Munkácsra menne, mire ezek az emberek azt 76. 1 magyar mérföld (az 1689. évi számtankönyv szerint = 15.144 méter. Bogdán István: Magyarországi hossz- és földmértékek, 1601–1874. Budapest, 1990. 165. 77. Kosztyán 78. május 27.


II. Rákóczi Ferenc tabellariusa

22.

23.

24.

25.

26. 27.

28.

29.

30.

31.

195

felelték, hogy ôk azt hallották, hogy Rákóczi késôbb Munkácsra akarna menni, ezt azonban ôk a halállal egyenlônek tartották; mire Rákóczi bejelentette: ô az személyesen és itt áll; azután ezek az emberek lelkesen csatlakoztak hozzá és követték. Ismerte-e Rákóczit, amikor az neki a levelet adta? Nem, egyáltalán nem ismerte, amikor neki a levelet adta, melyet ô (a vádlott) nem akart átvenni, hanem térdre ereszkedett, és kérte, hogy a levéllel ne akarja elküldeni, és akkor az illetô felfedte kilétét, hogy ô Rákóczi lenne. Milyen ruházatot viselt Rákóczi? (Mondja:) Fekete német kabátot és hosszú csizmát, kalapot arany kalapzsinórral, világos parókát és afféle francia szakállt; testes, az arca pirospozsgás. Milyen oldalfegyvert látott Rákóczinál? (Mondja:) Úgy volt, hogy ô (Rákóczi) azonnal a (vádlott) megérkezésekor a lóról leszállt, ekkor látta ô a lovat pisztolyokkal és egy pallossal aggatottan, majd nem soká Rákóczi szobájában az asztalon pisztolyok, aranyozott kardok és pallosok feküdtek. Vajon hány vezetéklova volt, és vajon ezeket is fegyverrel látták el? Vezetéklovat kilencet látott, négyet vörös és ötöt fekete takaróval, német módra; mindegyiket egy pár pisztollyal, de kettôt pallossal is felszerelve. Hogyan öltöztette Rákóczi a személyzetét? Divatos német ruhájuk volt kék köpennyel. Mit látott ô (a vádlott) egyébként itt-ott, az emberek között? (Mondja:) Körülbelül tíz lengyel nemesembert, vörösbe öltözöttet, rendes lengyel süveggel, így szolgálták Rákóczit, és elôzôleg lovon voltak, azután mintegy 1500 németet, mellesleg svédeknek nevezik magukat, német egyenruhában, pisztollyal és karabéllyal, lovon. Még 500 embert is, mellesleg tatároknak nevezik magukat, szintén lovon, tatár egyenruhában, nem kedvelik a nagyobb nyilakat. Továbbá látott ô 500 magyart lóháton és gyalog, részint pisztollyal, részint karabéllyal, karddal és különféle fegyverrel, ahogy ezek az emberek a kezelést gyakorolták. Ki vezényelte ezt a sereget? Esze Tamás, akit Rákóczi választott ki 1000 ember vezénylésére, de ebbôl ténylegesen csak 500 van együtt, nagyobbrészt rutének és magyarok. Vajon ô (a vádlott) ehhez a legénységhez és ehhez a parancsnoksághoz nem saját maga állt? Igen, ô is közöttük volt. Hogyan és miért ment el? (Mondja:) Ahogy Esze Tamás Lengyelországból megjött és Rákóczi pátensét nyilvánosságra hozta,79 és a köznépet azzal rémítgette, hogy akik nem csatlakoznak a távollevô Rákóczihoz és nem tartanak vele, ahogy a törökök és a tatárok, akik nála (Rákóczinál) már készenlétben vannak, azokat mind felkoncolják és elfogják, ezért neki (a vádlottnak) is oda kellett mennie. Vajon ô semmilyen pénzt sem kapott Rákóczitól ellátásként; egyenruhát sem? Nem, az elmondottakon kívül nem.

79. Rákóczi és Bercsényi közösen aláírt nyílt levelét, kiáltványát május 21-én olvasták fel Tarpán.


196

Sípos Ferenc

32. Meddig volt ennél a bandánál? Rögtön pünkösd80 után elment és velük idáig maradt. 33. Milyen tisztek vannak még a magyar csapatnál, és hogy hívják ôket? A másik a fentebb említett Esze Tamás után Kis Albert Sapp81 faluból, Bereg vármegyébôl, aztán Papp Mihály is, és a korábban bejelentett Majos János; a volt munkácsi udvarbíró,82 de ô mindeddig rang nélkül. 34. Ennek a csapatnak vajon hány zászlaja volt? Hát ezelôtt volt négy zászló, de amikor ôk Dolhánál, Máramarosban vereséget szenvedtek,83 elveszítettek hármat, tehát csak egy van, többrôl ô nem tud. 35. Vajon ô (a vádlott) ebben az akcióban nem is vett részt? Nem, ô a falunépénél idôzött akkor, élelemért küldték. 36. Hányan maradtak akkor ott a tisztekbôl és a legénységbôl? Körülbelül 200 közember meghalt, néhányan84 foglyul estek; tiszt ott maradt: Nagy Márton, Bereg vármegyei nemes mint kapitány, második Varga István vicekapitány Szatmár vármegyébôl, harmadik Boros János mint zászlótartó, szintén Szatmár vármegyei nemes, a többiek eltûntek a hegyes vidéken, Lengyelország felé, ahol négy napig kenyér nélkül kellett lenniük, és szívesen hazatértek volna, de nem mertek. 37. Hogyan egyesültek újra? (Mondja:) A lengyel határon újra összegyûltek, akkor aztán ôket Esze Tamás és Kis Albert, úgy az eltûnteket is, megtalálta, és ôket Rákóczi megvárására intette, míg ô egy másik csapattal megérkezik; akkor aztán ô (a vádlott) is vele (Rákóczival) Szentmiklósig, ahol ô mostan (kijelentése szerint) áll,85 jött. 38. Ôk mit gondoltak ezen akció után és mit terveztek? Ôk egészen meg voltak döbbenve és hazamenetelre, s bocsánatkérésre határozták el magukat, de Esze Tamás és Kis Albert ôket nem engedte el, és ôket Rákóczi megvárására visszafordította; ha ô semmiképpen nem akar jönni, akkor majd ki-ki engedélyt kap a hazamenetelre, de ôk rögtön akartak más tájakra menni. 39. Vajon ô (a vádlott) Rákóczitól vagy az ô már elôbb megnevezett híveitôl nem kapott-e szóbeli üzenetet egy paphoz, nemesemberhez, stb. Munkácsra, Kassára, Eperjesre, stb. továbbítani, és mit? Nem, mást, mint a levelet vinni, ô megbízatásként nem kapta, egyebet neki nem parancsoltak. 40. Vajon ô és Rákóczi többi hívei egy zászlóra esküdtek fel? (Mondja:) Igen, hogy ôk Rákóczinak hûségesen szolgálni akarnak. 41. Vajon a svédeket is zászló alatt vezénylik?

80. május 27. 81. Csap (Kis Albert valójában Gerzsenyôrôl származott, Gersenyi László örökös jobbágya volt. Esze Tamás: II. Rákóczi Ferenc breznai kiáltványa. Századok, 1954. 295.) 82. A 20. kérdôpontnál már megnevezett Kosztyán Mátyás. 83. június 7. 84. Tizenheten. Esze Tamás: Kuruc vitézek folyamodványai, 1703–1710. Budapest, 1955. 206. 85. Rákóczi nem Szentmiklóson várakozott, hanem Szentpéterinél, innen küldte Ungvárra Tarpai Pált! (A 10. pontban helyesen mondta a vádlott: nem messze Szentmiklóstól, három mérföldre Munkácstól indult el.)


II. Rákóczi Ferenc tabellariusa

197

Lelkiismeretére egyetlen zászlóról se tud, egyet se látott, kizárólag arról, ami a magyar csapatnál még megmaradt a legutóbbi akcióból.86 42. Milyen tisztek vannak a svédeknél, és hogy hívják ôket? Ô egyetlen egyet se tud megnevezni. 43. Ezeknek a svédeknek és tatároknak egyetlen darab mozsaruk se volt, vagy egyéb ágyújuk, vagy lôszerük, és nem is küldtek utánuk? Abszolút nem látta és nem tud errôl. 44. Mi Rákóczi szándéka, vagy hova akar menni a csapatával, mit hallott errôl? A terve közbeszéd, egyenesen Munkácsra és onnan tovább Magyarországra menni. 45. Vajon ô Rákóczitól a levéllel egyedül vagy egy másik társával is lett elküldve, ki lenne az, hol lakik és meddig jött vele, beszélgettek egymással útközben? Ez egy jobbágy Kostian87 faluból, az elôbb említett88 Kostian89 Mátyás által felszabadított, akkor valami élelmiszert hozva a Rákóczi táborába vele jött, akinek ô Rákóczitól Ungvárig jönni melléadatott, az okról ô (a vádlott) nem tudott; egymással semmit se tudtak beszélgetni, mert ô egyedül magyarul, a jobbágy pedig szlovákul beszélt. 46. Mi egyebet tud a feladatáról, emlékeznie kell, és ezt becsületesen bevallani? Miután ô mindent jól beismert, és szívesen vallana többet, csak hát valójában ô nem tud mást; melyet ô ekkor könnyes szemmel vallott és fájlalta, ha bármit ô itt hibázva eltévesztett volna. Ezután újra el lett bocsátva, és a zárkába lesz elvezetve. Kelt mint fent. Ülnökök: báró Jacob Dusart de Harre Christof Moritz von Mühler Heinrich Tittel, százados Antonius Kyrchler, császári hadbíró itt, helyben (4 pecsét) 4. Kassa, 1703. június 25. Ismeretlen levele ismeretlenhez, egykorú másolat (Jelzet: OSZK Kt. Fol. Hung. 1389. Thaly-gyûjtemény II. köt. fol. 137r. Közölve Thaly, 1887. 503–504.) 18. hujus90 Rákóczi tabelláriussát91 elfogták, kit ide hoztak, mellyet maga az fejedelem Munkaczon92 felül, Szent-Péteri93 nevû faluból levelekkel94 expediált95 Ungvárra. Gróff Berczeni96 Vajda Jakab nevô udvarbírájának minek elôtte praesentálta97 volna az levelet, már akkor az tabellárius el volt fogva. Tréfára nem vévén az 86. A június 7-i dolhai csatából. 87. Kosztyán tót falu Turóc vármegyében. Fényes, 1851. II. köt. 253. 88. A 20. és a 33. kérdôpontnál. 89. Kosztyán 90. ezen (hónap) 18-án 91. levélhordóját 92. Munkácson 93. Szent-Péteri (Petrusovica) falu Bereg vármegyében, az országhatár közelében. Fényes, 1851. III. köt. 235. 94. Valójában csak egy levélrôl van szó, Rákóczi csak Vajda Jakabnak írt. 95. elküldött 96. Gróf Bercsényi Miklós 97. bemutatta, megmutatta


198

Sípos Ferenc

dolgot az udvarbíró, felszedte-vedte magát feleségestül – fejedelem után ment-e vagy hova, nem tudgyák. Másik levél98 ugyan ungvári plebánusnak sonált,99 ki is szegény Ungvárt árestomban100 vagyon, 23. hujus101 itt volt generálisnál.102 Azon tabelláriust strictissime examinálták,103 ki igen sokat vallott. Többi között azt vallya, hogy az fejedelem fekete ruhában vagyon, az annyát, Thökölinét104 gyászollya, svécus105 másfél ezer vagyon velle, az többi pedig csaknem mind magyarbúl álló had volna. Itt valóban nagy félelemben vagyon az nép. Vátig106 építik az palánkot, az hol pedig valami obstaculuma107 volna az várnak városson kívül, az házakat rontyák, kertekben levô sok szép gyümölcz108 fákat vagdallyák. Berczény109 grófot mondgyák, minden bizonnyal Tömösvárra110 ment volna be.111 Gondollyuk, jó végre nem ment oda,112 az mint ezen tabellárius referállya,113 hogy az táborban nem látta volna Berczenyit az fejedelemmel.114 Cassoviae, 25. junii 1703.115 1. 2. és 4. számú irat. 2. 3. számú irat: 1–8. kérdôpont. 3. Uo. 30., 32., 34–38. kérdôpont. 98. Nem volt másik levél: Rákóczi Vajda Jakab által akart üzenni az ungvári plébánosnak. Vö. 1. számú irat. 99. plébánosnak szólt 100. börtönben, fogságban 101. ezen (hónap) 23-án 102. tábornoknál, vagyis Ottavio Nigrelli felsô-magyarországi fôkapitánynál 103. a legszigorúbban megvizsgálták 104. Zrínyi Ilona második férje Thököly Imre volt. 105. svéd 106. Váltig 107. akadálya 108. gyümölcs 109. Bercsényi 110. Temesvárra 111. Ez hamis hír volt: Bercsényi Miklós ekkor még Lengyelországban tartózkodott, francia segélypénzen katonákat toborzott! 112. A levélíró azt sejteti, hogy Bercsényi a törökökkel akart tárgyalni, hisz Temesvár ekkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozott. 113. elôadja, hírül hozza 114. Rákóczival 115. Kassán, 1703. június 25-én.


Kövér György

„Egy különleges nap” 1882. április 1., szombat Tiszaeszláron* Az elôadás fôcíme idézet, majdhogynem plágium. Tudatosan vállalt forrása: „Una Giornata particolare”, mint Ettore Scola emlékezetes filmje Sophia Lorennel és Marcello Mastroiannival, ahol a hátországi hétköznapok amúgy is kusza szövevényébe – Hitler római látogatása apropóján – durván beletapos a fasiszta diktatúra. De nem kell ahhoz fasizmus, hogy a magánélet eseményei alárendelôdjenek a külvilág történéseinek. A nagybetûsnek aposztrofált történelem számára az 1882. április 1-jei eszlári szombat azáltal lett különleges nap, hogy ekkor tûnt el Solymosi Eszter, s ebbôl keletkezett a hírhedt tiszaeszlári ügy. Errôl az eseményrôl most azért nem érdemes többet mondanunk, mivel valószínûleg amúgy sem tudhatjuk már meg, mi történt Solymosi Eszterrel valójában. Talán vízbe fúlt (ez a legvalószínûbb), arról is voltak találgatások, hogy megszökött, de az is lehet, hogy megölte valaki. A nyíregyházi perben csak azt zárták ki egyértelmûen, hogy eltûnéséhez a vádlottak padjára ültetett zsidóknak köze lett volna (viszont a Tiszából csaknem három hónap múlva kifogott holttestrôl sem mondta ki a bíróság, hogy Solymosi Eszteré volt). Ám ha így van, miért nem állítjuk vissza az eseménytörténet(ek) eredeti helyi értékét? Bár 1882. április 1-je az eszlári zsidóság életében Solymosi Eszter miatt lett különleges nap („besonders geworden ist”), a rituális elôírások szerint valójában az volt nélküle is („wie es eigentlich gewesen ist”). Lévén szombat, méghozzá a zsidó húsvétot megelôzô szombat, „Sabbat Hagadol”, s Peszach a zsidó év „különleges napjai” közé tartozik. A szombat önmagában is az emberi elnyomás alóli felszabadulásra emlékeztet, a zsidó „nagy szombat” pedig az egyiptomi „szolgaság utolsó szombatja volt, egyúttal az elsô, amelyre már reáragyogott a bizton közeledô felszabadulás napsugara.”1 Ezen a napon ráadásul kántor- és metszôválasztást is tartottak Eszláron. Kicsiny fiókhitközség lévén egy személyben akartak elôénekest és metszôt választani. Ebbôl utólag megint csak a sakterválasztás tematizálódott, hiszen mégiscsak „jobban hangzik” egy gyilkossági ügy, ahol „metszôk” a vádlottak, mint ahol

* Eredeti változata elôadásként hangzott el a Hajnal István Kör pápai, fogyasztástörténeti konferenciáján 2004. augusztus 27-én. 1. Hahn István: Zsidó ünnepek és népszokások. Budapest, 1997. 55. (Eredetileg: 1940) A különleges napra lásd még Donin, Hayim Halevy: Zsidónak lenni. H. n. 2003.


200

Kövér György

kántorok.2 Tehát 1882. április 1-je eredetileg az eszlári zsidók számára többszörösen ünnep volt. Itt az ideje, hogy számot vessünk ezzel a kultikus, mégis prózai ténnyel. Ilyen az ünnep mindennapjaihoz tartozó dolgok érdekelnek bennünket, mint a pászkaliszt elkészítése, a szombati étrend és italfogyasztás (s az ünnep élményétôl, s az elôénekes kiválasztásától elválaszthatatlan dalolás), vagy éppen az italmérésnek, a kocsmai árképzésnek a problémái, az ezzel kapcsolatos konfliktusok jellegével egyetemben. S hogy mennyire nehezen választható el a „tényleges fogyasztás” a hozzá tapadó rituáléktól, hiedelmektôl (és fordítva). Természetesen csak amennyiben a források ezen kérdések becserkészésére módot adnak. Nagyon is hétköznapi törekvésünk által, hogy a maga materiális és lelki teljességében rekonstruáljuk az 1882. április elsejei szombatot, csak szaporodnak a történetírás módszertani problémái. Ha ugyanis azokat a forrásokat, amelyek a nyomozás (és a bírósági tárgyalás) során keletkeztek, nem a soha meg nem oldott rejtély, tehát Solymosi Eszter eltûnése, hanem például az eszlári zsidóság ünnep- és mindennapjai megismerésére próbáljuk felhasználni, akkor a meghatározott célból készült szövegek (kihallgatások, vallomások stb.) eredetitôl eltérô alkalmazására teszünk kísérletet, ami komoly veszélyeket hordoz. Az nem teszi könnyebbé a dolgot, hogy a történészek általában ezt szokták csinálni, a módszertani probléma akkor is fennáll, ha nem szeretünk róla tudomást venni. Ugyanakkor vétek lenne elmenni amellett a kényszer szülte helyzet mellett, hogy az 1882. április elsején viselt dolgairól, cselekedeteirôl jóformán az egész eszlári zsidóságot többször is kifaggatták. Igaz, nem közvetlenül az események után, hanem mintegy másfél usque három hónappal késôbb, majd a perben, bô egy esztendôvel a történtek után. A vizsgálóbíró, a bíró persze arra a bizonyos április 1-jére kérdezett rá, az emberek viszont nem emlékezve pontosan (no meg a büntetés fenyegetése miatt) igyekeztek azt elmondani, amit általában csinálni szoktak szombatonként. Ez érdekes párbeszédeket eredményezett, különösen a tárgyaláson, amikor gyorsírással rögzítették az elhangzottakat. (Tanulságos lehetett a diskurzus a kihallgatásokon is, de ott nem szószerinti a jegyzôkönyv, nem is beszélve a nyilvánosság hiányáról.) A kihallgatottak közben módosítottak az álláspontjukon (a nyilvános tárgyaláson amúgy is szokott erre mód nyílni), s a törvényszék elnöke csak azt furcsállotta, hogyan lehet az, hogy az emberek sorra jobban emlékeznek egy év múltán a történtekre, mint rögtön egy-két hónappal az események után. Csak egyetlen példabeszélgetés a sok közül: Fränkel Hani 19 éves szakácsné esete. „Elnök: Mikor kihallgatta a vizsgálóbíró, határozottan ezen vallomással ellenkezô vallomást tett... Tanu: Igen meg voltam ijedve és nem tudtam felelni. Elnök: Hát ijedten felelt nem igazat? Tanu: Igen. Elnök: De aztán december 21-én miért nem felelt a kihallgatás alatt; mert akkor újólag kihallgatva lévén, elôbbi vallomásával egészen máskép beszélt. Tanu: Már akkor nem voltam megijedve, mert akkor másodszor voltam kihallgatva, hát eszembe jutott... Heumann (védô): Kihallgatása óta tán odahaza beszélték ezt a dolgot, hogy eszébe juttassák? Tanu: Nem beszélte nekem senki. Heumann: Hát hogyan emlékezett vissza? Tanu: Régen volt, azóta eszembe jutott.”3 Ugyanerre 2. A galíciai származású Buxbaum Ábrahám egyébként tanítónak készült, tulajdonképpen kántorválasztásra jött Eszlárra, s mint a tárgyaláson utólag mondta, „a sakterságot soha nem tanulta, nem is ért hozzá.” Nyírvidék, Tisza-Eszlár (Napi értesítô) A tiszaeszlári bûnper végtárgyalása alkalmából. 1–29. sz. mellékletekkel. Nyíregyháza, 1883. (Végtárgyalás, 1883. jún. 19.) 3. Végtárgyalás, (1883. jún. 23.)


„Egy különleges nap”

201

– a történész-szakma gyökereit érintô problémára – már a védôügyvéd, Eötvös Károly is felfigyelt egy 1882 végén keletkezett, datálatlan feljegyzésében (igaz, a vád tanúi kapcsán): „Feltûnô e tanúknál, hogy az eltûnésnek napjához közelebb esô idôben, tehát az emlékezô tehetség nagyobb élénksége mellett tett vallomásaik a templomból állítólag eredô hang idejére nézve összeegyeztethetetlen ellentmondásban állanak egymással, míg késôbb az eltûnés után 4–5 hó múlva tett vallomásaik mind inkább közelednek egymáshoz...”4 Pedig nyilván nem csak bírósági aktusoknál ez az „emlékezés rendje”. Ott legfeljebb különösen. De az amúgy is hosszúra nyúlt módszertani bevezetés után térjünk rá valódi tárgyunkra.

A Peszach elôkészületei A Peszachra való elôkészületek közvetlenül nem képezték a vizsgálat tárgyát. Közvetve azonban mégis napirendre kerültek. Hrabár Gyula vencsellôi születésû 32 éves r. katolikus eredeti foglalkozását tekintve kerékgyártó, akkor újfalusi molnár szerint ugyanis ô ôrölte az izraeliták számára a pászkalisztet. „Csaknem szábát (sic!) lett, mire bevégeztük az ôrlést.” Azt is megtudhatjuk vallomásából, hogy ecélból Lichtmann József vette bérbe a Tiszaeszlár Újfalu közepén álló szárazmalmot (s benne az 1/3 vékára szerzôdött molnárt). Friedmann Bernát védôügyvéd kérdésére felsorolta azokat is, hogy kik számára ôrölte búzából a pászkalisztet: megnevezte a falu legtekintélyesebb zsidó bérlôjét, Lichtmann Mórt, annak kisebbik fiát, Jakabot, majd a másik legnagyobb birtokost, Groszberg Leont s annak sógorát, a fiókhitközség egyik kurátorát, Szüszmann Jakabot, végül Alter Mórt, akinek bérlôként tanya is viselte a nevét az eszlári határban. Abban a tekintetben, hogy ki „kóserolta meg a malomkövet”, a gyorsírásos jegyzôkönyv (vagy maga Hrabár Gyula) kételyek közt hagy bennünket immár mindörökre, ugyanis egyszer Lichtmann Jakab, egyszer meg Szüszmann Jakab nevét rögzíti a szöveg. S bár módfelett érdekelne bennünket, hogy rabbi híján a fiókhitközség hajdani (1879ben lemondott) elôljárója, Lichtmann Jakab vagy az 1882 márciusában még funkcióban levô kurátor (Szüszmann) volt-e jogosult és hivatott ilyen mûvelet elvégzésére, a tárgyalás elnökét (és a védôket, vádlottakat) nem ez érdekelte, hanem az idôpont. Hrabár ugyanis a bûnrészességgel vádolt Scharf József templomszolga (samesz) közbekérdezésére azt válaszolta, hogy az ôrlés befejezése virágvasárnap elôtti szombaton történt. Egy másik vádlott, Weiszstein Lázár viszont elmagyarázta, hogy valójában március 22-én már mindenki befejezte a pászkasütést, „Lichtmann is, Alter is”. Az „ôrlés mármost miként történhetett március 30-án?” kérdezte. Amikor Friedmann Bernát védô aziránt érdeklôdött, hogy naptárilag mikor is történt mindez, Hrabár azt állította, hogy „a miénk volt egy hétre, azaz fekete hétben tartottunk és következett virágvasárnap és az izraelitáké túl volt a miénken.” (Értsd: a keresztények húsvétja után következett a zsidó húsvét). Ezt már a védôk sem bírták megállni szó nélkül. Friedmann egyenesen kijelentette: „Tökéletesen meg van zavarodva az idôre nézve.” Friedmann egyébként a vád tanújának számító Scharf Móricot is megkérdezte ez ügyben, s Móric ezúttal nem a (vér)vádat erôsítette: „Friedmann: Hol szoktátok ti a pászkát csináltatni? Móricz: 4. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár (OSzK Kt) Fol. Hung. 1384. (Eötvös) 193.


202

Kövér György

Egy zsidónál. Friedmann: Akkor, midôn ez történt [mármint a vád szerint Solymosi Eszter elveszejtése], volt már pászkátok? Móric: Volt.”5 Nem az idôrôl tartott 2003-as konferencia témájához elkésett adalékként hoztam fel, hogy a történész számára meghatározó idôrendrôl milyen töredékesek az ismereteink, hanem épp azért, hogy miként is lehet ilyen körülmények között egyáltalán tájolódni: miközben peszách elsô napja 1882-ben április 3-ára esett (a diaszpórában nyolc napig tart), a keresztény húsvét egy hét múlva (április 9–10.) következett. Tehát valójában virágvasárnapon (április 2-án) „túl” vette kezdetét peszach (április 3), de a keresztény húsvéttal együtt múlt el! De az igazi kérdés itt a vizsgálat szempontjából nem pusztán kronológiai volt, amint azt a védôk és a tárgyalást vezetô elnök közötti szóváltásból ki is sejlett: ugyanis – amint az elnök az elhangzottakat meglehetôsen szabadon értelmezte – ha „hétfôn még nem volt készen a pászkaliszt”, abból még nem következett – amint arra Heumann Ignác védô meglehetôsen élesen reagált –, hogy ugye „miután a vérvádat a priori visszautasította a törvényszék, ebbôl az egész kihallgatásból nem fog következés vonatni arra, hogy csakugyan vér kell a pászkához.”6 S bár Bary vizsgálóbíró visszaemlékezésében azt állítja Eötvössel szemben – mellesleg a nevezett szombattal kapcsolatos alfejezetben –, hogy „vérvádról a tiszeszlári perben sem a bírósági iratokban, sem a végtárgyaláson szó sem volt...”,7 épp az és ahogy saját irathagyatékában fennmaradt az áldozati liszt „receptje”, egyértelmûen cáfolja kijelentését. Kerülni igyekezvén itt a morbiditást, csak azt jegyezzük meg, hogy a kovászos („chamec”) peszachi tilalmának kérdését a recept névtelenségbe burkolózó szakértôje (fordítója?) úgy oldotta meg, hogy az „Opfermehl” készítését „ártatlan keresztény szárított vérének vegyítésével” írta le.8 Tájékoztatásul fûzzük hozzá, hogy chamec minden, ami 18 percnél tovább érintkezett vízzel, tehát megindulhatott benne az erjedés. Úgy tûnik, talán a vér szárításának kiszámíthatatlan idôbeli lefolyása miatt sem találta a bíróság végül célszerûnek az eszlári pászkakészítés lezárultát igazán skrupulózusan, napra pontosan megvizsgálni. Beérte a vád lebegtetéssel.

Sabbasz Április 1-je, szombat – zsidó szokás szerint, természetesen – már péntek este elkezdôdött, Kiss József szép kifejezésével a szombat „estétôl estélig” tartott. Péntek estéje azonban nem igazán érdekelte a kihallgatókat. Inkább véletlenszerûen bukkant elô. 5. Végtárgyalás, Scharf Móric (1883. jún. 27.) 6. Végtárgyalás, Hrabár Gyula (1883. júl. 9.) 7. A tiszaeszlári bûnper. Bary József emlékiratai. 4. kiad. Budapest, 1944. 38. 8. OSzK Kt Fol. Hung. 1847/ I. (Bary) 203. A recept „feltárta” az áldozati lisztkészítés „motívumait” is: „Átöröklött hitbeli rajongás, párosulva önérdekkel s állatias vérszomjal (sic!); mert utóbbi nélkül, tekintve a zsidóság csalási hajlamát, s hitének üzletszerûségét, ezen véghetetlenül kegyetlen bûntények elô nem fordulnának.” „Átöröklött hit” és „üzletszerû hit” összevegyítésének dilemmájában nem érdemes követnünk a recept „rajongó” készítôjét. Már csak azért sem, mert maga is belezavarodni látszik a gondolatmenetbe, amikor sorait ezekkel a „kijózanító” szavakkal zárja: „Az orthodox zsidók az áld. (sic!) liszt mikénti elkészítését jóformán valamennyien tudják. Az újzsidók tudják, sejtik, de nem élnek vele. Jelen irat nem vádirat, csupán útmutatásul szolgáljon a vizsgálatnál.” A másolatot készíttetô vizsgálóbíró az irathoz hozzáfûzte: „ad 129/1882. Lehetô figyelembevétel végett a vizsgálati iratokhoz csatoltatik. 1882. jún. 13. Bary s. k. vizsgálóbíró.” Visszaemlékezô dokumentumregényében a „Húsvét szombatjáról” írott fejezetben Eötvös is idéz ebbôl az aktából. Eötvös Károly: A nagy per mely ezer éve folyik, s még nincs vége. Budapest, 1968. I. k. 66-67.


„Egy különleges nap”

203

Az elôénekes-metszôi állásra pályázók többsége özv. Csordás Nagy Jánosné 63 éves, református napszámos asszony ófalusi házánál szállt meg, ahol az elôzô metszô szolgálatának leteltéig lakott, s amelyet a hitközségi kurátor bérelt ki számára. Mint – a férje szélütésérôl inkább beszélni szeretô háztulajdonosnô – mondta, este „szépen énekeltek.”9 Igaz, hogy ezt szombat estére mondta, de a bíróság elnöke szépen rávezette, hogy ez péntek este történhetett. Késôbb már azt vallotta a tanú, hogy pénteken és szombaton is énekeltek, végül már így panaszkodott: „Szombaton éjjel mulattak ott. Danoltak, énekeltek én megharagudtam, hogy nem tudtam aludni.” A régi metszô felesége, Taubné ugyan nyugtatgatta, „ne féljen tôllük, jó emberek, különösen a löki metszô igen jó ember”, de ez aligha vigasztalta meg a szegény özvegyet, akit egyébként is „a régi metszô igen sokszor megsértett...” Annak ügyében aztán, hogy kik tartózkodtak nála vasárnap is, végképp összezavarodott, úgy hogy szünetet kellett elrendelni.10 Jobban állunk a szombat délelôttel, ugyanis a vizsgálóbíró érdeklôdése kezdetben elsôsorban erre irányult, hiszen Solymosi Eszter április elsején, szombaton déltájban, fényes nappal tûnt el, a tótfalusi zsinagóga mellett elvezetô úton látták utoljára. Mivel mindenkitôl megkérdezték, hogy ki mikor érkezett a délelôtti istentiszteletre és távozott onnan (ezt Bary József vizsgálóbíró lelkiismeretesen még külön is összegezte), azt meglehetôsen pontosan tudjuk, hogy ki mikor (szokott!?) érkezni.11 A kezdés nem volt pontos idôponthoz kötve, a rituálé szerint akkor kezdôdhetett el a szertartás, ha tízen összegyûltek. Eszláron csak fília volt, de ahhoz a szomszédos tiszaladányiak is hozzátartoztak (ôket azonban valamilyen ok miatt alig érintette a vizsgálat!). A konkrét idôpontokkal kapcsolatban azonban erôs kétségeink lehetnek, ugyanis ez a kérdés a nyomozás lényegét érintette, tehát mindenki igyekezett alibit igazolni. Az viszont, hogy ki kivel együtt hagyta el az imaházat, valóban április 1jére vonatkozhatott, hiszen ezen a napon a próbaéneklés után vendégül is illett látni a jelölteket. A hitközség tagjai megosztoztak a jövevényeken. Azt tehát meglehetôsen pontosan rekonstruálhatjuk, hogy ki kivel, milyen irányba ment el az istentiszteletrôl, bár ekörül is sok zavar volt a kihallgatásokkor. A vendégek zöme Ófaluba tartott. A helybeliek közül többek között Ófaluban lakott Rosenberg Hermann, Weiszstein Lázár, Feuermann Hermann és Klein József is. Weiszstein és Klein azon vitatkozott, melyik metszôt kellene megválasztani. Klein a tarcali mellett volt, de ezt nyilván nem a pályázók füle hallatára mondta.12 A tárgyaláson Feuermann arra is emlékezett, hogy Klein még azért is értetlenkedett, hogy „miért nem nevezte ki a gyûlés ma, hogy melyiket fogják megválasztani.” Weiszstein szerinte erre azt mondta, hogy „tudjuk, akit Lichtmann és Rosenberg megnevez, azt fogja választani a község.”13 Aligha véletlen tehát, hogy Rosenberg házához érve behívta magához a jelölteket – de csakis ôket –, egy kis „pálinkázásra”. Még a gazda sem „früstükölt”, arra csak az istentisztelet után hazatérve, közösen kerítettek sort. Rosenberg Hermanné a tárgyaláson (micsoda memória több mint egy év távlatából) 9. Végtárgyalás, özv. Csordás Nagy Jánosné (1883. jún. 24.) 10. Uo. Weiszstein Lázár ugyanis bizonyítani tudta, hogy „vasárnap virradóra elmentem Kállóba Szüszmann Jakabbal, mert beteg fiam volt és a téglási metszô, aki Szüszmannál hált, szintén velünk jött Nyíregyházáig és innen vasúttal ment haza Téglásra.” 11. OSzK Kt. Fol. Hung. 1847/ I. (Bary) 436–438, 463–486. 12. Végtárgyalás, Klein József (1883. jún. 26.) Tarcaliként itt a galíciai származású Buxbaum Ábrahámot emlegették, aki ekkor tarcali lakos volt. 13. Végtárgyalás, Feuermann Hermann (1883. jún. 28.)


204

Kövér György

úgy emlékezett, hogy férje délelôtt 11-kor jött haza Schwarcz Salamonnal (a tiszalökivel), a téglásival (Braunnal), meg a korábbi sakterrel (Taubbal). Együtt pálinkáztak, früstüköltek fél- vagy fertályóráig. Miután azok elmentek, férjével 1/2 12 körül megebédeltek.14 Leányuk, Róza a neki feltett kérdésre azt is elmondta, hogy apja midôn hazajön a templomból, általában egyedül früstüköl (többnyire egy kis tojásos süteményt), majd mindjárt utána együtt szoktak ebédelni.15 Solymosi Eszter nôvére, Zsófi, aki a belfalusi boltosnál, Rosenbergéknél szolgált, úgy emlékezett, hogy a szombati ebéd „gersli, paszuly szokott legtöbbet lenni”.16 Ami a szombat délelôtti étkezést illeti, a kívülállót az lepheti meg legjobban, hogy miként volt az, hogy a früstük és az ebéd szinte egybeért. Tanulmányozva egy kissé a szombat rituális étkezési szabályait, épp a norma gyakorlati érvényesítése ötlik a szemünkbe. A szombati étekrend ugyanis három étkezést engedélyez: egyet péntek este, egyet szombat délelôtt-déltájban, egyet pedig szombat délután. A kiskaput láthatóan az istentisztelet után „elôételként” früstükkel, aperitívként pálinkával felvezetett ebéd jelentette. A büdszentmihályi Rosenberg családból származó Hermann, aki a három évvel azelôtt, egy ófalusi bolt nyitásáig maga töltötte be Eszláron a metszô (és az anyakönyvvezetô) szerepét, láthatólag a közösség mértékadó személyiségének számított. A második étkezésre nézve követett gyakorlata pedig bevett szokásnak. Az eszlári zsidók az alkoholt láthatóan nemcsak árulták, hanem – rurális társadalomhoz illôen – becsülettel itták is. Valójában nem biztos, hogy a pálinkázás emlegetése esetén okvetlenül tömény szesz fogyasztásáról volt szó. S még csak nem is puszta konzumálásról. A pálinkázásnak itt – az ünnepi vendéglátáson túl – egyfajta próbaszerep is jutott. A szintén Ófaluban lakó Feuermann Hermann felidézte a tárgyaláson, hogy április 1-jén délután Rosenberg felesége eljött hozzájuk és elmesélte, hogy „a téglási nem lesz metszô, mert a férjem megkínálta ôket borral és pálinkával, mert szokás nálunk a szombatot borral megtisztelni, hát a löki borral tisztelte meg és a téglási egy nagy pohárba töltött pálinkát és két részt megivott, egy harmad részt pedig meghagyott. Hát ez metszônek nem illô.”17 Nehéz ma már eldönteni, hogy mi volt illetlen a fenti viselkedésben: az, hogy nagy pohár pálinkát töltött, ami esetleg iszákosságra vallott, vagy az, hogy a kitöltött pohár pálinka egyharmadát meghagyta, vagyis, hogy pocsékolt. Talán hogy egyáltalán pálinkát ivott, s nem bort. Az ünneplésben – örömnap lévén – láthatóan nagy szerepet töltött be az italozás. A kihallgatások azt is rögzítették, hogy Rosenberg ebéd után is gondoskodott a sakterjelöltekrôl, amikor üvegben bort vitt (pontosabban szolgálója, Solymosi Zsófi által vitetett) a Taubéknál vendégeskedô pályázókhoz. Ezt megint csak többen látták, sôt Taubné meg is magyarázta: „szombaton nem szabad nekik semmit sem vinni, aki szent, az a zsebkendôjét sem viszi.”18 Végül ebéd után mintegy óra hosszat múlatták ott az idôt.19 A tárgyaláson kihallgatták a szintén ófalusi, akkor 78 éves Feuermann Sárát is (a gyorsírásos jegyzôkönyvben tévesen Lóra!), aki úgy emlékezett, hogy szombat délben Csugánéval és az imént már idézett Csordás Nagy Jánosnéval hallgatta az ének14. Végtárgyalás, Rosenberg Hermanné (1883. jún. 25.) A szombati ebédet egyébként a szomszédságban lakó zsidók (pl. Taubék, a régi sakterék) is be szokták pénteken este adni hozzájuk. Rosenbergné emlékezete ekkor is így történt. Azok ebédje (is) paszuly volt. Téglási pályázóként Braun Leopoldot (Lôbit) emlegették. 15. Végtárgyalás, Rosenberg Róza (1883. jún. 24.) 16. Végtárgyalás, Solymosi Zsófi (1883. jún. 23.) A gersli árpagyöngy, a paszuly meg nyilván sólet. 17. Végtárgyalás, Feuermann Hermann (1883. jún. 28.) 18. Végtárgyalás, Taub Emanuelné (1883. jún. 25.)


„Egy különleges nap”

205

lést. A vallomásnak errôl a részérôl a jegyzôkönyv - sajnos - csak annyit örökített meg, hogy „hosszasan elbeszéli társalgásuknak különbözô részleteit”. Az azonban mégis kiderül, hogy „... amint Nagy Jánosné mosolygott, ô azt mondta, hogy ne gondolják ám szomszéd asszonyok, hogy ez valami isten káromlás lehessék (sic!), mert mindegyik másképpen szolgál az istennek, mondok ez mind Isten dícsérete, de hisz Csugáné is jó tudományos és tudja ezt.”20 Özv. Csugáné valóban érdeklôdhetett a dolog iránt, ugyanis Taubnétól tudakolta, hogy a jelöltek közül melyiket választották, s erre azt a feleletet kapta: „a lökit, azt a fekete rokkost.” Arra a visszakérdezésre, hogy „miért nem a két fiatalt, hiszen ez már olyan öreg számu (sic!), azt válaszolta a régi metszô felesége: „ennek a legvékonyabb a hangja.”21 Az ünnepi alkalom egyébként nemcsak a helybeliek érdeklôdését keltette fel, hanem idegen zsidókat is vonzott, így került Eszlárra ezen a napon – bizonyára bánta már utóbb – Wollner Hermann, a feleségével. Wollner ekkoriban faluról falura járt, koldulással szedte össze a betevôt, bár ô maga öntudatosan nem nevezte magát koldusnak. A zsinagóga telkén lakó templomszolga szállásolta el. Ebédre pedig a tótfalusi imaházzal szemközti udvarházába a falu legvagyonosabb zsidó családfôje hívta meg. Lichtmann Mór a tárgyaláson úgy emlékezett, hogy Jakab fiával valamivel korábban hagyta el az imaházat, mert felesége beteg volt. Arra a csodálkozó bírói kérdésre, hogy koldusokkal együtt szoktak ebédelni, Lichtmann Mór magától értetôdô természetességgel azt válaszolta: „Azt nem mondhatom...” De rögtön hozzátette: „Ha tisztességesen van öltözve, az asztalhoz is szoktuk ültetni.”22 Nem a koldusként emlegetett Wollner alibijét igazolta, igazság szerint a személyre aligha emlékezett. Arról nyilatkozott, hogy a jótékonyság parancsolata szerint miként „szoktak” cselekedni, hogyan viszonyulnak a szegény emberekhez. Felesége, a „tekintetes asszony” további részletekkel is szolgált, betegségével kapcsolatban s az ebéd idôpontját illetôen is: „Rendesen, ha férjem otthon van, és szombaton otthon volt, hát 12 órakor ebédeltünk”. A védô kérdésére, miszerint ételt küldött volna egy faluban elszállásolt szegény öreg zsidó részére, már sokkal bizonytalanabbul, sôt csak általában válaszolt: szerinte a szakácsné, Fränkel Hani küldte, mert „az már tudva van a cselédeknél, hogy ha szegény ember van, nincs neki mit enni, akkor visznek neki”.23 Ezt egyébként a már idézett Fränkel Hani is megerôsítette, ahogy azt is, hogy a „szegény ember” (a vizsgálóbíróval és a törvényszék elnökével ellentétben ô sem nevezte koldusnak) „a tensurral, a tensasszonnyal és mindnyájunkkal” együtt ebédelt.24 Lichtmann nemcsak az ebédrôl, hanem a vendégek vacsorájáról is gondoskodott: „Nálunk nem szoktak fôtt ételt készíteni, láttam, hogy lehet, hogy éhen maradnak, hát mondtam, hogy jöjjenek fel este, majd megkínálom. Feljöttek, mikor gyertya világ volt, megvacsoráltak és azután eltávoztak.”25 A vacsora azonban ismét nemcsak kulináris jelentôséggel bírt. A templomszolgának titulált Scharf Józsefet ugyanis – felesége szerint – este azért hívták Lichtmannékhoz, „mert kevesen voltak az imádsághoz.”26 19. Végtárgyalás, Rosenberg Hermann (1883. jún. 23.) 20. Végtárgyalás, özv. Feuermann Sára (1883. jún. 25.) 21. A másik szomszédasszony, özv. Csuga Dánielné 53 éves református viszont tagadta, hogy közösen hallgatták volna az éneket, ô úgy emlékezett, hogy csak este hallgatta, s akkor is egyedül. Végtárgyalás, (1883. jún. 25.) 22. Végtárgyalás, Lichtmann Mór (1883. jún. 23.) 23. Végtárgyalás, Lichtmann Mórné (1883. jún. 23.) 24. Végtárgyalás, Fränkel Hani (1883. jún. 23.) 25. Végtárgyalás, Lichtmann Mór (1883. jún. 23.)


206

Kövér György

S énekeltek is. A többnyire beszélgetésekkel egybekötött „harmadik étkezés” (szudá slisit) Bary vizsgálóbírót is erôsen érdekelte, természetesen ismét csak más szempontból, mint bennünket. Kimutatása szerint a zsidók 5-6 körül tartották „a délutáni istentiszteletet.” Legkorábban a vendégek, a metszôi pályázók érkeztek a kihallgatási jegyzôkönyvek szerint, utoljára pedig a legközelebb, Tótfaluban lakók jöttek (Lichtmann Mór, Lusztig Sámuel, Grosz Márton), s ôk maradtak a legrövidebb ideig.27

Csillagkelte után28 Miközben napnyugta után a sakterjelöltek a zsinagógával szemközti dombon levô Lichtmanhofban vendégeskedtek, az eszlári újfalusiak este az imaház elôterében gyûltek össze, hogy egy viszály ügyében Lichtmann Jakab döntôbíráskodása mellett egyezkedjenek. Ez az ügy már szinte teljesen maga alá gyûrte a kultikus pillanatokat. Láthatóan a visszatérést jelezte a konfliktusos hétköznapokba. Újfalu két árendás kocsmárosa, Szüszmann és Einhorn között (mindketten Lichtmann regalistái) az okozott nézeteltérést, hogy egyikük olcsóbban mérte a pálinkát, mint a másik.29 Szüszmann Jakab azt állította, hogy ô kérte fel „Lichtmann Jakab urat, mert ez a fô közöttünk mégis, hogy igazítást tegyen. Mert olyan szokás van nálunk, hogy mindjárt perre nem szoktunk menni, ha össze tudunk férni, úgy teszünk.”30 Szüszmann nem egyedül érkezett, hanem sógorával, Groszberg Leonnal.31 Az egyezkedésre Einhorn az Ófaluban lakó sógorától érkezett, ahová 4 óra tájban ozsonnára tért be testvérével. Innen elbeszélése szerint 7-8 körül mentek a templomba, ahol 1/2 10 körülig egyezkedtek. Einhorn József arra emlékezett, hogy Szüszmann kezdte olcsóbban mérni az italt. Saját bevallása szerint Einhorn maga mondta Lichtmannak (akié a kocsma volt): „mi dolog az, hogy olcsóbban méri, vagy tiltsa meg azt, vagy én is olcsóbban fogom mérni.”32 Lichtmann Jakab a dolog hitfelekezetbeli szokásszerûségére, valamint gazdasági racionalitására is felhívta a figyelmet: „... felkérettem korcsmárosom Szüszmann által és Einhorn József által, amennyiben az italmérés felett valami viszály volt közöttük. Felkértek, hogyha lehetne köztük valami egyezkedést létrehozni, hogy egymást ne rontsák, és egyik vagy másik azon helyzetbe ne jusson, hogy a haszonbért ne volna képes fizetni. E célból bementünk nem a templomba, de az elsô pitvarba, amennyiben szokás, ha valami kiegyenlítés van egyik vagy másik (zsidó) fél közt, vagy tanácskozást akarnak tartani, nemcsak Eszláron, de mindenütt, az imaház szobájában ejtik meg...”33 Einhorn Józseftôl azt is tudjuk, hogy „azelôtt mértük 25 kr. literét”, „a megállapodás után 24 krajcárjával” mérték. Igaz, a tudósítás most nem a mindenki által emlegetett pálinkáról, hanem borról szólt, 26. Végtárgyalás, Scharf Józsefné (1883. jún. 27.) Scharfné az egész délutánt Lichtmannéknál töltötte két kis gyermekével. Lichtmannék azt ígérték neki, hogy orvoshoz viszik, mivel gyermekágyasként még mindig nem gyógyult meg. 27. OSzK Kt Fol. Hung. 1847/ I. (Bary) 443. 28. A napnyugta és az este közti megkülönböztetésre (az utóbbi akkor kezdôdik, amikor három csillag felkel) lásd Donin, 2003. 85. 29. Végtárgyalás, Scharf József (1883. jún. 19.) 30. Végtárgyalás, Szüszmann Jakab (1883. jún. 24.) 31. Végtárgyalás, Groszberg Leon (1883. jún. 23.) „Sziszmann, a sógorom azt mondta, hogy jöjjek fel ha elvégzik az imádságot. Lichtmann úr is ott lesz, egyezkedni akarunk.” 32. Végtárgyalás. Einhorn József (1883. jún. 23.) 33. Végtárgyalás, Lichtmann Jakab (1883. jún. 28.)


„Egy különleges nap”

207

de ennek a tárgyváltásnak nem tudjuk a nyitját. Az árképzés részleteibe avat be az a kijelentés is, miszerint „ha valaki 4 liternél több bort vett, 22 krajcárral, fél litert pedig 14 krajcárral” mérték. S a megállapodás oly jól sikerült, hogy még a tárgyalás idején, tehát jó egy évvel késôbb is változatlanul „állt az ár”.34 Íme az eszlári regálegazdaság szabadpiacinak éppen nem nevezhetô képe abból az idôszakból, amikor az országos politika a kisebb királyi haszonvételek mint a feudalizmus utolsó maradványainak megváltásán törte a fejét. *** A metszôválasztást aztán – nem tudni, miért – valamikor késôbb bonyolították le: az ott jelen levô hitközségi tagok Schwarcz Salamont részesítették elônyben, aki ugyan idôsebb volt, mint a többiek, de nemcsak a „pálinkázás” próbáját állta ki (bort ivott), s a „hangja a legvékonyabb volt”, hanem „jó embernek” is tartották. Talán az sem volt mellékes, hogy a hitközségben komoly szóval rendelkezô Rosenberg Hermann már korábbról ismerte. Az új metszô április 26-án, nem sokkal György nap után váltotta fel elôdjét. Talán még akkor sem sejtette, hogy május 20-án letartóztatják, s hamarosan egy gyilkossági per fôvádlottja lesz, jóllehet a per mindvégig az eszlári templomszolgáról elnevezve a „Scharf József és társai” ügy címet viselte. Pedig – mint láttuk – 1882. április elseje eredetileg egy volt a bensôséges, kedélyes sabbat hagadolok közül. Ez adta meg az alaphangot a meglévô konfliktusok elsimításához is. A közösség békéjét leginkább csak az zavarta meg, hogy másnap hajnalban, a Peszach elôtti napon két beteg gyermeket is Kállóba, Jósa doktorhoz kellett szállítani (egyikük június elején meg is halt). Az amúgy is múlékony hangulatot lassanként felbolygatta a Solymosi Eszter eltûnése körüli suttogás, találgatás (más vízbefúltakat általában 2-3 nap alatt felvetett a folyó), majd gyökeresen átértelmezte a másfél hónappal késôbb megindított vizsgálat, s tette e napot mindmáig másként különlegessé. A dolog odáig fajult, hogy június 25-ére (szombatról vasárnapra) virradóra Szüszmann Jakab Samu fiának friss sírját éjszaka ismeretlen kezek feldúlták és a holttestet arccal lefelé, fordítva hantolták vissza.35 Mintha ezen az éjjelen a keresztények között feledésbe merült volna a zsidó szombat eredendô békés üzenete: „Jôjj, szombat csöndje! Lelkeinkre Munkában hat napunk törôdve, Áhítat szárnyin szállj alá! Verejtékünkbôl folyt elég. Saruiról a port leverve, A hetedik pihenôre Jöttödet ki ne áldaná? Isten-atyánk te rendeléd, Nyugasztalónk te! nyájas! enyhe! Munkában hat napunk törôdve, Áhítat szárnyin szállj alá! A hetedik legyen tiéd.”36

34. Végtárgyalás, Einhorn József (1883. jún. 23.) 35. OSzK Kt. Fol. Hung. 1384. (Eötvös) 28. (A 112. sz. kihallgatási jegyzôkönyv kivonata.) 36. Kiss József: Szombat. Beköszöntô. In: Kiss József Összegyûjtött Versei (S. a. r. Hegedôs Mária) Budapest, 2001. 380–381. A verses imádságokat a pesti hitközség „rendelte meg” Kiss Józseftôl, ám amikor liturgiai, dogmatikai, filológiai szempontból Goldziher Ignác és Kohn Sámuel bele próbált szólni az elkészült költemények szövegébe Kiss József visszavette és – bár néhány észrevételt megfontolt – Ünnepnapok címen, 1888-ban külön kötetben jelentette meg azokat. Scheiber Sándor–Zsoldos Jenô: Ó mért oly késôn. Levelek Kiss József életrajzához. Budapest, 1972. 62–63.


208

Csikós Judit

Csikós Judit

Tiszaeszlár, 1882–1883 Egy fejezet megyei újságírásunk történetéből Bálint György szerint: „Ha a béke egyszerre nagyon aktuálissá válik, az mindig gyanús.”1 Ugyanezt a tiszaeszlári vérvádról is elmondhatjuk. 1976-ban Kalenda Zoltán e témában még nyugodtan írhatott a modern ember – „nahát, micsoda barbár kor volt az!” – hitetlenkedô hangján. Ma azonban megállapíthatjuk, hogy közéletünk újra és újra gondoskodik arról, hogy az antiszemitizmus problémáját ne érezzük túlságosan távolinak.

Bevezető Ha ugyanis a tiszaeszlári ügyrôl írunk, az antiszemitizmusról írunk. Pedig akadna egyéb téma bôven. Lehetne a nyomozati részben felmerült szakmai kérdéseket elemezni: az orvosszakértôi véleményeket és a rendôrség munkáját a tekintetben, hogy az ügy során hogyan alkalmazták a régi technikai fogásokat és milyen új eljárások bevezetésével járultak hozzá a hazai kriminalisztika fejlôdéséhez. De azt is vizsgálhatnánk, hogy a hatósági dilettantizmus és a némelykor megnyilvánuló visszaélések milyen szakmai reformokat vetítettek elôre, és ezekbôl mennyi és milyen módon valósult meg. Vagy a szociális hátteret is ábrázolhatnánk, különös tekintettel a halmozottan hátrányos helyzetû rétegekre (pl. cselédség, idénymunkások; nôk, gyermekek). De mihelyt az ügy fôszereplôivé a zsidók váltak és a szimpla eltûnési esetbôl vérvád lett, egyetlen viszonyítási pont maradt: a zsidóság. Csak a viszonyítás maradt el valahogy. Eötvös Károly és Krúdy Gyula regényein, Sándor Iván és Pelle János kutatásain kívül egyetlen elemzés sem szivárgott be a köztudatba. Nincsenek tényfeltáró munkák, értelmes vitát, társadalmi párbeszédet elindító tanulmányok, pedig a tiszaeszlári vérvád nem egyszerûen a történelmi évforduló miatt aktuális. A még mindig élô elôítéletek, az el nem végzett önvizsgálat nem enged szabadulni az ügytôl. Molnár Ferenc egy 1917-es kisregényében, Az aruvimi erdô titkában azt írja, ha az elvégzendô feladat olyan hatalmas, hogy félô, hogy az ember visszaretten tôle, úgy kell belefogni, mintha a dzsungelnek vágnánk neki. Mindig csak egy apró résszel kell fogalkozni, mondván: „ezzel az egy rongyos kiálló gyökérrel elbírok”.2 A vérvád 1. Bálint György: Az író és a béke ügye. In: Uô: Az utolsó percek. Szépirodalmi Könyvkiadó. Bp, 1971. 11. 2. Molnár Ferenc: Az aruvimi erdô titka. Magvetô Könyvkiadó. Bp, 1957. 79.


Tiszaeszlár, 1882–1883

209

és a tárgyalás visszhangja a korabeli megyei sajtóorgánumok tükrében nagyon apró szeletkéje az antiszemitizmus hazai történetének, az alábbiakban vizsgált négy társadalmi hetilap pedig csak töredéke az akkori megyei sajtótermékeknek. De egy gyökérrel kevesebb.

Sajtóorgánumok Ha a tiszaeszlári vérvádnak és perének megyei sajtóvisszhangját akarjuk vizsgálni, voltaképpen csak négy társadalmi hetilapra kell koncentrálnunk: a Nyír-vidékre, a Szatmárra, a Szabolcsmegyei és Hajdukerületi Közlönyre (a továbbiakban: Közlöny) és az Ébredjünk-re. E négy lap volt ugyanis a legközelebb az eseményekhez: a második stílszerûen Szatmári székhelyû, a többi nyíregyházi. További könnyebbség, hogy a társadalmi hetilapok felépítése ezekben az években nagyjából egységes volt. Az elsô oldalon a vezércikk és a tárcanovella (néha vers) található, a másodikon tudósítás vagy szakágazati elemzés kapott helyet, esetleg a vezércikk folytatása került még ide az elsô oldalról. A harmadik oldal az olvasói leveleké és a híreké, bár ezek kerülhettek a második oldalra vagy a melléklapra is, a közölt cikkek mennyiségétôl és fontosságától függôen. Ha van, akkor itt van a könyvismertetés és/vagy a színházi ismertetô is. A negyedik oldal az árverési értesítôk és a hirdetések helye. A forma tehát nagyjából azonos – de vajon van-e egységes mérce, amely alapján e négy lap megítélhetô? Van-e valamiféle „újság-mesterkópia”, valami hagyományosan etalonnak tekinthetô periodikum? Sorolhatnánk a sajtótermékeket, amelyek alkalmasak lennének valamilyen szempontból erre a feladatra, de egy sem alkalmas minden szempontból. E sokféleség miatt úgy tûnhet, nincs egységes mérce, amihez az egyéni teljesítményeket hozzámérhetnénk. Ez talán valóban nincs, de vannak egyetemes eszmék és értékek; és ha egymáshoz nem viszonyíthatjuk a lapokat, hát viszonyítsuk önmagukhoz. A képességeikhez, lehetôségeikhez, vállalt feladatukhoz és azok megvalósításához. Mert tudjuk, hogy lehet véleményt kifejezni teljesen objektív hírekkel is, és a kimondott dolgok mellett az is számít, hogy mi minden maradt kimondatlanul. Hogy melyik írást hova, melyik rovatba engedik, fûznek-e hozzá szerkesztôi véleményt vagy sem, mit nyilvánítanak vezetô hírnek és mit kevésbé fontosnak. A szerkesztôi szándék sokszor marad rejtve az átlagolvasó elôtt. Gyakran még maga a szerkesztô sincs teljesen tisztában saját indokaival, azzal, hogy döntését mennyire befolyásolták a lapérdekek, a külsô társadalmi nyomás és saját szemlélete. A sajtószemle tartalmi oldalának legfontosabb szempontját már a bevezetôben is említettük, ez: a zsidósághoz való viszony. (Ami természetesen nemcsak keresztényzsidó, hanem zsidó-zsidó viszonyt is jelent.) Sokan hangsúlyozták már, hogy az antiszemitizmus kérdéskörének elemzésekor elengedhetetlen – közvélemény-formáló erejénél fogva – a korabeli magyar sajtó vizsgálata. És bár a publicisztikákban megjelenô kódszavak, érvrendszerek, és a mögöttük megbújó indulatok elemzése nem egyszerûen sajtótörténeti kérdés, annyi bizonyos, hogy fontosságát nem szabad lebecsülnünk. Egy újság hatni képes az emberekre. És hogy ezzel a hatalommal hogyan él, az már a saját felelôssége. A cselekvést azonban külsô tényezôk is befolyásolhatják. Egyrészt a vizsgált négy


210

Csikós Judit

hetilap mindegyike megyei illetôségû – abban a korban, amikor az újságírók többsége Budapestre igyekszik, vagy jobb híján Debrecenbe vagy Nagyváradra. A vidéki és fôleg a Szabolcs megyei újságoknak ebben az idôben nincs, vagy alig van rangjuk. Mondják, nem kiszolgálni kell az igényeket, hanem megemelni. Egy, tehetségekben amúgy sem bôvelkedô, megyei lapnak erre nagyon kevés esélye van, és ha még ráadásul a példányszámot is növelni akarja, azt komoly identitásvesztés vagy szélsôségek felé való csúszás nélkül aligha teheti meg. Továbbá mind a négy lap: keresztény lap. Ez nem szükségképpen jelent antiszemitizmust, de tény, hogy többségi pozícióból nehezebb elfogulatlannak lenni. Bibó István így foglalta össze az e helyzetbôl fakadó viselkedésformákat: „Nem kevésbé visszásan szokott elsülni a másik oldalon, mikor jószándékú nem zsidók akarják a zsidókérdést „megoldani” vagy a zsidókkal való közeledést „ôszinteséggel” emberségessé tenni, úgy, hogy a nem zsidóknak a zsidókról való tapasztalatait veszik minden további nélkül a teljes valóságnak; ennek alapján erkölcsi irányelveket szabnak ki a zsidók számára, hogy hogyan „viselkedjenek”, hogy antiszemitizmust ne váltsanak ki, legyenek kevésbé mohók, kevésbé szerénytelenek, kevésbé kritikusak, kevésbé destruktívak, kevésbé cinikusak, kevésbé érzékenyek, kevésbé haragtartók, kevésbé bosszúállók stb. Különösen papok szokták azt hinni, hogy ôk hivatásuk folytán minden további nélkül eredményesen beszélhetnek mások bûneirôl, így a „zsidó bûn”-rôl is. E leckéztetéseket azonban legfeljebb az önlebecsülésre hajlamos zsidók hallgatják megadással; a többit inkább felbôszítik és elriasztják annak tudomásulvételétôl, hogy az antiszemitizmus létrejöttében a zsidók magatartásának és az arra következô visszahatásnak is része van. Ezek a tanácsok ugyanis a zsidók számára rendszerint csak egy rakás ellenséges általánosítást és egy rakás keresztül nem vihetô felszólítást jelentenek, melyekkel a legkegyetlenebb önismeretre kapható zsidó sem tud mit kezdeni, mert hiszen az ô számára a zsidók „rossz tulajdonságai” nagyrészt nem ezekben az összefüggésekben jelennek meg.”3 A vizsgálat eredményét megelôlegezve annyit kijelenthetünk, hogy a négy lap egyikének teljesítményére sem lehetünk igazán büszkék, legfeljebb az egyik miatt kevésbé szégyenkezünk, mint a másikért. Legyen ez a sorrend: a kevésbé megalázótól a pirulás nélkül alig olvashatóig. Választhatnánk persze más szempontot, valamivel tárgyilagosabbat, de ha valamikor, hát ez ügyben a legkevésbé sem szabad értékmentesen beszélni a dologról. Haladjunk tehát e sorrend alapján a viszonylag pártatlan Nyír-vidéktôl a nyíltan antiszemita Ébredjünkig.

Nyír-vidék Ez az ekkor alig hároméves múltra visszatekintô lap 1882-ben egy nyugodt, kiegyensúlyozott, konzervatív hangvételre törekvô folyóirat képét mutatja. Mind a laptulajdonos és fôszerkesztô Jóba Elek, mind a fômunkatárs Kmethy István igyekezett olyan légkört teremteni, amely megfelel egy (minimum) megyei hírnévre vágyó, ezért a szélesebb nagyközönség általánosabb igényeinek megfelelni kívánó megyei lap stílusának. Valóban, a Nyír-vidéknek majd minden lehetôsége megvolt arra, hogy megyei vagy akár országos ismertségre tegyen szert. A laptulajdonos saját nyomdával rendelke3. Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. 1945–1949. Magvetô Könyvkiadó. Bp, 1986. 719.


Tiszaeszlár, 1882–1883

211

zett (függetlenség), és Kmethy hivatásos újságírókból álló szerkesztôséget igyekezett szervezni (profizmus). Ennek eredményeképpen a Nyír-vidék egy világosan, következetesen szerkesztett lap lett, amelynek stílusa, ha nem is mindig szórakoztató és eleven, de a másik fél véleményét tiszteletben tartó, ma úgy mondanánk: európai. Ez az európaiság azonban a határozott, karakteres véleményformáláshoz nem volt elég. Ennek oka nyilván az, hogy a Nyír-vidék még túl fiatal lapnak érezte magát, túl kevéssé tekintélyesnek ahhoz, hogy a fôsodortól eltérjen. A fôsodor jelen esetben nem az országos, hanem a megyei közvéleményt jelentette, amely pedig egyértelmûen zsidóellenes volt. A Nyír-vidék megyei hetilapként definiálta magát, megyei szintû tehetségekkel és bátorsággal. A legtöbb, amit tenni mertek, az volt, hogy a lapban (valószínûleg kötelezôen) megjelentetett, gyakran szélsôséges nézeteket valló külsôs vezércikkek mellett/alatt esetenként jelezték a szerkesztôségi elhatárolódást, és a belsôs vezércikkek kivétel nélkül a lap álláspontját fejtegették, nem pedig a vérvádat és az ennek kapcsán felmerült kérdéseket. Ilyen belsôs vezércikk például a május 28-i, A tisza-eszlári rém – hírrôl címmel. (Az idézetek nyomdahûek. – Cs.J.) Ebben mendemondának minôsítik az eltûnés körüli híreszteléseket, és kijelentik, hogy ezeknek „alapos okok és konstatált tények hiányában, nem lehetvén hitelt adni: az eltûnés részleteirôl és az ahhoz kötött gyanusitásokról szándékosan hallgattunk.”4 Hozzáteszik: „Sajnálattal tapasztaljuk azonban, hogy némelyek oly mohón kaptak a minden tekintetben szégyenteljes mende-mondán és siettek annak közlésével nemcsak, de sôtt még vallási kérdést csináltak belôle; holott még ma sincs a gyanú alapját képezô tény bíróilag megállapítva.”5 Ezért a vizsgálat lezárásáig nem is szándékoznak további fejtegetésekbe bocsátkozni. Ezt az ígéretet meg is tartották, így legközelebb a szeptember 24-i számban olvashatunk szerkesztôségi cikket a témában. A Lapunk és a tisza-eszlári ügy c. írás ismét csak azt fejti ki, hogy miért hallgattak ezidáig az esetrôl. „Azért, mert a t.-eszlári büntett némely lapok részérôl mindjárt az eleintén egy egész hitfelekezet vallásos tényeként állittatott oda; nekünk pedig közizgalmat kelthetô események üzletszerû kizsákmányolása nem kenyerünk. (…) Fegyverünk volt és marad az igazság, józanság és ildom s ez nekünk elég.”6 Tiszteletre méltó ars scribendi egy olyan megyei laptól, amely mégiscsak példányszámnövelésre törekszik elsôsorban (mint a sajtóorgánumok általában). Viszont hazugságot megcáfolni és közizgalmat kelteni két különbözô dolog, és az igazság kimondása még nem jelent elfogultságot, noha kétségtelenül járhat némi kockázattal. És hogy az igazság, a józanság és az ildom Nyír-vidéki kategóriáiba mi minden fért bele, azt a külsôs vezércikkek és a szerkesztôség kapcsoltatából mérhetjük le. Ami meglehetôsen esetleges, bár nem nélkülöz némi logikát. A szerkesztôség ugyanis csak két esetben zárkózott el lábjegyzetben a megjelent vezércikktôl. Az 1882 júliusi, Tanulságok az eszlári esetbôl7 címû cikksorozatról már az elején tisztázták, hogy csak azért hozzák le, mert szerintük közérdekû, noha egyrészt a nyomozás még nem zárult le, másrészt nem is értenek egészen egyet a benne foglaltakkal. (Akkor tessék vitatkozni!) Nem tudni viszont, hogy a két központi téma melyikére vonatkozik a tiltakozás: a végrehajtó-hatalom bírálatára vagy a zsidók bûnösségének tényként való 4. (Aláírás nélkül): A tisza-eszlári rém – hírrôl. Nyír-vidék, 1882. május 28. 2. 5. Uo. 6. (Aláírás nélkül): Lapunk és a tisza-eszlári ügy. Nyír-vidék, 1882. szeptember 24. 1. 7. (Aláírás nélkül): Tanulságok az eszlári esetbôl. I–III. Nyír-vidék, 1882. július 2., 9., 30.


212

Csikós Judit

kezelésére. Nóvum ugyanis a megyei tisztviselôk hanyagságáról és a rendôrség mûködésképtelenségérôl szóló rész. Ezeket a tényeket fontos leírni, mert ugyan ma már tudjuk, hogy az eszlári ügyben ezen tisztviselôk hozzá nem értése és rosszhiszemûsége döntô szerepet játszott, ám akkoriban korántsem volt ilyen nyilvánvaló. Más kérdés persze, hogy a névtelen cikkíró nem az igazságot félti a hanyag rendôröktôl, csak attól tart, hogy a zsidók netán nem kerülnek rács mögé. És sajnos gyanítható, hogy az elzárkózó szerkesztôségi lábjegyzet sem ez utóbbi álláspontnak szól. A Nyírvidék inkább a saját helyzetéért, mint a nyomozás alakulásáért aggódott, mikor nem akarta kimondani, hogy a vizsgálat eredménye igenis függ a vizsgálatot lefolytató testület morális és szakmai állapotától. A második tiltakozás Apaffy: A létérti küzdelem8 címû cikksorozatának utolsó elôtti része miatt íródott. Maga a sorozat a sajtónak a társadalom életében és a zsidóknak a sajtó mûködésében betöltött szerepét taglalja. A kifogásolt írás kijelenti, hogy a lapok többsége „éppen a magyar társadalom ellen irányzott törekvéseket támogatja”.9 De találunk egy régi ismerôst, a klasszikus összeesküvés-elméletet is: „Én nem hiszem, hogy a magyar sajtó tisztán látó képviselôi és közegei fogékonytalanok volnának a hazai érdekek és a magyar nemzet sorsa iránt. Nem hiszem, hogy szándékosan, önként adnák tollukat bérbe épen saját hazájuk, nemzetük, irodalmuk hátrányára és veszélyére. Más, nagy és titkos tényezôknek kell itt mûködni, amelyek a nemzet, a kormány és a társadalom szemeire a hálót szövik.”10 Hogy a szerkesztôség a jó ízlés szolgálatában kötelezô minimumra hivatkozva utasította rendre az írást, érthetô. Érthetetlen viszont, hogy miért nem tette ugyanezt a megelôzô és a következô írás esetében. Dec. 3-án ugyanis Apaffy kijelentette, hogy a sajtó hanyatlásának oka az, hogy a zsidók külföldi irományokkal árasztják el a lapokat. És „ha még amaz idegen férczmûveket magyar, gyakorlott és képzett irókkal fordittatnák, csak megjárná; de rendesen gimnaziális diákocskákkal, akik a magyar nyelvet a Talmudi elveket valló nevelôktôl és tanitóktól tanulták”.11 Tehát nem az fáj neki, hogy a magyar irodalomnak kevés jelentôs alkotója van ebben az idôben vagy hogy a külföldi termésbôl csak a minôségen aluli tucatárut veszik át, nem, mindössze a fordítók vallási hovatartozásával van gondja. A dec. 17-i zárócikk esetében pedig eltûrték, hogy Apaffy sugalmazza: lenne ugyan még mondanivalója, de ôk, ôk nem hagyják. Érthetetlen, persze, de nincs benne semmi meglepô. Hiszen a Társadalom mételyei II. címû cikksorozat12 ellen sem emeltek szót. Az (amúgy nagyon hatásosan és logikusan felépített) írások egyebek között (kódolva) azt is nyilvánvalóvá teszik, hogy a szerzô szerint kik okolhatóak a magyar társadalom elszegényedéséért: „Mindenütt van ez elemekbôl, csak egy helyütt nincs: a nemzet szivében.”13 Vagy a témát lezáró, 1883. augusztus 12-i vezércikk esetében, amely az ítélet kapcsán kifejti, hogy a sorok közül „Ki lehet olvasni ugyanis a többi közt azt, hogy az eszlári per sem az elsô, sem a második, sem a harmadik bírósági ítélettel nincs és nem lesz befejezve. Sôt, azt a kérdést, amely a perbôl kimagaslik, nem is a bíróság, hanem vagy a parlament, vagy a társadalom fogja megoldani. Megoldhatnák ugyan maguk a zsidók 8. Apaffy: A létérti küzdelem. I–IV. Nyír-vidék, 1882. november 19., december 3., 10., 17. 9. Uô: A létérti küzdelem. III. Nyír-vidék. 1882. december 10. 1. 10. Uô, uo. 11. Uô: A létérti küzdelem. II. Nyír-vidék. 1882. december 3. 1. 12. (Aláírás nélkül): Társadalmunk mételyei II. A szegénység. I–IV. Nyír-vidék, 1882. július 4., 11., 18., 25. 13. Ua, III. Nyír-vidék, 1882. július 18. 1.


Tiszaeszlár, 1882–1883

213

is, ha annyi akadály nem állana utjokban. Ez akadályokat a keresztény társadalomnak el kell távolítani; járhatóvá, könnyüvé kell tenni azt az utat, amely a zsidóságot a keresztély erkölcsök szentélyébe vezeti. S ha még ekkor is vonakodnának a beolvadástól: akkor ítélni fog felettük a társadalom. Annak ítélete pedig aligha lesz felmentô.”14 A Nyír-vidék tehát a maga részérôl ezzel a kirekesztô és burkoltan fenyegetô cikkel búcsúzott el a témától. Ezeket a néhol túlzottan óvatos, néhol szûk látókörû, néhol pedig kifejezetten szélsôséges nézeteket valló vezércikkeket érdekesen ellenpontozza a hírek szikár, józan szakmaisága és az olvasói levelek megjelentetésében megnyilvánuló kicentizett bátorság. A Nyír-vidék Ujdonságok rovata, amely a híreket tartalmazta, általában nem kommentálta a tényeket, noha hangneme (természetesen) nem hasonlít a mai lapokéhoz. Ez a hangnem gyakran volt közvetlen, sokszor használt többes szám elsô személyû igealakokat, mint pl. 1882. június 4-én: „Positiv adatokat még mindig nem hozhatunk.”15 Ez a személyesség azonban mindig csak a szerkesztôség helyzetének ismertetésére korlátozódott, és egyetlen alkalmat kivéve sosem az ügyrôl vagy szereplôirôl mondtak véleményt. Az ítélet után Schwartz Salamon, a per egyik fôvádlottja lemondott a Nyíregyházán való letelepedés szándékáról. A Nyír-vidék szerint Schwartz ezt: „Igen okosan tette.”16 De ez az egyetlen ilyen kisiklás. Általában helyiértékén kezelték a híreket; mind a vizsgálat, mind a tárgyalás fontosabb állomásairól tudósítottak, de nem mentek bele a lényegtelen részletekbe. Mindent egybevetve ez a legkorrektebben megírt és szerkesztett rovat a lapban. Az olvasói levelek rovata (A közönség körébôl, majd Nyílt tér rovatcímmel) kapcsán felvetôdik a kérdés, hogy minek is lehetne tulajdonítani azt a tényt, miszerint itt két igazi, határozott, zsidó ellenvélemény is megfogalmazódhat. Üzleti érzéknek? Odalopott igazságszolgáltatásnak? Meglátjuk. Ami a két véleményt illeti, az elsô megfogalmazója, Kreisler Ignác orvosnövendékként egy szellemes amatôr hangján írt17 a Közlönynek és fôszerkesztôjének az ügyben tanúsított szenzációhajhász viselkedésérôl. Sokkal fontosabb viszont a másik megszólaló, a Nyírvidék e két évfolyamának legnagyobb formátumú cikkírója, Szabolcsi Miksa (az Egyenlôség késôbbi fôszerkesztôje). Szabolcsi ekkor – még eredeti nevét, a Weinsteint használva – a Debreceni Ellenôr tudósítója volt, és a Nyír-vidékbe egyszerû magánemberként írt három cikket a Közlöny és két újságírója, ifj. Maurer Károly és a Demosthenes álnevû publicista ellen. Az elsô ragyogó, logikus cikkben az antiszemita rágalmakat cáfolta meg: a rituális gyilkosság vádja abszurd, és nincs kártékonyabb a „Tisztelet a kivételnek!” kitételnél, amellyel a keresztény sajtó a zsidókat illetni szokta. „S ha léteznék is a zsidó vallásban erre (a rituális gyilkosságra – Cs. J.) lehetôség, írott, vagy hagyományos törvény vagy szokás; ha léteznék a zsidó lithurgiában vagy akárhol az összes zsidóirodalomban csak egyetlen betû, mely csak árnyékát engedné meg a felvetésnek, hogy létezhetik az összes zsidóságban egyetlen ember (hacsak nem ôrült), aki vallásból gyilkol: a zsidóság akkor, orthodox és neolog, eldobná magától ezt a vallást, mint valami fekélyes nyavalyát. Ne tegyenek az urak kivételt! Az összes 14. (-a-): Nyíregyháza augusztushó 11. Nyír-vidék, 1883. augusztus 12. 1. 15. Ujdonságok rovat, 1. hír. Nyír-vidék, 1882. június 4. 3. 16. Ujdonságok rovat, 5. hír. Nyír-vidék, 1883. augusztus 12. 2. 17. Egy orvosnövendék: (cím nélkül). Nyír-vidék, 1882. június 18. 3.; Kreisler Ignác: Válasz a Szabolcsmegyei Közlöny 26-i számában közöltekre. Nyír-vidék, 1882. július 2. 3.


214

Csikós Judit

zsidóság találva érzi magát e vád által. Az összes zsidóság meg van sértve, s minden zsidó égni érzi a homlokán a vérfolt szennyes bélyegét, melyet rásütöttek korunk Hámánjai.”18 (Érdekes volna utánanézni, hogy a már említett Kalenda Zoltán miért az utolsó tagmondat nélkül idézte a gondolatsort írásában. 1976-ban talán nem volt szerencsés bibliai személyeket emlegetni? Vagy Kalenda talán nem ismerte Hámánt, vagy ha igen, nem tudta, mit jelent ez a név egy hithû zsidónak?) A második cikkben,19 a rituális gyilkosságról szóló tévhitek mögötteseinek feltárásakor Szabolcsi stílusa személyesebb, költôibb és keserûbb az elôzônél. A harmadikban20 pedig már leplezetlen iróniával, visszakézbôl iskolázta le Maurert, kimutatva egyik citátumáról, hogy az erre épített állításait butaságokra és tévedésekre alapozta, és rávilágítva az általa képviselt magatartásban rejlô képmutatásra. Pontos, elegáns, szellemes, logikus. Kár viszont a cikkei végén felbukkanó személyeskedô célzásokért. Szabolcsi – profi újságíróként – igazán tudhatta volna, hogy az ilyesmivel mindenkinek árt, a legtöbbet azoknak, akiknek használni akar. Ráadásul az igazi kihívást az jelentette volna a számára, ha a Nyír-vidék, nem pedig a Közlöny vezércikkíróival vitázik. Milyen volt hát a Nyír-vidék állásfoglalása ez ügyben? Mint egy kiváló üzleti érzékkel megáldott profié, aki tudja, hogy az ellentétes vélemények szerepeltetése és az elzárkózó szerkesztôségi lábjegyzet keltette botrányszag csak növeli az eladási értékeket? Vagy a partizáné, aki egy nyíltan ellenséges környezetben tesz meg mindent, amit tud? Nem. Inkább egy óvatosan konzervatív, vidéki öregúré, aki ugyan nem híve a „liberális szabadosságnak”, de a szélsôségeknek sem. Aki mindig annyit és csak annyit mond, amennyi a tájékoztatáshoz szükséges, ugyanis méltóságán alulinak tartja, hogy ezt a funkciót saját ideológiai vagy üzleti céljai érdekében az olvasók befolyásolására használja. És aki megjelenteti a másik fél véleményét is – nem mintha egyetértene vele bármiben is, de így fair. És amikor az egész ügy lezárul, jólesô megkönnyebbüléssel ereszkedik vissza a megyebálok és árverési értesítôk nyugalmas világába. Nem csoda hát, ha az önálló gondolkodás felelôsségétôl ily módon megóvott közvélemény egy része a mégiscsak határozottabb Közlöny vagy Ébredjünk pártjára állt.

Szatmár A tágabb értelemben vett megyei újságírás egyik fontos szereplôje a Szatmár, amely önmeghatározása szerint társadalmi és ismeretterjesztô hetilap. 1882 januárjában Csomay Imre fôszerkesztô így jellemezte újságját: „A vélemények benne szabadon nyilvánulhatnak. A lap feladata lesz magyar nemzeti czélunk felé törekedni s társadalmi életünkben a magyar miveltség terjesztésére hatni. (…) Felekezeti (de nem vallásos) ügyek körül szabadvélemény-nyilvánítási közeg lesz a lap, mint ilyen azonban csak a jogilag helyest támogatja.”21 Valóban, a Szatmár tényleg a szabad véleménynyilvánítás tere volt ez idôben. Bár az, hogy egy cikket a tartalma, nem pedig 18. Weinstein Miksa: A zsidóság szemben a rituális gyilkosság vádjával. Nyír-vidék, 1882. július 16. 3. 19. Weinstein Miksa: A „Szabolcsmegyei Közlöny” hôseinek figyelmébe. Nyír-vidék, 1882. július 23. 3. 20. Weinstein Miksa: „Nincs semmi más alap existentiánkra, csak a Jordán üldözése”. Nyír-vidék, 1882. július 30. 3. 21. Csomai Imre: Elôfizetési felhívás a „Szatmár” czímû társadalmi hetilapra. Szatmár, 1882. január 7. 1.


Tiszaeszlár, 1882–1883

215

írójának politikai vagy vallási hovatartozása alapján helyezzen el a szerkesztôség, csupán szakmai követelmény, amelynek megfelelni önmagában még nem érdem. A Szatmár legkarakteresebb vonása a lokálpatriotizmus. A szerkesztôség mindent városa szemszögébôl vizsgált: mit jelent ez nekünk, hogyan érint ez minket, hogy megy ez nálunk. Egyetlen más újságnál sem kapnak akkora szerepet a helyi hírek, mint itt. Például a városi dalárda sikereit több lapszámon keresztül taglalják különbözô tudósításokban, hírekben és vezércikkekben, míg az immár európai hírû eszlári vérvádról, csak mint mellékes eseményrôl tesznek említést. A Szatmár két esetben tárgyalja vezércikkben a zsidóság helyzete körüli problémákat, elôször a galiciai zsidók bevándorlását korlátozó Szatmári felirat kapcsán. A legujabb kérdés címet viselô cikk leszögezte, hogy zsidó invázió fenyeget, ezért „Gondoskodjunk önvédelmünkrôl, zárjuk le határainkat!”22 A szerkesztôség nem határolódott el a cikktôl, nem tartotta alaptalan rémisztgetésnek, és az egész felirati procedúrát a megye bátorságának és elôrelátásának kiváló példájaként emlegette. Ez év júniusában és augusztusában folyt ugyan egy vita a Szatmár lapjain a zsidók emancipációjáról, de a szerkesztôség csak a moderátor szerepét vállalta benne. Aztán majd egyéves szünet, és legközelebb 1883. aug. 11-én, a végtárgyalás befejezése után közöltek vezércikket a témában. A szerzô leszögezte, hogy a kedélyek lecsillapodtáig hallgatott, de most, hogy már lezárult a per, kifejtheti, hogy „az antisemitikus mozgalmaknak fôoka a zsidóság s hogy e törekvések nem tisztán elfogultságból származnak, de igenis sok helyen maga a zsidóság provocalja azt”.23 Okként felsorolja az uzsorások és kocsmárosok tevékenységét, a zsidók könnyû életmódját (!), a zugiskolák elmaradott és elfogult tanítóit és a zsidó istentisztelet elfajultságát. A megoldásnak szánt belsô reform mellett fontosnak tartja, hogy a „keresztény társadalomnak el kell felejtenie haragját és elôítéleteit. A zsidók versenyével szemben nem szenvedéllyel és gyûlölettel, hanem munkával, szorgalommal és takarékossággal kell magát védenie. A zsidóüldözés nem menti meg a rossz gazda telkét: ha zsidó nem volna, ez a telek az árverésen még olcsóbban kelne el, s esetleg idegen kézre kerülne.”24 Az effajta megközelítés szerint a zsidóság már nem ellenség: ellenfél, üzleti vetélytárs. A régi elôítéletek, a bejáratott rágalmak keverednek itt az önkritika reménybeli jeleivel. A Csarnok, az olvasói vélemények és írások rovata – akárcsak az egész lap – a szabad véleménynyilvánítás tere volt. Ennek eredményeképpen jelenhetett meg egy cikk egy ortodox vallástanár tollából. A szerzô azon kevés zsidó megszólaló közé tartozik, aki megadással hallgatja a keresztények bírálatait, sôt még azonosulni is tud vele. M. A. ezt írja: „A polgári házasság a reformátorokkal szemben állítom, nem fog lenni czélravezetô eszköz. A reformált zsidó abból is gseftet fog csinálni. Ma birtokából vetkezteti ki a keresztényt, a polgári házasság behozatalakor pedig a kényszerhelyzetet ugy teremti meg, hogy az adós családjába törjön be, – rokonát, leányát azért fogja elvenni, hogy czimet, rangot nyerjen, ami után – tudva van – bolondul a „mûvelt” zsidó. Nem a vallás tanainak elhagyása, nem a régi szokások megtagadása a helyes út, hanem az, hogy ugy viselje magát a zsidó a keresztényekkel szemben, mint a jó keresztények viselik magukat embertársaikkal szemben.”25 Két dolgot érdemes 22. (Aláírás nélkül): A legújabb kérdés. Szatmár, 1882. június 3. 1. 23. B-r: Pár szó zsidó polgártársainkhoz. Szatmár, 1883. augusztus 11. 1.o 24. Uô, uo. 25. M. A.: A zsidó kérdéshez. Szatmár, 1882. július 22. 2.


216

Csikós Judit

tudatosítani ezekkel az idézetekkel kapcsolatban. Elôször is, hogy a szerzô egy más korban, az éppen elkezdôdött emancipáció hatása alatt élt az ország egyik legelmaradottabb térségében, kisebbségben. Másrészt, az illetô ortodox vallástanár. Életformáját nemcsak a kívülrôl, de a belülrôl jövô hatások is veszélyeztetik: az emancipáció, a neológok, a „megreformált zsidó” megjelenése. M.A. kirohanása, dühe nagyrészt nekik szólt. Érdekes, hogy szept. 23-án a szerkesztôség megjelentetett egy írást Bosán Edétôl Jom Kipur26 címmel. A megyei újságírás történetében igen ritka, hogy egy zsidó ünneprôl is megemlékezzen egy keresztény lap. Bosán írása ezen ritka alkalmak egyike, ráadásul stílusa egyáltalán nem leereszkedô, nem gúnyos, nem túlcsorduló, bár a mai, fegyelmezett írásokhoz szokott szemünknek egy kissé meghitten érzelgôs. De ez a kor hangja. A Szatmár a híreket helyi és egyéb hírekre bontva kezeli. Elôl állnak a Helyi hírek, részletesen és nagy lelkesedéssel kifejtve, utána következnek a Vegyes hírek, amely a Hazai és a Külföldi rövid híreket tartalmazta. A tiszaeszlári ügy egyetlen esetben válhatott a Hazai rövid hírekben vezetô hírré, vélhetôen akkor is véletlenül: 1882. jún. 3-án Solymosi Eszter eltûnése kapcsán azt javasolják, hogy érdemes lenne bevárni a hivatalos adatokat.27 De ezen kívül sem a csonkafüzesi holttest feltûnése, sem a vizsgálat lezárása, sem a végtárgyalás eseményei vagy eredménye nem került a legfontosabb hír helyére. Nem meglepô, hogy a Szatmár nem küldött külön tudósítót a tárgyalásra, viszont olvasói figyelmébe ajánlotta a rendelkezésre álló kiadványok közül a legkorrektebbet, Nyír-vidék napi értesítôjét, a Tisza-Eszlárt. Az elmondottakból kitûnik, hogy a Szatmár nem tulajdonított túl nagy jelentôséget a tiszaeszlári ügynek. Olyan bûntényként kezelte, amely ugyan a szokottnál nagyobb nyilvánosságot kapott, de ezen kívül nem különbözik a többi ilyesfajta eseménytôl. Valószínû, hogy a zsidók helyzetérôl szóló vita a vérvád nélkül is kipattant volna, ha másért nem, hát a megyei felirat kapcsán. Nem a Szatmáron múlt tehát, hogy a téma megjelent a lapban, és azzal sem lehet vádolni, hogy alapos és idôben adott információkkal terhelte volna a közönséget. Mondani szokás, hogy egy ilyen szenzáció és a benne rejlô lehetôségek elszalasztása üzleti szempontból nem egyszerûen bûn: hiba. Tekintve azonban a vérvádnak Magyarország megítélésében játszott szerepét, a Szatmár érdektelensége nem egyszerûen hiba: bûn.

Közlöny Az akkori önmeghatározása szerint helyi és megyei érdekû, vegyes tartalmú hetilap volt, Ábrányi Lajos és ifj. Maurer Károly fôszerkesztésében. (Maurer volt a kiadó és a felelôs szerkesztô is.) Mielôtt belefognánk az elemzésbe, le kell szögezni, hogy a Közlönyrôl alkotott kép a könyvtári és levéltári hiányosságok miatt aligha lehet teljes. Az 1882-es év mikrofilmen levô anyaga igen hiányos, több példány egyáltalán nincs meg, és a maradék lapszámokból is gyakran hiányoznak oldalak. Így maradtunk le például a Maurer26. Bosán Ede: Jom Kipur. Szatmár, 1882. szeptember 23. 3. 27. Hazai rövid hírek, 1. hír. Szatmár, 1882. június 3. 3.


Tiszaeszlár, 1882–1883

217

Demosthenes – Szabolcsi vitáról, azaz annak másik oldaláról. (Szabolcsi Miksa írásai a Nyír-vidékben megtalálhatóak, elolvashatóak.) Az 1883-as anyag szerencsére teljes, így mégsem lehetetlen e sajtóorgánum elemzése. Azt azonban fontos kijelenteni, hogy az alább közölt megállapítások a Közlöny 1883-as évben, és csak ekkor tanúsított világnézetére és szakmai hozzáállására vonatkoznak. A Közlöny a tiszaeszlári vérvád megítélésében a szélsôségesen antiszemita álláspontot képviselte. Nem lehet azonban egyenlôségjelet tenni a Közlöny és a szintén antiszemita Ébredjünk közé. A különbség lényege az, hogy míg az Ébredjünk számára az antiszemitizmus cél, minden leírt szó, minden rovat ezt szolgálja, addig a Közlönynek csak eszköz. Például a Közlöny 1883. ápr. 19-i vezércikkének szerzôje kijelenti: „Adjunk tehát igazságot mindenkinek nemzetségi és valláskülönbség nélkül.”28 Nos, ez az Ébredjünkben egyáltalán nem jelenhetett volna meg, függetlenül attól, hogy a Közlöny esetében sincs gyakorlati jelentôsége. Érdekes, hogy milyen kevés vezércikk szólt hozzá az eszlári ügyhöz. Az persze már kevésbé meglepô, hogy mindössze egyetlen írást találunk, amely valóban hozzászól, tehát megpróbál tényleg hozzátenni valamit az ügyhöz. Ez Gróf Ármin: A zsidó kérdéshez címû cikke 1883 januárjában. Ellentmondásos cikkében Gróf kifejti, hogy modern és racionálisan gondolkodó emberként nem hisz a vérvádban; hogy az antiszemitizmus helyeselhetô addig, amíg nem érinti a vallást (?); és hogy a zsidók tevékenységét kritizálók általában elfelejtik, hogy például az italmérés és a kölcsön – szolgáltatás, amelynek igénybevétele teljes mértékben önkéntes. És ha itt lezárná írását, elmondhatnánk, hogy végre egy olyan cikket olvashattunk, amelynek írója, ha nem is másképp, de legalább gondolkodik, és megpróbálja komolyan venni vállalt feladatát; és ez az igyekezet a Közlönyre is jó fényt vet. De sajnos Gróf hozzáír egy szakaszt befejezésképpen: „Különben tévedhetek! attól a bevándorlott poloska-faju piszkos ocsmány lengyel zsidótól – minden gazemberség kikerül, – a világon – és bátran mondhatom, hogy nincs az Istennek akasztófára valóbb natiója a lengyel zsidónál!”29 Valószínû, hogy itt megint csak arról van szó, hogy a társadalomba, vagy inkább az Úri Kaszinóba éppen csak befogadott Gróf Ármin bizonyítani akarta elkötelezettségét, és ennek övéi rovására látott neki. A vérváddal ezen kívül még két vezércikk foglalkozott. Aug 9-i. írásában a nevét nem vállaló szerzô a per egyik koronatanújának, a kis Scharf Móricnak a városból való távozását használta ürügyül arra, hogy nem is túl burkoltan rágalmazza Eötvös Károlyt elvtelen anyagiassággal.30 Aztán aug.12-én Szunyoghy Attila: Hol van Eszter? címû cikkében még a Közlöny stílusához mérten is minôségen aluli hangnemben ismételte meg ugyanezen rágalmakat Eötvössel kapcsolatban. De ez csak a kezdet. A cikkben Szunyoghy minden leírt és íratlan sajtóetikai szabályt áthágott, nem is beszélve az emberség alapvetô követelményérôl. A zsidókkal kapcsolatban kijelentette: „A ki megakart benneteket ismerni, csak figyelemmel kellett végig kísérni a tárgyalást, mulhatatlanul felkellett ismernie bennetek a szörnyet, melyre csak vadászni; de kikkel barátkozni nem lehet.”31 Azon kívül, hogy itt fogalmazódik meg elôször a fizikai 28. (i+S): A zsidókérdés megoldásának módozatai. II Szabolcsmegyei és Hajdukerületi Közlöny, 1883. április 19. 2. 29. Gróf Ármin: A zsidó kérdéshez. Szabolcsmegyei és Hajdukerületi Közlöny, 1883. január 25. 1. 30. Argus: Scharf Móric. Szabolcsmegyei és Hajdukerületi Közlöny, 1883. augusztus 9. 1. 31. Szunyoghy Attila: Hol van Eszter?. Szabolcsmegyei és Hajdukerületi Közlöny, 1883. augusztus 12. 1.


218

Csikós Judit

megsemmisítés igénye, a cinizmusnak valami egészen egyedülálló megnyilvánulását is tapasztalhatjuk.A szerzô egy meglehetôsen zavaros hasonlattal (Jónás-cethal – Eszter-harcsa) próbálja képszerûvé tenni azon állítását, miszerint Eszter holttestét még nem találták meg, a csonkafüzesi test nem az övé. Szunyoghy és a szerkesztôség, amely nem zárkózott el a cikk tartalmától, megengedhetônek és valószínûleg jópofának tartja az alábbiak közlését: „Eszter azóta a tengerben jár s lehet, hogy mint guano kereskedelmi forgalomban is van már szegény!”32 Azt hiszem, nem túlzás állítani, hogy az uszítás és a halottgyalázás minôsített eseteivel állunk szemben. És ismétlem, a szerkesztôség nem határolódott el a cikktôl. A tárgyalás megkezdéséig az ügy részleteinek külön rovatot szentelt a lap A tiszaeszlári büntény címmel, a szerkesztô feladatát pedig maga Maurer Károly látta el. Maurer teljes összevisszaságban közölt híreket, kiszínezett tudósításokat, szakértôi véleményeket, hivatalos állásfoglalásokat, peranyagokat és persze a saját véleményét például arról, hogy bûnvádi szakértôként hóhérokat és inkvizítorokat kellene alkalmazni.33 A többi írás kevésbé abszurd, csak szimplán képmutató. Jól példázza ezt a már említett A zsidókérdés megoldásának módozatai c. cikk, amely elsô pillantásra felemás álláspontot képvisel. Egyrészt tökéletesen biztos a zsidó összeesküvés és a rituális gyilkosság teóriájának helyességében, másrészt ilyesmiket ír le: „Az ez irányban meginditandott védekezéseknek azonban soha nem szabad a keresztény humanizmus korlátait áthágni, sem legkisebb félreértésre adni okot a miveletlen nép elôtt.”34 Ám ha „megvakarjuk” a kijelentéseket, vagyis megvizsgáljuk a szavak mögötti tartalmat, rájövünk, az ellentét látszólagos. Egyrészt a szerzô által védekezésnek aposztrofált eszmék voltaképpen rágalmak, azok a bizonyos, a vérvád alapjául szolgáló rágalmak, amelyek éppen rágalom-mivoltuk miatt ellentétesek a keresztény humanizmussal. Másrészt a „miveletlen nép” elôtti tekintély az utolsó, amiért egy ilyen helyzetben aggódni kell. Aggódni elsôsorban az igazságért, a vélemény függetlenségéért és megalapozottságáért kell, és ha ez megvan, a többi jön magától. A Közlöny a mai szemmel nézve teljesen önkényesen kezelte a híreket. Ritka az olyan hír, amit kommentár nélkül hagytak volna. A hírrovat szerkesztettsége és hangvétele az esetek túlnyomó részében kitervelten indulatkeltô. A kommentárok irányítani, bujtogatni voltak hivatottak a közvéleményt, és csak nagyon kis hányaduk játszott szimplán tényközlô szerepet. Természetesen ez nem igaz minden napra és az összes hírre, de például a márc. 25-i eset sem egyedülálló, amikor is 11 hírbôl 7 antiszemita. Legyen szó akár a dohánytermelési engedélyekrôl, a hazatérô bukovinai magyarokról vagy csôdbement kereskedôkrôl, a konklúzió mindig ugyanaz: a zsidók tehetnek mindenrôl. Mindazonáltal a tiszaeszlári vérvád egyetlen eseményébôl sem lett vezetô hír. Néhány fontosabbnak ítélt momentum ugyan felkerülhetett a második helyre, de ezek aligha tesznek eleget a minden igényt kielégítô tájékoztatás követelményének. Különösen, hogy a Közlöny saját érdekeinek megfelelôen szelektált a témák és az események szereplôi között. Így válhatott pozitív hôssé és egyben a zsidó ármány áldozatává a hírekben Scharf Móric, akinek életérôl már-már szappanoperaszerûen tudósítanak; és így alakult ki a lapban Eötvösrôl egy pénzéhes és a jogi csûrcsava32. Uô, uo. 33. Maurer Károly: A tisza-eszlári büntény. Szabolcsmegyei és Hajdukerületi Közlöny, 1883. január 1. 3. 34. (i+S): i. m., i. h.


Tiszaeszlár, 1882–1883

219

rokhoz kiválóan értô zugügyvéd képe. Ami viszont még ennél is feltûnôbb: a Közlöny egyszer sem írta le, még csak a tényét sem közölte annak, hogy a vádlottakat felmentették. A szerkesztôség a hír ilyenforma lebegtetésével vélhetôen magát az ítéletet akarta negligálni és illegitimmé tenni, de ezt – mivel ezirányú véleményét nyíltan kimondani nem volt mersze – jobbnak látta csupán sugalmazni. A Közlönynek az ítélettel kapcsolatos hírszerkesztési eljárása magát a lapot is kitûnôen jellemzi. A szerkesztôség ugyan igyekezett fenntartani a komoly, felelôsségteljes lap látszatát, és az antiszemita írásokat egy bizonyos jelenséget érintô, jogos kritikaként kezelni, de Lengyel László definícióját35 parafrazeálva kijelenthetjük, hogy egy szakmailag korrekt lap nem arról ismerszik meg, hogy mondja magáról. Az. A Közlöny antiszemita magatartása példaértékû. A tiszaeszlári vérvád nyomozati és ítélethozatali szakaszai alatt tudatos radikalizálódási folyamaton ment keresztül. Ennek során a hasábjain megjelentetett témák, a leegyszerûsített tények és populista vélemények segítségével döntôen hozzájárult az antiszemitizmus hazai legitimizációjához. Mert az ilyesmit sohasem az Ébredjünk-féle, szélsôséges és vállaltan zsidóellenes lapok érik el, hanem a közvélemény jóval szélesebb rétegének bizalmát élvezô, a mérvadó véleményformálás látszatába burkolózó Közlönyök. Anélkül, hogy az Ébredjünk ezirányú „érdemeit” kisebbíteni akarnánk, kijelenthetjük: a Közlöny felelôssége a folyamat sikerében jóval nagyobb, mint szélsôséges társáé. Mert ami az egyik lapnál elv, az a másiknál „csak” érdek. A Közlöny pragmatista antiszemita – vagyis inkább egyszerûen pragmatista. Ha a közhangulat alapján a legmagasabb példányszámot – teszem azt – környezetvédô magatartással érhette volna el, biztos vagyok benne, hogy csakhamar felfedezte volna magában a természetbarátot. Az év végére aligha maradt olyan szakmai vagy etikai szabály, amit a lap ne hágott volna át, és aligha maradt olyan társadalmi réteg, amelyet ne használt volna fel a saját érdekeiért.

Ébredjünk A megye és az ország elsô nyíltan antiszemita hetilapját tartjuk a kezünkben, ha az Ébredjünköt lapozgatjuk. Antiszemita hetilap – ezzel mindent elmondtunk róla. Amiért mégis említést érdemel, az az a körülmény, miszerint nyilvánvaló kirekesztô mivolta ellenére is éveken keresztül fenn tudta tartani magát, méghozzá nyereséggel. (Igaz, ennél sokkal fontosabb volna annak a társadalomnak az állapotát megvizsgálni, amely ezt a lapot eltartotta.) E sajtóorgánum 1882. december végén (a pontos dátum, a kiadó és a szerzôk neve nincs feltüntetve, pedig már az 1857-es sajtótörvény is elôírta az impresszumadatok közlését) indult útjára, mint hetente kétszer (vasárnap és csütörtökön) megjelenô keresztény társadalmi hetilap. Fôszerkesztôje, Demosthenes a nyitó szám vezércikkében a következôképpen határozta meg az újság célját: „Lapunk czélja a zsidóságnak kiszámított rendszerrel üzött gazságait világosságra hozni; arczukba vágni a mindenütt és mindenkor az igazságot kérlelhetetlenül; arczukba vágni mindazon gazságokat, melyeket nemzeti életünk rovására elkövetnek.”36 Késôbb ugyan kide35. Lengyel László: A Ladiklaki Kandúr. In: Uô: Kis magyar bestiárium. Helikon. Bp, 2001. 280. 36. Demosthenes: Vezér szó. Ébredjünk, 1882 decembere. 1.


220

Csikós Judit

rül a laptulajdonos-fôszerkesztô neve: Mikecz József (a Közlöny neveltje), de a munkatársak névsorával továbbra sem kényeztetik el az olvasót. Az Ébredjünk-ben minden antiszemita elôítélet, tévhit és összeesküvés-elmélet teret kap. Viszonylag kevés állandó rovatot találunk, ami egyrészt fakadhat egy éppen megindult újság szervezetlenségébôl, másrészt viszont a kötetlen forma sokkal tágabb kifejezési lehetôségeket biztosított választott egyetlen témájuk számára. A tiszaeszlári üggyel „direktben”, azaz vezércikkben csak május 27-én kezdett foglalkozni a lap. Ez a cikk37 természetesen megelôlegezte az elmarasztaló ítéletet. Aztán július 26-án, szintén Kátó tollából, A megoldás küszöbén c. cikksorozat második részében38 (az elsô rész még nem vezércikk) a rituális gyilkosságról olvashatunk, a harmadik részben Eötvösrôl, aki „oly ügynek védelmére vállalkozott, melyrôl világosan meg volt gyôzôdve, hogy az a világ egy legalábbvalóbb gonosz tette”, s aki ezért nem érdemel mást, mint korbácsot.39 Az ítélet utáni vezércikket szintén Kátó írta, a címe pedig egyszerûen: „?!”. Ebben felháborodottan adta az olvasók tudtára, hogy a „gyilkosokat és bünpalástolókat teljesen felmentette a Nyíregyházai kir. törvényszék!”40 Ami csakis úgy következhetett be, hogy a „Rótschild csoport az állam hitel megvonásával fenyegette meg a kormányt. A kormány pedig ki tudja minô eszközökkel, hatott a szavazó bírákra!”41 Tehát a kormány korrupt és bûnpártoló. Ilyen messzire ezidáig egyetlen sajtótermék sem merészkedett el, akármilyen indulatosan fogalmaztak is néhol. Az egyéb cikkek és rovatok közül majd mindegyik foglalkozott a tiszaeszlári vérváddal, ha csak utalás szintjén is. Állandó rovatok közül Demosthenes: A zsidók vallási rajongása, Figyelô: Zsidó huncfutságok, Kátó: A tisza-eszlári vérbün c. rovata jegyzetként említhetô, míg a szintén állandó rovatnak számító Csalánok (szerzô: Árva-csalán) inkább krokigyûjtemény, melynek állandó célpontja – nem meglepô – Szabolcsi Miksa volt. Talán a rutin, talán az egységes szerkezet hiányából fakad, hogy gyakran ugyanazt a témát egy számon belül többször is feldolgozzák, egyszer tudósításként, egyszer pedig a híranyagok között. Hasonlóan a Közlönyhöz, az Ébredjünk is az újságon belül számolt be a tárgyalás menetérôl, nem indított külön kiadványt. Csakhogy míg a Közlöny erôsen kivonatolva, zagyva tudósítások és kommentált forrásközlések formájában, az újságban elszórva tette, addig az Ébredjünk júl.23. és aug. 5. között csak fél ívben jelent meg, és az ív másik felét a gyorsírásos jegyzôkönyvek közlésére kialakított Értesítô töltötte meg. Az adatok, tények, események objektív kezelése még nyomokban sem fedezhetô fel az Ébredjünk hírrovatában. Már maga a cím is árulkodó: nem Újdonságok, nem Hazai és külföldi hírek vagy egyszerûen csak Hírek, hanem Híreink. A címben is hangsúlyozott szubjektivitás fôleg a hírek közti szelektálásban és a megírás módjában érvényesült. A tiszaeszlári ügyrôl szóló hírek a vezércikkekbôl ismerôs stílusban tárgyalták az eseményeket, és a levont következtetések sem meglepôek. A csonkafüzesi holttesttet természetesen csak zsidó érdekbôl nyilvánították Solymosi Eszter testének a bon37. Kátó: A tárgyalás elôtt. Ébredjünk 1883. május 27. 1. 38. Kátó: A megoldás küszöbén. II. Ébredjünk, 1883. július 26. 1. 39. Kátó: A megoldás küszöbén. III. Ébredjünk, 1883. július 29. 1. 40. Kátó: ?!. Ébredjünk, 1883. augusztus 5. 1. 41. Uô, uo.


Tiszaeszlár, 1882–1883

221

colást végzô orvosok, a megyeházára csakis a Scharf Móricot kézre keríteni akaró „bünpalástoló liga” törhetett be, a zsidóellenes plakát nyilván a zsidók keze munkája és így tovább. Összefoglalva az amúgy sem hosszú megállapításokat, kijelenthetjük, hogy az Ébredjünk elemzése nem okozott nagy meglepetést. Nyíltan antiszemita hetilap, amely vállalt kötelmeinek megfelelôen kezelte az eseményeket, világnézetétôl elvárható stílusban és színvonalon. Ez a világnézet, ez a stílus és ez a színvonal azonban nemcsak az újságírás becsületére, de a megye és az ország megítélésére is foltot vetett. Az pedig, hogy az elsô antiszemita lap éppen innen származott, a megye egyik örök bélyege és nem múló adóssága.

Zárszó Minden ország történetében akadnak olyan események, amelyek képesek egy adott korszak viszonyait, társadalmi és politikai problémáit egyetlen pontba sûrítve megvilágítani. Az ilyen kiélezett, és nyugodtan mondhatjuk, drámai helyzetek megmutatják, leleplezik a dolgok való természetét. Intézmények és egyének méretnek meg kegyetlen szigorúsággal és következetességgel. E megméretés során megyei újságírásunk könnyûnek találtatott. Természetes, hogy egy nyilvánvalóan zsidóellenes közegben nagyon erôs társadalmi nyomásnak kellett volna ellenállnia annak a lapnak, amely a valódi tárgyilagosságra akart volna törekedni. A zsákutcás társadalmi fejlôdés, a polgárosodás hiánya, és az ebbôl fakadó világszemléleti válság nyomot hagyott az amúgy is bátortalan megyei újságíráson is. A közvélemény-formáló lapok fôszerkesztôi, újságírói, tehát a vezetô értelmiség közéleti szerepet játszó alakjai nem vagy alig ismerték fel a tiszaeszlári vérvád jelentôségét és önmaguk felelôsségét. A közömbös Szatmár, a „szimplán” antiszemita Ébredjünk, de fôleg a gátlástalan Közlöny és az óvatoskodó Nyír-vidék igenis felelôs megyénk és országunk negatív megítéléséért. Egy ilyen ügy kapcsán minden leírt szó tízszeresen számít. És minden le nem írt szó is. Mert ahogy Bibó István mondja: ”... a vezetôrétegek s az értelmiség felelôsségének a megállapítása a legnagyobb mértékben helytálló, ha azért tekintjük ôket inkább és elsôsorban felelôsnek, mert éppen vezetôk, mert éppen értelmiségiek voltak, tehát ennek folytán nemcsak magukért, hanem másokért, másokra való hatásukért, rossz példájukért vagy elmaradt jó példájukért is felelnek.”42 Igen, lehetne erre azt mondani, hogy mások éppen elegen és eleget támadják a megyei újságírásunkat, legalább mi, szabolcsiak legyünk ez ügyben kicsit méltányosabbak és toleránsabbak. Csakhogy egy lap hovatartozása nem lehet morális vagy szakmai mentség, különösen nem a tiszaeszlári vérvád esetében. Persze az is igaz, hogy pusztán önostorozással nem tehetô jóvá az akkor és azóta elkövetett megaláztatások és embertelen eljárások tömege. A szigorú és következetes elemzés – bár fontos és nehéz elsô lépés – önmagában nem elég. Fölösleges ugyanis megállapítani, hogy a megyei sajtó milyen hibákat követett el és hogyan felelt meg feladatának a XIX. század végén, ha utána nem érezzük szükségét, hogy mindezt magunkra nézve 42. Bibó István: i. m., i.h., 170.


Csikós Judit

222

is érvényesítsük. Ez olyan, mintha a bevezetôben említett dzsungelnek nekivágva kézbe vennénk a fejszét és a bozótvágó kést, aztán mégis inkább körbemennénk. Belevágni persze nehezebb, mint megkerülni a problémát, de az utóbbi esetben viszont nincs értelme kézbe venni az említett szerszámokat. És a tollat sem. Felhasznált irodalom A magyar sajtó története. II. 1848–1892. Szerk.: Kosáry Domokos és Németh G. Béla. Akadémiai Kiadó. Bp., 1985. Befogadók. Írások az antiszemitizmus ellen. 1882–1993. Válogatta: Karsai László. Aura Kiadó. Bp., 1993. Bibó István: Válogatott tanulmányok. I–II. Magvetô Kiadó. Bp., 1986. Umberto Eco: Az írott sajtóról. Kritika, 98/8. 2–5. Eörsi István: Az ötlábú bárány. Pesti Szalon, Bp., 2001. Eötvös Károly: A nagy per. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1968. Gombár Csaba: Politika címszavakban. Politikatudományi füzetek, Bp., 1983. Karsai László: Holokauszt. Pannonika Kiadó, Bp., 2001. Kirekesztôk. Antiszemita írások 1881–1992. Válogatta: Karsai László. Aura Kiadó, Bp., 1992. Lengyel László: Kis magyar bestiárium. Helikon Kiadó, Bp., 2001. Lengyel László: Kívül és belül. Helikon Kiadó, Bp., 1998. Adam Michnik: Amit a lengyelek és a zsidók szívesen elfelejtenének. Magyar Lettre Internationale, 1995/ tél. 81. o. Popper Péter-Garai László: Sajtópszichológia. Sajtókönyvtár sorozat. Szerk.: Földes Anna. Bp., 1998. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye sajtóbibliográfiája. Szerk.: Laczkó Gézáné Szarka Ágota. Nyíregyháza, 2002. Szerb Antal: Magyar irodalom történet. Magvetô Kiadó, Bp., én. Leon de Winter: Az elefánt és a zsidókérdés. Magyar Lettre Internationale, 1996/97. 23. Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Tanulmányok a zsidókérdésrôl a huszadik századi Magyarországon. Szerk.: Hanák Péter. Gondolat Kiadó, Bp., 1984. Az Ébredjünk, a Nyír-vidék, a Szabolcsmegyei és Hajdukerületi Közlöny és a Szatmár címû hetilapok 1882– 1883-as évfolyamai.

A Jászságtól Beregig – Népmûvészeti örökségünk 2.


valóság Marik Sándor

Új megvilágításban a Kárpát medence I. világháború utáni története Interjú Ádám Magda történésszel Ádám Magda (1925) a történelemtudomány doktora (1984) az Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos tanácsadója, az új- és legújabbkori történelem avatott szakértôje. Történészi körökben munkásságából a Kisantant létrejötte körülményeinek és történetének vizsgálatát, a két világháború közötti magyar külpolitika elemzését; a trianoni békeszerzôdés meghatározó nemzetközi tényezôinek tárgyalását; valamint a dunai államok egymás közötti viszonyainak kutatását emelik ki. Jelentôs a tevékenysége a forráskiadás terén is. Nagy szerepe volt a „Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához 1936–1945” címû fontos kiadvány létrehozásában, melynek II–III. kötetét jegyzi. E vállalkozás alapozta meg a hazai XX. századi diplomáciatörténetet. Fôszerkesztôként kezdeményezôje volt és ma is meghatározó szerepet játszik a Kárpát-medencére vonatkozó francia külügyi dokumentumok publikálásában. A magyar, a francia, a cseh, és az angol források felkutatásával, feldolgozásával és értelmezésével új területeket hódított meg a magyar történetírásnak és közremûködött egy új szakágazat megteremtésében.

A „vándorló” szülőföld Megyénkkel szomszédos területen, Turjaremetén született, amely – történelmi mércével mérve rövid idô alatt – negyedik ország, Ukrajna fennhatósága alá tartozik. Interjúnk során elôször személyes visszatekintésre kértük. – Európa egyik elmaradott vidékén, Kárpátalján születtem, 18 éves koromig ott éltem, ott jártam általános- és középiskolába. A terület akkor Csehszlovákiához tartozott, mivel 1919-ben hosszú diplomáciai csatározás után a gyôztes nagyhatalmak annak ítélték. Figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy Kárpátalja lakosságának


224

Marik Sándor

döntô többsége nem kívánt Magyarországtól elszakadni. A gyôztesek az önrendelkezési elveket Magyarországgal kapcsolatban ez esetben sem alkalmazták, a geopolitikai és stratégiai szempontból fontos Kárpátalja hovatartozását nem kívánták az önrendelkezési elvekre bízni. A helyzetet nagyhatalmi érdekeiknek megfelelôen nagyhatalmi döntéssel oldották meg, szerzôdésben rögzítették. A Kárpátaljának beígért jogokból nem lett semmi, a terület soha nem kapta meg az autonómiát és papíron maradtak a kisebbségi szerzôdésben rögzített jogok is. – Kárpátalja akkoriban erôsen kevert nemzetiségû terület volt, ahol ruszinok, magyarok, szlovákok, románok, zsidók éltek. Gyerekkori emlékeim szerint a különbözô népek együttélése általában békés volt, toleránsak voltak egymással, például barátnôim is a legkülönbözôbb nemzetiségekhez tartoztak. A harmincas években ezen a téren jelentôs változások mentek végbe, a népek közötti tolerancia egyre inkább háttérbe szorult. Ebben különbözô külsô befolyások valamint Prága rövidlátó belpolitikája játszottak jelentôs szerepet. Ezeket az esztendôket, az ún. csehszlovák válság éveit már felnôtt fejjel éltem meg és mély benyomást hagytak bennem. Szerepet játszottak abban, hogy késôbb, amikor történész lettem, kutatási és oktatási munkám egyik jelentôs területét képezték. Kárpátaljának ama része, ahol éltem, 1938-ban, az elsô bécsi döntés után nem került vissza Magyarországhoz, ezt Hitler a néprajzi elvekre hivatkozva ellenezte. Nem kívánta ezt a stratégiai szempontból fontos területet a számára nem eléggé megbízható Teleki-féle Magyarországnak ítélni. Annál is kevésbé, mert a magyar-lengyel közös határban németellenes tendenciákat vélt felfedezni – nem alaptalanul. A terület csak 1939 márciusában lett újra Magyarország része, akkor, amikor Németország megszállta Csehországot és létrehozta az ún. Önálló Szlovákiát. Hitler ez utóbbi zökkenômentes megvalósítása érdekében változtatta meg Kárpátaljával kapcsolatos korábbi magyarellenes álláspontját. – 1944-ben kerültem el végleg Kárpátaljáról. Az auschwitzi és buchenwaldi táborból nem tértem oda vissza. Auschwitzban ugyanis elvesztettem a szüleimet és három testvéremet. A deportálás után, 1945-ben Budapesten élô vôlegényem szüleihez költöztem. A tanulásvágy mindig nagyon erôs volt bennem, a körülmények azonban nem kedveztek ennek. Végül 1949-ben iratkoztam be a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem szakára, majd a Lenin Intézetben elvégeztem az orosz szakot. Késôbb megtanultam franciául és angolul. A nyugati és a szláv nyelvek ismerete lehetôvé tette számomra, hogy behatóan kezdjem kutatni Európa, ezen belül Közép-Európa XX. századi történelmét. E témakört címzetes egyetemi tanárként oktattam egyetemen is. Szakmai fejlôdésem szempontjából lényeges volt, hogy a függetlenített aspirantúra elvégzése után az MTA Történettudományi Intézetébe kerültem, ahol nyugalmazott tudományos tanácsadóként még ma is dolgozom. Az intézet igazi tudományos mûhely, ahol az egypártrendszer idején is – a kétségtelenül meglévô cenzúra ellenére – volt lehetôség alapos kutatómunkára és az eredmények publikálására. – Pályám kiemelkedô állomásai közé tartoznak külföldi útjaim. A hetvenes évektôl kezdve egyre több lehetôség nyílt arra, hogy a Magyar Tudományos Akadémia kiküldetései és a külföldi meghívások révén viszonylag sok idôt külföldön tölthessek. Kutattam, elôadásokat tartottam különbözô nemzetközi konferenciákon, amelyekbôl nagyon sokat profitáltam. Hosszan lehetne errôl beszélni, itt csak a legfontosabbakra


Új megvilágításban a Kárpát medence I. világháború utáni története

225

utalok. Kutatásokat végeztem a francia, amerikai, cseh, angol és olasz levéltárakban. Az elsô kézbôl származó dokumentumok alapján lehetôségem nyílt szakterületem sokoldalú és árnyalt bemutatására. Tudományos munkám középpontjában mindig a primer források feltárása, publikálása, majd monografikus feldolgozása állt. Elôször a 30-as évekkel kezdtem foglalkozni. Arra a kérdésre kerestem a választ, hogy miért tudta Hitler viszonylag könnyûszerrel megvalósítani a „Drang nach Osten” tervét. Kutatásaim során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a válaszért vissza kell nyúlnom az I. világháború befejezéséhez, a Versailles-i békerendszerhez, s ezen belül Trianonhoz. Kutatni kezdtem az Osztrák-Magyar Birodalom felbomlását, a Versailleshoz kapcsolódó történéseket. Különös figyelmet fordítottam Trianon létrejöttére és annak következményeire. Munkámat nagyban elôsegítette, hogy ebben az idôben nyíltak meg a korszakra vonatkozó francia levéltárak. A francia dokumentumok ugyanis perdöntôek a kérdések tudományos feltárásához. Megnyitásuk jelentôségét növelte, hogy Franciaország – a többi nagyhatalomtól eltérôen – a dokumentumokat nem publikálta (ehhez csak a közelmúltban fogtak hozzá). Ezt a munkát egy magyar kutatócsoport vállalta magára. Fôszerkesztésem alatt publikálni kezdtük a Kárpát-medence történetére vonatkozó francia dokumentumokat.1 Eddig négy vaskos kötet jelent meg (az ötödik, az utolsó kézirata is készen van). A sorozat válogatott dokumentumait magyar nyelven is közreadjuk.2 Komoly forrásértékû anyagokról van szó, amelyek sok szempontból új megvilágításba helyezik a Kárpát-medence elsô világháború utáni történetét.

Primer források, monográfiák – A levéltári források publikálása mellett figyelmet fordítottam monográfiák készítésére. Négy könyvem jelent meg a kisantantról, a térségben jelentôs szerepet játszó katonai és politikai szövetség történetérôl, a nagyhatalmakkal és Magyarországgal való kapcsolatáról. Több írásban foglalkozom azokkal a változásokkal, amelyek Hitler hatalomra kerülése után Európában és a Duna-medencében bekövetkeztek. Ide tartoznak „Az elszalasztott lehetôség”, „A müncheni egyezmény” és „Eduard Beneš” címû könyveim. Eddig 19 kötetet és közel kétszáz tanulmányt publikáltam. Munkáim magyar, angol, francia, német és cseh nyelven jelentek meg. Az angol és francia nyelven megjelent tanulmányaimat a közelmúltban egy igen rangos londoni kiadó antológiában közzétette. E kötet jelentôsége abban áll, hogy a benne közölt tanulmányok koherens képet adnak a Versailles-i Közép-Európáról – születésétôl bukásáig. – Bevezetôjébôl úgy érzékelem, hogy történészként a Trianoni témakörre vonatkozó dokumentumok kutatása, közreadása áll Önhöz legközelebb. Miért? – Azért, mert ezek abszolút újdonságot jelentettek. A történetírásban és a köztudatban Trianonnal kapcsolatban sok a tévhit, a valóságtól távol álló nézet. A francia levéltárakban végzett kutatásaim során lépten nyomon szembesültem ezzel a 1. Documents diplomatiques français sur l’histoire du Bassin des Carpates 1918–1932. Akadémiai Kiadó, I. kötet 1993. II., 1995. III., 1999. IV., 2002. Fôszerkesztô Ádám Magda. 2. Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetérôl, I. kötet. 1918–1919 Akadémiai Kiadó 1999. II. kötet 1919–1920. Akadémiai Kiadó, 2004. Szerkesztô Ádám Magda és Ormos Mária.


226

Marik Sándor

ténnyel. A levéltári források felkutatása és tanulmányozása a tudományos munkám egyik legizgalmasabb fázisát jelentették. Így érthetô, hogy nagy érdeklôdéssel forgattam és olvastam például Georges Clemenceau, Ferdinand Foch, Stephen Pichon, Raymond Poincaré, Franchet d’Esperei, Alexandre Millerand, Maurice Palleoloque eredeti feljegyzéseit, utasításait, döntéseit, amelyek a háború utáni Kárpát medence jelenére és jövôjére vonatkoztak. Ezekbe az iratokba korábban ugyanis nem lehetett betekinteni. Értékes, eddig ismeretlen forrásokhoz jutottam, amelyeket nemcsak az akkor készülô „Kisantant és Magyarország” címû monográfiám megírásához, hanem egy jelentôs forrás-gyûjtemény közreadásához is hasznosítani tudtam.

Megérteni Közép-Európa történelmét – Franciaországi kutatásaim során rádöbbentem, milyen óriási kincsek vannak a francia levéltárakban, amelyek segíthetnek megérteni Közép-Európa történelmét, így Trianon titkait is. Tudományos szempontból tehát rendkívül fontosnak tartottam e források publikálását. Az MTA Történettudományi Intézete Igazgatósága támogatta az erre vonatkozó tudományos programomat. Vezetésemmel kutatócsoport jött létre és több évi munka után ma már francia, illetve magyar nyelven hozzáférhetôk a kulcsfontosságú dokumentumok. – Itt a már említett négy francia nyelvû, illetve két magyar nyelvû kötetrôl van szó. Kérem, mutassa be röviden ez utóbbiakat. – Mindkettô a „Francia diplomáciai iratok a Kárpát-medence történetérôl” címet viseli. Az elsô az 1918–1919 közötti idôszakkal, vagyis Trianon elôzményeivel, a második 1919–1920-szal, vagyis magával Trianonnal foglalkozik. Az Akadémiai Kiadónál jelentek meg, a francia nyelvû gyûjteményünk elsô két kötetének anyagán alapulnak. A dokumentumok a francia külügyi és hadügyi levéltár állományából, valamint a nanterrei nemzetközi dokumentációs központból származnak. – Az okmányok Trianonról szólnak. A kötetekben megtalálhatók a Szövetséges és Társult Hatalmak vezetôinek tanácskozásairól felvett jegyzôkönyvek és döntések, a gyôztes nagyhatalmak és az utódállamok politikai, diplomáciai és katonai vezetôinek levelei, táviratai, utasításai, feljegyzései, beszámolói, memorandumai. Elolvashatóak a térségbe akkreditált francia, angol, amerikai, olasz diplomaták és katonai szakértôk beszámolói, levelei, számjeltáviratai. Közzétettük a határokat kijelölô un. határmegállapító bizottságok és albizottságok üléseinek jegyzôkönyveit, a Legfelsôbb Tanács – Magyarország jelenére és jövôjére vonatkozó – Budapestre küldött döntéseit, a magyar kormány válaszait, valamint a Sir George Clerc fôbiztos budapesti és bukaresti tartózkodásairól szóló részletes beszámolókat. A dokumentumok alapján nyomon követhetôk azok az erôfeszítések, amelyek a román hadsereg magyarországi megszállása következtében kirobbant válság megoldására irányultak. A kötetekben közölt forrásanyag képet ad az Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció tevékenységérôl és bemutatja a Legfelsôbb Tanács 1920 márciusi eseményeit. Ezeken azt az olaszok által támogatott brit kezdeményezést vitatták meg, mely a készen álló magyar békefeltételek enyhítését célozta, s mely kudarccal végzôdött. – Az iratok jelentôs része nemzetközi vonatkozású. Olyan tanácskozásokról szólnak, amelyeken Franciaország mellett több nagyhatalom, az Amerikai Egyesült Ál-


Új megvilágításban a Kárpát medence I. világháború utáni története

227

lamok, Nagy-Britannia és Olaszország képviselôi is részt vettek, tehát az adott ország álláspontját és döntéseit tartalmazzák. – Vajon miért nem publikálták – sôt hosszú ideig titkosították – az említett, az európai történetírás szempontjából nélkülözhetetlen iratokat Franciaországban? – A külügyi levéltárak anyagát meghatározott idôre – általában ötven évre – zárolják. Ezt tették a franciák is. Ezért ezek a dokumentumok a 70-es évekig nem voltak kutathatóak. A szokatlan azonban az, hogy Franciaország a többi nagyhatalomtól eltérôen az elsô világháború alatt, illetve közvetlenül utána keletkezett dokumentumokból semmit nem hozott nyilvánosságra. Nem követte az USA, Nagy-Britannia és Olaszország példáját, ahol államilag támogatott komoly sorozatok jelentek meg. Ez azért is furcsa, mert a francia történészek a korábbi és a késôbbi korszakra vonatkozó külügyi dokumentumokat vaskos kötetekben publikálták. Az 1913-tól 1932ig terjedô évek kimaradtak. Hogy miért? A kérdésre általában kitérô választ kaptam, például kapacitási okokra hivatkoztak. Úgy gondolom, itt többrôl van szó. A franciák nem siettek publikálni a szóban lévô dokumentumokat, mert azokból egyértelmûen kiderül, hogy Franciaország felelôssége az ezer sebbôl vérzô versailles-i békerendszer létrehozásában óriási, annak rossz és súlyos következményei lesznek. Ezt a békekonferencia meghatározó személyiségei már a döntés meghozatalakor is tudták. Azzal is tisztában voltak, hogy a közremûködésükkel megalkotott Trianoni békeszerzôdés különösen sok igazságtalanságot tartalmaz. Nem véletlen, hogy a nagyhatalmak, mindenek elôtt Anglia és Olaszország, már 1920-ban megkísérelték helyrehozni a helyrehozhatatlant, de az érdekek szövevényes hálója miatt ez nem járt sikerrel. E kudarcban Franciaország és a gyôztes utódállamok döntô szerepet játszottak. Az utóbbiak összefogtak, diplomáciai akciót indítottak és készek voltak arra, hogy ha kell, fegyveresen is megakadályozzák a tervezett revíziót. A fegyveres konfliktusok kialakulásától valamennyi nagyhatalom félt. Így érthetô, hogy a határok revideálásának a kérdését levették a napirendrôl. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Olaszország a húszas évek közepétôl, Anglia és Franciaország pedig csak 1938 ôszétôl, Hitler árnyékában, kezdte támogatni a Trianoni béke revízióját). A közelmúltban végre hozzáfogtak a Quai d’Orsay – a francia külügyi levéltár – iratainak a publikálásához. Ez összefügghet azzal, hogy Franciaországban a párizsi békeszerzôdések vonatkozásában bizonyos változások észlelhetôk. Ezt tapasztaltam 1999-ben a St. Germain-i tudományos konferencián is, ahol a francia és a vesztes államok szakemberei közösen vitatták meg a háború utáni békediktátumokat, korábban ez elképzelhetetlen lett volna. A konferencián több francia kollegám is hangsúlyozta a békeszerzôdésekkel való beható foglalkozás szükségességét. Örömmel hallgattam fejtegetéseiket arról, hogy a békeszerzôdések elmúlt évtizedének a története szükségessé teszi a békeszerzôdések „újraolvasását, tudományos újraértékelését”. – Hogyan tudta megvalósítani Franciaország az I. világháború után kelet-középeurópai terveit? – Franciaország, a kontinens akkori legerôsebb állama nem titkolta, hogy KözépEurópában hegemón szerepet szeretne betölteni. Az Egyesült Államokat ez különösebben nem zavarta, mert fôleg gazdasági szempontok vezérelték és inkább az „Elfordulás Európától” elv híve volt. Az angolok szándéka az volt, hogy megôrizzék vezetô szerepüket Európa gazdaságában, politikailag csak akkor tettek keresztbe (a franciáknak), ha gazdasági érdekeiket veszélyben látták, vagy ha a franciák túlságos


228

Marik Sándor

megerôsödésétôl tartottak. A további gyôztesek közül Olaszországnak nem volt különösebb beleszólása a dolgok menetébe, Japán pedig egyáltalán nem szólt bele az európai politikába. Valójában tehát az angolszász hatalmak átengedték Franciaországnak a kelet-közép-európai térséget. – Franciaország az elsô világháború utáni rendezést saját biztonsága megteremtésének kívánta alárendelni. Ez a törekvése – különösen Kelet-Közép-Európában – sikerrel járt. Miután elvesztette a hagyományos orosz szövetséget, s az angolszász hatalmaktól nem kapta meg a német határokra vonatkozó garanciákat, nagyobb figyelmet kezdett fordítani az Osztrák-Magyar Birodalom utódállamaira. Az egykor jól prosperáló gazdasági egységet, amely politikai ellensúlyt jelentett a német és az orosz veszély ellen, saját szolgálatába kívánta állítani. – Párizs nem rendelkezett egy kiérlelt kelet-közép-európai tervvel, ahogy ezt sokan gondolják. A térséggel kapcsolatos politikáját az események alakitották. Eredetileg Clemaceaunak sem volt szándékában a térség veszteseit túlságosan megbüntetni. Jól érzékelte, hogy ez hosszú idôre lehetetlenné teszi az utódállamok nélkülözhetetlen együttmûködését. Ezért ésszerû, nagyjából az etnikai határokhoz igazodó államhatárokat képzelt el. Errôl azonban csakhamar lemondott. Az angolszász hatalmak rajnai határra vonatkozó garanciáinak elmaradása és a bolsevik veszély (a Vörös Hadsereg Varsóhoz közeledett) arra késztette, hogy a stratégiai szempontból fontos Romániát és Csehszlovákiát a legyôzöttek rovására minél jobban megerôsítse. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia részvételével a maga számára fontos biztonsági övezetet létesítsen. Ezért teljes vehemenciával támogatta a – sokszor hamis adatokon nyugvó – területi követeléseiket. Ezt kezdetben Franciaország szövetségesei, elsôsorban USA, de részben Olaszország és Anglia is ellenezték. Végül azonban magukévá tették Párizs álláspontját, vagyis támogatták a közlekedési, stratégiai és földrajzi szempontokat figyelembe vevô határokat. Így kerültek drasztikusan háttérbe a magyar érdekek. A többi már ismeretes. – Számos tévhit van a köztudatban talán még ma is Magyarország példátlan megcsonkításának okairól, közte Clemanceau állítólagos magyargyûlölete, a „vörös” Kun Béláék szerepe vagy a határmegállapító bizottságok helyismeretének hiánya. Mi ezekben az igazság?

Megcáfolt tévhitek – Örülök, hogy felteszi ezt a kérdést, mert a hiteles, eredeti dokumentumok mindezeket tételesen cáfolják. Vegyük az állítólagos magyargyûlöletet. Valójában általánosságban igaz, hogy egy hosszú háború után, amikor a gyôztesek a békekonferencián leülnek a tárgyalóasztalhoz, komoly fenntartásaik lehetnek a vesztesekkel, korábbi ellenfeleikkel szemben. Így volt ez Magyarország esetében is, naivitás lenne azt hinni, hogy nem. Clemenceau azonban nemcsak a magyarokat, hanem a németeket sem szerette, de tovább megyek és elárulom: Ian Bratianu román miniszterelnököt sem. Sôt az egész román királyi udvart nem kedvelte, mert nem tudta megbocsátani, hogy Románia az utolsó pillanatban átállt a központi hatalmak oldalára. Tehát a magyargyûlölete – amelyet mások állítása szerint az általa nem kedvelt magyar származású menye is kiválthatott –, nem lehet perdöntô.


Új megvilágításban a Kárpát medence I. világháború utáni története

229

– Közrejátszhatott-e Románia mindenkiénél jobb párizsi lobbizása? Ismert, hogy milyen befolyása volt a hagyományosan Párizsban is élô román arisztokráciának. A párizsi és a londoni politikai élet legbefolyásosabb személyiségeivel tartottak színfalak mögötti kapcsolatot, sôt az akkori legtekintélyesebb két francia írót is – Marcel Proust és Jean Cocteau –, megnyerték ügyüknek, akik hírlapi írásaikban kiálltak Erdély és a Bánát Romániához csatolása érdekében. Ezeknek lehetett valós szerepe a határok alakításában? – Nem kizárt, de semmiképpen sem meghatározó tényezôrôl van szó. A lobbizás sokszor képes bizonyos eredményeket elérni. Így volt ez a külföldön élô arisztokrácia, az értelmiségi elit vagy az emigrációban lévô politikusok törekvéseivel is. Ezek azonban általában csak akkor voltak eredményesek, ha egybeesetek a nagyhatalmak törekvéseivel. A Szövetségesek a nemzeti elszakadási, illetve nemzeti egyesítési törekvéseket csak akkor támogatták, amikor egyértelmûen lemondtak a Birodalom egységének a védelmérôl. Ez pedig csak 1918 májusában következett be. Addig a lobbizók széleskörû tevékenysége eredménytelen maradt. Ami nem azt jelenti, hogy a lobbizásnak nem lett volna hatása a döntéshozókra, de a döntéseket mindenekelôtt saját politikai és katonai érdekeiket szem elôtt tartva hozták. – Volt-e szerepe az új országhatárok kialakítása során annak, hogy Magyarországon 1919. március 21-én kikiáltották a Tanácsköztársaságot? – A határmegállapító bizottságok eredeti iratanyagából félreérthetetlenül tudható, hogy Magyarország új határai Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia vonatkozásában egyaránt a Tanácsköztársaság elôtt jöttek létre. Mindössze a baranyai határon volt egy rövid szakasz, amelyet csak áprilisban rögzítettek. Ezeket a felsôbb fórumokon májusban illetve júniusban hagyták jóvá, amikor tanácsköztársaság volt hatalmon. Nehéz megmondani, hogy mi lett volna, ha a tárgyalt idôben nem proletárdiktatúra van Magyarországon. Csak jóslatokba lehet bocsátkozni. Lehet, hogy a Tanácsköztársaság létének szerepe volt abban, hogy májusban illetve júniusban a korábbi igen kemény javaslatokat jóváhagyták. De az is lehet, s az tûnik valószínûnek, hogy akkor is jóváhagyták volna, ha Magyarországon nincs tanácsköztársaság. Az azonban bizonyos, hogy a Tanácsköztársaságnak általában rendkívül negatív hatása volt. Magyarország imázsát tovább rontotta és így a szomszédállamok, mindenek elôtt Románia és Csehszlovákia – a bolsevik veszélyre hivatkozva – még bátrabban léphettek fel. – És, végül mi a helyzet a határmegállapító bizottságok úgymond hiányos helyismeretével? – A bizottságok iratai az általunk közzétett elsô dokumentumkötetben találhatók. Napról napra, sôt esetenként óráról órára nyomon követhetô, hogyan alakult ki a végleges határ. Cáfolom azt, hogy hiányos ismeretek birtokában tették, sôt azt mondhatom, hogy kitûnôen ismerték a térséget. Például az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában már korábban, a háború alatt, szakértôi csoportok elemezték a háború után kialakítható helyzetet, többek között az új határok lehetôségét. Szakemberek, közgazdászok, kiváló professzorok tanulmányozták a térséget, különbözô megoldásokra tettek javaslatot, térképek készültek a leendô új határokról. Többen késôbb a határmegállapító bizottságok tagjai lettek. Tehát a tagok között ott voltak földrajz-, történelem- és katonai szakértôk, akik szinte mindent tudtak a térségrôl, annak etnikai összetételérôl, közlekedési hálózatáról. Hogy a tria-


230

Marik Sándor

noni határok mellet döntöttek, az nem az ismerethiányból fakadt, hanem egész másból. Abból, ahogy ezt többször meg is fogalmazták, „a barátot kell erôsíteni az ellenség rovására”. Az amerikai és részben az olasz bizottsági tagok sokszor szembeszegültek ezzel a felfogással, de végül lényegében ôk is elfogadták. – Akkor hogyan alakult ki az a helyzet, amelynek során a különbözô elképzelések közül a legkegyetlenebb, az ország területe kétharmadának elvesztését eredményezô francia terv érvényesült? – A határok kérdésével három szinten foglalkoztak: a Legfelsôbb Tanácsban, a Külügyminiszterek Tanácsában és a határmegállapító bizottságokban. Mindenekelôtt fontos az idôpontok ismerete. A bizottságok munkájukat 1919. február közepén, másfél hónappal a békekonferencia megnyitása után kezdték meg. A bizottságok elnökei és alelnökei kivétel nélkül franciák voltak – ami már önmagában sok mindenre magyarázatot ad –, a szövetséges hatalmak két-két delegátussal képviseltették magukat. A bizottságoknak e felelôsségteljes munka elvégzéséhez rendkívül kevés idô állt rendelkezésre. A felsôbb fórumok sürgették a javaslatokat, az összefoglaló jelentéseket, a békekonferencia munkáját általánosan jellemzô kapkodás pedig akadályozta a kérdések megfontolt és alapos vizsgálatát. Végül még egy tényre szeretnék utalni, amely rávilágít arra a zûrzavarra, amely a határmegállapítás idôszakában uralkodott. A legalsóbb szinten lévô szakbizottságok külön-külön dolgoztak. Nem volt kapcsolatuk egymással, nem konzultáltak egymással. Mindegyik egy-egy határ kijelölésére koncentrált. Mindegyik csak egy „kis” területet vett el Magyarországtól, annyit, amennyit még egy vesztestôl el lehet venni a barátok számára. Arra, hogy az így külön-külön elvett részek összességében Magyarország területét egyharmadára zsugorították, és hogy ez 3,5 millió magyar elcsatolását jelenti, David Lloyd George angol és Francesco Nitti olasz miniszterelnök is csak késôbb,1920 januárjában a Teleki Pál – a békedelegáció tagja, földrajztudós, késôbbi külügyminiszter, miniszterelenök – által készített térkép alapján figyelt fel, mindketten a magyarkérdés újratárgyalását javasolták. – Összességében azt mondhatjuk: a trianoni határok kijelölésében a legalsóbb szinten álló bizottságok játszottak a meghatározó szerepet. Lényegében ôk húzták meg a máig is érvényes trianoni határokat. A felsô fórum elé terjesztett jelentés tehát egyhangú volt; a jegyzôkönyvekben errôl izgalmas részeket lehet olvasni. Az 1920. június 4-én a Versailles melletti Nagy Trianon Palotában aláírt békeszerzôdésig a lényeg már nem változott, a Trianoni Szerzôdés így vált a huszadik századi magyar történelem legtraumatikusabb eseményévé. – Ennyibôl állt Trianon? Harmadrangú bizottságok jelentései döntöttek egy ezer éves történelmi múlttal rendelkezô, virágzó ország példátlan megcsonkításáról? Kérem, beszéljen a részletekrôl, a szövetségesek álláspontja megváltozásának folyamatáról, hiszen korábban azt mondta, Wilson, Lloyd George és kezdetben Clemeceau is lehetôleg a néprajzi elvek mentén akarták a határokat meghúzni. – Térjünk vissza a kiindulóponthoz. Kétségtelen, hogy a gyôztes nagyhatalmak az I. világháború utáni területi elrendezésnél két alapelvet kívántak érvényre juttatni: az önrendelkezési jogot és a nemzeti összetartozás elvét. A Párizs-környéki békerendszer, noha lényegében ezekre az elvekre épült, azért eredményezett igazságtalanságokat, mert a döntési helyzetben lévô hatalmak a két elvet saját érdekeik szerint alkalmazták külön-külön, illetve együttesen. Magyarország viszonylatában


Új megvilágításban a Kárpát medence I. világháború utáni története

231

az önrendelkezési elv alkalmazását – a nyugat-magyarországi népszavazást leszámítva, melynek következtében bizonyos kis területek visszakerültek Magyarországhoz – a leghatározottabban elvetették. A néprajzi szempontoktól is egyre jobban eltekintettek. Szembefordultak azokkal az elvekkel, amelyektôl hangos volt Európa, és amelyek állítólag a háború utáni rendezés alapját jelentették volna. Röviddel a békekonferencia megnyitása után már nyilvánvalóvá vált, hogy Franciaország korábbi elképzelései ellenére hogyan kívánja kezelni ezt a kérdést – a mögötte húzódó francia hatalmi érdekekrôl már szóltam. Jól illusztrálja a kialakult helyzetet a csehszlovák ügyekkel (a Csehszlovákia és Magyarország közötti határ kérdésével) foglalkozó bizottság vezetôjének kutatásaink során nyilvánosságra került véleménye. „A bizottság feladata alapvetôen abban állt – hangsúlyozta Jules Cambon ismert francia diplomata, hazája békedelegációjának tagja –, hogy az új csehszlovák állam, nem pedig Magyarország határait jelölje ki.” Tehát a bizottságok egyik kiindulópontja elvben a térség etnikai helyzete volt, azonban a bizottságok (francia) elnökei egy másik eligazítást is kaptak: bármilyen legyen is az etnikai összetétel, kis szövetségeseik gazdasági, közlekedési és stratégiai szempontjait kell figyelembe venni.

Ellentétes érdekek – A kérdés az, hogy USA és Anglia küldöttei, akik határozattan képviselték az etnográfiai elveket, miért változtatták meg álláspontjukat és fogadták el a francia imperialista szempontokat. Ennek sok összetevôje van. Néhány okra utalok. Woodrow Wilson amerikai elnök és Lloyd George angol miniszterelnök a békekonferencia folyamán több alkalommal hangsúlyozták az etnográfiai elvek megtartásának szükségességét, tulajdonképpen e célból – az angol miniszterelnök javaslatára – hozták létre a határmegállapító bizottságokat. A szakemberekbôl létrehozott bizottságok feladata volt megvizsgálni a szomszédállamok területi követeléseit és az etnográfiai elvek figyelembevételével javaslatokat tenni a határokra. A határmegállapító bizottságok elnökei, mint említettem, kivétel nélkül franciák voltak. Ezek a bizottságok nem Wilson és Lloyd Geoge hanem lényegében Clemenceau elképzeléseit hajtották végre. Nem néprajzi, hanem stratégiai és közlekedési elveken alapuló határokat javasoltak. Ebben jelentôs szerepet játszott az is, hogy a bizottság angol tagjai nem Lloyd George, hanem a miniszterelnökkel szembenálló Foreign Office, a külügyminisztérium álláspontját képviselték, az pedig a franciáknak kedvezett. Az amerikai delegátusok a francia-angol egységfronttal szemben általában alulmaradtak. Az ingadozó olasz támogatás ezt nem tudta ellensúlyozni. Ilyen körülmények között Wilson és Lloyd George elképzelései nem valósultak meg. Az amerikai elnök, aki a Népszövetség megalakítására és a német békeszerzôdés elkészítésére koncentrált, egyre kevesebb figyelmet fordított a magyar problémákra. A német és az osztrák béke aláírása után elhagyta Európát. Az itt maradt amerikai békedelegáció tagjai nagyfokú passzivitást mutattak. A londoni tanácskozáson, ahol a magyar békefeltételek revideálásának a lehetôségét tárgyalták, az USA már csak megfigyelôkkel képviseltette magát. Lloyd George azonban változatlanul odafigyelt a magyar határok alakulásával kapcsolatos eseményekre. Érhetetlenül fogadta a Csehszlovák Bizottság össze-


232

Marik Sándor

foglaló jelentését, amely Csallóközt Csehszlovákiának ítélte. Ennek hatására írta meg híres fontainebleaui memorandumát, amelyben elemezte a határmegállapító bizottságok hibás eljárását és figyelmeztetett a várható súlyos következményekre. „Soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövô kis államok mindegyikének jelentôs magyar lakossága lesz. Ezért én a béke vezérelvének azt tenném, hogy, amennyire emberileg lehetséges, a különbözô népfajok kapják meg saját hazájukat, és hogy az emberi szempont elôzzön meg minden stratégiai, gazdasági vagy közlekedési szempontot, melyek rendszerint más módon is realizálhatók”. Az angol miniszterelnök a londoni tanácskozáson még erélyesebben fogalmazott, amikor vitába szállt Philippe Berthelot-val, a francia delegáció vezetôjével, aki ellenezte a magyar békefeltételek revideálását: „Vajon lehetséges, hogy Berthelot úr valóban azt hiszi, hogy béke uralkodik majd Közép-Európában, ha idôvel kiderül, hogy a magyarok követelései jogosak voltak és, hogy egész magyar közösségeket – barmok módjára – átadták Csehszlovákiának és Romániának egyszerûen azért, mert a konferencia nem volt hajlandó a magyar ügyet megvizsgálni?” E kemény mondatokkal az angol miniszterelnök fel akarta hívni a Legfelsôbb Tanács figyelmét az igazságtalan magyar határokra, és kieszközölni revideálásukat. Azonban rá kellett döbbennie, hogy az adott erôviszonyok mellett törekvései irreálisak. A konferenciától távolmaradó USA támogatására nem számíthatott. Külügyminisztere – a magyar kérdésben – továbbra is szemben állt vele. Az ingadozó Olaszország most sem jelentett biztos támaszt: Magyarország szomszédai pedig fenyegetôztek. Csehszlovákia, Jugoszlávia, Románia „félreverték a harangokat”, jelezték: mindenre elszántak, hogy akár fegyveresen is megvédjék a már birtokukban lévô területet. Ebben a helyzetben az angol miniszterelnök megváltoztatta álláspontját. A londoni konferencia végén visszakozott, a magyar határok revideálásának kérdését levette a napirendrôl.

Titkos tárgyalások – Érdekes módon, Clemenceau bukása után, mutatkozott bizonyos fokú hajlandóság francia részrôl a trianoni határok kirívó igazságtalanságainak a revideálására. Ez a tendencia a külügyi fôtitkár, Palléoloque nevéhez fûzôdik. Ô a térség gazdasági integrációját Magyarország köré tervezte építeni (a földrajzi és a gazdasági szempontok e mellet szóltak). Palléoloque tisztában volt azzal, hogy tervének megvalósításához szükség van a békefeltételeket visszautasító Magyarország megbékítésére. A kilátásba helyezett gazdasági és politikai támogatással kívánta rábírni a magyar kormányt a béke aláírására elsôsorban a gazdasági integráció érdekében. Az egész kérdésrôl Párizsban és Budapesten titkos tárgyalások folytak, amelyek során – mindenek elôtt Csehszlovákia vonatkozásában – bizonyos határrevíziót helyeztek kilátásba. A térség gazdasági egyesítésére vonatkozó tervet Millerand francia miniszterelnök is támogatta. A titkos tárgyalásokról Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia tudomást szereztek. Összefogtak, Anglia támogatásával megbuktatták a francia tervet és magát a külügyi fôtitkárt is. Az adott status quo védelmére megalakították a Kisantantot. – Ez némileg ellentmond annak, ahogy a történelemben tanították: Franciaország hozta létre a Kisantantot...


Új megvilágításban a Kárpát medence I. világháború utáni története

233

– Nemcsak némileg, hanem gyökeresen, mert nem Franciaország hozta létre a Kisantantot; ellenkezôleg mindent elkövetett, hogy megakadályozza megalakítását, mert ahogy erre Millerand miniszterelnök egyik körtáviratában rámutatott „Az ilyen politika (a Kisantant alakításának politikájáról van szó), mely elszigeteli a magyar kormányt, elkerülhetetlenné teszi, hogy Németország oldalára álljon, s ott találjon támogatást. Közép-Európát két táborra osztja és így növeli a konfliktusok veszélyét, Franciaországnak tehát nem érdeke az ilyen csoportosulás.” Ezek elôrelátó mondatok voltak. – Hogyan tarthatta magát ötven évig a történet, ha teljesen távol áll a valóságtól? – Több összetevôje van. A legfontosabb kettôre utalok. Egyrészt a francia–magyar tárgyalások titkosak, az errôl szóló dokumentumok hozzáférhetetlenek voltak; elôször a 70-és évek elején tanulmányozhattam azokat. Másrészt a kisantantellenes francia politika rövid életû volt, nem egészen egy évig tartott. Palleoloque bukása után Franciaország átállt az akarata ellenére létrehozott kisantant oldalára és ottmaradt mindvégig, vagyis 1938-ig. – Mit üzen mindez a mának? - A térség egyesítésére írányuló Palléoloque-féle kísérlet kudarcot vallott, akár csak a késôbbi hasonló próbálkozások. Pedig hosszú távon csak az integráció jelentett volna megoldást az itt élô népek számára. Az I. világháború után kevés olyan hely volt Európában, ahol annyira egymásra lettek volna utalva a szomszédos államok, mint ebben a térségben, és talán olyan is, ahol ilyen könnyen szalasztották el a mindenki számára létfontosságú együttmûködést. Valamennyi utódállam eltérô okból vetette el a szorosabb együttmûködést. Valójában ennek hiánya lett térségünk máig ható tragédiája. – Köszönjük az interjút. További munkáihoz, köztük a Benešrôl szóló, tervezett új könyvének megírásához alkotókedvet, jó egészséget kívánunk!

A Jászságtól Beregig – Népmûvészeti örökségünk 4.


234

Almásy Ljudmila–Melles András

Almásy Ljudmila–Melles András

Külföldi tőkeberuházások a magyar gazdaságban A World Investment Report, United Nations, New York and Genova 2002 évben közzé tett adatai alapján a világ mûködôtôke-állományában – 1990. év 1871,6 milliárd US dollár, 1995. év – 2911,7, 2000. év – 6258,3, 2001. év – 6845,7 milliárd dollár, a fogadó országok közül közép- és kelet-európai posztszocialista országok részesedése a feltüntetett években 3,6 milliárd, 40,5 milliárd, 131,8 milliárd, illetve 160,4 milliárd dollár volt, ami az 1990. évi gyakorlatilag nem mérhetô szinthez viszonyítva a következô években egy bizonyos növekvô tendenciát igazol (1995. évben 1,4 százalék, 2001. évben – 2,3 százalék). Ugyanakkor Magyarországon befektetett külföldi mûködôtôke – 1995. év 11,9 milliárd, 2000. év – 19,8 milliárd, 2001. évben 23,6 milliárd US dollár, a posztszocialista országok közül kiemelkedô 1995. évi részaránya – 29,4 százalék, után egy 15 százalékos szinten stabilizálódott. Azonban, ha nem a beérkezett tôke abszolút nagyságrendjét tekinthetô meghatározónak, hanem figyelembe véve az egyes országok lakosságának a számát, úgy az egy lakosra számított külföldi befektetett mûködôtôke csak az 1990-es években volt Magyarországon a legtöbb, míg a 2000–2001. években ez a mutató már a Cseh Köztársaságban volt a legmagasabb. Az ezt követô években a magyarországi külföldi tôkebefektetések terén gyökeres – és negatív elôjelû, változás következett be. Míg a 2001 évben a mûködôtôke-befektetések és -kivonások egyenlege 21,5 millió US dollár, a 2002. évben már csak 7,2 millió dollár volt, addig a 2003. év elsô hét hónapjában a tôkekivonások már 0,3 millió dollárral meghaladták az érkezô külföldi tôke nagyságát. Természetesen felmerül a kérdés, mi okozhatta Magyarország – a magyar gazdaság – elvben kedvezôtlen megítélését a külföldi tôkebefektetôk részérôl. Mindenekelôtt ki lehet emelni, hogy eltérôen a többi környezô, a szovjet szféra, országától, Magyarországon már a rendszerváltás elôtt megjelentek a magántulajdonban lévô vállalatok, vállalkozások. A viszonylag Moszkvától független magyar gazdasági modell – kísérleti jelleggel – külföldi tôkeberuházásoknak adott lehetôséget. Így, például, míg a közép- és kelet-európai országok közül csak Magyarországon volt külföldi mûködôtôke már 1985-ben – igaz hogy mindössze 49 millió USD nagyságrendben. Ugyancsak a posztszocialista országok esetében az 1980–1990-es évek fordulóján bekövetkezett rendszerváltás után Magyarországon indult meg a nagyarányú – az állami tulajdont felszámoló – privatizációs folyamat. Nem részletezve a kérdést,


Külföldi tôkeberuházások a magyar gazdaságban

235

az említett Moszkvától való viszonylagos függetlenség tette lehetôvé a már az 1988– 1990-es években megindult úgynevezett spontán privatizációt Magyarországon, ami úgy belföldi, mint külföldi befektetô társaságok alapítását eredményezte. 1990-ben létrehozott Állami Vagyonügynökség irányításával folytatódott a volt szocialista vállalatok gazdasági társaságokká – rt., kft. – átalakítása, ami kedvezô „terepet” szolgáltatott a külföldi tôkebefektetôk számára. Tehát ezen a téren Magyarország jelentôs elônyben volt a többi posztszocialista országgal szemben. Az 1990-es évek elsô felében a környezô Csehország, Lengyelország – kis késéssel Szlovákia is – megkezdte az állami tulajdonban lévô cégek nagyarányú kiárusítását és nagyon kedvezô feltételeket biztosított a külföldi beruházóknak. A jugoszláviai konfliktusok rendezése után ugyancsak kedvezô lehetôségek nyíltak a külföldi tôke számára Szlovéniában és Horvátországban. Románia esetében ez a folyamat egy bizonyos késéssel, az 1990-es évek második felében következett be. Magyarország elônye a külföldi tôke vonzásában a megjelent környezô országok konkurenciája függvényében fokozatosan mérséklôdött. Ebben szerepet játszott az a tény is, hogy a külföldi tôke a posztszocialista országokban olcsó munkaerôt alkalmazott, viszont a magyar helyzeti elôny azt eredményezte, hogy a magasan szakképzett foglalkoztatottak bére itt korábban és gyorsabban emelkedett, mint a környezô országokban. A tanulmány terjedelme nem teszi lehetôvé a külföldi nagyberuházások részletes elemzését. A szerzôk ugyanakkor nem értenek egyet az egyes magyar kutatók véleményével, hogy a nagyberuházások korszaka véget ért hazánkban. Ennek a megállapításnak ellentmond, például, a Dunaferr Rt. – a volt Dunai Vasmû – és a többszörös tulajdonos-váltása után a DAM Steel Rt. – volt Diósgyôri Acélmû – történt nagyarányú ukrán tôkeberuházás. Összegzésként azonban leszögezhetô, hogy a külföldi tôkebefektetések mérséklôdése Magyarországon a szomszédos országokhoz viszonyítva törvényszerû volt – a kezdeti helyzetelôny megszûnése után. Bár nem tartozik közvetlenül a tanulmány témájához – külföldi tôkeberuházások a magyar gazdaságban –, de kiemelhetô, hogy az elmúlt években jelentôsen nôtt a magyar tôkeexport a szomszédos posztszocialista országokba. Így – ismét nem részletezve a kivitt tôke exportálóját – az utolsó rendelkezésre álló adatok szerint, 2003. év elsô félévében –, a magyar cégek külföldi befektetései Szlovákiában 341 millió euró, Romániában 118 millió, Csehországban 79 millió, Lengyelországban 69 millió, Ukrajnában 42 millió, míg Horvátországban 26 millió euró nagyságrendû volt. Ugyanakkor ezekbôl a környezô posztszocialista országokból származó mûködôtôke-befektetések a magyar gazdaságban jelentéktelen – az összes befektetéseknek kevesebb, mint 10 százaléka – nagyságot képviseltek. A Magyarországra érkezô tôkebefektetések származási országok adatai alapján Németország részesedése a legmagasabb, 40 százalék körül alakul. Ugyanakkor jelentôs bizonytalansági tényezô az off-shore területeken bejegyzett vállalkozások–vállalatok „eredete”, így a származási országok adatai megkérdôjelezhetôk. A továbbiakban – a rendelkezésre álló adatok alapján – kísérlet történik a magyar gazdaság egyes ágazatai külföldi tôke befogadása elemzésére, az utóbbi években.


236

Almásy Ljudmila–Melles András A külföldi érdekeltségû vállalkozások ágazatonként 2002–2003. években


Külföldi tôkeberuházások a magyar gazdaságban

237

A táblázat adataiból levonható rövid következtetések a következôk. A külföldi érdekeltségû vállalkozások-vállalatok, tôkéjében a külföldi tôke a 2002. évben 80,7 százalékkal, míg a 2003. évben már 86,4 százalékkal részesedett. Az egyes ágazatok esetében jelentôs a külföldi tôke aránya a saját tôkében – 2003. évi adat a feldolgozó iparban – 87,5 százalék, ebbôl az élelmiszer-, ital-, dohánygyártásban 89,2 százalék, kiemelkedôen magas a gép, a jármûgyártás területén, 97,3 százalék. Ugyanakkor a külföldi mûködô tôke részesedése alacsonyabb az építôiparban, 84,2 százalék. Itt fel lehet, fel kell hívni a figyelmet a következôkre. Míg a külföldi tôkebefektetés összértéke mezôgazdaságban, erdôgazdaságban és halászatban csökken, 2002. évben 87,2, míg a 2003. évben mindössze 50,6 milliárd forint a addig az élelmiszeriparban, az italok és a dohánytermékeket elôállító vállalatok-vállalkozásokban emelkedik, 2002. évben 477,0, 2003. évben már 517,2 milliárd forint. Az élelmiszer és élvezeti cikkek ipara egyes ágazataiban – meghatározóan a növényi olajiparban – a külföldi tôke monopolhelyzetbe került ugyanakkor lényeges kisebb a részesedése a hús és hústermék, valamint a malomiparban. Ismert, hogy Magyarországon az Európai Unióhoz történt csatlakozásakor hétéves moratóriumot kapott a külföldi természetes és jogi személyek termôföldtulajdon vásárlása korlátozásában, mivel a földárak lényegesen alacsonyabbak, mint Nyugat-Európában. Várható, hogy a moratórium határidejének lejárta után a mezôgazdaságba áramló külföldi tôke jelentôs méreteket fog ölteni. Ez viszont felveti a lehetôségét annak, hogy Magyarországon új birtokszerkezet alakul ki, ahol a domináns szerepet a „kapitalista nagybirtok” fog játszani, és a rendkívül magas magyar agroökológiai potenciált a nyugat-európai befektetôk fogják kihasználni. Az országos átlagban kedvezônek ítélhetô külföldi beruházások nagyságrendje azonban az egyes régiók és megyék szintjén jelentôs eltéréseket takar. Ebben a vonatkozásban, sajnos, az Észak-Alföldi régió, és a régión belül Szabolcs-Szatmár-Bereg megye az elmaradt, lemaradt területekhez tartozik. A 2003. évben Magyarországon összesen 25754 külföldi érdekeltségû vállalkozás, vállalat volt, ahol a külföldi befektetések összege 8589 milliárd forintot tett ki – egy szervezetre számítva 333 millió forint. Az egyes területek közötti eltérést jellemzi, hogy az Észak-Alföldi régióban az összesen 2544 vegyes vállalkozás, vállalat, külföldi tôkerészesedése 434 milliárd forint, azonban a régión belül SzabolcsSzatmár-Bereg 2056 külföldi érdekeltségû szervezet esetében a külföldi beruházás mindössze 68 milliárd forint, tehát egy vállalkozásra, vállalatra számítva alig több mint 30 millió forint. A megye alacsony külföldi tôkevonzó képességét jellemzi, hogy az Észak-Alföldi régió összes külföldi tôkeberuházásából részesedése mindössze 15,7 százalék. Még kedvezôtlenebb a kép, ha az 1 lakosra jutó külföldi tôke nagysága a meghatározó mutató, országos átlagban a jelenlegi árfolyamon számítva 3321 euró, az Észak-Alföldi régióban 1095 euró, míg Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében ezen belül csak 455 euró. Azonban, a megye rendkívül kedvezôtlen helyzete – az egy fôre jutó külföldi tôkeberuházás nagysága esetében – nem ad teljesen elfogadható képet. A probléma az, hogy a Magyarország több régiójában is jelen lévô külföldi érdekeltségû vállalkozások, vállalatok, adatait a Központi Statisztikai Hivatal kiadványaiban nem különíti el területi szintre lebontva. Így, például, a Flextronics korporáció SzabolcsSzatmár-Bereg megye beruházása nem szerepel a megyei adatokban.


238

Almásy Ljudmila–Melles András

Feltételezhetôen nem a tanulmány szerzôinek feladata a jelenlegi helyzet okainak teljes körû feltárása. A megye 7 ipari parkjában bejegyzett – meghatározóan nyugat-európai – külföldi érdekeltségû vállalatok várható továbbfejlesztése nem oldja meg a problémát. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye Magyarország csatlakozása után az Európai Unió egyik keleti kapuja. A megye geopolitikai elhegyezése elvben elôsegítheti a „keleti” – orosz és ukrán – tôkeberuházások érdekeltségét a területen, amelynek jelenléte – egyes kivételektôl eltekintve – jelenleg nem meghatározó. A kérdéskört, természetesen, lehetne még tovább és részletesebben, tárgyalni. A lényeg azonban változatlan: Magyarország, és ezen belül elsôsorban a hátrányos helyzetben lévô területek így Szabolcs-Szatmár-Bereg megye is, kiemelten érdekelt a külföldi tôkebefektetésekben, nem hagyva figyelmen kívül az ország gazdaságának az érdekképviseletét – úgy a belsô mind a külpiacon – versenyképes termékek elôállítását, munkahelyteremtést, stb. Magyarország Európai Unió csatlakozása új feltételeket teremtett. Megszûntek a külföldi befektetôknek nyújtható kedvezmények, ami esetenként a külföldi tôke kivonulását eredményezi a kedvezményeket biztosító országokba. Ugyanakkor a jól átgondolt és megvalósított, országos szintû gazdaságfejlesztési politika, amelyben kiemelt jelentôséget kaphat, például, az M–3-as autópályának a magyar–ukrán határig történô kiépítése, nagymértékben javíthatja az északkeleti térség külföldi tôkevonzó képességét. Irodalom 1. Magyar Statisztikai Évkönyv 2003. Budapest. KSH 2. A külföldi mûködô tôke Magyarországon 2000–2001. Budapest, KSH. 3. Gidai Erzsébet. Privatizáció Magyarországon. Gazdaság és Társadalom, 2003/2. 9–19. old. 4. Magyar multik: minden kezdet nehéz. Népszabadság., 2003. szeptember 25. 5. Miért nem jön a külföldi tôke? Népszabadság, 2003. október 3.

A Jászságtól Beregig – Népmûvészeti örökségünk 3.


emlékezés Búcsú Pataki Józseftől* Nehéz megszólalnom... E gyötrelmes pillanatban, a ravatal mellett felfakadó keserûség elhalványítja a szándékot, hogy hozzá méltón szóljak arról, aki elment: a jó tanárról, a jeles közéleti személyiségrôl, közmûvelôdési szakemberrôl, a hûséges férjrôl, a szeretô édesapáról, apósról, a derûs nagyapáról, testvérrôl, tisztelt rokonról, igaz barátról, az áldozatkész munkatársról. Pataki József tengernyi szenvedések árán átköltözött a messzeség íve alatt, hogy létének formáját átszerelje. Fájdalom kínokkal telitett hónapok, hetek alatt lassan, fokozatosan csökkent, kopott életfénye. Míg élt, kapaszkodót keresve ismételgette gyógykezelését abban a reményben, hogy szerettei körében évek múltán is gyöngymosoly kíséretében, fájdalmaktól szabadultan élhet. Ehelyett dolgát bevégezte, elment. Megrendülést keltett, fájdalmat és ürességet hagyott. Temetni és vigasztalni jöttünk, mert Pataki József, a Megyei Közgyûlés Hivatala Mûvelôdési és Ifjúsági Osztálya vezetôje elhunyt. Alig félévtizednyi idô alatt újabb halottja van családjának és a Megyeházának. Távozása megrendít, mert a lánggal égô, lelkesedéstôl fûtött, a közösségi feladatokra mindig készen álló ember a pedagóguspályán, a közéletben, a közigazgatásban fénnyel világított. S bár a családi háttér kiegyensúlyozott nyugalma újra meg újra pótolta élete kifogyhatatlannak tûnô energiáit, mégis apadt, fogyatkozott a fénye, s egyszeriben – a súlyos betegség támadása nyomán - megbicsaklott az élet. 2005. januárja utolsó napjaiban egy alkonyati kórházi szobában a fizikai és lelki létében meggyötört férfi szerettei aggódó tekinteteitôl kísérve vívta élethalálharcát. Küzdött, szenvedett, erôlködött. Végsô erôtartalékait igénybe véve. Bár akadt egy reményt keltô lélegzet, egy mozdulat, ám 2005. január 31-én a lenyugvó napkorong ellopta és magával vitte nemcsak a nappal fényét, Pataki József életét is. Ô úgy ment el, ahogy jött: ártatlanul és tisztán. Mondaná, ne sírjatok! Ne sírassatok! Ám ennek jogát senki nem veheti el szeretteitôl, rokonaitól, barátaitól, tisztelôitôl. Mert megdermed az értelem is, mert errôl a * Miklós Elemér gyászbeszéde. Elhangzott 2005. február 11-én, Pataki József ravatalánál


240

Miklósi Elemér

tipikus, mások által is megélhetô életvirágzásról pusztán múlt idôben szólhatunk. Ami mégis a vigasztalás szikrányi esélyét adja: az emlékezés joga. Mindnyájunké. Emlékezni arra, amikor szólt értelemmel, simogatott elvéknyult kezekkel, üzent néma tekintettel. Nekünk üzent a haldokló, a vigaszt váró élôknek. A fájdalomkínokban megmerítkezett, a fizikai létében megtöretett, de erôs lelkületû ember, hogy a végtisztesség közben közösen értelmezzük megyénk kultúrája jeles alakjának grádicsokon ívelô életútját, közösségeket gazdagító tapasztalatait. E hat évtizedes életút Vasmegyerrôl, Pataki István és Botrágyi Julianna szerelmetes frigyébôl vérzivataros idôkben, 1944. szeptember 17-én indult a kiteljesedés felé. Született örömre, boldog jövôre, munkáskezek gyarapítására. Hogy a felforgatott világ kínzó bajai között értelmes életre leljen. A családban és azon túl szolgálatos kezek egyengették útját, s a felnevelô falu egyetlen kincsét, az emberség hitét testálva indította a nyíri parasztvilágból elôbb tudásvágya kielégítésére, majd az értelmiségi pálya felé. A Nyíregyházi Kossuth Gimnázium szellemisége emelte a tudományos megismerés lépcsôin feljebb-feljebb, majd érdemei szerint a Nyíregyházi Tanárképzô Fôiskola honorálta fáradozásait 1967-ben tanári oklevéllel. Két évvel korábban, 1965-ben feles oklevéllel kezdte pályáját Beregben. Az 1965. június 26-án, Bogdán Máriával kötött frigyben, kéz a kézben, a holtomiglan-holtodiglan összefogásban, a néptanítók nyomdokain lépkedve érkeztek Tákosra. Amit láttak-tapasztaltak, az szellemi elkötelezettséget, kemény munkát igényelt. Távoli vidék. Messze a napkorongtól, meghúzódik félárnyékban. Segítségért kiáltó magyar világ. Álmok, vágyak, kitörési kísérletek földje, elhagyott hitek és konfliktusok temetôje, hol a küzdô, jobbítást várók élnek és reményeikkel várakoznak. A Pataki-házaspár a missziós szerepvállalásához – mert 40 éve még az volt – szellemi erôt kultúrtörténetünk óriásaitól, fizikait a környezetükben élô, többre törekvô, kétkezi munkásemberektôl örökölt. Kollegális összefogás révén tágultak a tantermek falai, élet zengte az iskolát, s ismeretszerzés vonta bûvkörébe a falut. A századok múltjában felejtett emberek tudásvágyának kielégítését vállalva, az általános és szakmai ismeretek nyújtása, és a hagyományôrzés adott tengernyi munkát. Pataki József párjával együtt kulcsszerepet vállalt. Közvetítôt a gyerekek és a felnôtt társadalmi csoportok között. Az erkölcsi, szellemi értékek közvetítésére. Erôt nyújtva, megmutatva, mire lehet képes iszonyatos erejû háborús veszteségek és kudarcok után önerôbôl is a magyar falu, a magyar ember. A helytállásra gyors volt a válasz: közigazgatási munkára hívták a Vásárosnaményi Járási Tanács Mûvelôdésügyi Osztályára, ahol gazdasági felügyelô, majd osztályvezetô lett. A folytonosságot a bôvülô feladatkörben is az összefogás ereje, s a gyarapodás öröme diktálta. Útjelzôként a haladás jelzôi lettek: az új iskolák, mûvelôdési házak, könyvtárak, kultúrát és hagyományt ápoló közösségek (klubok, pávakörök, egyesületek, úttörôk és fafaragók tábora, énekkarok – mint a ma itt szolgáló Liszt Ferenc Vegyeskar is, melynek alapító tagja volt). Kiváló szakmai munkáját elismerve kérték fel 1973-ban a Megyei Tanács Mûvelôdési Osztálya osztályvezetô-helyettesi feladatainak ellátására. Ismét kulcsszerepet vállalt. Egy tágabb horizontot átfogó felelôsséggel. Közös összefogásban, szellemi arculat-formálásban, melyre hatalmas szellemi örökség – Bessenyei, Kölcsey, Korányi, Krúdy, Móricz, Váci – életmûve, s a kétkezi emberek mûveltségigénye kötelezte. Példázatos emberi utat járt be. Tanult és középiskolai tanári diplo-


Búcsú Pataki Józseftôl

241

mát a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, politikatudományit Moszkvában szerzett. Tanított egykori iskolájában és továbbképzô tanfolyamokon. Dolgozott a sokféleségben. Családot összetartva, (1966-ban született Anita és 1970-ben született Noémi) gyermekeit nevelve. Mindezt emberséges összefogottságban. 1985-tôl már osztályvezetôi beosztásban. A felgyorsult társadalmi-gazdasági fellendülés mellé rendelve a szellemi arculatváltást. Ennek eszközrendszerét megkeresve és megtalálva. Tehát nem elôzmények és nem következmények nélkül. Minden derûs összhangban. Szikár fegyelem vezérelt cselekvést, s mindennek forrása a szálkás-inas test, melybôl a lélek emelkedettsége által a nyugalom sugárzik. Több mint három évtizede volt meghatározó alakja megyénk kulturális közigazgatásának. Munkában felismert értékekkel: széles ismeretkörrel, rendszerszemlélettel, elôrelátással, tapasztalattal. A közoktatási eszközrendszer gazdagítása, a változó társadalmi-gazdasági feltételek közepette a közmûvelôdés bôvítetten változó intézményhálózata az arányok-irányok meghatározottságában jeleskedik. A közoktatás új szervezeti egységei, az átalakuló iskolahálózat, az átalakított Pedagógiai Intézet, a tehetséggondozás és szakinai ismeretbôvítés mûhelye, a Közoktatási Közalapítvány a realitásérzéke ténybeli tanúsítványai. A közmûvelôdés újragondolt megyei szerepvállalása gyakorló mûhelyei (színház, könyvtár, múzeum, levéltár, mûvelôdési házak) mind az önkormányzati, mind a magán- és alapítványi formákban a folytonosság forrásai maradtak. Erre alapozva készültek állásfoglalások, távlatos tervek: a megyei közoktatás feladatellátási és intézményhálózat-mûködtetési terve, a közmûvelôdés megyei koncepciója. A köré szervezôdött, változó létszámú és összetételû munkatársi gárda koordinálásában tízezrek értelmes munkaterepe lett megyeszerte a közoktatás, közmûvelôdés. Szerettük, mert szerény volt, s mert tudását, szakértelmét ôszinte segíteni akarásban osztotta szét közöttünk És a nyugalmat is. Miközben önmaga nyughatatlan volt. Miközben töretlen lendülettel szolgált a nagy társadalmi átváltozást követô útkeresésben is. Az értékmentés, s a megújulás egységében. Igazodva a változó iskolarendszer és közmûvelôdési hálózat igényeihez. A tervszerûség érvényesítésével lett a minôségi szolgáltatások megszervezésének élharcosa, hazai és gyakorta nemzetközi oktatási fórumok résztvevôje. Szakmai hitele és elfogadottsága erôsítette a társakat, növelt ügybuzgalmat, s ez á1tal bôvült a támogatók köre. Maga is segítette a folyamatot vezetôképzésben való részvétellel, pedagógus-csoportok felkészítésével a Budapesti Mûszaki Egyetem kihelyezett tagozatán. Mert volt hozzá energia, tetterô, elkötelezettségbôl fakadó hûség. Ezzel vívott ki tiszteletet, rendjelekkel, kitüntetésekkel jelzett elismerést, köztük a Trefort Ágostondíjat. Munkával volt nevének fényesítôje. Mégsem lehetett övé a befejezettség virágos ága. A kegyetlen sors megtagadta tôle. Lázongunk és pereljük a sorsot, mert a napi munkából kidôlve, 60 évesen, súlyos betegségtôl gyengülten kényszerült megadni magát. Amikor erôtlen volt az ellenállásra. Mi is vesztesként övezzük ravatalát, s nem pusztán a februári tél dideregtet, a lélek fájdalma is, mert véget ért Pataki József élete. S ez által fájdalmas búcsú kötelességét hagyta mindnyájunkra. [...] Amíg voltál, az egyszerû jóság, s a szolid értelem voltál. A tudásra-mohóság, az emberség hite, a tisztelet és tisztesség sugárzása, a közös munkálkodás lendülete, a türelem és mosoly mögött rejlô akaratos érdem.


242

Miklósi Elemér

Most már nem vagy! Kimentél az emberiség lakásból, Hiányzol nekünk. Az örökjelenésed itt lesz a csöndes temetôben. De csak a hiányodat érezzük. Még pusztán a jeges, földsúlyos jelent érzékeljük. Mert mindig szép volt, ha szóltál, s a hiányod riadt tekintettel szemléljük, mert a gyászban, a pusztulásban nélküled bizonytalanság az úr. Akkor is, ha sírodon átragyog felôled az emlék, a nem vagy itt mégis jelenléted. Önfényed megôrizve. Világítva, mint az ablak. Rád gondolunk. Aki voltál. Az emberre. S ettôl a fájdalom bénít. Vacogunk, mint akiket hideg ráz. Lassan-lassan mégis sorsunkká nô a hiányod. Mert megszenvedett kínjaid az elmúlásra hagytad, volt fényed a földnek adtad. Süllyedésed, szenvedésed könyörtelen, s Te elbújsz a földben, a temetôben... Megdermedt a rög, kékes jéggé merevedett a hó, fölötte hideg szelek birkóznak egymással, s bennünk fázik a lélek. Pataki József elmúlása dermeszt bennünket. De mi vigasztalhat a dermedtség fátyla alatt? Talán, hogy jön majd melengetô tavasz? Hogy elhozza az emberi jóság? Hogy nem marad magára a tehetetlen? Választ, megoldást, megváltozott érzelmi viszonyok között az élet, s a megnyugvást hozó idô kínál. Mert együtt, cselekvôen, az édesanya és a gyermekek, az anyós és a vejek, a nagymama és az unokák, az özvegy és a rokonok, s a melléjük szegôdô segítô szándékú emberek: a munkatársak, a barátok közösségi emberként fogják egymás kezét, hogy enyhüljön a kín, a fájdalom, hogy valamit visszalopjanak a tegnap nyugalmából. Abból az értelmes életbôl, melyet nyugodt halál zárt le. A kölcsönös együttérzés oldja és oldhatja a tömény bánatot. S az a dúsgazdag szellemi hagyaték, melyet Pataki József ajándékul hagyott. Feleségére hagyta az együtt megélt 39 és fél esztendô szép emlékét, a gyermekei összetartásának kötelességét, a közösen szôtt álmokat, s a fájdalmat enyhítô idôt. Lányaira az ember szolgálatának képességét, a megfontoltságot, az összetartozás igényét. Vejeire az akaratot, a kitartást, az el nem csüggedést. Unokáira a jóságot, a szeretetet, a vidámságot. Testvéreire az összetartozást, a megtartó erôt, az elpihenést. Rokonaira a hûségbôl táplálkozó közös felelôsséget. Mindannyiunkra a becsületesség, a tiszta kéz szép példáját, s a kitartó szorgalmat. A példát: hogyan kell élni tudni ranggal, beosztással, hatalommal. Élni vele, hogy szolgálat maradjon. Feleségére, gyermekeire, unokáira, rokonaira egy friss urnasírt, itt a temetôben. Vegye ott körül ôt, a megtöretettet, az örök idôkig tartó béke csöndje, emlékezni fogunk rá, amíg élünk.


természettudomány Lenti István

A nyíregyházi Sóstói-erdő gombavilága A 370 hektárnyi Sóstói-erdô, amely a Magyar Állam tulajdoni bejegyzésével – a kárpótlással – több résztulajdonos birtokába került, „parkerdô” kialakításra ítéltetett. A tulajdonosoknak elvárása szerint az eljövendô években – az erdôtörvény és a kialakított ütemtervnek megfelelôen – parkerdôvé kell válnia. Elképzeléseik szerint az erdô feleljen meg az ifjúság természeti nevelésének, a kitermelt fa értéke finanszírozza az erdô közcélú szolgáltatásainak kiteljesedését. A takaró növényzet irtásával, az utak javításával célszerû növelni a kirándulók biztonságérzetét. A gyöngyvirágos tölgyes szolgálja az oktatást, ezért bekerítése elodázhatatlan. Benne tanösvények kialakítását kell megvalósítani – írja az „elképzelô”. Bôvüljenek az erdei pihenôk, a sétautak, s berendezéseik. Az erdôfelújítási munkálatok elodázhatatlanok, kivitelezésük nem tûr halasztást. Reméljük, hogy a Sóstói-erdô fái a beavatkozások után is újrazöldülnek, rétjein pillangók kergetôznek, s a „Visszhang” ott ül majd a Krúdyra emlékeztetô kôpadokon, versenyt dalolva a madarakkal! Ez az erdô még így is elküldi üzeneteit az emberek gépekkel emelt kôházaiba, át a bitumen mûutakon, bárhol is vannak. Várja ôket hûs árnyékkal, virágai nekik gyûjtik illatukat, s értük tanulják dalaikat a madarak. Még sokáig megperdül benne a szellô, s tovaszállhat, hírül vinni, hogy a Sóstói erdô kész fogadásukra. Mohaszônyeget terít le, s a gombák kalapjaik lengetéseivel köszöntik a látogatót, a „gondviselô, jó embert”. *** Nyíregyháza erdôsége valaha 814,4 kateszteri hold területbôl állt. Hajdan volt még nagyobb, de a fairtással lassan-lassan töpörödött, visszaszorult (Ubrizsy 1936). A mai Sóstói-erdô Nyíregyháza Megyei Jogú Város északi peremétôl – kisebb megszakításokkal – majd’ Kótaj község határáig húzódik. Jelenlegi területe két részbôl áll, egy 320 ha-os nagyobb tömbbôl (Nagyerdô) és egy 50 ha-os felületbôl (Hím-erdô). Területén észak–déli irányban kiemelkedô, szelíd vonulatú homokbuckákat alakított ki a természetformáló erô, s közöttük mélyebb-sekélyebb laposok tagolják a felszínt. E buckaközi laposokban hajdanán víz gyûlt össze, s e vízállások emléke ma is él a területek neveiben, mint például „Czambel lapos”, „Markó lapos”, stb. Gencsi és Gazdag (1998) szerint a dombhátak humuszos homokját, a lankák kovárványos barna erdôtalaját, valamint a mélyebb fekvések réti talaját olyan fás


244

Lenti István

növénytársulások borították, mint a bokorfüzesek (Salicetum triandre), a fûz–nyár ligeterdôk (Salicetum albae – fragilis), a tölgy–kôris–szíl ligeterdôk (Fraxino pannonicae – Ulmetum), a gyertyános–kocsányos tölgyes (Querco robori – Carpinetum), homoki tölgyes (Festuco rupicole – Quercetum roboris), valamint a gyöngyvirágos tölgyes (Convallario – Quercetum roboris). A tölgyes erdôrészekben mindenütt fellelhetôk a pusztai tölgyessé alakulás nyomai, folyamatai, különösen szembeötlô mindez a dombvonulatokkal szabdalt, magasabb fekvésû részeken. Itt folyamatosan és nagy felületeken képzôdik száradék. E lombot vesztett fák alatti lékekben felszaporodott az akác, a bodza, a kései meggy. A „kiligesedett” állományok hasonló fafajokkal történô felújítása reménytelen, ide csak a szárazabb viszonyokat elviselôk kerülhetnek, mint például az akác, a vörös tölgy és az erdei fenyô. A környezeti feltételek változásának eredményeként átalakultak az élôhelyek és számos, ritka, ma már védett növényfaj került ki a társulásokból. A teljesség igénye nélkül említünk néhányat: a magyar nôszirom (Iris aphylla ssp. hungarica), a homoki nôszirom (Iris arenaria ssp. humilis), a tavaszi hérics (Adonis vernalis), a réti kardvirág (Gladiolus imbricatus), a békakonty (Listera ovata), az epergyöngyike (Muscari botryoides ssp. transylvanicum), stb. Napjainknak természetkedvelôje a Sóstói erdôben már csak csekély térmértékû kôris – tölgy – szíl ligeterdôt, elakácosodó homoki és gyöngyvirágos tölgyest és kultúrerdôket lel. A honi mikológiai kutatások vonatkozásában a Nyírség gombavilága viszonylag jobban kutatott, mint más tájainké. Történetiségében áttekintve, több mint másfél évszázados adatok utalnak a kutatók ezirányú munkáira, bár akkoriban a botanikai kutatások kaptak fô hangsúlyt. Az 1842–1943-as idôszak nyírségi és nyíregyházi vonatkozású mikológiai munkáit – idôsorban – megtaláljuk Bartha (1993) „separatum”-ában. Ebbôl is megtudhatjuk, hogy Nyíregyháza gombáiról elsôként Hazslinszky (1875, 1877, 1878, 1884, 1886, 1892, 1895) közölt adatokat. Kutatási eredményei közléseiben több helyen találhatók, de gyûjtései a gombavilág csaknem valamennyi fontosabb képviselôjét reprezentálják, s 71 fajt foglalnak magukban. Ugyancsak Hazslinszky publikálásaiban látott napvilágot Mágócsy-Dietz Sándor botanikus professzor Nyíregyházán és Csap környékén fellelt gombáinak (10 db) ismertetése is. Bár közölt gombafelvételi adatokat Bernátsky (1900, 1901) a Nyíregyházától délre fekvô területekrôl, de pontos helyi megjelöléseket nem adott az általa leírt 12 fajról, viszont tudjuk, hogy azok a bazídiumos gombák körébôl kerültek ki. Ezért ezek az adatok a helymeghatározás szempontjából nehezen kezelhetôk. Hollós a földalatti gombák és pöfetegek nemzetközi hírû tudósa, kutatója volt, aki 1898-ban Nyíregyháza, Sóstó, Nyírbátor, Hajdúhadház területein mintegy 30 pöfeteg fajt talált. Az identifikálással kapcsolatos adatok több, kisebb publikációban, illetve fô mûvében láttak napvilágot (Hollós 1898a., 1898b., 1898c., 1898d., 1899a., 1899b., 1900a., 1900b., 1902, 1903). Tuzson János 1913–1914-ben fedezte fel Bátorliget természeti értékeit, s ezt követôen a természetkutatók figyelme is e táj felé fordult (Tuzson 1914). A mikológiai kutatások fordulópontját jelentette a Nyírségben Ubrizsy Gábor akadémikus munkássága. Ifjúságának nagy részét Nyíregyházán töltötte, mint egyetemi hallgató. Nagy érdeklôdést mutatott a város környékének növény- és gombavilága iránt. 1936–1943 között igen sok gyûjtôutat tett a Nyírségben. Különösen gazdag eredményeket adtak nyíregyházi, nyírteleki és bátorligeti felvételezései (Ubrizsy 1936–


A nyíregyházi Sóstói-erdô gombavilága

245

1943). Munkájában mind jobban kirajzolódott a Nyírség gombavilágának képe. Hazánkban talán ô végzett elsôként mikoszociológiai vonatkozású gomba-felvételezési vizsgálatokat (Ubrizsy 1941, 1943, 1947). Munkájának eredményeként Nyíregyháza és környéke akkor a legalaposabban feltárt vidékké vált. Ubrizsy (1936) a nyíregyházi erdô növényformációinak tárgyalása során megfogalmazta, hogy az ôszi vagy téleleji „téli gombák”, mint a Collybia velutipes és a C. esculenta, a magasszárú – nálunk mérgesnek tartott, bár igen jó – ôzlábgombák (Lepiota procera, L. pudica, valamint a L. holosericea), a piszkos fekete, de ugyancsak ehetô „tentagomba” (Coprinus atramentarius, C. comatus) jelen vannak a Sóstói erdôben. A kivágott fák kérgén megtalálta a kénvirággombát (Hypholoma sublateritium), néhány taplót (Polyporus), a Tremella mesenterica-t és a könnyezô fagombát (Merulius sp.). A puha avarban fellelte a Tricholoma gambosum-ot, a zöld fûbôl pedig az apró, sárgás szegfûgombát (Marasmius peronatus). A lehullott lombon ezernyi penészgombát (Cordiceps, Penicillium, Nectria) észlelt. Véleménye szerint a Sóstói erdô gombaflóráját a galambgombák (Russula furcata, R. cyanoxantha, R. virescens, R. emetica, R. fragilis, R. aurata, R. linnaei, stb.), az úrigombák (Boletus edulis, B. luridus, B. pachypus, B. cyanescens, B. satanas, B. felleus, stb.), a kénvirággombák (Hypholoma fasciculare, H. sublateritium), a télen feltûnô Collybia-k, a csigagombák (Limacium olivaceo-album, L. vitellum, L. integrum), néhány földalatti gomba és a leveleket pusztító, levélbontó ragyagombák alkotják. A tölgyesekben gyakran találkozott az Agaricus gambosus és a keserûgomba fajokkal (Lactarius deliciosus, L. volumes, L. blennia, L. drymaeia, L. piperata) fajokkal. Összesített felmérési eredménye szerint az akácerdôben 10–15, a tölgyesekben 30–35, a vegyes erdôk szukcessziójában 40–45, a fán lakókból 6, az irtásokon 15– 16, a mezei jellegû határos területeken 5–6 gombafaj identifikálható. Ubrizsy (1940) a Nyírség gombavegetációjának ismertetésekor megjegyezte, hogy szûkkörû gyûjtésének jelentôs része Nyíregyháza és környezetébôl származott, de felvételezett Debrecen, Györöcske-Záhony térségében is. Megállapította, hogy a nyíregyházi akácerdôk tavaszi (téli) aszpektusának felépítôi: Collybia velutipes – Hypholoma fasciculare típus a Mycena debilis-sel. Nyáron a mesophil-sciophil gombafajok dominálnak, mint a Marasmius rotula-Scleroderma vulgare (v. aurantiacum)-Coprinus micaceus és C. atramentarius-Ramaria fastigiata, valamint a Scleroderma bovista. Ôsszel fôként a Phallus impudicus-Lycoperdon caelatum-Lepiota procera-Clitopilus prunulus komplex tenyészik. Karakterfajoknak a nagy tömegben fellépô Ramaria-k, a Lycoperdon caelatum, a Phallus impudicus és a Psalliota silvicola tekinthetôk. A Sóstói-erdô tölgyeseiben – bár két, eltérô tölgyeserdô típus jellemezte akkoriban – sajátos összetételû gombaflórát talált. A tavaszi szintet az egyöntetûség jellemezte, többségükben meso-hygrophil elemekkel, kevés hôigénnyel: Morchella esculenta, Boletus chrysenteron, B. appendiculatus, Cantharellus cibarius, Tricholoma georgii. A nyarat a xero-thermophil fajok uralják: a Lactarius mitissimus-L. subdulcis kombináció, melynek kísérôi: a Russula grisea, R. cyanoxantha, R. vesca, R. lepida, több Boletus faj, mint a B. radicans, B. impolitus, a Suillus castaneus, a Marasmiusok, Mycena-k, Clitocybe-k. Ôsszel a Lepiota rhacodes-Lactarius piperatus- Boletus edulis együttesek veszik át a hegemóniát. Az árnyasabb erdôtípusok (FraxinoUlmetum), vagy a gyertyánnal kevert állományokban mások az ökológiai viszonyok, másként jelentkeztek a gombák is. Nagy tömegben voltak jelen a meso-hygrophil fajok. A koranyári szint elemei is a meso-hygrophilek, keveredve sciophilekkel: Lactarius


246

Lenti István

mitissimus-Russula integra-Boletus granulatus, B. impolitus-Collybia fusipesArmillaria mellea. Nagyszámú korhadéklakó saprophitával is találkozott a szerzô, többek között a Marasmius ramealis, M. rotula, M. epiphyllus fajokkal. A második nyári periódust a hygrophilebb fajok uralták: Lactarius piperatus, Boletus edulis, Amanita rubescens, A. pantherina, A. mappa, Boletus erythropus, Lepiota procera, L. rhacodes kombinációi. Az ôszi aszpektus alig tért el az elôzôekben leírtaktól. A karakter fajnak a tömegesen megjelent Amanita phalloides volt tekinthetô. Télen csak falakó fajokkal találkozott, mint a Poria contigua, Polystictus pictus, Polyporus picipes és az egész évben tenyészô Deadalea-k, Lenzites-ek. Nyíregyháza, Nyíregyháza tölgyes, Sóstó lelôhely megnevezéssel 116 gombafajt közölt munkájában Ubrizsy akadémikus, melyekbôl 48 faj mikroszkopikus méretû. Felvételei a Quercetum roburis umbrosum, a Stachys silvestris-Salvia glutinosa, a Poa nemoralis, a Robinietum sp. Lamietosum albae asszociációkból, illetve fáciesekbôl valók (Ubrizsy 1943). Ubrizsy Gábor munkásságával gyakorlatilag megszûnt Nyíregyháza és a Sóstói erdô mikológiai kutatása, célirányos tudományos publikációk az elmúlt több mint 60 évben nem láttak napvilágot. Az erdô állapota, állaga is jelentôs változáson ment át, amely gyökeresen megváltoztatta gombavilágát is.

A megfigyelés helye, anyaga, módszere A Sóstói-erdô növényvilágának alapos megismeréséig hosszú út vezetett el. Bár botanikatörténeti érdekesség, de Kitaibel Pál volt az elsô botanikus, aki – elsô máramarosi útja során – 1796-ban gyûjtött ebben az erdôben. Ez az erdô egyik objektuma lett a nyírségi erdôtársulások társulástani viszonyait kimunkáló-feldolgozó hatalmas munkának (Soó 1943). A kutatások eredményeként az erdôt a gyöngyvirágos tölgyes (Convallario-Quercetum) kötött homoktalajon kialakult asszociációjába sorolták (Soó 1960). Ennek az asszociációnak fôként a Brachypodium sylvaticum, Salvia glutinosa-Stachys silvatica, a Poa nemoralis, a Convallario majalis-Poligonatum odoratum, Agropyrum caninum, valamint a Lithospermum purpureocoeruleum faciesei különíthetôk el. Mind több helyen fellépnek az erdôk leromlottságát, a megbolygatottságot, zavartságot jelzô Urtic dioica kultúrfacies elemei (Tuba 2003). Az erdô flóraelemösszetételében dominálnak az eurázsiai (36 százalék), valamint az európai elemek (20 százalék). A középeurópai, cirkumpoláris és kontinentális fajok (9,9–7,5 százalék) mellett a többi 7 flóraelem-csoport képviselôi 17 százalékot tesznek ki. Nagyon alacsony a balkáni (1 százalék) és az atlantikus (0,5 százalék) – általában a vendég elemek – száma. A mindjobban zsugorodó Convallario-Quercetum lombkorona szintjét a kocsányos tölgy (Quercus robur) alkotja. Itt-ott egy-egy gyertyánnal (Carpinus petulus), nyírrel (Betula pendula). A cserjeszintben a mogyoró (Corylus avellana), a fagyal (Ligustrum vulgare), a veresgyûrû som (Cornus sanguinea), a fekete bodza (Sambucus nigra), a komló (Humulus lupulus), a kánybangita (Viburnum opulus), a tatár- és mezei juhar (Acer tataricum, A. campestre), az erdôszéleken a kökény (Prunus spinosa) és az egybibés galagonya (Crataegus monogyna) az uralkodó. A gyepszintben a már leírt, aspektusonként váltakozva megjelenô faciesképzôk tömegén kívül a lágyszárúak nagy száma tenyészik.


A nyíregyházi Sóstói-erdô gombavilága

247

A Sóstói-erdônek a déli felén találkozhatunk a legidôsebb részekkel, amelyek több mint 150 évesek. Fellelhetjük az ezüsthársat (Tilia argentea), a kôrist (Fraxinus excelsior), a mezei és vénic szileket (Ulmus campestre, U. laevis), valamint a juharokat (Acer negundo, A. platanoides, A. tataricum), melyek elegyeseket alkotnak. Beférkôzik közéjük az éger (Alnus glutinosa), a nyárak (Populus robusta, P. tremula), mélyebb, nedvesebb részeken pedig a két másik tölgy (Quercus petrea, Q. cerris). Az irtások helyére az ember vörös tölgyet (Quercus rubra), olykor pedig fenyôfajokat (Pinus nigra, P. silvestris) telepített (Gencsi–Gazdag 1998, Tuba 2003). A pusztai tölgyessé történô átalakulás folyamatai minden erdôrészben tapasztalhatók. Ez igazán szembetûnô a dombvonulatokkal szabdalt, felsôbb részletekben. A kiligesedett állományok pusztulása, illetve kitermelése után a sikeres erdôfelújítást a szárazabb viszonyokat eltûrô akác, vörös tölgy és erdeifenyô fafajokkal lehet elérni – állítják a szakemberek. A gyöngyvirágos tölgyesekben pedig a szárazságot szintén jól tûrô fehér és szürkenyárat, az ezüst hársat, az olasz és csertölgyet favorizálják (1. ábra). A nagytestû gombák felvételezését a nyíregyházi Sóstói erdôben 2001-ben kezdtem. Adatgyûjtéseimet az esetenkénti bejárások alkalmával a különbözô fás társulások (tölgyes, akácos, akácos-tölgyes, vörös tölgyes, vegyes állomány), valamint a felújítási területeken végeztem. Állandó felvételezési négyzeteket nem jelöltem ki, ezt a késôbbi munkám során tervezem, amikor már hozzávetôleges képem lesz arról, hogy hol érdemes állandó vizsgálati területeket kijelölni a kvantitatív mérések céljaira. E megoldást Rimóczi (2002) példáját követve választottam. Az egyes társulások táblái mellett elvezetô erdei utak szélétôl mindkét oldalra, ill. a felújítási területek egyik oldalán 10-10 m mélységben végeztem gomba-felvételezéseket, a táblák egy-egy kijelölt szakaszán (2. ábra). A gombafajokat a helyszínen, illetve a laboratóriumban határoztam meg, a ritkább és értékesebb fajokból preparátumot készítettem. Feljegyeztem a gombák pontos termôhelyét, aljzatát, valószínûsíthetô mikorrhiza partnerét. A fajok egy részérôl színes fotókat készítettem. A meghatározásokhoz, valamint a nevezéktani problémák megoldásához a következô mûveket használtam: Jülich (1984), Krieglsteiner (1991-1993, 2000), Lamaison (1998), Lincoff (1995), Manoliu et al. (1998), Moser et Jülich (1985-1996), Rimóczi és Vetter (1990), Riva (1988), Zerova et al. (1972) valamint a honi taplókat tárgyaló Igmándy (1991) mûvét. A gombarendszertani kategóriákat Jordan (1995) és Phillips (1992) szerint használom.

Eredmények A nyíregyházi Sóstói-erdô felvételezett makroszkopikus gombáinak fajlistáját táblázatban szemléltetem (1. táblázat). A táblázat adataiból megállapíthatjuk, hogy 2001 és 2003 között a felvételezett nagytestû gombafajok száma 266, amely további felmérésekkel jelentôsen bôvülhet. A Myxomycetes-ek két rendjének 3 családja 4 fajjal van jelen, az Ascomycetes-eket 4 rend 11 családja képviseli 34 fajjal. A legnagyobb tömegben a Basidiomycetes-ek lelhetôk fel, hisz’ a 16 rendben 36 család 228 fajjal jelzi a bazídiumos gombák dominanciáját.


248

Lenti István

A fajokban gazdagabb családok a tömlôsgombák közül az Otideaceae (8 faj) és a Pezizaceae (5 faj). A bazídiumos gombákat a legnagyobb fajszámmal a Tricholomataceae (49), Russulaceae (21), Coriolaceae (18), Coprinaceae (18), Agaricacea (10), Cortinariaceae (9), Hygrophoraceae (8), Cantharellaceae és Boletaceae (7-7), a Lycoperdaceae, Hymenochaetaceae, Meruliaceaea (6-6), a Stereaceae, Entolomataceae és a Xerocomaceae (5-5) családok jelenítik meg. Magyarország nagygombáinak vörös listáján a Sóstói-erdô gombái közül a következô nemzetségek (fajok) találhatók: „Szigorúan védett (1) kategóriába” 4 nemzetség 4 faja tartozik, a Geoglossum cookeianum, a Physisporinus sanguinolentus, az Agrocybe arvalis és a Bovista pusilla. A „szigorúan védett (2) kategória” 8 genus 13 faját tartalmazza, mint a Gyromitra esculenta, Hygrocybe calyptriformis, H. coccinea, H. miniata, H. psittacina, Clitocybe langei, Cystolepiota aspera, Agaricus augustus, A. impodicus, Psilocybe semilanceata, Russula brunneoviolacea, R. violacea, Lycoperdon lividum. A „védett (3)” gombafajok listáján 40, míg a „védett (4)” besorolásban 14 nemzetség fajai szerepelnek. A vörös listán szereplô fajok védettségi foka, a magas fajszám azt jelenti az „erdô használóinak”, hogy bármilyen beavatkozás további szigorú körültekintést igényel, mert olyan természeti értékek vannak jelen e biotópban, amelyek elkerülték a figyelmüket, de megóvásuk nem tûr halasztást! A tölgyes, kôris–szíl–tölgyes társulások környezetébôl 102 faj került elô, amely a felvételezett gombafajok mennyiségének 38,3 százaléka. Az akácos-tölgyes, valamint a vegyes erdôállományokból 82 gombafajt identifikáltam, amely az összes felvételezett mennyiség 30,8 százaléka. Az akácos állományokban 57 fajt találtam. Ez az összes gombafaj 21,4 százaléka. A vörös tölgyes alatt 100 faj tenyészett, amely a felmért gombafajok 37,6 százaléka. A rétek, legelôrészek, útszélek területén 155 faj található, amelynek aránya az összes fajszámnak 58,3 százaléka. A telepített fenyôállományok alatt, illetve közvetlen környezetében 61 gombafaj talált életteret, amelynek részaránya 22,9 százalék. A nyíregyházi Sóstói-erdôben végzett mikológiai munkálataim is bizonyítják, hogy igen fontos szerepe van a gombáknak az avar és korhadék-feldolgozásban, így elôsegítve a humuszképzôdést és a tápanyag-körforgást. Nem szabad elhallgatni azt a tényt sem, hogy a bonitált gombák jelentôs tömege – elsôsorban a Basidiomycetesek – mykotroph tulajdonságúak, s szimbiontái a magasabb rendû növényfajoknak (Amanita, Boletus, Cortinarius, Lactarius, Russula, Xerocomus spp., stb.), s mint mikorrhiza partnerek élnek „párkapcsolatban”! Az a 18 obligát parazita gombafaj, amit eddig megfigyeltem, viszonylag nem sok. Elvileg a faállománynak egészségesnek kell(ene) lenni, de egy másik kórtünet-komplex – a „forest decline” – erôsen károsítja a tölgyeket, itt-ott az akácot. A parazita taplók többsége széles gazdaspektrumú (Ganoderma lucidum, Phellinus contiguus) többségük a Quercus nemzetséghez kötôdik (pl. Inonotus hispidus, Phellinus spp. Fomes fomentarius, Laetiporus sulphureus, stb.). Az erôsen tiport, kitaposott rétek, legelôrészek, útszélek, különbözô tisztások gombatársadalma több elembôl áll, s feltûnôen alkalmazkodik az ember teremtette kultúrhatásokhoz, s bôvelkedik a „rudeális” fajokban (pl. Marasmius, Entoloma, Clitocybe, Collybia, Mycena, Agaricus, stb.).


A nyíregyházi Sóstói-erdô gombavilága

249

Az akác- és vegyes akácerdô részekben jól elkülöníthetô a koratavaszi, nyári és ôszi aszpektus. A vegetáció végétôl kitavaszodásig az epixyl fajok dominálnak (pl. Polyporus, Coriolus, Trametes és Phellinus fajok). A tölgy dominanciájú erdôrészekben még a nyári idôszakban (idôbeli szintben) is határozott a tagozódás. Nyáridôben mindkét erdôtípusban inkább a mesophil-sciophil gombafajok a gyakoriak, pl. Marasmiusok, Sclerodermák, Coprinusok, Ramariák, addig ôsszel a Phallus, Lycoperdon, Lepiota, Lactarius, Clitocybe, Lepista, Entoloma, Coprinus, Boletus, Russula, Mycena, stb. nemzetségek fajai. Tavasszal viszonylag sok a nedvesség, ilyenkor a meso-hygrophilek – keveredve sciophilekkel – vannak jelen, így egyes Russula, Boletus, Collybia, Peziza, Morchella fajok és az epixylek. A teljes gombalistából az élô aljzattal kapcsolatos mikorrhízás fajok száma 60, amely a felvételezett 266 fajnak mindössze a 22,6 százaléka. Ez az arány kissé elmarad a hasonló fajösszetételû, de kevésbé „használt” erdôkben felvételezettektôl, ahol az arány közel egyharmadnyi. A 19 nemzetség a nagytestû gombák viszonylag széles körét érinti. A mikorrhízás fajok között valódi fenyômikorrhízás fajok (Suillus luteus, Xerocomus porosporus, X. badius) is találhatók, mivel idôsebb fenyôállományok képeznek foltokat a Sóstói erdôben. A vegyes (elegyes) erdôrészekben több mikorrhízás gombafaj található a tipikus tölgy-mikorrhízásokból, ami azt jelenti, hogy a kivágások, vagy kipusztulások után a tölgyet más fafajok helyettesítik. Miután felvételezéseim az egyes erdôrészeket határoló utak mentén (kb. 10 m mélységben) történtek, gyakran találkoztam az akácosok alatt, azok szegélyében nem „tipikus” mikorrhízás gombafajokkal, amelyek szintén a kocsányos tölgyre jellemzôek (44 faj, 73,3 százalékkal). A Convallario-Quercetum tiliosum társulás alatt 50 mikorrhízás gombafajt találtam, amely az összes e típusú gombáknak 83,3 százaléka. A vörös tölgy (Quercus rubra) telepítésekbôl 40 mikorrhízás gombafajt gyûjtöttem, amely a teljes listának 66,7 százaléka. A szórványosan elôforduló nyírfák (Betula spp.) alól 8, a Betula pendula-hoz kötôdô mikorrhízás gombafajt identifikáltam (13,3 százalék). Az általában fenyômikorrhízás gombák körébôl a fapartner vonatkozásában toleránsabbak a Quercus robur alatt is megjelennek (pl. a Xerocomus badius). Napjainkban sok epixyl gomba található a kivágott, otthagyott tölgyek redvein. Egyes fakultatív parazita fajoknak e korhadékok kiváló fennmaradási lehetôséget biztosítanak, s mint a fertôzések kiinduló forrásai veszélyt jelentenek az élô, még egészséges fákra. A rét és legelô részeken, a rudeális területeken inkább meso-xerophyta gombák (Marasmius spp.) tenyésznek, de csapadékosabb tavaszon és ôszön a hygrophil fajok is gyakran elôfordulnak (pl. Lepiota és Hygrophorus spp.). Megtalálhatók a Collybiák és a Coprinusok is. E vizsgálataim során a nagytestû gombákra kifejezetten jellemzô, állandósult és környezetüktôl független állományokat, ún. mikoasszocióciókat nem találtam. Jelentôségük a Sóstói-erdôben azonban így sem kisebb, mert elvitathatatlan egységei az anyagfeldolgozásnak, s meghatározói a táplálékkörforgásnak, gyakran irányítói a növényszövetkezetek kialakulásának „megtapadásának”. A nyíregyházi Sóstói-erdô gombaflórájáról és vegetációjáról e munkában adott kép is meggyôz bennünket arról, hogy további és részletekbe menô kutatása igen szép eredményekkel szolgálhat.


250

Lenti István

Irodalom BARTHA D. (1993): A Nyírség gombavilágának kutatói. A mikológiai kutatások egy évszázada (1842–1943). A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve, Nyíregyháza. XXXIII–XXXV: 325–334. BERNÁTSKY J. (1900): A Nyírség növényeirôl. Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz, 32: 190–192. BERNÁTSKY J. (1901): Növényföldrajzi megfigyelések a Nyírségben. Ibid., 33: 203–216. GENCSI Z.–GAZDAG I. (1998): A nyíregyházi sóstói erdô. Erdészeti Kutatás. Erdészeti Lapok, CXXXIII: 68–69. HAZSLINSZKY F. (1875): Magyarhon hasgombái. Mathematikai és Természettudományi Közlemények, 13: 1–24. HAZSLINSZKY F. (1877): Magyarhon üszökgombái és ragyái. Ibid., 14: 81–197. HAZSLINSZKY F. (1878): Új adatok Magyarhon gombavirányához. Ibid., 15: 1–22. HAZSLINSZKY F. (1884): Elômunkálatok Magyarhon gombavirányához. Ibid., 19: 59–113. HAZSLINSZKY F. (1886): Magyarhon és társországainak szabályos discomycetjei. Ibid., 21: 175–287. HAZSLINSZKY F. (1892): A magyarhoni lemezgombák (Agaricini) elterjedése. Ibid., 24: 117–205. HAZSLINSZKY F. (1895): Magyarhon és társországainak húsos gombái. Ibid., 26: 157–370. HOLLÓS L. (1898): Adatok Magyarország bombáinak ismeretéhez. Ibid., 30: 42–44. HOLLÓS L. (1898 b): Új Lycoperdon-fajok Magyarország gombaflórájában. Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz. 30: 139–141. HOLLÓS L. (1898 c): A Secotium acuminatum gombafaj a magyar Alföldön. Természettudományi Közlöny, 30: 163. HOLLÓS L. (1898): A Scleroderma Corium (Guers.) Grav. Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz, 30: 187–189. HOLLÓS L. (1899): Az Ithyphallus impodicus gomba hazánkban. Természettudományi Közlöny, 31: 650. HOLLÓS L. (1899 b): A Bovista Debreciensis (Hazsl.) De Toni. Pótfüzetek a Természettudományi Közlönyhöz, 31: 141–143. HOLLÓS L. (1900): Adatok gombáink ismeretéhez. Ibid., 32: 183–189. HOLLÓS L. (1902): Gasteromycetákra vonatkozó helyesbítések. Természetrajzi Füzetek, 25: 91–144. HOLLÓS L. (1903): Magyarország Gasteromycetái. Magyar Tudományos Akadémia, Franklin, Budapest. 1–194. JORDAN, M. (1995): The Encyclopedia of Fungi of Britain and Europe. David and Charles Book, Brunel House, Newton Abbot, Devon. 384. JÜLICH, W. (1984): Die Nichtblätterpilze, Gallertpilze und Bauchpilze (Aphyllophorales, Heterobasidiomycetes, Gasteromycetes). In: GAMS, H.: Kleine Kryptogamenflora, Band IIb/1. G. Fischer Verlag, Stuttgart, New York. 626 pp. KRIEGLSTEINER, G. J. (1991–1993): Verbreitungsatlas der Grosspilze Deutschland (West). Band 1 (a+b): Ständerpilze, 2: Schlaupilze. Verlag Eugen Ulmer, Stuttgart. KRIEGLSTEINER, G. J. (2000): Die Grosspilze Baden-Württembergs, Band 1–2. Verlag Eugen Ulmer, Stuttgart (Hohenheim). LAMAISON, J. L. (1998): Les Champignons de France. Editions du Lierre, Imprimé en Espagne. 352. LINCOFF, G. H. (1995): National Audubon Sotiety Field Guide to North American Mushrooms. Alfred A. Knopf, New York. 926. MANOLIU, A.–NEGREAN, G.–MONAH, F.–ZANOSCHI, V.–COROI, M. (1998): Plante inferioare din masivul Ceahláu. Editura Cermi, Iasi. 428. MOSER, M.–JÜLICH, W. (1985–1996): Farbatlas der Basidiomyceten 1–17. G. Fischer Verlag, Stuttgart, New York. PHILLIPS, R. (1990): Der Kosmos-Pilzatlas. Franckh-Kosmos Verlag GmbH and Co., Stuttgart. 288. RIMÓCZI I. (2002): A Bátorligeti ôsláp nagygombáinak rendszertani és társulástani jellemzése. In: LENTI I.–ARADI CS.: Bátorliget élôvilága – ma. Bátorligeti Önkormányzati Hivatal, Bátorliget. 109–139. RIMÓCZI I. –VETTER J. (szerk.) (1990): Gombahatározó (Polyporales, Boletales, Agaricales, Russulales). Országos Erdészeti Egyesület Mikológiai Társasága, Budapest. I–II. 473. RIVA, A. (1988): Tricholoma (Fr.) Staude. Fungi Europaei 3. Libreria Editrice Giovanna Biella, Saronno. SOÓ R. (1943): A nyírségi erdôk a növényszövetkezetek rendszerében. Acta Geobot. Hung. V: 315–352. SOÓ R. (1960): Magyarország erdôtársulásainak és erdôtípusainak áttekintése. Az Erdô, 9: 321–340. TUBA Z. (2003): Nyíregyháza város florisztikai-növényföldrajzi vázlata. In: FRISNYÁK S. (szerk.): Nyíregyháza. OPTIME Nyomda, Nyíregyháza. 51–63. TUZSON J. (1914): A Magyar Alföld növényformációi. Botanikai Közlemények, 51–58. UBRIZSY G. (1936): A nyíregyházi erdô növényformációi. Szabolcsi Szemle, 3: 244–254. UBRIZSY G. (1940): Adatok a Nyírség gombavegetációjának ismeretéhez. Acta Geobotanica Hungarica, 3: 66–77. UBRIZSY G. (1941): A Nyírség gombavegetációja. Acta Geobotanica Hungarica, 5: 43–91. UBRIZSY G. (1943): Szociológiai vizsgálatok a Nyírség gombavegetációján. Acta Geobotanica Hungarica, 5: 251–279. UBRIZSY G. (1947): Újabb kutatások a Nyírség gombaflóráján. Magyar Gombászati Lapok, 4: 52–55. ZEROVA, M. A. SZOSZIN, P. E.–ROZSENKO, G. L. (1972): Viznacsnik gribov Ukrajni, Basidiomiceti. „Naukova Dumka”, Kiev.


A nyíregyházi Sóstói-erdô gombavilága

251

1. táblázat

A nyíregyházi Sóstói-erdő nagygombáinak összesített fajlistája, 2001–2003 A faj neve

A felvételezés helyszíne ideje

1

2

3

4

5

6

Megjegyzés: 1 = tölgyes; kôris–szil–tölgy. 2 = akácos, 3 = akácos-tölgyes, vegyes erdôállományok, 4 = vörös tölgyes, 5 = egyéb (rét, legelô, útszél), 6 = telepített fenyves.


252

Lenti Istvรกn


A nyíregyházi Sóstói-erdô gombavilága

253


254

Lenti Istvรกn


A nyíregyházi Sóstói-erdô gombavilága

255


256

Lenti Istvรกn


művészet Matits Ferenc

Az egri Szent János Bazilika millenniumi bronzkapuja

2004. május 8-án adták át az egri bazilika fôkapujának borítására készített monumentális munkát, Tóth Sándor Munkácsy-díjas szorászmûvész alkotását, amely nemcsak méreteinél fogva emelkedik ki a mester ilyen típusú mûvei közül, hanem mûvészi kivitele is rendkívüli. Tóth Sándornak ügyelnie kellett arra, hogy alkotása illeszkedjen a történelmi épülethez és annak mûvészi környezetéhez. Mint ismeretes, az egri bazilika helyén egykor a középkori eredetû Szt. Mihálytemplom állt. A török kiûzése után 1701-tôl 1810-ig a helyreállított és többször átépített templom székesegyházként mûködött. Hild József (1789–1867) tervei szerint 1831-tôl 1837-ig épült fel azután az a székesegyház, amelyet ma mint a klasszicista építészet jeles hazai emlékét tartjuk számon. Kétségtelen, hogy Egerben a vár mellett az ország – az esztergomi fôszékesegyház után – második legnagyobb mûemléktemploma, szintén jelentôs idegenforgalmi vonzerôvel rendelkezik. A katedrális mûvészettörténeti jelentôségét fokozza, hogy építtetôje Pyrker János László (1772–1847) egri érsek európai mûveltséggel és mûvészeti kapcsolatokkal rendelkezett. Beutazta egész Európát, ausztriai egyházi megbízást is ellátott, majd 1820-tól hét esztendôn át Velence pátriárkája. Ismeretes, hogy a kor legjelentôsebb szobrászával Antonio Canovával is kapcsolatba került. 1827-tól töltötte be az egri érseki címet, amikortól a város számos mûvészeti és kulturális vonatkozású kezdeményezése fûzôdik nevéhez. Jelentôs mûgyûjteményének köztulajdonba ajándékozásával a Szépmûvészeti Múzeum képtárának alapjait vetette meg. Azzal, hogy kiváló – fôként – olasz és osztrák mûvészeknek adott megbízást, lendületet adott hazai mûvészetünk fejlôdésének is. A foglalkoztatott festôk közül


258

Matits Ferenc

Michelangelo Grigoletti, Giovanni Schiavoni, Adeodato Malatesta és Giovanni Busato olasz mûvészeket és Josef Danhauser bécsi mestert említjük. A templom szobrászati munkálatainak elvégzésére Marco Casagrande (1804– 1880) velencei szobrászmûvészt kérte fel. Hild, Grigoletti és Casagrande az esztergomi bazilika mûvészeti kialakításában is részt vett. A Líceum épületével szemben a görög és római építészet elemeivel a fôhomlokzaton nyolc korinthoszi oszloppal, timpanonnal, attikával kialakított portikusz, illetve a két pihenô közbeiktatásával kialakított, 18 méter széles, odavezetô lépcsôsorral, valamint az ezek környezetében elhelyezett szobormûvekkel nyer hangsúlyt. A lépcsôzet két oldalán Casagrande 2-2 talapzatra állított 4 méteres kôszobra áll az alábbi elrendezésben. Az elsô szobor bal oldalon Szent István királyt jobb oldalon Szent László királyt ábrázolja, míg mögöttük balra Szent Péter, jobbra Szent Pál áll. E szoborcsoport folytatására a fôhomlokzaton figyelhetünk fel. Az épület két sarkán az az isteni Igazság és az isteni Szeretet kerubjai állnak. Ezek, valamint a portikusz fölött álló Hit, Remény, Szeretet szobrok szintén Casagrande alkotásai. Szintén tôle vannak azok a fôhomlokzatot díszítô falba süllyesztett téglalap alakú dombormûvek, amelyek témája: Jézus keresztrôl való levétele, Jézus kiûzi a templomból a kufárokat, A tizenkét éves Jézus az írástudók körében. A templom fôhomlokzatán a három relief alatt nyílik az a három bejárat, amelyek közül a 17 méter magas 1,5 méter átmérôjû oszlopok által tartott timpanonos portikusz alatt található a 7,11 x 3,3 méter méretû, eredetileg tölgyfából készült kétszárnyú fôkapu, amelynek öntött bronztáblákkal való befedésére, Tóth Sándor Munkácsy-díjas szobrászmûvész nyert – meghívásos pályázat eredményeként – megbízást. A célkitûzés az volt, hogy az Egri Fôegyházmegye elmúlt ezer évének fôbb eseményei és személyiségei kerüljenek a bazilika stílusához, jellegéhez illeszkedô mûvészi megfogalmazásban a fôkapura. Kevesen tudják, hogy Tóth Sándor eredetileg festônek készült, és ennek megfelelôen a fôiskolai képzés során pár évet mint festômûvész szakos növendék is abszolvált. Innen ered plasztikai munkáinak narratív, lírai hangja, amely megközelítési mód különösen történelmi ábrázolások megkomponálásakor teszi munkáit élvezhetôvé, illetve könnyen áttekinthetôvé. Szinte le se merem írni, hogy a mester mögött több mint 40 éves alkotói gyakorlat áll, amelynek tapasztalatára egy ilyen bonyolult, összetett mûvészi feladat megvalósításakor bizony szükség van. A mûvész a tölgyfakapu 12 kazettára tagolt beosztását megtartva, kétszer hat darab egyenként 80 x 100 centiméteres mezôt alkotott az alábbi tematikai rend szerint. Bal oldalon, legfelül II. János Pál pápa címere és jelmondata, míg ennek párjaként a jobb oldali legfelsô mezôbe dr. Seregély István egri Érsek címere és jelmondata került. E két kazetta alatt a mû címeként a MILLENNIUM 1004–2004 felirat szerepel, amelyet egy függôleges irányban a kapun végigfutó sáv kereszt formát alkotva metsz. A metszéspontba, a kapu felett, korábban elhelyezett pápai címer tengelyébe, a magyar államiságot jelképezô korona került. Az elsô történelmi jelenetet idézô mezôben az Egri Egyházmegyét alapító Szent István király látható. Kezében egy románkori templom modellje vehetô ki, míg mögötte lázas ütemben templomépítôk tevékenykednek. Párdarabjaként az Egri Egyházmegye harmadik, vértanúhalált szenvedett püspöke Buldus látható, míg a hát-


Az egri Szent János bazilika millenniumi bronzkapuja

259

térben vértanúságának eseményeit ábrázolja a mûvész. Szent István alatt a szegényeknek cipót osztó Árpádházi Szent Erzsébet látható, megörökítve a kenyerek rózsává változásának csodáját. Ô azért került a sorozatba, mivel az egyházmegye területén született 1207-ben. A következô nôi szent a Lengyelországba származott Szent Hedvig (Jadwiga), aki mögött katonák sorakoznak, valamint életének színtereit – Diósgyôrt és Krakkó várát – ábrázolja. Hám János szatmári püspök, majd esztergomi érsek az egyházmegyében Gyöngyösön született 1781-ben, ezért tûnik fel az igehirdetô mögött a gyöngyösi Szent Bertalan templom. A Miskolcon 1744-ben elhunyt Kelemen Didák minorita szerzetest a miskolci Minorita-templommal ábrázolta Tóth Sándor. A mûvész behatóan foglalkozott a fráter életével, és ezért találunk munkásságában több mûvet is, amelyet emlékének szentelt. A 18. század legjelentôsebb templomépítôjeként, mecénásaként tartjuk számon Eszterházy Károly püspököt, aki Egerbe kerülése elôtt a Dunántúlon és Nógrád megyében is számos templom építését kezdeményezte. Egri tevékenységének maradandó emléke az egyetem céljára készült Líceum, amelynek barokk homlokzata a püspökbotot tartó egyházfejedelem mögött rajzolódik ki. Párdarabjául Pyrker János László érsek került, aki mögött – hasonlóan a Barabás Miklós által róla festett olajkép-ábrázoláshoz – nagy mûve, az egri bazilika jelenik meg. Kívánságának megfelelôen, szíve az egri bazilika altemplomába került, míg teteme az osztrák Lilienfeld kolostorban nyugszik. A két utolsó ábrázoláspár témája egy-egy zsinat. Balra a XXIII. János pápa által a római Szent Péter Bazilikában összehívott II. Vatikáni zsinat (1962–65), míg jobbra a Seregély István érsek által az Egri Fôegyházmegye papsága számára 1996-ban rendezett zsinatot láthatjuk, amelynek helyszíne az egri Szent János Bazilikában volt. Dicséret illeti Tóth Sándort, hogy e rendkívüli vállalását, ízléssel és magas mûvészi színvonalon teljesítette. Vállalkozását bizonnyal segítette, hogy megfogant benne mesterének Kisfaludi Strobl Zsigmondnak tanítása, és munkásságát sikerült a Hild József és Marco Casagrande által itt Egerben megvalósított klasszikus eszményrendszerhez igazítania. Végezetül álljanak itt a bazilika bronzkapuját 2004. május 8-án megáldó Seregély István egri érsek azon fennkölt szavai, amellyel méltatta az új mûalkotás létrejöttét: „E szép kapun a jövôben bízó lélekkel léphetünk egyházmegyénk második évezredébe. Ez az ezer évre visszatekintô mûalkotás üzen az ezer éves egyházmegye ma élô népének. Azt üzeni, hogy becsülje meg az örökséget, melyet Szent István jóvoltából, a vértanú egri püspök Buldus áldozatából Eger ezer éve kapott örökségül. Szeretnénk, ha ma is példa lenne, amit a szent asszonyok: Szent Erzsébet és Hedvig, a nagy lelkipásztorok: Hám János, Kelemen Didák, Eszterházy Károly és Pyrker János e városért, az egyházmegyéért, magyar népünkért tettek. Ôk késztessenek minket az élet és az ezer éves örökség megôrzésére és gyarapítására. A mi hûségünkbôl is ember, család, nép boldoguljon és jusson üdvösségre. Népünk éljen és legyen jövôje.” A dolgozathoz tartozó felvételeket dr. Tóth Attila készítette


260

Matits Ferenc


SZEMLE

szemle

261

Múzeumunk évkönyvéről

Megjelent a Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve. Külsőre kellemesen szolid, papírja jó minőségű, oldalai szellősek – jó kézbe venni. A szerkesztők tizenhárom jelentősebb tanulmányt választottak a 2004es esztendő munkáját reprezentáló kötetbe, hetet a régészet, hármat a helytörténet, egyet-egyet a nyelvészet, a természettudomány, a tudománytörténet témaköréből – mindegyik méltó a figyelemre. A választás, a sorrend mindig szubjektív. Ha rajtam múlt volna, a régészeti rész első helyére a hetediket, Prohászka Péter – Révész László „A tiszabezdédi honfoglalás kori temető Jósa András vázlatainak tükrében” című dolgozatát teszem. Nem csupán az intézmény névadója iránti tiszteletből, hanem a több, mint száz esztendős dokumentumok elismerésreméltó alapossága okán is. Hosszú lappangás után előkerülve még most is képesek (részben) új megvilágításba helyezni a kutatási eredményeket. Mint a szerzők írják: „a tiszabezdédi temető nagy hatású hipotézisek kiindulópontjává vált, ugyanakkor egyre gyarapodtak a kételyek is forrásértékével kapcsolatban”. A kételyeket eloszlatni kívánó kutatók váratlan segítséghez jutottak: 2004ben az Országos Széchenyi Könyvtárban más természetű iratok között rábukkantak Jósa Andrásnak a tiszabezdédi temető sírjait leíró és -rajzoló lapjaira. Ezeken a korabeli tanulmányában leírtaknál bővebben ismerteti Jósa András a feltárt sírokat. Lerajzol-

ta, magyarázta a bennük talált tárgyakat. A sírlapok és a rajzok segítségével a kutatók kételyeik nagy részére sikeresen tudtak válaszolni. A tanulmányban Jósa András tizenhét – rajzokkal és magyarázatokkal teli – lapját adják közre, amelyek készítésének dátumai 1896. április 20.–május 29. közöttiek. Csak találomra egyetlen idézet, hogy milyen alaposan és érzékletesen írta le tapasztalatait Jósa András: „1. szám. Gyűrű. Hasonlít a VIII. sz. sírban találthoz, mert annak is négy szümölcse van, csak hogy annak tömör, ennek pedig üreges. Az üregek kehejében az üveg megvan. Kettőből már az eltemetés idején hiányzott. A gyűrűnek közepén levő ketté repedt, és könnyen kieső darab szenynyes fekete színűnek látszik, de ha áttetsző világításban nézzük, a legszebb zaphír színt mutatja, pedig csak üveg […] . Értékes lehetett azon időben, mert találtunk ezen sírokban is kék színű üveg gyöngyöket, de a melyek átlátszóak nem lévén, nem látszottak alkalmasoknak gyűrűbe való foglalásra.” Se szeri, se száma a hasonló ízes fogalmazású tényközlésnek. Összességében a sírrajzok hozzásegíthetik a kutatókat, hogy e fontos lelőhely értékelését az eddigieknél árnyaltabban végezhessék el. Nyilvánvalóvá vált az a tény is, hogy mind az ásatók – Vidovich László főszolgabíró és Tompos Endre gyógyszerész –, mind a munkájukat felügyelő Jósa András saját koruk követelményeit messze meghaladó gondossággal


262

végezték a temető feltárását és dokumentálását – írják a tanulmány szerzői. A helytörténeti fejezet mindhárom írása a szélesebb nagyközönség érdeklődésére is számot tarthat. N. Dikán Nóra a közelmúlt történetéből választotta tanulmányának témáját: „A megyei sajtó és a nyíregyházi rádió munkatársai az 1956-os forradalomban.” Nem egyszerűen a közelmúlt miatt forró téma ez, hanem azért is, mert a történész dokumentumokon, jegyzőkönyveken alapuló összegzését az események résztvevői is értékelhetik. Egybevethetik saját tapasztalataikkal, emlékeikkel, hiszen közülük többen jó egészségnek örvendenek, mi több, (rendszeresen) publikálnak. Ez egyszerre könnyíti és nehezíti a kutató dolgát, hiszen az esetleg hiányzó tényekre még rákérdezhet, ugyanakkor a személyes emlékek fakulóban lehetnek, s a bekövetkezett történelmi változások eredményeképpen esetleg (többször) átértékelődhettek. Aki nem élte meg „élesben” ezeket az időket, akár az is mondhatja könnyedén, hogy nem történtek „nagy dolgok” 56-ban a megyei lapnál és a rádióban. Ez részben igaz, mert nem lőttek, nem halt meg senki. Mégis kisiklott sok ember élete: leváltották a vezetőket, volt, akit büntetőeljárás alá helyeztek, másokat „csak” elbocsátottak. Az érintett újságírók többsége megúszta különböző súlyú fegyelmi büntetéssel, de voltak, akik nem várták meg a fegyelmit, önként távoztak. Csaknem ötven évvel a történtek után a tanulmány szerzője így fogalmaz: „1956 októberében a megyei újságírók zöme őszintén törekedett a párt megújítására, követelte a Rákosi-féle politikai irányvonalat kiszolgáló vezetők leváltását, bár november 4-e után a forradalom alatt vallott nézeteikből – a szovjet csapatok kivonása, nemzeti függetlenség, munkás önigazgatás, stb. – jócskán engedtek.”

SZEMLE

A tanulmány számos kiemelésre méltó további megállapításának idézése helyett egy szubjektív megjegyzés a történelem kiszámíthatatlanságáról. Kopka János újságírót elbocsátották a laptól, mert ’56-ban a párttól független újságot követelt. Később visszavették, s 1973-ban főszerkesztő lett. E posztján bő másfél évtized alatt végig igyekezett bővíteni a szerkesztőség autonómiájának kereteit, a rendszerváltozás hajnalán azonban éppen akkor lett nyugdíjas, amikor a Kelet-Magyarország pártlapból valóban független újsággá alakulhatott át. Fábián László „A régi csengeri fahíd” című tanulmánya címével ellentétben nem csak egyetlen építményről szól, hanem egyben bevezetés is a hídépítés tudományába. Mint a történészek esetében sokszor, most is a véletlen segített a feltáró munkában: a 2003-as év igen száraz nyara, amely hosszú évekre visszatekintve a legalacsonyabbra apasztotta a Szamos vizét. Ezáltal olyan dolgok is felszínre kerültek, amelyeket korábban a víz takart, s az alapos szemlélődés arra utalt, hogy az ősi csengeri fahíd maradványait láthatta a szerző, mégpedig úgy, ahogyan azt még kevesen: szabályos elrendezettségű cölöpsorok és cölöpcsoportok kerültek egy időre napvilágra. E ritka látvány fényképeit is láthatjuk az évkönyvben. Épített szerkezetű, állandó hídról az 1700-as évek végéről van feljegyzés, mégpedig az I. katonai felmérésben említik, sőt térképrajz is fellelhető, miként kötötte össze Csengert és Tótfalut. 1810-ben már az is szerepel Szirmay Antal Szatmár vármegye leírása című munkájában, hogy „a Szamoson a’ vármegye nagy költséggel hidat tart fent”. Az építményt a jeges árvizek rendre elsodorták – az l847. évi tragikus eseményről Jókai Mór is tudósított. Végül a technika fejlődése hozta meg a megoldást: 1892 nyarán átadták az új, korszerű vasszerkezetű hidat, amellyel lezárult a régi


SZEMLE

csengeri fahidak mintegy háromszáz éves története. A szerző a napvilágra került cölöpcsoportok titkát is meg akarta fejteni, s arra a következtetésre jutott, hogy azon a helyen hajómalom működött. Bene János az 1920-as évek történek egy szeletét vette nagyító alá. Tanulmányából megtudhatjuk, hogy egy 1925-ben keltezett, a mentő és megelőző tűzrendészet területén igen előrelátó belügyminiszteri rendelet végrehajtása során egy agilis alispán, Mikecz István vezetésével – a járási főszolgabírák, a tűzrendészeti felügyelők, a régebben működő önkéntes és a nyíregyházi hivatásos tűzoltóság, a vármegyei tűzoltó szövetség közreműködésével – miként jött létre a megye szinte minden települését átfogó önkéntes tűzoltó testületi rendszer. A szerző sok érdekes rajzot is közzé tesz, amelyekből megismerhetjük a korabeli tűzoltó felszereléseket. Ugyancsak láthatjuk, hogy a kiképzést miként koronázták meg a versenyek, s milyen sokan vettek részt önzetlenséggel a tűzvédelem fejlesztésében. Több tanulmány nemzetközi együttműködés keretében született. Paluch Tibor szegedi és Mikhailo Potushniak ungvári történész egyaránt a Kárpát-medence kora i neolitikumát jelentő Körös-Starčevo-i kultúra kérdéseit boncolja. A zilahi Sanda és Dan BăcueţCrişan tanulmányai Északnyugat-Románia régészeti kutatásairól számolnak be. A kötet közli a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Múzeumok Igazgatósága munkatársainak 2003. évi publikációit. 18 szakember

263

116 közleménnyel szerepel (bár az utóbbi szám egymás társszerzőségei miatt kissé alacsonyabb). A megjelenés helye a helyi médiától a nemzetközi kongresszusok kiadványaiig igen nagy szóródást mutat. Kutatóink írásai a magyar helyszínek mellett Bukarestben, New York-ban, Neumünsterben, Nyitrán, Prágában, Thesszalonikiben is megjelentek. Kár, hogy a megyei média aligalig él e kincsesbánya kínálta lehetőséggel. Az évkönyv megemlékezik a közelmúltban elhunyt barabási Beregszászi Ferencről, illetve Czető András tiszabezdédi tanárról, a helytörténet elkötelezettjeiről. Egyben posztumusz közli is Czető András tanulmányát Tiszabezdéd újabb régészeti lelőhelyeiről, amely bizonyíték arra, hogy a szakma számára nélkülözhetetlenek az avatott társadalmi segítők. Végül egy megjegyzés az évkönyv idegen nyelvi részére, amely globalizálódó világunkban igen fontos, és jó, hogy van. A magyar nyelvű írások rövid összefoglalója általában németül is megjelent, bár előfordul, hogy a kivonat angol nyelvű. Viszont vannak eredetileg angol nyelven írt tanulmányok, amelyek összefoglalása magyar nyelvű. Így az egész kissé eklektikus; a gyakorlatiasságon kívül talán mégis jó lett volna egy rendező elv. A Nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve XLVI. (2004). Főszerkesztő: Dám László. Szerkesztők: Almássy Katalin–Istvánovits Eszter. A/4. formátum, 17,5 ív terjedelem, 281 p.

Marik Sándor


SZEMLE

264

Középkori oklevelek Szabolcs megyéből

A történeti feltáró- és kutatómunka, illetőleg ezek keretein belül is javarészben a forráskiadás, nagy energiákat felemésztő és lassan, sokszor csak generációk alatt megtérülő tudományos tevékenység. Korunk siető és a gyors sikereket követelő világában különösképpen is figyelemreméltó, ha fiatal történészek efféle kötetek elkészítését határozzák el. Figyelemreméltó azért is, mert a figyelmes szemlélőnek bizony néha az az érzése támadhat, hogy ellentétben a közvélekedéssel hazánk történelmének a középkor nem forrásszegény időszaka, éppen csak forráskiadók terén vagyunk szegények. Piti Ferenc könyve, amelyben a történeti Szabolcs vármegye hatósága által kiadott és korunkra maradt középkori oklevelek közül az Árpádés Anjou-koriakat bocsátja közre, már emiatt is kiemelendő a történeti kiadványok sorából. A szerző neve ráadásul e folyóirat rendszeres olvasói előtt ismerősen csenghet, hiszen a Vay család berkeszi levéltárából több alkalommal közölt megyei illetőségű oklevélregesztákat. A tárgyalt kötet értékét ugyanakkor tovább növeli, hogy a középkori Magyar Királyság történetében oly fontos szerepet játszott megyék, megyei szervezetek – mondjuk ki bátran – eleddig méltatlanul elhanyagolt kutatásához biztosítja a legalapvetőbbet: magát a forrásanyagot. Különös fontosságot kölcsönöz a műnek az a tény is, hogy Szabolcs megye ma ismert okleveleinek számát tekintve Kárpátmedencei viszonylatban a legjelentősebbnek számít a maga közel 1300-as darabszámával

(ehhez csupán Sáros vármegye ezer körüli oklevélszáma mérhető, minden más megyénké három számjegyű). Végezetül az sem hallgatható el, hogy a középkorban létezett megyék oklevelei közül mindeddig Tolna megyéé jelentek meg nyomtatásban Szakály Ferenc tollából. Az elősorolt szempontok tehát feltétlenül indokolják, hogy a kiadványra (és párjára, C. Tóth Norbert munkájára, aki az 1387–1526 közötti szabolcsi okleveleket adta ki) felhívjuk az olvasók – különösen pedig a régióbéli olvasók – figyelmét. A bevezetőt és a felhasznált irodalmak rövidítését követően a kötetet a megye 1284– 1386 közötti archontológiai adatsora, azaz a megyei tisztségviselők (ispán, alispán, szolgabíró) lajstroma nyitja meg. E névsor egyfelől Engel Pál 1996-ban megjelent országos archontológiájának javított és az ott nem szereplő szolgabírói névsorokkal kiegészített, másfelől a kötet szerzőjének korábban a megye Anjou-kori okleveleinek kritikai vizsgálata eredményeképpen létrejött változata. Piti Ferenc kötetének legnagyobb hányadát természetesen a források regesztái (öszszesen 726 darab) teszik ki. Ezek a középkori oklevélkiadási gyakorlat általános szabályainak megfelelően az oklevél dátumát, keltezési helyét, az abban foglalt jogi tényt, illetőleg az összes személy- és helynevet tartalmazzák. Az eredeti dokumentumok nyelve természetesen latin, a regesztáké azonban magyar, ekként a tudományos kutatás


SZEMLE

mellett a szélesebb érdeklődői kör számára is könnyen hozzáférhetővé váltak a megye történetét érintő elsődleges információk. A szerző – deklaráltan – az 1990 óta folyamatosan megjelenő Anjou-kori Oklevéltár regesztaformáját alkalmazta, hiszen maga is e sorozat több kötetének készítője. Emiatt a két megyei forráskiadvány rendszerét tekintve nem azonos szerkezetű, mert C. Tóth Norbert kötete a másik meghatározó honi forráskiadvány sorozatunk, a Zsigmondkori Oklevéltár nyomdokain jár, ugyanakkor az alapos mutatók e struktuális eltérések ellenére is lehetővé teszik, hogy bármely szükséges adatot felleljük, bármelyik kötetet vegyük is kezünkbe.. A megyék által kiadott oklevelekről, valamint a hozzájuk intézett királyi, nagybírói parancsokról nem egyszer leírták, hogy az azokban tárgyalt ügyek alig-alig érdemesek különösebb figyelemre, jelentőségük csekély. Valóban igaz, hogy nem találkozhatunk bennük várbirtokokkal, jelentősebb birtokmozgásokkal, meghatározó jogi vagy politikai megnyilatkozásokkal, eseményekkel ennek ellenére szerepüket talán mégsem szabad lebecsülnünk. Mindenek előtt el kell mondani, hogy a megyei oklevél a középkori nemesi társadalom tanulmányozásának egyik legfontosabb forrásbázisa. Ráadásul a jobban, igaz még mindig nem eléggé kutatott arisztokraták, mágnások életpályája mellett éppen a kevésbé ismert, zömmel megyéjük politikai, földrajzi keretein belül működő kisnemesek életének, társadalmi

265

kapcsolatainak, genealógiai viszonyainak megismeréséhez juthatunk általuk közelebb. Legalább ilyen súllyal esik latba az a tény is, hogy a megye középkori településhálózatáról, familiárisi kapcsolatrendszerének összetettségéről is képet kaphatunk. A személynévanyag kutatói elsőrangú kútfőkre akadhatnak a jobbágynévsorokban. Az oklevelek között több, gonosztevőket kiközösítő, ún. levelesítő jegyzéket is találhatunk (pl. 558., 591. sz.), ami a jogtörténet kutatóinak éppoly fontos lehet, mint az egy-egy település történetét feltáró helytörténészeknek és a sort még hosszasan folytathatnánk. Az imént elősoroltak csupán érintették azokat a kérdéseket, problémákat, amelyek kutatásához, sokszor pedig puszta felismeréséhez a Piti Ferenc által közreadott iratokon keresztül juthatunk el, ezért bátran ajánlható e könyv minden, a múltja iránt érdeklődő olvasó figyelmébe. Befejezésül távoli reményként fogalmazhatjuk meg, hogy bárcsak az egykor volt Magyar Királyság minden megyéjének oklevele hasonló színvonalú kiadványokban lenne hozzáférhető. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye büszke lehet e forráskiadványokra, a szerzőkre, továbbá a kiadást háttérben támogató és megszervező modern kori Maecenasra. Piti Ferenc: Szabolcs megye hatóságának oklevelei I. (1284– 1386). Szerk. Németh Péter. Budapest–Nyíregyháza, 2004. 223 p. (A nyíregyházi Jósa András Múzeum Kiadványai 55. sz.)

Horváth Richárd


SZEMLE

266

Szellemi őrszolgálat a keleti végeken

Egy–egy régió szellemi teljesítménye rendkívül sok összetevő függvénye. Különösen fontos e tekintetben az a hagyomány, amelyre építeni lehet, amely megalapozhatja, felhajtó erővel bírhat, minősíti mindazt, amit a magáénak mondhat. Szabolcs–Szatmár– Bereg megye a nevében hordozza a terhét annak, amit a történelem rámért: egyfelől a gyökerek hármas kötődésének gazdagságát – Bessenyei Györgyöt, Kölcsey Ferencet, Móricz Zsigmondot, Krúdy Gyulát, Váci Mihályt az irodalomban, Benczúr Gyulát, Barzó Endrét a festészetben –, másfelől a trianoni döntést követő földrajzi peremre szorulást, annak minden áldatlan következményével együtt. Azonban a kedvezőtlen körülmények – Ratkó József szavaival: „ez a táj mindig jobban tudott oldani, mint kötni” – sem gátolhatták meg, hogy az idők folyamán ne gyulladjanak, lobbanjanak fel a szellemi élet nyírfatüzei, ne tűnjenek fel olyan tehetségek, akik fényt árasztottak, oszlatva a sötétséget, cáfolva, tompítva a „leszólt vidék”, a megye nevéhez méltánytalanul társított „sötét” jelzőt, melyet a mostoha sors ragasztott rá. Ha belelepozunk Margócsy József Megyénk irodalmi hagyományai (1972), Katona Béla Szabolcs–Szatmár–Bereg irodalmi topográfiája I–II. (1994, 1996) és Táj és irodalom (1998), Nagy írók Szabolcsban (2000) című munkáiba, megtapasztalhatjuk, hogy a „végeken” is születhet országos elismerésre és elismertségre méltó szellemi élet, születhet az egyetemes magyar irodalom értékszint-

jéig felemelkedő alkotás. Az említett munkákban végzett számbavétel, a jelképes seregszemle folytatója Jánosi Zoltán munkája, a Nyírfatűz, amely Szabolcs–Szatmár– Bereg megye újabb irodalmával ismerteti meg az olvasót. Jánosi Zoltán Ratkó József összegyűjtött verseiről írott tanulmányában utal irodalomtörténészi, kritikusi munkamódszerére: „a mélységekben is alaposan körbetekintő elemzéssel”, „az előidők és az inspiratív szférák részleges bejárásával” tárja fel az összetevőket, „felmutatva az alternatívát, a más–más módon kibontott lehetőségeket, amelyek a közös mélyben szunnyadtak korábban”. Bevezető tanulmányában „a megye országos színvonalba robbanó irodalmi erejét”, annak nyomvonalait, összetevőit tárja fel, „a regionális irodalom minőségi kontinuitásának értékeit” sorakoztatja elénk; a kötet második részében pedig az 1985–2003 között közölt tanulmányaival, könyvismertetőivel, évfordulós vagy egyéb alkalmakkor, országos és megyei lapokban megjelentetett írásaival pedig az egyes alkotók munkásságával példázott értékek felmutatásával bontja ki a címbe foglalt metafóra valóságalapját, jelesen azt, hogy a hirtelen magasra fénylő, messzire lobogó, váratlanul kihunyó tüneményben is benne rejlik a lehetőség és példa, a messze világító tűz ereje. Jánosi Zoltán kettős minőségben nyúl a témához: egyfelől alkotóként, vers- és prózakötetek írójaként, lapszerkesztőként és az irodalmi élet szervezőjeként maga is részese annak;


SZEMLE

másfelől a hosszmetszeti és szerkezeti áttekintést sikerrel megoldó tudományos kutatóként, aki objektíven vizsgálódik, jut el az általános következtetések megfogalmazásához. Könyvében a részértékek és a szintézis egyaránt érvényesül. A megye irodalmának újabb évtizedei című, bőségesen adatolt és meggyőző érveléssel előtárt bevezető tanulmány egyaránt hasznos kézikönyv a régió szellemi életével éppen csak ismerkedő s az abban járatos olvasó számára is. A szellemi kibontakozást segítő, serkentő intézmények, az irodalmi alkotások megjelenését lehetővé tevő antológiák, a sajtófórumok, rövidebb vagy hosszabb életidejű lapok, kiadói vállalkozások elősorolása, értékelése jelzi a folyamatosságot, ugyanakkor a vidékiség – pontosabban szólva: az anyagi háttér szűkössége – korlátozott lehetőségeit is. A lapokból – Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, Pedagógiai Műhely, a Kelet-Magyarország hétvégi művelődési–irodalmi mellékletei mellett – megannyi nyírfatűzként tárul elénk a Szabolcs Szállóban rendszeresített Irodalmi Presszó, a Kelet-magyarországi Írócsoport által kiadott antológiák, a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár által megjelentetett „Tiszta szívvel füzetek”, a nyíregyházi rádió Hangsúly nevű hangos irodalmi folyóirata, az Ördögh János és Rusin Mihály támogatásával kiadott „Nyíri Múzsa Füzetek”, a Dusa Lajos által indított Partium, a Madár János alapította Kelet Felől folyóirat, a Ratkó József Irodalmi Társaság gondozásában megjelenő Irányjel, továbbá a többi lapkiadási kísérlet nyilvánossági fórumot, lehetőséget jelentett a helyi alkotók számára. A megnyilatkozást, bemutatkozást segítette a Katona Béla vezetésével megalakult Keletmagyarországi Írócsoport, továbbá „a nemzet kulturális fölemelkedésének, az alkotó és morális igénnyel telített magyarságtudat eszméjének szolgálatát” felvállaló Kölcsey

267

Társaság, „a magyar kulturális élet nemzetben gondolkodó erőinek összefogása, valamint a magyar gyermek– és ifjúságvédelem kulturális és szociális támogatását” alapszabályzatában rögzítő Ratkó József Irodalmi Társaság, valamint a Váci Mihály Irodalmi Kör, a Hármashatár Irodalmi Társaság, a Stílus Irodalmi Társaság, a főiskolán létrejött Ampha-kör. Külön fejezetben tárgyalja a szerző a Bessenyei György Tanárképző Főiskola irodalomtörténeti katedráján létrejött tudományos műhelyt – a Nyíregyháza és a megye számára igen áldásos szellemi kisugárzást –, amely mind a szellemi élet, mind az oktatásügy vonatkozásában meghatározó tényezővé vált. Ugyanez ügyet szolgálta az idők során a Jósa András Megyei Múzeum, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, a Megyei Levéltár, a TIT, a Megyei Pedagógiai Intézet. A megyei irodalmi élet kibontakozása elválaszthatatlan azoknak az alkotóknak és személyiségeknek a nevétől, akik itt születtek, innen jutottak országos elismertséghez, munkásságukkal ehhez a régióhoz kötődtek, s azokéval is, akik sorsukat összekötötték e régióval, hivatástudattal, cselekvően szolgálták, szolgálják annak fölemelkedését, integrálását az országos szellemi vérkeringésbe. A szerző utal arra is, hogy az utóbbi esztendőkben ránk tört „piac–kor” megtorpanást hozott, hogy a sok esetben oly korán eltávozott alkotók helyére nem léptek mások. Zárósoraiban – Ratkó Józsefet idézi – maga is bizakodó: „… jönnek új énekesek, akikben még »szent az elrendelés«, s végzik a végezhetetlent, az elözvegyült munkát.” A munkavégzők sorában – amint e tartalmas, értékes kötet is példázza – ott találjuk Jánosi Zoltánt, a Nyíregyházi Főiskola Bölcsészettudományi és Művészeti Főiskolai Karának főigazgatóját, a jeles irodalomtörténészt, aki több mint negyed százada maga is alakítója és cselekvő tagja a régió


268

szellemi életének. A bevezető tanulmánnyal és a kötettest jó kétharmadát kitevő részében közölt írásaival meggyőzően igazolja, hogy a régió irodalmi hagyományainak kutatásában méltó és avatott folytatója az utóbbi fél évszázadban a Margócsy József és Katona Béla nevéhez fűződő munkának. A tanulmányok közül nem véletlenül szólunk elsőként a Nagy László újfehértói versélményét elemző/bemutató „Napkeleti betoncsárda” című írásról, hiszen Jánosi Zoltán az oly korán elhunyt, klasszikus magasságokba emelkedett költő életművének Görömbei András mellett a legkiválóbb ismerője, elemzője. Az 1985-ben közölt tanulmány „előjátéka” a Nagy László mitológikus költői világa című kiváló monográfiának, amely országos elismerést nyert: 1996-ban a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa – a tanulmány, esszé kategóriában – Az Év Könyve-díjjal jutalmazta. A vers genezisét feltáró, az alkotás folyamatát, a versben rejlő mitológia kibontását oly mesterien végző elemzés egyidőben magába foglalja a Nagy László-i költészet általános és az alkotás ellesett pillanatához kapcsolódó egyedi jegyeket. Olvasásakor egy csodálatos világ tárul elénk, bennünket is beavat annak szépségeibe. Ugyanilyen biztos kézzel vezet el a méltatlanul elfelejtett Galambos Lajos prózájának jobb megismeréséhez, hangsúlyozva a szülőföld poetikus megjelenítését, rávilágítva a népmesék, mítoszok által színesített ábrázolásmódra, amely „a szülőföld homokdombjaiból, szelleméből hajtott ki, s borult levelekbe írói világképében”. Jánosi Zoltán megkülönböztetett figyelemmel követte a hatvanas–nyolcvanas évek legkiválóbb nyírségi alkotója, Ratkó József irodalmi tevékenységét. A lázadás bölcsőhelye című tanulmánya az induló költő líráját elemzi. Megrázóan ábrázolja azt a miliőt, amely a költőt a világba indította, a rendkívül mostoha családi, szociális környeze-

SZEMLE

tet, amely gondolkodását, világlátását formálta. A kiszolgáltatott gyermek Twist Olivér-i sorsában a népmese igazságosztó ítéleteiben talált vigasztalást, amelyben a rossz elnyeri büntetését, a mese pozitív etikai kicsengéséből merít reményt s hitet, hogy valaha ő is felülkerekedik a gonoszságon. Költői univerzumának mindvégig része lett, erőt adó forrása az a motívumkincs, amely gyermeki képzeletében formálódott, csiszolódott. „A felnőtt korba érő Ratkó József az évek haladtával a kezdeti emocionálisabb kapcsolatok után intellektuálisan is jóval közelebb kerül a mesékben kifejeződő embervédő elvek mélyről jövő civilizációs »jelbeszédéhez«.” Az Új évszak kellene című tanulmány a már lezárt életmű vonatkozásában ismerteti meg az olvasót Ratkó József költészetével, megrajzolva azokat a koordinátákat, amelyek révén elhelyezhetjük őt a magyar irodalom, a költészet csillagképében. Az összegyüjtött versek kiadása kínált alkalmat arra, hogy az irodalomtörténet feltárhassa, igazolhassa: „milyen gazdag és sokrétű költői hagyaték magába ölelésével érkezhet egy – később már csak néhány kulcsfogalommal megjelölt – alkotó az első kötetéhez, azután az irodalomba”, önerejének felismerésétől a határozott szerepvállalásig. Az életmű hűséges számtartójaként méltatja Jánosi Zoltán a Ratkó József összes művei sorozatban megjelent drámakötetét. Színpadi műveiben a költészetében domináns egyéni sorsproblémák társadalmivá szélesednek. Különösen érvényes ez a Segítsd a királyt! üzenetében: „A katasztrófa felé sodródó magyar jelenről a történelem nyelvén beszélő, egyszerre historikus és parabolikus mű már következetesen annak az új államalapításnak a politikai, morális és emberi feltételeit járja körül, ami a jövő– és nemzettudatában, erkölcsi létében a diktatúra évtizedeiben példátlanul szétesett – épp ezer évvel Szent István utáni –


SZEMLE

magyarságra vár.” E művében, valamint az Antigoné-fordításban és a Kreónban „az európai ember hajnala felől végzi el a XX. századvég magyar tragédiájának értelmezését”. Hisz nemcsak fizikailag volt a kor embere. Költői világa átszűrte annak rezdüléseit, megszenvedte személyes és közösségi csapásait. Erre utalnak a Töredékek Ratkó Józsefről sorai. A „fölemelt tenyér a fej fölött allegorikus képe” nem csupán önsorsára vonatkoztatható, hanem mindazok védelmét is célozza, akiknek gondjai, kínjai oly ismerősek voltak számára. Tudja, ezért semmi áldozat nem hasztalan, a földbe vettetett ember csávázott magként terem majd az eljövendő nemzedékek számára. Jánosi Zoltán a Ratkó-versekben „történelmileg adott optikát” lát, amely a „jelenig világító érvényessége miatt szolgálhat tanulságokkal. Támpontokat kínálva ma is önmagunk és emberi viszonyaink értelmezéséhez, mert ez a költészet halálos árnyképeiben is ott hordozza a feltámadás ígéretét.” A kötetben közölt tanulmányok, írások sorában kitüntető figyelem illeti az 1999-ben elhunyt pályatárs, Katona Béla személyiségét és életművét. Jánosi Zoltán külön-külön méltatja a Bessenyei- és Krúdy-kutatásban végzett áldásos munkáját, korántsem csak a régió szellemi önbecsülésének a növeléséért, hanem tágabb értelmezésben. Az élő Krúdy című Katona Béla-kötet előszavában utal arra, hogy „Katona Béla úgy akarta fölébreszteni a Krúdy-művekben rejlő varázslatot, hogy értelmezéseinek tükrében ne csak a kisebb haza – s ne is csak az egyetlen ország –, hanem Európa modern prózájának arca is megláthassa magát.” Ugyanily elismeréssel ír Táj és irodalom című kötetéről is, melyet „egész kutatói pályája szintéziseként”, „a megyei irodalom oktatásának alapköveként” ajánlja az olvasók figyelmébe. Munkásságát – lírai ihletettséggel – a dió-

269

fához hasonlítja, „a hűség és adni akarás fájához”, amelyet a szívében hordozott. „Méghozzá nem csak egyetlen diófát, hanem egy egész ligetet, dióerdőt, valahonnan a Szamos árteréből. Magyarország e sokat látott szögletének tehát – minden bizonnyal – ő az egyik leggazdagabb diótulajdonosa. S ez nem akármilyen érték, még eszmei értelemben sem. A diófákban ugyanis Európa lakik. A diófa egyik leginkább európai lelkű fa. Már perzsiai őshazájában is az volt, amikor földrészünket még nem is jegyezték a történelemben. Mert már ott, akkor az testesült meg benne, ami később Európa emblémája lett. Az adni akarás, az értékóvás, a hűség példázata.” Szabolcs-Szatmár-Bereg megye irodalma taglalásából, természetszerűleg, nem hiányozhat Váci Mihály személyisége, költői munkássága. Az 1994-ben szervezett beszélgetést Jánosi Zoltán kezdeményezte és szervezte meg a nyíregyházi főiskolán, a költő születésének 70. évfordulója alkalmából. A beszélgetés Váci Mihályt övező csendet szerette volna megtörni, mert „a csönd temet. Emléket, eszmét, verset is, nemcsak a testet”. Váci Mihály a „fényes szellők” nemzedékéhez tartozott, „a szegények, a kiszolgáltatottak sorsának jobbítására tette fel életét” (Katona Béla). Ám a szándék s a bejárt út ritkán fedi egymást. A beszélgetés során többször is fölmerül: személyes vagy külső okok vezettek az eltérésekhez, s az ezekből fakadó kritikai, irodalomtörténeti megítélésekban olvasható bíráló, elmarasztaló vélekedésekhez. „Pedig ideje volna már helyére tenni ezt az életművet, tehát kideríteni azt, hogy kordokumentum-e csupán Váci költészete, vagy legfőbb értékei a mai napig is vállalható értékek. Szerintem az utóbbiról van szó. (…) Váci aranyhidat épített mítosz és álom, álom és valóság között. Hogy az aranyhíd leszakadt, az már nem az ő hibája” (János István). A híd újraépítéséről, azaz


270

Váci Mihály költészetének újraélesztéséről tíz év múltán sem beszélhetünk. (Fogadjuk bíztató jelnek a Toldi Éva által tavaly megjelentetett, A szegénység, a szelídség és a szolgálat lírikusa című kötetet, amely Váci Mihály biblikus költészetét elemzi s adja a kezünkbe.) Jánosi Zoltán kötetében adott egy írás, amely érintőlegesen, egy roma szavaló ifjú szereplése révén kapcsolódik az irodalomhoz. Publicisztikai hevületű és lendületű, mégsem lóg ki a sorból, hisz az irodalom tudatalakító, jellemformáló, nemzetnevelő szerepéről vall. Az általa előadott két Ratkóvers – Halott halottaim és István imája – megrázó hatást keltett: „ennek a kisemmizett, a legárvább magyarországi kisebbség legárvább rétegéből és az ország legszegényebb vidékéről jött fiatalembernek fáj az, hogy »elvérzik ez a nép«”! (…) A sötét-szabolcsi »roma«, a gyermekvárosi árva ember adott példát hazaszeretetből, magyarságból, európaiságból a »hitre hajlott nép« újabb pásztorainak. Felmutatott egy emberképet, azt, hogy milyen lehet egy valódi demokrata arca egy magát felszabadultnak képzelő országban.” Nem kívántuk, nem is lehetett célunk, hogy e rendkívül sokszínű, az elmélyült, tudományos elemzéseket, méltatásokat felölelő, az alkalmi laudációk, illetve nekrológok műfajáig terjedő formai megjelenítéseket, huszonhét írást tartalmazó kötetet leltárszerűen mutassuk be. Minden olvasat magá-

SZEMLE

ban hordozza a szubjektív megítélés, szelektálás csapdáit, annak veszélyét, hogy jelentős dolgok maradnak említetlenül. Ezt vállalva ajánljuk az olvasók figyelmébe Jánosi Zoltán kötetét egy olyan szellemi utazáshoz, amely a keleti régióba vezeti el azokat, akik azt megismerni, értékeit a maguk számára felfedezni társulnak hozzá. Ajánljuk azoknak is, akik ismerősen mozognak e tájon; megállapításai, a régió alkotóira és műveikre vetített fénycsóvái hozzásegíthetik őket ismereteik gazdagításához. A kötet zárszavaként János István ismerteti a szerző sokoldalú munkásságát. Nyírfatűz című könyvét a megye irodalmáról végzett kutatásai összegzéseként és betetőzéseként méltatja. Cs. Varga István a kötet kiadói ajánló soraiban ennél is tovább lép: „Jánosi Zoltán új könyvének regionális tematikája túlmutat a megyehatáron, az egyetemes magyar irodalomba felnőtt helyi értékeket tudatosít. Fontos állomás azon az úton, amelyen a nagy elődök – Nemes Nagy Ágnes szavát kölcsönözve és módosítva – a »nyíri tájat csillagokba lépik«”. Miért ne tennénk hozzá: munkássága szellemi őrszolgálat a keleti végeken, melynek nyomán, reményeink szerint, az e könyvben felszított sok kis nyírfatűz világa oszlatni fogja az értékeinket homályosító, elfedő sötétséget. Jánosi Zoltán: Nyírfatűz. Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Önkormányzat Megyei Pedagógiai, Közművelődési és Képzési Intézete, Nyíregyháza, 2004. 206 p.

Máriás József


KRÓNIKA

271

krónika SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG IRODALMA Válogatott bibliográfia 2004. október 1–december 31.

Összeállította a Móricz Zsigmond Könyvtár sajtófigyelő szolgálata ÖNÁLLÓ MŰVEK ÉS GYŰJTEMÉNYES MUNKÁK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei 427. AGÁRDY Sándor: Suhogó idő. Emlékek, adatok, dokumentumok Tornyospálca község múltjából. – Tornyospálca, 2003. – 390 p. 428. BENE János: 75 éves a Szakolyi Önkéntes Tűzoltóság. – Önkormányzat, Önkéntes Tűzoltóság, Szakoly, 2003. – 130 p. 429. Az 1998 novemberi felső-tiszai árvíz (szerk. biz. Fazekas László et. al.) –Felső-Tisza-vidéki Vizügyi Igazgatóság, Nyíregyháza, 2001. – 278 p. 430. François GACHOT válogatott művei (összeáll., bev., jegyzet: Karádi Zsolt) – Bessenyei György K., Nyíregyháza, 2002. – 252 p. 431. KRÚDY Péter: Krúdy Gyula élettörténete. – Krúdy Anna, Bp., 2002. – 79 p. [9] t. 432. Magyar Református Egyházak javainak tára. A határontúli református gyülekezetek templomai, felszerelési tárgyai, könyv és iratanyaga (szerk. Tenke Sándor) – Kárpátaljai Református Egyház, Bp., 999— 2002. 1. Máramaros-Ugocsa Egyházmegye. 2-3. Beregi egyházmegye. 4. Ungi Egyházmegye. 5. A határontúli református gyülekezetek iparművészeti emlékei. Tanulmánykötet. 433. MOLNÁR Géza: A Tiszánál. Gondolatok természetről, történelemről… Zalkod, 2002-2003. – 192 p. Nyíregyháza településrendezési tervéhez interjúkérdések és válaszok : vizsgálati szintézis. 2003. márc. (összeáll. Tóth László, Molnár Attila et. al.) – Nyíregyháza, 2003. – 55 p. 434. Porzsolt István-ösztöndíjasok. Portrék, információk, önvallomások 2002/2003 (szerk. Hajdu Sándor) – SzSz-B. M. Közoktatási Közalapítvány, Nyíregyháza, 2003. – 60 p.

435. Szakoly. Képes helytörténet, gazdasági, társadalmi változások (szerk. Győri András, Papp Ferenc et. al.) – Szakoly : Rím K., Nyíregyháza, 2002. – 398 p. 436. TAPOLCZAI Zoltán: 5 db. – Szerző, Nyíregyháza, 2004. – 140 p.; Zenés színművek.

IDŐSZAKI KIADVÁNYOK Szabolcs-Szatmár-Bereg megyére vonatkozó közleményei Október 437. SZŰCS Mónika: Legendás idők = Ellenfény, 2. sz. p. 19-26.; színikritika; Erdman, Nyikolaj; Mohácsi István; Mohácsi János; A mandátum; Móricz Zsigmond Színház 438. SÁNDOR István–VÉGH Lajosné: A Vásárhelyi-terv továbbfejlesztésével érintett kistérségek főbb statisztikai jellemzői = Területi Statisztika, 5. sz. p. 459– 476.; kistérségek; kistérségi együttműködés; területfejlesztés; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye; Tiszántúl 439. FRIED István: Krúdy-olvasás = Műhely, 5. sz. p. 54– 65.; irodalomtörténet; Krúdy Gyula 440. CSUKÁS István: Édesapánk, Móricz Zsigmond = Tekintet, 6. sz. p. 3. 441. SÁNDOR István, L.: Számvetés az életről = Ellenfény, 6. sz. p. 34-45.; színikritika; Csehov: Ványa bácsi; Móricz Zsigmond Színház 442. SPÍRÓ György: Az igazság és a nagyság = Tekintet, 6. sz. p. 4–8.; Móricz Zsigmond 443. BIHARI Sándor: Egymást diktáló versek = Tekintet, 6. sz. p. 26.; Móricz Zsigmond 444. SZŐLLŐSY Tibor: Rákóczi-ünnep Nyírmadán = Honismeret, 6. sz. p. 99–100.; szoboravatás; Patay István (1807–1878)


KRÓNIKA

272 445. DOBÁK Lívia: Kisvárdai napló = Ellenfény, 7. sz. p. 12–17.; színházi találkozó

461. BALOGH Géza: Visszaköszön a harangtorony = Szabad Föld, 43. sz. p. 22.; harangláb; Felső-Tisza-vidék

446. MÁRKUSNÉ NATTER-NÁD Klára: Magyar Örökség-díj = Zeneszó, 8. sz. p. 4–5.; kitüntetés; Szabó Dénes

462. HORVÁTH Csilla: Lendületes fejlődés Piricsén = Kertészet és Szőlészet, 43. sz. p. 10–11.; gyümölcstermesztés

447. PATAKY Emőke: Árral szemben (II. rész) = Örökségvédelem, 9. sz. p. 5–7.; újjáépítés; Gelénes; Gulács; Szatmárcseke; Tarpa

463. Avarkori ékszerek Tiszavasváriban = Népszabadság, 230. sz. p. 22.; régészeti lelet

448. SALAMIN Géza: A gazdasági térszerkezet alakulásának legújabb folyamatai = Falu, Város, Régió, 9. sz. p. 14–24.; beruházás; GDP; gazdasági élet; Szabolcs-SzatmárBereg megye

464. LEFLER György: Biri körkép = Kelet-Magyarország, 234. sz. p. 7.. önkormányzat; pénzügyi gazdálkodás; általános iskola

449. KOLTAI Tamás: Vigasztaló színészek = Premier, 10. sz. p. 56–58.; Nyíregyháza; Vidor Fesztivál 450. Tizenhatodszor Kisvárdán = Színház, 10. sz. p. 28–34.; színikritika; színházi találkozó; Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválja 451. TÖRÖK Gábor: „Textus Viator”: A szöveg identitása a Krúdy-prózában = Alföld, 10. sz. p. 52–64.; irodalomtörténet; műelemzés; Krúdy Gyula 452. KÖVÉR György: Performációk 1. = Korall, 17. sz. p. 5–42.; zsidóság; Tiszaeszlár; 1870-1880 453. VARGA Stella: Multicenter Ibrányban; Kistérségi társulások; Több mint pedagógiai szakszolgálat = Köznevelés, 33. sz. p. 15.; Rétközi Iskolaszövetség; Árpád fejedelem Általános Iskola 454. CSORDÁS Dániel: Sokoldalú fejlesztés = Köznevelés, 35. sz. p. 10-12.; speciálkollégiumok; gyógypedagógia; Nyíregyháza; Göllesz Viktor Speciális Szakiskola és Általános Iskola

465. TÓTH M. Ildikó: Krúdy napjai Nyíregyházán = Népszabadság, 239. sz. p. 20.; rendezvénysorozat; Krúdy Vigasságok 466. KUN István: Lovaggá ütött falu = Magyar Hírlap, 243. sz. p. 24.; urbanizáció; Balkány-Perkedpuszta 467. Egy főúr önvédelmi háborújából országos méretű szabadságharc lett = Kelet-Magyarország, 244. sz. p. 7.; Rakamaz; Bocskai István 468. LADÁNYI TÓTH Lajos: Tiszateleki körkép = KeletMagyarország, 251. sz. p. 7.; településfejlesztés; kistérségi társulás; Tompa József November 469. GÖRÖMBEI András: Szatmártól az egyetemességig = Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 4. sz. p. 376–385.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond 470. CSÉVE Anna: Szituálatlan üzenetek = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 386–393.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond

455. NOVÁK Gábor: Könyvtárak és iskolák = Köznevelés, 40. sz. 5.; gyermekkönyvtár; hagyományápolás; Nyíregyháza

471. EISEMANN György: A szereplő mint olvasó Móricz Zsigmond regényeiben = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 4. sz. p. 394–399.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond

456. ANDRÉKÓ János: Teljes körű minőségirányítás a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányságon = Minőség és megbízhatóság, 4. sz. p. 209–215.

472. ANGYALOSI Gergely: Az egyediség nyomában = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 400–405.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond

457. HORVÁTH-HEGYI Olivér: Nyíregyházi lépték = Evangélikus Élet, 41. sz. p. 3.; evangélikus egyház; Nyíregyháza; dr. Bozorády Zoltán; Sztankó Gyöngyi

473. BARANYAI Norbert: A falu személyiségformáló világa az Életem regényében = Szabolcs-szatmárberegi Szemle, 4. sz. p. 406–412.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond (1879–1942.)

458. Tebenned bíztunk = Reformátusok lapja, 41. sz. p. 1, 5.; Czine Mihály (1929-1999)

474. GINTLI Tibor: Bovary úr vagy Bovaryné? = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 413–421.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond

459. SZABÓ M. István: Hamvadó cigarettavég = Magyar Narancs, 42. sz. p. 18–20.; dohánytermesztés; Szabolcs-Szatmár-Bereg megye 460. SZTANKAY Ádám: Összezárt sorok = 168 Óra, 42. sz. p. 36–37.; Móricz Zsigmond Színház; Tasnádi Csaba

475. BARANYAI Norbert: Mese a boldogságról = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 422–429.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond 476. MARGÓCSY István: Míg új a szerelem = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 430–436.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond


KRÓNIKA 477. LÁNG Gusztáv: Móricz Zsigmond Erdély trilógiája és a kortárs történelmi regény = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 437–443.; irodalomelmélet

273 Kelet-Magyarország, 259. sz. p. 9.; szélenergia; energiagazdálkodás; Nyír-Öko-Watt Kft.

478. NAGY Gábor: A nagy fejedelem, Erdély és a magyarság nemzeti eposza = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 444–457.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond

493. LADÁNYI TÓTH Lajos: Egészséges összefogással ápolják a helyi hagyományt = Kelet-Magyarország, 260. sz. p. 7.; portré; településtörténet; Oros; Lányi Antal (1834– 1897)

479. TVERDOTA György: Fordítás törökről törökre magyarul = Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 458–464.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond

494. MARGÓCSY József: Az irodalom és a jubiláló megyei lap = Kelet-Magyarország, 261. sz. p. 11.; sajtótörténet; Kelet-Magyarország című lap

480. MÁRKUS Béla: Bethlen Gábor arcai = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 465–477.; irodalomelmélet; Móricz Zsigmond 481. VÉGH BALÁZS Béla: Móricz Zsigmond Börvelyben = Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 4. sz. p. 478–481.; irodalomelmélet 482. MARGÓCSY József: Szabolcs-Szatmár Móricz Zsigmond életében, műveiben = Szabolcs-szatmárberegi Szemle. 4. sz. p. 482–497.; irodalomelmélet 483. KOVÁCS Árpád: Mikes Kelemen hazatért = Szabolcsszatmár-beregi Szemle, 4. sz. p. 498–500.; avatóünnepség; szobor; Vaja 484. MARIK Sándor: Hatvan éves a Kelet-Magyarország = Szabolcs-Szatmár-Beregi szemle, 4. sz. p. 501–503.; sajtótörténet

495. MARIK Sándor: Új könyv készült Váci Mihályról = Kelet-Magyarország, 261. sz. p. 23.; irodalomtörténet; Váci Mihály (1924–1970) 496. GYÖRKE László: Székelyi körkép = Kelet-Magyarország, 262. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; településtörténet 497. KOVÁCS Éva: Új iskolát építenek a görög katolikusok = Kelet-Magyarország, 262. sz. p. 4.; Nyíregyháza 498. NAGY István Attila: Végül aztán elrendeződnek a dolgok = Kelet-Magyarország, 263. sz. p. 4.; színikritika; Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté; Móricz Zsigmond Színház 499. KOVÁCS Éva: Egy gimnázium öt évtizede = KeletMagyarország, 266. sz. p. 3.; Nyírbátor; Báthori István Gimnázium

485. G. L.: Szatmári önerő = Piac és profit, 11. sz. p. 22–25.; kistérségi együttműködés; Túristvándi; Fehérgyarmat; Szatmár

500. BÁLINT István János: Sándor grófnő = Magyar Nemzet, 267. sz. p. 36.; Vay Sarolta

486. SELMECZI Bea: Humor és Vidor = Színház, 11. sz. p. 19-21.; színházi találkozó; Nyíregyháza; Vidor Fesztivál

501. LADÁNYI TÓTH Lajos: Besenyődi körkép = KeletMagyarország, 268. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; településtörténet

487. VÁGI István: Sikerek és gondok a keleti végeken = Nimród, 11. sz. p. 20.; vadászat; Bereg (tájegység); Esze Tamás Vadásztársaság

502. GYÖRKE László: Hetvenöt esztendeje készült el a Nagybukó = Kelet-Magyarország, 270. sz. p. 3.; bukógát; Túr-folyó

488. TÖRÖK Bálint: Hatvan éve történt = Magyar Szemle, 11–12. sz. p. 32–41.; pályakép; történelmi igazságtétel; Bajcsy-Zsilinszky Endre (1886–1944) 489. GYÖRKE László: Besztereci körkép = Kelet-Magyarország, 256. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; településtörténet 490. B. J.: Hasznos együttműködést a kistérségekben = Kelet-Magyarország, 257. sz. p. 3.; területfejlesztés 491. KOVÁCS Éva: Főiskola egyre fontosabb szerepben = Kelet-Magyarország, 258. sz. p. 3.; Nyíregyháza; Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kara 492. NYÉKI Zsolt: A szél erejébe kapaszkodnak a gépek =

503. GYÖRKE László: Menedéke volt egykor a bujdosóknak = Kelet-Magyarország, 272. sz. p. 4.; Túr-folyó; bukógát 504. LEFLER György: Tiszadadai körkép = Kelet-Magyarország, 274. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; hagyományápolás; tűzoltóság; idősek otthona 505. HAMAR Péter: A könyvkiadás elfelejtette Móricz Zsigmondot = Kelet-Magyarország, 276. sz. p. 14. December 506. KISS Lajos: Váci Mihályról rapszodikusan = Havi Magyar Fórum, 12. sz. p. 16–19.; Váci Mihály (1924–1970)


274 507. KOVÁCS Lászlóné: Gazdagodott a könyvtár = Könyvtári Levelező/lap, 12. sz. p. 25–26.; könyvtárügy; Geszteréd 508. VASY Géza: Magyarnak számkivetve = Forrás, 12. sz. p. 43–52.; műelemzés; Balázs József; Magyarok

KRÓNIKA 514. Lefler György: Kállósemjéni körkép = Kelet-Magyarország, 292. sz. p. 7.; településfejlesztés; rehabilitáció; óvoda; általános iskola; településtörténet

509. Befejezetlen gondolat = Kelet-Magyarország, 278. sz. p. 5.; nekrológ; dr. Filep László (1941–2004)

515. FULLAJTÁR András: Egy közepes nagyságú falu lakossága sérült meg = Kelet-Magyarország, 293. sz. p. 6.; közlekedés; baleset; statisztika; Szabolcs-SzatmárBereg megye; 2004

510. GYÖRKE László: Tiszaberceli körkép = KeletMagyarország, 280. sz. p. 7.; önkormányzat; általános iskola; Tiszabercelért Egyesület

516. GYÖRKE László: Buji körkép = Kelet-Magyarország, 298. sz. p. 7. ; önkormányzat; általános iskola; településtörténet; pénzügyi gazdálkodás; polgármester

511. LADÁNYI TÓTH Lajos: Nyírbogdányi körkép = Kelet-Magyarország, 286. sz. p. 7.; munkahelyteremtés; falunap; Bogdány-Petrol Kft.

517. M. MAGYAR László: A Príma-díjjal egyúttal nagyobb felelősséggel is jár = Kelet-Magyarország, 300. sz. p. 8.; kitüntetés; karnagy; Nyíregyháza; Szabó Dénes

512. Móricz és Krúdy szellemében = Magyar Nemzet, 287. sz. p. 33.; színész; színháztörténet; Móricz Zsigmond Színház; Kuthy Patrícia; Horváth László Attila 513. JÁVOR Zoltán: Beruházások felújítások sikeres pályázatok = Kelet-Magyarország, 290. sz. p. 7.; településfejlesztés; Tiszavasvári

518. LADÁNYI TÓTH Lajos: Magyi körkép = KeletMagyarország, 303. sz. p. 7.; szociográfia; önkormányzat


SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE POLITIKAI, GAZDASÁGI ÉS KULTURÁLIS ESEMÉNYEI 2004. július 1–december 31. Július 1. A Közoktatás Minőségéért-díj Partnerközpontúság kategóriájának bronz fokozatát adományozta az oktatási miniszter a Nyíregyházi Apáczai Csere János Gyakorló Iskolának. Nyíregyháza Kiváló Egészségügyi Dolgozója dr. Eisert Arpád-díj kitüntetésben részesítette a megyeszékhely közgyűlése dr. Dohanics Sándor nyugdíjas sebész-főorvost és Onder Jánosné főnővért. 4. A Finnországban élő Gyülvészi János orgonakoncertje a római katolikus társszékesegyházban. 6. A Bolyai János Matematikai Társulat Nyíregyházán tartott vándorgyűlésén Beke Manóemlékdíjjal tüntették ki dr. Filep Lászlót, a Nyíregyházi Főiskola tanárát. 10. A Debrecenben az országos atlétikai bajnokságon az NYVSC versenyzői (Ajler Zita és Kürti Éva) három bajnokságot nyertek. 11. Átadták a Tőkés Alapítvány díját dr. Tonk Sándornak (posztumusz). 12. Aranykatedra emlékplakettet kapott Makara Miklósné nyírteleki pedagógus. 13. A Fesztivál-díjas mátészalkai Ádám Jenő pedagógus kórus Lengyelországban vendégszerepelt. 14. Roma lét címmel kiállítás nyílt az Esélyegyenlőségi Koordinációs Irodában, ahol két nyíregyházi cigány festőművész – Pongó Marianna és Zámbó Gábor – mutatkozott be. 16. A Jósa András Múzeumban megnyílt Gruber Béla festőművész emlékkiállítása és Kő Pál szobrászművész kiállítása. 17. A megyei cserkészmozgalom megalakulásának 90. évfordulója alkalmából emlékoszlopot állítottak és szenteltek fel a nyíregyházi Északi temetőben.

Nagykállóban megnyílt a Kaláris Népművészeti Tábor. 18. Megnyitotta kapuit a Határok Nélkül Nemzetközi Művészeti Alkotótábor Máriapócson. 24-én kiállítást rendeztek a művekből. A Nyíregyházi Főiskolán megkezdődött a XlV. Országos Családi Találkozó. Világsztárok az udvaron címmel nyáresti koncert kezdődött Nyíregyházán, a megyeháza udvarán, a Szentpáli Roland tubaművész által vezetett Keleti Szél fúvósegyüttes közreműködésével. Aratónap a Sóstói Múzeumfaluban. 20. Óvodát és parkot avattak Beregsurányban a falunapon. 22. Átadták a Szamos-töltés utolsó szakaszát. 23. Sóstófürdőn megnyílt Botrágyi Károly grafikus, Morvai Tibor szobrász és Zolcsár Miklós ikonfestő közös tárlata. 24. Harmadik alkalommal megnyitotta kapuit a Nyírmadai Művésztábor. Megkezdődött a Zöld Levél Alapítvány Kerékpáros Tiszatúrája. 25. Konferencia kezdődött Nyíregyházán a huszárokról. 27. Az első világháború kitörésének 90. évfordulójára emlékezve I. világháborús emlékek címmel kiállítás nyílt a Jósa András Múzeumban. 30. A Debrecenben megrendezett Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyen a Cantemus Vegyeskar kategóriájában a második helyet szerezte meg. Megkezdődött a Nyírbátori Zenei Napok rendezvénysorozata. A Nyírbátorban megtartott megyei polgárőr napon a Polgárőr Érdemérem arany kereszt


KRÓNIKA

276 fokozatával tüntették ki dr. Andrékó János megyei rendőfőkapitányt, Szomor Péter határőr őrnagyot és Jánosi Attila rakamazi polgárőrt. 31. Átadták az újjáépített szatmárcsekei római katolikus templomot. Augusztus 1. Elindult Tiszabecsről a Túlélő Erőpróba Keresztül Magyarországon elnevezésű kalandtúra négy férfi és két nő résztvevője. 5. Megkezdődött a Zongorafesztivál Tiszadobon. A hatnapos programban kilenc hangversenyt hallhat a közönség világhírű előadóművészek előadásában. 10. Kocsis Zoltán zongoraművész és Berkes Kálmán klarinétművész közös koncertjével zárult a Tiszadobi Zongorafesztivál. 16. Nyíregyházán megnyílt az V. Cantemus Nemzetközi Kórusfesztivál. A hazaiak mellett öt ország énekkarai is bemutatkoztak, nemcsak a megyeszékhelyen. 17. Pásztorélet és népi vadfogás a Tiszántúlon címmel kiállítás nyílt a nyírbátori Báthory István Múzeumban. 18. Első ízben rendezték meg Nyírbátorban az amatőr zenekarok fesztiválját. 16 zenekar versengett a szavazatokért. A Brassai Kamarazenekar hangversenye a mátészalkai református templomban. 20. Kitüntetések az államalapítás ünnepe alkalmából. A Magyar Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje kitüntetésben részesítették Bódi István rendőr alezredest, a Vásárosnaményi Rendőrkapitányság vezetőjét. A Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt posztumusz kitüntetésben részesült Farkas Kálmán, a Lungo Drom főmunkatársa. Wlassics Gyula-díjjal tüntették ki Illés Balázs népművelőt. A megyei közgyűlés Pro Comitatu díját kapta Bárány Frigyes színművész, Alkotói díjat dr. Balogh Árpád rektor, dr. Bánki M. Csaba a nagykállói kórház osztályvezető főorvosa, Molnár Sándor a vajai Vay Ádám Múzeum igazgatója, Révész Bálint ügyvezető igazgató. A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei közgyűlés

emlékplakettjét kapta Bodnár Józsefné, Képíró Gyuláné, Szabóné Tóth Katalin, Antal Miklós. Nyíregyháza város közgyűlése díszpolgári címet adományozott Pécsi Ildikó színművésznek, dr. Bartha Tibor városi főorvosnak. Inczédy György életműdíjat kaptak Ákos László építőipari technikus, dr. Bernáth Zoltán, a Megyei Társaság díszelnöke, Marsso János nyugdíjas zenész,Tuza Sándor gáz- és vízvezeték-szerelő, Zeke Árpád nyugalmazott pedagógus. Tiszalökön a díszpolgári címet posztumusz dr. Borivó László, Tiszabercelen Szemán József, Fehérgyarmaton Kiss Pál kapta. A nyíregyházi római katolikus társszékesegyház felszentelésének századik évfordulója alkalmából megszentelték a jubileumi miseruhát. Kisvárdán, a Várfürdő területén emlékoszlopot avattak. 19. Ibrányban átadták a Nagyhalásszal közösen épített szennyvízcsatornát. 22. Orgonakoncert a nyíregyházi római katolikus társszékesegyházban. Játszik: Váradi Antal, közreműködik: Nyeste Lilla oboán. 23. Zarándokútra indult Párizsba a Nagy Imre társaság 40 tagú csoportja Nagy Imre mártírhalált halt miniszterelnök emlékművének megkoszorúzására . 24. Penyigén felavatták az ország első lekvármúzeumát. 26. Az idén alapított, így első alkalommal odaítélt, a Magyar Köztársaság Nemzetközi Kapcsolataiért díjat adományoztak Csabai Lászlóné polgármesternek. 29. Képek régről és nemrégről címmel fotókiállítás nyílt Nagykállóban, a művelődési központ kamaratermében. 30. Az iserlohni zeneiskola és a nyíregyházi Vikár Sándor Zeneiskola 10 éves jubileumi hangversenye a zeneiskola hangversenytermében. Szeptember 1. Nyírmadán felavatták Patay István 1848-as honvédezredes mellszobrát, ezzel egyidőben a nevét vette fel az iskola és az óvoda.


KRÓNIKA 2. Megnyitotta kapuit a Mátészalkai Fényes Napok elnevezéssel indított kulturális és idegenforgalmi fesztivál. 3. A nyíregyházi Centrál Hotelben megnyílt az Országos Karikatúrakiállítás. Megnyílt a XIV. Élő Népművészet Országos Népműveszeti Kiállítás megyei tárlata és a XII. Nemzetközi Nyírségi Népművészeti Kiállítás. 4. Kazo Kanala szlovák karikaturista alkotásaiból kiállítás nyílt a Pál Gyula Teremben. 5. Átadták a Nyíregyházi Főiskola új épületét, amelyben a Műszaki és Mezőgazdasági Főiskolai kar kap helyet. 8. Nemzetközi ifjúsági fesztivált rendezett Kisvárdán a Komoróczy Péter Diák Sportegyesület. 9. A bátori egyezmény aláírásának 455. évfordulója alkalmából tudományos előadást tartottak Nyírbátorban. Kozma István festőművész képeiből nyílt kiállítás a Nyíregyházi Városi Galériában. 10. Nyíregyháza új partnervárosa lett az ukrán Ivano-Frankovszk. 11. Megkezdődött a 31. Nyírségi Ősz rendezvénysorozata. 15. Zámbó Gábor roma festőművész alkotásaiból kiállítás nyílt Nyíregyházán, a Kodály Zoltán Általános Iskola Párkány Galériájában. A Hűség a Hazához Érdemrend Nagykeresztje kitüntetést adományoztak dr. Béres József kutatónak. 16. A Krúdy Vigadó Művészeti Szalonjában megnyílt Botrágyi Károly grafikusművész kiállítása. Nyírbogdányban megnyílt a Hajdu-Bihar megyei AKT Képzőművészeti Társaság 23 tagjának kiállítása. Átadták Nyíregyházán a Korányi és Kosbor utca kereszteződésében épült körforgalmat. Japán vendégek látogattak a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskolába. 17. A Sóstói Múzeumfaluban megkezdődött a Hagyományok—Ízek—Régiók-program keretében a kóstolóval egybekötött gasztronómiai rendezvény.

277 A Pál Gyula Teremben megnyílt Masszi Ferenc festőművész tárlata. Megnyílt a Budapesti Centrális Galériában a nyíregyházi Normantas Paulius fotóművész életmű-kiállítása. 18. Városavató ünnepség Balkányban. 20. Megkezdődött a Nagykállói Napok rendezvénysorozata. 21. A Széchenyi István Közgazdasági Szakközépiskola előtt felavatták a Széchenyi-emlékoszlopot, mely Bü József szatmárnémeti fafaragó alkotása. 23. Megkezdődött a XI. Levéltári Napok rendezvénysorozata a megyeszékhelyen. 24. Fehérgyarmaton a Városi Galériában megkezdődött a Kölcsey Társaság Irodalmi Napok című rendezvénysorozata. Az első nap megnyílt Petkes József festőművész tárlata. A montreáli Herczeg J. Pál adományából a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítvány emléktáblát állított a nácizmus áldozatainak emlékére a kisvárdai Rétközi Múzeum, az 1944. előtt zsinagógaként működő épület falán. 25. A VIlI. sheffieldi Tűzoltó Világjátétékon aranyérmet szerzett Szűcs Attila mátészalkai tűzoltó. A Móricz Zsigmond Színház társulata bemutatta az M vagy mégsem című darabot. Magyar Örökség-díjat vett át Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy és két kórusa, a Cantemus gyermekkórus és a Pro Musica leánykar. A díjátvétel után a két együttes ünnepi hangversenyt adott a Szent István Bazilikában. 26. Felújítás után templomot szenteltek Tiszanagyfaluban. 30. Megkezdődött Nyíregyházán a Magyar Plasztikai, Helyreállító és Esztétikai Sebész Társaság konferenciája. Nyíregyházán, a Vay Adám laktanányában felszámoló állománygyűlést tartottak. Tarpán a Vay Adám Múzeum alapításának 40. évfordulójára Rákóczi-kori tudományos konferenciával emlékeztek. Szentpáli Roland tubaművész és Lito Fontana harsonaművész koncertje a Zene világnapja alkalmából.


KRÓNIKA

278 Az Eötvös József-díj aranyfokozatával tüntették ki Béres Józsefet, a Pedagógusok Szakszervezete megyei titkárát. Október 1. A holokauszt helyi áldozatainak tiszteletére emlékművet avattak Fényeslitkén. Nyírbátorban átadták az Alapfokú Művészeti Iskolát és Alkotóházat. Megnyílt Demecserben az I. Káposztafesztivál. 2. Nyíregyházán a Szent István utca 20. szám alatt megnyílt az Ifjúsági Szolgáltató Ház. Lovaggá ütötték a Nyíregyházi Állatparkban Révészné Petró Zsuzsa zoopedagógust. 3. Emlékoszlopot avattak Ópályiban az aradi vértanúknak. Ópályi képviselő-testülete díszpolgári címet adományozott Habsburg Ottónak. 4. Megkezdődött Nyíregyházán a Magyar Ápolási Egyesület szociális szekciójának III. Országos Konferenciája. Az újraolvasott Móricz címmel Konferencia az író születésének 125. évfordulója alkalmából a Nyíregyházi Főiskola Bessenyei Aulájában. Kezdetét vette Nyíregyházán a Kertvárosi Ősz tíznapos rendezvénysorozata. 8. A Debreceni Egyetem konzervatóriumának művesztanáraiból álló Phoenix kamarazenei csoport hangversenye a nyíregyházi Művészeti Szakközépiskolában. Idősbarát Önkormányzat-díjat kapott az Idősek világnapján Nyíregyháza. 9. A nyíregyházi római katolikus társszékesegyház felszentelésének századik évfordulója tiszteletére hangversenyt rendezett a Cantemus Kórusintézmény. A Balassi-emlékév alkalmából emléktáblát avattak a kisvárdai vár falán. 10. Tőkés-díjat adtak át Beregszászon Vári Fábián László József Attila díjas kárpátaljai magyar költő és néprajzkutatónak. 13. Nyíregyházán a Kertvárosi Ősz keretében emléktáblát avattak a városrész korábbi névadója, Friedmann Selig emlékére a Kertvárosi Közösségi Háznál.

Nyírbátorban, a múzeumban megnyílt az Örökségünk Európában című kiállítás. A nyíregyházi Állatbarát Alapítvány kapta az Év Állatotthona címet. Átadták az IIASA-Shiba díjat a SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Rendőr-főkapitányságnak, az Apáczai Csere János Gyakorló Általános Iskolának és Csikai Sándorné pályázónak. 14. Konferenciával, kiállítással emlékeztek meg Nyíregyházán a Kilencven éve született llosvay Ferenc íróról, Nagykállóban pedig emléktáblát avattak az egykori szülőház falán. Bornemissza Vass Kató festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás Fehérgyarmaton a Városi Galériában. 15. Máriapócson megkezdődött a világi teoiógusés hittanár-szakos hallgatók országos konferenciája. Erzsébet királyné nevét vette fel a rakamazi alap- és középfokú oktatási intézmeny, leleplezték a királyné domborművét. Első alkalommal megkezdődött a Szatmárberegi Szilvanap és Konferencia Tarpán. 16. Szatmári Német Kulturális Fesztivál kezdődött Mátészalkán. Szobrot és díszpolgári címet kapott a templomépíttető Osváth Pál lelkipásztor Dögén. 17. A fehérgyarmati gimnáziumban felavatták a névadó Deák Ferenc emlékére állított kopjafát. Székely Miklós orgonaművész és Tündik Judit hegedűművésznő koncertje a nyíregyházi római katolikus templomban. 19. Az Idősek világnapja alkalmából Bencs László-oklevelet kapott Bardócz Sándorné, Geréné Siket Emma és Incze Béla, a megyei közgyűlés ezüst emlékérmét Gaál Ibolya kapta. 20. Új épületszárnnyal gazdagodott a mándoki ápoló-gondozó gyermekotthon. 22. Emlékünnepségek a forradalom évfordulóján. Szobrot lepleztek le lbrányban, zászlót avattak Máriapócson. Egyházzenei kórustalálkozó Újfehértón. 23. A 20. születésnapját ünneplő Piccoli Archi Zenekar hangversenye. 26. Bocskai-szobrot avattak Tiszalökön.


KRÓNIKA

279

Megyei képviseletet nyitott Nyíregyházán A Magyar Fejlesztési Bank. 30. A nyíregyházi Morgó-temetőben felavatták az Elhurcoltak emlékhelyét. Molnár lbolya festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás a nyíregyháza-sóstói millenniumi református templom gyülekezeti termében. Átadták Nyíregyháza Kisteleki-szőlőben a mozgáskorlátozottak rehabilitációs intézetét. A nyíregyházi Mentálhigiénés központban megnyílt Záborszky Gábor festőművész tárlata. Nagyvarsányban átadták az idősek otthonát. November 1. A XI. Országos Népzenei Versenyen a Nyíregyházi Főiskola három hallgatója a kiemelt zenekari nívódíj mellett a Bartók rádió különdíját is elnyerte. 2. Emlékkoncert a vásárosnaményi Művelődési Központban Lónyay Menyhért halálának 120. évfordulója tiszteletére. 3. A Volksbank Galériájában megnyílt Zsadányi Zsolt festő kiállítása. 6. Kállai Kettős Kórustalálkozó Nagykállóban. A fellepő tíz kórus közül fődíjas lett a Gaudemus Kórus (Nyíregyháza). Csengerben megkezdődött a XII. Nemzetközi Megyei Film- és Videószemle. A fődíjat Miló Mihály kapta A Tisza-tó védett területei című természetfilmjéért. A Móricz Zsigmond Színház Társulata bemutatta Goldoni A chioggiai csetepaté című komédiáját. 7. A Szabolcsi Szimfonikus Zenekar hangversenye a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános Iskola Kodály-termében. 8. Az ófehértói Művelődési Házban megnyílt Bihari Béla textilművész képeiből rendezett kiállítás. Megyénkbe látogatott Marc Trentesean, a Belga Királyság nagykövete. Nyíregyházán, a Szakszervezetek Székházában megnyílt három fiatal festőművész, Cap Károly, Oláh Tamás és Vincze Árpád kiállítása.

10. Kisvárdán emlékülésen méltatták Balassi Bálint költői munkásságát. Országos Móricz Zsigmond prózamondó verseny a Móricz Zsigmond Színházban. A németországi Metzingen díszpolgárává választotta Fodor János volt nagykállói polgármestert. 11. Paolo Giudo Spinelli olasz nagykövet megyénkbe látogatott. 12. A nyírbátori Báthory István Gimnázium ötvenéves jubileuma alkalmából a tanintézményben érettségizett hivatásos képző- és iparművészek munkáiból kiállítás nyílt a múzeumban. Felavatták a Bencs-termet Nyíregyházán az Európa Háznak otthont adó villában. 13. Beszterecen megkezdődött a Vlll. Őszikék Népzenei Fesztivál és Verseny. 14. Fennállásuk 120. évfordulója alkalmából megemlékezést tartottak a tűzoltók Tiszavasváriban. 18. Emlékünnepség a Nagybukónál, illetve Tiszakóródon a hetvenöt esztendeje épült Sonkád és a Tisza közötti csatornára, valamint a Túr torkolati bukógátjára. Nyíregyházán, a Szent István utca 2. szám alatt, ahol a város legrégibb emeletes haza állt, emléktáblát avattak. 19. Hatvan évvel ezelőtt jelent meg először a Kelet-Magyarország, ebből az alkalomból ünnepséget rendeztek a Jósa András Múzeum konferenciatermében. 20. Szőnyi Erzsebet tiszteletére ünnepi hangverseny a Kodály Zoltán Általános Iskolában. Emlékművet avattak Nyíregyházán, Szolyván és Vásárosnaményban a málenkij robotra elhurcoltak és a Szovjetunióban elhunytak emlékére. Fennállásának egy évtizedes évfordulója alkalmából jubileumi koncertet adott a Tiszavasvári Városi Fúvószenekar. 21. In memoriam Ruha István címmel emlékhangverseny Nyíregyházán, a református templomban. 23. Letették az alapkövet a magántőkéből épülő nyíregyházi főiskolai kollégiumnál.


KRÓNIKA

280 24. A nyíregyházi közgyűlés megalakította a Városkép Szolgáltató Kth.-t. A társaságot a testület az önkormányzat önként vállalt racionálisabb ellátása érdekében hozta létre. 25. Átadták a Hepi Centrum többcélú rendezvénycsarnokot Nyíregyházán, amely a Hit Gyülekezetének és a Bethlen Gábor Általános Iskolának ad otthont. 26. Monumentális emlékművet avattak Vásárosnaményban, a Kraszna partján a háborút követő hónapok civil áldozatainak emlékére. 27. A Foodapest élelmiszer-ipari kiállításon az Év Biotermáke, 2004. díjat a nyíregyházi Hámori András nyerte. 30. Az Euréka találmányi világkiállitáson, Brüszszelben díjat kapott a nyíregyházi Deme Miklósné és dr. Zsonda László. December 1. Első alkalommal ünnepelték a Jósa András Múzeum napját. Megalakult a Nyírbátor és Térsége Cigány Kisebbségi Társulás. Céljuk a romák esélyeinek növelése az oktatás és foglalkoztatás területén. 2. A Benczúr Gyula Képzőművészeti Kör tagjainak alkotásaiból kiállítás nyílt a Krúdy Vigadóban. 5. Ünnepi szent liturgia keretében megnyitották a máriapócsi kegykép harmadik könnyezésének százéves évfordulójára hirdetett jubileumi évet. 7. A világhírű Bartók vonósnégyes hangversenye a megyeszékhelyen. 8. Átadták Bán Ferecnek a Príma Primissimadíjat, Szabó Dénesnek a Príma-díjat. 9. Megalakult az Országos Váci Mihály kör. Elnöke Soltész István ny. újságíró, titkára Ladányi András író. 10. Harminckét település részvételével új fejlesztési tanács alakult a kisvárdai térségben. Elnöke Háda Imre, Záhony polgármestere.

11. A fennállásának harmincadik évfordulóját ünneplő Nyírség Táncegyüttes gálaműsora a Bujtosi Szabadidő Csarnokban. 15. Megyei Tudományos Közalapítvány-díjat kapott a Zöld Báró Kft. és a Kelet-Magyarország szerkesztősége. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet Jászai Jánosné Oláh Erzsébetet, Tiszadob lakóját a Világ Igaza Kitüntetésben részesítette. Megkezdődött Nyíregyházán negyvenkét film bemutatásával a 33. Kelet- és Dél-magyarországi Független filmszemle. 16. A MTESZ megyei szervezete Kabay-díjat adományozott Kalocsai István és Szarvadi László mérnököknek. 17. Átadták Nyíregyháza város kitüntetéseit. Bencs Kálmán-díjat kapott Bajdik Kálmán, dr. Hanusz Árpád, a Hübner Kft. Művészeti életéért Barzó István-díjat kapott Nagy Gyula, Westsik Vilmos díjat vett át Istvánovits Eszter. A város sportjáért Kovács József-díjat kapott Kindrusz Jolán. Együtt egymásért Burger István-díjat Juhász Mária és Román Demeterné. Bencs László Arany Emlékérmet kapott Roma Lászlóné. Felavatták a 41-es számú út új szakaszát. Nyíregyházán. Átadták Nyírgelsén a Nyírség-Szárnyas Kft. kibővített hűtőházát. 18. Inkey Tibor sztárfotóiból nyílt kiállítás a Móricz Zsigmond Színházban. 19. Cantemus karácsonyi koncert, amelyet az Eurorádiónak köszönhetően, a nagyvilág huszonkilenc országában élőben hallhattak a zenebarátok. 21. Magyar Kereskedelmi és Iparkamara díjat adományozott dr. Veres János politikai államtitkárnak, elnöki aranyérmet Pekó László megyei elnöknek, valamint Radvánszki József alelnöknek. 29. A kisvárdai ipartestület megalakulásának 110 éves évfordulója alkalmából a volt székház falán emléktáblát avattak. Összeállította: Orosz Szilárd


társadalom

TARTALOM

Kührner Éva: Nyíregyháza iskola-egészségügye 1945 előtt...................................... 143 Jász Krisztina–Szarvák Tibor: A politikai értékválasztás változása....................... 155 Mezei István–Németh Csilla: A továbbélő múlt (Gáva és Vencsellő)..................... 163

történelem

C. Tóth Norbert: Bereg megye járásai a középkorban.............................................. 177 Sípos Ferenc: II. Rákóczi Ferenc tabellariusa............................................................. 187 Kövér György: „Egy különleges nap”. 1882. április 1., szombat Tiszaeszláron....... 199 Csikós Judit: Tiszaeszlár, 1882–1883. Egy fejezet megyei újságírásunk történetéből 208

valóság

Marik Sándor: Új megvilágításban a Kárpát medence I. világháború utáni története. Interjú Ádám Magda történésszel................................................................................ 223 Almásy Ljudmila–Melles András: Külföldi tőkeberuházások a magyar gazdaságban................................................................................................................. 234

emlékezés

Miklós Elemér: Pataki József ................................................................................... 239

természettudomány

Lenti István: A nyíregyházi Sóstói-erdő gombavilága............................................... 243

művészet

Matits Ferenc: Az egri Szent János Bazilika millenniumi bronzkapuja.................... 257

szemle

Múzeumunk évkönyvéről (Marik Sándor).................................................................... 261 Középkori oklevelek Szabolcs megyéből (Horváth Richárd)....................................... 264 Szellemi őrszolgálat a keleti végeken (Máriás József).................................................. 266

krónika

Bibliográfia.................................................................................................................... 271 Eseménynaptár............................................................................................................... 275 E számunk önálló képei az Észak-Alföldi Régióhoz tartozó három megye A Jászságtól Beregig – Népművészeti örökségünk című vándorkiállításán a nyíregyházi Jósa András Múzeumban készültek (Elek Emil felvételei) Helyesbítés: A f. évi első számunkban, Babosi László Ratkó-tanulmányában, a 122. oldal hetedik sorában sajnálatos elírás történt. A nagykállói Járási Könyvtár éppen Ratkó igazgatóságának kezdetén vette fel Krúdy Gyula nevét (a szerző közlése).


Millions discover their favorite reads on issuu every month.

Give your content the digital home it deserves. Get it to any device in seconds.