Részlet Kiss Ernő I. világháborús feljegyzéseiből
„A lágerben egész csomó ismerősre találtam… Szörnyűségeket beszéltek a frontról, melynek legrémesebb állatai voltak: a macska, a 28-as és a légi torpedó. A macska alatt a bombákat kellett érteni, melyek borzasztó légnyomással robbantak. A 28-as 28 cm kaliberű gránát, melynek pusztító hatása volt borzasztó. Olyan lyukakat vágott a doberdói kőbe, melyben 15–20 ember belefért. A légi torpedó pedig egy laposon lőtt tempírozott szárnyas bomba, mely a földön sokszor meg-megugorva jött s útközben robbant... Századunk zászlóalj tartalék egy dolinában. A dolina karsztalakulat 4–8–10 m mély, tölcsér alakú lyuk, partja menedékes s az aljában 5–10 m átmérőjű sárga agyagos föld, a fennsík békebeli lakóinak szántóföldje. Nekik az volt a jobb, amelyiknek partja menedékesebb, így könnyebben tudott lemenni bele az állat, nekünk a meredekebb partú, mert ennek oldala… jó fedezékül szolgált… A nappalt a fedezékben töltöttük, este pedig mentünk futóárkot építeni.” Egy nehéz nap krónikája az olasz fronton: „Este halottakat hordtunk le az állásokból egy útra, onnan pedig deszkákat és szeges drótot szállítottunk az első vonalba... Századunk 40 halottat vitt le, mert aznap pergőtűzzel borította el a digó ezt az állásrészt. Elképzelhető, milyen kellemetlenül érte másnap, (1915. november) 27-én este az egész századot a parancs: indulás azonnal… (egy másik állásba), mert az ott levő századból már alig van ember, a digó meg támad. Bementünk az állásokba, de nem volt ott már állás, csak gránátlyukak s itt-ott egy kis kőfal rész. Alig hajnalodott, már megkezdődött a …pergőtűz. Amit ott az ember tapasztalt, az túltett minden elbeszélésen és képzeleten. Egy darabig fenn voltam az állásokban, de egyszer hivat Milliom az állás mögötti dolinában lévő kavernába. A kaverna a sziklába robbantott kisebb-nagyobb barlangszerű lyuk. Ez 5–6 m hosszú és 2 m széles volt. Felette 2–3 m vastag kőréteg. Belseje gerendákkal alátámasztva, hogy a ráhulló nehéz gránátok le ne szakítsák a kőréteget. Ez volt az úgynevezett gránátbiztos fedezék. Ide hivatott engem le Milliom kapitány délelőtt a legnagyobb pergőtűzben, hogy megkínáljon egy kis szalámival és egy kis cukorral. Dühös voltam, hogy ebben a rettenetes pergőtűzben ezért lehivatott. De, minthogy már lejöttem, azt mondta, ne is menjek vissza. Mivel pedig a kavernában nem fértem, a dolina partján levő kis fedezékben töltöttem az időt… Délután egyszerre megszűnt a tüzérségi tűz. A nagy csendre felriadok, s rohanok fel az állásokba. A gyalogsági támadás megkezdődött. A pár száz lépésre levő ellenséges állásokból százával özönlik kifelé a digó. A jobb szárnyra rohanok, keresem fedezékemet, a 40–50 cm magasságú kis kőrakást. Csupa rom az is. Hátizsákom (egyik fennmaradt) teljesen szétverve, tábori lapjaim (volt vagy 200 darab) szanaszét hevernek rongyosan. Mégis csak okosan tette hát Milliom, hogy lehivatott! Szakaszomból nyolc embert tudok összeszedni. Egy gránáttölcsérben fekszünk, s lőjük a támadókat erősen. Bár kevés a fegyver, úgy látszik, mégis van hatása tüzelésünknek, mert egy oldalazó állásból gépfegyver veszi tűz alá kis fedezékünket. Nem érünk rá vele törődni, de úgy vesszük észre, mintha magasan is járna kissé. Egyszerre azonban lejjebb veszi a tüzet s mi is jobban lehúzódunk a kis mélyedésbe. Természetesen teljesen lebújni nem lehet, mert akkor nem tudnánk mi sem lőni. Így történik, hogy az egyik golyó átfúrja sapkámat s végigvérzi fejemet, de csak később veszem észre. Kis horzsolás csak. Lassanként szállingóznak vissza a szomszéd század felől (ott nem volt pergőtűz) az emberek s már a szomszédos gránáttölcsér is ontja a golyót. Az olasz támadás megtor Kiss Ernő felettes tisztje.
45