Szabolcs-szatmár-beregi Szemle 2014. 4. szám by Szemle

S zabolcs - szatmár - beregi

Szemle

Társadalomtudomány • Irodalom • Mûvészet A megye önkormányzatának folyóirata Megjelenik negyedévenként 49. évfolyam, 2014. 4. szám

E számunk megjelenését támogatta: a Nemzeti Kulturális Alap, Nyíregyháza Megyei Jogú Város Önkormányzata Főszerkesztő: Karádi Zsolt Szerkesztőség: Antal Balázs, Antall István, Babosi László, Marik Sándor, Nagy Zsuka Tördelőszerkesztő: Erdélyi Tamás Kiadja: Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, Nyíregyháza, Szabadság tér 2. Felelős kiadó: Csontosné Maleczki Ilona mb. igazgató A szerkesztőség címe: Nyíregyháza, Szabadság tér 2. Levélcím: 4401 Nyíregyháza, Pf. 23. Telefon: (42) 598-888, fax: 404-107 E-mail: szabolcsi.szemle@gmail.com http://mzsk.hu/szemle ISSN: 1216-092X

Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Előfizethető közvetlenül a postai kézbesítőknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál. Évi előfizetési díj 2000 Ft. Befizetéskor minden esetben kérjük feltüntetni a Szabolcs-szatmár-beregi Szemle nevet! A folyóirat Nyíregyházán megvásárolható a Móricz Zsigmond Megyei és a Városi Könyvtárban. Nyomda: IMI Print Kft., Nyíregyháza

Tartalom A NAGY HÁBORÚ 1914–1918 Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára Takács Péter Harangkondítástól az ágyúdörgésig A Nagy Háború Szabolcs vármegyei hátországa I. Bene János Huszárroham Buczacznál A nyíregyházi császári és királyi 14. huszárezred tűzkeresztsége 1914. augusztus 23-án Nagy Dóra „Mindnyájatokat sokszor csókol Kálmán” Vitéz Mikecz Kálmán I. világháborús levelei Henzsel Ágota Részletek Kiss Ernő I. világháborús feljegyzéseiből

3 5

24 32 40

TÖRTÉNELEM C. Tóth Norbert Bátori (I.) István országbíró második felesége és az erdélyi Bátori birtokok A Betleni család az ecsedi Bátoriak életében 49 N. Szabó József A Magyar Kommunista Párt és az orvosok a II. világháború utáni rendszerváltozás idején (1945–1946) 59 JELEN Jóna György A területi tőke alakulása a legkeletibb kistérségekben

INTERJÚ Marik Sándor Álljuk a versenyt a globális almapiacon Beszélgetés Pethő Ferenc professzorral

IRODALOMTÖRTÉNET Hamar Péter Az utolsó utáni betyár az utókor ítélőszéke előtt Szilágyi Péter Kürti-reflexiók SZÉPIRODALOM Kürti László köszöntő; a babám Csabai László Ulrich Schaffhausen és a porosz neokantiánus őrmesterlíra; Rezeda Kázmér siratja a Mestert M. Szlávik Tünde Hahó, Szindbád!; Ha majd elvirít a gyöngyvirág KIÁLLÍTÁSOK Pethő József Emlékmű a szívünkben Katona Béla szobránál Viga Gyula Frisnyák Sándor köszöntése Babosi László „Minden emberben fa lakik” Endresz Ágnes kiállítása elé RECENZIÓ Régi(j)ók vonzásában. Egyén és világegész. János István válogatott tanulmányai (Nagy Balázs) A változás kultúrái. Művészet, média és rendszerváltozás (Bruszel Dóra) Szegények és gazdagok. Magyar hétköznapok a 20. század második felében (Galambos Sándor) Folyók, tavak varázsa (Marik Sándor)

88 95

100 101 106

109 111 115

118 122 127 129

A borítón valamint a belíveken látható levelezőlap és képeslapok dr. Jakó János ny. főorvos gyűjteményéből származnak.

a nagy háború 1914–1918

Ady Endre

Emlékezés egy nyár-éjszakára

Az Égből dühödt angyal dobolt Riadót a szomoru Földre, Legalább száz ifjú bomolt, Legalább száz csillag lehullott, Legalább száz párta omolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt, Kigyúladt öreg méhesünk, Legszebb csikónk a lábát törte, Álmomban élő volt a holt, Jó kutyánk, Burkus, elveszett S Mári szolgálónk, a néma, Hirtelen hars nótákat dalolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Csörtettek bátran a senkik És meglapult az igaz ember S a kényes rabló is rabolt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Tudtuk, hogy az ember esendő S nagyon adós a szeretettel: Hiába, mégis furcsa volt Fordulása élt s volt világnak. Csúfolódóbb sohse volt a Hold: Sohse volt még kisebb az ember, Mint azon az éjszaka volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Az iszonyúság a lelkekre Kaján örömmel ráhajolt, Minden emberbe beköltözött

Ady Endre

Minden ősének titkos sorsa, Véres, szörnyű lakodalomba Részegen indult a Gondolat, Az Ember büszke legénye, Ki, íme, senki béna volt: Különös, Különös nyár-éjszaka volt. Azt hittem, akkor azt hittem, Valamely elhanyagolt Isten Életre kap s halálba visz S, íme, mindmostanig itt élek Akként, amaz éjszaka kivé tett S Isten-várón emlékezem Egy világot elsüllyesztő Rettenetes éjszakára: Különös, Különös nyár-éjszaka volt.

Takács Péter

Harangkondítástól az ágyúdörgésig A Nagy Háború Szabolcs vármegyei hátországa I.

Június 28-a 1914-ben vasárnapra esett. Szabolcs megye megközelítően 330–340 ezer lakójának feltehetően kétharmada–háromnegyede ünneplőbe öltöztette a testét is, a lelkét is, és a hite szerinti templomok valamelyikében dicsérte az Urat. A rabbik 28–30 ezer hittársukkal saját törvényük szerint már egy nappal korábban megújították lelküket a zsinagógákban. Számukra ugyanis az esthajnalcsillag pénteki esti égre kúszásától a csillag szombat esti felragyogásáig tartott a szigorú kötelmekkel és imákkal gazdagított „hetedik nap”. Vasárnap ők már üzleti számításaikat végezték. Miközben Szabolcs megye lakossága ünnepi áhítattal vegyes köznapi dolgai között csetlett-botlott, Ferenc Ferdinánd és felesége, Chotek Zsófia hadgyakorlattal öregbített rokonszenvébresztő látogatással volt elfoglalva Szarajevóban. A szerbek annyira nem örültek ennek a látogatásnak, hogy a belgrádi kormánykörök helyeslésével, többek szerint közreműködésével merényletet készítettek elő Ferenc Ferdinánd ellen. Június 28-án délelőtt 10 óra 10 perckor Nedjelko Čabrinović fel is robbantotta a trónörökös életének kioltására szánt bombáját. Az azonban függetlenítette magát a merénylő szándékától. Felrobbant ugyan, de elvétette a célzott személyt. BoszniaHercegovina katonai helytartója – a trónörökös személyes kísérője, Oskar Potiorek táborszernagy – észlelvén a robbanást, a gépkocsi sofőrjének útvonal változtatásra adott parancsot. Ezt azonban a díszmenetet felvezető rendőrosztag parancsnoka nem kapta meg. A konvoj élén haladó járművek tovább haladtak a tervezett útvonalon. A trónörökös párt szállító kocsi vezetője ösztönösen kanyarodott utánuk. A táborszernagy ezt észlelve, azonnal Megállj!-t parancsolt. A kanyarodás miatt amúgy is lassító jármű megállt. A kíváncsiskodó tömegből ekkor lépett elő Gavrilo Princip. Három revolverlövéssel halálra sebezte Ferenc Ferdinándot és feleségét. Mire Európában a katolikus templomok tornyában megszólaltak a Belgrád megmentéséért III. Calixtus pápa akaratából 1456. június 29-étől minden délben imára figyelmeztető, egyben Hunyadi János győzelmét hirdető harangok, 1914. június 28án a szikratávírók „ti-tá” csomagolásban már világgá röpítették a szenzációt: Gavrilo Princip szerb diák meggyilkolta Ferenc Ferdinándot és feleségét. A merényletről és a Fekete Kéz terrorszervezetről: Vladimir Dedijer: Sarajevo 1914. Beograd, 1961. A dolgozatot – Die Zeitbombe – Sarajewo 1914. címen – németre fordította Simányi Tibor, és az Europa-Verlag megjelentette Wien, Frankfurt, Zürich 1967.

Takács Péter

A lapszerkesztőségekben és a közhivatalokban is megcsörrentek a telefonok. A katonai kém- és hírszolgálatok sem késlekedtek feladataik teljesítésével. Mire elharangozták a delet – Moszkvától Maridig, Londontól Athénig – az illetékes állami vezetők és katonai főparancsnokok valamennyien tudtak a merényletről. Az arra illetékes európai politikusok – Tisza István magyar miniszterelnök kivételével – valamennyien úgy döntöttek: itt az alkalom a nagy leszámolásra. A látszat kedvéért és népámításból néhány másod-harmadrendű újságíró a napilapok negyedik-ötödik oldalán szörnyülködött. A vezércikkírók azonban már valamennyien az igazságosztó háború nagyszerűségéről értekeztek. A terrorszervezetek vezetői pedig mentegetőztek még néhány napig az ártatlan háromgyerekes családanyának a meggyilkolása miatt. Nem valószínű, hogy a kapkodó zűrzavarban – bárhol a világban – valaki gondolt volna arra, hogy amikor III. Calixtus pápa 1456. június 29-én Mehmed szultánt Belgrád alól az Istennek ajánlott fohászkodással kívánta elriasztani, három hétre volt szüksége ahhoz, hogy Milánóban, Nápolyban, Lisszabonban, Budán, Esztergomban, Krakkóban és Gyulafehérvárt is megkonduljanak a helyzet súlyosságára figyelmeztető harangok. Külön még egy hétre, hogy minden keresztény megtudja: délidőben miért bim-bamoznak az érchangok. Részben Belgrád miatt, részben az „azonnali cselekvést sürgető, rohanó idő miatt,” részben az elaggott Ferenc József császár illúziói miatt – „Mire lehullnak a fákról az őszi levelek…” – kellett ezeket a történelembe ágyazott helyeket, időritmusokat és eseményeket emlékezetbe idézni. Azt ugyanis mindenki sejtette már 1914-ben is, hogy az „explodált” Nagy Háború puskaporával telített hordókhoz vezető kanócokba belekapó szikrákat csak a köznép és a krónikaírók megtévesztése céljából csiholták Szarajevóban. Ferenc József öregkori feledékenységén túl, feltehetően abból merítette optimizmusát, hogy 1914. június 28-án három óra sem kellett ahhoz, hogy a diplomata körökben, a királyi, császári udvarokban, a köztársasági elnöki palotákban, a hadseregek főparancsnokságain megszülessen az elhatározás az ellenségekkel való leszámolásra. Nem lehetetlen az sem, hogy mindenütt rövid háborúra készültek. Németországban egészen biztosan. A Balkánon mostanában is vívtak – hol a törökökkel, hol egymással a népek – évenként egy-két rövid háborút. Ilyen háborúra készülhetett Ferenc József is. Tanácsadói tudj’ Isten miért, elfelejtették figyelmeztetni, Párizsban 1871 óta készülnek a németek torkának esni. Az angolok azóta kívánták Németországot megregulázni, mióta ott évente több acélt termeltek, és több hajóteret bocsátottak tengerre mint ők. Oroszország pedig a kücsük kajnaradzsi (ma: Kajnardzsa, Bulgária) béke óta (1774. július 21.) a szarajevói casus bellinél jelentéktelenebb alkalmakat is felhasznált egy földközi-tengeri hajókijáróról ábrándozó vágyának kielégítésére. Ebben az évtizedek óta tervezgetett erőpróbában Ausztria-Magyarországnak volt a legelmaszatoltabb a célja és a jövőképe. A magyarok győzelem esetén is meg kívánták tiltani, hogy szláv, vagy ortodox görög keleti identitású lakosokkal gyarapítsák a Ferenc Józsefről és koráról: Gratz Gusztáv: A dualizmus kora. Magyarország története 1867–1918. 1–2. Budapest, 1934. Magyar Szemle Társaság. A Habsburgokról, Ferenc Józsefről és Ferenc Ferdinándról Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Egy európai jelenség. Budapest, 1977. Gondolat Kiadó.

Harangkondítástól az ágyúdörgésig. A Nagy Háború és Szabolcs

dualista monarchia állampolgárainak a számát. A csehek – feltehetően a szlovákok is – ettől remélték a dualista struktúrát föderálissá, legalább trializmussá szervezni. Délen és keleten az ortodox görögkeleti románok legalább Erdélyt, a velük azonos civilizációs szokásoknak hódoló szerbek a hegyeik népét gabonafélékkel eltartó Bácskát és Bánátot tervezték „a Magyar Királyság testéből kiharapni.” A világot nemigen lepné meg az sem, ha az osztrák császári udvar kegyeltjei Habsburg V. Károly császár hajdani birodalmának restaurálásától szőttek volna álmokat. * Szabolcs vármegyében sem az indulatok, sem a vágyak nem futottak ilyen messzire. Az itt honos lakosok megelégedtek volna az 1915-ös esztendő kenyér- és liszthiányát elűző, gazdag és zavartalan aratással. Miért is gondoltak volna másra, mikor a június 28-ára köszöntő hétfőt a keresztény hagyományok kiemelték a mindennapok szürkeségéből. Hétfőre jelezték magukat a naptárban – a hitrege és évezredes tapasztalat szerint „az élet gyökerét felszakasztó” – Péter és Pál. A reformátusoknak nem volt ez templomos napjuk, s a katolikusok közül is inkább a gyerekek, és a tapintható világon már túlra készülők, a kaszát munkára fogni tehetetlenek ápolták lelküket a templomi padokban. Ők hallották először a papok szájából a hírt a trónörökös és felesége meggyilkolásáról. Aztán már délelőtt is, délután is dobolták a kisbírók a megye minden településén. Az érett korú templomjárók a hír hallatára megdöbbentek. Az ortodox görögkeleti civilizációban szocializálódott anarchisták ugyanis 1914-ben Szabolcs vármegye szomszédságában már gyilkoltak bombával. A Ferenc József fundálta magyar liturgiájú hajdúdorogi görög katolikus püspökség élére kinevezett, és X. Pius pápa által megerősített Miklósy István főtisztelendő püspök életét szándékoztak kioltani 1914. február 23-án egy Debrecenbe címzett levélbombával. A püspök – az Isten akaratából – megmenekült. Három munkatársa azonban meghalt. A vasárnap nyugalmát elűző, hírek és a mögéjük sorjázó rémhírek ezért keltettek nagy riadalmat. A vasárnapot egyébként is az Istennek és a magánéletnek szentelték az emberek. A közélet fórumai, a község- és városháza, a posta, délelőtt a korcsmák is zárva voltak. A rendőrségen, a csendőrségen, a kórházakban, a megyei, járási, városi hivatalokban is csak a soros ügyeletes vagy a tűzőr vette fel a telefont, ha sürgősséggel valaki üzenni akart. Így volt ez a lapszerkesztőségekben is. A főszerkesztők mellőzték a hétfői megjelenést. Vasárnapra küldtek olvasnivalót a kevés gondú embereknek. A vasárnap az újságíróké volt, hogy leimádkozhassák előző heti füllentéseiket. 1914. június 28-án délután – Szabolcs vármegyében az addig hivatalokban, bíróságokon, rendőrségen, szerkesztőségekben, kórházakban, „fontos személyek” lakásán felszerelt – 126-136 közületi és magántelefon legtöbbje megcsörrent. Ha valaki kés A Debrecenben felrobbant bomba Jaczkovics Mihály püspöki helynök, Slepkovszky János püspöki titkár és Csatth Sándor jogtanácsos életét oltotta ki. A magyar rendőrség korabeli nyomozása szerint a román anarchisták végrehajtotta tervet az orosz titkosszolgálat tervezte meg, s ők működtek közre a nagyhatású bomba megalkotásában is. Szabolcs megyében az üzemelő 126 telefonkészülék mellé a Nyírvidék tudósítása szerint 1914 májusában szereltek fel újabb 10 készüléket.

Takács Péter

lekedett felvenni, a szokásosnál idegesebben és hosszabban csörömpölt. A hívó felek hivatalból, vagy a jól értesültséget hangsúlyozva adták tudtára a hívottnak, hogy gonosz, embernek sem nevezhető banditák, szerb bestiák, aljas terroristák meggyilkolták a trónörököst és feleségét. Sem a férfiak, sem a nők nem feledkeztek meg arról, hogy az ártatlan édesanya meggyilkolásával, és az árván maradt neveletlen gyermekek szomorú sorsával külön is terheljék Gavrilo Princip lelkét, és a Fekete Kéz szerb terrorszervezet bűnlajstromát. A felháborodás jogos volt, és a hír fogadóját órákra cselekvőképtelen tehetetlenné bénította. Az európai civilizációban a politikai ellenfelekkel való leszámolásnak az efféle módja nem volt szokásban. Ezeket a módszereket az ázsiai, a késő-latin és bizánci civilizációs régiók uralom- és hatalomváltás eszközeiként emlegeti a történetírás. A magasabb rangú hivatalnokok, katonatisztek, hírszerzők, állami alkalmazottak és magánemberek – az ártatlan édesanya és a három árva fájdalmának felidézése mellett – nem mulasztották el megsajnálni az élete végén „jó királlyá szelídült” Ferenc Józsefet sem, akinek rokoni bánatát tetézte, hogy a szerb nacionalista mozgalom új trónörökös keresésével szaporította a gondjait. A tragikus hír közlése során a történtekhez való érzelmi viszonyulás mikéntjének a megfogalmazását is lehetővé tevő telefonbeszélhetések ennek a viszonyulásnak a közlését is lehetővé tették. Tömörebben, a cselekmény lényegére koncentrálva röpítették szerte a távírók a megdöbbentő hírt. A lapszerkesztőségek ügyeletesei a Balkánról, a bécsi udvarról és a trónörökös házaspárról meglévő ismereteikkel kiszínezték a hírt, egy-két hirdetést csatoltak hozzá, és küldték a nyomdába. Este a nagyobb városokban már rikkancsok árulták az újságok különkiadását az üdülőkben, forgalmas vasútállomásokon, vendéglők, báltermek, bárok környékén, hangos rigmusok kíséretében a tragédiát. Ferenc Ferdinánd és felesége meggyilkolásának hírével 24 óra alatt beborították Európát, mint majd másfél-két hónap múlva az uralkodók, köztársasági elnökök és vezérkari főnökök katonákkal, puskagolyókkal, ágytűzzel és egyre sűrűbben holttestekkel a kontinenst. Az 1914. június 28-án délelőtt 10 óra 10 perckor eldörrent három pisztolylövést 54 hónapon át ágyúdörgéssé, bombarobbanássá hangosodva visszhangozta a földgolyó akkor legfejlettebb, leggazdagabb és legjobban szervezett, „humanizmusára legbüszkébb” kontinense.

Szabolcs megye hivatalos gyásza Szabolcs megye nem mindenben tartott lépést a nagyvilági modernizációval. A vasárnapot hagyományos keretek között ünnepelték a falvakban, a tanyákon, a járási székhelyeken és az uradalmi központokban. Délután némelyik gazda kisétált a gulyához, megtekintette a rideg tartású marháit, szót váltott a gulyással, és a kihajtáskor lerótt legelőbér mellé flaskácska pálinkával, maréknyi dohánnyal, éppen érő gyümölccsel köszönve meg, hogy Szent György naptól vigyázza a pásztor a jószágát. Mások az érésre hajlott búza-, árpa- és rozsvetést szemlélték meg. Az égre tekintve kérték az Lásd az 1. számú lábjegyzetet.

Harangkondítástól az ágyúdörgésig. A Nagy Háború és Szabolcs

Urat, távoztasson el a határtól minden gonosz szelet, vihart, jégverést és felhőszakadást. Voltak, akik a szőlőskertbe mentek, vizitálni, érik-e már a germersdorfi cseresznye, rajzanak-e a seregélyek körötte, és hogy kellően kötött-e a szőlő, lesz-e termés a diófán. Mások kártya mellé ültek, kugliztak a korcsma udvarán… Vasárnap még csak a szolgálatból leváltott távírdász, a távírón futkározó üzeneteket olvasó forgalmista, hivatalból a fő- és alispán, a megyei főjegyző, a rendőrkapitányság ügyeletese, a katolikus és református esperesek, az evangélikus püspök, a kórház főorvosa, a postamester, a vidéki napilapok telefonügyeletese tudta meg a hírt Szabolcs vármegyében. Legfeljebb a közeli rokonaikkal, családtagjaikkal közölték. Az eset hallatára legizgatottabbak a nagykereskedők, a hadi alapanyagot forgalmazók, a laktanya-élelmezők lettek. A várható fejlemények őket foglalkoztatták leginkább. A háborún gazdagodni szándékozókat. Egyébként sem a közigazgatás tisztségviselői, sem a magánszemélyek nem kapkodtak. Másnapra halasztották a lakosság informálását. 1914. június 29-én azonban egyszerre mozdultak a világiak és az egyháziak. Mikecz Dezső 1914. június 29-én dátumozott meghívóval „a trónörökös és felesége gyászos elhunyta alkalmából” – betartva a törvény előírta 8 nappal korábbi értesítésre vonatkozó szabályt – július 7-re „rendkívüli megyei közgyűlést” hívott össze. Májerszky Béla polgármester – tekintettel a nyíregyháziak elháríthatatlan érdeklődésére – június 29-én dátumozott plakátokon – „falragaszokon” tájékoztatta a lakosságot a „szörnyű eseményről.” Megdöbbenésének a kinyilvánítása mellett felszólította a közintézmények vezetőit, igazgatóit, tűzzék ki a gyászlobogót. Kérte a civileket is, hogy házaikat lobogózzák fel. A Nyírvidék július 2-án, csütörtökön megjelent száma adta hírül azt is, hogy a vármegye Központi Választmánya – tekintettel a történtekre – július 4-én délelőtt 10 órakor ülést tart. Az egyházi méltóságok közül elsőként Szmercsányi Lajos egri érsek szólalt meg. Az 1914-es év „Szent Péter és Pál ünnepén” dátumozott püspöki körlevelét engedte át a sajtónyilvánosságnak. Ebben utasította a püspökség plébánosait, káplánjait, szerzeteseit, hogy a templomokra, iskolákra, egyházi épületekre tűzzék ki a gyászlobogót. Július 4-én (szombaton) – a gyilkosságot követő hetedik napon – a hívek előzetes értesítése, a hatóságok és a helyőrségek állományának meghívásával ünnepélyes gyászmisét tartsanak, liberával minden katolikus templomban. Külön is megemlítette a „szeretett agg királyunkat” sújtó bánatot, amit „csodás lelki erővel” visel.10 Az említett sajtóközleményekkel egy időben fogadta el a rendkívüli esemény okán ülésező „Nyíregyháza rendezett tanácsú város képviselőtestületi közgyűlése” azt a gyászfeliratot, amit Májerszky Béla királyi tanácsos, polgármester és Balla Jenő városi főjegyző aláírásával indítottak Bécsbe. Ebben osztoztak a király fájdalmában, és kinyilvánították a „trónörökösnek és nejének váratlan és gyászos elhunyta felett érzett mély és igaz” részvétét a nyíregyháziaknak. A meghívó szövegét közli a Nyírvidék is. Nyírvidék, 1914. júl. 2., 53. sz. Uo. Ekkor a Nyírvidék hetenként még csak kétszer, vasárnap és csütörtökön jelent meg. A Ments meg Uram engem az örök haláltól – kezdetű egyházi énekkel. 10 Nyírvidék, 1914. júl. 2., 53. sz.

Takács Péter

„Az irtózattól megdöbbenve, mérhetetlen fájdalommal és őszinte részvéttel értesült Nyíregyháza… képviselőtestületi közgyűlése arról a rettenetes csapásról, mely a felséges Uralkodó Házat és drága magyar hazánkat… Ferencz Ferdinánd főherceg úr és felséges Hitvese elhunytával érte.” Az „alávaló gaztett” megtörténte miatt „sajog a szívünk…, elborul a lelkünk…, felforr a vérünk a pokoli fajzat iszonytató vakmerőségén” – üzenték a királynak. Kérték, engedje meg, hogy „alattvalói hűséggel enyhítsék fájdalmát,” és elviselhetetlenül „nagy bánatának… részesei” lehessenek, „és ennek a legmagasabb trón zsámolya előtt kifejezést” adhassanak.11 A fájdalom és az együttérzés őszinteségének nyelvi formába öntése terén a város képviselő testületétől nem maradt el Szabolcs vármegye törvényhatósági testülete sem. Dr. Újfalussy Dezső főispán – betartva az összehívandók értesítéséhez szükséges nyolcnapos határidőt – június 29-én csak július 7-re hívhatta össze a törvényhatóság „rendkívüli közgyűlését”. A kedd délelőtt 11 órakor megnyitott közgyűlés résztvevői immár „a hitelesen megerősítést nyert… lesújtó hírre” reagálva fejtették ki a felháborodásukat. A trónörökös meggyilkolása miatti döbbenetük mellett őszinte felháborodás fakadt ajkukról Hohenberg Zsófia hercegasszony tragikus halála miatt is. Az „emberi aljasság felett érzett undor, megvetés és jogos düh” formálta az ítéletüket. Az „emberi mivoltukból kivetkezett bestiákat” azért kárhoztatták, mert „felséges uralkodónkat megfosztva trónjának örökösétől, hazánkat leendett királyától, három ártatlan gyermeket szeretett és szerető szülőiktől.” A „politikai szenvedélyek eldurvulása” következtében „az emberi alakba bújt vadállatok bestiális tette következtében… melegét vesztett rideg, elhagyott szobában… három árva sír…” A törvényhatósági tagok a gyilkos merénylet miatti felháborodásukat és a fájdalmukat kérték jegyzőkönyvbe vétetni, majd úgy határoztak, hogy felirattá formált részvéttáviratban enyhítik a „betegségéből nemrég felépült király” fájdalmát.12 A törvényhatóság július 7-én dátumozott feliratát – Mikecz Dezső alispán aláírásával – Tisza István közvetítésével terjesztették a király elé. A vármegye lakosságának a nevében fájlalták, hogy az „elvetemült orgyilkos gaz indulata és átkozott keze megfosztotta a magyar királyok trónját legközelebbi várományosától,” a hadsereget a vezérétől, „egy boldog családot a szerető szülőktől, egy nagy reményt a beteljesüléstől.” Szabolcs lakói az ország népével együtt fájlalták „a balsorsnak ezt a váratlan és rettenetes pusztítását…” Amint üzenték, minden magyar „fájó szívvel érzi át ezt a veszteséget, és az igaz részvét érzelmével adózik a fenséges hitvestárs emlékének is… Szabolcs vármegye lakossága részt kér, és részt vesz az ország gyászában, – amelyben egyesül e szomorú napokban a királyhű nemzet minden tagja rajongva szeretett királya fennkölt személyével… Nyírvidék, 1914. júl. 5., 54. sz. A Vasárnapi Újság 61. évfolyamának 26. száma 1914. június 28-án jelent meg, egész oldalas nyitóképpel. Ezen a fotón a betegségéből felgyógyult császár [egyben magyar király] a schönbrunni kastély parkjában adja át az osztrák „Landwehr” hadi akadémiának (a honvédséghez hasonló osztrák kiegészítő alakulata a közös hadseregnek) a felszentelt zászlót..

11 12

Harangkondítástól az ágyúdörgésig. A Nagy Háború és Szabolcs

Szívünk összedobban ezen szomorú alkalomból, és midőn mélyen átérzett részvétünket alattvalói hódolattal tolmácsoljuk, kérjük Istenünket, hogy nyújtson Felségednek magyar nemzete résztvevő fájdalma által enyhületet...”13

A helyi civilek vélekedése A világi és egyházi hatóságok és szervezetek képviselői mellett a sajtóban megszólaltak az állampolgárok vélt és valós fájdalmát megfogalmazó újságírók is. Az írogató értelmiségiek és a főfoglalkozású riporterek, publicisták a „terrorista banda gazember tagjai által” okozott döbbenet mélységét, a köznapi emberek felháborodásának jogosságát, az uralkodó életét megkeserítő újabb magánéleti tragédia nyomán fakadó fájdalmát ecsetelték. Szabolcs vármegyében körültekintően dr. Géczy Gézának a Nyírvidékben megjelent esszéje közelítette meg leginkább a szokatlan históriai szituációt. A napilapok szokványos írásain felülemelkedő érzékkel ragadta meg a történelmi pillanatot. Megkísérelte Ferenc Ferdinánd emberi és politikusi karakterének felvázolását. Finom rokonszenvvel érintette a két halottat az életükben összekötő érzelem mélységét. Ráutalással célzott a házasságuk megkötését követően az uralkodó környezetében, a legfelsőbb arisztokrata körökben szokásossá vált szájhúzogató lekicsinylésekre. A trónörökös magánemberi és politikusi jellemvonásainak felvillantásával rokonszenvet óhajtott kelteni a zárkózott, de célratörő –, a magyar politizáló elit által fenntartásokkal kezelt – főherceg iránt. A Szarajevó című esszéjét azzal indította, hogy „egy bosszút lihegő vadállat soha meg nem bocsátható bűnt követett el.” A minősítő jelzőt fokozva villantotta fel a históriai pillanatot: „egy emberi alakba öltözött rém… két revolverlövéssel egymás után oltotta ki Magyarország és Ausztria jövendő uralkodójának és nejének, s három kedves, ártatlan gyermek imádva szeretett szüleinek életét.” Az „iszonyat rángatta… intelligens emberek” rosszul sikerült víziójával érzékeltette „a véres tragédiának szomorú és hírhedt hősétől… undorral és megvetéssel” elforduló emberek átok szóró hangulatát, a gyilkost kárhoztató ítélet kimondását. Ahogy fogalmazta, „jogosan, percről percre jobban érzi” mindenki, hogy „ez a gaz merénylet őt is… remélt nyugalmától, nemzetét egy… erőteljesebb fejlődés lehetőségétől fosztotta meg.” Ferenc Ferdinándot „szigorúan zárkózott,… szokatlanul tartózkodó egyéniségnek” láttatja. Olyannak, aki „egész férfi volt, akinek kezében biztos helyen volt népeinek sorsa;” aki „az életben nyitott szemekkel járkált.” Vasakaratú „férfias lélek,… bátor és erőteljes” ember volt. Az „érzelmeit eltakarta, eltitkolta a népek és nemzetek Nyírvidék, 1914. júl. 9., 55. sz. Itt kell szóvá tennünk, hogy a magyarok, különösen a nemzeti függetlenség iránt érzékenyebb reformátusok nem rajongtak különösebben a dualizmust föderalizmussá, de legalább trializmussá átszervezni szándékozó Ferenc Ferdinándért. Az illegitim politikai és emberi információs szférában terjedő mendemondák szerint az egymást követő magánéleti tragédiák sújtotta Ferenc József sem engedte közel magához, sem a hatalomhoz Ferenc Ferdinándot. Ez a politikai tartózkodás jellemzi a Szabolcs vármegyei törvényhatóság részvéttáviratát is, amikor a megyei lakosok fájdalmának őszintesége Hohenberg (Chotek) Zsófiát gyászolja. A három árván maradt gyermek sorsán kesereg, és az öreg király halmozódó gondjairól szól, kifejezésre juttatva a nemzet feléje sugárzó szeretetét.

Takács Péter

előtt.” Akik ismerik a feleségéért és a gyermekeiért hozott áldozatot – folytatta az újságíró – „azok nem tagadhatják el, hogy abban a rideg külsőben nemcsak egy szinte páratlanul melegen érző, de egy igazán ideálisan férfias szív dobogott.” Házasságával „annak idején a reá várakozó császári és királyi koronát” tette kockára. Egy ilyen „nemesen érző s szeretetével nem dicsekvő, s azt el nem pazarló férfiszívnek a megszerzése bizonyára drága kincset jelentett volna népei számára.” Vasakarat jellemezte „a hadsereg szervezése és fejlesztése” terén is. Következetes szigorral távolította el a „kényelmes pozíciókból a nyugalomra már megérett… elemeket.” Utat tört „a tehetséges ifjúság” előtt. Legfőbb érdeme volt, hogy a „hadsereget létszámban és intézményeiben, felszerelésében és harcászati kiképzésben előrevinni, fokozni és megjavítani, a múlt mulasztásait pótolni igyekezett.” A gyilkos merénylet – szögezte le Géczy Géza – „ezt a törhetetlenül erős akaratot, ezt a férfias kötelességtudatot semmisítette meg egy pillanat alatt egy őrjöngő diáknak – avagy ki tudja, talán számtalan gyáva és féltékeny elleneinek egyetlen kilőtt golyója.”14 A Nyírvidékben ez volt az első megnyilatkozás, ahol a gyilkosságot elemző újságíró a merénylet kapcsán szóbahozta a hadsereget. Annak átszervezése, intézményi megújítása, harcászati fegyelme, létszámának növelése a meggyilkolt elvitathatatlan érdeme volt.15 Az 1848 decemberétől illegitim, majd 1867 után koronázott uralkodói jogon főhadúr Ferenc József regnálása idején az osztrák–magyar hadsereg egyetlen diadalt sem rögzíthetett históriájának hadi naplójában. 1848-ban a lázadó magyarokat Világosnál az orosz cár szorította fegyverletételre. A krími háború idején megalázkodva kellett a Balkánról saját birodalma határai mögé kullognia. Solferinónál és Magentánál az 1859 júniusában elszenvedett vereség után III. Napóleon nagylelkű villafrancai fegyverszünete mentette meg a megsemmisüléstől Ferenc József hadseregét. Talán a birodalmát is a felbomlástól. Bismarck 1864-ben is, 1866-ban is megalázta az osztrák császári koronát német római császárira cserélni vágyó uralkodót. Ennek a következtében kényszerült Ferenc József egyezkedni a Széchenyi István előrelátása és nemzeti elkötelezettsége folytán az Angol királynő szállodában anekdotázó Deák Ferenccel birodalma átszervezéséről. Bécs mohóságát és tehetetlenségét is jelezte, hogy Bosznia-Hercegovinát is csak jobb megoldás hiányában, az európai katonai hatalmak akaratával és beleegyezésével volt képes okkupálni, majd annektálni. Nyírvidék, 1914. júl. 2., 53. sz. Habsburg-Lotaringiai Ferenc Ferdinánd főherceg 1863. december 18-án született Grazban. Rudolf trónörökös öngyilkosságát követően a családi törvény (Pragmatica Sanctio) értelmében szállt rá a Habsburgok trónjainak és címeinek öröklése. Mielőtt ezeket elnyerte volna, 1914. június 28-án meggyilkolta Gavrilo Princip. Ferenc József a birodalom kormányzásához nem engedte közel. Ferenc Ferdinánd trónörökösként resideált [udvart tartott] a bécsi Belvedere palotában. Itt Alexander Brosch von Aarenau ezredes irányításával „kis katonai hivatala” volt. Hivatalának tagjai hírhedten magyarellenes személyek voltak: Milan Hodža szlovák, gróf Ottokar Theobald Czernin cseh és Alexandru Vaida-Voevod román politikusok a magyarság háttérbe szorításával, a kiegyezési törvény felmondásával kívántak egy – Dalmáciát, Horvátországot, Bosznia-Hercegovinát magába foglaló – délszláv államot létrehozni, és trializmussá szervezni a dualista államrendszert. Kerülték a kapcsolatot Tisza Istvánnal és Andrássy Gyulával. A magyarok közül csak Kristóffy Józseffel elegyedtek szóba. Szerbiának a merényletig fajuló rosszallását a délszláv állam – ennek a területnek az uralmuk alá hajtására a szerbek is készültek – létrehozása és Ausztria államtestébe tervezett beépítése váltotta ki.

14 15

Harangkondítástól az ágyúdörgésig. A Nagy Háború és Szabolcs

Ferenc József hosszú uralkodása alatt szívesen tetszelgett a tükör és a világ előtt katonai egyenruhában, díszkarddal az oldalán. A katonának nem utolsó II. József kalapos király halála után azonban a Habsburg-családban talán csak az 1914 júniusának végén meggyilkolt Ferenc Ferdinánd nőtt fel a hivatáshoz. Érdemes lenne alaposabban utána nézni, hogy a háborúra mindig kész ortodox görögkeleti és pánszláv civilizációban szocializálódott orosz cár egyházi és titkosszolgálati vezetői – akik a hajdúdorogi görög katolikus püspökre levélbombát küldtek – nem sugallták-e a Fekete Kéz terrorszervezetnek, hogy mindenki más helyett a hadseregszervezésben, kiképzésben kiváló Ferenc Ferdinándot tüntessék el az osztrák–magyar hadsereg éléről.

A trónörökös és felesége temetése A június 28-án elkövetett merénylet áldozatait Bécsbe szállították. A temetésük időpontját július 3-án, péntek délután 16 órára tűzték ki. Az akaratára nemet mondókkal szemben, a haláláig engesztelhetetlen Ferenc József megtiltotta, hogy a trónörökös párt a kapucinusok Császár-Kriptájába helyezzék nyugalomra. Harmadosztályú (Bergräbnis III. Klasse) temetést engedélyezett a rangon alul nősült, morganatikus házasságban élő Ferenc Ferdinándnak. Úgy döntött, hogy Chotek Zsófia cseh grófnő elégedjen meg az alsó-ausztriai Arstettenben lévő Habsburg-családi kriptával.16 A szokásosnál sokkal szegényesebb volt a temetés is. A császár megfosztotta a végtisztességadást az állami jellegétől. A magyarországi vármegyék és hivatalos állami szervek nem fértek bele a protokollba. A trónörököst és feleségét gyászoló meghívottaknál sokkal több és kíváncsibb újságíró, lapszerkesztő tolongott ezekben a napokban Bécsben. Talán ezeknek a számát is felülmúlták az Osztrák–Magyar Monarchiával hadiállapotba kerülni szándékozó országok ügynökei, ágensei és kémei, hírszerzői, akik már háborús ellenségként gyűjtötték az információkat. A Magyar Királyságban azonban az egyház is, a közigazgatás is, a civilek is megadták a végtisztességet az elhunytaknak. A közigazgatás helyi vezetői éppúgy gyászolták az elhunytakat, mint a katolikus, református és evangélikus hívők. A főpapok – érsekek, püspökök, presbiterek – valamennyien elrendelték a birtokukban és használatukban lévő épületekre a fekete lobogók kitűzését. A nyíregyházi polgármester, a nagyközségi és községi bírók településükön általános gyászt rendeltek el. A középületekre kitűzették a gyász jelképét, betiltották a korcsmai zenélést, a táncmulatságokat, a névnapi dorbézolásokat, a temetés megtörténtéig a megbotránkoztató vadászatot, agarászatot, lóversenyeket és a hasonló rendezvényeket követő mulatozásokat. A kereskedők együtt érző gyászuk jeleként az elhunytak nyomdai úton sokszorosított portréit elhelyezték üzletük kirakataiban. Az alkalmi cikkeket kínáló rikkancsok a piacokon, forgalmas állomásokon, vendéglátóhelyeken, vásárokban kínálták megvételre a trónörökös és felesége keretezhető arcképeit. A vendéglők törzsasztalainál, a kávézókban, a némává szelídült bárokban, a csendbe burkolt éjszakai mulatókban, a kártya Bővebben: Erika Bestenreiner: Franz Ferdinand und Sophie von Hohenberg. München, 2004. Verbotene Liebe aus Kaiserhof.

Takács Péter

asztalok mellett, a biliárd körül a játékszenvedélyük közben találgatták a nyerni vágyók, hogy milyen következményei lesznek a merényletnek. Sokan fogadtak a háborúra, és a Szerbia feletti gyors győzelemre. Akadt komponista, aki kottázni kezdte a Megállj, megállj kutya Szerbia! kezdetű, hamarosan felkapott dal ritmusát és dallamát…17 A gyász meghirdetésével, a fekete lobogók kitűzetésével egy időben Szmercsányi Lajos egri érsek körlevélben rendelte el, hogy a temetésig minden délelőtt és délután harangszó emlékeztesse a hívőket a trónörökös házaspár tragikus halálára. Meghagyta, hogy július 3-án, pénteken délután négy órától – a temetés kezdetétől – legalább fél órán át kísérjék a harangok földi nyugvóhelyükre az elhunytak testét, és az örökkévalóságba a lelküket. A tisztelet és kegyelet megadásában nem voltak szűkmarkúak a reformátusok és az evangélikusok sem. Az ő naponkénti harangozásukról nem szólnak tudósítások, de 1914. július 3-án délután négy órakor minden településen felekezeti hovatartozástól függetlenül szólaltak meg a harangok. A reformátusok és evangélikusok nem a katolikus Habsburg főhercegnek, a magyar trónörökösnek kongatták a harangjaikat. Ahogy a korabeli tudósító beszámolt róla, „búsan lengette a szél a nagy gyászt hirdető fekete lobogókat,… minden nyilvános mulatság szünetelt,… zeneszó nem hallatszott…”18 Hétfőtől szombatig gyászba borult a megye. Pénteken délután aztán a temetői apró, ezüstcsengésű lélekharangok finom zengésére rákontráztak a tonnás és az azoknál súlyosabb harangok baritonná és basszussá mélyülő kondulásai. Faluról falura feleseltek egymással, üzenve minden élőnek, hogy így, vagy úgy minden élőt magához szólít a Mindenható. És most éppen nem közönséges földi halandót, egy trónörököst idézett maga elé számadásra. A több templomot és papot eltartani képes településeken felekezetek szerint, Nyíregyházán a görög katolikus, az evangélikus, a római katolikus és a református templomok harangjai egymással feleselve búcsúztatták a Monarchia szarajevói áldozatát. Az első harangkondulásra megzörrentek a boltok, üzletek, műhelyek, korcsmák bejáratait és ablakait eltakaró vasredőnyök, majd leereszkedtek. Bezártak a nagykereskedők, a boltok, az elárusítóhelyek, a vendéglők, a korcsmák, a trafikok… Hol fél ötig, hol öt óráig a mészárosok, pékek, cukrászok is szüneteltették a kiszolgálást. Megálltak és hosszan sípoltak a gőzmozdonyok, dudáltak a gyárak, megszűntek berregni a robbanómotorok. A kocsisok is leszálltak a fiáker bakjáról, s amíg a harangok a két halottat búcsúztatták, és az elmúlásra terelték az élők gondolatait, szomorú gyászba borult a polgári és hivatalos Magyarország. A határban dolgozó parasztok is keresztet vetettek, és a július eleji nyári meleget megyeszerte betakaró harangszó leple alatt a szarajevói halottakra gondoltak. Sóhajtottak az élet súlya alatt. A katolikus férfiak szokott módon kalapot emeltek, az asszonyok, lányok keresztet vetettek, és „Isten nyugosztalja az eltávozottakat!” – óhajtással a tisztesség megkívánta gyászt és emlékezést lerótták. Bizonytalan időben keletkezett katonanóta. Egyesek szerint Bosznia-Hercegovina okkupációja (1878), mások szerint annexiója (1908) alkalmával már dalolták. A Nagy Háború kitörése idején elterjedt gramofonos változatát Kovács Károly szerezte. Megtalálható Gömöri Jenő 1916-ban (Katona nóták, Budapest) és 1918-ban (A nagy háború katona nótái. H. n.) kiadott gyűjteményében. Bővebben a témáról: Szabó Dániel: Katonadalok és az első világháború. Aetas, 2007. 1. sz. 44–62. 18 Nyírvidék, 1914. júl. 5., 54. sz.

Harangkondítástól az ágyúdörgésig. A Nagy Háború és Szabolcs

Másnap – július 4-én szombaton reggel – a megyében szállásoló katonák, az állami és önkormányzati alkalmazottak, a rangosabb nemesi kúriák, kastélyok lakói, az ügyvédek, ügyészek, bírók és közjegyzők, az orvosok, és mindazok, akik tüntetni akartak királyhűségükkel, és akik már készülődtek Szent Péter elé, részt vettek az érsek megrendelte, az elhunytak lelki üdvéért tartott miséken. Az elméjükre és szívükre telepedett idő és tér végtelenségének felfoghatatlan bűvöletében átszellemülten zengték a Ments meg uram engem az örök haláltól kezdetű zsoltárt… Vasárnap, július 5-én még volt egy nap, amikor testüket is, lelküket is ünneplőbe öltöztethették az emberek, de július 6-án – hétfőn – kezdődött az aratás. A trónörökös házaspárért viselt gyászt a búza-, rozs-, árpaföldre kellett cipelni, ahol csak délidőben jutott szusszanásnyi idő az életben maradottak betevő falatjaiért fáradozás közben a bizonytalan jövőre gondolni.

A háborús hisztéria terjedése Elmúlt a rémes-véres vasárnap. A megbocsátani képtelen, engesztelhetetlenségét ország-világ előtt talán utoljára bizonyító Ferenc József rendelkezése szerint eltemették a meggyilkolt trónörökös párt. Agrárország és Szabolcs vármegye parasztjait pedig tarlószaporító aratáshoz rendelte a sors. A kiszámíthatatlan közeli jövő azonban a kaszasuhintás, a kévemarkolás, a kötözés és a kévék keresztbe hordása közben is gyötörte az embereket. A június 28-án történt rettenet, a július 3-án délután Szabolcs vármegyében fél vagy teljes óráig zúgó-zengő, kongó, képzeletet és lelket szelídíteni szánt harangszó – visszagondolva az európai civilizációt pusztítani küldött februári levélbombára is – mégsem békére hangolta az embereket. Inkább félelmet ébresztett bennük, vagy a gyilkosság visszatorlására sarkallta őket. A gyűlöletre gyűlöletet tornyozott. Azért is, mert az ortodox görögkeleti egyház orosz főpapjaitól, és a mindenkori minden oroszok cárjától támogatott újszláv anarchisták felszította haragba belekapaszkodott a magabízó modern Európa. Szabolcs vármegye lakóiban viszont ez a szituáció történelmi emlékeket és fájdalmakat ébresztett. A három ember életét követelő februári levélbombánál a három revolverlövéssel megtoldott júniusi bomba megatonnákkal volt súlyosabb. Nemcsak azért, mert a trónörökös házaspár életét követelte. Inkább azért, mert a szabad hajdúk kószálása óta, a Rákóczival együtt vívott kuruc szabadságharc óta semlegesíthetetlen gyűlölet és idegenség-érzet pusztíttatta a szerbekkel a református és római katolikus magyarokat. A mindenkori orosz cárok oltalmát, és a moszkvai ortodox görögkeleti egyház metropolitájának a támogatását élvező ortodox görögkeleti vallású balkáni népek túl sok törvénytelen halált okoztak a Magyar Királyság Tiszától keletre eső térségeiben és Erdélyben. Nem feladatunk most megszámolni, hány református papot, és a Miatyánkot románul elmondani nem tudó, áldott állapotú magyar nőt öltek meg Hóra, Kloska és Krizsán19 felzendült hegyi rablói, és a melléjük szegődött parasztok a román pópák biztatására. Teljes nevükön: Ion Oargă Cloşca, Marcu Giorgiu Crişan, Vasile Ursu Cicola Hóra (Horea).

Takács Péter

Az emlékezet felelevenítésére elegen éltek még Szabolcs vármegyében ahhoz, hogy a trónörökös meggyilkolásával kapcsolatosan a történelem motiválta emlékezetük mélyéről felszínre törjön annak a nyolc és fél ezernél több magyarnak a brutális legyilkolása, akiket az Avram Jancu felkelőivel társult hegyi rablók Axente és Sever pópák felbujtására 1848–1849-ben Dél-Erdélyben legyilkoltak. Szabolcs nem esett túlságosan messze sem időben, sem térben ezektől az eseményektől. A hegyvidéki lakosok olykor-olykor történt síkvidékre zúdulásának alkalmaitól sem, hogy rokonuk, sógoruk, falutársuk vagy gyermekkori játszópajtásuk ne lett volna az áldozatok között. Elég sok görög katolikus szegény ember jött Erdélyből a dualizmus korában szerveződő uradalmakba cselédnek, béresnek, jószággondozónak, juhásznak, hogy családi, rokoni tragédiaként is megtapasztalhatta ezeket a gyakran pópák szította vérontásokat. A magyar történetírók keresve a magyarázatot az első világháborúra, s annak trianoni következményeire, mint Európa hatalmasságai 1914-ben a szerb-magyar kölcsönös gyűlölködésbe, úgy kapaszkodnak bele a hazai nemzetiségi kérdés dualizmus kori megoldatlanságába. Mivel a Kárpát-medence egységes államának felbomlasztását erre az egyetlen „jogi gyengeségre” vezetjük vissza, szorongás nélkül hallgatjuk el, hogy az utolsó kétszáz esztendő jogfejlődésére olyan büszke Európában – a Magyar Királyságból részesülő utódállamok egyikében sem – nem biztosítottak a nemzetiségek számára olyan működési kereteket és szabadságjogokat, mint amilyeneket 1868ban megalkotott a magyar törvényhozás. Amit 1914 júniusában a szabolcsi parasztok már tapasztalati úton felmértek és megismertek, annak talán ideje lenne nyomába szegődniük a történészeknek is. Észre kellene venni, és ki is mondani végre, hogy kezdetektől többről, civilizációs értékrendek ütközéséről van itt szó. Hajdan, a rendiség korában az iszlám, a felvilágosodás nyomán kibontakozó nemzetállami elképzelések megszületésétől pedig a bizánci gyökerű ortodox görögkeleti civilizáció harapdálja – nemcsak a hajdan volt Magyar Királyságot – az európai civilizációs teret is, hol kisebb, hol nagyobb falatokat ragadva ki belőle.20 Feltehetően nemcsak Szabolcs vármegyében tévesztették meg a sajtóhírek az embereket, hogy ez a várva várt, immár mindenki által sürgetett háború az ő ügyük. A temetéstől a hadüzenetig a helyzet kiélezettségéhez, az emberek nyugtalanságához képest hosszú idő telt el. A lélekfárasztó várakozás, a hosszú unalom, a tájékoztatás hiánya próbára tette az idegeket. Az információ-szegénység a király és a két kormány tehetetlenségét szuggerálta. Különösen a polgári középosztály, az iparosok, magánzók, az ügyvédek, az értelmiségiek, a dzsentri hivatalnokok, az újságírók, leginkább azonban a városlakók, a hadiszállítók, a fegyvergyárosok, az őket szolgáló lapszerkesztők, az egyetemi diákok követelték a határozott fellépést, Szerbia katonai megbüntetését. A háború senkit nem rémisztett. Hazát védeni, igazságot osztani akart mindenki. A temetés után a parasztokon kívül hirtelen mindenkin úrrá lett a kábultságából az A civilizációk közötti engesztelhetetlen konfliktusokra, mint társadalomszociológiai és lélektani jelenségekre Samuel P. Huntington hívta fel a politikusok és történészek figyelmét. Az 1996-ban angolul megjelent tanulmányát két év múlva az Európa Könyvkiadó magyarul is megjelentette: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Budapest, 1998.

Harangkondítástól az ágyúdörgésig. A Nagy Háború és Szabolcs

embereket kibillentő kíváncsiság és tenni akarás. Pár nap alatt mindenütt mozgalmassá terebélyesedett az élet. Rémhírek keringtek. A gyengébb idegzetűek képzeletében már öldököltek. Falvak lángoltak az éjszakai látomásokban. Történelmi víziók elevenedtek meg. Ahogy Ady vizionálta három évvel később: „Az Égből dühödt angyal dobolt/ Riadót a szomorú Földre,/ Legalább száz ifjú bomolt,/ Legalább száz csillag lehullott,/ Legalább száz párta omolt:/ Különös,/ Különös nyár-éjszaka volt./ Kigyulladt öreg méhesünk,/ Legszebb csikónk a lábát törte,/ Álmomban élő volt a holt,/ Jó kutyánk, Burkus, elveszett/ S Mári szolgálónk, a néma,/ Hirtelen hars nótákat dalolt./ Különös,/ Különös nyár-éjszaka volt.”21 Ennek a lelki szorongással társult, víziókkal terhelt háborús vágynak több oka volt. Elsőként a ortodox görögkeleti vallási és a pánszláv világi civilizációtól a történelem során annyiszor elszenvedett – legtöbbször pópák bujtogatta – válogatás nélküli drasztikus népirtás emlékének az aktualizálása. Másodikként kell említenünk, hogy a Magyar Királyság lakossága hat és fél évtizede nem találkozott az életrendjét komolyabban megzavaró háborús szituációval. Akik 1848–1949-ben akár az osztrákok, akár az oroszok ellen harcolhattak, 1914-re betöltötték 84-ik életévüket. Már kevesen voltak az intő tiltakozáshoz, s talán az új szituációban a reváns reménye is megcsiklandozta elméjüket. Képzeletükben – mint a szántóvető és kézműves szabolcsi közember képzeletében is – a szabadságharc mitológiává fényesedett. Festményekbe, réz- és fametszetekbe, szobrokba, versekbe, regényekbe és népi mondákba, anekdotákba költözött. Csak a hősökről szólt. A háborús szenvedések emlékét betakarta a feledés. Az özvegyek, árvák keservén is győzedelmeskedett a múló idő. A császári, majd császári-királyi hadsereg hadi konfliktusai a Magyar Királyság határain kívül zajlottak. A hazaiak közül legfeljebb azokat érintette, akiknek a fiai a harcmezőn elestek vagy a figyelmet magukra irányító hadi tettet hajtottak végre. A háború borzalmairól, a családi nyugalmat és rendet felkavaró veszteségekről, a frontkatonák szélsőséges pszichológiai megnyilvánulásairól, az értelmetlen pusztulásról és pusztításról a 1914-es időszak cselekvő nemzedékének fogalma sem volt. A férfiasságukra, bátorságukra és fizikai erejükre büszke ifjak a Magyar Királyságban mindig többen voltak, mint amennyi embernek a hadi kiképzését a közös és a magyar pénzügyminisztérium meg tudta finanszírozni. Ennek okán a magyarországi, benne a szabolcsi férfiakat is az állam – és a férjet választani szándékozó lányok is – három kategóriába sorolták. Voltak a legkiválóbbak, akiket az évenként tartott fősorozásokon a német nyelven vezényelt közös hadseregbe soroztak be. Ezek közül bárkit, bármelyik fegyvernemhez [népszerűség sorrendjében: huszár, tüzér, tengerész, utász, gyalogos vagy baka és hadtápos] beoszthattak. A kiképzést megszenvedett három esztendő után ők voltak a falvak, nagyközségek, kisvárosok legbüszkébb emberei, és válogathattak a falu legszebb lányai között. Fegyelmezettségük, rendszeretetük, pontosságuk, munkabírásuk miatt állami és önkormányzati – nyugdíjjal járó –, fizikai erőt igénylő, közfeladatot ellátó munkakörök betöltésére is közülük válogattak legszívesebben. Ady Endre: Emlékezés egy nyár-éjszakára. A teljes vers e tanulmány előtt, a 3–4. oldalon olvasható.

Takács Péter

A tekintélyt illetően, de a testi erőnlétet, egészségi és szellemi állapotot, rátermettséget tekintve is, másodrendű katonaként sorozták és kezelték a magyar honvédséghez berukkoltatott legényeket. Belőlük csak huszárok vagy bakák lehettek. Kiképzésük, vezényleti nyelvük is magyar volt. Másodrendűségüket jelezte, hogy eredetileg csak a közrend fenntartására, az államhatalom ellen zenebonázók megfékezésére, betyárok, tolvajok összefogdosására, tüntetők regulázására szánták őket. Leginkább a közös hadsereg katonái nézték le őket. Tekintélyük, elismertségük 1867-es másodszori megalakulásuk alkalmával a köznép körében összefonódott a nemzeti célokkal és az 1848-as honvédség hősiességével. Presztízsük, ázsiójuk és népszerűségük azonban csak addig ragyogott igazán, amíg eleven fájdalomként égett a magyarok szívében a királlyá nem koronázott Ferenc József által az orosz cári csapatoknak az 1848-as honvédekre uszítása. Amíg károsultként emlékeztek a cári hadsereg garázdálkodására, a világosi fegyverletételre, a tábornokoknak az aradi, Batthyány Lajos miniszterelnöknek, Csány László kormánybiztosnak és miniszternek a pesti, velük együtt mintegy 120-128 forradalmárnak és szabadságharcos mártírnak a kivégeztetésére, a kényszersorozásokra. 1867 után azonban ezek a fájdalmak mitológiává szelídültek. A hősök és mártírok adható-vehető szoborrá, festménnyé, novellává szublimálódtak. Árucikké váltak. Mennél szabadabban vásárolhatták materializálódott változataikat, annál inkább mélyült a megkoronázott jó király tekintélye. Mígnem végül az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikáját gróf Andrássy Gyula közös külügyminiszter szembe nem fordította a hazai szláv nyelvű és ortodox görögkeleti vallású nemzetiségieket a kormány ellen uszító cári törekvésekkel.22 Ekkortól a Kossuth Lajossal együtt „imádott és áldott” Ferenc József fokozatosan beköltözött a magyarok szívébe. Ott trónolt haláláig. 1914-ben már a szabolcsi köznép és dzsentri is úgy tekintett a honvédségre, mint a közös hadsereg másodrendű kiegészítő részére, mintegy annak alárendelt tartozékára. A férfiak harmadik kategóriáját a katonai szolgáltra alkalmatlanok alkották. A sorrend minősített is. Az ide soroltak többségét egészségi, szellemi vagy egyéb okok miatt (közülük legtöbben nem ütötték meg a kívánt magassági mértéket, az előírt testsúlyt, tüdőbetegek voltak, másféle nyavalyában szenvedtek) tartottak alkalmatlannak a mundér viselésére. Voltak olyanok, akiket pszichikailag tekintettek alkalmatlannak. Nem sorozták be az özvegyek családfenntartó fiait sem. Voltak, akiket a szülők vesztegetéssel, tekintélyelvű „ráhatással” vontak ki a katonai szolgálat alól. Ők voltak azok, akiket ebben a hazafias hangulatú és lelkületű korszakban az állam is mellőzött, a kortársaik is megszóltak. Sok esetben kiközösítették őket szórakozásaikból. Tartózkodtak sógorságba, keresztapaságba keveredni velük. A lányok is csak végszükségből fogadták el férjül őket. Témánk szempontjából ez a kérdés azért is érdekes, mert a trónörökös meggyilkolását követően, de még a hadi állapot beállta előtt fejeződött be Szabolcs vármegyében az 1914-es fősorozás. Az utolsó, amit az osztrák–magyar dualista állam keretei között bonyolítottak le.23 Ezt követően 1918 nyaráig csak háborús sorozásokra, Diószegi István: Az Osztrák–Magyar Monarchia külpolitikája. Budapest, 2001. Nyírvidék, 1914. júl. 12., 56. sz.

22 23

Harangkondítástól az ágyúdörgésig. A Nagy Háború és Szabolcs

és pótsorozásokra került sor. Ez utóbbiak során újra mérce alá rendelték a korábbi évjáratokból behívottak közül alkalmatlanoknak talált embereket, és a valóban betegeken, nyomorékokon kívül szinte mindenki számára találtak mundéros tennivalót. Ha a harctéren nem, a hadsereg fennhatósága alá vont köznapi életben. Ezen az utolsó, 1914. július első dekádjában befejezett fősorozáson Szabolcs megyéből 8534 legényt „hívtak mérce alá.” A behívottak közül azonban 544-en nem jelentek meg. Ezek tartózkodási helyét a hatóságok sem tudták felderíteni. Maguk helyett 1647-en a felmentésüket igazoló okmányokat (különböző tanulmányok végzése, családfenntartói kötelezettség, igazolt külföldi tartózkodás, orvosi kezelés stb.) mutatták be a sorozó bizottságoknak. Végül is az 1895-ben született 8534 szabolcsi legény közül az 1914. június-július fordulóján tartott fősorozáson 1709-et találtak a közös hadseregben vagy a honvédségben szolgálatra alkalmasnak. 4634 vagy a magassági mérce alatt hullott ki, vagy a „borjú” huzamosabb cipelésére volt alkalmatlan, vagy a tüdejével voltak gondok, esetleg más, ragályos betegség kínozta.24 Ezen a híren kívül 1914. július közepén Szabolcs megyében a várható, és az Európa-szerte követelt háború közeli kirobbanásával, illetve a hadászattal kapcsolatba hozható egyetlen információt közölt még a Nyírvidék. Eszerint Nyíregyháza önkormányzati testülete tárgyalt a városban megépítendő új honvédlaktanyáról. Döntöttek arról is, hogy a kaszárnya a város régi vásárterének a területén fog megépülni. A képviselőtestület 2.500.000 koronát szavazott meg az építkezésre. A döntést követően a honvédelmi miniszter a város vezetőivel szerződést kötött arról, hogy a laktanya használatáért esztendőnként 158.000 korona bérleti díjat fog fizetni a minisztérium.25 Ezeknek az információknak a Nyírvidék című lapban történt megszellőztetése, arról árulkodott, hogy sem a város vezetése, sem a honvédelmi minisztérium illetékesei, sem a sorozó bizottság tagjai nem voltak tájékoztatva a háborúra való készülődésről. A közös minisztertanács tagjai ugyan már napok óta győzködték egymást, pontosabban inkább Tisza Istvánt a Szerbia elleni határozott fellépés szükségességéről. Ez viszont titokban zajlott. Tisza még a saját belügyminiszterét26 sem tájékoztatta az erdélyi magyar-román határ védelmének hiányosságaival, a román diplomácia kétarcúságával és kiszámítható ingadozásával kapcsolatos aggályairól.27 Különben Sándor János belügyminiszter nemigen engedte volna Abbáziába hosszú hetekre családjával együtt nyaralni Mikecz Dezső Szabolcs vármegyei alispánt.28 Június 28-tól július 28-ig – egy hónap telt el bizonytalan várakozással. Szabolcs megye lakosainak volt tennivalója. Ez volt ugyanis az aratás ideje, a cséplés kezdete. A bizonytalanság mégis kikezdte az emberek idegzetét. A trónörökös ellen elkövetett merénylet óta mindenki hős akart lenni. Vissza akarta szerezni a Monarchia megtépázott méltóságát. Az ellenséges országokban mindenki a kicsi, a gyenge Szerbia di Uo. Uo. 26 Bölöny József: Magyarország kormányai 1848–1975. Budapest, 1978. Akadémiai Kiadó. 27 Tisza vonakodásának okairól: Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, 2001.; Ormos Mária: Világháború és forradalmak 1914–1919. Budapest, 2005.; Tisza István és emlékezete. Tanulmányok Tisza István születésének 150. évfordulójára. Szerk. Maruzsa Zoltán, Pallai László. Debrecen, 2011. 28 Mikecz Dezső nyaralásáról: Nyírvidék, 1914. júl. 12., 56. sz. 24 25

Takács Péter

adaláért akarta feláldozni a hadra fogható fiatalsága életét. Annyira, hogy Londontól Tokióig, Párizstól Szentpétervárig naponként özönlöttek az utcára háborút követelni a polgárok. Ugyanezt tették a központi hatalmak nagyobb városaiban is. Mindenki hős akart lenni, és minden nyomtatott fórum a háborúról értekezett. Ne a napilapok efemer értékű, rövid életű, bármelyik pillanatban ellenkező előjelű meggyőződésre cserélhető írásai, megnyilatkozásai szerint ítéljünk. A következetességhez műveltebb és iskolázottabb olvasóik igényei miatt hosszabb távon is ragaszkodó, a hetilapok és folyóiratok mélyebben szántó, a történelmi és társadalmi összefüggésekkel is kalkuláló írásai, esszéi és műalkotásai is úgy ítélték meg a szituációt, hogy a háborút a Kelet, a Balkán embertelen, szándékosan provokáló viselkedése és önzése elkerülhetetlenül ráerőltette Magyarországra és a Monarchiára. A hazai középosztály legnépszerűbb hetilapja – a Vasárnapi Újság – ezt a percig sem vonta kétségbe. Sorozatban közölte a Monarchia tábornokainak, főtisztjenek az arcképét, az életrajzát, és a bevenni, elfoglalni, megbüntetni szükséges Belgrádnak és környékének idegenforgalmi propaganda célból korábban készített fényképfelvételeit. Sorra ismertette és írta le az új fegyverek: a messze hordó ágyúk, páncélozott gépkocsik, aknák, bombák stb. hatóerejét, hadi értékeit.29 A francia kultúra iránti rajongást olykor túlhajtó irodalmi folyóirat, a Nyugat munkatársai sem tudták magukat függetleníteni a háborús kényszer pszichológiai és históriai vállalásának kényszere alól. A folyóirat közpolitikai esszéket író főszerkesztője, korábban Tisza István politikai nézeteinek bírálója, a polgárosodás és a humanista európai értékrend meggyőződéses híve, Ignotus sem győzte bizonygatni, hogy Kelet és Nyugat határa Szarajevóban van. A szarajevói merényletről és Ferenc Ferdinándról írott esszéjében Savoyai Eugént, Friedrich von Gentzet és Bismarckot hívta segítségül annak bizonyságául, hogy Európa védelme érdekében a Habsburgoknak át kell helyezniük birodalmuk központját Bécsből Budára. Ugyanis „Magyarországban – állította határozottan – minden tehetség megvan arra, hogy a birodalom védőbástyája legyen. Csak ne kelljen magát védenie a birodalom ellen.” A folyóirat ezen számában Kéri Pál és Pásztor Árpád Ignotus veretes stílusát és történelmi ismereteit mellőzve, a publicisztika távlattalan stílusában ostorozták a szerb merénylőket.30 A Nyugat következő számában újra Ignotus vette fel a kesztyűt az ellenséges nagyhatalmakkal szemben. Víziójában a Balkánról Anglia és Oroszország akaratából kiszoruló Törökország sorsát jósolta Magyarországnak, ha nem védi meg az érdekeit Oroszországgal és Szerbiával szemben. Az orosz diplomácia ugyanis tiltakozott az ellen, hogy a merényletet bármiképpen számonkérhesse a Monarchia Szerbián. Anglia pedig bejelentkezett, hogy magára vállalja a döntőbíró szerepét a három fél – Oroszország, Szerbia és a Monarchia – között kialakult konfliktusban. Ignotus kemény és határozott: ha valaki a magyarok közül nem akar szerbként, oroszként vagy románként élni, akkor vállalnia kell a háborút. „Ebből ki kell vágnunk magunkat, különben mindenki, ki a monarchiának lakója, egyenkint főbe lőheti magát. Aki azt hiszi, hogy ez frázis, hasonlat vagy túlzás, az nézzen le a Balkánra, hogy a nagy bukaresti ren Vasárnapi Újság 1914 augusztusi és szeptemberi lapszámai. Ignotus: F. F. A politika mögül. Nyugat, 1914. 14. sz.

29 30

Harangkondítástól az ágyúdörgésig. A Nagy Háború és Szabolcs

dezés után mint válnak földönfutókká a görög kézre került bolgárok, az albán kézre került görögök, a szerb kézre került mohamedánok – és így tovább… A magyarság számára nem kérdés, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiára szükség van, tehát a mostani háborúra szükség volt... A magyarság magáért dolgozik, mikor a monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából.”31 Még az emberiségre frissen ráköszöntő, a huszadik század boldogságának az értelem divatos elméleteit firtató, a világ praktikumától, a hazai hagyományoktól és tapasztalati kultúrától magukat válogatott német nyelvű szakkönyvekkel, értekezésekkel szándékosan elszigetelő, az íróasztalokon magyar jövőt fabrikáló Huszadik Század című folyóirat világmegváltói is külön számot szenteltek a háború szintézisét bemutató írásaiknak.32 Bármerre fordult a szabolcsi értelmiség, a szántóvető paraszt, a műhelyében tevékenykedő kézműiparos mindenhol a háború szükségességéről győzködték. Bárkit kérdezett a tanár, a hivatalnok, az orvos, a pásztor, a halász, a vízszabályozó, a makadám utat építő mérnök, a harangozó, a kisbíró és a járási szolgabíró a háború elkerülhetetlenségét hallotta visszhangozni. A szerbekhez intézett ultimátum átnyújtásáig, illetve az erre adott elutasító válasz megismeréséig – az aratással foglalkozó és cséplésre készülő szabolcsi parasztok körében legfeljebb rémhírek, a lakosságot szándékosan idegesítő ágensek nyugtalanságot és riadalmat keltő információi, rosszindulatú ámításai nyomán indult pletykák – a kánikula miatt tartott déli pihenők alkalmával – hozták szóba a háborút. A bizonytalanság, a helyi hírforrások némasága, az úri körökből, kastélyokból, kaszinókból, bárokból, az udvarházakban rendezett névnapi, kézfogói mendemondákból, az uradalmi intézők megjegyzéseiből, a mindig „jól értesültektől” a köznépig leszivárgott féligazságok, sejtelmes utalások tették feszültté, idegessé és tehetetlenségben vergődővé az embereket. A gyengébb idegzetűeket, a hiperesztéziában szenvedőket, a vizionárius alkatúakat a feszült idegállapotban látomások és bizonytalanságról árulkodó hallucinációk gyötörték. A kontrollálhatatlan és darabokra hullott mindenségből előtolakodtak a rémek és a csodák. Valami olyasféle képzetek, és lelkeket sarkantyúzó rémek, amilyenek Ady fantáziáját ragadták magukkal egy 1914-es nyári éjszakán.33 Ezt a feszültséget oldotta tüntető ünnepléssé, császárt dicsőítő tömegdemonstrációvá, a halálmezőre jelentkező önkéntesek ezreinek masírozásává a július 28-án Szerbiának átnyújtott hadüzenet.

Nyugat, 1914. 15. sz. A Nyugatban olyan személyiségek és művészek tették le a voksukat a háború mellett, mint Babits, Kosztolányi, Schöpflin Aladár. Móricz Miklós [sic!] stb. 32 Lásd a Huszadik Század 1914. évfolyamának II. félévi 10–12. számában összesen 239 oldalon – urbánus elkötelezettséggel – többnyire a német közgazdász és szociológus professzorok nézeteit magyar nyelvre és viszonyokra áthangolva – elemzik a háború fontos kérdéseit, és az államhatalom képviselőinek a tennivalóit. A sort a Tisza Istvánt fegyverrel is üldöztető Szabó Ervin nyitja. A kirobbant háborút elfogadva, az ellen nem tiltakozva, az alábbi szerzők írásait (néhányuktól többet is) olvashatjuk az összevont lapszámban: Farkas Geiza, Halasi Béla, Jászi Oszkár, Mandel Zoltán, Nyári Jenő, Pikler J. Gyula, Rónai Zoltán, Somogyi Mihály, Szabó Ervin, Székely Artúr, Vajda Mihály, Varga Jenő, Vágó József, Weltner Jakab. 33 Ebből a szituációból született meg 1917-ben az Emlékezés egy nyár-éjszakára című háború ellenes vers. 31

Takács Péter A dolgozat gondolatvilágának kifejtéséhez használt tanulmányok A munkásság és parasztság élete és mozgalmai Szabolcs-Szatmár megyében 1886–1919. Szerk. Hársfalvi Péter. Nyíregyháza, 1981. Ács Zoltán (szerk.): Tanulmányok Kisvárda történetéből. Kisvárda, 1983. Balassa Iván: Az aratómunkások Magyarországon 1848–1944. Budapest, 1985. Akadémiai Kiadó. In: Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. I–II. Budapest, 1972. Bene János: A nyíregyházi huszárok. Nyíregyháza, 1991. Borovszky Samu (szerk.): Szabolcs vármegye. Budapest, 1900. /Magyarország vármegyéi és városai/ Csizmadia Andor: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. Századtól a tanácsrendszer létrejöttéig. Budapest, 1976, Akadémiai Kiadó. Dienes István (szerk.): Szabolcs vármegye. Budapest, 1939. Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza. Budapest, 1990. Für Lajos: A kapitalizmus korának termelés- és üzemtörténeti kutatása. In.: Gyarmathy Zsigmond (szerk.): Szabolcs-Szatmár megyei helytörténetírás III–IV. Nyíregyháza, 1982. Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár. Galántai József: Magyarország az első világháborúban 1914–1918. Budapest, 1974. Akadémiai Kiadó. Gergely András (szerk.): 19. századi magyar történelem 1790–1918. Budapest, 1998. Korona Kiadó. Gunst Péter – Hoffmann Tamás (szerk.): A magyar mezőgazdaság a XIX–XX. században (1849– 1949). Budapest, 1976. Akadémiai Kiadó. Háger László (szerk.): Szabolcs vármegye fejlődése és története. H. n. 1929. Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Budapest, 1975. Hársfalvi Péter: Megyénk múltjából. In. Balogh István (szerk.): Szabolcs-Szatmári útikönyv. Nyíregyháza, 1965. Hársfalvi Péter: A megyeszékhellyé válás hatása Nyíregyháza társadalmára. Szabolcs-szatmári Szemle, 1976. 4. sz. Kollega-Tarsoly Sándor: Parasztsors megyénkben (1848–1944.) Nyíregyháza, 1956. /Szabolcs-Szatmári Füzetek. 4./ Lengyel Endre: A görög katolikus egyház Szabolcs vármegyében. In: Borovszky Samu (szerk.): Szabolcs vármegye. Budapest, 1900. Marjai Keresztély: Nyíregyháza katonasága. In: Hunek Emil: Nyíregyháza és Szabolcsvármegye községei. Nyíregyháza, 1931. Márkus Mihály: A tirpák etnikai csoport kialakulása. In: Nyíregyházi szlovák („tirpák”) nyelvjárási és néprajzi emlékek. Nyíregyháza, 1977. Mindennapok Szabolcs és Szatmár megyében a XIX. században. Jegyz., szerk. Fazekas Rózsa, Kujbusné Mecsei Éva. Nyíregyháza, 2000. Orosz István: A parasztbirtok. A differenciálódás és kisajátítás. In: Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. I–II. Budapest, 1972. Páll István: Az Észak-Tiszántúl szlovák lakossága a 18. század elejétől az I. vh-ig. In: Nyíregyházi szlovák („tirpák”) nyelvjárási és néprajzi emlékek II. Nyíregyháza, 1981. Páll István: Az Észak-Tiszántúl német és román szórványlakossága a 18–19. században. Szabolcsszatmári Szemle, 1980. 3. sz. Rácz István: A paraszti migráció és politikai megítélése Magyarországon 1849–1914. Budapest, 1980. Akadémiai Kiadó. Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, 1999. Osiris Kiadó. Sarlós Béla: Közigazgatás és hatalompolitika a dualizmus rendszerében. Budapest, 1976. Szabad György: A parasztbirtok. A hitelviszonyok. In: Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. I–II. Budapest, 1972. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája 1. Szerk. Cservenyák László, a szerkesztésben közrem. Kávássy Sándor. Nyíregyháza, 1993. Szabó István (szerk.): A parasztság Magyarországon a kapitalizmus korában 1848–1914. I–II. Budapest, 1972. Szászi Ferenc: Szabolcs megy gazdasági és társadalmi viszonyai a századforduló idején. Szabolcs-szatmári Szemle, 1968. 4. sz. Szászi Ferenc: Az Amerikába irányuló kivándorlás Szabolcs megyéből az első világháborúig. Nyíregyháza, 1972. Szászi Ferenc: A birtokviszonyok Szabolcs megyében a XIX. század végétől a II. világháborúig. In: Gyarmathy Zsigmond (szerk.): Helytörténeti Tanulmányok VII. Nyíregyháza, 1982. Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár.

Harangkondítástól az ágyúdörgésig. A Nagy Háború” és Szabolcs Szászi Ferenc: A szabolcs megyei lakosság Magyarországon és a megyén belüli vándorlásának néhány kérdése 1880–1941. Szabolcs-szatmári Szemle, 1987. 4. sz. 458–470. Téger Béla: A sajtó Nyíregyházán. In: Vertse K. Andor (szerk.): Az 50 éves „Nyírvidék” albuma. Nyíregyháza, 1928. Immanuel Wallerstein: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, 1983.

Nyíregyháza Barakk-kórház – Borbély Sámuel kiadása, 1917. Képeslap

Nyíregyháza Barak (sic!) tábori kórház 1915. Képeslap, 1915. 05. 28.-as bélyegzővel

Bene János

Huszárroham Buczacznál

A nyíregyházi császári és királyi 14. huszárezred tűzkeresztsége 1914. augusztus 23-án A háborúra, mely később az I., a nagy, majd világháború nevet kapta – minden hatalom elkészítette a maga haditervét. Így az Osztrák-Magyar Monarchia is – nagyjából három eshetőségre készülve – tervezte a hadműveleteket. A legfőbb ellenfél Szerbia volt – ellenük volt érvényben az úgynevezett B-Balkáni terv. Szerbia védelmében Oroszország mozgósításával is számolt a Monarchia vezérkara, erre két terv is született. Az egyik szerint (A lépcső) a mozgósítandó haderő 3/5-e Oroszország ellen vonul fel 18 nap alatt. A „balkáni minimális seregcsoport”, mely a haderő alig több mint 1/5-ét tette ki, feladata akkor Szerbia sakkban tartása volt. Kidolgoztak egy úgynevezett B lépcső tervet is, mely szerint a mozgósított haderő 1/5 része úgy lesz mozgásban, hogy ha csak a Balkánon indul meg a háború, akkor a „balkáni minimális seregcsoportot” erősíti, ha viszont egyszerre Oroszország ellen is fel kell vonulni, ez a seregrész Galíciába indul. A nyíregyházi császári és királyi 14. huszárezred az érvényes hadrend szerint a temesvári 1. lovashadosztályba tartozott. Ezt a hadosztályt a miskolci 6. és a temesvári 7. lovasdandárok alkották, egyenként 2-2 huszárezreddel. A 6. lovasdandárba sorolták a debreceni 7. és a nyíregyházi 14. huszárezredeket és a nyíregyházi 14. lovas géppuskás osztagot. A 7. lovasdandárba a nagyszebeni 4. és az aradi 12. közös huszárezredek tartoztak az aradi 12. lovas géppuskás osztaggal, valamint a kisszentmiklósi 7. lovas tüzérosztállyal. A géppuskás osztagokban 4-4 géppuska, a lovas tüzérosztályokban 3 lovas üteg volt. A mozgósítás után a 14. huszárezredet előbb a Balkánra irányították, majd útközben visszafordították és Galíciába küldték. Életbe lépett ugyanis az a terv, mely a Szerbia és egyidejűleg Oroszország elleni háborúra készült. Galíciában az 1. lovashadosztály a Kövess seregcsoport alárendeltségébe lépett. Kivagonírozás után az 1. lovashadosztály Czortkow környékén gyülekezett és járőreivel már 1914. augusztus 10-én megkezdte a hadműveleti távolfelderítést – mely Galántai József: Magyarország az I. világháborúban. Budapest, 2001, 99–100. Kövess Hermann, kövessházi, báró (Temesvár, 1854. márc. 30. – Bécs, 1924. szept. 22.) erdélyi német származású katonatiszt, hadmérnök, cs. és kir. tábornagy, az első világháború sikeres hadvezére, császári és királyi titkos tanácsos, 1917-től magyar báró. 1914-ben a XII. hadtest, majd a róla elnevezett seregcsoport parancsnoka Galíciában.

Huszárroham Buczacznál

minden lovashadosztály kötelező feladata volt 1914 augusztusában –, majd augusztus 16-án átlépték a Monarchia és Oroszország határát. Másnap már elfoglalták Kamenyec-Podolszkot, ám ugyanazon a napon a hadosztálytól északra felderítő 5. lovashadosztály Gorodoknál veszteségteljes harcokat vívott, és visszavonult a határ mögé, így az 1. lovashadosztályt a bekerítés veszélye fenyegette. Ezért a hadvezetőség az 1. lovashadosztályt is visszarendelte a határ mögé, a korábbi megindulási helyre, Czortkowra. Itt kapta meg a parancsnokság azon jelentéseket, melyek szerint az oroszok augusztus 21-én nagy erőkkel átkeltek a Zbrucz folyón és Buczacz felé nyomulnak. A Monarchia vezérkari főnöksége ekkor még nem ismerte föl az orosz erőátcsoportosításokat. Úgy vélték, hogy az orosz főerő valahol a Visztula és a Bug között van és onnan Berlin felé szándékozik előnyomulni. Ezt akarta a fővezérlet megakadályozni, s ezért hanyagolták el a Tarnopoltól délre eső területet, feltételezve, hogy ott a Kövesshadseregcsoport elegendő lesz az ellenség feltartóztatására. Ezért kapta az 1. hadosztály is azt a feladatot, hogy Buczacztól keletre szálljon szembe az oroszokkal. A téves helyzetértékelésből adódott azután az, hogy augusztus 23-án a Zburcz folyón átkelt és a Szeret folyóig előretört orosz erőkkel szemben hézagos és gyenge arcvonal állt. 1914. augusztus 23-án az 1. lovashadosztály, benn a 14. huszárezreddel veszteségteljes csatát vívott, átesve a minden ezred számára felemelő tűzkeresztségen. Erről a napról így szól az ezred harctudósítása: »Délelőtt 11 óra 30 perckor kezdte meg a hadosztály tüzérsége a tüzet a balszárny előtt nagy távolságban felbukkant kozák osztagokra. Röviddel 12 óra után orosz lovasság hol rövid tűzharccal, hol nekilovaglással igyekezett a 14. huszárezred állásait felderíteni és nyugtalanítani. Ez a törekvése látszólag nem sok eredménnyel járt. Nyilvánvalóan nem vette észre a 3. század, valamint a szélső balszárnycsoport (1. 2. század géppuskás osztag) között tátongó 3000 lépésnyi hézagot sem. Ugyanekkor az ellenség a déli védőszakasz ellen erőteljes támadásra indult. Itt a helyzet délután 2 óra tájban válságosra fordult. Tehermentesítés céljából Peteani tábornok elrendelte Apor dandárnoknak, aki eddig parancsnokságot nem viselt, hogy az északi szakaszban a tartalékot ültesse lóra és rohamozzon délkeleti irányban a támadó orosz zöm oldalába. Erre Apor tábornok a tartalékhoz lovagolt és elrendelte a lóra szállást. A szóbeli parancsot a 14. huszárezrednek tartalékban levő részeihez Lázár főhadnagy vitte. Ez a parancs (Apor tábornoktól) így szólt: „Lovagoljon olyan gyorsan,

A volt császári és királyi 14. huszárezred ezredtörténete. Év nélkül, hely nélkül. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Fotóarchívuma: 50.015/Fk. A 9 album szöveges részének másolata a Jósa András Múzeumban. Peteani Artur báró, lovag (1855. szept. 9. – 1931. máj. 13.) altábornagy. 1912. május 1-től vezérőrnagy, 1916. nov. 11-től címzetes, 1918. febr. 1-től valóságos altábornagy. Apor Sámuel, altorjai báró (Sopron, 1856. aug. 27. – Budapest, 1917. aug. 18.) altábornagy, 1914-ben az miskolci 6. lovasdandár, majd a császári és királyi 5. lovashadosztály parancsnoka. Dandárnok ~ dandárparancsnok. Lázár Károly csíktaplóczai, vitéz (Zsebely, 1890. okt. 20. – Budapest, 1968. ápr. 7.) altábornagy. 1911-től mint hadnagy szolgált a nyíregyházi cs. és kir. 14. huszárezredben szakasz-, század, majd rohamszázad parancsnokként. 1918. márc. 18-án soron kívül századossá léptették elő. A két világháború között előbb a nyíregyházi m. kir. 4. honvéd huszárezredben, majd a testőrségnél szolgált, 1936-tól a háború végéig a lovas testőrség parancsnoka.

Bene János

ahogy tud Mayer / alezredes úrhoz, hogy az alezredes úr lovastartalékával támadja /mutatta az irányt/ az ellenséges lovasságot oldalba.” Mayer alezredes egy perc leforgása alatt megkapta a parancsot, s azonnal lóra ültette a tartalékot: a fél 5. és 6. századot és az utászszakaszt. Az utóbbi szakasz parancsnokára Ujházy főhadnagyra nézve a szintén szemtanú Vetter10 főhadnagy dandárparancsőrtiszt megjegyzi, hogy Ujházy főhadnagy kérdezte, vajon részt vegyen-e a rohamban, s dacára annak, hogy a tisztek véleménye szerint az utászszakasznak nem kellett volna rohamoznia, az mégis lóra szállt, mert a bátor, elszánt Ujházy nem akart az ezred első lovasrohamától távol maradni. Lóra szállás után Apor tábornok a 14-es huszárok egy és háromnegyed századával megindult. Vetter főhadnagyot egyidejűleg felküldte arra a dombtetőre, amelynek lejtőjén voltak a 3. és 4. század állásai – annak megállapítása végett, hogy az orosz lovasság milyen irányban van és ezen az alapon adja meg a roham irányát. A 14. huszárezred akkori segédtisztje, Zergényi11 százados a roham előzményét így adja elő: „A délutáni órákban az ezredparancsnok azt a parancsot kapta, hogy az ezredet gyűjtse össze, és lóháton vezesse előre. Nagy Ákos12 alezredes erre megkísérelte, hogy a szélső balszárnyon levő 1. és 2. századot, a géppuskás osztagot magához vonja, de időközben a hadosztályparancsnok ezeket a medwedowcei átjárón keresztül hátra rendelte. A 3. század, amely ellenséges tűzben állt, a tüzet viszonozta és ezért a lóra szállással késett. Így az időközben beérkezett Apor tábornok csak a tartalékot (t. i. egy és háromnegyed századot) vezette oszlopban, közvetlenül a 3. század jobbszárnya mellett előre.” A kép teljességéhez tartozik még, hogy a roham megindítása előtt – Lázár főhadnagy szemtanú leírása szerint – az ellenség tüzérségének tüze fokozódott és főleg a két lovas ütegre irányul. Világosan látható volt az ellenség lovas rohamának megindulása. Körülbelül egy cserkesz ezred 2,5 km távolságról bontakozott ki, amely ellen két ütegünk és rövid idő múlva a 4. század is gyors tüzelést kezdett. Szabad szemmel is jól lehetett látni, hogy a cserkesz ezred több vonalban egymás mögött vágtázva a 14. huszárezred vonalai ellen tör. Délután 3 óra lehetett, mikor a 14. huszár ezred említett rohamra induló részei az 3. és 4. század között levő térközben előrementek. Ugyanekkor a déli védőszakaszt Mayer Béla alezredes. Őrnagyként került 1909-ben Nyíregyházára a 14/I. huszárosztály élére, 1911-től a pótkeret parancsnoka, 1912-ben alezredessé léptették elő és átvette a 14/II. huszárosztály parancsnokságát. Hősi halált halt Buczacznál 1914. aug. 23-án. Ujházy Tihamér tartalékos főhadnagy, a cs. és kir. 14. huszárezred utászszakasz parancsnoka. Hősi halált halt Buczacznál 1914. aug. 23-án. 10 Vetter (1930-tól Vattay) Antal (Sopron, 1891. aug. 13. – Budapest, 1966. nov. 2.) altábornagy. A bécsújhelyi katonai akadémia elvégzése után 1912-ben vezényelték a nyíregyházi cs. és kir. 14. huszárezredhez. Szakasz-, majd századparancsnokként harcolta végig az I. világháborút. Rövid olasz fogság után a két világháború között vezérkari tisztként a kormányzó szárnysegédje, vegyesdandár vezérkari főnök, majd a nyíregyházi lovasdandár és az ebből szervezett lovashadosztály parancsnoka. 1944 őszétől a kormányzó Katonai Irodájának főnöke, főhadsegéd. 11 Zergényi Elemér századost 1910-ben vezényelték főhadnagyként a cs. és kir. 14. huszárezredhez, 1912-ben századossá léptették elő. 1914-től ezredsegédtiszt. 12 Nagy Ákos, peremartoni, vezérőrnagy. 1897-ben mint százados került a cs. és kir. 14. huszárezredhez Nyíregyházára. 1906-ban őrnaggyá léptették elő és a pótkeret parancsnokává nevezték ki. 1911-től a 14/I. huszárosztály parancsnoka, 1914 július végétől 1916. szept. 1-ig a nyíregyházi cs. és királyi 14. huszárezred parancsnoka. 1918. máj. 1-től vezérőrnagy.

Huszárroham Buczacznál

vezénylő Schilling tábornok már jelentette a hadosztály parancsnokságnak, hogy kénytelen a túlerő elől Buczaczra hátrálni. A 12. huszárezredre nézve, amelynek szintén rohamoznia kellett volna, a hadosztály harcjelentése azt mondja, hogy Dawinogrod felől a tóvonalon való áthatolás végett nem a medwedowcei, hanem a pyszkowcei átjárónak fordult, s ezzel a lovasrohamtól elkésett. Az ezred története szerint 2 század a 14-es huszárok jobb oldalában tűzharccal működött volna közre ezeknek medwedowcei harcában, 1 százada pedig – ugyancsak gyalog Medwedowce-nél ment állásba és később fedezte volna a 14-es huszárok visszavonulását. A tény tehát az, hogy a rohamot csak a 14. huszárezred lóra szállt tartaléka: a fél 5. és 6. század és az utász szakasz Medwedowce felől, a 3. és 1. század között levő térközből keleti irányban, Mayer Béla alezredes alatt hajtotta végre. A roham lefolyását két résztvevő: Vetter és Lázár főhadnagyok előadása szerint az alábbiakban adjuk meg. Vetter főhadnagy Apor tábornok parancsára a dombtetőre lovagolt, miként előbb említettük. A látottakat így mondja el: „A domb valószínűleg a küzdőtér legmagasabb pontja volt. Az előnyomuló cserkeszek felé alig meredeken lejtett a terep, míg déli és délkeleti irányban gyenge esést mutatott. Mindent rengő kalászok borítottak. Az oroszok, legalább 4-5 század, javában, több sorban nyugati irányban vágtázva támadtak. Valószínűleg az állás közepét akarták át törni, abban a hiszemben, hogy az már az északi szárny. Mikor pillanatok alatt tiszta képet nyertem, kirántott kardommal irányt mutattam. Az oroszok közben észrevehették a közeledő veszélyt és bámulatos gyorsasággal a vágtában közeledő huszárok felé arcvonalat alakítottak. De ekkor már a dombra érkeztek a vágtázó 14. huszárezred részei. Magam az első vonalhoz csatlakoztam pisztollyal kezemben, azt többször elsütöttem. Nekilovagoltunk a lándzsafalnak. Az összeütközés hatalmas volt, az orosz lándzsafal szétmállott és most az egész harc, aránylag szűk téren, kis csoportokra oszlott. Ebbe az összetömörített lovaszömbe úgy a saját, mint az orosz tüzérség és géppuska is lőtt. Magam két tányérsapkás lándzsás orosszal kerültem össze, két oldalról jöttek, de ebben a pillanatban egy huszár jött segítségemre, közben azonban az egyik orosz pikájával oldalba ütött. Az orosz látva sikertelenségét megfordult, eleresztette a szárat és lándzsájával nyergében hátrafordulva hadonászott. Szerencsésen gyors és fordulékony lovammal sikerült elébe jutnom és egy hatalmas vágást fejére és kezére már nem, amire lefordult lováról. Szabad voltam, visszaértem a harcoló csoportokhoz és ott láttam huszárokat, akik, mert valószínűleg kiesett kezükből kardjuk, karabéllyal mentek neki egy orosz csoportnak. Ezekhez csatlakoztam, vagdostam ide-oda, de nem tudom mit. Közben gyülekező jelet hallottunk fújni mire, miután az oroszok is visszamentek, a gyülekező irányában vágtattam. Lejöttem a dombról, ott volt már Wehle13 kapitány, átvágott csákóval. Feje erősen vérzett. Az emberek gyülekeztek, s egy volt huszárom odajött hozzám és kérdezte: „Hadnagy Úr! Jól verekedtünk?” Megdicsértem és Apor tábornok keresésére indultam. Megtaláltam egy szalmakazal mögött. Ott volt

Wehle Ágoston százados. 1914-ben a 14/6. lovasszázad parancsnoka. 1912-től szolgált a császári és királyi 14. huszárezredben. Megsebesült 1914. aug. 23-án Buczacznál. A világháborúban hősi halált halt.

Bene János

Toókos14 százados és Lázár hadnagy, kinek lova vérzett, sebet kapott. Tudomásom és emlékezetem szerint Apor tábornok fúvatta a gyülekezőt, mert a harcoló részek oldalában új hatalmas lovastömeg jelent meg. Úgy tudom, hogy közben a tüzérséget a mocsárvonal mögé rendelte. Ez ott tüzelő állásba ment, gyors tűzzel belelőtt a közeledő lovasságba és azt megállította. Az oroszok nem követtek, még járőrök sem mutatkoztak...” Személyes benyomások: Majd mindenki, akinek volt pisztolya, pisztolyt rántott és avval igyekezett a lándzsafalba rést lőni. A huszárok a túlerővel szemben bámulatos lelkesedéssel küzdöttek. Az időérzést teljesen elvesztettem, fogalmam sem volt mennyi ideig tartott a harc. A roham után nálunk győzelmi hangulat uralkodott. Az oroszok tényleg nem merték újra felvenni a harcot. Másnap reggel (Monasterzyska-nál) nézegettük véres kardjainkat és azon tanakodtunk, hogy letöröljük-e vagy pedig emlékül meghagyjuk-e véresen. Mindenki azon a nézeten volt, hogy letöröljük, hiszen úgy is lesz még részünk lovas rohamhoz, pedig ez volt a világháború alatt első és utolsó lovasrohamunk...” Zergényi százados ezredsegédtiszt, aki a rohamot végignézte mondja: „A hangulat valóban győzelmi volt. Szabó őrmester azt jelentette nekem, hogy a huszárok igen belemelegedtek a verekedésbe és rettentően káromkodtak. Egyik huszár pedig azt jelentette: „Nem is olyan nagy dolog ez, kapitány úr, csak pallérozni (kivédeni) meg odavágni, aztán az orosznak jobboldalára kell kerülni. Lázár hadnagy a roham lefolyását így adja elő: „Mikor Mayer alezredes az osztállyal megindult ügetésben a 3. század felé, megérkezett Apor tábornok, aki megadta a támadási irányt, bár ellenséget még nem láttunk, minthogy a mélyedésben voltunk és előttünk emelkedett a domb. Apor tábornok parancsára az osztály kardot rántott, úgyszintén ő maga és törzse is. Ebben a pillanatban kibontakozva a mélyedésből, ellenséges puskatüzet kaptunk. Ez azonban csak egy huszárt talált fejen, az oszlopban előrehaladó osztály balszárnyán. Erre Apor tábornok az irányt megváltoztatta. Az osztály ismét a mélyedésbe kanyarodott be. Ekkor Apor tábornok felém fordult és a következő parancsot adta: „Lovagoljon olyan gyorsan, ahogyan tud, Nagy alezredes úrhoz, jelentse meg neki, hogy szálljon az 1. osztály is lóra és csatlakozzék lovasrohamunkhoz, amelyet a 2. osztály fog végrehajtani. Rögtön visszavágtattam és a parancsot átadtam Nagy alezredes úrnak, aki mellett segédtisztje Zergényi százados és Artner15 százados a 3. század parancsnoka álltak, közvetlen a híd előtt a dombon. Az alezredes azzal a megjegyzéssel vette át a parancsot, hogy nincsen módjában azt végrehajtani, miután az 1. osztály a hadosztályparancsnokától Toókos Gyula, sepsibaczoni, vitéz (Vajasd, 1883. ápr. 2. – Selye, 1938. máj. 30.) nyugállományú vezérőrnagy. A Ludovika Akadémián avatták hadnaggyá 1904. aug. 18-án, majd a budapesti 1. honvédhuszárezredhez vezényelték. 1909-ben főhadnaggyá léptették elő, az 1907-ben a pápai 7. honvédhuszár ezredben szolgált. Elvégezte a Hadiakadémiát, majd az I. világháború kitörésekor a miskolci császári és királyi 6. lovasdandár vezérkari tisztje századosi rangban. A háború után előbb a Székely Hadosztályban, majd a Nemzeti Hadseregben, utóbb a Magyar Királyi Honvédségben szolgált. 1920-ban vezérkari őrnaggyá léptették elő. A Vitézi Rend egyik lelkes megszervezője, Kelet-Magyarország vitézi törzskapitánya. Nyugalmazásakor, 1936-ban vezérőrnaggyá nevezték ki. 15 Artner Kálmán, nemes. 1893-ban mint hadnagy került a császári és királyi 14. huszárezredhez. 1896-ban főhadnaggyá, 1906-ban századossá léptették elő. 1897-től 1903-ig ezred élelmező tiszt, 1905-től 1908-ig az ezred utászszakasz parancsnoka. 1909-1910-ben pótkeret parancsnok, az I. világháborúban a 14/3. lovasszázad parancsnoka volt. 14

Huszárroham Buczacznál

már más parancsot kapott. A 3. század akkor már tűzharcban állt az ellenséggel. Az 1. és 2. századot pedig a hadosztály parancsa szerint lóháton láttam visszamenni a hídon keresztül. Visszavágtattam rögtön, hogy erről a változott és igen fontos helyzetről Apor tábornok úrnak jelentést tegyek. A 2. osztályt ekkor már fejlődött vonalban vágtában láttam a domb pereme felé közeledni. A dandártörzset nem láttam és ebből azt sejtettem, hogy az a fejlődött osztály előtt lovagol. Sebes lovammal az osztály jobb szárnyát megkerülve akartam annak közepe elé jutni, azonban mikor a domb peremén áthaladt jobb szárnyat elértem, előttünk vagy 200 lépésre egy ellenséges dzsidás sor ezredet láttam, mely több vonalban, hátul zárt tartalékkal, nagy kiabálás mellett felénk kanyarodott. Pár pillanat múlva már a két vonal egymásba tódult. Hogy mi történt az osztály balszárnyán és közepén, azt csak hallomásból tudom. A jobbszárny, a fél 5. század Struncz16 őrnagy parancsnoksága alatt zárt rendben, rövid vágtában haladt előre. Előttünk az ellenséges pikások kitértek és legalább egy századnyi, vagy még annál is több lovagolt el a jobbszárny mellett. A szembejövők közül egyetlenegy sem szúrt a pikával, csak kiabáltak. Mindössze két lándzsaütést kaptam a mentémre. Bizonyos idő múlva azt vettem észre, hogy a zárt osztag mellettem meggyérült és balra húzódik. Tovább nem figyelhettem, mert két ellenséges lovas közé kerülve, az egyikkel összeütköztem, mire mindkettőnk lova megállt, ekkor hirtelen igen erős kardvágást mértem ellenfelemre, de ez ügyesen lehajolt, míg engem az igen erős lendület kirepített az ülésből és csak a magasra pakolt hátsókápának és sarkantyúmnak köszönhettem, hogy a nyeregből ki nem estem. A következő pillanatban azonban lovam már továbbragadt. Én is igyekeztem balra húzódni, mert a terep hemzsegett ellenséges lovasoktól, főképpen azonban az irányban, ahonnan jöttünk. Pillanatra megállítottam lovamat, hogy tájékozódjam, mert csak ellenséges lovasokat láttam, a por és füst akadályoztak a tájékozódásban. Ebben a pillanatban előttem vagy hat lépésre egy ellenséges lovas harsányan rám kiáltott „Stoj”, egyúttal a szárakat elengedve, karabélyával megcélzott. A lövést nem hallottam a nagy harci zaj miatt, csak láttam, hogy fordítja a lovát és elvágtat. Erre önkénytelenül utána vágtattam, de közben két huszár keresztezte utamat, mögötte pedig két karabélyos orosz lovas vágtázott. Ezzel a csoporttal párhuzamosan vágtában haladva láttam, hogy az orosz az egyik huszár hátának támasztja karabélyát, a huszár megingott a nyeregben és pár vágtaugrás után le is bukott lováról. Csuklómhoz erősített kardomat ekkor elbocsájtottam és pisztolyomból három lövést adtam le közvetlen közelről az oroszra. A harmadik lövés után pisztolyomban működési zavar állott elő és így ismét a kardomhoz nyúltam. A leadott lövések eredményét nem volt alkalmam megfigyelni, miután ismét ellenséges lovasok közé kerülve, tovább sodródtam. Ekkor már mindenütt lóháton harcoló csoportok voltak. Az egyik ilyen epizódot pontosan megfigyelhettem. Egy szakaszvezetőnk párhuzamosan ügetett két orosz pikással. A szakaszvezető mellett szintén volt két huszár, de ezek a harcba nem avatkoztak bele. Az egyik orosz pikás a szárakat elengedve, két marokra fogta pikáját és oldalt kihajolva több szúrást intézett a vele párhuzamosan ügető szakaszvezetőre, de ezt nem tudta elérni. A szakaszvezető minden Struncz Jenő ezredes. 1891-ben hadnagyként került a császári és királyi 14. huszárezredhez, ahol 1894-ben főhadnaggyá, 1903-ban századossá léptették elő. 1914-ben őrnagyi rangban a 14/5. lovasszázad parancsnoka volt. 1916 július elején alezredessé léptették elő. 1916 nyarától előbb a 14. huszárezred lovasosztályának, 1918 nyarától pedig a világháború végéig a 14/II. félezred parancsnoka volt. 1918. június 20-án megsebesült. Az 1920-as évek elejétől Bécsben élt.

Bene János

szúrás után kardjával szokásos magyar huszárszitkok kíséretében a pikára ütött egyet. Egy darabig végignéztem ezt a párbajt, de aztán odaszólítottam a huszároknak, hogy fogjuk el ezt a két muszkát. Erre nekirugaszkodtak ők is a két orosznak. Az egyik mindjárt lekerült a nyeregből a másikat pedig a két huszár üldözőbe vette. Tovább balra húzódva megláttam a gyülekezőben levő osztályt. Közben ismét körülvett csomó ellenséges lovas, de ezeket már a gyülekező osztályból kiküldött szakasz zavarta vissza. A gyülekező helyen a 6. század sorakozott. Parancsnoka Wehle százados fejvágástól erősen vérzett, de helyén maradt. Feltűnő sok fej és arcseb volt látható. Ezután vonult be a fél 5. század parancsnoka, Strunz őrnagy, aki átvette az osztály vezetését. Majd ideérkezett az ezredparancsnok is és az 1. osztály élén amely ezután visszafordult a küzdőtérre. A fenti előadásokból, nemkülönben a hadosztály harcjelentéséből is kitűnik, hogy az összecsapás a lávában támadó kozákok ellen a huszárok győzelmével végződött. A messze előreszáguldó Mayer alezredes azonban hősi halált halt. A kozákok közrefogták. A vitéz törzstisztet számtalan lándzsaszúrás érte. Holtan bukott le lováról. Még folyt a kézitusa, mikor az emberek állásban maradt 1. és 2. százada is lóra szállt, hogy a rohamhoz csatlakozzék. Mielőtt ez megtörtént, a 2. osztálynak mármár küzdő részeit délkelet felől erős ágyútűz, északkelet felől egy második ellenséges lovasezred rohama érte. A fél 5. század, az utászszakasz, valamint a 6. század részei, szembevették magukat az ellenséggel. Hosszan tartó kézitusa keletkezett, az utászszakasz egészen felmorzsolódott, de a harc mégis az ellenségnek meghátrálásával végződött. Valószínű, hogy vagy akkor, vagy a következő harci epizódnál néhány kozák a 4. század mögé került, minthogy ennek a századnak parancsnoka is hősi halált halt. Egy huszár bemondása szerint a tarkóján kapott halálos sebet. Mialatt ez a harc lejátszódott az ezred jobbszárnyán, az ütegeknél és a lövegfödözetnél ugyanis baleset történt. Itt eleinte a két üteg egymás mellett állt, majd mikor erősebb kozákosztagok Pyszkowce irányában törtek elő, az egyik üteg hátrafelé állást változtatott és onnan igen eredményesen vette tűz alá a többször is rohamozó ellenséget. Miként tudjuk az ütegektől jobbra foglalt a fél 5. század, mint lövegfödözet egy mély útban állást. Az ellenség az első rohamot 3-4 századdal intézte, több hullámban. Ez a roham a jobb szárnyával áthatolt a 4. század állásain, középpel az elől maradt üteget, balszárnyával a lövegfödözetet érte. Az üteg az utolsó percig lőtt, de nem tudta a rohamot megállítani. A kezelő legénység ezután az ágyúk alatt keresett fedezetet, de az orosz lovasok az üteg egész személyzetét lekaszabolták, vagy ledöfték. Az üteg hat tisztjéből 4 elesett, 2 súlyosan megsebesült. A kozákok ezután visszafordultak. Maga a lövegfödözet tűzzel verte vissza az ellene irányult rohamot. Különben sem tudtak volna az ellenséges lovasok a mély úton átjutni. Félóra múlva azonban a kozákok a Pyszkowce-től délkeletre fekvő erdőből törtek előre és a lövegfödözet jobb oldalát rohanták meg. Bár az erdőbe küldött járőr idejében jelentette a kozákok közeledését, nem sikerült azokat feltartóztatni. A kifejlődött kézitusában a 27 karabélynyi lövegfödözet parancsnoka, Haller17 gróf főhadnagy és Haller Pál, hallerkeöi gróf (Olthévíz, 1881. aug. 2. – Buczacz, 1914. aug. 23.) főhadnagy. 1910-től hadnagy, 1914ben főhadnagy a 14. huszárezred tartalék állományában. 1914-ben a 14/5. lovasszázadban szakaszparancsnok. Hősi halált halt.

Huszárroham Buczacznál

10 huszár elesett, másik része szétszóródott, csak Gerlóczy18 hadnagynak sikerült néhány sebesülttel a roham lezajlása után Pyszkowce-nél a hídon átvergődni, ahol két előnyomuló 12-es századdal találkozott. Említettük korábban, hogy a 12-es huszárok valóban Pyszkowce-nél akarták a csatateret elérni. A vázolt baleset ideje alatt már az egész ezred lóháton volt, hogy a birtokában maradt csataéren az esetleg megújuló orosz támadást visszaverje. Csak az utász szakasz hiányzott, mert felmorzsolódott a kézitusában, amelyből csak három huszárja tért vissza. Hiányzott ezenfelül a volt lövegfödözet: a fél 5. század, amelyet az orosz roham legázolt. Ebben az időben ért Medwedowcera a Budzanowról visszajött 12-es hírszerző különítmény. Ez írja, hogy útja a segélyhely mellett vezetett el, ahová szünet nélkül hozták a sebesülteket. Medwdowceban sok halott feküdt, cserkeszek, kozákok vegyesen, de sajnos sok huszár is. Éppen Wehle századost kötözték ekkor az orvosok. Fején kapott egy lándzsaszúrást, egész atillája tele volt vérrel... Ez volt a 14. huszárezred tűzkeresztsége. Az ezred ezen súlyos veszteséggel esett át. Mayer alezredesen kívül itt esett el Békássy19 százados, a 4. század parancsnoka, Újházy főhadnagy utászszakasz parancsnok, Dungyerszky20 főhadnagy a 4. századtól, Haller gróf főhadnagy, lövegfödözet parancsnok. Megsebesült Wehle százados, a 6. század parancsnoka, aki azonban megtartotta százada vezetését és megsebesült még Jakobs21 báró százados.« A buczaczi lovasrohamot, mely a felderítés első napján történt és sikeres volt, lelkesítő példaként emlegette a hadvezetőség. Ezzel lovasrohammal az 1. lovashadosztály eljutott addig a vonalig, ahová a hadsereg-főparancsnokság eredetileg elrendelte. Ettől függetlenül a modern kor gépi háborújában a nagyhatású tűzfegyverekkel (géppuska) szemben a huszár védtelenné vált. Az 1914 augusztusi győztes vagy vesztes lovasrohamok (Stojanow – aug. 15., Vlagyimir-Volinszkij – aug. 16., Gorodok – aug. 17., Satanow – aug. 18., Jaroslawice – aug. 21., Buczacz – aug. 23., Kamionka-Strumilowa – aug. 24.) már csak a huszárvirtus utolsó felvillanásai, epizódjai voltak. Az I. világháborúval a huszárság sorsa megpecsételődött, dicsősége lealkonyult.

Gerlóczy Gábor vitéz gerlóczi és alsóviszokai (Kassa, 1894. febr. 7. – Budapest, 1962. márc. 15.) vezérőrnagy. 1914-ben mint hadnagyot vezényelték Nyíregyházára, a cs. és kir. 14. huszárezredhez. A háború idején 1918. szept. 1-jén léptették elő főhadnaggyá. A két világháború között a nyíregyházi 4. huszárezredben szolgált, 1941-től a kormányzó szárnysegédje. 19 Békássy Ernő, békási (Kemeneshőgyész, 1872. máj. 4. – Buczacz, 1914. aug. 23.) százados. 1911-ben vezényelték a cs. és kir. 14. huszárezredhez, mint a géppuskás osztag parancsnokát. 1914-ben mint a 14/5. lovasszázad parancsnoka vonult ki a frontra. Hősi halált halt. 20 Dungyerszky Iván főhadnagy. 1904-ben mint hadnagyot vezényelték a cs. és kir. 14. huszárezredhez, 1910-től hadnagyként, 1913-tól főhadnagyként szerepelt a cs. és kir. 14. huszárezred tartalék állományában. 1914-ben főhadnagy a 14/4. lovasszázadban. Hősi halált halt Buczacznál 1914. aug. 23-án. 21 Jakobs Ernő, báró. 1912-től szerepel mint főhadnagy a cs. és kir. 14. huszárezred tartalék állományában. Tartalékos századosként vonul ki a frontra 1914-ben, 1915 tavaszán a 14/II. huszárosztály és egyben 14/4. lovasszázad parancsnoka, 1916. júniusától a 14. huszárezred lövészosztályának parancsnoka. A cs. és kir. 14. huszárezred állományában volt a világháború végéig. 18

Nagy Dóra

„Mindnyájatokat sokszor csókol Kálmán” Vitéz Mikecz Kálmán I. világháborús levelei*

A levél az egyik legszemélyesebb forrás, hiszen árulkodik egy ember érzelmeiről, gondolatairól, emellett információközvetítő szerepe is van. A levélnek ezek a funkciói még inkább felértékelődtek a világháborúk idején, hiszen a fronton harcoló katonák és az értük aggódó családtagok csak a leveleken keresztül tarthatták a kapcsolatot. „A posta célja volt a szellemi, érzelmi kapcsolat fenntartása is az otthoniakkal.” A katonáknak nemcsak az otthonról érkezett levelek, de az általuk hazaküldött üzenetek is fontosak voltak, melyek honvágyukat is enyhítették. Bizonyára akadnak olyan levelek ebből az időszakból, melyek még most is egy-egy család pincéjében, padlásán vagy gondosan eltéve, egy dobozban hevernek és őrzik írójának gondolatait, érzelmeit, a háborús eseményeket. Szép számmal jelentek meg az elmúlt években olyan kötetek, melyek tábori levelezőlapokat, leveleket, képeslapokat adtak közre. Ezek egy részében egyetlen katona leveleit, képeslapjait jelentették meg, de olyan munka is akad, melyben több katona leveleit, képeslapjait, naplóját, frontverseit fogják egy csokorba, akár mindkét világháborút illetően is. Igazán szerencsés helyzet az, ha olyan háborús levelek kerülnek elő nagy számban, melyek egy adott személyhez kötődnek és több évet ölelnek fel. A Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárának őrizetében találhatóak a Mikecz-család iratai, melyek a 2000-es években a család ajándékaként kerültek az intézmény gyűjteményébe. Vitéz Mikecz Kálmánnak, a család talán legismertebb tagjának iratai, köztük első és második világháborús levelei is ennek az adománynak köszönhetően váltak hozzáférhetővé a levéltárban. A XXI. Szabolcs-szatmár-beregi Nemzetközi Levéltári Napokon 2014. szeptember 18-án elhangzott előadás szerkesztett változata. Dán János: A Magyar Királyi Tábori Posta a II. világháborúban, 1938–1945. Budapest, 2011, 10. [Dán, 2011] Mi fán terem a tábori posta? https://sites.google.com/site/azidoharcokatujraz/home/memento/a-tabori-posta (utolsó letöltés: 2014. október 20.) A teljesség igénye nélkül: Szerk. balogh István: Tevan Rezső katonatiszt első világháborús naplója. Budapest, 2012.; Sudár Lászlóné Molnár Zsuzsanna (szerk.): Iluska húgomnak a frontról. Dr. Szedernik Jenő képes-levelező- és tábori lapjai. 1914–1916. 2006. [Sudár, 2006] http://www.csepreg.hu/feltoltesek/csoport/105/doks/ ilonkahugomnak.pdf (utolsó letöltés: 2014. október 16.) Hencsei Kálmán: Csak szeress-szeress-szeress nagyon. Budapest, 2011. [Hencsei, 2011]; Szenti Tibor: Vér és pezsgő. Budapest, 1988.; Dán, 2011. Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára, XIII. 50. Mikecz család iratai, 1801–2010. Mikecz Kálmánra vonatkozó iratok (a továbbiakban XIII. 50.) *

Vitéz Mikecz Kálmán első világháborús levelei

A Mikecz-család története, valamint Mikecz Kálmán élete Bene János kutatásaiból és Mikecz Kálmán fiának, Lászlónak és unokájának, Andrásnak a visszaemlékezéséből ismerhető meg. A család eredete egészen a középkorig nyúlik vissza, szabolcsi ága 1716. április 16-án nyert nemességet III. Károly magyar királytól. Az oklevelet Kemecsén hirdették ki 1717. január 8-án. A köznemesi család tagjai a későbbiekben elsősorban a megyében betöltött tisztségeikkel váltak ismertté. Mikecz Kálmán édesapja, János 1850. június 21-én született. Több megyei pozíciót is betöltött: 1878-tól Szabolcs vármegyei alügyész, 1883 végén első aljegyző, 1891-től megyei főjegyző volt. 1895-ben Szabolcs vármegye alispánja lett.10 Mikecz János 1881-ben vette feleségül Moldován Emíliát, akitől öt gyermeke – Károly, László, Katalin, Jolán és Kálmán – született.11 Kálmán a legkisebb gyermekként született a családba, 1895. szeptember 22-én. Szüleit korán elvesztette, hiszen édesapja 1901-ben, míg édesanyja 1905-ben hunyt el.12 Ezután rokonai fogadták be. „Szülőktől örökölt vagyonát pedig az árvaszék hadikölcsönbe fektette, ami tudvalevően a háború miatt nullára értéktelenedett.”13 Kálmán 1913-ban a nyíregyházi evangélikus főgimnáziumban érettségizett, ezután Grazban kezdte meg jogi tanulmányait.14 Közbeszóltak azonban a világtörténeti események, 1914 júliusában ugyanis kitört az első világháború, vagy ahogyan a kortársak nevezték, a Nagy Háború. Ekkor Mikecz Kálmán is megszakította a tanulmányait és 1914 szeptemberében bevonult Munkácsra. Innen hamarosan az aradi császári és királyi 3. huszárezred ötödik századába helyezték át. Előbb Holicson a tartalékos tiszti iskolát, majd Galíciában, Dolinán a rohamtanfolyamot is elvégezte.15 A galíciai frontra került, ahol 1915 júniusában a Visztula vonalánál esett át a tűzkeresztségen.16 Erről egyik Mikecz Kálmán huszár főhadnagy, 1918 levelezőlapján tájékoztatta rokonait.17 „1916 Bene János: A nyíregyházi Mikeczek. Nyíregyháza, 2008. [bene, 2008], illetve Bene János (szerk.): A Mikeczek. Budapest, 2005. [Bene, 2005] http://www.mikeczbanderium.hu/articles.php?cat_id=1 [Visszaemlékezés] (utolsó letöltés: 2014. október 16.) Bene, 2005, 79. Bene, 2008, 3. 10 Bene, 2005, 121. 11 I. m., 122. 12 Bene, 2008, 6. 13 Visszaemlékezés. 14 Bene, 2008, 7. 15 I. m., 8. 16 Visszaemlékezés. 17 XIII. 50. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levelezőlapja. 1915. július 6., illetve Visszaemlékezés.

Nagy Dóra

novemberében hadnagyi ranggal hivatásos állományba vették át. 1917 novemberében főhadnaggyá léptették elő. Szakasz-, majd századparancsnokként, illetve ezred másodsegédtisztként harcolta végig az I. világháborút.”18 Feltételezhető, hogy Mikecz Kálmán a fronton nem vezetett naplót, mivel az nem maradt fenn és leveleiben sem említi, így erre az időszakra vonatkozóan levelei a legszemélyesebb források, melyekből a család iratai között a levéltár összesen ötvenet őriz. Ezek 1915 februárja és 1917 decembere között keletkeztek. A legtöbb írás 1916-ból maradt fent. Mikecz Kálmán a levelek nagy részét, 47 darabot bátyjának, dr. Mikecz László árvaszéki ülnöknek, hármat pedig sógornőjének, Mikecz Lászlóné Vinnay Mártának írt. A nekik szóló levelekből nyilvánvalóvá válik, hogy a többi testvérével is levelezett, de azok a dokumentumok nem kerültek a levéltár őrizetébe. Az intézményben olyan levelek sincsenek, melyek a frontra szóltak volna Mikecz Kálmánnak. Mikecz Kálmán üzeneteinek háromnegyedét tábori postai levelezőlapra írta, de fennmaradt néhány borítékban küldött levele is. A levelezőlapok nagy számára magyarázat lehet, hogy a „tábori postai levelezőlap könnyen kezelhető, nyitott, áttekinthető és egységes, ami a cenzúrázás miatt fontos szempont volt.”19 A borítékban küldött levelek hivatalos vizsgálata már körülményesebb volt, így azokat ideiglenesen be is tilthatták.20 Tábori levelezőlaphoz két módon juthatott egy magyar katona: a magyar nyelvű tábori levelezőlapokat Magyarországon nyomtatták és innen küldte a család a frontra, míg a német nyelvűeket a fronton vásárolhatta meg.21 Ezekre írhatta aztán az otthonra szánt üzenetet. „A leírt szövegeknek bizakodóknak, optimista kisugárzásúaknak kellett lenniük.”22 „Főleg a frontok valóságos szenvedéseiről szóló hírek voltak veszélyesek a hatóságok szemszögéből nézve, mert tönkretették az újságok által keltett háborús lelkesedést, általában is rontották a hivatalos tájékoztatás hitelét.”23 Az üzenetekben tilos volt feltüntetni a hadviselésre vonatkozó információkat, a hadseregre vonatkozó adatokat.24 Ennek betartását a cenzúra elvileg szigorúan ellenőrizte, mely azonban IV. Károly uralkodása alatt némiképpen enyhült.25 A tábori levelezőlapok közül ki kell emelni kilencet, melyeket 1915–1916-ban küldött haza Mikecz Kálmán. A cenzúra elvei alapján a levelezőlapokon nem lehetett feltüntetni a tartózkodási helyet és titkosírást sem lehetett alkalmazni. 26 Kálmán ezeken a levelezőlapokon rejtett üzenetként jelölte, hogy éppen hol tartózkodik. Az általa megírt üzenet néhány betűje alá egy-egy pontot tett, ezzel jelölve meg a titkos üzenetet alkotó betűket. Ezeket aztán az aláírásától visszafelé olvasva, azonnal egyértelművé vált, hogy éppen hol tartózkodik. Persze nem lehet tudni, hogy ezt a módszert Bene, 2008, 8. Dán, 2011, 19. 20 I. m., 90. 21 Sudár, 2006, 4. 22 I.m., 5. 23 Fodor Mihályné: Mark Cornwall: Hírek, rémhírek és a cenzúra Ausztria–Magyarországon (1914–1918. Klió, 1994. 1. sz. 125–129. http://www.c3.hu/~klio/klio941/klio125.html (utolsó letöltés: 2014. október 22.) [Fodor, 1994] 24 Dán, 2011, 107. 25 Fodor, 1994. 26 Dán, 2011, 107. 18 19

Vitéz Mikecz Kálmán első világháborús levelei

még otthon beszélte meg a bátyjával vagy a fronton tanulta-e el valakitől. A módszer minden esetre működhetett, hiszen a sokszor ceruzával megírt levelezőlapokon a rejtett üzenet feloldása egy másik kézírással, tollal lejegyezve látható. Ilyen rejtjeles üzenet volt, pl. „Bihava mellett”, „Tarnava ugyanott”, „Lublin előtt tizennyolc” stb. Borítékban küldött leveleiben ugyanakkor általában kevésbé jellemezte Mikecz Kálmánt ez az óvatosság, ott ugyanis rendszeresen leírta, hogy éppen hol tartózkodik. Ennek oka lehetett utóbbiak nehezebb ellenőrizhetősége. A rejtett üzenetes levelezőlapok mellett külön érdekességnek számít az a három képeslap, melyet Mikecz Kálmán 1916 januárjában küldött testvérének. Mint ahogyan erről maga is tájékoztatta az otthoniakat, ezekhez akkor sikerült hozzájutnia, mikor a század szalmavásárlását intézte. Bár más katonai levelezésben is előfordulnak az otthon legyártott vagy a fronton beszerzett képeslapok, ezeknek inkább emlékjellegük volt, hiszen jóval kevesebb szöveg fért rájuk, mint egy tábori levelezőlapra.27 A levél tehát alkalmas volt információközlésre és kérések továbbítására is. Mikecz Kálmán esetében általános tartalmú és rendkívüli információt, kérést tartalmazó levelek különböztethetőek meg. Minden levelében tájékoztatta testvérét egészségi állapotáról. Csak kivételes esetben panaszkodott, főleg a reumája miatt. 1915 szeptemberében ugyanis többször kellett a lóról leszállva, órákig, vizes, mocsaras vidéken fekve harcolnia, néha még az éjszakát is ott kellett töltenie. Ráadásul a harcok alatt egyszer még egy nagyobb felhőszakadás is érte őket. Emiatt reumás lett, ami élete végéig kínozta. 1915. szeptember 30-án pedig a „Styr és Kormin folyó környékén Stowygoroz térségében”28 mindkét combját lövés érte, így hadikórházba került, ahonnan a felépülést követően ismét a galíciai frontra vonult.29 A levelek másik általános eleme az otthoniak egészségügyi állapotáról, a családi hírekről való érdeklődés. Ezt maga Mikecz Kálmán így fogalmazta meg bátyjának: „El sem képzeled, milyen jól esik valami ujat otthonról hallani.”30 A családi gazdaságra vonatkozó információk is érdekelték, pl. az, hogy sikerült-e eladni a bort? Mint minden katonának, így Mikecz Kálmánnak is elemi szükséglete volt a családjától érkező információ, így ha hosszabb ideig nem érkezett otthonról levél, akkor bátyját többször megfeddte ezért. Persze későbbi leveleiben ő maga is belátta, hogy a tábori posta nem működött mindig megfelelően. Ugyanakkor magáncélú levelet, pénzt vagy csomagot küldeni – tehát egyáltalában a kapcsolatot tartani – csak azon keresztül lehetett. Mikecz Kálmán is kérte bátyját, hogy csak a tábori postán keresztül küldjék el azt, amit neki szánnak, különben ő kap érte komoly büntetést. A levelek állandóan visszatérő témája a csomagvárás. Kálmán gyakran írta, hogy hiányosan kapta vagy még meg sem érkezett hozzá az a csomag, amit neki küldtek. Talán ezért is szerepel a levelei között egy, amelyen csak ennyit közöl: „A pakkot megkaptam. Csókol Kálmán.”31 A korabeli leveleket áttekintve nyilvánvalóvá válik, hogy nem ő volt az egyetlen, aki a késve, hiányosan megérkezett csomagokra panasz Hencsei, 2011, 27. Visszaemlékezés 29 Visszaemlékezés, ill. Bene, 2008, 134. 30 XIII. 50. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levelezőlapja. 1915. július 20. 31 Uo. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levelezőlapja. 1916. március 15. 27 28

Nagy Dóra

kodott. Általában ruhákat kért, főleg, amikor közeledett a hidegebb évszak. Egyik levelében teljes listát közölt a szükséges ruhaneműkről a sáltól a harisnyáig. Néha pedig piperecikkeket kért. Ugyanakkor, ha nagyobb település környékén tartózkodott, akkor ő maga is megvett néhány dolgot a fizetéséből és haza is rendszeresen küldött pénzt, hogy a szükségleteit, így pl. az általa kért ruhákat, tisztálkodó szereket abból tudják fedezni. A helyi, megyei hírek is érdekelték. Egy ízben jelezte is a testvérének, hogy ha valamilyen érdekesebb ügy kerekedne a környéken, akkor feltétlenül küldjön neki egy Szabolcs Vármegyét.32 Viszonylag gyakran közölt harctéri híreket is testvérével. A levelezőlapokon csak ilyesmiket írt: „Az orosz borzasztóan fél tőlünk úgy szalad, hogy alig tudjuk utól érni.”33 Borítékban küldött leveleiben viszont titkosabb információkat is közölt az otthoniakkal, így 1916 februárjában az ezrede átszervezéséről tájékoztatta őket. Májusban pedig a következőket írta: „Körülbelül hónap kimegyek az állásokba s így egy darabig nem kaphatok szabadságot. Az állásaink Buczacztól délre … vannak. (…) Az állások jók csak a muszkák lövöldöznek nehezekkel.”34 Egyik levelében még az elesettek számát is feltüntette. Augusztus 23-án pedig büszkén írta a következőket: „A jövő hónap elseje körül lemegyünk Valjevóba. 18-ikán nagy feladat vár rám, ugyanis a kivezényelt huszárokat nekem kel kivezetnem s a parádét végig csinálnom. Ilyen nagy úr sem voltam még. Csak jól sikerülne.”35

Mikecz Kálmán testvérének, Mikecz Lászlónak címzett levelezőlapja. 1916. november 9. Uo. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levelezőlapja. 1915. július 18. Uo. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levelezőlapja. 1915. július 1. Uo. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levele. 1916. május 15. 35 Uo. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levele. 1916. augusztus 23. 32 33 34

Vitéz Mikecz Kálmán első világháborús levelei

A levelek másik csoportját a rendhagyó írások teszik ki, melyekben különlegesebb kérésekkel állt elő vagy érdekesebb információkat közölt. Egy ízben a következőket írta: „Kérlek benneteket, hogy a kért csokoládékat inditsátok utnak a megállapodott idö közökben.”36 A saját fogyasztáson felül ez már arra is utalhat, hogy az akkor még luxuscikknek számító csokoládét cserére is felhasználta. Ezt igazolhatja, hogy a szakirodalom szerint a csokoládé a katonák leveleiben gyakran előfordul.37 A korábban már említett helyi, megyei híreken kívül érdekelték az országos események is, ezért is kérte a testvérét, hogy fizessen elő neki a Pesti Hírlapra, majd az Új Időkre is. Későbbi levelekből az is kiderül, hogy a magyarországi megjelenés után 3 nappal már a kezében volt a folyóirat. Ehhez persze a tábori posta megfelelő működésére is szükség volt. Más, korabeli katonalevelekben is előfordul ilyen kérés.38 Bátyjára egyéb feladatot is bízott. Őt kérte meg arra, hogy szerezze meg számára a nemesi igazolást, majd küldje el neki a frontra, hiszen ott mindenképpen használni szeretné.39

Mikecz Kálmán huszár főhadnagy névjegye

Mikecz Kálmán rendszeresen tudósította családtagjait a rangemelkedéseiről is. Kezdeti levelein még az önkéntes, 1915. július 5-től a kadét, vagyis hadapródjelölt szerepelt. 1916 januárjában biztosan zászlós volt, de 1916. augusztus 23-i levelében arról tájékoztatta a testvérét, hogy beadták a hadnagyi előléptetésre, melyet már az év elején meg kellett volna kapnia. 1917-ben főhadnagy lett, amit november 26-i levelében így hozott szerettei tudtára: „(…) főhadnagy lettem. Igazán örülök neki s hálát adok a jó Istennek, hogy megengedte, hogy elérhessem egészségben eme rangot is.”40 Valószínűleg akkor készíttethetett a családjával a saját részére névjegyet. Korábbi, hadnagyi rangja elérésekor ugyanis így tett és elküldette magának a névjegyet a frontra. Írásaiban igazi érdekességeket is megörökített. 1916. november 25-i levelében, mint rendkívüli eseményt említette meg, hogy az előző napon felesküdtek az új királyra, IV. Károlyra. 1917. július 29-én egyébként a király személyes kézfogás kíséretében tüntette ki a tisztek egy csoportját, köztük Mikecz Kálmánt is, melyről a család anyagában egy fénykép is megmaradt. Uo. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levelezőlapja. 1916. november 9. Pl. Sudár 2006, 46. 38 Uo., 7. 39 XIII. 50. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levelezőlapja. 1916. november 9. 40 Uo. Mikecz Kálmán testvérének, Lászlónak címzett levelezőlapja. 1917. november 16. 36 37

Nagy Dóra

IV. Károly meglátogatja a császári és királyi 3. huszárezredet. 1917. július 29. Képeslap (A képen Mikecz Kálmán a 17. sorszámmal jelölve.)

Mind közül talán az a levél a legérdekesebb, melyet Mikecz Kálmán sógornőjének, dr. Mikecz Lászlónénak írt 1917. december 1-én. Ez az utolsó, frontról írott levele, amely a levéltár őrizetébe került. Már csak emiatt is figyelemre méltó lenne, de a tartalma miatt is szükséges a hosszabb idézés. Ebben nagy hírt osztott meg az asszonnyal: „Először is ismét nagy úr lettem, vagy igy helyesebb nagyobb úr. A dicső és vitéz 3-ik századot vezetem a csatában. Igaz, hogy a föld alatt vagyunk beásva s igy nem sokat látok belőlük. Most ugyan csend van. Nagy ujság ha ugyan nem tudjátok még. A mi 8-ik armeenk egy része fegyverszünetet kötött az orosz XI. Korp-sal. Szerencsére mi is beleesünk a fegyverszünetet tartó csapatokban. Mi jelenleg Csernovisztől keletre 20 kilométernyire Bojan falu előtt lévő állásokban védjük a hazát. Olyan különös volt mikor kaptuk a parancsot, hogy nem szabad lőni s hogy fegyverszünet van. Eddig bizony nem nagyon kiméltek az oroszok s ha valakit megláttak arra nem sajnáltak rálőni s egyszerre egész kényelmesen lehet mindenütt sétálni, nem kell mindég vigyázni, hogy az ellenség meg ne lásson. A két stellung közt lévő terület semlegesnek van nyilvánítva s oda mind kétt részről sokan járnak. Tudniillik ott van meg sok krumpli, tengeri, tökk, (!) bab stb. Ezért pedig a mi embereink szivesen mennek egy pár kilómétert is. Van persze nagy barátkozás, egymásnak segítik fel a tele zsákot.”41 Leírta azt is, hogy az oroszok és a magyar huszárok között beindult az aktív cserekereskedelem. Erről így írt: „Én is vettem már vagy egy jó ¼ kg teát. Ez Uo. Mikecz Kálmán sógornőjének, dr. Mikecz Lászlóné Vinnay Mártának címzett levele. 1917. december 1.

Vitéz Mikecz Kálmán első világháborús levelei

nem hamisítvány, igazi orosz. Rumért s más itokáért mindent lehet kapni. Én például egy pohár rumért kaptam a teámat. De ilyen szerencsés vásárt még nem is csinált senki sem. Általában az irányzat szilárd s egy csomag tea, ¼ fond, egy üveg rum. Mi ugyanis a rumot az államtól kapjuk ha jól emlékszem literenkért 3,90 koronáért. Igaz, hogy olyan is az. De az oroszoknak nagyon ízlik.”42 Nem volt ez egyedi eset, sőt, más híradások szerint az ünnepek idején elrendelt ideiglenes, lokális fegyverszünetek idején általános volt ez a barátkozás. 43 A galíciai front lezárása után Mikecz Kálmán ezredét előbb Besszarábiába, majd Odesszába vezényelték, ahol rendfenntartó funkciót töltöttek be, majd 1918 novemberében hazatértek.44 Mikecz Kálmán helytállásáért többek között megkapta az I. és II. osztályú, ismertebb nevén a Nagyezüst és a Kisezüst Vitézségi Érmeket. A háború után huszár főhadnagyként szolgált a Nyíregyházán megszervezett magyar királyi 4. honvéd huszárezredben. 1924. június 15-én megkapta a vitézi címet. A második világháborút is végigharcolta, ahol 1941. augusztus 15-én a nyikolajevi csatánál végrehajtott lovasroham az ő parancsnoksága alatt álló Gróf Hadik András 4. honvéd huszárezred II. osztályához fűződik. A második világháborúból ezredesként szerelt le.45 Vitéz Mikecz Kálmán 40 éve, 1974. szeptember 15-én hunyt el. 1994-ben posztumusz dandártábornokká nevezték ki. Az őt övező rendkívüli tisztelet miatt utcát neveztek el róla Nyíregyházán, 2005-ben szobrot avattak a tiszteletére a Huszár emlékkertben, 2006-ban pedig megalakult a vitéz Mikecz Kálmán Honvéd és Huszár Hagyományőrző Egyesület.46 Mikecz Kálmán leveleiből egy olyan művelt, bátor, időnként humoros oldalát is megmutató embert ismerhetünk meg, aki szorosan kötődött a családjához és kötelességtudóan harcolta végig a háborút. Írásai ugyanakkor bepillantást engednek a tiszti gondolkodásba és segítenek, hogy némiképpen – már amennyire a katonai cenzúra is engedi – a háborús események mögé is lássunk. A Mikecz Kálmánra vonatkozó dokumentumok egy része mai napig a család őrizetében található. Az eddigi évek nagylelkű iratadományait a család a közeljövőben továbbiakkal szeretné gyarapítani, melynek köszönhetően Mikecz Kálmánnak is újabb levelei kerülhetnek a levéltár őrizetébe. Ezek természetesen tovább árnyalhatják, gazdagíthatják a huszár főhadnagyról kialakult képet és újabb érdekes momentumokra, adatokra deríthetnek fényt.

Uo. Karácsonyi fegyverszünet az első világháborúban. http://www.ng.hu/Civilizacio/2004/12/Karacsonyi_fegyverszunet_az_elso_vilaghaboruban (utolsó letöltés: 2014. október 22.) 44 Visszaemlékezés 45 Bene 2008, 8–9., ill. Bene 2005, 134–136. 46 Bene 2008, 10., Bene 2005, 136–137., ill. Visszaemlékezés 42 43

Henzsel Ágota

Részletek Kiss Ernő I. világháborús feljegyzéseiből Kiss Ernő 1893-ban született Érkeserűn, Bihar megyében, ahol édesapja községi jegyző volt. 1911-ben kezdte meg tanulmányait a Debreceni Tudományegyetem magyar-latin szakán. A 3. év elvégzése után, 1914 nyarán, 21 évesen kapta meg a katonai behívót. Testvére tífuszos megbetegedése miatt csak 1914. októberében vonult be „a császári és királyi 39. gyalogezred Debrecenben székelő pótzászlóaljához”. Az ezred ún. közös ezred, német vezényleti nyelvvel. Néhány hónapos debreceni kiképzés után, 1915. január végén kezdte frontszolgálatát Eperjestől keletre, a Kárpátok hegyei között levő orosz hadszíntéren. Három hónap múlva leromlott állapotban, betegen kórházba került és mire felépült, ezredét az olasz frontra vezényelték át. A „39-esek” és velük Kiss Ernő a háború végéig ott harcolt; 1918. novemberében hadnagyként szerelt le. A háború megpróbáltatásai után a polgári életben is küzdelmes időszak várt rá. A trianoni határon kívül rekedt fiatalembernek 1924-ben sikerült Debrecenben levéltáros állást kapni, levéltárosi képesítést szerezni. Ezt követően települt át Magyarországra és alapított családot. A Debrecenben töltött évek után 1942-ben Szatmárnémeti város, 1945-ben Szatmár vármegye főlevéltárnoka lett. Részt vett Szatmár megye töredékes iratanyagának Mátészalkára, majd Nyíregyházára szállításában. 1950-től 1957-ig a Nyíregyházi Állami Levéltár vezetője volt. A levéltár-történeti kutatások vezettek el Kiss Ernő lányához, Szabó Károlyné Kiss Évához, így szerezett tudomást a levéltár Kiss Ernő I. világháborús visszaemlékezéséről , amit a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával most kiadásra készít elő. Kiss Ernő visszaemlékezése a fronton készített naplószerű feljegyzéseire támaszkodik, amelyeket később, évek múlva tudatosan rendezett össze egy jó stílusban megírt, élvezetes olvasmánnyá. (Ő maga naplónak nevezte írását.) Különösen az első hónapok, az orosz front eseményeiről számol be aprólékosan; az olvasó szinte vele együtt éli át a kezdeti nehézségeket és megpróbáltatásokat. Feljegyzéseit, emlékeit a 39. gyalogezred I. világháborús történetét feldolgozó Cheşereu (RO) A Kiss Ernő visszaemlékezéseit tartalmazó kézirat kötet vásárlással került a Magyar Nemzeti Levéltár SzabolcsSzatmár-Bereg Megyei Levéltárába. (Levéltári jelzet: XIV. 82.)

Részlet Kiss Ernő I. világháborús feljegyzéseiből

kiadvány készítői, Lépes és Mátéfy ny. ezredesek is hasznosíthatták, többször név szerint is hivatkoznak rá. A „bajtársi segítséget” a szerzők egy dedikált példánnyal hálálták meg. Kiss Ernő számára is inspiráló lehetett az 1920-as, 30-as években széles körben megindult I. világháborús dokumentumgyűjtés és feldolgozás. A részletes, a háborús eseményeket végigkísérő és apró történetekkel színesítő visszaemlékezés alapján képet kapunk arról, hogy mi történt Kiss Ernővel a háború négy éve alatt. Kiss Ernő katonai szolgálatban töltött idejét az alábbi módon csoportosíthatjuk: A fronton – az első vonalban és tartalékban 14 hónap A front mögött – a pótzászlóaljnál és pihenőben 11 hónap A fronton kívül – alapkiképzésen 4 hónap továbbképzésen 4 hónap (2x) kórházban 8 hónap (4x) szabadságon 7 hónap (tanulmányi is)

Az orosz fronton Kiss Ernő 1915 január végén került ki – Varannóig vonaton, majd a hegyes vidéken napokon keresztül gyalogszerrel – az orosz frontra, Sztropkó környékére. A békéből a háborúba való „átmenet” több fokozatban történt meg, a fronthoz közeledve a félelemmel és szorongással induló újoncokat számos benyomás érte: Sztropkón a házak betört ablakai, leomlott és golyónyomokat mutató falai, kifosztott üzletek fogadták, az ágyúszót ott már hallani lehetett. A falut, ahol éjszakáztak, gránát és srapnel találatok érték, felriadt, megtudta, hogy halottjai is vannak a támadásnak, látta a vöröskeresztes kocsikon a borzalmas sebesülésű katonákat. Azután elragadták az események, nem volt idő töprengeni, a körülményeket latolgatni. Néhány nap múlva átesett a tűzkeresztségen. „Elszakadva az ezredtől, századunk … a Nagyderencs feletti 609 m-es magaslatra ment. Itt beástuk magunkat az erdőben a hóba s itt töltöttük az éjszakát. Éjjel kisebb tüzeket raktunk s amellett aludtunk pár órát. A fiúk elfelejtették reggelre eloltani a tüzet, a felszálló füstöt észrevette a muszka s menten üdvözölt néhány gránáttal és srapnellel... Az a félelmetes sivítás, melyhez hasonlítani semmit sem lehet – mely később egészen megszokottá vált –, oly rettenetes hatással volt rám, hogy azt szavakkal leírni nem is tudom.” A szemben álló felek gyakran éjszaka indították akcióikat, hogy a sötétben könynyebben megközelíthessék a másik fél állásait. Lépes Győző – Mátéfy Artúr: A debreceni 39. gyalogezred világháborús története 1914–1918. Debrecen, 1939. 452 p. Vranov nad Topľou (SK) Stropkov (SK) Driečna (SK)

Henzsel Ágota

„Este 7 óra után beburkolóztunk pokrócainkba s elaludtunk. Nyugodtan pihenünk. Úgy 10–11 óra körül szokatlan zajra ébredek: mintha jégeső kopogna a pléhtetőn. Széjjelnézek, hát mindenki lő. Kinézek hófedezékeinkből s látom a rengeteg muszkát, akik hasig érő hóban akarják megközelíteni állásainkat. Nosza, én is elkezdek lőni. Körülöttem sok sebesült ember nyög már, a hófedezék nem fogta fel a golyót, magam is egy fa védelme alatt tüzelek. A sebesültekre nincs időm gondolni, mert látom, hogy az orosz bal felől be akar bennünket keríteni. Az én rajom volt ugyanis a balszárnyon, mely egy kisebb mélyedésre támaszkodott. Sürgősen segítséget kérek a jobb szárnytól. Elmegy egymás után három emberem, de egyik sem tér vissza. Már csak hat puskánk szól, az is időnként. Frontális támadástól nem félek ugyan, mert kintlétemkor láttam, hogy olyan hely van előttünk, ahol hónaljig ér a hó, azon keresztül nem tudnak átvergődni. Ellenben a balszárnyon a kis mélyedésből egészen elhordta a szél a havat, ott térdig sem ér. Ha ezt észreveszik, egy-kettőre lefognak bennünket. Öt emberemmel már csak arra ügyelünk, hogy ez ne sikerüljön nekik. Az oroszok a nagy fák védelme alatt húzódnak állandóan balra. Mi ezeket a fákat figyeljük, s ha kilép mellőle az orosz, lövünk. Már nyolc muszkát tettem magam harcképtelenné (mintha csak vadászat volna) és segítség még most sem jön. Ekkor magam megyek érte. Találok ott még 8–10 embert Fodor Pista önkéntes társam parancsnoksága alatt, de rajtuk túl senkit. A század visszavonult s egy fél szakaszt hátrahagyott hátvédnek. Még egy ideig lövöldöztünk, majd mikor 95-ös modellű puskáink bemelegedve már alig voltak használhatók, hajnali 3 órakor elrendeltük a visszavonulást. Mintegy 14–15-en rettenetes rohanással és gurulással a hegyről elhagytuk az állást.” Az első fronton töltött hetet így összegzi: „Immár (január) 26-án reggeltől, …február elsején estig aludtam összesen, bőven számítva 10–12 órát. Ettem kétszer rendes menázsit és néhány liter feketekávét, két konzervet, két komiszkenyeret, 10–15 dekányi szalámit és …egy tányérnyi pörköltöt. Nem sok. Cigarettát 28-ika óta nem is láttunk. Fedél alatt nem töltöttem összesen egy órát.”

Kiss Ernő az olasz fronton barátjával, Fodor Pistával (1916)

Részlet Kiss Ernő I. világháborús feljegyzéseiből

Az I. világháborús front jellegzetessége (gyalogezrednél), hogy a szemben álló felek hadállásai földbe ásott lövészárkok és futóárkok, sokszor egymáshoz elég közel. Támadáskor cél az ellenséges állások elfoglalása, az ellenfél kiverése. Ha sikerül bevenni az állást, kis idő múlva számítani lehet az ellentámadásra és esetleg visszaveszik. Egy sikertelen támadás és csodával határos megmenekülés története 1915. márciusából, miután az ellenfél felfedezte a támadásra felfejlődött alakulatot és tüzet nyitott: „Hajnalban, még nem is szürkül, megindul a rajvonal a 450 m-es magaslatról az 508 m-es felé. Lassan nyomulunk előre az erdőben. Állandóan figyelni kell az összeköttetést és az előttünk elrejtve levő ellenséget. Szinte megkönnyebbülünk, mikor virradni kezd, pedig az még rosszabb: világoson az ellenség is hamarabb észreveszi a támadó csapatokat. Így haladunk előre 9 óráig. Ekkor egy mesterséges tisztás szélére érünk, melyen alig áll fa. Itt az oroszok vágták ki a fákat, hogy annak fedezete alatt ne lehessen előre nyomulni. Mikor a tisztás szélén, melytől 50–60 lépésre van az orosz állás, feltűnik rajvonalunk, elemi erővel tör ki a fegyver- és gépfegyver tűz, s borzadva látom, hogy körülöttem 15–20 ember jajgat, ordít, könyörög, imádkozik s pirosra festi a szép, friss, fehér havat. ...hirtelen levágtam magam a földre… épp idejében, ekkor húzott el felettem egy csomó golyó, a gépfegyver ott kaszált… Nézegettem jobbra-balra, de nem láttam csak sebesültet és halottat. Ott maradtam fekve, kis ásómat a fejem elé tűztem a hóba, így legalább azt nem látják. Lassanként fázni kezdek. Nem messze tőlem egy nagyon vastag magános fa áll. Jó volna a védelme alatt kissé kitáncolni magamból a hideget. Már éppen elhatározom, hogy oda csúszok hason, mikor észreveszem, hogy ez már másnak is eszébe jutott. Éppen most emelkedik fölfelé mögötte egy baka. Alig táncol pár másodpercig, lövések csattannak s szegény ordítva esik össze. Haslövést kapott. A szép, nagy, vastag fa belül korhadt volt. Lehet, hogy az oroszok ezt tudták is, azért hagyták meg. Dél felé hallottam, hogy tartalék jön megsűrűsíteni a vonalat… Még kb. 20 lépésre vannak tőlem, mikor megmozdulok. Abban a pillanatban több lövés éri hátamon púposodó hátizsákomat. Ekkor az egész vonalon kitör a tűz. A hátam mögött közeledő rajvonal viszonozza a lövéseket. Itt fekszem a két rajvonal között. … Egy pillanatig az jár az eszemben: zsebkendőt tűzök szuronyomra s megadom magam. De már a következő pillanatban megborzadok még a gondolattól is. A szürkületen aztán óvatosan hátrafelé csúszom.” Az 1915. március 21-én lezajlott 3. szálnoki csata egy borzalmas epizódját, amelyet naplója, és feltehetően az ő, mint túlélő beszámolója alapján az ezredtörténet is megörökített, szintén érdemes idézni: „Aki a futóárokból kiugrott, arra egy szakasz szibériai vadász és két orosz gépfegyver vadászott. E 100–120 lépésnyi úton százával feküdt a halott és sebesült… A haldoklók nyögése, a sebesültek jajgatása, az orosz fegyverek ropogása, az oroszok diadalordítása irtózatos morális hatással volt mindenkire. Pedig ki kellett ugrani, mert hátulról taszították az embert. Hogy miképpen jutottam át e rettenetes helyen sértetlenül, még ma sem értem! Csak azt tudom, hogy beérve az erdőszélre, egy …mély vízmosásba gondolkodás nélkül ugrottam be… …(itt) találkoztam Zelenka hadnaggyal. Kérésemre összeszedett vagy 30 embert és ezekkel …tűz alá vettük az orosz gépfegyvereket.” Soľník (SK)

Henzsel Ágota

Ez a helyzetfelismerés és gyors cselekvés, ami emberéleteket mentett, volt Kiss Ernő talán legnagyobb haditette, bár kitüntetéseit nem ezért kapta. Ez a mozzanat beleveszett az iszonyatos kavarodásba és veszteségbe. Az I. világháborús hadszíntereken zajló heroikus küzdelmet érzékelteti az alábbi beszámoló: „Megindul a támadás három irányból. …Az első vonal pedig a jobb szárnyon most is erős harcban áll az elölről támadó orosszal. A pokoli zajba egyszerre rég nem hallott hang vegyül. Az ezredkürtös egy bokor mögött rohamra fúj …a támadás halad. Már száll a nap. A gerincen még mindig tartja magát az orosz. Újra megzendül a kürt, kelepel a gépfegyver, eget verő „hurráh”-val az utolsó állásunkból is ki van dobva az orosz. Ismét egy ággal szaporodott a 39. gyalogezred babérkoszorúja. Hogy mit művelt az alig 1000 embert számláló ezred (beleszámítva a cirka 300 emberből álló fél XXXVII. zászlóaljat), azt a következő számokból könnyen meg lehet állapítani. Elfogtunk 1500 sebesületlen oroszt. Elszállítottunk az első vonalból cirka 3000 darab orosz puskát és két gépfegyvert. Állásaink előtt százával hever a sok halott és magával tehetetlen sebesült orosz. (Ezek fegyverei nincsenek beleszámítva az előző számba.) Az első állást elhagyni előre is szigorúan tilos volt. A front előtti sebesültek ellátása és a halottak eltakarítása későbbi feladat lett, mert már esteledett. Rettenetes nap volt, oly hosszúnak tetszett, mint egy hét. Este természetesen a legszigorúbb készültség, mindenkinek fegyvere mellett kellett állnia a kilövő lyuk mellett. Minden ember agyon van fáradva. A teljesen elcsigázott bakatársaságnak elég volt egy hangosabb „Jönnek!” kiáltás, azonnal lövöldözni kezdett. De még az sem kellett! Ha a vonal előtt megzörrent az ág, azonnal kitört a tűz, mely mint a láng, szaladt végig az egész fronton és rettenetes, pokoli módon percekig tartott. A vonal elől be kellett vonni a figyelőket, mert félős volt, hogy hátulról saját embereink lövik le. Világító rakéták repültek a levegőbe, hogy bevilágítsák az előterepet, a szakasz- és századparancsnokok állandóan az árkokat járták s igyekeztek szép szóval, gorombán, minden eszközzel higgadtságot önteni az emberekbe. Hiába! Ötször tört ki éjfélig alaptalanul a tüzelés oly mértékben, hogy az átragadt nemcsak az egész ezredre, hanem az egész hadosztályra. A győzelem és mégis a visszavonulás napja lett április 5-ike. Állásainkat teljes mértékben visszavettük és a visszavétel után pár órával kiürítettük. A bakák s általában mindenki nagyon sajnálta otthagyni a szépen kiépített, mély, fedeles, srapnel-biztos és kilövőlyukakkal ellátott állást. …De menni kellett, mert tőlünk balra a bécsi népfelkelőket …visszaszorította az orosz és félő volt, hogy a …VII. hadtestet hátba támadja a vonalunkon már 8–10 kilométerre előre vonult ellenség.”

Az olasz fronton Az olasz front új kihívásokkal várta a 39. gyalogezredet. A doberdói karsztos fennsík mondatta az állást építő bakákkal: „Ki a fene látott fődet tiszta kűbül?” Sok új dolgot meg kellett szokni – a keleti fronthoz viszonyítva: itt nincs kút, nincs víz. A kulacsot itt úgy töltik meg vízzel, mint ott kávéval. Itt úgy járnak a repülők, mint a legyek… Itt nem volt lótás-futás előre-hátra, mint a Kárpátokban. Egy helyen kellett kitartani, de állás nem volt, csak 60–80 cm magas kőrakás és 10–15 cm mély árok, az is csak addig, míg az olasz pergőtűz össze nem borította. Ebben az állóháborúban a tüzérség szinte folyamatosan lőtt. 44

Részlet Kiss Ernő I. világháborús feljegyzéseiből

„A lágerben egész csomó ismerősre találtam… Szörnyűségeket beszéltek a frontról, melynek legrémesebb állatai voltak: a macska, a 28-as és a légi torpedó. A macska alatt a bombákat kellett érteni, melyek borzasztó légnyomással robbantak. A 28-as 28 cm kaliberű gránát, melynek pusztító hatása volt borzasztó. Olyan lyukakat vágott a doberdói kőbe, melyben 15–20 ember belefért. A légi torpedó pedig egy laposon lőtt tempírozott szárnyas bomba, mely a földön sokszor meg-megugorva jött s útközben robbant... Századunk zászlóalj tartalék egy dolinában. A dolina karsztalakulat 4–8–10 m mély, tölcsér alakú lyuk, partja menedékes s az aljában 5–10 m átmérőjű sárga agyagos föld, a fennsík békebeli lakóinak szántóföldje. Nekik az volt a jobb, amelyiknek partja menedékesebb, így könnyebben tudott lemenni bele az állat, nekünk a meredekebb partú, mert ennek oldala… jó fedezékül szolgált… A nappalt a fedezékben töltöttük, este pedig mentünk futóárkot építeni.” Egy nehéz nap krónikája az olasz fronton: „Este halottakat hordtunk le az állásokból egy útra, onnan pedig deszkákat és szeges drótot szállítottunk az első vonalba... Századunk 40 halottat vitt le, mert aznap pergőtűzzel borította el a digó ezt az állásrészt. Elképzelhető, milyen kellemetlenül érte másnap, (1915. november) 27-én este az egész századot a parancs: indulás azonnal… (egy másik állásba), mert az ott levő századból már alig van ember, a digó meg támad. Bementünk az állásokba, de nem volt ott már állás, csak gránátlyukak s itt-ott egy kis kőfal rész. Alig hajnalodott, már megkezdődött a …pergőtűz. Amit ott az ember tapasztalt, az túltett minden elbeszélésen és képzeleten. Egy darabig fenn voltam az állásokban, de egyszer hivat Milliom az állás mögötti dolinában lévő kavernába. A kaverna a sziklába robbantott kisebb-nagyobb barlangszerű lyuk. Ez 5–6 m hosszú és 2 m széles volt. Felette 2–3 m vastag kőréteg. Belseje gerendákkal alátámasztva, hogy a ráhulló nehéz gránátok le ne szakítsák a kőréteget. Ez volt az úgynevezett gránátbiztos fedezék. Ide hivatott engem le Milliom kapitány délelőtt a legnagyobb pergőtűzben, hogy megkínáljon egy kis szalámival és egy kis cukorral. Dühös voltam, hogy ebben a rettenetes pergőtűzben ezért lehivatott. De, minthogy már lejöttem, azt mondta, ne is menjek vissza. Mivel pedig a kavernában nem fértem, a dolina partján levő kis fedezékben töltöttem az időt… Délután egyszerre megszűnt a tüzérségi tűz. A nagy csendre felriadok, s rohanok fel az állásokba. A gyalogsági támadás megkezdődött. A pár száz lépésre levő ellenséges állásokból százával özönlik kifelé a digó. A jobb szárnyra rohanok, keresem fedezékemet, a 40–50 cm magasságú kis kőrakást. Csupa rom az is. Hátizsákom (egyik fennmaradt) teljesen szétverve, tábori lapjaim (volt vagy 200 darab) szanaszét hevernek rongyosan. Mégis csak okosan tette hát Milliom, hogy lehivatott! Szakaszomból nyolc embert tudok összeszedni. Egy gránáttölcsérben fekszünk, s lőjük a támadókat erősen. Bár kevés a fegyver, úgy látszik, mégis van hatása tüzelésünknek, mert egy oldalazó állásból gépfegyver veszi tűz alá kis fedezékünket. Nem érünk rá vele törődni, de úgy vesszük észre, mintha magasan is járna kissé. Egyszerre azonban lejjebb veszi a tüzet s mi is jobban lehúzódunk a kis mélyedésbe. Természetesen teljesen lebújni nem lehet, mert akkor nem tudnánk mi sem lőni. Így történik, hogy az egyik golyó átfúrja sapkámat s végigvérzi fejemet, de csak később veszem észre. Kis horzsolás csak. Lassanként szállingóznak vissza a szomszéd század felől (ott nem volt pergőtűz) az emberek s már a szomszédos gránáttölcsér is ontja a golyót. Az olasz támadás megtor Kiss Ernő felettes tisztje.

Henzsel Ágota

pan, a rajvonal lefekszik és nem kél fel többet, hogy előre nyomuljon. Mikor felugrik, már akkor visszafelé rohan saját állásába.” Az olasz frontidőszak alatt Kiss Ernő már tiszt, zászlós volt, akit különböző feladatok megoldásával, egy kisebb egység vezetésével bíztak meg. Tiszttársaival jó kapcsolatot tartott, fontos volt számára, hogy legyen kivel megosztani a mindennapos dolgokat. Kitüntetései közül a „Signum laudis”-t 1917. májusában, a 10. Isonzó csata után kapta (felettesei még magasabb elismerésre, Katonai Érdemkeresztre terjesztették föl).

Kiss Ernő egyik kitüntetése, a Signum laudis (1917)

A front mögött Kiss Ernő általában kórházi kezelései után került a pótzászlóaljhoz vagy káderhez, ahol várta további beosztását, frontra vezénylését. 1917-ben már hadnagyként a sorozatos változtatások miatt háromszor került ki a frontra induló egységből. Az idő a pótzászlóaljnál szigorú, szabályszerű gyakorlatozásokkal, szemlékkel, kiképzéssel telt, ezek végeztével azonban mód nyílt „társasági életre” is. Ennél lazább katonaéletet jelentett a nehéz frontszolgálattal kiérdemelt ún. hosszú pihenő. „A 39. gyalogezred … (1915) december 9-én elindult Retablierungra. Ez olyan szó volt, melyet a legmagyarabb fiú is szívesen megtanult. Mert ez …hosszú pihenőt jelentett neki. Ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de …akkor nem vitte óráról órára vásárra a bőrét. Ez a pihenő még jobb 46

Részlet Kiss Ernő I. világháborús feljegyzéseiből

volt, mint a káderélet. A kádernél sokkal inkább korlátok közé volt szorítva a társaság. Itt nem volt meg az a szorongás, hogy vajon beosztanak-e a marsba. Itt, ha menni kellett, mindenki ment.” Egy-egy század együtt volt elhelyezve. A tisztek is, az egy századbeliek egy helyen laktak, barakkokban vagy házaknál voltak elszállásolva. A tiszti étkezdében gyakoriak a „nagy ivások és nagy kártyacsaták”. Tiszttársai fiatal és vidám emberek, akiktől nem állt távol a tréfa és a hecc – a folyamatos életveszély szüneteiben kirobbanó életigenlés. A karácsonyt 1915-ben a baráti társaság mellett bor, cigaretta és szeretetcsomagok tették kellemessé Kiss Ernő számára. (Egy év múlva Königgrätzben a pótzászlóaljnál érte a karácsony, amelyre inkább szomorúan emlékezett: „A tiszti étkezde ekkor estére bezárt. Ugyanígy a kávéházak, éttermek és a mozi. Egy darabig az utcán kószáltunk, az Elba partján pár szál gyertyával egy fenyőt kivilágítottunk, aztán hazamentünk a hideg szobába és lefeküdtünk.”)

A fronton kívül Kiss Ernő tisztjelöltként, mint önkéntes kezdte katonai pályafutását. Az alapkiképzést Debrecenben kapta, tiszti iskola helyett a frontra irányították. 1915-ben azonban sor került a 3 hónapos tiszti iskola elvégzésére is a csehországi Gabloncban.10 Felkészültségét megfelelőnek tartották, külön dicséretet kapott térképolvasásból. Az iskolabefejező gyakorlaton brillírozott; a feladat térkép alapján végzett felderítés és tábori őrsök helyének meghatározása volt. „Hogy a rangelsők között, mint szakaszvezető kerültem ki az iskolából, azt inkább elméleti tudásomnak köszönhettem. Külön dicséretet kaptam térképolvasásból. Iskolabefejező gyakorlatra elvittek bennünket 5–6 községgel odébb. Egyik faluban kezünkbe nyomták a térképet s elmondták, hol van az ellenség... Három raj megy ki felderítésre – mindenkinek feladata egy-egy szakasz felderítése, tábori őrsök helyének meghatározása, ha lehetséges, elfogása. Indulás este 7 órakor. Jelentés hozandó az ellenségtől körülbelül 3 km-re eső faluba, hova azalatt a század biztosítva előnyomul. Elindult mind a három járőr. Egyiknek parancsnoka én lettem… A (gyakorlatot záró) megbeszélésnél megállapítást nyert, hogy az én feljegyzésem teljesen azonos az ellenség által a tábori őrsök részére rajzolt térképpel. Egy tábori őrsöt elfogtunk, a többi helyét pontosan megállapítottuk. A német iskola parancsnoka megdicsérte járőreinket. Ekkor a mi iskolánk parancsnoka jelentette be, hogy az egész felderítést tulajdonképpen a vezetésem alatt álló 39-es járőr végezte. Külön dicséretet kapott a járőr és én is másnap az iskolaparancsnokságtól és az iskolák felügyeleti hatóságától.” 1917 őszén a gépfegyver századhoz került, az előzetes alapképzés után egy gépfegyver tanfolyamon vett részt. Frontszolgálata közben négyszer került kórházba, minden évben egyszer… Először nem volt sebesült, csak nagyon leromlott állapotú, az eszméletvesztésig legyengült beteg. „1915. április 22-én a varannói tábori kórházba kerültem. A kórház parancsnoka …rettenetesen gorombán fogadott. Mindjárt az első viziten leszidott, hogy egy kis neuraszthéniával haza Hradec Králové (CsK) Jablonec nad Nisou (CsK)

Henzsel Ágota

akarok menni... Másnap újra kezdte a beszédet, hogy én milyen hazafiatlan vagyok, az ilyen embernek künn a helye. Persze ő még nem tudta azt, amit én előző nap délután …megdöbbenéssel vettem tudomásul, hogy míg elindulásomkor 84 kg volt a testsúlyom, most mindössze 56 kg… Ezt megmondtam neki, és …azt is, hogy már kb. két hónapja véres bélhurutom is van. Megmutattam neki megfagyott nagy lábujjamat, melyen már egészen fekete volt a köröm s az egész egy eleven seb volt és jobb kezem mutatóujját, melyről a húsvéti csatában a szegesdrót leszedte a körmöt.” Az alaposabb vizsgálat után egy Bécs melletti katonakórházba került, lábadozása idején azonban már Debrecenbe kérette magát. A következő évben, 1916-ban átlőtték a lábát, majd gránátrobbanás kiváltotta sérülés és légnyomás miatt került kórházba. A dolog vége mindig az lett, hogy gyógykezelése Debrecenben, lakóhelye közelében fejeződött be. Ilyenkor volt lehetősége ismerősökkel találkozni, hazalátogatni Érsemjénre.11 „Dutovljében12 a tábori kórházban töltöttem pár napot. Az idő jól telt. Itt volt a 39-esektől Kovách Gyula és Héder Jankó. Bolondoztunk sokat. Héder egy párszor szétugrasztotta az ablakunk alatti piacot. Kihajolt az emeleti ablakból és utánozta a repülőgépek jellegzetes búgását. Mi pedig az ablakokból látcsöveztük az eget és mutogattunk. Pár perc alatt teljesen eloszlott a tömeg. Bár senki sem látott semmit, mégis annyira féltek a repülőktől, hogy jobbnak látták elszéledni. Másnap már láztalan voltam, harmadnap már kezemben volt a menetlevél, s én azonnal utaztam is, nehogy megbánják. Így aztán (1917) május 12-én szerencsésen Debrecenbe érkeztem. Itt előbb kollégiumi internátusba kerültem. Nagy kártyacsatákat vívtunk.” Szabadságai alatt is hazatért, egy ilyen alkalommal ismerkedett meg 1917-ben későbbi feleségével. Az 1918-ban kapott 3 hónapos tanulmányi szabadsága alatt tette le a tanári alapvizsgát. Kiss Ernő visszaemlékezése egy, a háborút végigharcoló személy mindennapjait kíséri végig, amely sok egyedi, de fontos információt hordoz, és olvasóit hozzásegíti, hogy életszerű, reális képet kapjanak a Nagy Háborúról. Şimian (RO) Dutovlje (SL)

11 12

Rzeszów 1915 – Felrobbantott vasúti híd. Képeslap

történelem

C. Tóth Norbert∗

Bátori (I.) István országbíró második felesége és az erdélyi Bátori-birtokok A Betleni család az ecsedi Bátoriak életében

Régóta vita tárgyát képezi annak kérdése, hogy az ecsedi Bátori család karrierjét elindító és vagyonát megalapozó István asztalnokmesternek, majd országbírónak kik voltak – természetesen egymást követően – a feleségei. Ezzel együtt hasonlóképpen fontos lenne annak a megállapítása, hogy István gyermekei közül ki-melyik feleségétől született. Az előbbi kérdésre, azaz kik voltak Bátori István feleségei, több válasz is született az elmúlt évszázadokban. Legkorábban Kerékgyártó Árpád foglalkozott a témával, szerinte Istvánnak három felesége volt: az első a keresztnevén meg nem nevezett Somosi családbéli leány, a második „Csapi özvegye született Butkai Borbála”, a harmadik pedig Kistapolcsányi György leánya, Orsolya. Noha három feleséget is tulajdonított az országbírónak, arra nem vállalkozott, hogy meghatározza kitől melyik gyermek született. A következő olyan munka, amelynek megállapításával foglalkozni kell, Fügedi Eriké. A szerzőnek 1986-ban a középkori Magyar Királyság elitjéről szóló munkájában magától értetődően foglalkozott az ecsedi Bátori családdal is. Ebben azt írta, hogy István „kétszer nősült, előbb Tarkői Margitot, majd Bethlen Borbálát vette feleségül.” Sajnos az idézett mondathoz nem tartozik jegyzet, ez könyvének jellegéből következően persze tökéletesen érthető, hiszen abban alig voltak forrás- és szakirodalmi jegyzetek, az utókor számára viszont meglehetősen fájdalmas volt. Mindez viszont azt jelentette, hogy közlését a későbbi tudományos közvélekedés nem igazán vette figyelembe. Fügedi Erik állítását először Engel Pál vette revízió alá. Ő a Bátoriak családfáján Istvánnak ismét három feleséget tulajdonított: az első Tarkői Margit, a második egy bizonyos Orsolya, míg a harmadik Butkai Borbála néven szerepel. (Ezzel Engel gyakorla A tanulmány elkészítését az OTKA K 100749. számú pályázata támogatta. Magyarok életrajzai. I. szakasz: Hajdankor – 1600. IV füzet. Szerk. Kerékgyártó Árpád. Pest, 1857. 328. Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok. A középkori magyar arisztokrácia fejlődése. Budapest, 1986, 377. Engel Pál: Magyar középkori adattár. Magyarország világi archontológiája 1301–1457. – Középkori magyar genealógia. Arcanum Digitéka, PC-CD-ROM Budapest 2001. [Engel: Genealógia] Gútkeled nem 1. Rakamazi ág 6. tábla: Bátori(ecsedi).

∗

C. Tóth Norbert

tilag visszatért a már Kerékgyártó Árpád által vázolt helyzethez.) Engel „legújabb” és Fügedi Erik korábbi feleséglistáját Németh Péter egy, az országbíróról is szóló tanulmányában bírálta felül: Tarkői Margiton kívül felsorolt valamennyi feleség személyét elvetette: Orsolya neve szerinte egyszerű tévedés alapján került a családfára. Ugyanakkor a harmadik, azaz valójában a második feleség, Borbála családneveként a Fügedi Erik által hozott Betleni, míg Engel Pál által megadott Butkai családneveket egy-egy – helytálló adatokat tartalmazó – oklevél információi alapján zárta ki a lehetőségek közül. A kérdéssel magam is foglalkoztam az ecsedi Bátori család tagjairól írt munkámban: Németh Péterrel összhangban arra a megállapításra jutottam, hogy Bátori István első felesége Tarkői Henrik fia László leánya, Margit, míg a második, az „ismeretlen családból származó Borbála” voltak. Az előbbire 1428-ból és 1429-ből, az utóbbira, mint özvegyre 1445 és 1451 közötti időszakból vannak adatok. A kutatás jelenlegi állását ezek alapján így összegezhetjük: Bátori István első felesége biztosan Tarkői Margit volt, aki valamikor az 1430-as évek legelején hunyt el. Ezzel összhangban áll két forrás információja. Az egyik egy genealógiai feljegyzés, amely szerint Margit István és László nevű fiúkat szülte István országbírónak. A másik pedig a milánói követ jelentése, aki 1490-ben 60 esztendősnek mondta (II.) István vajdát. Az új arát ugyanakkor kétségkívül Borbálának hívták. Itt tartott hát, vagy inkább – találóbban – toporgott a kutatás az utóbbi félévtizedben, jóllehet oklevelek tucatjai mentek át kezünkön, de Borbála családneve csak nem akart napfényre kerülni. Az egyre reménytelenebbnek látszó kutatást annak rendje és módja szerint szép lassan felváltotta a csodavárás. E csoda aztán, noha korántsem magától értetődően, sőt az általános gyakorlat ellenére mégis bekövetkezett: II. Ulászló király okleveleinek szisztematikus (értsd: időrendben, egyenként történő) átnézése során kezembe akadt egy olyan forrás, amely végleg tisztázhatja Borbála családnevét és nem mellesleg igazol egy korábbi álláspontot. Az oklevelet 1498. április 29-én Budán bocsátotta ki az uralkodó nevében a személynök, s tartalma röviden a következő: Bátori Miklós váci püspök nyugtatja Betleni Gergelyt és Miklóst arról, hogy azok az Erdélyben fekvő birtokaikból a neki anyja, a néhai Betleni János leánya, néhai Borbála után a leánynegyed címén, továbbá a nagyanyja, e János felesége után hitbér és hozomány címén az erdélyi szokásjog alapján járó részeket átadták. Valójában inkább, ahogyan az oklevél Németh Péter: Egy hős és felmenői. In: Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Évkönyv XVII. Nyíregyháza, 2006, 293–302.; 297. 31. jegyzet. (Engel Pál a hivatkozást jól szerepeltette, de szeme egy regesztával lejjebb siklott, így a Tarkői Margitra vonatkozó adat helyett Turóci Orsolya neve került – Bátori Szaniszló fia István helyett – a mi Istvánunk nevéhez.) Uo. – Engel Pál sajnos semmilyen adattal nem támasztotta alá értesülését, ráadásul a Butkai családfán sem találunk Borbála nevű személyt. Engel: Genealógia, Gútkeled nem 5. Sárvármonostori ág 3-4. tábla: Butkai. C. Tóth Norbert: Ki kicsoda az ecsedi Bátori családban. A Bátori család ecsedi ágának tagjai, 1377–1541. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2009. 1. sz. 5–47.; 9. [C. Tóth, 2009] DL 26093., szövegét lásd C. Tóth, 2009, 9. 51. jegyzet. Horváth Richárd – Neumann Tibor: Ecsedi Bátori István. Egy katonabáró életpályája 1458–1493. Budapest, 2012, 13. [Horváth – Neumann, 2012] Ennek egyik, már megjelent eredménye a Bátori család ecsedi ágának birtokaira vonatkozó oklevelek gyűjteménye: Documenta ad historiam familiae Bátori de Ecsed spectantia / Diplomatariul familiei Bátori de Ecedea I. Diplomata 1393–1540. Ad edendum praeparaverunt Richardus Horváth–Tiburtius Neumann–Norbertus C. Tóth. Szerk. C. Tóth Norbert. Nyíregyháza, 2011. [Doc. Bátori]

Bátori (I.) István országbíró második felesége és az erdélyi Bátori-birtokok szövegéből kihámozható, a püspök elengedte nekik annak kifizetését.10 A hiteles oklevél információi alapján tehát igaza volt Fügedi Eriknek, hogy Bátori István második feleségét Betleni Borbálának hívták. (Más kérdés, hogy azt továbbra sem tudjuk, mi alapján írta ezt.) Gondolhatnánk ezek után nincs más hátra, mint felcsapni egy genealógiai munkát a Betleni családról, és azonosítani benne a szóban forgó Jánost, Borbálát, Gergelyt és Miklóst, majd elégedetten hátradőlni (karos)székünkben. Sajnos a kérdés megoldása korántsem igérkezett ennyire egyszerűnek. Rögvest felvetődik az első kérdés: melyik Betleni családban keressük a felsorolt személyeket? Ráadásul egyszerre két időszakra kell figyelmesnek lennünk: egyrészt arra, amikor János és leánya élt, azaz a Zsigmond-kor derekára, másrészt pedig a Jagelló-kor elejére, amikor a bevallás keletkezett. Tovább nehezíti helyzetünket, hogy a vonatkozó időszakban a Magyar Királyság területén legalább három különböző, de egyformán Betleni névvel illetett család, valamint azok számos családtagja élt. Közülük kettő, a Becsegergely nembeli Betleniek és az iktári (vagy ősi, gyomai) Betleniek az ismertebbek. Mindkét családnak, köszönhetően az újkorban betöltött szerepüknek, rendelkezünk megbízható családfájával. Az iktári Betleniek, azaz Bethlen Gábor őseinek családfáját, elválasztva egyúttal őket a Becsegergely nembeli Betleni család tagjaitól Karácsonyi János készítette el,11 amelyet jelentős változtatásokkal Engel Pál is elfogadott.12 A Becsegergely nembeli Betleniek családfáját, akiktől a gróf Bethlen család származott, források segítségével szintén Karácsonyi János vázolta fel először monumentális munkájában,13 majd egy részét Lukinich Imre pontosította,14 s végül e két munka, illetve további források felhasználásával Engel Pál közölte többször idézett munkájában.15 Az ismertebbnek tekinthető Betlen(i) családokon túl volt azonban még egy, akik nevüket a Zemplén megyei Betlen településről vették.16 Ez utóbbi családnak – jelentőségüknek megfelelően – nem készült eleddig leszármazási táblája. Annak eldöntéséhez, hogy a mondott Betleni János és leánya Borbála, illetve az 1498. évben szereplő Miklós és Gergely melyik családhoz tartozik, először átnéztem az eddig ismert két családfát: az iktári Betleniek családjában sem János, sem Borbála nevű személy a mondott időszakban nem található. Ugyanakkor a 15. század végéről ismeretes egy Gergely fia Gergely, de Miklós nevű személy nem mutatható ki ekkor.17 A másik, a Becsegergely nembeli Betleni családban a Zsigmond-korból ismert egy DL 62949. (Az oklevél szövege alatt jobbról: Lecta.) Karácsonyi János: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem ősei. Turul, 16. 1897. 49–57. 12 Engel: Genealógia, Betlen (Bethlen, iktári, ősi, gyomai). (A legfontosabb különbség, hogy Engel Pál két személynek vette az 1407–1413 között szereplő Betlen, más néven Gergely nevű családtagot, valamint, hogy a Mátyás-kor közepén szereplő Domokost és Gergelyt nem kapcsolta össze az előbbi Gergely fia Miklóssal, mint apjukkal.) 13 Karácsonyi János: Magyar nemzetségek a XIV. század közepéig. Budapest, 1995, 234–248. (reprint; első kiadás: Bp., 1900.) 14 Lukinich Imre: A bethlemi gróf Bethlen család története. Budapest, 1927. 15 Engel: Genealógia, Becsegergely nem 3. tábla: Betleni (Bethlen). 16 Engel Pál: Magyarország a középkor végén. Digitális térkép és adatbázis a középkori Magyar Királyság településeiről. CD-ROM. Térinformatika: Kollányi László, Sallay Ágnes. Budapest, 2002. (Pontkód: 5ZN13), ma Mocsár (Močarany) település keleti határában: Betlenovce (Szlovákia). 17 Engel: Genealógia, Betlen (Bethlen, iktári, ősi, gyomai). 10 11

C. Tóth Norbert

János, aki 1397 és 1417 között mutatható ki a forrásokban.18 Neki három fia is volt (Miklós, Gergely és Antal), de egyetlen leányáról sem tudunk. A családfán időben előrehaladva azt látjuk, hogy a Mátyás- és Jagelló-korban egyaránt élt egy Miklós és egy Gergely nevű családtag. Az utóbbiról tudott, hogy 1486 és 1490 között az ausztriai Retz várának, majd 1491 tavaszán a zempléni Sztropkó várának volt a várnagya. Később pedig több alkalommal is az erdélyi nemességet képviselte az országgyűlésen.19 Figyelemre méltó azonban, hogy a család két generációjában is előfordult, hogy a megszületett leánygyermek a Borbála nevet kapta: Miklós leánya Borbála 1453-ban,20 az ő testvérének, Márknak a leánya Borbála pedig 1491-től mutatható ki.21 A fentiek, illetve a Bátori Miklós püspök bevallásában elhangzottak (Erdélyben fekvő birtokok) alapján minden jel arra mutatott, hogy a keresett Borbála a Becsegergely nembeli Betleniek családjából származik, noha az ismert családfák egyikén sem szerepel neve. A biztonság, illetve az ellenpróba kedvéért összeállítottam a Zemplén megyei Betleniek családfáját is. A rokonság tagjai sorában a Zsigmond-korban egy Miklós fia János – 1412 és 1416 között22 – és egy Domokos fia János – 1388 és 1425 között23 – mutatható ki. Az előbbi János esetében nem találtam további utódokat, de az utóbbi Jánosnak két fia, Miklós és András,24 valamint öt leánya, Erzsébet, Veronika, Orsolya, Krisztina és Zsófia neve szerepel a forrásokban.25 Mint látható, egyetlen Borbála sem található közöttük. A lehetséges azonosítás iránti kétségeinket fokozza, hogy Gergely nevű családtag 1453-ban fordul elő,26 míg Jakab fia Miklós 1465 és 1482 között szerepel.27 Mindezek alapján a Zemplén megyei Betleni családot teljes nyugalommal kizárhatjuk a szóba jöhető lehetőségek közül. Térjünk vissza immáron a legvalószínűbb lehetőséghez, azaz a Becsegergely nembeli Betleniekhez. Érdemes a két család társadalmi helyzetének oldaláról is megvizsgálni a feltételezett házastársi kapcsolatot. Ecsedi Bátori István, e néven első a családban, János és Szántói János leánya Katalin gyermeke volt, s valamikor az 1380-as évek végén ’90-es évek legelején születhetett. Apja révén fiatal korában bekerült a királyi udvarba, sőt elkísérte Zsigmondot nyugat-európai (1412–1419) utazásaira is. A részére szóló adománylevelek szerint járt Isztriában, Lombardiában, a francia, angol és aragón királyságokban, Flandriában, Hollandiában, s természetesen eljutott Né Engel: Genealógia, Becsegergely nem 3. tábla: Betleni (Bethlen). Neumann Tibor: Békekötés Pozsonyban – országgyűlés Budán. A Jagelló–Habsburg kapcsolatok egy fejezete (1490–1492) (Második közlemény). Századok, 2011. 2. sz. 293–347.; 323. 20 Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára Collectio Diplomatica Hungarica. A középkori Magyarország levéltári forrásainak adatbázisa. Internetes kiadás (DL–DF 5.1) Szerk. Rácz György. Budapest, 2009. [DL vagy DF] DL 62858. 21 A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, I–II. (1289–1556.) Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. Budapest, 1990. [Kolmon] II. 80/2746. sz. 22 Zsigmondkori oklevéltár. I–XII. (1387–1425) Budapest, 1951–2013. Összeáll. Mályusz Elemér, Borsa Iván, C. Tóth Norbert, Neumann Tibor, Lakatos Bálint. [ZsO] III. 2952., V. 2478. sz. 23 C. Tóth Norbert: A leleszi konvent országos levéltárában lévő Acta anni sorozatának oklevelei, I. közlemény 1387–1399. (Pótlás a Zsigmondkori Oklevéltár I. kötetéhez). A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve 47. Nyíregyháza, 2005, 235–343.; 249/27. sz.; ZsO XII. 573. sz. 24 1414: ZsO IV. 2535. sz. 25 1416: ZsO V. 1588. sz. 26 DL 84926. 27 DL 84990., 85110., közben, 1479-ben zempléni szolgabíró volt (DL 85088.). 18 19

Bátori (I.) István országbíró második felesége és az erdélyi Bátori-birtokok metországba. Sőt ugyanezek szerint az utazásokat megelőzően részt vett a boszniai hadjáratokban is. Szolgálatai révén, még 1417-ben elnyerte a királyi asztalnokmesterséget, amelyet mintegy 15 éven keresztül viselt. A méltóságból történt távozása nem kegyvesztettségének lehetett a jele, mivel 1435 telének végén az uralkodó a frissen megüresedett országbírói tisztséget adta neki. (Az előző országbírót, Pálóci Mátét nádorrá választották ugyanekkor a pozsonyi országgyűlésen.28) E tisztségét 1440 elejéig viselte, az új király, Ulászló azonban nem tartott igényt szolgálataira. Ennek ellenére a várnai csatában, 1444. november 10-én mint királyi zászlótartó esett el királya mellett.29 Bátori István második feleségének, Borbálának apja, noha korántsem futott be ilyen fényes karriert, de azért panaszra neki sem sok oka lehetett: a királyi udvarba ő is apja révén került be,30 1406-ban udvari ifjú, míg 1413-ban már udvari vitéz volt.31 A pályájának további emelkedését valószínűleg korai halála akadályozta meg: valamikor 1417 június32 vége után elhunyt. Ugyanakkor kiválóan nősült, hiszen pomázi Cikó István egri püspök (1379–1399) unokahúgát, Ilonát vette feleségül 1409 közepe előtt.33 Házasságukból három fiú, Miklós, Gergely és Antal,34 valamint az eddig nem ismert leány, a szóban forgó Borbála élte meg a felnőttkort, avagy került be neve a forrásokba. A fiúk közül a középső, Gergely tovább emelhette volna a család presztízsét, mivel egyfelől ígéretesen indult pályája, hiszen 1431-ben már a királyi udvar tagja.35 1433-ban pedig egy fokkal feljebb lépve az udvari lovagok között találjuk, és ebbéli minőségében tagja volt a Zsigmond királyt római császár-koronázására kísérő menetnek. 1434-ben Hédervári Lőrinc nagyszombati alkapitánya, 1440-ben az időközben nádorrá kinevezett Lőrinc budai várnagya. 1444-ben viszont már Hunyadi János erdélyi vajda és székely ispán utóbbi tisztségbéli helyetteseként kerül szemünk elé. Élete, hasonlóképpen mint sógoráé, a várnai csatamezőn 1444. november 10-én fejeződött be.36 János fia Gergely folytatta apja házasodási „szokását” és nálánál, ha nem is előkelőbb, de mindenesetre magasabb társadalmi állású családba házasodott be: felesége kusalyi Jakcs György tárnokmester (1398–1401) fia László leánya, Hedvig lett.37 E László rövid ideig, 1440 és 1441 januárja között erdélyi vajda volt.38 (Könnyen elképzelhető, hogy mivel Hunyadi János 1441 februárjában nyerte el a vajdaságot és C. Tóth Norbert: Nádorváltások a Zsigmond-korban (1386–1437). Az 1439. évi 2. tc. nyomában. In: Tiszteletkör. Történeti tanulmányok Draskóczy István egyetemi tanár 60. születésnapjára. Szerk. Mikó Gábor, Péterfi Bence, Vadas András. Budapest, 2012. ELTE Eötvös Kiadó, 53–65., 62. 29 C. Tóth, 2009, 8–11.; Németh: Egy hős, 293–298. 30 Gergely udvari lovag 1390-től. Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301–1457. II. Budapest, 1996, 36. 31 Engel: Archontológia II. 36., ZsO IV. 559. sz. 32 ZsO VI. 624. sz. 33 Engel: Genalógia, Kartal nem 3. tábla: Cikó (pomázi). 34 1413-tól mutathatóak ki. (ZsO IV. 1153. sz.) 35 Codex diplomaticus domus senioris comitum Zichy de Zich et Vásonkeö. A zichi és vásonköi gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára, I–XII. Szerk. Nagy Imre et al. Budapest 1871–1931. VIII. 458. (aulicus regie maiestatis) 36 Engel: Archontológia II. 36. 37 Kolmon. I. 594/1560. sz. (1461.) – Hedvig nem szerepel az Engel Pál által készített családfán, vö. Engel: Genealógia, Jakcs(i) (kusalyi) 1. tábla. 38 Engel: Archontológia I. 14. 28

C. Tóth Norbert

a székely ispánságot,39 Betleni Gergelyt már akkor megtette helyettesének a székely ispánságban.) Betleni Gergely Jakcs Hedviggel kötött frigyével egy-kettőre illusztris rokonságban találta magát: Hedvig Ilona nevű testvérének Tallóci Frank,40 Krisztinának ecsedi Bátori Tamás (István testvére),41 míg Eufémiának bélteki Drágfi Miklós volt a férje.42 Mindezt azonban Várnánál bekövetkezett – utód nélküli – halála miatt semmilyen formában sem tudta kamatoztatni. Ráadásul forrásaink alapján úgy tűnik, hogy az általa megszerzett pozíció csak személyében teljesülhetett volna ki, mivel sem 1468-ig élő testvére, Antal, sem pedig elhunyt öccsének fia, Márk nem folytatta a felfelé ívelő pályát. (Az egyetlen, aki valamelyest eljutott a továbblépés lehetőségét magában rejtő szintig, a mondott Márk fia Miklós volt. Ő, mint láttuk retzi kapitány, majd sztropkói várnagy volt.) A Betleni család tagjairól, illetve azonbelül is Gergely fia Jánosról leírtak alapján bátran kijelenthető, hogy ecsedi Bátori (I.) István második házassága a mondott János leánya Borbálával egyik irányba sem tért el a – feltételezett – társadalmi konvencióktól. Jóllehet János karrierje nem ívelt olyan magasra mint vejéé, mindezt azonban bőségesen kárpótolhatta a Becsegergely nemzetség presztízse. Ráadásul a két család vagyoni helyzete sem tért el lényegesen egymástól, mindkettő a középbirtokos nemesség körébe tartozott,43 jóllehet az 1430-as évek végére a Bátoriak már – egy várral és uradalmával – előrébb tartottak. Amíg a Bátoriak ősei a 14. században már rendelkeztek várral (Ecsed), ráadásul azt a 15. század első harmada után már csak az ecsediág birtokolta (habár ekkoriban a vár éppen romokban állt),44 addig a Betleniek, János fia Gergely udvari lovag és testvérei 1438. május 22-én kaptak engedélyt erősség (castellum seu fortalitium) építésére a névadó, Belső-Szolnok megyei Betlen birtokukon.45 A kiegyenlítetté vált erőviszonyok azonban hamarosan ismét az ecsediek javára billentek: az uralkodó Bátori Bertalan hősi halálát elismerendő a Nógrád megyei Buják várát és uradalmát adományozta a családnak 1439. júniusában.46 Mindent összevetve az 1430-as évek elején a volt asztalnokmesternek Betleni Borbálával kötött új frigye korántsem nevezhető rangon alulinak. Bátori István és Betleni Borbála házassága kapcsán még egy nem kevésbé fontos kérdésre kell választ adnunk: mely gyermekek születtek a mondott frigyből? Sajnos erre jelenlegi információink alapján nem tudunk kielégítő válasszal szolgálni, egyetlen Engel: Archonotlógia I. 15. Engel: Genealógia, Tallóci (tallóci/váraljai Bánfi). – A Tallóci családra lásd Mályusz Elemér: A négy Tallóci fivér. In: Klió szolgálatában. Válogatott történelmi tanulmányok. Szerk. Soós István. Budapest, 2003, 130–176. 41 C. Tóth, 2009, 11. 42 C. Tóth Norbert: Szász vajda utódainak leszármazása (1365–1526). In: A Szilágyság és a Wesselényi család (14– 17. sz.). Szerk. Hegyi Géza – W. Kovács András. Kolozsvár, 2012. Erdélyi Múzeum Egyesület, 166–167. 43 A Betleniekre lásd Karácsonyi: Becsegergely nemzetség; az ecsedi Bátoriakra lásd C. Tóth Norbert: A Bátori-család ecsedi ága az 1440-es években. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2006. 3. sz. 266–289. és Uő: Az ecsedi Báthory család birtokgyarapítási törekvései a XV. század második felében. In: Báthory Miklós váci püspök (1474–1506) emlékezete. Szerk. Horváth Alice. Vác, 2007, 173–189. 44 Horváth Richárd: Az ecsedi Bátoriak várbirtokai a kései középkorban. Szabolcs-szatmár-beregi Szemle, 2006. 3. sz. 305–326., különösen 308–310. [Horváth, 2006]; 1431-ben a vár újjáépítéséről volt szó. (Doc. Bátori I. 61–62.) 45 DL 62813., az oklevél Bécsben, Pálóci Simon lovászmester relációjára kelt, s a kedvezményezettek, azaz Gergely testvérei, Miklós és Antal neve között hibásan még egyszer szerepel Gergely neve. 46 Horváth, 2006, 310–311.; az adománylevél: Doc. Bátori I. 73–76. 39 40

Bátori (I.) István országbíró második felesége és az erdélyi Bátori-birtokok egy dolog biztos ugyanis: Bátori Miklós e kötelékből származott. Esetlegesen segítségül hívhatjuk azt az ismeretlen időpontban keletkezett genealógiai feljegyzést, amely a Tarkői, Somosi és Bátori családok nőági rokonságát taglalja. Sajnos azonban a benne szereplő információk, ti. István és Tarkői Margit házasságából a mondott időpontban Bátori István és László van életben,47 biztosan nem állja meg a helyét, hiszen minden egyéb adatunk szerint a gyermekek sorrendje a következő: János (†1435) András (†1496), István (†1493), Péter (†1461), Pál (†1496) és László (†1477).48 * Kevesek előtt ismeretes, hogy az ecsedi Bátori család a 15. század utolsó negyedében rövid ideig Erdélyben is rendelkezett birtokokkal, pontosabban birtokrészekkel. E tulajdonlás most annyiban fontos számunkra, amennyiben ez a majdnem félszázra tehető Bátoriak uralta birtokrész forrásaink szerint a Betleni család, illetve később a velük rokonságban állók kezén tűnt fel. A birtokügynek ezúttal azonban nem a két család közötti újabb rokonság létrehozása volt a cél. A szereplők mégis majdnem ugyanazok, mint az 1498-as leánynegyed és nőági jogokról szóló ügylet esetében. Éppenséggel összefüggés is lehet a két eset között, noha erre ma még, vagy ma már nincsen bizonyítékunk. A váci káptalan 1495. március 6-i oklevele szerint megjelent előttük főpapjuk, Bátori Miklós és 2000 aranyforintért eladta Betleni Miklósnak a felsorolt Kolozs (11 db), Küküllő (12 db) és Torda megyei (23 db) birtokokon lévő részeit.49 Az adásvétel híre a jelek szerint meglehetősen lassan ért Erdélybe, mivel somkereki Erdélyi János éppen három évvel később jelentette be a kolozsmonostori konvent előtt tiltakozását, illetve tiltotta el Bátori Miklós püspököt és Györgyöt a felsorolt Torda és Kolozs megyei birtokrészeik eladásától Betleni Miklós részére.50 Az eladásnak egyébként a rokonságon túl más kézzelfogható oka is lehetett. Jól tudjuk, hogy az ecsedi Bátoriak az erdélyi vajda leváltása, majd halála (1493 tavasza) után gyakorlatilag kegyvesztettek lettek a királyi udvarban, aminek következményeként több olyan birtokuk vissza- és átadására kényszerültek régi birtokosaiknak, amelyeknek nem volt tisztázott a tulajdonjoga.51 E „kármentést” 1496 közepi haláláig Bátori András és – a jelek szerint – Miklós püspök vezényelte le. Minden bizonnyal az erdélyi birtokok feladása mögött is ez a szempont állhatott, hiszen a mondott birtokrészek békés birtoklása csak Mátyás uralmának végéig volt lehetséges. (Arról nem beszélve, hogy a többi birtokuktól igencsak messze feküdtek az új szerzemények.) A szóban forgó birtokrészek ugyanis még 1490 előtt, de két különböző időpontban kerültek az ecsedi Bátoriak, pontosabban István vajda tulajdonába: korábbi dicső tettei fejében 1481. július 23-i levelével nyerte el azok a döntő többségét (30 db).52 Ezek a birtokok DL 26093., szövegét lásd C. Tóth, 2009, 9. 51. jegyzet. C. Tóth, 2009, 47. DL 62997. 50 DL 74266.: Torda megyében Pinár, Rücs és Mezőfalu, Kolozs megyében pedig Ercse, Oláhszentgyörgy, Szentmárton, Szentpéter, Tuzson, Velkér és Méhes. 51 Lásd minderre részletesen Horváth – Neumann, 2012, 132–135. 52 Doc. Bátori I. 144–145. Az adománylevélből hiányzó birtokok neveit az ugyanezen a napon kelt iktatólevélből pótoltam, az iktatás ellentmondás nélkül zajlott le 1482-ben. (DL 28427.) 47 48 49

C. Tóth Norbert

korábban erdőszentgyörgyi Meggyes Balázs tulajdonában voltak, aki azért veszítette el azokat, mert előző évben a pártütő havasalföldi vajdák, illetve a török szolgálatába állt.53 A másik, kisebbik részét (18 db) valamikor szintén Mátyás király uralkodása alatt szerezte meg a vajda,54 noha az erről szóló (új) adománylevelet már II. Ulászló király állítatta ki 1492. április 28-án. Az oklevél szerint a birtokok ifjabb Losonci Dezsőfi László magszakadása révén háramlottak a királyi koronára. (Az iktatásnak egyébként többen ellentmondtak.)55 Mindezeken túl ismerünk még néhány olyan birtokrészt (a Küküllő megyei Buny és Torda megyei Levél vagy Lövér), amely nem szerepel a két adománylevélben, de 1495-ben mégis eladásra kerültek. Ugyanakkor ennek az ellenkezőjére is akad példa: a Küküllő megyei Egrestő és Fületelke, valamint a Torda megyei Bozéd és Egerszeg neve szerepel az 1481. évi adománylevélben, de az 1495. évi adásvételi szerződésben nem; mindenesetre e birtokrészek, csakúgy mint a többi, nem fordulnak elő később a Bátoriak kezén. (A birtokrészekre lásd az alábbi táblázatot!) Mindez azt jelenti, hogy a Bátori István erdélyi vajda által így-úgy megszerzett Kolozs, Küküllő és Torda megyei birtokrészek alig 15 éven keresztül voltak a család kezén. Azzal, hogy Bátori Miklós váci püspök – nyilván testvére, András és annak fia, György beleegyezésével – eladta a birtokrészeket, az ecsedi Bátoriak erdélyi birtoklása csak múló epizód maradt a család életében. Táblázat az ecsedi Bátori család erdélyi birtokrészeiről BIRTOKNÉV Ercse Felsősajó Gléden Kisnyulas Méhes Szakol/Szakál Szentgyörgy Szentmárton Tuzson Vajola Velkér

MEGYENÉV KOLOZS MEGYE

ADOMÁNYOZÁS ÉVE 1481 1492 + + + + + + + + + + +

Bátori Miklós eladta-e 1495-ben? igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen

Horváth – Neumann, 2012, 58. Erre jó példa Csávás és Dányán Küküllő megyei birtokrészek esete, amelyekből vajda már 1490-ben részeket adományozott a bonyhai plébániának. (Doc. Bátori I. 158.) – Az oklevelet Csánki Dezső két helyen is idézi, az egyik helyen (Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában I–III.,V. Budapest, 1890– 1913.; IV. 910.) 1440-es évvel és mint Bátori István erdélyi vajda özvegye által tett kegyes adományt. 55 Doc. Bátori I. 180–181.; a nádasdi Ongorok már két héttel az újadomány oklevélbe foglalása előtt tiltakoztak a kolozsmonostori konvent előtt. (Kolmon. II. 89/2781. sz.) – Ifjabb László halálának időpontja nem ismeretes. Vö. Engel: Genealógia, Tomaj nem 6. tábla: Losonci Dezsőfi. 53 54

Bátori (I.) István országbíró második felesége és az erdélyi Bátori-birtokok BIRTOKNÉV

MEGYENÉV

Bernád/Bernát Bonyha/Bohnya Buny Csávás Dányán Egrestő Fületelke Hétúr Legend Monyorós Örményes/Ermes Solymos Udvarhely Váralja Vidrátszeg

KÜKÜLLŐ

Bodon Bozéd Dátos . Disznajó, Szászdisznajó Egerszeg Felső- és . középidecspataka Gerebenes Ikland Kapus Keménytelke Keresztes Lekence(fő) Levél (= Lövér1) Liget Néma Pete Pinár Rücs Sályi Sóspatak Szakál (Luc-) Szentmiklós Szentpéter Uraly Veresszeg

TORDA MEGYE

MEGYE

ADOMÁNYOZÁS ÉVE 1481 1492 + + ? ? + ? ? + + + + + + + + + + + + + + + + + + + ? + + + + + + + + +

Bátori Miklós eladta-e 1495-ben? igen igen igen igen nem nem nem igen igen igen igen igen nem igen igen

igen nem igen igen

nem igen

+ ? +

igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen igen

C. Tóth Norbert

A Becsegergely nembeli Betleni család Gergely udvari vitéz (1362–†1397.e.) János udvari lovag (1397–1417) §1: pomázi Cikó Ilona (1409–1412) §2: N (1435) Miklós (1413–40) § Diódi Jakab leánya Ilona (1437–40) Márk (1443–72) § Szántói Lack Anna (1454–93) Bernát

Miklós (1468–1518)

Gergely aulicus (1413–44) † várnai csata § Kusalyi Jakcs Hedvig Borbála (1453)

Leusták

Lukács (1397–1400)

Miklós váci püspök

Gergely (1448–1500) § somkeréki Erdélyi István leánya, Judit Anna

Borbála § Bátori János

Antal (1413–68)

Brigitta

Fülöp (1467)

Borbála

Katalin

Vö. Engel: Genealógia, Becsegergely nem 3. tábla: Betleni (Bethlen), csak az Engel Pálnál nem szereplő adatokat jegyzeteltem! 1400: ZsO II. 530. sz.; 1435: DL 36554.; 1437: Kolmon. I. 212/87. sz.; 1440: Kolmon. I. 249/236. sz.; 1443: DL 62825.; 1448: DL 62841.; 1467: DL 27916. –– A családfán félkövér betűvel állnak azon személyeknek a nevei, akik az 1498. évi nyugtában szerepelnek.

Levelezőlap az orosz fogságból

N. Szabó József

A Magyar Kommunista Párt és az orvosok a II. világháború utáni rendszerváltozás idején (1945–1946) Minden korszak politikájában fontos, hogy az egyes pártok miként ítélik meg az értelmiséget, mert a réteg kultúrateremtő és közvetítő szerepén túlmenően fontos pozíciókat tölt be a hatalmi, a politikai, az igazgatási és gazdasági szervezetekben, illetve az egészségügy működtetésében. Nem véletlenül van jelentősége az értelmiségnek Magyarországon az 1945-1946-os rendszerváltozás, a politikai pluralizmus megteremtése idején. A demokrácia, a szabad véleménynyilvánítás, az eltérő nézetek küzdelmében szintén megnő az értelmiség szerepe. A háború utáni újjáépítés és modernizáció sem volt elképzelhető az intelligencia cselekvő részvétele nélkül. A társadalmi átalakulás, a kulturális-tudományos fejlődés, az oktatási reform, valamint az egészségüggyel szembeni elvárások egyaránt növelték az értelmiség iránti érdeklődést. 1945-1946-ban a legkülönbözőbb területekről érték kihívások az értelmiséget, a dolgozat azonban a Magyar Kommunista Párt és az értelmiség viszonyát elsősorban a politika aspektusából elemzi. Erre azért is szükség van, mert a háború utáni időszak értelmiségi viszonyait feldolgozó tanulmányok, monográfiák nem a rendszerváltozás és nem a politikai pluralizmus aspektusából elemezték az értelmiség helyzetét, a megváltozott viszonyokra adott válaszokat. Tanulmányomban arra törekszem, hogy a párt „orvospolitikáját” a politikai demokrácia küzdelmeibe ágyazva dolgozzam fel. Mégpedig úgy, hogy képet kapjunk az orvosértelmiség helyzetéről, a háború utáni rendszerváltás hogyanjáról, megtudjuk, miként is élték meg az átalakulást, milyen perspektívát láttak az új rendszerben, volt-e jövőképük, pesszimizmusuknak – ha volt ilyen -, mi volt az okozója. Mivel egy rendszerváltozás idején felszínre kerülhetnek olyan csoporton belüli és csoportok közötti konfliktusok, amelyek csak társadalmi, politikai robbanások, krízishelyzetek jellemzői, ezért a dolgozatnak az is a célja, hogy ezeket az összefüggéseket a Magyar Kommunista Párt aspektusából, a pártnak a kihívásokra adott válasza szempontjából mutassa be. Az MKP ugyanakkor nem vonatkoztathatott el attól a politikai mezőnytől, amelyben politizált, ezért a cikk bemutatja a koalíció pártjainak az orvosokkal kapcsolatos lépéseit.

N. Szabó József

Rendszerváltozások jellemzője az is, hogy egyes tevékenységi körök folytonosságát biztosítja, másokat devalvál, esetleg meg is szűntet. Kontinuitás és diszkontinuitás állandó jellemzője a rendszerváltozás és az értelmiség viszonyának. Társadalmi-politikai kataklizmák jellemzője továbbá az egyes csoportokkal szembeni differenciált viszonyulás. A preferáltak elégedettsége mellett nagy azoknak a száma, akik magukat veszélyeztetve érzik. A háború utáni változások jellemzője az értelmiség többségének az új viszonyoktól való félelme, aggódás a politikai megtorlástól, a szakmai és egzisztenciális ellehetetlenüléstől. A magyar értelmiség aggodalmát fokozta, hogy többsége számára az új politikai elit teljesen ismeretlen volt. Nem tudhatta, hogy lesz-e helye az új Magyarországon, vagy a vádlottak padjára kerül, mint a Horthy-rendszerrel „összefonódott” réteg. Az értelmiségnek – így az orvosoknak is – az egyes politikai erők, különösen a Kommunista Párttal szembeni magatartását meghatározták az orosz intelligencia forradalom utáni megtorlásairól érkezett információk, szépirodalmi feldolgozások. A többség számára a Tanácsköztársaság idején történtek sem voltak modellértékűek. A kezdeti, embrionális politikai viszonyok idején a demokrácia kiépülésekor az értelmiség a kommunizmustól, egy sztálinista rendszer esetleges bevezetésétől is félt. Dolgozatunkban arra keresünk választ, hogy a II. világháború utáni tragédiát követően, a nemzeti felemelkedés páratlan lehetőségeit magában hordozó rövid két évben, a politikai pluralizmus idején milyen szerepet szánt az orvosoknak a demokráciát akkor még elfogadó Magyar Kommunista Párt.

Az orvosok nem centrális csoport a társadalmi-politikai változásokban Minden rendszerváltozás „természetes” velejárója, hogy az új politikai elit azokat a társadalmi rétegeket, illetve csoportokat állítja politikája centrumába – így az értelmiségpolitika középpontjába is –, amelyeknek a kiépülő politikai rendszerben meghatározó szerepet szán. Továbbá azokkal a csoportokkal „foglalkozik” kiemelten, amelyek az előző rezsimben fontos szerepet játszottak, így kritikájuk az előző rendszer tagadásának része. Egyes csoportok pozitív vagy negatív szempontú fókuszba kerülése mellett vannak olyan csoportok, amelyeknek társadalmi fontosságát nem vonják kétségbe, de az új hatalom különböző irányzatai számára átmenetileg, esetleg hosszabb ideig érdektelennek látszanak. A magyar értelmiségi csoportok közül 1945-ben a politika részéről az orvosok iránt nyilvánul meg a legkisebb érdeklődés. Mellőzésüket elsősorban azzal magyarázhatjuk, hogy a pártok többsége úgy ítélhette meg, hogy viszonylag kis létszámú az újjáépítésben és a politikai harcban központi szerepet nem játszó orvosoknak nincs olyan politikai-értelmiségpolitikai jelentőségük, mint a többi szakmai csoportnak. Az orvosok iránti érdektelenség azzal is összefügg, hogy a rendszerváltozás 1945-ben gazdasági katasztrófa körülményei között ment végbe, amely nem tette lehetővé egy sürgős egészségügyi reform bevezetését. Az orvosok tevékenysége ezért szaktevékenységként sem értékelődött fel.

A Magyar Kommunista Párt és az orvosok a II. világháború után A pártok közül szociáldemokraták hangsúlyozták az orvosok társadalmi-politikai jelentőségét. Az SZDP január 27-én megalakította orvoscsoportját. A párt ideiglenes intézőbizottsága gondot fordított az orvosok széleskörű szervezésére. Bán Antal szerint az orvosoknak a széles néptömegekre gyakorolt befolyása miatt számarányukat meghaladó fontossága van a társadalmi-politikai életben. A szociáldemokrata munkaterv ugyanakkor elvárta, hogy az orvosok az egyéni érdekek háttérbe helyezése árán is gondoskodjanak az ország lakosságának megfelelő, gyors és eredményes ellátásáról. Az orvosok ügyével a kisgazdák először 1945. február végén, március elején a Kis Sándor-Vatai László által készített programtervben fejtik ki véleményüket. A tervezet az orvosokkal a megvalósítandó közegészségügyi reform kapcsán foglalkozott. A Nagy Ferenc által készített pártprogram is hasonló szempontból közelítette meg a kérdést. A Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt ugyanakkor az orvosokkal kapcsolatosan nem nyilvánult meg. Hasonló hozzáállás volt tapasztalható 1945 tavaszán és a nyár folyamán. Az MKP az 1945. május 20-án és 21-én megtartott országos értekezletén, sem a párt szeptember 23-án megjelent választási programjában nem foglalkozott az orvosokkal.

Szakmai-politikai érvek a hatalmi harcban A csoportnak a materiális és szellemi újjáépítésben játszott „kevésbé fontos” szerepével magyarázható, hogy a pártok újságjai is keveset írtak az orvosokról. A politikai harc kiéleződése, valamint a választások közeledtével azonban az FKGP sajtóban már szaporodni kezdtek az orvosokkal kapcsolatos cikkek, sőt a Kisgazdapárt részéről politikai aktivitás is megnyilvánult. A párt 1945. október 2-án a Semmelweis utcai központban nagysikerű orvosgyűlést tartott, melynek fő szónoka Bognár József volt. A gyűlés többnyire egészségpolitikai kérdésekkel, az orvosok megoldásra váró súlyos egzisztenciális problémáival, valamint a gyógykezelés és az orvosválasztás kérdéseivel foglalkozott. A budapesti választások után néhány nappal a Független Kisgazdapárt orvoscsoportja ülést tartott. Ezen az ülésen már kizárólag politikai kérdések szerepeltek. Reök István, az orvoscsoport elnöke bejelentette, hogy a fővárosi törvényhatóságba négy orvos került be, az országos választásokon pedig tízet jelöltek. Megfogalmazták továbbá azt a követelést, hogy orvosi vezetéssel szervezzenek egészségügyi minisztériumot. Cseh-Szombathy László pedig azt indítványozta, hogy ismerjék el a mind ez idáig közérdekű munkák körébe nem sorolt orvosi tevékenységeket. A Urbán Károly: A Szociáldemokrata Párt értelmiségi politikája a felszabadulás után (1944–1945). Párttörténeti Közlemények, 1978. 2. sz. 122. Balogh Sándor – Izsák Lajos: Pártok és pártprogramok Magyarországon (1944–1948). Budapest, 1977. Tankönyvkiadó, 214. I. m., 172. I. m., 179. Kis Újság, 1945. október 4. Kis Újság, 1945. november 3.

N. Szabó József

kisgazda aktivitás egészségügyi-egészségpolitikai szempontokon kívül hatalmi kérdéseket is érintett. Annak megfogalmazása, hogy orvos vezetésű legyen az egészségügy, a szakmai indokok mellett elsősorban a kommunista Molnár Erik elleni támadásként értelmezhető. A politikai harc kiéleződése után az SZDP mellett az FKGP is felismeri, hogy az orvosoknak nemcsak egészségügyi-politikai szerepük van, hanem politikai fontosságuk is. A magyar politikai életben meghatározó szerepre törekvő Magyar Kommunista Párt orvospolitikáját csak a gyenge társadalmi-politikai befolyást tükröző, az 1945 őszén elvesztett parlamenti választások után módosítja. A kommunisták nyitnak az orvosok irányában. Ezen túl már fontosnak tartották politikai megnyerésüket. A választások tanulságainak levonása után az MKP önkritikát gyakorolt és arra a megállapításra jutott, hogy az orvosokkal nem társadalmi-politikai fontosságuknak megfelelően foglalkozott. Az orvospolitika átértékelése fontos politikai célkitűzéssel volt összefüggésben. Az értelmiségi munka átszervezésével kapcsolatos teendők között az MKP (a pártközpont számára legfontosabbá váló parasztság megnyerésével összefüggésben) a számba jöhető értelmiségi csoportok között a körorvosokat és a tisztiorvosokat említette. A csoport legégetőbb problémáinak megvitatására, az orvosok közötti népszerűség növelése érdekében a párt ankétokat és gyűléseket kívánt rendezni. Az orvosok irányában megváltozott politika része volt a kommunista párti miniszter Szolnok megyei tartózkodása. 1946. február 2-án ankét keretében Molnár Erik, népjóléti miniszter Karcagra és Szolnokra utazott, ahol felülvizsgálta a két város egészségügyi intézményeit. A vármegyeházán tartott előadásában beszélt az orvosokat is foglalkoztató problémákról. A kommunista egészségügyi politika lényegét abban foglalta össze, hogy az MKP-t a dolgozók jóléte, a tiszta erkölcs és az emberi haladás szempontjai vezérlik.

Az egészségügy problémái másodlagosak Néhány egészségügyi kérdéssel való foglalkozás ellenére a pártok nem tulajdonítottak megfelelő jelentőséget az orvosok speciális problémáinak, pedig voltak nehézségeik, amelyeket a budapesti klinikák 1946. május 23-i gyűlésén Horányi Béla professzor ismertetett. Az orvostársadalom helyzetének javítása érdekében követelték a díjtalan állások megszüntetését (400 volt), a status rendezését, a 3 év utáni véglegesítést, a kollektív szerződés szerinti fizetést és veszélyességi pótlékot. A problémákra részben reagált a június elején megtartott Országos Orvos Kongresszus is. A Magyar Orvosok Szabad Szakszervezete első küldöttgyűlésén Weil Emil azonban már az egészségügy pozitív változásairól beszélt. A vezető kommunista orvos többek között arról szólt: a doktorok és az egészségügy munkáját lehetővé tette, hogy 50 ezer kórházi ágyból 40 ezret sikerült helyreállítani. Weil Emillel szemben egyes küldöttek másként Párttörténeti Intézet Archivuma (PI. Arch.) 274-24/2. Szabadság, 1946. február 5. Szabadság, 1946. május 24.

A Magyar Kommunista Párt és az orvosok a II. világháború után látták a helyzetet. Sok felszólaló hangoztatta (különösen a vidékiek), hogy gyakran a legegyszerűbb gyógyítási lehetőségektől is meg vannak fosztva. Megnyugtatásként a jelenlévőknek perspektívát adva a problémákra reagáló Molnár Erik miniszter elmondta: a stabilizáció után a kormány gondoskodik arról, hogy a súlyos helyzetben lévő orvosok is megkapják az őket megillető díjazást.10 1946 nyarán a politikai életben patt-helyzet alakult ki. A polgári alternatívát képviselő Független Kisgazdapárt és a baloldali átalakulást vezető Magyar Kommunista Párt között a küzdelem nem dőlt el. Ebben a parasztság állásfoglalása döntő volt. Nem véletlen, hogy az orvosok a politika, elsősorban a kommunista vezetés érdeklődését felkeltették. Az MKP Értelmiségi Bizottsága titkárának 1946. augusztus 21-i jelentéséből arra lehet következtetni, hogy a Magyar Kommunista Párt az orvosok politikai jelentőségét a paraszti befolyásolásban nagyra értékelték. Ennek érdekében a Szabad Föld a jövőben behatóan fog foglalkozni a vidéki körorvosok ideológiai és gazdasági problémáival, népszerűsítésükről is gondoskodni fog.11 Az orvosok megnyerése és politikai célzatú „felhasználásuk” azonban nem volt összekötve a csoport egzisztenciális és szakmai problémáinak rendezésével. A remélt siker nem véletlenül váratott magára. Az orvosok politikai szempontú felértékelődésével a problémák nagy része nem oldódott meg, de az MKP-hez való közeledés sem ment végbe. A rendezetlen kérdések megoldása érdekében ezért az Országos Közegészségügyi Tanács egy hathatós intézkedés reményében 1946. augusztus 6-án levelet küldött Révai Józsefnek, a Magyar Kommunista Párt vezető politikusának. Az Országos Közegészségügyi Tanács arról informálta Révait, hogy az orvosok, különösen a szociáldemokrata doktorok támadják a tanácsot a kedvezmények hiánya miatt. Megnyerésük érdekében a tanács azt javasolta: hasznos volna, ha a Szabad Népben és a Szabadságban rendszeresen jelennének meg cikkek arról, hogy az MKP támogatja az orvosokat, a helyzetüket megkönnyebbítő kedvezmények biztosítása érdekében. A kommunista orvospolitika sikertelenségével és az MKP politikájában játszandó fontos szerepével is magyarázható, hogy az említett jelentéssel a Magyar Kommunista Párt Központi Titkársága 1946. augusztus 24-én tartott ülése is foglalkozott. A Központi Titkárság ugyanis utasította Weil Emilt, hogy az orvosok vessék fel újra kéréseiket. Arról is döntöttek, hogy egy sikeres intézkedés érdekében utasítani fogják a szakszervezetek kommunista vezetőjét, Antos Istvánt: lehetőség szerint támogassa az orvosok problémáinak rendezését.12 A rendszerváltás idején a szakmailag integrálható, de politikailag érdektelennek tűnő orvosok a hatalmi harcban mint véleményformáló csoport felértékelődik és politikailag fontossá válik. A felértékelődés ellenére azonban nem vált a nagy politika centrális részéhez kapcsolódó csoporttá. A redisztribúcióból sem úgy részesül, mint a meghatározó csoportok. A különböző preferenciák sem úgy fogalmazódtak meg, mint egy politikailag kiemelt értelmiségi csoport esetében. Szabadság, 1946. június 8. PI. Arch. 274-24/2. 12 PI. Arch. Titk. Fi. 682. 10 11

N. Szabó József

A demokrácia kiépítésekor politikailag érdektelennek tűnő, tevékenysége alapján ideológiamentes orvosokat a baloldali és polgári erők harca idején politikai támadás éri. Ez a támadás a bélistázás idején erősödött fel. Egyes baloldali lapoknak, így a Szabadságnak a bélistázás idején az volt a véleménye, hogy az orvosok létszámcsökkentése nem okoz orvoshiányt, ezért a fasiszta orvosok menesztését követelte.13 Valójában a bélista igen kártékony volt. Az intézkedés néhány fasiszta elbocsátása helyett százakat sodort a létbizonytalanságba. A probléma elsősorban abból keletkezett, hogy az orvosok igazolásakor a mércét magasabbra emelték, mint más rétegek esetében.14 Ezzel a lépéssel az orvosok helyzetét a demokrácia kiépítése idején nem hogy megoldották volna, hanem tovább rontották. Mint „kevésbé fontos” reformra, az egészségügy átalakítására sem került sor. A csoport pozitív megítélése legkevésbé az MKP-nél volt tetten érhető, csupán néhány taktikai jellegű lépéssel szándékoztak a kommunisták az orvosokhoz fűződő viszonyukat rendezni. Szabadság, 1946. június 2. Jakab Miklós: Társadalmi változás és a magyar értelmiség (1944-1948). Budapest, 1979. Kossuth Könyvkiadó, 119–122.

13 14

Egy hadnagy temetése. Képeslap. Az Érdekes Újság kiadása

jelen

Jóna György

A területi tőke alakulása a legkeletibb kistérségekben* Bevezető Ebben a tanulmányban Szabolcs-Szatmár-Bereg megye (a továbbiakban: megyét röviden megye) 12 kistérségének területi tőkéjét vizsgálom 2004 és 2010 közötti periódusban. Eddig ilyen kutatás még nem készült. A területi tőke összefoglalja mindazokat a kulturális, szociálpszichológiai és társadalmi tényezőket, melyek döntően befolyásolják a regionális gazdasági fejlődést és növekedést. Egy korábbi cikkben már elemeztem a magyarországi kistérségek területi tőkéjének változásait, ám most az országos, a megyei és megye kistérségeinek területi tőkéjét hasonlítom össze. Mivel ezt a folyóiratot nemcsak gazdasági szakemberek olvassák, ezért, amennyire csak lehet, próbálom kerülni a közgazdasági terminusokat, a matematikai-statisztikai bizonyításokat. Ehelyett, a közérthetőségre törekszem úgy, hogy tudományos igényességgel fogalmazom meg állításaimat. Az első részben a területi fogalmát határozom meg, majd mérési lehetőségeit mutatom be. Az idősoros vizsgálat eredményei akkor érthetőek igazán, ha az országos és a megyei átlaggal is összehasonlítom – természetesen erre is kitérek. Nemcsak azt vizsgálom, hogy a megye kistérségeinek területi tőkéje miként alakult ebben a periódusban, hanem arra is részletesen kitérek, hogy mely tényező, milyen mértékben határozta meg a területitőke-felhalmozást.

I. A területi tőke fogalmáról Napjainkban a regionális gazdaságtanban minden kétséget kizáróan bizonyítottá vált, hogy a gazdasági növekedést a gazdaságon kívüli tényezők (a helyi lakosság miliője, a köztük lévő bizalom szintje, a hagyományok, a helyi társadalmi egyenlőtlenségek mértéke, a vállalkozók közötti kapcsolat, stb.) is jelentős mértékben meghatározzák. A kutatás a TÁMOP–4.2.4.A/2–11/1–2012–0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program – Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg. Jóna György – Hajnal Béla: A magyarországi kistérségek területi tőkéjének alakulása. Területi Statisztikai, 2014. 1. sz. 99–118. *

Jóna György

A gazdasági fejlődés vizsgálatánál indokolt ezeket a hatásokat is figyelembe venni. Közel másfél évtizede jelent meg a regionális gazdaságtanban egy új fogalom, mely éppen ilyen összetett szempontok szerint értékeli a helyi gazdasági trendeket, ezt területitőke-koncepciónak nevezzük. A területi tőke fogalma az endogén, illetve új növekedéselméletből származik, mely összegyűjti, osztályozza, majd térökonometriai módszerekkel számszerűsíti azokat a materiális és immateriális, endogén és exogén tényezőket, melyek közvetlenül meghatározzák a regionális fejlődést és növekedést, illetve annak fenntarthatóságának feltételeit.

II. Módszer

Alindex/ dimenzió

Összesített index

A területitőke-koncepció ugyanolyan tőkeként értelmezi az iskolai végzettséget és a jó egészségi állapotot (humán tőke), a társas kapcsolatokat (kapcsolati tőke), mint a pénztőként. Éppen ezért több tőkefajtát tartalmaz, ezek együtteséből, összeadásából kapható meg a területi tőke végső értéke. Empirikus vizsgálatom során hét tőketípus összevonásából számítottam ki a területi tőkét, ezek a következők: gazdasági tőke, kapcsolati tőke, kulturális tőke, humán tőke, társadalmi tőke, intézményi tőke, infrastrukturális tőke. Ezeket alindexként alkalmaztam, ezek számtani átlaga adja meg a területi tőke (index) értékét. Az 1. táblázat részletesen bemutatja azokat a változókat, melyeket hozzárendeltem a különböző tőkekategóriákhoz. 1. táblázat A területi tőkét alkotó indikátorok és alindexek Indikátorok

ateriális javak Materiális javak

Infrastr ukturális tőke ntézményi tőke

Területi tőke

Gazdasági tőke

1. 1 főre eső összes belföldi jövedelem 2. 1000 főre jutó export értékesítés nettó árbevétele 3. 1 vállaltra jutó jegyzett tőke 4. 1 vállalatra jutó saját tőke 5. 1000 lakosra jutó összes vállalkozás 6. 1000 lakosra jutó üzleti-pénzügyi high-tech szolgáltatás 7. 1 vállalkozásra jutó kibocsátás 8. Vállalkozókészség 1. 1 km2-re jutó gyalogút és járda 2. 1 km2-re jutó bicikliút 3. 1 km2-re jutó állami közút hossza 4. 1 km2-re jutó gázcső hossza 5. 1 km2-re jutó közüzemi ivóvízhálózat 6. 1 km2-re jutó szennyvízcsatorna-hálózat hossza 7. 1 km2-re jutó védett természeti terület nagysága 8. 1 km2-re jutó összes zöldterület nagysága 9. 1 km2-re jutó erdőterület nagysága 1. 1000 főre jutó könyvtárak száma Jóna György: A területi tőke fogalmi megközelítése. Tér és Társadalom, 2013. 1. sz. 30–51. 2. 1000 főre jutó közművelődési intézmények száma 3. 1000 főre jutó muzeális intézmények száma 4. 1000 főre jutó állandó színházak száma 66 5. 1000 főre jutó mozi férőhelyek száma 6. 1000 főre jutó postahivatal száma

Kulturális tőke

Területi tőke

1. 1000 főre jutó alkotó művelődési közösségek tagjainak száma 2. 1000 főre jutó színházlátogató száma 3. 1000 főre jutó kulturális rendezvényen résztvevők száma 4. 1000 főre jutó múzeumi látogatók száma 5. 1000 lakosra jutó állandó színházak látogatók száma 6. 1000 lakosra jutó mozilátogatások száma 7. 1000 főre jutó műemlékek száma Forrás: saját szerkesztés

Materiális javak Immateriális tőkejavak

Kapcsolati tőke

Társadalmi tőke

Humán tőke

Intézményi tőke

Infrastr uk tőke

4. 1 km2-re jutó gázcső hossza 5. 1 km2-re jutó közüzemi ivóvízhálózat 6. 1 alakulása km2-re jutó szennyvízcsatorna-hálózat A területi tőke a legkeletibb kistérségekbenhossza 7. 1 km2-re jutó védett természeti terület nagysága 8. 1 km2-re jutó összes zöldterület nagysága 9. 1 km2-re jutó erdőterület nagysága 1. 1000 főre jutó könyvtárak száma 2. 1000 főre jutó közművelődési intézmények száma 3. 1000 főre jutó muzeális intézmények száma 4. 1000 főre jutó állandó színházak száma 5. 1000 főre jutó mozi férőhelyek száma 6. 1000 főre jutó postahivatal száma 7. 1000 főre jutó alkotó művelődési közösségek száma 1. 1000 élveszületésre jutó csecsemőhalálozás száma 2. 1000 főre jutó háziorvos száma 3. 1000 főre jutó gyógyszertárak száma 4. 1000 főre jutó könyvtárba beiratkozottak száma 5. 1000 főre jutó felsőoktatásban résztvevő hallgatók száma 6. 1000 főre jutó felsőoktatásban dolgozó oktatók száma 1. 1000 aktív korú főre jutó regisztrált munkanélküliek száma 2. népkonyhák napi átlagos forgalma 3. 1000 főre jutó adófizetők száma 4. 1000 főre jutó közvádas bűncselekmények száma 5. 1 vállalkozásra jutó gazdasági bűncselekmények száma 6. belföldi vándorlási különbözet 7. Hoover-index 1. 1000 főre jutó internetfelhasználók száma 2. 1000 főre jutó mobiltelefonok előfizetések száma 3. 1000 főre jutó non-profit szervezetek száma 4. 1000 idősre jutó idősek klubjának és tagságának száma

Ezután az adatokat standardizáltam, ami azt jelenti, hogy minden változó 0 és 1 közötti értéket vehet fel, ezzel a változók alakulása még pontosabban mérhető, állapítható meg. Minél magasabb egy kistérség területi tőkéje, annál nagyobb esélye van a fejlődésre, növekedésre – és fordítva. Mivel a változók különböző mértékben fejtik ki hatásukat, ezért súlyoztam a változókat mind a hét évre. Végül, egy új módszerrel korrigáltam az adatbázist, amit szűk keresztmetszetekért járó büntetés módszerének nevezünk. Erre azért van szükség, mert a hét tőkefajta egymásra is hat (nemcsak a területi tőkére), ezek szinte kibogozhatatlanul összefonódnak; a mérés során ezt fokozottan figyelembe kell venni. A szűk keresztmetszetekért járó büntetés módszer alkalmazásával ezeket a hatásokat kiszűrtem. A gazdasági tőke a régió gazdasági teljesítményét, a lakosok vállalkozókészségét (ezt az 1000 lakosra jutó vállalkozások arányával mértem), részben a versenyképessé-

Jóna György

gét és a jólétét is magába foglalja – Camagni ezeket materiális, versengő javaknak nevezi. Hasonló mutatókat alkalmazott a gazdasági tőke mérésénél. Az infrastrukturális tőke az infrastruktúra elemeinek adottságát és méretét tartalmazza. Az intézményi tőkével azt vizsgáltam, hogy adott kistérség milyen mértékben van ellátva közintézményekkel, illetve azok szolgáltatásaival. Jellemző, hogy itt elsősorban a művelődési, kulturális intézmények szerepelnek (kivétel ez alól a posta), az intézményi- és a kulturális tőke modellemben szorosan összefügg egymással. Az enyémmel hasonló indikátorrendszert használt. A területitőke-koncepcióban a humán tőke alapvetően a helyi társadalom két aspektusát méri: a lakosság (1) egészségi állapotát, valamint (2) tudásszintjét. A régióban élő munkaerő egészségi állapota meghatározza a gazdaság teljesítményét; ha egészséges a lakosság, nő a kibocsátás és a teljesítmény, csökkennek a szociális transzferek, stb. Az egészségi állapotot a hagyományosan elfogadott mutatókkal (pl.: csecsemőhalandóság), a tudásszintet a felsőoktatásban résztvevő hallgatók és oktatók számával, a könyvtárba beiratkozottak számával elemzem. A társadalmi tőke a társadalmi integráció fokát mutatja meg. Ennek két dimenziója emelhető ki: (1) a foglalkoztatottság (tágabb értelemben a munka világa) és a (2) lokális társadalmi egyenlőtlenségek. Az elsőt – többek között – a kistérségek foglalkoztatottsági rátájával, a másodikat a Hoover-indexszel mértem, a kettő együtt jól mutatja a társadalmi integráció szintjét. A népkonyhák számának és kihaszná-

lásának alakulása azért jelent meg ebben az alindexben, mert ezzel a szegénységben élők mellett a vidéki hajléktalanság arányát lehet mérni. A hajléktalanság a társadalmi integrációt szétfeszítő tényező (természetesen nem arról van szó, hogy a hajléktalan emberek társadalmilag károsak, hanem maga a jelenség a lokális társadalmi kohézió szétforgácsolásához vezethet). A hajléktalan-ellátó intézményrendszer jellemzően (vannak kivételek) városokban működnek, azonban a népkonyhák a kisebb települések mélyszegénységben élő csoportjaival foglalkoznak. A közvádas- és gazdasági bűncselekmények megfigyelésével a lokális bizalmi viszonyokat lehet mérni. A kapcsolati tőke a kommunikációs eszközök birtoklásával összefügg. Elf Brasili, Cristina: Local and urban development in the European Union. http://www–sre.wu.ac.at/ersa/ersaconfs/ersa11/e110830aFinal01382.pdf (letöltve: 2012. augusztus 2.).; Brasili, Cristina – Saguati, Annachiara – Benni, Federica: The impact of the economic crisis on the territorial capital Italian regions. 2012. http:// www–sre.wu.ac.at/ersa/ersaconfs/ersa12/e120821aFinal00646.pdf (letöltve: 2012. augusztus 2.) [Brasili–Saguati–Benni, 2012]; Capello, Roberta – Caragliu, Andrea – Nijkamp, Peter: Territorial capital and regional growth: increasing returns in local knowledge. http://www.ekf.vsb.cz/projekty/cs/okruhy/weby/esf–0116/databaze–prispevku/clanky_ERSA_2008/724.pdf (letöltve: 2012. augusztus 2.); Veneri Paolo: Territorial identity in Italian NUTS–3 regions. 2011. http://www.inter–net.it/aisre/minisito/CD2011/pendrive/Paper/paper_vert_ AN_june_2011.pdf (letöltve: 2012. augusztus 24.) [Veneri, 2011] Caragliu, Andrea – Nijkamp, Peter: The Impact of Regional Absorptive Capacity on Spatial Knowledge Spillovers. Amsterdam, 2008. Tinburgen Institute Discussion Paper. [Caragliu–Nijkamp, 2008] Brasili–Saguati–Benni, 2012; Veneri, 2011. Russo, Antinio Paolo – Smith, Servi – Atkinson, Rob: The attractiveness of regions and cities for residents and visitors. 2012. http://www.espon.eu/main/Menu_Projects/Menu_AppliedResearch/attreg.html (letöltve: 2012. augusztus 2.) [Russo–Smith–Atkinson, 2012] Russo–Smith–Atkinson, 2012; Veneri, 2011.

A területi tőke alakulása a legkeletibb kistérségekben

ogadom, hogy „az Internet kapcsolati jelenségként értelmezhető”. Camagni hangsúlyozza, hogy a kapcsolati tőke a regionális növekedés egyik fontos forrása, hiszen az innovációs potenciál az információáramláson keresztül (is) kibontakozhat. A kapcsolati hálózatok formális és informális keretek között jöhetnek létre. Az előbbiek általában civil szervezetekben, az utóbbiak formális és informális klubokban alakulnak ki (Camagni ezért is nevezi ezeket klubjavaknak). Magyarországon ezek még viszonylag újak. A voluntáris, önkéntes szektorban olyan kapcsolati tőke halmozható fel, mely konvertálható a gazdasági folyamatokba, ami a regionális növekedés egyik motorjává válik. Az idősek klubja azért került ide (itt speciális klub-javak formálódnak), mert az elöregedő társadalmakban az idősek interakcióinak minősége meghatározza a lokális jólétet. A kulturális tőkét a különböző kulturális intézmények számával, illetve kihasználtságával mértem, csakúgy, mint a hivatkozott szerzők. III. Eredmények Először összehasonlítom az 1. táblázat alapján, hogy 2004 és 2010 között hogyan alakult a területitőke-felhalmozás országos és megyei szinten.

1. ábra - A területi tőke alakulása országosan és a megyében ,243 ,233 ,2244 ,2253

,223 ,213

,2326 ,2289 ,2307 területi tőke országos átlaga

,2142 ,2129

,203 ,193 ,183 ,173

,1892 ,189 ,1825

,1932

,1972

,2016

területi tőke megyei átlaga

,178

2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010

Forrás: saját számítás.

Egyértelműen látszik, hogy a megyei és országos területi tőke növekedési üteme szinte teljesen azonos. A kettő közötti különbség nem csökken: a megye és az országos átlag területi tőkéje között szinte mindvégig kimutatható 15-20%-os eltérés az Tranos, Emmanouil – Nijkamp, Peter: A távolság halálának új vizsgálata. Tér és társadalom, 2013. 3. sz. 3–27. Brasili–Saguati–Benni, 2012; Caragliu–Nijkamp, 2008.

Jóna György

országos javára, vagyis a megye felzárkózása elmaradt ebben a periódusban. Ezzel a növekedési tempóval az átlaghoz való felkapaszkodás hosszú időt vesz igénybe, a területfejlesztésben (újabb) stratégiai koncepciók kidolgozása indokolt. A 2009-ben hazánkban is érezhetővé vált gazdasági válság hasonló mértékben befolyásolta a területi tőke növekedési ütemét a megyében, mint országos szinten. A helyzet persze ettől összetettebb, ha kistérségi szinten is megvizsgáljuk a területi tőke alakulását. Érdekes tendenciákat mutat a 2. táblázat, mellyen a megye legalacsonyabb területi tőkéjű kistérségeinek területi tőkéjének változásai láthatók. Ebből kiderül, hogy a Mátészalkai és a Nyírbátori kistérségek harmonikus növekedési pályára álltak rá. Hektikus növekedési pályán volt ebben az időszakban az Ibrány-Nagyhalászi kistérség, mely 2006-ban kiugró mértékű területi tőkét halmozott fel, 2007-re drasztikus területi tőke visszaesés történt, majd kétéves stagnálás következett. Minimális emelkedés csak 2010-re alakult ki. Ez egyébként minden országban rendszerint előforduló jelenség, nemcsak Magyarországon: ha egy kistérség egyik évről a másikra szokatlanul nagymértékben halmozza fel területi tőkéjét, akkor letér a harmonikus növekedési ívről, a következő években szinte biztos, hogy romlás következik. Ezzel a kistérséggel pontosan ez történt.

2. ábra - A legkisebb területi tőkéjű kistérségek területi tőkéjének alakulása ,204 ,194 ,184 ,174 ,164 ,154 2004

2005

2006

2007 2008 Nagykállói Ibrány-Nagyhalászi Nyírbátori Záhonyi Tiszavasvári Mátészalkai

2009

2010

Forrás: saját számítás A 3. táblázat a megye legmagasabb területi tőkéjű kistérségeinek területi tőkéjének változásait mutatja. Ami legelőször szembetűnik, hogy a Nyíregyházi kistérség mindvégig az országos átlag feletti területi tőkével rendelkezett, valamint növekedési üteme is harmonikus volt. Egyszerűbben, a megyében kizárólag a Nyíregyházi kistérség rendelkezett átlag feletti területi tőkével, az összes többi jóval az országos átlag alatt található. A Nyíregyházi kistérség komplex fejlettségi szempontból „szigetként”

A területi tőke alakulása a legkeletibb kistérségekben emelkedik ki a megyei kistérségek közül. Hangsúlyozom, hogy a megye relatíve magasabb területi tőkéjű kistérségeiben a területi tőke növekedési üteme mindenhol harmonikus volt. A Baktalórántházai kistérség 2004-ben az utolsó előtti helyen állt ebben a csoportban, 2010-re az utolsó lett, mert a Kisvárdai kistérség növekedése magasabb volt – egy hajszállal. A Fehérgyarmati kistérség vezető pozícióját is elveszítette ebben a csoportosításban, 2010-re a Vásárosnaményi kistérség került az első helyre.

3. ábra - A legmagasabb területi tőkéjű kistérségek területi tőkéjének alakulása ,3 ,28 ,26 ,24 ,22 ,2 ,18 ,16 2004

2005 2006 országos átlag Baktalórántházi Csenger Nyíregyházi

2007

2008 2009 Kisvárdai Vásárosnaményi Fehérgyarmati

2010

Forrás: saját számítás A továbbiakban arra keresem a választ, hogy a 2010-ben milyen tényezők, illetve tőketípusok milyen mértékben határozták meg a megye területi tőkénének változásait. Standardizált többváltozós regresszió-analízissel lehet megállapítani azt, hogy adott tényező milyen mértékben hat, vagy hat a területi tőkére. Ennek mérőszáma a béta-súly, mely minél magasabb, annál nagyobb befolyást jelent – és fordítva. A 4. ábrából kiderül, hogy a kapcsolati tőkének domináns hatása van a megyében, ezt követi jelentős lemaradással a gazdasági és a humán tőke. Az intézményi-, kulturális-, társadalmi és infrastrukturális tőke hatása szinte elenyésző. Az infrastrukturális tőke és a kapcsolati tőke béta-súlya között több mint hatszoros a különbség a kapcsolati tőke javára. Kornai János világított rá először, hogy egy régió harmonikus gazdasági növekedését meghatározó tényezőhatások között szükség van különbségre, mely évenként változik. Azonban, ha a tényezők magyarázóereje között nagy az eltérés, a szórás, akkor az torz növekedési pályára állíthatja rá a térséget. A megye Kornai János: Erőltetett vagy harmonikus növekedés. Budapest, 1972. Akadémia Kiadó. [Kornai, 1972]

Jóna György

területi tőke szerkezetéről megállapítható, hogy a diszharmonikus növekedés tünetei felfedezhetők rajta. Ha ezek a jelek rövid ideig mutathatók ki, akkor nincs komoly veszélyben a fejlődési ív. Azonban, ha ezek tartósan kifejtik hatásukat, akkor hosszú távon a növekedés akadályai lehetnek.

4. ábra - A megye területi tőke szerkezete 2010-ben (béta-súly) gazdasági tőke 0,318 társadalmi tőke 0,084 kulturális tőke

0,13

humán tőke 0,207 0,058

infrastrukturális tőke

0,169 kapcsolati tőke 0,388

intézményi tőke

Forrás: saját számítás Az 5. ábrán látható, országos szinten a területi tőkét meghatározó tényezők milyen erővel fejtik ki hatásukat; azt tekintem harmonikus növekedésű kistérségnek, ahol ehhez hasonló területi tőke struktúra alakult ki. Az ábrából kiderül, hogy azok a gazdasági szereplők képesek hozzájárulni a hazai aggregált területi tőkéhez, amelyek élő, állandó kapcsolatban állnak egymással és a helyi társadalom tagjaival, és ennek megőrzéséhez a digitális infrastruktúrát és a lokális kulturális- és művelődési intézményrendszert is felhasználják. Ha ez a három adottság egyszerre jelen van és mobilizálhatóak, akkor a harmonikus regionális növekedés és fejlődés elindulhat.10 A kapcsolati és gazdasági tőke összefonódása azt is jelenti, hogy a regionálisan beágyazódott gazdasági egységek koordinációja, együttműködése, szervezése, tervezése, esetleg klaszterekbe tömörülése javíthatja a régió növekedési esélyét. Vegyük észre, a kapcsolati tőke előtérbe kerülése egyértelműen arra mutat rá, hogy az immateriális javak is meghatározzák a regionális növekedés feltételeit; a régió teljesítménye nő, ha a kapcsolati tőkéje magas. A kapcsolati tőke felhalmozható egyének és szervezetek között is. A két fajta kapcsolati tőke között azonban nem lehet a valóságban különbséget tenni, mert a gazdasági egységeket is egyének irányítják, így a személyes kapcsolati tőke az üzleti életben is alkalmazható kapcsolati tőkévé konvertálható. Ennek az immateriális tőkének materiális vonásai vannak, hiszen ez is beruházás-igényes, profitot eredményezhet, Kornai, 1972.

A területi tőke alakulása a legkeletibb kistérségekben kockázatot kell vállalni és áldozatot kell hozni érte, termékek és szolgáltatások állíthatók elő ennek kiaknázásával, másik tőketípussá átalakítható, állandósság, helyettesíthetőség és rugalmasság jellemzi.11 Fontos jellemzője, hogy a piac és az állam nem tudja létrehozni, társadalmilag beágyazódott, alulról szerveződő viszonyrendszerek alapján formálódik. Bosma et.al. (2002) elemzésében megállapítja, hogy a kapcsolati tőkébe való beruházás a térség fejlődésének motorja is lehet. A pénz- és a kapcsolati tőke növekedése egyformán hozzájárul a helyi vállalkozások sikeréhez; a magyarországi területi tőke szerkezete ezt egyértelműen bizonyítja. Összefoglalva, ha a kulturális intézményi szolgáltatások összekapcsolódnak a kapcsolati közelségből származó gazdasági előnyökkel, akkor a területi tőke felhalmozása harmonikus ütemű növekedésnek indul. Országos szinten a területitőke-felhalmozás üteme akkor tartható fenn, ha a kooperatív előnyök kihasználásával a helyi gazdasági egységek közötti interakció felerősödik, kiegyensúlyozottá válik. A kapcsolati közelségen (relational proximity) alapuló előnyök erősebbé válása hozzájárult a területi tőke növekedéséhez. Polenske a kapcsolati közelségnek öt aspektusát különbözteti meg, ebből három (szervezeti-, kulturális- és elektronikus közelség) nemzetgazdasági szinten megfigyelhető.12 Az elektronikus közelség hatása kezd kiemelkedni a többi közül, ez azt jelenti, hogy a gazdasági szereplők között az infokommunikációs eszközökkel fenntartott interakció jelentősége, intenzitása nő.

5. ábra - az ország területi tőke szerkezete 2010-ben (béta-súly) gazdasági tőke társadalmi tőke 0,169 kulturális tőke0,204 0,301 kapcsolati tőke

0,277

humán tőke 0,181 0,121

infrastrukturális tőke

0,215 intézményi tőke

Forrás: saját számítás Ha a megye és az ország területi tőke szerkezete kerül összehasonlításra, akkor megállapítható, hogy az ország területi tőke szerkezetében a tényezők, tőkefajták Lin, Nan: Social capital. Cambridge, 2001. Cambridge University Press.; Robinson, Lindon – Schmid, Allan – Siles, Marcelo: Is Social Capital Really Capital? Human Geography, 2002. 3. sz. 107–117. Polenske, Karen: Compatition, collaboration and cooperation: an uneasy triangle in networks of firms and regions. Regional Studies, 2004. 9. sz. 1029–1043.

Jóna György

közötti szórás jóval kisebb, mint megyei szinten. Arra lenne tehát szükség, hogy a megye területi tőke struktúrája közelítsen az átlagos, harmonikus pályán lévőkéhez, vagyis az országoshoz. Más szavakkal, a megye területitőke-felhalmozása akkor lenne hosszútávon, stratégiailag fenntartható, ha kisebb mértékben csökkenne a kapcsolati-, gazdasági- és intézményi tőkéje, és kisebb arányban nőne a kulturális-, humán-, infrastrukturális- és társadalmi tőkéje. A megye hosszú távú stratégiájában központi helyet kell tehát elfoglalnia: • a minőségi oktatás (köz- és felsőoktatás) megteremtésének, • a kulturális intézményrendszer további bővítésének, • az egészségi állapotok javításának, • az infrastrukturális eszközök karbantartásának, valamint • a helyi társadalmi, szociális egyenlőtlenségek kezelésének.

Rövid összegzés A területi tőke egy olyan újszerű, komplex index, mely a regionális fejlődés és növekedés potenciális lehetőségeit összegyűjti. Ezzel az összetett indexszel mérve a megye az országos alatt teljesített a 2004 és 2010 közötti periódusban. Az évenkénti növekedés üteme nagyjából az országos átlagéval volt egyforma, vagyis az egyenlőtlenségek nem tűntek el, ám felzárkózásról nem lehet beszélni. A megye gazdasági és társadalmi felzárkózásának (konvergenciájának) biztosítéka az, hogyha az oktatási, kulturális, egészségügyi, szociális és infrastrukturális feltételeket átalakítják, javítják. Röviden, a területfejlesztési koncepciókba társadalompolitikai célokat szükséges beépíteni.

A somorjai hadifogolytábor húsz fillérje

interjÚ

Marik Sándor

Álljuk a versenyt a globális almapiacon Beszélgetés Pethő Ferenc professzorral

Fotó: Nyéki Zsolt

A Nyírség és Szatmár-Bereg nagy értéke az itt termő alma, amely munkaigényességével jelentős mértékben járul hozzá a gazdaság eredményességéhez. Amikor a politika számára fontos, hogy minél több itt élő embernek legyen munkája, mindig az érdeklődés homlokterébe kerül, hiszen a termesztés mellett a feldolgozás, a raktározás, a szállítás, az értékesítés megannyi közreműködőt igényel, a ládák, a raklapok készítése révén a faiparnak is munkát ad. Ahol nagyobb területen termesztenek almát – mint megyénkben is –, ott a családok számottevő hányada közvetlenül vagy közvetve abból szerzi jövedelme kisebb-nagyobb részét. Ha pedig erről a gyümölcsről van szó, kézenfekvő, hogy a 85 éves Pethő Ferenc professzort kérdezzük, akinek az oktatás és a termesztés révén hat évtizedes élő kapcsolata van a gyümölcskertészekkel. Megbecsült ember, több szakmai elismerés birtokosa, emellett kitüntették a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével, a Pro Comitatu (A Megyéért) Életműdíjjal, Újfehértó város pedig díszpolgárává választotta. – Mezőgazdasági középiskolába járt, az egyetemen gyümölcstermesztésből diplomázott, volt kutató, kísérleti intézeti vezető, egyetemi tanár, szakkönyvíró, országgyűlési képviselő, az Almatermesztők Szövetségének elnöke, ma pedig saját kertjében, faiskolájában tevékenykedik, ha esik, ha fúj. Ennyire rabul ejtette a kertészet? – Gyümölcsfák nélkül nem tudom elképzelni az életem. Számomra olyanok, mint a szeretett családom: feleségem, gyermekeink, unokáink, dédunokáink. Velük együtt teljes az életem.

Marik Sándor

– A szabolcsi alma – például a Jonatán – nem is túl régen még olyan mennyiségben termett, hogy „a fél ország” itt segédkezett a szüreten: a termesztőkön és családtagjaikon kívül diákok, munkások, katonák jöttek leszedni a termést. Ez már a múlté. Vegyük sorra a karrier, a hanyatlás, és az újbóli felfutás állomásait! Hogyan lett a Nyírség – Szatmárral és Bereggel együtt – az ország sokat emlegetett almáskertje? – Tévedés azt gondolni, hogy csak a tájak adottságaiban van a titok nyitja. Az alma is igényelné a jobb, tápanyagokkal bővebben megáldott, könnyebben öntözhető termőföldet. A föld azonban adottság. A megye területén élő emberek számára pedig az alma volt az, amelyet nyereségesen tudtak termeszteni. Ha csak egy évszázadra visszamenően megnézzük a birtokszerkezetet, akár kis-, akár nagygazdaságról volt szó, a terület átlagosnál némileg jobb adottságú részén gyümölcsöt termesztettek, jellemzően almát, kisebb területeken szilvát, meggyet, diót. Ezek jövedelme nélkülözhetetlen volt – és ma is az – az itt élő emberek számára. Ez igaz volt akkor is, amikor nagy földbirtokosok, például a Dessewffyek, a Lónyayak, a Kállayak, a Forgáchok, a Kendék uralták a megye gazdaságát, s ugyanez a tendencia folytatódott az állami gazdaságok, a termelőszövetkezetek idején is. Ezért kapott az alma mindig megkülönböztetett figyelmet, emiatt vállalták a vele járó sok munkát. Ami az ország almáskertje megnevezést illeti – valóban gyakran hallani ezt a hízelgő kifejezést. Csupán némi túlzással igaz: volt idő, amikor a szomszédos két megyével együtt ez a térség adta az ország almatermésének kétharmadát. – Több évtizedre visszatekintve úgy tűnik, nagy hullámzások jellemzik az almatermesztést. Professzor úr ennek történetéről bőven publikált, így jogos lehet a kérdés: milyen távon mutatnak a statisztikai adatok felívelő és lejtmeneti adatokat? – Az első – községi részletességű – statisztikai felmérés 1895-ben készült. Az adatok „Magyarország, Fiume és Horvát-Szlavónország” területén lévő gyümölcsfák számát mutatják, konkrétabb megjelölés nélkül. Az összes gyümölcsfaállomány 14,8%-át képviselte az alma. Már egy évszázaddal korábban megállapították, hogy a kedvező természeti adottságú területeken a „magától is termő”, szórványban, árterekben, különböző kertekben lévő gyümölcstermesztés üzemi szintű továbbfejlesztéséhez nemcsak optimális természeti tényezők kellenek. Egyre nagyobb szükség van a szakmai ismereteket elsajátító, a gyümölcsfák nevelését, ápolását ismerő, a többletmunkát vállaló emberekre is. Nekik köszönhető, hogy a 19. század második felében kialakult kezdetleges gyümölcstermesztés mellett a 20. század elején már céltudatos munkával korszerű fajtákból álló ültetvények is létesültek. – Ehhez feltehetően akkor is fontos volt az állam támogatása… – Valóban. Abban az időben kulcsszereplő volt a legjobb európai egyetemeken tanult kiváló szakember, Rudinai Molnár István, akit 1891-ben Bethlen András földművelésügyi miniszter bízott meg a gyümölcstermesztési és kertészeti miniszteri biztos teendőinek ellátásával. Ő alakította ki az állami faiskolák rendszerét, javaslatára alkották meg a községi faiskolákról szóló rendeletet 1894-ben. Az állami faiskolák létesítésével egy időben összeállította a nagy területen termeszthető fajták jegyzékét

Álljuk a versenyt a globális almapiacon. Beszélgetés Pethő Ferenccel és az országot gyümölcstermesztési körzetekre osztotta. Nagy gondot fordított a szakemberképzésre: európai tapasztalatok alapján megszervezte a Kertészeti Tanintézetet, amely 1894-ben nyitotta meg kapuit. Sajnos, mire az eredmények beértek, gyorsan fejlődő gyümölcstermesztésünket derékba törte az első világháború és az azt követő trianoni dekrétum. – Mit jelentett ez a gyümölcstermesztés, konkrétan az alma szempontjából? – Lényeges változás történt az ország területét jellemző mezőgazdasági művelési ágakban. A megmaradt 92 ezer négyzetkilométernyi terület a háború előttinek egyharmada lett. Gyümölcstermesztésünket tekintve elvesztettük Erdély és Partium almát, szilvát, diót, gesztenyét termő, éppen fejlődésnek induló területeit. (Az alma hiánya olyan mértékű volt, hogy a budapesti piacokon megjelent az Észak-Amerikában termesztet alma. Érdemes megjegyezni, hogy a kaliforniai almának volt egy különösen lényeges tapasztalata, az „áruvá készítés” fontosságának felismerése. Az import gyümölcs ugyanis éveken át kiváló minőségben és tökéletes csomagolásban jelent meg a piacainkon – igaz, a népesség zöme számára megfizethetetlen magas áron.) A gyümölcstermesztés 19. század végén és a 20. század elején megkezdett, sok szellemi energiát és anyagi áldozatot igénylő fejlesztését Trianon után egy új nemzedéknek, új gazdasági és külpiaci körülmények között kellett folytatnia. – Kik voltak az „új nemzedék” tagjai? – 1920-tól a szellemi irányító központot Mohácsy Mátyás, Horn János, Magyar Gyula, Korponai Gyula, Pohl Ferenc, Rozsnyay József, Nagy Sándor, Szakátsy Gyula hírneves kertészek alkották. Érdemes idézni az akkori időkből Okályi Iván egyetemi tanár szavait, aki szintén az időszak kiemelkedő kertésze volt. „A Mohácsy Mátyás volt professzoromtól nyert üzemi szemlélet, a külföldi üzemi gyakorlatom, és nem utolsó sorban a tiszaháti parasztok gazdag tapasztalata alakította ki azt a jellegzetes termesztési módot, amelyet számos kiváló kertésztársam tovább fejlesztett, és amellyel 1930–1940 között rövid tíz év alatt Európában a téli alma termesztésében a teljes ellátatlanságból az élre törtünk. Az amerikai alma kiszorult, belső ellátottságunk fokozódásával fogyasztásunk megkétszereződött. Az önköltséget csökkentettük és 1935-től már a téli alma volt a kevés kiviteli cikkünk egyike.” Hangsúlyoznom kell: nagy elődeink már az 1920as években világosan látták, hogy az egyszerű szántóföldi növénytermesztést és a külterjes állattenyésztést ismerő gazdálkodókat – nagy-, közép- és kisbirtokosokat egyaránt – csak rendszeres tanítással, kedvezményesen vásárolható, jó minőségű gyümölcsfa oltványok kínálatával lehet az üzemi gyümölcstermesztés felé fordítani. – Mi lett e nagy ívű elképzelések hozadéka? – A magyar mezőgazdaság második részletes statisztikai felmérése 1935-ben történt meg. Ennek adatai szerint 1935-ben 5 963 608 almafa volt az országban. Átlagosan egy katasztrális holdra 0,37, egy lélekre 0,68 fa jutott. A területi koncentrációt Okályi Iván: Gyümölcstermelés. Egyetemi tankönyv. Budapest, 1954. Uo.

Marik Sándor

alapul véve három tájegység, a Szatmár-beregi síkság, és a Nyírség, a Nyugat-magyarországi-peremvidék, valamint a Duna-Tisza közi síkvidék egyes mikrotájai emelhetők ki. Az, hogy az 1920-tól 1935-ig eltelt, a gyümölcstermesztés oldaláról tekintve rövid tizenöt esztendős időszak milyen általános és termeléspolitikai hullámzásokat takar, jól jellemezhető Erdei Ferenc szavaival: „Európa nyugati országaiban (...) a földművelők és vidékiek civilizáltak, akik az európai kultúrember igényével nézik a természetet. (…) A nyugati parasztok földművelése már nem őstermelés, ősmesterség, hanem földművelői szakma. Tanult és különleges mesterség, amely a kézműiparral egyenlő szinten áll és ahhoz hasonló megbecsültetést élvez. Nem maradnak itt földművelők az emberek, hanem éppúgy kitanulják, mint a többi mesterségeket. Részben az otthoni gazdaságban, nagyobb részben pedig már iskolákban és szaktanfolyamokon vagy kísérleti állomásokon.” Kállay Miklós földművelésügyi miniszter 1933. évi megfogalmazása szerint: „Mára a gyümölcstermelés kilépett korábbi szerepéből, a mezőgazdasági termelés egyik igen fontos, nagy tudást, lankadatlan szorgalmat, meg nem szűnő gondosságot és szeretetteljes odaadást igénylő ágazata lett.” – Tehát sikertörténetről beszélhetünk? – Ezt nem lehet kijelenteni. A lelkesítő beszédek mellett már 1937-ben is készültek olyan jelentések, amelyekben a gazdák hibáiról, a gyümölcsfák gondozásával kapcsolatos hiányosságokról olvashatunk. „Amidőn örömmel állapítható meg Szabolcs vármegyében az állandóan fokozódó gyümölcsfa telepítési tevékenység, sajnálatos tényként kell megemlíteni azt is, hogy a gazdaközönség egy része a gyümölcsfákat megfelelő gondozásban nem részesíti, sem az új, sem a régi gyümölcsösökben.” 1939ben memorandum készült Teleki Pál miniszterelnök számára a Szabolcs megyében megtermelt alma értékesítésével összefüggő problémákról. E szerint hiányoznak a hűtőkamrák, nincs elég hűtött vagon. A lendületes telepítések, az újabb fajták – elsősorban a Jonatán – bevezetése azonban gyorsan növelte az áruként értékesíthető gyümölcs mennyiségét. Tehát hullámzásokkal vészelte át az ágazat az 1920-tól 1945ig terjedő huszonöt esztendőt. Ezt a munkát rombolta le a második világháború és az utána bekövetkezett társadalmi és gazdasági diktatúra, amely után ismét egy teljesen új – üzemi szemléletű – gyümölcstermesztés, oktatás és kutatás alapjait kellett megteremteni. Ez – figyelemre méltó módon – ugyanazokra a szaktekintélyekre várt, akik az 1945 előtti időszakban kialakították a magyar almatermesztés tájegységekre koncentrált termeléspolitikáját. A résztvevők köre – természetesen – kiegészült, mégpedig Mohácsy, Okályi, Probocskai professzorok fiatal tanítványaival. Kétségtelen, a társadalmi és gazdasági változások nélkül is változtatni kellett volna az alany- és a fajtahasználat, a koronaforma, a sor- és tőtávolság, a növényvédelem, az ipari feldolgozás, az áruvá készítés területén egyaránt. A szakmai változtatásokat azonban már nem a magántulajdon alapján álló gazdasági szerkezetben, hanem az állami és társadalmi Erdei Ferenc: Parasztok. Budapest, 2004. Neumann Kht. Az elinduláshoz. Kállay Miklós írása A Magyar Gyümölcs című újság, 1933. novemberi számában a Gyümölcstermesztők Országos Egyesülete létrehozása alkalmából. A Gyümölcstermesztők Országos Egyesülete Szabolcsvármegyei Fiókegyesületének éves jelentése, 1937. Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1939. július 19.

Álljuk a versenyt a globális almapiacon. Beszélgetés Pethő Ferenccel tulajdonon alapuló rendszerben – állami gazdaságokban, termelőszövetkezetekben – valósították meg. – Tegyük hozzá: látványos fejlődés következett be… – Valóban, a magyar gyümölcstermesztés kiemelkedő évei következtek. A belső fogyasztásra, a feldolgozóipar igényére és az exportlehetőségekre épített területi fejlesztés az alma esetében volt a legerőteljesebb. A KSH adatai szerint a háború előtt, 1938-ban 80 ezer, 1950-ben 134 ezer, 1970-ben 670 ezer tonna alma termett az országban. A rendkívüli gyors területi fejlesztés mellett komoly hiányosságokra is felfigyelt a szakma, miközben további növekedés előtt álltunk. 1970-ben a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolán szerveztük meg azt a széleskörű szakmai konferenciát, amelyen az almatermesztés problémáit, elsősorban az almatároló-építés szükségességét, a göngyölegellátás gondjait tártuk a minisztérium vezetői elé. Még ma is sokan emlegetik, hogy a Szovjetunióba indított almaszállítmányok áruvá készítésének igénytelensége – göngyöleg, csomagolás, osztályozás – nem kedvezett a magyar almatermesztés színvonalának. Utólag nehéz reális ítéletet mondani. Az kétségtelen, hogy a nagytömegű szovjet export sok embernek adott munkát, jelentős fejlesztéseket tett lehetővé. Ugyanakkor az előbbre látó gazdasági vezetők viszonylag kisebb tételekkel is komoly bevételeket értek el: ugyanabban az időben svájci, német, angol exportszállítmányaink is megállták helyüket, kifogástalan minőségűnek bizonyultak. Még egy adat a fenti sor kiegészítéseként: az 1986. évi termés meghaladta az 1,2 millió tonnát. – Az almatermesztés szempontjából mely gazdaságok voltak a legjobbak megyénkben az 1960–1990 közötti években? – Négy állami gazdaságot kell elsőként említeni: a Nyíregyházi és a Mátészalkai Tangazdaságot, valamint a Balkányi és a Nyírmadai Állami Gazdaságot. A mezőgazdasági termelőszövetkezetek közül a tuzséri Rákóczi, a rakamazi Győzelem, a nábrádi Szikra, a fényeslitkei Tiszagyöngye, a vajai Rákóczi, valamint a tarpai Esze Tamás tsz volt mintaszerű. A sokszor kedvezőtlen és késői felső politikai döntések ellenére a felnövekvő generáció szakemberei 1990-re Európa-szerte elismert almatermesztést alakítottak ki. – Mégis az 1980–1990 közötti években kezdődtek a tömeges fakivágások. Mi volt ennek az oka? – Szakmai, termesztési szempontból nincs ebben ellentmondás. A nyolcvanas években derült ki, hogy megváltozott a világ. A keleti piac is igényesebbé vált, nyugatra dollárért csak a legjobb áru mehetett, sőt „bejött” a konkurencia, amely fel volt készülve a magasabb elvárásokra és legnagyobb meglepetésünkre itt aratta le a minőségi fizetőképes kereslet minden előnyét. Röviden: több oldalról kezdték szorongatni a hazai gazdaságot. Ilyen körülmények között szinte törvényszerű volt, hogy egyre több almatermesztő vált veszteségessé. A világpiaci nyitás, a minőségi igények további növekedése általánosságban lehetetlenítette el az ágazatot. Ráadásul nem sokkal később, 1990 táján – a rendszerváltással egy időben – elveszett a teljes szovjet piac,

Marik Sándor

amely még akkor is felvette volna a termés ötödét. Az almatermesztés súlyos válságba került. Ezért kezdődtek meg a tömeges fakivágások. Tíz év alatt, a nyolcvanas évtizedben mintegy negyven százalékkal csökkent a termőterület. – Az 1989–1990-ben bekövetkezett rendszerváltás jelentős változások eredője. Azóta eltelt újabb negyed század. Milyennek látja most az alma jövőjét? – Mindig a termelési adatok adják a legjobb eligazítást. 1990-ben – kerekítve – 950 ezer tonna alma termett az országban, 1996-ban 550 ezer. A privatizáció feldarabolta az összefüggő üzemi ültetvényeket. Az új tulajdonosok egy részének hiányos szakmai felkészültsége, a terület hasznosításával összefüggő távlati elképzelések hiánya vezetett a termés mennyiségének drasztikus csökkenéséhez, miközben minőségi problémák is adódtak. A jövőkép mégis kedvező. Kialakult ugyanis egy új tulajdonosi réteg, amely szakmailag felkészült, az almatermesztést választotta gazdasága fő kultúrájának. Mindegyik kormány mezőgazdasági politikájában szerepel a gyümölcstermesztés bizonyos, változó mértékű támogatása, a telepítés, a korszerű tárolók létesítésének ösztönzése, a gépi eszközök vásárlásának segítése. Ha most szétnézünk a megyében, újra nagyon szép, korszerű almáskerteket is láthatunk a Nyírségben, Szatmárban, Beregben egyaránt. Jó irányban változik a fajtaszerkezet és jelentős számban épültek korszerű tárolók. Mindez azt jelenti, hogy az átmeneti megingás után az almatermesztés ismét felívelő szakaszban van, állapotát tekintve pedig igen biztató, hogy álljuk a versenyt a globális piacon. – Ha azonban konkrétan a 2014-es esztendőt nézzük, máris a bőség zavarával küszködünk: legalább 800 ezer tonnára számít az agrárium, és a minőség is jó. Viszont a térségben ugyancsak sok alma termett, emiatt már a szüret idején mérséklődtek az árak, az orosz embargó pedig egy „kiütéssel” ért fel. Van egyáltalán jó megoldás? – A választ két részre kell bontani. A globális politika sorscsapására – például nemzetközi embargóra – az átalagos gyümölcstermesztő nem tud felkészülni. Ez esetben elengedhetetlen az állam közbelépése, és a kényszerűen „benn ragadó” termés nagy részének felvásárlása. A hullámzó mennyiségű terméssel, az időjárási csapásokkal azonban a mezőgazdaságból élőknek mindig is szembe kellett nézniük. A régi gazdák ezért minimum három esztendőben gondolkodtak: miközben az aktuális év termése érett a gyümölcsösben, még értékesítették a raktárban lévő tavalyit (gyümölcsöt, sűrítményt, egyéb kész- vagy félkész terméket), s volt egy évre elegendő tartaléktőkéjük a bankban. Azt kell tehát elérni, hogy például pályázatok, támogatások révén, az adóztatási szabályok kedvezővé tételével hosszabb távon megerősödjenek a termelő kis- és közepes gazdaságok, ne „fogjanak padlót” egyetlen ütéstől, és ne kelljen például egy jégeső után azonnal „állam bácsihoz” szaladni, hogy előzze meg az összeomlást. Ez csak az utóbbi évtizedekben vált divattá. Persze a jó, netán ideális állapot eléréséhez még idő kell. Az is látszik azonban, hogy az elmúlt két és fél évtizedben gyorsabban stabilizálódhatott volna a magyar gyümölcstermesztés, ha az agráriumért felelős minisztérium vezetői, vagy legalább az ágazatokért felelős szakemberek nem cserélődtek volna indokolatlanul

Álljuk a versenyt a globális almapiacon. Beszélgetés Pethő Ferenccel rövid időszakonként. A kutatás rendszere és finanszírozása, a szaktanácsadás kidolgozatlan formája még ma sem támogatja kellő mértékben a gyümölcstermesztést. Egy almáskert létesítése – a beruházás – 20–25 évre szóló tőkeigényes program, amelyet a termeléspolitika irányítói szakmailag helyes, távlati koncepciók kidolgozásával segíthetnének. Ez változatlanul várat magára. – Tekintsünk ki a nagyvilágba! Hol termesztik a legtöbb almát? – Ez folyamatosan változik. Kétezer éve Kína volt a meghatározó. Európa a 19. század közepén vette át a vezető szerepet, amelyet a 20. század elején kellett átadnia az Egyesült Államoknak. Egyébként Magyarországot már ekkoriban is Európa egyik jelentős gyümölcsöskertjének tekintették. A 20. század közepén Nyugat-Európa jelentette a meghatározó centrumot a Föld almatermesztésében, főként Olaszország, Franciaország, Anglia és Hollandia szerepe volt jelentős. A 20. század végén a világ almatermelése négypólusúvá vált: Kína–Európa–Egyesült Államok–a déli félteke országai (Chile, Argentína, Dél-Afrika, Új-Zéland). Jelenleg a Föld legjelentősebb tíz almatermesztő országa – Kína, Egyesült Államok, Olaszország, Franciaország, Németország, Törökország, Lengyelország, Irán, Oroszország, India – adja az összes termés közel háromnegyedét. Egyébként hazánk egy szegmensben a legnagyobbak között is „labdába rúghat”: a legtöbb almasűrítményt gyártó öt ország Kína, Lengyelország, Németország, Magyarország és Törökország. Megjegyzem, a nagyon jó minőségű magyar sűrítményt több országban a gyengébb termék feljavítására használják. A globális almapiacon nagy a konkurencia, sőt túltermelési válság jelei is felfedezhetők. Amit számunkra a prognózisok mutatnak: fontos az integrált termelési mód, a minőségbiztosítási rendszerek egységesítése, a korrekt együttműködés az üzletláncokkal, s mindezekhez a termelők összefogása. – Kalandozzunk egy kicsit a régmúlt időkben! Mikortól élünk együtt az almával? A vallástörténészek szerint ugyan a Bibliában nem almáról vagy almafáról van szó, hanem a tudás fájáról, a híres reneszánsz festők mégis almával a kézben ábrázolták Ádámot, Évát. Vajon miért? – Valóban hajlamosak vagyunk a Bibliára hivatkozni. De talán nem tévedünk nagyot, ha úgy fogalmazunk: azóta élhetünk együtt az almával, amióta az ember tudatos kapcsolatot ápol a természettel, megismerte, alakítja, élelemforrásként használja. Ebben a sorban mindenképpen az elsők között lehetett az alma, azaz egyidős az emberiséggel. Az ok egyszerű: több kontinens nagy területein ez az a gyümölcs, amely alapvetően járul hozzá az egészséges táplálkozáshoz. Nem véletlenül tartja magát a régi mondás: „Minden nap egy alma az orvost távol tartja.” Ebben is van némi túlzás, mint minden leegyszerűsített népi bölcsességben, de a lényege az, hogy sokoldalú gyümölcs. Mindenegyes alma annyi táplálékhoz, vitaminhoz, nyomelemhez juttatja a szervezetet, amennyi már jótékony hatással van az egészségre. Megközelíthetjük az alma kedveltségét más oldalról is. Ez az a ritka gyümölcs, amely szakszerű termesztés, raktározás esetén egész esztendőben hozzáférhető friss vagy tárolt formában. Az előző évi alma belső értékveszteség nélkül kitarthat a következő esztendőben a Soltész Miklós: Tendenciák a világ almatermesztésében In: http://www.uni-corvinus.hu/index.php?id=47955

Marik Sándor

nyári szüretig. Felhasználása is sokoldalú: természetesen a frissen szedett a legjobb, de lehet tárolt, aszalt, szárított, szirom, készülhet belőle püré, lekvár, szűrt és rostos üdítőital, bor, pálinka, sőt még az almamagot is érdemes feldolgozni. Az alma sütve, főzve, kompótnak egyaránt jó – kevés az ilyen sok és ennyire jó tulajdonságokkal rendelkező gyümölcs. – Néha elhangzik, hogy a tárolt alma – csakúgy, mint a más kontinensekről ide szállított egzotikus gyümölcs – kényszerérett, nem teljes értékű. Van ebben igazság? – Ha az almáról beszélünk, röviden azt mondhatom, hogy nincs, de ez csak fontos feltételek teljesülésével igaz. Hosszabb távon nyári érésű almát nem tárolunk, nincs is értelme, mert egész nyáron van friss. Tavaszig, kora nyárig tárolni viszont csak a téli fajtákat érdemes, ám ne a pincében, garázsban tárolttól várjuk a változatlan minőséget. Ilyenről csak akkor beszélhetünk, ha az egészséges almát az érés utolsó szakaszában szedjük le, állandó hőmérsékletet tartó raktárban helyezzük el, ahol a levegő összetétele is szabályozható. És ha onnan kivesszük, két-három napon belül elfogyasztjuk. Itt minden szó lényeges: jól kezelt, egészséges, nem sérült téli alma tárolásáról van szó. Például a fajtától függően az sem mindegy, hogy egy vagy két Celsius fokon tároljuk, hány százalékos a páratartalom, mennyi a tárolótér széndioxid-tartalma, hányszor nyitják ki annak ajtaját, és így tovább. Ha mindez előírás szerint történik, az almának kifogástalannak kell lennie – nálam Golden Delicious, Jonatán, Jonagold is van a következő év nyári érésű almáinak szüretéig. A tavalyiak íze, színe, állaga szinte teljesen olyan, mintha frissen szedték volna a fáról. – Nézzünk néhány pihentető kérdést! Miért asszociálunk – legalábbis Magyarországon – az almáról a pirosra, a piros almára? Holott van sárga, zöld is… – Kétségtelen, nagyon szép piros almák is teremnek Magyarországon, s nemcsak a Jonatán. Ha visszatekintünk a korábbi időkre, a piros fedőszínnel rendelkező almafajtákat a vevők szinte mindig hamarabb megvették, mint a más színűeket. És ez nem az íz, az illat, vagy a gyümölcs állaga miatt volt, hanem az embernek a piros színhez való viszonya miatt. A nemzetiszín alkotó elemei, a piros, a fehér, a zöld mindig is kedveltebbek voltak, mint mások. Ezek szerepelnek a népdalokban, népmesékben is. Mindez szubjektív, hiszen a valóságban sok sárga színű, és zöld színű alma is fogy, az élettani hatásban sincs különbség. Nem vonnék le a színekből messzemenő következtetéseket. – Igaz, hogy a hasznos alkotórészek többsége az alma héjában van? – A biokémiai vizsgálatok arra utalnak, hogy az alma minden részében megtalálhatók, de a héjában és a közvetlenül alatta lévő rétegekben koncentráltabban fordulnak elő a hasznos tápanyagok. Tehát ezért ajánlják, hogy inkább megmosni kell az almát, mint hámozni. Ugyanakkor a növényvédelem, az esetleges vegyszermaradványok nemcsak a felszínre tapadnak. Én például – ha nem saját termésű almát adok az unokámnak –, meghámozom, míg ha én eszem, általában csak megmosom.

Álljuk a versenyt a globális almapiacon. Beszélgetés Pethő Ferenccel – Lépjünk vissza az időben néhány évtizedet! Az Újfehértói Kutató Állomás, amelynek tizenöt évig a vezetője is volt, tekintélyes fajtagyűjteménye révén a magyar almatermesztés kiemelkedő színtere. Hogyan, milyen körülmények között és miért éppen Újfehértón létesítették? – A történet 1949-ben kezdődött. A háború után az újjászerveződő kertészeti kutatás vezetői abból a koncepcióból indultak ki, hogy egy központi „agytröszttel” induló intézetnek az ország jellegzetes tájegységeiben legyenek úgynevezett tájtelepei. Így hozták létre Érden, Cegléden, Fertődön és Újfehértón a gyümölcstermesztést kutató állomásokat. Nyíregyháza város az akkor már működő Homokkísérleti telep mellett nem tudott megfelelő nagyságú területet felajánlani. Ezért Nagy Sándor, a megye akkori kertészeti felügyelője Újfehértót javasolta, ahol volt terület, bár nem elég jól megközelíthető helyen. Visszagondolva 1949-re nehéz megérteni, hogy egy országosan jelentős gyümölcstermesztéssel rendelkező megye székhelyének vezetői nem találtak helyet egy gyümölcstermesztési kutató állomás számára. Így lett a helyszín a szomszédos nagy település. A kutató állomás első vezetőjének Dániel Lajost, a Nyíregyházi Mezőgazdasági Technikum tanárát nevezték ki, aki Mohácsy-tanítvány volt. Működésének öt-hat éve alatt – a központi akaratnak megfelelően – létrehozott egy körülbelül 500 fajtából álló alma fajtagyűjteményt, továbbá kialakította a Szakátsy Gyula által tervezett „ültetési rendszer kísérlet” tízhektáros ültetvényét, valamint megvalósította a Probocskai Endre által tervezett almaalany kísérletet, amely 16 alanyt, 10 fajtát érintett. 1956-ban Szakátsy Gyula vette át a telep irányítását. Mindössze két évig – váratlan haláláig – dolgozott Újfehértón, neve és tevékenysége viszont máig fennmaradt. Ő javasolta bizonyos fajták elfogadását tájkultúrának, kidolgozva ezek gondozását, növényvédelmét. Kísérleti eredményei két évtizeden át szolgálták az egyre korszerűsödő almatermesztésünket. Szakátsy Gyula számos szakkönyvet írt, amelyek ma is aktuálisak. Egy tanulmányában már 1943-ban részletesen foglalkozott az almafák rendszeres terméshozamának, az „alternancia” enyhítésének lehetőségeivel.10 Főként az foglalkoztatta, hogy miért nem terem az alma egyenletesen. A fák egyik évben túl sok gyümölcsöt adtak, a másikban mintha „kipihenték” volna azt, és alig teremtek. Évekig dolgozott azon, hogy milyen módszerekkel lehetne elérni rendszeres terméshozamot. Erre egyaránt szükség volt a belső ellátáshoz és a növekvő exporthoz. – Amikor az utódlásra került sor, hogyan esett éppen önre, a Magyar Agrártudományi Egyetem Budapesten oktató szakemberérére a választás? – Egy átszervezést követően nem sokkal korábban lett az állomás a Nyírségi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet osztálya. Terlanday Sándor főigazgató Okályi Ivánt, az egyetem gyümölcstermesztési tanszékének vezetőjét kérte meg, segítsen a vezető kiválasztásában. A professzor tudta, hogy én tokaji születésű, a Nyírséget ismerő ember vagyok és így engem javasolt. A kinevezést 1959. március 16-án kaptam meg. Harminc Szakátsy Gyula létesítette 1940-ben Dánszentmiklóson az első M4 alanyú almaültetvényt. Az Újfehértón, tervei szerint létrehozott „ültetési rendszer kísérlet” európai szinten is ismerté vált. A kísérlet 20 éves terméseredményeit lásd Pethő Ferenc: Alma. Budapest, 1984. Mezőgazdasági Kiadó, 677 p. 10 Szakátsy Gyula: Az almafák rendszeres termésének biztosítása. Budapest, 1959. Mezőgazdasági Kiadó, 111 p.

Marik Sándor

évesen, az aspirantúra befejezése után vállaltam a kutató állomás vezetését – bízva abban, hogy tanítómestereimtől és az Újfehértón dolgozó, termelést vezető szakemberektől megfelelő segítséget kapok. Nehezítette helyzetemet a politikailag terhelt időszak, ugyanis 1959–1960-ban kezdődött második tsz-szervezés. Végül mégiscsak sikerült az indulás. Szakmai, kutatási területen újabb munkatársakat kerestem és találtam Zatykó Imre és Bubán Tamás személyében, akiket egyetemi tanársegédként már korábbról ismertem. Meg kell említenem Pálkövi József, Sallai Pál, Pusztai Bertalan, Gonda István, Szabó Tibor nevét is, akik tevékenyen vettek részt a szakmai fejlesztésben. Másfél évtized örömteli alkotómunka következett Újfehértón. – Itt kezelik az almatermésűek génbankját, a félezres fajtagyűjtemény a kívülálló számára is impozáns. Hogyan lesz ilyen sokféle almafa? – A fajta előállítás, a kiválogatás egyidős a gyümölcs gyűjtögetésével, a céltudatos termesztéssel – vallják a nemesítéssel foglalkozó kutatók. Az alma a mérsékelt égöv szinte minden részén megtalálható, ami azért lehetséges, mert igen jelentős a genetikai változékonysága. Ez lehetővé teszi az alkalmazkodást a különböző környezeti adottságokhoz, tehát segíti az eltérő tulajdonságokkal rendelkező egyedek létrejöttét. Kezdetben a természet biztosította az ivaros szaporodást, később az ember által végzett fajta-keresztezéses, szintén ivaros szaporítás révén jöttek létre a különböző adottságú egyedek, fajták. E mellett – valószínű, hogy a légköri sugárzás és a biokémiai hatások következtében – úgynevezett rügymutációk is keletkeztek. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a természet és részben az ember egy „terített asztalt” biztosított, amelyből vagy maga a termesztő, vagy a képzett nemesítő válogathatott. – A nemesítés ma is ugyanúgy történik, mint régen, például egy évszázada? – Nem ugyanúgy, de hasonlóképpen. Az elődök munkája, a tudomány eredményei alapján ma a szülőfajtákat az elérendő cél – gyümölcsnagyság, szín, alak, betegségekkel szembeni ellenálló képesség – alapján válogatják ki és társítják. Érdemes megjegyezni, hogy a termesztett világfajták, a Jonathan, a Golden Delicious, a Starking Delicious változatok alapfajtái a „természet ajándékai”, de az alapfajták utódai már ember által végzett fajtakeresztezésekből és a termesztés, a szaporítás révén létrejött eltérő tulajdonságokkal rendelkező egyedekből keletkeztek. A különbség érési időben és a gyümölcs színeződésében van. A szenzáció, a kiemelkedően jó fajta türelmet, sok időt igénylő munka, gyakran tíz-húsz év eredménye. A jó fajta pedig a gyümölcstermelés egyik alappillére, mivel a termesztés jövedelmezőségének meghatározó tényezője. – Mi a titka a Jonatán hosszú karrierjének? Mitől függ, hogy valamely fajtából világszenzáció lesz, vagy megmarad helyi különlegességnek? – A Jonathan fajta szárazságtűrése, termőképessége, gyümölcsének alakja, színe, a kellemes cukor-sav arány – vagyis az íze –, a hús szilárdsága rendkívül kedvező tulajdonságok együttese. Ezen tulajdonságok tették lehetővé a fajta termesztését több mint száz éven át szerte a nagyvilágban. Sajnos, nemcsak jó tulajdonságai vannak:

Álljuk a versenyt a globális almapiacon. Beszélgetés Pethő Ferenccel nagy gond a gombabetegségekkel – elsősorban a lisztharmattal – szembeni fogékonysága, valamint a tárolás alatt fellépő élettani betegségekkel (Jonathan-folt) összefüggő érzékenysége. Ezek miatt szorul vissza a termesztése hazánkban is. – Vannak olyan fajták, melyek ma világszerte ugyanolyan kedveltnek számítanak, mint korábban a Jonatán? Mondhatjuk azt valamely almáról, hogy őshonos magyar fajta? – A Jonatánhoz hasonló karriert futott be a Golden Delicious, amely jelenleg a világ vezető almafajtája. A kettejük keresztezéséből született a Jonagold. A harmadik világfajta a Delicious amely egy egész fajtacsoport kiinduló pontja. Érdekes történet a felfedezésről és az elnevezésről: 1894-ben az amerikai Missouriban működő Stark faiskola gyümölcskiállításra invitálta a termesztőket, jutalmat ajánlott fel az ismert és a még ismeretlen legjobb fajtákért. A bírálatra beküldött tételek között volt egy nagy piros almákkal teli kosár. A faiskola tulajdonosa felkiáltott: „Delicious!” (vagyis magyarul: pompás, gyönyörű). Később ezen a néven forgalmazták. Hazánkban az utódok Red Delicious, Starking, Starkrimson, Redspur néven ismertek. Arra, hogy van-e úgynevezett őshonos almánk, talán csak úgy lehet válaszolni, hogy a 19. században Szatmár, Bereg folyói mentén született-talált Batul, Kenézi piros, Húsvéti rozmaring valódi magyar fajták, de a termesztésben ezek már nem szerepelnek. Jelenleg a leghosszabb ideje termesztett almafajta a Jonatán, és a Nyírségben, Szatmárban talált Jonathan-változatok nyugodtan viselhetik a Magyar Jonatán nevet. – Néhány évtizede tekintélyes mennyiségű Jonatán-csemetét exportáltunk a Távol-Keletre, ám sem Kínában, sem Koreában nem sikerült hasonló minőséget szüretelni, vajon miért? – Az alma a mérsékelt égöv növénye, de ezen belül rendkívül különböző talajú, domborzatú és mikroklímájú tájegység található. A Kárpát-medence különleges adottságú tája a mérsékelt égövnek, amelyben nemcsak az alma, hanem szinte minden gyümölcs kellemesebb ízű és illatú, mint másutt. A zöldségnövények – például a fűszerpaprika, a paradicsom – esetében is tapasztalható ez a különbség. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a Kárpát-medencén belül is előfordul különbség ízben, illatban, színben. A Tisza-, a Szamos-mente, valamint a Mátra, a Bükk, a Zemplén hegység mikrotájaiban termett alma jobb a Duna-Tisza közén, sőt a Nyírségben termesztett almánál. A szélsőségesen meleg és az erősen felmelegedő talajú területek nem kedveznek a kellemes íz, a zamatanyagok kialakulásának. Ez lehet az egyik ok. A másik pedig az apáról fiúra szálló termesztési kultúra, a gyümölcs szeretete. – Térjünk vissza az Újfehértón megélt másfél évtizedre. Nagy átszervezés után lett vezető, s mielőtt átadta utódjának a vezetői posztot, szintén jelentős szervezeti változtatások történtek. Mi következett be akkoriban? – A kertészeti kutatás országos átszervezése nyomán az állomás (szervezetileg) a Kertészeti Kutató Intézet jogutódjához, a Gyümölcs és Dísznövény-termesztési Kutató Intézethez került. A központi szervezet által adott lehetőségekkel élve profiltisztítást hajtottak végre az egyes állomásokon, így az almatermesztéssel kapcsolatos országos ügyekért Újfehértó vált felelőssé, növekedett az állomás presztízse. Tehát jó időszakban adtam át a vezetői posztot 1974-ben Harmath László kollegámnak, aki 85

Marik Sándor

csaknem két évtizedig irányította az Újfehértón folyó tevékenységet. És megemlíteném még egy kiváló szakember nevét: 1992-től Inántsy Ferenc vezeti és fejleszti az állomás tevékenységét. – Nagy munkák közepette búcsúzott 1974-ben Újfehértótól. Miért? – Egy idő után úgy éreztem, nagyon összetorlódnak a feladatok. A Kutató Állomás vezetése mellett évek óta az akkori központunk, a Kísérleti Intézet főigazgatóhelyettese is voltam, tanítottam a nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskolán, 1970-ben országgyűlési képviselőnek választottak. Minden amellett szólt, hogy csökkentenem kell a terhelést. Bár összefonódtak ezek a tevékenységek, mindegyik teljes embert kívánt volna, különösen a rendkívül nagy feladatok megoldásán dolgozó Kutató Állomásé. – Mi történt az életében ezt követően? – Jobbára a közélet és a tanítás váltakozott, hol az egyik, hol a másik volt nagyobb arányú. Aktív éveim utolsó két évtizedét, 65 éves koromig a felsőoktatás töltötte ki: a Nyíregyházi Mezőgazdasági Főiskola főigazgatójaként, majd csaknem másfél évtizedig a Debreceni Agrártudományi Egyetem tanáraként, tanszékvezetőjeként mindvégig azon dolgoztam, hogy szakmai tapasztalataim legjavát átadhassam a következő kertészgenerációknak. – Van néhány régebben megjelent szakkönyve, amelyeket megjelenésük után évtizedekkel is haszonnal forgatnak az érdeklődők. Tervez még újabbakat? – Amikor azok a könyvek íródtak, még nagy hiány volt szakkönyvekben. Írás közben elsősorban nem a képzett, nagyüzemi gyümölcstermesztők érdeklődésére gondoltam, hanem a kisebb, háztáji kertek gazdáira figyeltem, miként lehetnének szebbek, szakszerűbben kezeltek az ő fáik. Így készült el a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában, 1969-ben az Almatermesztés című könyvem, a kertbarát klubokban néha még ma is kérdeznek a benne szereplő témákról. Ugyanaz a kiadó jelentette meg 1984ben az Alma című könyvemet, az antikváriumokban ma is csak előjegyzést vesznek fel rá – ebből gondolom, érdemes volt megírnom. 1984-ben azt tapasztaltuk, hogy a nagyüzemi almatermesztés mellett nagyjelentőségű a háztáji, házikerti termesztés is, részben a piaci választék növelése, részben a családi szükséglet kielégítése szempontjából. Ezért írtam meg az Almatermesztés a házikertben című könyvemet. Újabb szakkönyvet nem tervezek, de talán nem is kell, ma már szinte minden hozzáférhető az interneten. – Írt jövőre vonatkozó tanulmányt és múltbeli visszatekintést is. Miként látja ezeket most, utólag? – Mindegyik időtálló munkának bizonyult, bár menet közben sok minden megváltozott. A gyümölcstermesztés szakmai része azonban nem módosul olyan viharos gyorsasággal, mint a gazdaságpolitikai környezet. A szabolcsi alma fénykorában, 1979-ben írtam Az almatermesztés programja az ezredfordulóig című tanulmányomat. Mennyiség, minőség, piac – ezek voltak a kulcsszavak. Nem könnyű megbecsülni, 86

Álljuk a versenyt a globális almapiacon. Beszélgetés Pethő Ferenccel hogy bizonyos mennyiségű, jó minőségű almát biztonságosan megtermelni mekkora területen lehet, s ha már megtermeltük, hogyan lehet tárolni, szállítani, „piacosítani”. Annyi minden fenyegeti a termést: aszály, jégeső, vírusok, gombák, bogarak. A vevőt, természetesen, mindez nem érdekli, neki határidőre a jó minőségű áru kell, amit nem egy termelő szállít, hanem sok. Furcsa, hogy egyszerre van túltermelés és hiány. Ez ma is így van. A kertészek arra panaszkodnak, hogy nem tudják eladni az almájukat, a kereskedők pedig arra, hogy például egy áruházlánc képtelen összeszedni egy időpontban tíz-húsz tonna azonos nagyságú, minőségű, fajtájú almát. Mindezeket összhangba kellene hozni, de hogyan? Erre kerestem a választ három évtizede, és a szakmai részletek ma is alig különböznek, holott a rendszerváltás után a korábbitól lényegesen eltérő feltételek között kell dolgozni. Más típusú a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye gyümölcstermesztésének története 1945-ig című könyvem, amely az előzőekhez képest jóval későbbi munka, 2005-ben adta ki az Északkelet-Magyarországi Gyümölcs Kutatás-Fejlesztési Alapítvány. Akkoriban ezt írtam a bevezetőben: „Nem tettem egyebet, mint összegyűjtöttem a Nyírség, a Rétköz, a Szatmár–beregi sík területi részeit magába foglaló Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék írásos anyagának és egyes emberek emlékeinek egy részét. Ezeket kronológiai sorrendbe rakva idéztem, esetenként értelmeztem, hogy a következő nemzedékek könnyebben eligazodjanak a múlt eseményei, elődeink cselekvései, a tudomány és gyakorlat sokszor nehezen alakuló eredményei között.” – A szerény szavak mögött valójában több évtizedes gyűjtő-, elemző-, értékelő-munka rejlik. Kertészeti kultúránk múltjának áttekintése nem vesztett aktualitásából, mert jelenleg is nagy átalakulások szemtanúi vagyunk a gyümölcstermesztésben, s nem árt figyelembe venni a múlt tapasztalatait. Volna kedve megírni a folytatást, például hasonló összefoglalást az 1945–1990 közötti évekről, illetve a rendszerváltástól napjainkig? – Kedvem még csak lenne, és hasznos is lehetne, de el kell döntenem, hogy a levéltárban üldögélek naphosszat, és lapozgatom a régi iratokat, vagy megyek a gyümölcsösbe, és a jó levegőn, napfényben gyönyörködöm a fáimban, gondozom, ápolom azokat. A szívem a fáimhoz húz, a kutatásokat majd elvégzik a fiatalabbak. – A 65 évesen bekövetkezett nyugdíjazása óta is húsz év telt már, de egyáltalán nem látszik, hogy a nyolcadik évtizedének második felében jár. Feltételezem, nem tipikus nyugdíjas életet él… – Lassanként azért visszaveszek a társadalmi elfoglaltságokból, pontosabban sok kötelező elfoglaltsággal járó választott tisztségeket már nem vállalok. De ma is gyakran beülök az autómba, amelyet magam vezetek, és járom a megyét. Megnézem, milyen lett mára egyik-másik általunk telepített gyümölcsöskert, jókat beszélgetünk a kertbarát körökben, szívesen adok tanácsokat fizetség nélkül. Nyíregyháza közelében van egy kis gyümölcsösöm, faiskolával, itt kiélhetem a szakmai szenvedélyemet; mire mások felkelnek, ledolgozom egy fél műszakot. Ez éltet, a jó levegő, a mozgás, a rendszeres fizikai munka.

irodalomtörténet

Hamar Péter

Az utolsó utáni betyár az utókor ítélőszéke előtt* Egy jónevű irodalomtörténész, Móricz-kutató írta 1962-ben, az Akadémiai Kiadónál megjelent munkájában a következőt: „Ma már […] lényegében megoldódtak a Móricz Zsigmonddal kapcsolatos legfontosabb irodalomtörténeti problémák (az író helye a magyar irodalomtörténet folyamatában, alkotótevékenységének periodizációs problémái, legfontosabb műveinek elemzése, stb.)…” Az idézett kijelentés Vargha Kálmán Móricz Zsigmond és az irodalom című kötetének bevezetőjében olvasható. Hogy a szerzőnek mennyire nem volt igaza, arra az utóbbi bő évtized Móriczcal kapcsolatos irodalma bőségesen szolgáltat példákat. Jókai száz regényéből jó ha tíz van már csak forgalomban, úgy értem, forog közkézen az olvasók körében. Hogy melyek koptak el, s mi maradt meg közülük, az csak kisebb részben az irodalomtörténeti-irodalomesztétikai ajánlás következménye, sokkal inkább az olvasói spontán érdeklődés függvénye. Ennek az érdeklődésnek a természetét valószínűleg jóval kevésbé ismerjük, mint a tudós álláspontokat. Móricz esetében is fontos kérdés, mi marad élő az olvasók körében, s mi hullik ki a rostán. Ne feledjük: halála óta több mint hetven év telt már el. És az is érdekes kérdés, hogy életművének az esztétikai olvasat szerint kanonizált része hogyan viszonyul a spontán olvasói ízlés által életben tartott részéhez. A szakmai indíttatású figyelem, amely az utóbbi időben Móricz életművére irányult, jó néhány részletében átrendezte a korábban kialakult értékrendet, s ez a hullámverés kimozdította a helyéből a Betyárt is, amelynek újrapozicionálására vonatkozóan Szilágyi Zsófia határozott ajánlatot tesz monográfiájában. Beleértve a regény 1937-es megjelenését követő sajtóreflexiókat is, azt érzékelhetjük, hogy a regényről alkotott vélemények kedvezőek, számottevően elmarasztaló álláspontot nem képvisel senki, és a kritikus megjegyzéseket mindenütt azonnal követi a felmentő ítélet vagy a magyarázatot kereső gesztus, Nagy Péter pedig egyenesen az életmű legjelentősebb darabjai közé emeli. Ezért aztán több mint meglepő Szilágyi Zsófia sommásan elutasító álláspontja, amely szerint ma már semmi sem mentheti meg a művet az irodalmi örökkévalóságnak. Mind Előadásként elhangzott 2014. szeptember 24-én, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Móricz-konferenciáján. Vargha Kálmán: Móricz Zsigmond és az irodalom. Budapest, 1962. Akadémiai Kiadó, 7. Szilágyi Zsófia: Móricz Zsigmond. Pozsony, 2013. Kalligram, 719–720.

Az utolsó utáni betyár az utókor ítélőszéke előtt össze két oldalt szentel a közel nyolcszáz oldalas monográfiájában a regénynek, azaz nincs véleménye mögött bővebb argumentáció, de amikre hivatkozik, például az innováció hiányára, az önismétlésre, azok magukban is elegendőnek látszanak, hogy méltányoljuk ítéletét, amelynek bizonyítására magát Móriczot idézi tanúnak, aki 1936. október 30-án, a regény hírlapi közlését követően ezt jegyezte be Naplójába: „Régi anyagok megemésztett hulladékából van az egész felépítve: szarból csinált szobor, ez a Betyár.” A Naplónak ezt a részletét Móricz Virág 1981-ben, a Tíz év című munkájában hozta nyilvánosságra, tehát a korábbi reflexiókat ez a szöveg nem befolyásolhatta, ezt követően pedig az irodalomtudomány szinte elfelejtkezett a regényről. Tudtommal nincs sem közvetlen, sem közvetett adat a Móricz-életutat bemutató írásokban, hogy az író készült volna a Betyár megírására. Nem a mű megalkotására sarkalló belső kényszer, hanem a külső körülmények nyomasztó hatására látott neki a munkának. Az Athenaeumnál tetemes adósságot halmozott fel, s ezt törlesztendő küldte a folytatásokat a Pesti Naplónak, ahol az első részlet 1936. április 12-én jelent meg. Móricz életének legkeservesebb korszakát élte meg 1930-tól 1936 közepéig. Önmaga így ír ezekről az időkről: „Milyen különös, regényeket és színdarabokat írtam ez időben is, de ha levizsgáztatnának belőle, nem tudnék mást felmutatni, csak némi kínos remegést, fizikai utófájdalmat, hogy végeznem kellett. Nem is tudnám felsorolni, mit írtam ebben a hét évben, az öntudat csekély töredékével. A legnagyobb csoda, hogy nem pusztultam bele.” Nem arról van szó, hogy ezeknek az „áloméveknek”, ahogy Móricz Virág nevezi, ne lett volna komoly hozadéka, hiszen ekkor íródott A nagy fejedelem, a Barbárok, A kondás legszennyesebb inge, A boldog ember, a Február, hol a nyár?, a Rab oroszlán; sokkal inkább arról, hogyan őrlődött fel Móricz a szüntelen munkában, a pénzkeresési kényszerhelyzetben, hogyan élte fel lelki tartalékait, s persze arról is, hogyan ürült ki érzelmileg a Simonyi Máriával kötött házassága. Szó ami szó, a Betyár baljós csillagzat alatt született. Az írót érzelmi válságából majd csak a szeptember végén kezdődő Csibe-szerelem emeli ki. Addig egyedül Kardosné Magoss Olga van ott a háttérben, aki az érzelmi támaszt és a reményt jelentette számára, de hogy a debreceni asszony a jövő esélyét hordozná, abban Móricz sem bízott igazán, a „drágaságos Olga” pedig még annyira sem. A regényt tápláló impulzusok közül mégis ez a tétova szerelem bizonyult a leghangsúlyosabbnak, olyan csapdába csalva az írót, amelyből nem sikerült kikecmeregnie, sem a regény virtuális világában, sem a való életben. 1936. április 1-jén, két héttel az első részlet megjelenése előtt, Móricz így tájékoztatja Magoss Olgát készülő regényéről: „… nincs az Akadémia nagyszótárában elég szó elmesélni ezt a fáradtságot s húsvétkor regényt kell kezdenem…” Már javában jönnek a részletek a Pesti Naplóban, amikor május vége tájt Móricz felhívja erre barátnője figyelmét: „A most folyó regényem, a »Betyár« romantikus Móricz Virág: Tíz év. I. Budapest, 1981. Szépirodalmi Könyvkiadó, 643. Móricz Virág: Apám regénye Budapest, 1953. Szépirodalmi Könyvkiadó, 392. Móricz Zsigmond és Magoss Olga levelezése. Sajtó alá rend., az előszót és jegyzeteket írta Rádics Károly. Budapest, 1995. Püski, 292.

Hamar Péter

eset: a rabló, aki megrabolja a kastélyt, beleszeret a grófnőbe és viszont. Háttérben a legfélelmetesebb realizmussal mutatom meg a miliőt: a betyárét és a kastélyét s azt hogy miért nem találkozhatik két ilyen távoli világban élő ember még akkor sem, ha lelki anyagban egymásnak volnának teremtve is. A vár és a kunyhó népszerű témája, amiből annyi balladát írtak hajdan. Most véres és félelmes igazságkép alakul ki.” Hihetetlen önbizalom és lelkesedés jellemzi ezt a levelet, még csak árnyéka sem vetül rá bármiféle kudarctól való félelemnek vagy elbizonytalanodásnak. Ha tekintetbe vesszük, hogy az író milyen állapotban fogott bele a regénybe, s annak tudatában, mit írt a befejezése után róla a Naplójában, aligha tudunk magyarázatot találni lelki állapotának erre a hullámzására. Jellemző egyébként, hogy Olga a híradások ellenére sem érdeklődik a regény iránt, hanem megvárja, míg Móricz elküldi neki az összegyűjtött lapkivágásokat, és csak 1936 végén jelzi levélben, éppen most fejezte be a regényt. Egyúttal közli is véleményét. Íme egy elfogult, laikus ítélet a Betyárról: „Nagyszerű könyv. Nem volt igazam, mikor féltem az elcsépelt témától, a valószerűtlenségtől és attól, hogy ez az egész história a mai embernek semmi érdekességet nem nyújthat. Na persze, az egész szemlélet új: szociális. A betyár egy pompás alak. A nő jelentéktelen volt mindaddig, míg rá nem ismertem magamra, és ettől félek, nem volt-e másnak azután is jelentéktelen. A miliő pompásabb a parasztoknál éppúgy, mint a gróféknál. Persze az előbbinél nem egészen ízlésem szerint való a gusztustalan realisztikus leírás úgy, hogy eleinte egyenesen bántóan hatott rám, később olyan érdekes, annyira az élet erejével ható, hogy jelentéktelenné törpült az a kellemetlen benyomás. Én azt hiszem és remélem, hogy nagy sikere lesz.” A regény megjelenését követő kritikai reflexiók közül Gaál Gáboré a leginkább figyelemre méltó. Cikkében utal rá, hogy a regény legfontosabb kollíziós pontja, Szörnyű Jóska rabló-akciója és párbeszéde a kastélybeliekkel, gyenge lábakon áll dramaturgiai szempontból, ezért bizonygatja, hogy a betyárvilág emlékei megmaradtak és hatottak a századforduló idején is. A betyárvilágot uralkodói rendeletre gróf Ráday Gedeon radikális eszközökkel és gyökeres módon felszámolta 1868-71-ben, de abban Gaálnak igaza van, hogy bár a „magyar közigazgatás ekkorra már kiirtotta a »betyárvilágot«, a nép képzelme számára még koránt sem múlt el”. Végül úgy foglalja össze, hogy „[K]ülönös tett az egykori magyar betyárromantizmus e Móricz Zsigmond által adott újraköltése.” Hát valóban különös, és érthetetlen is lenne, ha nem látnánk mögötte az író dramaturgiai szándékát, egyrészt azt, hogy valamiképpen össze kell kapcsolnia az Avar Jani képviselte paraszti világ cselekményszálát a Deával fémjelzett grófi világéval; másrészt azért, hogy a Móricz Zsigmond-i fixa ideát, a Sáraranyban, a Búzakalászban és a Szépasszony kocsisában már körüljárt, de az író számára is érzékelhető módon megoldatlan parasztember-úrinő szerelmi viszonyt meggyőzővé formálja. És megközelíthetjük ez utóbbit úgy is, hogy hangot adhasson a Magoss Olga iránti szerelmének. Uo., 325. Uo., 385–386. Gaál Gábor: Ponyva és irodalom. Korunk, 1937. 1. sz. 46–49.

Az utolsó utáni betyár az utókor ítélőszéke előtt De ez a millennium évébe helyezett betyárhistória nélkülöz minden realitásalapot. Móricz elfelejtkezik róla, hogy egy korai novellájában, az 1903-as Az utolsó betyárban, maga nyilvánította befejezettnek a betyárvilágot. Hősének, az öreg Kormosnak a fejére a felszámoló-biztos Ráday tűzött ki száz pengőt a cselekmény tanúsága szerint. Gaál Gábor is tudatában van annak, hogy a betyárt felléptetni a századforduló világában súlyos anakronizmus. Ezért is írja: „A magyar Parnasszus legérettebb írója minő kulisszákkal kénytelen eltorlaszolni magát elhallgathatatlan mondanivalója kedvéért! Még a betyárromantika elemeit is újrakölti…” Ezt az elhallgathatatlan mondanivalót azonban Móricz Zsigmond korábban több alkalommal is meggyőző formában kifejezésre juttatta. Avar Jani falujának kilátástalan helyzete, családjának nyomora, elállatiasodott életviszonyai csak ismétlésül hatnak az életmű egészében, ráadásul maga Móricz sem volt elégedett regényének ezzel a szálával, ezért írta Naplójában: „Vannak benne jó részletek − a szegénység érzéki leírása − de ez sem elég átélt s nem líra, tehát nem őszinte, s nem lehet művészi.” „Ez a könyv a lázadó magyar nép regénye” − állítja Kodolányi János10 lelkendező recenziójában, amely a folytatásokat közlő Pesti Naplóban jelent meg. Azt, hogy a magyar nép lázadó-e, azaz nemzeti karakterisztikumához tartozik-e a lázadásra való hajlam, a történelmi tények nem látszanak egyértelműen igazolni, sőt Ady Endre nem átallotta a magyart a „hőkölő harcok népé”-nek nevezni, ám a főbaj Kodolányi kijelentésével kapcsolatosan inkább az, hogy a Betyárban leírt lázadás nem népi, hanem agrárproletárius, ráadásul Móricz a regénynek ebben a részletében kissé el is veti a sulykot. A történettudomány szerint olyasfajta szegényparaszti lázadásra, mint amit Móricz Avar Jani szabolcsi falujába helyez, a millennium idejéig mindössze egyszer, 1894-ben került sor, amikor az elkeseredett parasztok, mintegy ötezer ember, a hódmezővásárhelyi városházát ostromolta meg Szántó Kovács János letartóztatása miatt, és a katonaság közbelépése egy ember halálát okozta. A névtelen, apró szabolcsi faluban hat halott a csendőrsortűz nyomán, kissé túlméretezett ábrázolása ez a kor politikai erőviszonyainak. Említsük még meg a sajtóismertetőt írók köréből Kállay Miklóst, aki a Nemzeti Újság hasábjain adott hírt a kötet megjelenéséről.11 Felsorolja ugyan a Betyár hibáit („Ez így lehetetlen, ez így merő abszurdum, hogyan juthatott be a betyár Magyarország legkonszolidáltabb időszakában a régi népszínművek legromantikusabb színpadiasságával a grófi kastély kellős közepébe?”; „Egészen romantikus és fantasztikus a betyár szerelme a grófi kastély úrnőjéhez…”), majd nagyvonalú megbocsátással tekint el ezektől, mondván, hogy a „részletek pompásak”, és Móricz művét „lenyűgözően érdekes” regénynek minősíti. Nagy Péter 1953-ban megjelent monográfiája volt az első, amely a teljes Móriczéletművet áttekintve rangsorba rendezte az író alkotásait, s ebben olyan előkelő helyet jelölt ki a Betyárnak, mint senki más. Az ő nevét hallva hajlamosak vagyunk legyinteni Lásd: 3. lábjegyzet, 642. Pesti Napló, 1937. 287. sz. In: Kodolányi János: Móricz Zsigmond. Budapest, é.n., Athenaeum, 128. 11 Kállay Miklós: Új magyar szépirodalom. Nemzeti Újság, 1937. január 24. 10

Hamar Péter

egyet, és aki képes volt leírni azt, hogy „Avar Jani alakjában mindvégig a legelnyomottabb magyar nép szólal meg, lép fel az önálló gazdasági és politikai cselekvés igényével. S hogy hősét így lépteti fel, abban nagy szerepe volt 1919 szívet melengető emlékének, s talán még nagyobb a Szovjetunió messzevilágító példájának…”,12 az meg is érdemli ezt a lekicsinyelő gesztust. A művek esztétikai olvasata gyakran kerül szembe a közéleti-politikai olvasattal, s ha a kettő között ellentét támad, mindig az esztétikai megközelítés szorul háttérbe. A szocialistának nevezett kor irodalomtudománya ideológiai szempontjainak igazolására igyekezett Móriczot is felhasználni, s erre Nagy Péter a Betyárt vélte a legalkalmasabb argumentumnak. Móricz az ő olvasatában a marxista osztályharc-elmélet igazolója. Ez mindenek fölött álló érték, állítja, amely elhomályosítja a regény hibáit. Nagy Péter maga is érzi: a regény első fejezete, attól a mondattól kezdve, hogy „Az ajtóban megjelent a betyár”, erősen problematikus. Mentendő az aligha menthetőt, a következőt jegyzi meg: „… nem törődik az író azzal, hogy részletes, apró indoklással próbálja megmagyarázni, hogyan tudta ez a két műkedvelő betyár […] megijeszteni és hosszú időn keresztül sakkban tartani nemcsak az úri társaságot, de a hatalmas cselédséget is, ugyanúgy nem is próbálja Jani előéletének taglalásával megmagyarázni, hogyan tett szert azokra a haladottabb, szinte már szocialista gondolatokra, amelyeket itt is, később is kifejt, de erre nincs is szüksége.”13 S hogy miért nincs? Mert „jelleme, szellemi képességei sem mindennapi adottságok; egy modern eposz hőséhez méltóak.” Czine Mihálynak a „Spenót”-ba írt Móricz-fejezetében olvashatjuk: „Romantikus história: a haraszti grófok kastélyában megjelenik egy betyár, másodmagával, elveszi a grófoktól a pénzt, ezután nyugodtan megvacsorázik a grófi asztalnál, szociológiai igazságokat fejteget tisztán, félelmes logikával, amilyeneket akkor a parlamentben sem hallottak.”14 Ez az irónia, amit az utolsó két tagmondatból kiolvashatunk, azért nem billeg, mert egyenesen Móricz regényszövegéből van szó szerint átemelve. Ami itt billeg, az a regény stílusvilága, amely a romantika és a realizmus között ingadozva keresi önmagát, s azért nem sikerül megtalálnia, mert újabb súllyal terheli meg Avar Jani és Dea „homályos vonzalma”, ahogy Gaál Gábor nevezi, és ami Móricz minden igyekezete ellenére sem válik meggyőzővé. Ezt a kapcsolatot még Nagy Péter sem tudja elfogadni: „… hiába elemzi hosszas belső monológokban Jani is, Dea is a másikhoz való viszonyát, az ettől nem válik hihetőbbé […] sem a millennium, sem a harmincas évek miliőjében ez a szerelem egyik oldalról sem valószínűsíthető...”15 Czine Mihálynak a regénnyel kapcsolatos álláspontja árnyaltabb, mint Nagy Péteré, érvelése sem direkten ideologikus, de a lényeget illetően egyetért pályatársával. Abban csak félig-meddig van igaza, hogy „a regény eszmeköre, indulata, tárgyi anyaga egyaránt a harmincas évekből való”.16 Ez a megállapítása inkább csak a falusi, Nagy Péter: Móricz Zsigmond. Budapest, 1953. Művelt Nép, 295. Uo., 296. 14 A magyar irodalom története. 5. Főszerk. Sőtér István. Budapest, 1965. Akadémiai Kiadó, 205–206. 15 Nagy Péter: i. m., 300. 16 Lásd: 15. lábjegyzet, 206. 12 13

Az utolsó utáni betyár az utókor ítélőszéke előtt szegényparaszti világ ábrázolására igaz, a grófokéra vonatkozóan kevésbé. Az agrárproletárok nyomorának bemutatásához újabb impulzusokat Móricz az 1936 május eleji szentesi látogatása során kapott, amikor alkalma nyílt körülnézni Árpádtelepen, a Károlyi-birtokból kihasított területen létrehozott faluban. Tegyük hozzá, a szegényparaszti életkörülmények a regény cselekményének idejétől eltelt negyven esztendő alatt relevánsan aligha változtak, annál jobban változtak viszont a grófi világban, s erről éppen Móricz ad hírt abban a Magoss Olgának írott levelében,17 amelyben beszámol Károlyi Imre mágócsi kastélyában tett látogatásáról. Amikor itt jár, még csak néhány folytatása jelent meg a regénynek, friss benyomásait tehát a továbbiakban fel tudta használni. Levelének leghatásosabb része éppen az, amelyben leírja ennek a mamutbirtokos társadalmi rétegnek a rohamos anyagi leépülését, kapcsolataik radikális beszűkülését. Az a gazdagság és az a társadalmi élet, amely a haraszti grófok kastélyában a regény cselekménye alapján feltárul az olvasó előtt, nagyon is a millennium kori viszonyokat tükrözi, nem a 30-as évek közepéét. A regény recepciótörténete azt mutatja, hogy az 50-es, 60-as évek irodalomtörténet-íróinak, Nagy Péternek, Czine Mihálynak a kánonba helyezési javaslatai után a szakmai érdeklődés megcsappant a Betyár iránt, azaz alig találkozunk részletezően kifejtett véleménnyel. Kántor Lajos 1968-ban megjelent kismonográfiájában18 még aránylag hosszan foglalkozik a regénnyel, de újabb szempontokkal nem gazdagítja a korábbi műértelmezéseket, Bori Imre pedig az 1982-ben megjelent Móricz Zsigmond prózája19 című kötetében gyakorlatilag átsiklik a regény fölött, s új szempontként csak arra utal, hogy Avar Jani miként illeszkedik a Móricz-hősök sorába. Nagyobb terjedelmű, alaposnak tekinthető Betyár-elemzéssel nem is találkozhatunk az elmúlt néhány évtized Móricz-irodalmában. Nem szükséges részletekbe menő Móricz-ismeret ahhoz, hogy a regény olvasója észrevegye a Betyár cselekményvezetésében, felépítettségében, érzelem- és gondolatvilágában a kísérteties hasonlóságot a Sárarannyal. Ennek bizonyításától itt tekintsünk is el! A regény címével is hangsúlyozott „betyárcselekedet” nem egyéb, mint jelmezben elkövetett közönséges rablás, amelyet etikai szempontból nem menthet célja sem. De logikai szempontból egyenesen nevetséges, hogy Szörnyű Jóska, azaz Avar Jani miként érezheti olyan biztonságban magát nézetei kifejtése közben, holott − ahogy Móricz írja − „ez a kastély is el van látva karvastagságú rácsokkal és fegyveres őrökkel”.20 Az igazi betyárvilágban tényleg akadt néhány nagy tekintélyű szegénylegény, aki kemény vagy kegyetlen tetteivel tekintélyt tudott szerezni, félelmet tudott kelteni, de az eléggé hihetetlen, hogy a haraszti kastély teljes személyzete jobban retteg egy eddig híre sem volt, jószerivel a semmiből előbukkanó betyártól, mint fél urai bosszújától, akik nyilván számon kérik tétlenségüket. Avar Jani második rablását, az inspektor kifosztását pedig már a betyáretika (ha van ilyen) sem igazolhatja, ráadásul farizeus módon megvezeti társait, amikor a tíz Móricz Zsigmond és Magoss Olga levelezése, 307–312. (A levél dátuma: Budapest, 1936. máj. 8.) Kántor Lajos: Vallomásos Móricz Zsigmond. Bukarest, 1968. Ifjúsági Könyvkiadó Bori Imre: Móricz Zsigmond prózája. Újvidék, 1982. Fórum Kiadó 20 Móricz Zsigmond: Betyár. Budapest, 1963. Magyar Helikon, 320. 17 18 19

Hamar Péter

ezer pengővel a zsebében, amelyet nem óhajt közösségi célra átengedni, azt hazudja nekik: „Emlékezzetek meg rá, mikor a bécsi kocsmában itt voltunk, huszonnyolcan és huszonnyolcunknak sem volt egy becsületes ételre valónk… Így eresztett el bennünket az édes haza…”21 Hát ez nem éppen az eposzi hős erkölcsi magaslata. Dea érzelmi vívódását pedig mi alapozza meg? Maga érzékeli, közvetlenül tapasztalja az első rablás során, hogy a betyár „ökle vastag és durva. Csak nehéz testi munkában kopik el ennyire”, tehát semmi oka nincs, hogy a férfit saját köreiből valónak gondolja. És amikor „érezte a parasztszagot, ezt az áporodott csizma-, bunda-, pálinkabűzt, izzadtság és szegénység, szenny áradata kezdte betölteni a termet”,22 akkor higgyük el, hogy mindez a továbbiakban gyengéd érzelmeket vált ki belőle? A „paraszthím és az úri nőstény szembeállításában” (Szabó Lőrinc kifejezése) Móricznál aligha Szabó Dezső kedvenc ideája köszön vissza, mely szerint a magyar úri társadalom megújulásának záloga a romlatlan parasztvérrel való egyesülés, sokkal inkább életrajzi allúziónak vélhetjük a téma makacs vissza-visszatérését. Talán illetlenség is hangsúlyozni, hogy a történetbonyolítás során Móricz mennyi apró pontatlanságot, illesztési hibát követ el, nyilván a folytatások leadásának sürgető kényszerében. A teljesség igénye nélkül íme néhány példa ezek közül! A lovaglásból visszatérve Toncsi-Loncsi gróf szóba elegyedik egyik parasztjával. Dea is odamegy, mert „[H]allania kellett egy parasztnak a hangját, hogy mi is ez a paraszt?”23 Aztán az író elfelejtkezik erről, s később így jellemzi az asszonyt: „… ő mindig szeretett otthon ezekkel a földműves emberekkel elbeszélgetni”.24 Egy másik eset, Avar Jani utolsó találkozása Deával: „Zsebébe nyúlt, és kivett valami írást. Különös alakú papírlapok voltak. Keskeny, hosszúkás lapok. − Itt van két darab hajójegy.”25 A bécsi kocsmában, néhány nappal később viszont ez a párbeszéd zajlik Avar Jani és egy másik kivándorló között: „− Hol van Vidra úr? − Elment a hajóstársasághoz. − Hogy vagyunk a jegyekkel? − Nincs semmi baj. Tegnap már megmondták, hogy ma kiadják.”26 Tulajdonképpen ott járunk, hogy gondolatmenetünk végére odaírhatjuk a quod erat demonstrandumot. Szilágyi Zsófia nem megalapozatlanul minősítette le a Betyárt, jóval szerényebb helyet jelölve ki számára a Móricz-életműben, mint ahogyan azt korábban bárki is tette. Kétségkívül vannak a regénynek máig figyelemre érdemes, jól kidolgozott részletei, és Móricz írói erényei néhány mozzanatban meg-megcsillannak, de ez kevés ahhoz, hogy az életmű jelentős darabjai közé soroljuk a kivándorlásban kiutat kereső szegényparaszt történetét. Azokon az ideológiai érveken pedig, amelyek alapján korábbi méltatói a legjobb Móricz-művek közé emelték, túllépett a történelem. Uo., 420. Uo., 276. 23 Uo., 399. 24 Uo., 410. 25 Uo., 412. 26 Uo., 418. 21 22

Szilágyi Péter

Átutazóban

Reflexiók Kürti László lírájáról* Úton lenni élet. Megérkezni halál. „Mindent értesz? Ismered az utat?” Mátészalka és Budapest között. Lakások és ko/órtermek között. Töltekező és kiüresedő kapcsolatok: alkalmi otthonok között. Úton lenni lélektől lélekig, akár a lefokozott léttől a Parnasszusig is. S nem csak horizontálisan… A földre tepertetéstől Istenig és vissza. A mellettünk álló gyűrött, emberi arcba tekintve. Felmérve magunk között a tér, emberi kapcsolataink. Viszonyunk azzal, aki „messziről még mindig idelát”. Mert alkalmi otthon nekünk a lét is. Be- s kiköltözhető. Ágy, képek, tapéta, bőr barokk fotel. Berendezhető létünk birtokvágyának darabjai. Helyettünk maradnak itt a tárgyak, e konok tanúk. Hiszen csak mi költözünk. Lakásról lakásra, mely otthonnak neveztetik. Lélektől lélekig, mi érdeknek neveztetik. Létből a halálba, mi törvénynek neveztetik. Érdekeink mentén szabadon. E lefokozott létben, hol töredezett a szív, és a lélek visszaváltható. Mégis, megnyugtató hinni: van, ami fölfelé emel. Talán nem öncsalás ez… Átutazóban. Élet és halál között. Kapcsolataink labirintusában. Mert ablak a vers, nyitott ablak ez is… Kürti László versesköteteinek olvasása, s egy meglehetősen régi, 2008 áprilisában történt kötetbemutató beszélgetés után, legutóbbi könyvének recenzióját lapozgatva vettem elő újra, s olvastam végig verseit. Elsősorban legutóbbi két kötete alapján, de olykor-olykor visszapillantva a kezdetekre is, próbáltam megfogalmazni önmagam számára költészetének alapvonalait, lényegét. Kürti László Testi misék (Magyar Napló, 2012, 95 p.) című verseskönyve nyelvileg letisztult, előző köteteinek formai és tematikai változatosságát beteljesítő versek gyűjteménye. A cím a profán és szakrális összevonása. A mise az élet szentségét, felfelé irányultságát, a test pedig a röghöz kötöttségét jelképezi. Kürti László korábbi köteteinek címei is (pl. Akvárium, Alkalmi otthonok) a teremtett világot aposztrofálják. A teremtett * A Tokaji Írótábor díját idén Kürti László költő kapta meg.

Szilágyi Péter

világot, amely lehet nyitott és zárt, átjárható és magunkra záruló. Hogy miképpen éljük meg, rajtunk, rajtunk is múlik! A kötet a Magyar Napló kiadásában 2012-ben jelent meg. Négy ciklust tartalmaz: szívzörej, erózió, bátorságpróba, fontosabb történeteimből. Elején nyitó vers: matematika címmel. Szójátékra épül, mint oly sok Kürti-vers: „ne hidd, hogy elhagyott, / aki nem keres. belém botolhat bárki./ csukd be a szemed, számolj. / számon tartalak.” Mit jelentenek, hol húzódnak „nyelvem határai”? Megfogalmazható-e a létezés, amely maga a világ, az én világom? A költő Akvárium című, 2003-as kötetének fülszövegében így ír a költészet lehetséges feladatáról: „A létezést megfogalmazni a határtalanság szavaival mindig sokkal nehezebb, mint egy történetet írni, ami maga a világ. De így vagy úgy a költő minduntalan a világot igyekszik tetten érni, a korlátlanság szédületét egy-egy pillanatra megállítani, hogy megfigyelhesse azt, és így megérthessen belőle darabonként apró részleteket.” A nyitó mű, ahogy korábbi kötetében is, magába sűríti a könyv poétikai világát. Kürti László költészete a korábbiakhoz hűen az emberi kapcsolatokat, viszonyokat a nyelvi játék, az irónia felől közelíti meg. A versek formai egységességét mutatja az, hogy a köteten következetesen kisbetűvel kezdődő mondatok vonulnak végig. Kürti műveinek nyelvezete letisztult, témái elmélyültek, képei, kifejezései erősek, autonómak. A József Attila-i allúziók mesteriek, kiteljesítik a korábbi kezdeményezéseket. Hagyományosan itt is megjelennek a korábbi kötetekből ismert témák: én-versek ezek, de a legjobb értelemben. Úgy keresik az egyén helyét a világban, hogy ember- és istentársával való viszonyában vizsgálják. Párkapcsolatok, szülő-gyermek kapcsolat; a társadalomba, a világba helyezett ember egyéni útkereséseit szólaltatják meg. Utazunk az idő vertikumában is. Jelenből a múltba és vissza. Lélektől lélekig, embertől Istenig. A szívzörej ciklus darabjai hagyományosan a férfi-nő párkapcsolat versei. Férfinő kapcsolatának, egy szerelemnek a természetrajza a kibontakozás lehetőségétől a beteljesületlenségig. Újra kezdhető-e valami, elölről lehet-e kezdeni azt, amit elrontottunk? Van-e esély a folytatásra? Újrabonthatjuk-e a kapcsolatainkat, „mint rosszul gombolt ingeket szokás”? (szívzörej) Ironikus a megválaszolhatatlan költői kérdés: „mondd csak, nem kezdhetnénk mindent a / leges-legvégéről?”(erózió) Az erózió című ciklus az emberi kapcsolatok eróziójáról szól. A felnőtt ember és a szülő kapcsolatáról. A családról. A nő, aki nemcsak szerető, hanem anya is, vagy éppen fordítva. A Kürti-versekben megjelenített emberi kapcsolatok (különösen is a férfi és nő kapcsolatrendszere) a feltétel nélküli önátadás lehetetlenségéről is beszélnek. Átadhatom-e magam feltétel nélkül a másik szeretetének, szerelmének? „kezdjük újra mától /megismerni egymást, tényleg.” (sok a lé) A férfi-nő bonyolult lélektani és testi kapcsolatát át- meg átszövi az anya-fiú kapcsolat. Tudatosítva, hogy ezek is „elmálló kötődések”. Ahogyan erózió című versében írja: „egy otthonabb otthont keresünk. újabb ígéretekkel, / naposabb szobákkal, / udvarral, lehetőségekkel. halogatom a feltétlen / sivatagosodást.”

Átutazóban. Reflexiók Kürti László lírájáról Az utazás az időben visszafelé is folytatható. Mert ha átjáró lehetséges az emberi kapcsolatok között, úgy van átjárási lehetőségünk a jelenből a múltba; ez is egyfajta utazás, mely a tudattal rendelkező ember sajátja. A múlt, a gyermekkor, a korábbi időszak traumái Kürti László költői palettájának új színeit világítják meg. A bátorságpróba ciklus világgá indultunk verse szép példája ennek. A gyönyörű ima keddre az isten-ember kapcsolat, az istenhez szólás korábbi lehetőségeit villantja fel, a protestáns istenkép „verhetsz jéggel, bottal” a sorscsapások által megedzett, megtisztult embert mutatja fel. A Kürti-versek ember-isten párbeszéde kitágítja az emberi élet ide, e világra koncentráló tudatát. Az ember szólítja fel az Urat, citálja, hogy a szerepcsere tökéletes legyen. Végül is mi marad az ember számára, mint az emlékek: „nyarak / kutyaólja, telek konyhaköve tartja benned, /ami elveszőben, ami kihűlőben.” (pipacs) A lélek tisztasága, a hűség köldökzsinórja köti végül az embert a felmutatható tárgyi világhoz, azon túl Istenhez. Ahogy a korábbi kötetekben megfigyelhettük, a költő külön erőssége itt is a nyelvi játékok, a szójátékok, az intertextualitás lehetőségeinek kiaknázása, melyek a versek ironikus hangvételét erőteljesen meghatározzák, ugyanakkor komolyan elgondolkodtatnak lét és nemlét határairól, átjárhatóságáról vagy ennek lehetetlenségéről. Különösen szép példák erre (a teljesség igénye nélkül) a télen túl, a születésnapjára, a ne szívasson, kedves vagy a párbeszéd a türelemről címmel Miklya Zsolttal írt négykezes. Kürti László 2012-es kötetében is felváltva, nagy változatosságban használja a szabad és kötött formákat. Különösen erőteljesek rövidebb dalai (nem hiba, felnőttvers, sok a lé, ahonnan csillár, égbolt, ha sikerül, még tovább, tea-ékszer). Külön meg kell emlékeznünk szonettjeiről (kisvárosi bölcső, műterem testhatáron, a megbecsülésről), melyek sajátosan redukált, sűrített nyelvezetükkel, szikár, tömör mondataikkal (egyébként sok más Kürti-vers sajátossága is ez) hatnak igazán. Ha visszatekintünk a 2007-es könyv verseire, megállapíthatjuk, hogy a jelen kötetében meglévő tematikai és poétikai sajátosságok már erőteljesen megvoltak ott is. Kürti László harmadik verseskönyve (Alkalmi otthonok) gondosan, tudatosan megszerkesztettnek készült. Ha fellapozzuk a tartalomjegyzéket, szembetűnik, hogy a költő verseit ciklusokba (Kék szirup, Használati útmutató, Kiművelt halál) rendezte. A kötet élén nyitóvers (Költözöm) magában foglalja mindazokat a témákat, amelyeket Kürti költészete invokál. A létezés alapvető kérdései ezek: élet és halál, emberi kapcsolatok, a költészet lehetőségei korunkban és a játék komolysága. A ciklusok egyenként 17 verset tartalmaznak, így a kiadványban 52 verset olvashatunk a nyitó költeménnyel együtt. A kötet részletesebb bemutatásához, a szerző költői alkatának felvillantásához négy kifejezést, négy fogódzót hívok segítségül: formabiztosság, szemantikai gazdagság, intertextualitás, egyetemes témák. Bár e művek túlnyomó többsége szabad vers, meg kell jegyezni, Kürti tud formában beszélni, azaz írni. Biztosan kezeli a költészet hagyományos formakincsét. Talán nem haszontalan dolog felhívni erre is a figyelmet! Versei gazdag formakultúrára vallanak. Ír klasszikus szép szonetteket (Aki szabad, Gyermek szonett, Hajnali merengés),

Szilágyi Péter

villoni balladát (Ballada a szegény férfiakról), dalokat (Kóbor állat, Privilégium, Mágneses mezőben, Templom), sőt még a kalevalai recitatív, ősi gondolatritmusra épülő versbeszéddel is megpróbálkozik egy mű erejéig (Kemo-terapeuta). Szabadabb formában írott munkái közül kiemelkedő a klasszikus szépségű versbeszédet mutató Szivárgó, feslett című költeménye. A költemények nyelvezete kiegyensúlyozott. Megemlítendő, hogy szóhasználatában nagyon tudatosan és gyümölcsözően aknázza ki a magyar nyelv nyújtotta lehetőségeket: a szavak denotatív és konnotatív jelentésének a költői nyelvet gazdagító hatását. Hadd álljon itt néhány példa ízelítőnek e gazdag példatárból! A szavak meglepő elhelyezéséből, vesszővel való elválasztásából adódik a következő kifejezés kettős jelentése: „gyönyörű részre, hajlón cuppogtattam” (Fair-play). Egy szólás ferdítéséből: „rongy a lelke mindennek” (Ahogy a vizet törlöm fel…); a jelző és az alaptag ellentétes jelentésére épülő szóhasználatból: „fugarésnyi szakadékok” (Ahogy a vizet törlöm fel…) vagy éppen látszólag egymástól eltérő jelentéstartalmú szavak rímhelyzetbe kerülésétől: „tétel – katéter” (Torzulat) adódik a textus többletjelentése. További példák még bőven találhatók a Használati útmutató ciklus darabjai között (Kazinczy úti dilemma, Komodor 84’ kontra notebook, Futás idegen tollak után). Ez utóbb említett vers például a „megveszünk” kifejezés azonos alakúságából következő jelentésgazdagságot aknázza ki. Klasszikus példái még e lehetőségek felhasználásának a Béke heringway poraira és a Bontható kapcsolat című darabok, melyek egész versen keresztülvitt megoldásai a fentebb vázolt szemantikai gazdagságot biztosító poétikai lehetőségeknek. Szemantikai gazdagságot, mely többnyire „iróniát, fanyar humort hordoz, hogy később fájdalomba csapjon át” – Kalász Márton találó megállapításával élve. Kürti László ironizáló hajlamára János István is felhívta a figyelmet. Kürti László másik fontos poétikai eszköze az intertextualitás adta lehetőségeknek a vers jelentésmezejét kitágító felhasználása. E lehetőségekkel hidat teremt korunk lét- és sorskérdései és a XX. századi klasszikusaink válaszlehetőségei között. József Attila (Hajnali merengés, Torzulat, ÓvÓda, Kóbor állat, Hát ez van Istenem), Tóth Árpád (A tízéves Parnasszusra), Babits Mihály (Még egy kérdés), Pilinszky (Dohányzásra kijelölt terület) megidézése történik a versekben, versrészletekben. Ez többnyire csak egyes kifejezések vagy címek erejéig történik meg, de például egész versen átívelő az ÓvÓda és a Hát ez van Istenem címűek, melyek József Attila Ódáját és Istenem című költeményeit invokálják. Fontos megjegyezni, hogy ezek nem erőltetett intertextusok, hanem nagyon szépen belesimulnak a versek szövetébe, ténylegesen gazdagítják a költemények jelentésmezejét, új minőséget hozva létre ez által. Meglepő gazdagságot eredményez például a következő kifejezések használata a kötet egészében vissza-visszatérően: „a beláthatatlan mélységtől” (Torzulat); „Medrek, gravitálatlan bűzös árkok fenekén, / fuldokol minden” (Ahogy a vizet törlöm fel…); „Gyúrt izmaim sorsa a magány.” (Templom); „földre teperve” (Négysoros); „a szürkülés, az elfogyó, a tejszínű láthatatlanságba merülés” (Dohányzásra kijelölt terület) vagy a biblikus „Bűnök sebéből” (Hajnali merengés). Az e kifejezések által felmutatott XXI. századi léthelyzetek, az ember letiportságát, magányát, kiszolgáltatottságát jelentő mondatok József Attila sorait juttatják eszünkbe: „Nem emel föl már senki sem, /

Átutazóban. Reflexiók Kürti László lírájáról belenehezültem a sárba. / Fogadj fiadnak, Istenem, / hogy ne legyek kegyetlen árva.” (Nem emel föl). Az egész vers, ahogy rámutattunk, de különösen a „Vagyok én is bűnös kincse istennek: fia” Kürti-sor reflektál a József Attila-i sorokra. A fentebbi kifejezéseknek pedig a „belenehezültem a sárba” létállapot feleltethető meg. Ez pedig zsoltáros hagyományra vezethető vissza. A 88. és a 130. zsoltár szép példája ennek. A de profundis létállapota ez. A mélységből való feltekintés hitének reménysége, bizonyossága. Olyan kifejezések bizonyítják ezt, mint „szobaplafon magasságáig, / háztető gerincéig, / istenig” (A tízéves Parnasszusra), „hitet a világra” vagy „Kezdeni újra” (Ahogy a vizet törlöm fel…), „Így maradok talpon.” (Na persze). Legtömörebben és leghatározottabban a Négysorosban: „Hiába szellem és elme, / itt maradtam földre teperve, / de leigázva és bénán / van hitem és lírám.” Kürti László verseit olvasva marad az emberben némi egészséges kétely a mélységből való felemeltetés bizonyosságát tekintve. Fanyar irónia hatja át e műveket. A kilátástalanság fájdalma. Mégis felcsillantják a reményt… Kürti versei egyetemes létkérdéseket vetnek fel. Az imént vázolt léthelyzetnek megfelelően a kiszolgáltatottság érzésén túl az élet és halál, a halál utáni lét problémakörét, mely az ókortól napjainkig mindig is a költészet centrális kérdései közé tartozott. Feltűnően sok a halál témáját megszólaltató vers a kötetekben. Külön cikluscímként is: Kiművelt halál, de általában is végigvonul a köteteteken e téma (Adósságom, Átváltozás, Még egy kérdés, Könyvek úton, Hajnali merengés, Aki szabad; forrónyári jóslat, párbeszéd a türelemről, szeretteidtől csak érzékletesen). Két vers a babitsi sunt lacrimae rerum tételét eleveníti fel (Könyvek úton, Aki szabad). A tárgyak túlélik az embert. Az élet és a halál egymás kiegészítői. Nincs egyik a másik nélkül (Lélekben virágzó). „Ha már líra örök, / vajon minden kopár és széteső / vagy fájó, mint bármelyik / üszkösen modern mindennapi harcmező?” – teszi fel a kérdést Kürti László Most mondjam? című opuszában. A „széteső” lét és tudat ellensúlyai e versek. Lehetséges válaszok arra, hogy mi a művészet, a költészet szerepe az „elkurvult mindennapok történeté”-ben (Dohányzásra kijelölt terület). Élet és halál, szabadság és rabság, kinn és benn, lent és fent relativitása, átjárhatósága, test és lélek kettőssége szólal meg e költeményekben. E fogalmak mind-mind egymás komplementerei. Mert a lét és az elmúlás is átjárható (Lélekben virágzó), beköltözhető, ideiglenes a lét is, ahogyan az otthonok alkalmiak. Jó szívvel ajánlom elolvasásra Kürti László verseskönyveit azoknak, akik közelebb akarnak kerülni a válaszokhoz. Valóban reményteljes, kiteljesedő költészet lehet az övé.

irodalom

Kürti László

köszöntő nem tanultam soha meg az anyáknapi verseket. elég volt csak annyit tudnom, belé kik szerelmesek. nem bántam, ha bolondítják, üzengetnek, mikor én vagyok neki csak a fontos, mit számít, más hogy bohém. hétévesen nem ciki, de bombacsaj az én anyám, s ki gondolhatta még akkor, hány szerelmi nyavalyán esünk át majd, mind a ketten, s a régi seb, hogy megmarad. szikék, vágyak, rossz szeretők, szívünk tüzes daganat. megtanulnám már a leckét. hogy is van? még ismerős: „öltözzetek új ruhába…”, anyám velem viselős! bűnös terhét, új titokként dúdolja majd el nekem, rossz életét unja végig, lehetőleg nélkülem.

a babám a babám úgy imádkozik értem, nevemet ki sosem mondja, miért nem? rejtegeti, hogy csak isten értse, amíg ő, ha kell, mar, mint a vércse. a tubicám ékes tollú páva, mégsem ezért nem járunk el bálba. félelmei szerelemben szűnnek, neki csak én vagyok igaz ünnep. az én mátkám tudja, hogy az ördög, nem szállt meg, csak éppen belém költött. repedeznek gallyaim, a bordák, szívem eszik az ördögfiókák.

100

Csabai László

Ulrich Schaffhausen és a porosz neokantiánus őrmesterlíra Ó, a gyermekkor! Ideje szeplőtelen létezésnek, mikor az emberpalánta még önzés, számítás és felülkerekedni akarás nélkül tekint környezetére, és azzal a bizalommal várja a jövőt, mint az anyja tőgyén magát az eufóriáig teleszívó kisborjú. Nos, ilyen gyermekkorban nem volt része a kis Ulrich Schaffhausennek! Hősünk nem sokkal a Poroszország vezette nagy német egyesülés után született. Nemzeti érzelmű szülei (falusi kántor apja, és gazdalány anyja) magát Otto von Bismarckot kérték fel keresztapának. A vaskancellár elutasította ezt a kérést (sok hasonlót kapott), de megígérte: szemmel fogja tartani a fiút, és ha az megéri a felnőttkort, lehetőséget fog neki adni, hogy a Birodalomért és a császárért föláldozhassa az életét. A kis Ulrich tízéves koráig szülőfalujában nevelkedett. Otthon megtanult húst pácolni, kolbászt tölteni, káposztát gyalulni, bérest egrecírozni és imádkozni. A községi iskolában pedig írni, olvasni és a gyengébbeket gombostűvel szurkálni. A tanítónak adott hízott kappanoknak köszönhetően jó érdemjegyeket szerzett, így szülei, nagy örömére felvételt nyert a trotzburgi katonai iskolába. Itt minden szempontból magasabb fokú képzést kapott. Hittanórán már nem csak imákat mondtak a Birodalom és a világ békéjéért Jézus Krisztus meg II. Vilmos császár képe előtt, hanem gyakorlópuskájuk szuronyával a gyarmattartó, gőgős Anglia felé döfködve harci rigmusokat is kurjongattak. Vegytan órán nem csak a szalicil, a kénsav, a mosószóda és a többi háztartásban használatos vegyi anyag, hanem a lövedékekbe való gyuelegyek összetételével is foglalkoztak. A második tanévet lezáró vizsgán már egyedül tudtak dinamitot előállítani! Testnevelés órán pedig annyi össze-vissza kanyargó lövészárkot ástak az iskola gyakorlóterepén, hogy azt egy élelmes vállalkozó kis ráfordítással pompás halastóvá alakította át. Ulrich Schaffhausen 18 éves korában kitűntetéssel végezte el az iskolát, s a frissen megkapott őrmesteri kinevezésével a litzhofeni lövészdandárhoz került. Ha írásunk célja egy katonai karrier bemutatása lenne, most aprólékosan részleteznünk kellene milyen derekasan védte Schaffhausen hazáját ’14-től a cári sátán, majd ’41-től a vörös sátán országa ellen. És hogy a ’45-ös kapituláció után milyen hasznos tagjává vált a Bundeswehrnek, az újonnan létrejött német (pontosabban nyugat-német) hadseregnek, mint újonckiképző parancsnok. Egy kép, mely a szülőház ablakán kitekintve, egy szomorú, semmi jóval nem kecsegtető napon elé villant. Egy pályaudvaron sírva kolduló öregasszony látványa. Egy keserű szerelem. A forradalmi tömeg sodrása – ilyeneket szoktak mondai a költők,

101

Csabai László

ha azt kérdezik tőlük, mi volt az az élmény, az a helyzet, amikor úgy érezték, hogy mindenképpen tollat kell ragadniuk. Ulrich Schaffhausen vállára a litzhofeni laktanya árnyékszékén telepedtek rá a múzsák A következő történt: Az őrmester, mielőtt lehúzta volna nadrágját, törlőanyagot keresett a kis fatákolmány sarkában. A kellően, de nem túlzottan nedves, tehát a célnak tökéletesen megfelelő újságok között válogatva így akadt kezébe a Berliner Apollo nevet viselő modernista irodalmi folyóirat egyik száma. A címoldalon a rejtélyes I.D.I.O. monogram alatt a következő költemény volt olvasható:

Inverzmetafizikus principium Ha te, te vagy és én nem teként vagyok én S a te léted nem te vagy, s az mégis a tiéd Akkor az én létem, nem a tiédként enyém Hanem egy puszta, önáltató viszontlétezés – Ekkora marhaságot! Hát ilyet én is tudok íri! Még jobbat is! – kiáltotta dühösen Schaffhausen. És rendbe szedve magát, tényleg elhatározta, hogy verset fog írni. Ült a kantinban és gondolkodott, miről is lehetne írni. Nyilván valami elementáris élményről. De bárhogy erőlködött, folyton csak a közeli kupleráj egyik kisasszonyának széttárt lábaközét látta maga előtt. Ám arról mégsem ildomos verset írni. Aztán még valami eszébe jutott. Müller tizedes, egy pimasz gazember, aki állandóan megkopasztotta a kártyán. És Müller kaján vigyorral éppen felé tartott. „Róla lehetne írni? Mért is ne? Hadd tudja meg a világ, milyen egy galád fickó.”

Egy galád Ha te igényelsz, negyven mázsa zabot, De a hadtápszelvényt nem Herr Generalmajor Trochtenenzündernek adod, Hanem elkártyázod a legénységi kaszinóban, Rács mögé vágatlak te disznó, de nyomban! De ha Herr Generalmajor Trochtenzündernek adod, Akkor az már nem te vagy! Mert te egy kártyás disznó vagy! Schaffhausen meg volt magával elégedve, olyannyira, hogy leírta versét három példányban, és ezekkel megajándékozta cimboráit, Jürgen Leckmich, Horst Tafelfleisch és Jens Gänse őrmestereket. Azoknak is tetszett a vers. Mégis, másnap már eszükbe sem jutott a dolog. Még Schaffhausennek sem. Megint a véletlennek kellett előrelendíteni hősünket a költővé válás útján. Történt pediglen, hogy politikai fölforgatók

102

Ulrich Schaffhausen és a porosz neokantiánus őrmesterlíra lepték el a vidéket, akik röplapjaikban azt a förtelmes, undorító, s ráadásul istentelen, egyházellenes, nemzetellenes, államellenes eszmét hirdették, hogy a munkásoknak inkább össze kellene fogniuk, ahelyett, hogy egymást mészárolják az afrikai gyarmatokért folytatott háborúkban. A dandárparancsnok a lázítás hírére azonnal motozást rendelt el a laktanyában. A sorállományúak közül kilenc röplaprejtegetőt elkapott, és azonnal kiköttette őket. De a hivatásos állomány egyes tagjainál is talált gyanús irományokat. Mondanunk sem kell, hogy Schaffhausen barátairól, és a három példányban lemásolt gúnyolódó versről van szó. A dandárparancsnok kihallgatásra rendelte Schaffhausent, aki azzal védekezett, hogy pusztán irodalmi kísérletek ezek. A dandárparancsnok, aki szépirodalmat sosem olvasott, mert azt a nyápic civilek időpocsékolásának tartotta, nem tudott dönteni a vers veszélyességét illetően. Így azt továbbította a hadügyminisztériumba. A birodalmi hadügyminisztérium politikai alosztályvezetője sem tudott dönteni, így ő a porosz akadémia humor- és szatíraügy bizottságától kért véleményezést. A schwarzenburgi kaszárnya-kastélyban ült össze a humor- és szatíraügyi albizottság meg a vezérkar néhány tagjából álló tanács. Elénekelték a birodalmi himnuszt. Aztán leültek, és egy színész előadásában egymás után nyolcszor meghallgatták Schaffhausen versét. Sokan csóválták rosszallóan a fejüket. Azonban a szatíraügyi referens, és egyúttal a bizottság elnöke, egy bizonyos Baron Wachsenhausen aranypaszományos ódaköltő, a védelmébe vette, mert unatkozott és valami jó kis botrányra vágyott. Végül szavaztak. Hogy politikai és állambiztonsági elveket is szem előtt tartva publikálható-e a mű: arra 20 igen mellett, mindössze 3an szavaztak nemmel. Hogy humoros-e az írás, azt viszont a többség 14 a 9-hez arányban elutasította. De mivel az előző nap a Zu den zweien Erzherzogen, vagyis a Két Ércherceghez címzett söröző udvarán a snóbliban a bizottság néhány tagja alaposan megkopasztotta a baront, Wachsenhausen bosszúból úgy döntött, poroszos demokráciával nyolcszoros értékű szavazati jogot ad magának, így immár 16 a 14-hez arányú határozattal, vagyis két szavazattöbbséggel a bizottság rányomta Schaffhausen versére, a „Birodalmi Minisztérium Által Bevizsgáltan Humoros” feliratú pecsétet. Valamint Schaffhausen megkapta az akadémia dicsérő oklevelét. Hősünk ím hivatalosan is költővé vált! „Similis simili gaudet” (hasonló a hasonlónak örül) – mondták a régi rómaiak. Ezt persze Schaffhausen nem ismerte, mert minek megtanulni más nyelven, amikor németül is beszélhet az ember, de a szállóige szellemében cselekedett, mikor Leckmich-el, Tafelfleisch-al és Gänsé-vel megalapítottak a laktanya írói körét, mely csoport munkássága, mint a „lichthofeni neokantiánus őrmesterlíra” került be a német irodalomtörténetbe. Fontos megjegyeznünk, hogy a a neokantiánus jelző, természetesen nem Immanuel Kantra, a híres königsbergi idealista filozófusra utal. Ők négyen azért lettek neokantiánusok, mert a litzhofeni kaszárnya újonnan épült kantinjában írták, sörözés közben a verseiket.

103

Csabai László

Schaffhausen társainak munkásságát most nem részletezhetjük. Annyit érdemes azért megemlíteni, hogy verseikben mindhárman csakis ragrímeket használtak. Ez, tekintve, hogy a német nyelv, például a magyarral összehasonlítva, sokkal kevésbé ragozó nyelv, tulajdonképpen egyfajta teljesítményként értékelhető. Visszatérve hősünkre. Schaffhausen, eltelvén a költői sikerekkel, belefogott Goethe olvasgatásába, mert a múlt géniuszainak tanulmányozása olyan literátori dolog. Elvárják a költőtől. Azért Goethe szerelmi levelezését választotta, mert Goethe, hát, mégiscsak Goethe. A Charlotte von Steinhoz küldött leveleket kezdte olvasni, hátha talál bennük pikáns részleteket. Csalódnia kellett. Mint tudjuk, Goethe 1700 levelet írt Charlotténak, anélkül, hogy kapcsolatuk a testi szerelem felé továbbfejlődött volna „Ez egy fatökű!” – dobta félre Schaffhausen a weimari szellemóriás kötetét. Újabb tanulmányozásra érdemes alkotót nem választhatott magának, mert kitört a mostani nevével immár első világháborúként emlegetett vérzivatar. Schaffhausen a keleti frontra került. Galiciába. Nem érezte jól magát. Egyrészt a hegyek között hideg volt. Pláne, hogy, a császár ígéretével szemben, nem tértek vissza, mielőtt lehullottak volna a falevelek. Másrészt mert együtt kellett harcolnia a K. und K. hadsereg gyülevész népségével. Az elfajzott osztrákokkal, a félcigány szlávokkal, és a teljesen cigány magyarokkal. Hősünk élte az előretolt helyőrségbéliek megszokhatatlan, mégis monoton életét. Árokásás, rohamra vezénylés, levesosztás, csizmavizit, kulacsvizit, zubbonyvizit, tetűvizit. És szabadidőben, néha egy kis kuplerájozás, vagy ha nem volt kedve beállni a hölgy előtt álló sorba, homoerotikus játszadozás egy katonatársával. Azért szépen haladt előre a ranglétrán, hamarosan törzsőrmester, majd főtörzsőrmester lett. Ekkor azonban egy kellemetlen ügybe keveredett. Visnyevka város piacterén teljesített piacügyeletet, melynek a feketézők leleplezése volt a célja. Hirtelen nagy kiabálásra lett figyelmes. Közelebb ment egy sátoros standhoz, ahol egy termetes lengyel asszonyság cibálta egy kaftános zsidó szakállát. – Mit ordibál itt?! – kérdezte Schaffhausen mérgesen az asszonytól. – Drágán adja a tojást ez az átkozott! – jött a válasz. – Mennyi egy tucat tojás? – kérdezte homlokát ráncolva Schaffhausen az árustól. – Egy korona! – Egy korona? Az tényleg sok. Negyven fillér a hivatalosan megszabott ár. – Na és? – replikázott az árus. – Negyven fillérért maga sehol nem kap tojást. Ha nem árulhatom koronáért a tucatját, szedem a sátorfámat. Máshol boldogan megveszik ennyiért is. Örülhetne, hogy itt vagyok! – Örüljek, hogy itt vagy? Én, én tisztavérű germán örüljek, hogy te itt vagy…? Te, te… És már el is sült Schaffhausen kezében a pisztoly. Szerencsétlen árus átlőtt fejjel terült el a macskakövön. Megdermedek az emberek. Az előbb még a zsidót átkozó nő iszonyattal fordult Schaffhausen felé, és öklével annak mellét ütve ordított:

104

Ulrich Schaffhausen és a porosz neokantiánus őrmesterlíra – Mit műveltél te pokolfajzat?! Te rosszabb vagy ezer zsidónál. Téged… – de nem tudta tovább mondani, mert ő is golyót kapott a fejébe. Miként a nő férje és a két fia is. Mivel azok botokkal meg akarták torolni az asszony halálát. Aztán Schaffhausen lelőtt még négy ukrán hordárt is. Az ukránokra már régóta haragudott. Azt mondták, hogy a császárt támogatják, de titokban állítólag a cár győzelmét várták. „Fene se tudja, kihez húznak, jobb likvidálni őket, úgy a tiszta.” És végül lelőtt még egy litván tenyérjóst is. Vele nem volt különösebb baja, de az egy zsidó, a négy lengyel, meg a négy ukrán az összesen kilenc. Ő viszont tíz töltényt vételezett a szolgálat kezdetekor, úgy vélte, azt az egy golyót már minek vigye vissza a muníciós raktárba? Mire visszaért a laktanyába, már megelőzte a híre. A dandárparancsnok üvöltve fogadta: – Hogy mert civileket csak úgy főbe lőni?! Hát mi maga? Egy vadember? A maga számára semmit nem jelent hadseregünk keresztény-nemzeti és birodalmi tradíciója? Főbe lőtte mindet, ahelyett, hogy törvényesen a statáriális bíróság elé vitte volna őket? Miután megkapták az utolsó kenetet és a feloldozást, na, igen, akkor sortűz elé álltak volna, de csak így, vadember módjára!? Miféle módi ez?! A dandárparancsnok még ordibált egy sort, de ezért végül mégis úgy fejezte be: – Na, jó, szedje rendbe magát, tudja jól, hogy fél hatkor kezdődik az árvaházban a karácsonyi ünnepség. Schaffhausen cukorkát osztogatott az ünnepségen a kisgyereknek, és megengedte nekik, hogy megcibálják a szakállát. Lelkiismerete nem háborgott. De hajnalban mégis nyugtalanul ébredt. Keménynek érezte hasát, oldalát, nyakát. Mintha egy szörnyű féreggé változott volna. Testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálózott szeme előtt. „Mi történt velem?” – gondolta. De megnyugtatta magát. „Hm, biztos a tegnapi rossz sör az oka. Ezek a lengyelek még sört sem tudnak főzni. Hogy bogárrá váltam? Hogy lehetne az? Jól is néznék ki!” És akkor az jutott eszébe, hogy ha verset írhatna erről, hogy nevetne rajta Leckmich, Tafelfleish és Gänse. Aztán elhessegette a gondolatot. „Á, ilyen hülye témáról csak valami zsidó firkász írhat.” Hősünk visszadőlt, s már vígan horkolt is tovább.

Rezeda Kázmér siratja a Mestert Színek kinyíltak, s fakadtak föl éteri illatok, ízek Könyveidből, miket álmod adott át néked (meg nékem) S most, mikor úgy fáj, Mesterem, hantodon tőled elválnom Jaj, örök álmodat oldani vágyom, de… „Ég veled, Mester!” Ennyit csak, mást, mit is írhatok, adhatok, küldhetek innen? Még egy imát! Igen. Kulcsolom ím kezem. Várlak örökké.

105

M. Szlávik Tünde

Hahó, Szindbád! Midőn a sóstói erdő fái közt harmadízben várt hiába a Nőre, ám a galagonyaillatú estben csak a falevelek roppantak halott kisállatok csontjai gyanánt talpa alatt, Szindbád sorsdöntő elhatározásra jutott. Öles léptekkel hazasietett szállására, felciccentett egy doboz jóféle sert, majd regisztrált a Facebookra. Előbb a Krúdy Gyula álnevet használta, majd ezt fantáziátlannak találva átírta a sokkal rejtélyesebb, később oly sok sikert hozó névre − így lett ő a női álmokba szőtt, dallamos sóhajok közepette emlegetett Tudod Te Jól… Profilkép gyanánt egy kigyúrt felsőtestű dél-amerikai salsatáncos kalapját lehajtott fejjel arcába húzó fotóját választotta ki a 14 652 000 találatból, amit a Google kidobott a „dögös férfi” keresőszavakra. Gyakorta változtatott borítófotóin utazásai kedves emlékeit idézte, ám sosem nagytotálban megörökített tájakat, hanem kisvendéglők kellemes, eldugott zugait, színházi páholyok összebújásra csábító, félhomályos szegleteit, tóparti fövenyt, mely köré sátrat vont egy vén fűz sok ezer földig hajló ága. Bejelölte minden egykori kedvesét és várt. A sert kortyolgatva, vigyázatlanul − vagy magamutogatásból − levédetlen hagyott albumokat lapozgatott, s ahol boldog családra, kisgyermekekre lelt, rövid fontolgatás után visszavonta a jelölést, majd önnön nemességétől eltelve hátradőlt kényelmes pamlagán. Közben hallani vélte a meglepetéstől hirtelen szaporábbá váló szívveréseket, a felismerés sóhajait, a boldog női kacajokat. Orrában érezte a fruskák csikóként száguldó vérétől és a korosabb hölgyek hőhullámaitól intenzíven, lüktetve feltoluló párás parfümillatot. A számítógép pittyegésére eszmélt, sorra jöttek a visszaigazolások, s a privát cseten a rengeteg levél. Örvendező végre!; hogyan találtál rám?; tudtam, hogy sosem felejtesz el!; oh, te bolond, még a végén lebukunk... üzenetek, melyekben szólíttatott Istvántól Tamáson át Sándorig… Szindbád meghökkenve meredt a monitorra. Imádottjai, kik örök szerelmet ígértek sóhajtva, súgva, lehelve, lihegve, ligetek árnyas bokrai alatt, templomkertek mohos sírkövei közt, apró manzárdszobákban és virágmintákkal hímzett szegélyű dunyhákon heverve, hát mind, mind elfelejtették volna őt? Ám nem volt ideje hosszan tűnődni, mert a nyilvános üzenőfalon megjelentek az első posztok, majd mint egy megvadult folyó, csak áradt, áradt a sok romantikus naplementés, napfelkeltés, tengerpartos, virágos, ágyban heverős, selymekkel árnyékolt női aktos, sablonos idézetekkel gyárilag ellátott förmedvény, majd jöttek a Youtube-vidók, szerelmes brummogásokkal, nyekergésekkel; az elcsépelt, nyögdécselős zsötem, mindenféle ájlávjú-júlávmi. Szindbád nem hitt a szemének. És akkor berobbantak a jelölgetős képek, amelyekre egérrel rámutatva ott találta nevét egy luxusautó volánja mögött, szirtfokon, cápával versenyúszva, dévajul szétdúlt ágynemű tetején,

106

Hahó, Szindbád! női mellbimbó hegyén, Füles farka helyén... Füles farka helyén? – ordított megvadulva Szindbád, majd a sörösdobozt összegyűrve a sarokba vágta, ingujját feltűrte, s újra nekifeküdt a billentyűzetnek. Posztot, majd nőt törölt, tiltott. Törölt, tiltott, törölt, tiltott, s közben alkarjával szárította izzadt homlokát. Alig bírt a hidraként támadó Oravecz Nóra-idézetekkel, Coelho-sorokkal, Zámbó Jimmy-nótákkal. Már nem is gondolt a régvolt szerelmekre, még nem tudatosult benne az őrült veszteség, csak szabadulni akart. A hajnal első sugarai érintették rózsaujjaikkal a fák hegyét, mire végzett. Kitárta ablakát, feltépte ingét, és a párkányra ülve szivarra gyújtott. Ekkor csippantott újra a gép. Vérágas szemekkel, vad dühvel vetette magát elé. A chat-ablakban egy lefátyolozott arcú nő üzenete állt: Hahó, Szindbád!

Ha majd elvirít a gyöngyvirág Drága Szindbád! El sem tudja elképzelni, milyen boldog voltam, amikor elutazott. Kérem, ne értsen félre, nem a távozásának örvendtem én, hanem az újbóli viszontlátás lehetőségének. A vágyakozás virágaival feldíszített éji órákra gondoltam a tevékeny nappalokon, szívemet könnyű fátyolként simogatták búcsúszavai: „Mire elvirít a gyöngyvirág, bizton visszatérek…” Reggelente dúdolva ébredtem kis emeleti szobámban, majd tánclépésben jártam-keltem, bár lábujjhegyen, hogy az ócska padlódeszkák nyikorgásával az alant lakók nyugalmát ne háborítsam. Tararararam-papam-param…, keringőztem láthatatlan táncosommal. Ahogy szellőzni az ablak deszkájára tornyoztam ágyneműmet, átölelve a nap melegétől átlangyosodó textíliát, pirulva emlékeztem arra, miként hevert maga ezeken a párnákon. Két izmos barna karját a tarkójára kulcsolva nézett, addig bűvölt, míg oda nem roskadtam forró mellkasára. Mutatóujjával cirógatta a magamra kapott kombiné pántját a vállamon, míg le nem simogatva rólam vissza nem szédített maga mellé az ágyba. Mire elvirít a gyöngyvirág… Igaz, ekkor még az ibolya is ritkaságszámba ment, a piac sarkán ácsorgó asszonyok azt a párat hajszállal körbetekerve kötötték csokorba, de tudtam, elrepül az az idő, s mi újra egymáséi leszünk. Vígan teltek a hetek, Magára még várakozni is gyönyörűség volt. Ha ettem, mutatóujját éreztem ajkamon, ahogy felkínál egy falat mézet; poharam az Ön ajkává vált, melyből nektárként vettem magamhoz még az egész nap kancsóban poshadó vizet is. Kis szobám tündérek titkos barlangjává lett csupán attól, hogy eltöltött ott néhány feledhetetlen napot, s ahová visszatér majd a gyöngyvirágok elhulltával. Május végén rávettem özvegy Gallónét a földszint kettőből, jöjjön ki velem a sóstói erdőbe, hiszen egy magamfajta fiatal nő egyedül mégsem sétafikálhat ott, de látnom kellett, a saját szememmel, hogy virít-e még a gyöngyvirág… Virított. Letérdeltem,

107

M. Szlávik Tünde

közelről is megszemléltem az eleven, haragoszöld kardokat és a tündérszoknyákra emlékeztető csipkés virágocskákat. Egy egész mezőnyi hófehér virág harangozta egyszerre: bimm-bamm-Szind-bád… Tömény illatuktól harag szúrt a szívembe − minden törékenységük ellenére hosszú életűnek látszottak. Ettől kezdve már csak vánszorogtak a napok, az órák, a percek. Esténként dobogó szívvel szemléltem ablakomból a korzózók között pörgő-forgó, mezítlábas gyöngyvirágárus cigánylányt. Hervadj el, szerettem volna lekiáltani, de attól féltem, azt hiszi, őt átkozom, pedig csak a gyöngyvirág, hej, a gyöngyvirág ruganyos frissessége volt az én nagy bánatom. Ha az utca végén feltűnt egy-egy vékony, könnyed járású alak, ha megláttam egy barna felöltőt, a tarkómtól a sarkamig elzsibbadtam, s arra gondoltam, itt van, hát Maga sem bírta ki, míg elhervad a gyöngyvirág. De nem Maga volt, sosem Maga… Aztán elhervadt a gyöngyvirág, el a szegfű, a rózsa, s lassacskán Isten minden teremtett virága elfonnyadt, csak a sóstói erdő zsidócseresznyéinek piros lampionjai ringatóztak gúnyosan a szélben. Óh, nem, drága Szindbád, nem gyűlöltem Önt ezért. Szívemet Krisztustövisek döfték át meg át az aggodalomtól: hiszen az nem lehet, hogy önként nem jön vissza hozzám, valami baja eshetett az úton. Lázálmaimban láttam véresre horzsolva a tejeskocsi alatt, darabokra tépve a sínek között, görcsökben fetrengve, egy kórház közönyös pepita kövezetére roskadva… De hová menjek, hol keressem? Tébolyultan jártam az utcákat, hallgatóztam, idegenek beszélgetéseire figyelmezve, hátha említik a nevét. Végigrohantam a városon, benéztem minden vendéglőbe, gallérjánál fogva ráztam András kocsist, hű fuvarosát, hogy vallja be, kihez vitte magát. Addig sikítottam tébolyultan, mígnem csendőrt hívtak, s megfenyegettek, Kállóban végzem, a tébolydában… Gallóné hozott haza… A következő májusban újjáéledt bennem a remény, s a rákövetkező májusokban is… Nálam az ősz a nyár elejére költözött, a gyöngyvirágokkal az én erőm is odalett, s megtanultam gyűlölni Magát. Átkot mondtam szeme sugarára, valamennyi pillájára, minden léptére, mosolyára, kacajára, a levegőre, amit beszív, a nőre, akire ránéz, a földre, amelyen jár, az ágyra, miben hál… Hetedszer fog elhervadni azóta a gyöngyvirág… Belefáradtam a várakozásba. Már fel sem emelném a fejem, ha meglátnám Magát, beriglizném az ajtót, ha megkoppantaná. Már nem várom. Már csak arra várok, hogy a porcelánfehér virágharangok széle rozsdállni kezdjen, akkor megiszom az asszonnyá öregedett virágárus cigánylány italát. Azt mondja, gyöngyvirágból főzte… Belegázolok a virágtengerbe, együtt hervadunk tovább… S testem felett azt súgja majd minden virág: bimmbamm-Szind-bád…

108

kiállítás

Pethő József

Emlékmű a szívünkben* Tisztelt Jelenlévők! „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” – ismerjük mindnyájan Kölcsey szavait, és sorsunk, tehetségünk szerint próbálunk is eleget tenni e felszólításnak. Olyan példaképek adhatnak ehhez igaz iránytűt, hitet és erőt, mint dr. Katona Béla. Katona Béla és a hozzá hasonlók: azok, akik a nemes, méltó feladat tudatából táplálkozó lélekkel, csendes szívósságú, kitartó munkával képesek voltak a máig és a jövőig elérően hatni, azaz maradandót alkotni és közösségteremtő, közösségformáló és -megtartó szellemi értékeket, hagyományt gyarapítani. Katona Béla 1924. október 11-én született Oroson, és debreceni, majd budapesti egyetemi éveit leszámítva mindvégig Nyíregyházán is élt. A tanári diploma megszerzése után előbb rövid ideig a Tanítóképzőben, majd a Kossuth és a Vasvári gimnáziumban tanított. 1964-ben lett a Tanárképző Főiskola Irodalom Tanszékének oktatója, itt dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Kiváló tanár, országos hírű tudós, lelkes, sokakat megszólítani képes irodalomszervező volt egy személyben. Kutatói és oktatói érdeklődésének középpontjában Krúdy Gyula állt. Krúdy-kutatásait még középiskolai tanárként kezdte el, 1953-ban, egy olyan korszakban, amikor sokak számára nem tűnt időszerűnek Krúdyval foglalkozni. Katona Béla azonban végbevitte az először talán lehetetlennek tűnő küldetését: szinte előzmények nél *

Elhangzott dr. Katona Béla mellszobrának avatásán Nyíregyházán, a Bessenyei téren 2014. október 10-én. A szobrot Balogh Géza szobrászművész készítette.

109

Pethő József

kül megalapozta, megteremtette a nyíregyházi Krúdy-kultuszt, birtokba vette azt az örökséget, amelyet ma már városunk közössége együttesen őriz és mutat fel mint egyik legnagyobb büszkeségét. Katona Béla Krúdy mellett a szűkebb és a tágabb haza más neves vagy ugyan kevésbé ismert, de jellegzetes alkotóiról is értékes tanulmányok sorát publikálta. Ma is forrásértékű számos dolgozata, például a Bessenyei Györgyről, Jósika Miklósról, Czóbel Minkáról, Szabó Lőrincről, Váci Mihályról, Sipkay Barnáról vagy Ratkó Józsefről írott. A különböző helyi vagy éppen távoli kulturális és közéleti fórumokon éppen úgy elemében érezte magát, mint a katedrán. E fórumok közül a legismertebb az általa létrehozott Irodalmi presszó (Irodalmi kávéház) volt, amelyet elsősorban a helyi alkotók műveinek megismertetése céljából indított el. Ez a havonta egyszeri, vasárnap délelőtti találkozás a már ismert alkotók mellett lehetőséget adott az éppen induló íróknak, költőknek is a bemutatkozásra. 1977-től ő vezette a megyei írócsoportot, amelynek ő szerkesztette 15 kötetet számláló, Tiszta szívvel című sorozatát. Az inspiráló, tanítványai útját önzetlenül segítő tanár, a szakmai közvélemény szerint is nagyra becsült tudós és a város szellemi életét meghatározó mértékben gazdagító irodalomszervező munkáját Nyíregyháza többször is kitüntetésekkel ismerte el, 1994-ben pedig díszpolgári címet adományozott neki. 1999. december 17-én távozott el végleg közülünk. Távozott? Élete, műve, személyisége, hagyatéka legyőzi az időt. Legyen ennek tanújele ez a szobor is. De legyen tanújele annak is, amit Katona Béla példája tanít nekünk. Annak, hogy nem a periféria és a centrum fogalmaiban, hanem egyfelől a nemtörődömség, a szellemi tunyaság, másfelől a jobbra törekvés és a teljesítmény ellentétpárjaiban kell gondolkodnunk. 1958-ban Kettős Krúdy-jubileum előtt című munkájában, amelyben egyebek mellett azt javasolta, hogy „a színházzal szemben lévő parkban állítsunk szobrot Krúdy Gyulának”, ezt írta: „minden szobornál, márványnál, bronznál, mauzóleumnál maradandóbb az az emlékmű, amit a szívünkben építünk. Az igazi megbecsülés a nagy ember számára nem a szobor, az emléktábla, hanem eszméinek a megvalósítása, a belőle fakadó szépségek továbbrezgése az emberi szívekben.” – Azt kívánom neki, azt kívánom magunknak: legyen így! Kell a szobor. Kell a jel. De ez a jel arra hívjon fel, hogy dolgozzunk tovább és tovább Katona Béla eszméinek megvalósításán, és engedjük – az ő szavaival szólva – továbbrezegni igazi humanista egyéniségének szépségét, életének tanítását a szívünkben.

110

Viga Gyula

Frisnyák Sándor köszöntése* Frisnyák Sándor 1934. május 14-én Szikszón született, de kisgyerek korától Miskolcon nevelkedett. Az Egerben és Budapesten szerzett főiskolai és egyetemi képzettségét az oktatás minden szintjén kamatoztatta: a Mályi általános iskolától a Diósgyőri (akkor Kilián) Gimnáziumig, a szegedi tanárképző főiskola földrajzi tanszékéig. Igazi otthonra és kibontakozási lehetőségre azonban Nyíregyházán lelt, ahol beérett iskolateremtő személyisége és sok munkával kialakította annak kibontakoztatási lehetőségeit is. 1968-ban lett a fiatal főiskola oktatója, 1968-tól 2000-ig tanszékvezetőként – mellette másfél évtizedig főigazgató-helyettesként – formálhatta a leendő tanárok felkészültségét, látásmódját, s állította emelkedő pályára tanszéke tudományos presztízsét. Az eredményes és elismert oktatói – oktatásszervezői munkájával szerves egységben végezte a tudományos tevékenységét, amiről nem csak számos könyve, és nagyszámú tanulmánya tanúskodik, hanem kandidátusi fokozata, habilitációja, 1998-ban elnyert egyetemi tanári címe és a 2000-ben szerzett MTA doktora fokozata is. Számba venni is nehéz lenne sokféle szakmai-közéleti és társadalmi megbízatását, feladatát, szerepvállalását. Mindezeket emberi habitusa: szolgálatkészsége, a másik ember felé való odafordulás képessége, ügyszeretete, fegyelmezettsége, embersége kapcsolja szerves egységbe. A történeti földrajz mind kialakulásában, mind fejlődési folyamatában meglehetősen összetett, térben és időben változó diszciplína. Nem csak azt a folyamatot jelenti, hogy a 19. század derekától egyes, egymástól irányultságukban és szervezetükben elkülönülő chorológiai és chronológiai tudományok egyes szakterületei fokozatosan egymás felé fordultak egyegy nemzet, egy történeti térség múltjának árnyaltabb értelmezésében. A 19. század utolsó évtizedétől a tér és az idő kölcsönös problematikája át meg átjárta a história és a geográfia *

Elhangzott 2014. május 27-én Miskolcon, a II. Rákóczi Ferenc Megyei és Városi Könyvtárban, a 80 éves Firsnyák Sándor tiszteletére rendezett kiállítás megnyitójaként.

111

Viga Gyula

egész kutatását, s értelmezésük a nagy tudományos iskolák gondolati megformálódásának egyik legfontosabb letéteményese és meghajtója lett. A történeti földrajz intézményesülése ugyan csak az 1930-as évektől zajlott le, de már a megelőző két emberöltő alatt a tudományban kikristályosodott a földrajzi környezet és a tájhasználó ember műveltségének számos fontos összefüggése: a földrajzi determinizmustól eljutott az értelmezés a táj és ember viszonyának posszibilista felfogásáig. A német, a francia és más iskolák felfogása mélyen benne gyökerezett az adott nemzet térbeli és időbeli múltjában, kisugárzásuk és hatásuk sem volt mentes a 20. században Európa politikai megosztottságától. Vonatkozik ez a magyarországi kutatásra is, ami a közelmúltig a német és a francia iskolák hatását viselte magán, de mind hazai, mind nemzetközi kontextusban nagyban gátolta a kibontakozását a hagyományosan Kárpát-medencei térszemlélet és az 1920 utáni földrajzi-politikai szituáció ellentmondása. (A magyar földrajztudomány konkrét szerepet is vállalt Köztes-Európa időleges újra felosztásának hatalmi – politikai folyamataiban, ami sajnálatosan visszahatott a vonatkozó tudományos eredményeire is.) Hiába maradt belül a történeti földrajz művelése az egyetemek földrajzi katedrái és a – többnyire rövid életű – tudományos intézetek keretein, nem igen lehetett ezt a diszciplínát politikamentesen művelni. Frisnyák Sándor munkáiban az 1970-es évek második felében bontakozott ki a történeti-földrajzi személet, kezdetben főként a Felső-Tisza-vidék, a Nyírség és a Zempléni-hegyvidék 18-19. századi földrajzának vizsgálatában. Az 1980-as években kiterjesztette kutatásait a Kárpát-medencére, beépítve annak eredményeit oktatói tevékenységébe is. Frisnyák professzor jelentős érdeme, hogy 1990-ben olyan időszakban jelentette meg Magyarország történeti földrajza című tankönyvét, amikor egy megváltozó politikai szituáció megnyitotta a zsilipeket a tudomány korábbi mélyáramlatai előtt. Kétségtelen, hogy ekkorra már felpuhult a földrajztudományt az 1950–60-as években jellemző ideológiai meghatározottság, ezzel együtt is, rendkívül nagy jelentősége volt annak, hogy a felsőoktatás számára készült tankönyv egyértelműen összekapcsolta a földrajzi feltételeket és a társadalom változásának történeti folyamatait. Frisnyák tanár úr az 1990-es évek derekától az irányításával szervezett konferenciákon, az általa szerkesztett tanulmánykötetekben közös platformot tudott biztosítani azoknak, akik mindannyian művelték, de nem feltétlenül ugyanúgy gondolkodtak a történeti földrajz módszeréről és feladatairól: a két háború közötti magyar emberföldrajz művelőinek újra értékelőitől a legfrissebbnek tűnő angolszász történeti földrajz magyarországi meghonosítóiig, nem utolsó sorban, a társadalom és kultúrakutatás másfajta diszciplínáinak művelőiig. Frisnyák professzor nagyon jókor vitt be a geográfiába egyfajta társadalomtörténeti szemléletet, amivel nem csupán a maga tudományos reputációját erősítette meg, de karakteres arculatú tudományos műhely rangot biztosított az általa vezetett nyíregyházi tanszéknek is. Frisnyák Sándor 1990-ben megfogalmazta, hogy a történeti földrajznak két, tartalmában és módszerében eltérő iránya alakult ki: a topográfiai rekonstrukció és az önálló, az ok-okozati összefüggéseket feltáró, szintetizáló történeti földrajz. Az utóbbi hazánkban korábban csak viszonylag szerény eredményekkel dicsekedhetett, szervezetében pedig – itt Fodor Ferenc korábbi megállapítására utalt – mint önálló tudományszak nem állhatott egyedül, hanem inkább fejezete lehetett valamely táj leíró földrajzának. Azt

112

Frisnyák Sándor köszöntése hiszem, hogy Frisnyák professzornak jelentős, közvetlen és közvetett szerepe volt (és van) abban, hogy ez a helyzet az elmúlt emberöltő alatt jelentősen megváltozott, olyan módon is, hogy a történeti földrajz mai fiatal művelői – akár földrajzi tanszékeken és intézetekben, akár társadalomtörténeti vagy antropológiai műhelyekben tevékenykedve – jelentős nemzetközi tájékozottsággal és tapasztalattal reflexív módon fordulnak a tudományszak korábbi hazai eredményei felé. Idehaza is mind erőteljesebb a tudományszak beágyazottsága, eredményei pedig mindinkább komplex formákban jelennek meg, át- meg átszőve a társadalomföldrajz és a társadalomtörténet újfajta feladatkijelöléseivel és értelmezéseivel. Érdeklődőként kívülről szemlélve, számomra nem kétséges, hogy pl. Beluszky Pál, Csüllög Gábor, Győri Róbert és Ilyés Zoltán és más kiváló társaik – hogy ne csak Frisnyák tanítványokat említsek –, ugyanazt a diszciplínát építik, gazdagítják eredményeikkel, jóllehet egyéni utakat járnak be a tudományban. Frisnyák Sándor saját utat talált és épített magának a történeti földrajz művelésében, amiben egyaránt támaszkodott a magyar társadalomföldrajzi kutatás korábbi generációinak eredményeire és néhány meghatározó külföldi előd módszertani alapvetésére, de aminek valódi kiteljesedését a maga – jellemzően regionális kiterjedésű – vizsgálatai, az elvi, módszertani meghatározottságtól el nem váló, a kartográfián, könyvészeten és terepmunkán nyugvó komplex kutatásai biztosították. Ezekből jellemzően induktív módon bomlanak ki azok a tanulságok, amelyek megértése és megértetése elképzelhetetlen lenne a tág horizontú tájékozottsága nélkül. Hangsúlyoznom kell, hogy a történeti földrajz eredményeit, benne Frisnyák Sándor kutatásait sikerrel hasznosítják más tudományszakok művelői is, amit csak megerősít, hogy ő maga is nagy figyelemmel követi más diszciplínák eredményeit. Így van ez az én mesterségem, a néprajz vonatkozásában is: Frisnyák professzor olyan módon követi figyelemmel az etnográfiai kutatásokat, hogy határozott irányokat mutat, és erős kapaszkodókat kínál tudományszakunk számára. Munkái egyebek mellett azt példázzák, hogy az emberi közösségek tájátalakító tevékenysége gazdasági és társadalmi kényszer, a megváltoztatott földrajzi környezet pedig visszahat és átformálja a tájat alakító közösség társadalmát, gazdaságát. Írásaiban a tér, a táji keret valójában nem létezik ember nélkül. Nem csupán a természeti tájból megformált kultúrtáj állapotváltozásait követi, hanem a táj hasznosításának módosulásait is. Írásaiból az egymást váltó generációk létformájának történeti folyamatrajza olvasható ki, amiben a táj és ember olykor ambivalens viszonya a műveltség regionális tagolódása, változatai felé mutat. Mindezek összefüggésében is mondhatom, hogy megyénk, térségünk különösen sokat köszönhet Frisnyák Sándornak, s tájaink múltjának megismerésében és jövőjük építésében sokat profitálhat az ő kutatási eredményeiből. Jószerével nincs a mai megyének olyan történeti tája, aminek megismeréséhez ne járult volna hozzá, ha másképp nem, az ő útmutatásaival a tarisznyájukban elinduló tanítványai révén. Eredményei és útmutatásai mozgósító erejűek: kutatások, konferenciák, tanulmánykötetek születnek, és hosszabb távon is ébren tartják a figyelmet egy-egy térség történeti-földrajza vizsgálata iránt. Hozzáteszem, hogy amikor néhány éve Isaszegen telepedett le, magával vitte ezt a fajta aktivitást: nagyon hamar tanulmányokat közölt a Isaszeg népességföldrajzáról, a Gödöllői-dombságról, Vác földrajzi helyzetéről, s roppant hamar beilleszkedett az új lakóhely közéletébe is.

113

Viga Gyula

Leginkább a tudós kutató Frisnyák Sándorról szóltam eddig, de az őt ismerőknek nem kell hangsúlyoznom, hogy ugyanaz a kvalitás és emberi habitus határozta meg az ő tanári tevékenységét, az elődök megismertetéséért, az őket megillető megbecsüléséért vállalt szerepét, mint a fiatal pályatársak szakmai előrejutásában magára vett feladatvállalását. Szerencsés vagyok, mert nem csupán szakmai iránymutatást kaphattam, kaphatok tőle negyedszázada, de szereplési lehetőségeket biztosított számomra akkor is, amikor nem volt tudományos minősítésem, aztán pedig opponensként fáradozott a különböző tudományos fokozataim megszerzéséért folyó eljárásokban. Ha csak a magam köszönetét kellene tolmácsolnom, akkor mindezt nem hoznám itt szóba, de tudom, számosan kaptunk/kapunk tőle hasonló támogatást, és hogy máig munkát vállal az MTA valamint a pécsi, debreceni egyetemek doktori eljárásaiban. Csak csodálni lehet aktivitását a megszámlálhatatlan tanulmányútban, a sok-sok konferenciaszervezésben és előadásban. 77 éves koráig tanított emeritus professzorként. Ma is fáradhatatlan és sok tekintetben nem versenyezhetnek vele a fiatalabb pályatársak sem. Hosszan méltathatnám még az ünnepelt érdemeit, eredményeit, amit részben azért nem teszek, mert a jelenlévők többsége számára az általam elmondottak nem ismeretlenek, részben pedig azért – s ez a nyomósabb érv –, mert Frisnyák professzor szerencsére itt van közöttünk: az életpálya messze nem befejezett. Ha valaki az elmúlt tíz évben megjelent publikációin és szakmai-közéleti tevékenységén csak végig tekint, meggyőződéssel állíthatja, hogy frissen, ereje teljében tevékenykedik, s a 80 esztendejének ebben a körben való megünneplése csak egy múló alkalma a teljesítménye előtti illendő tisztelgésnek. Mind magam, mind a jelenlevők nevében kívánok neki nagyon jó egészséget, töretlen alkotó kedvet és erőt, amikor a munkában örömét leli, nem utolsó sorban örömet a családja körében, de a tanítványok és a pályatársak sikereiben is. Jó szívvel ajánlom az életútját felvillantó kiállítást mindannyiuk figyelmébe. A kiállítási anyag zöme könyv: a kitartó és rendszerező szellemi munka eredménye. Ha Frisnyák Sándor tanítványainak tudományos eredményeit számba vennénk, vélhetően akkor is jobbára könyveket láthatnánk, hiszen a földrajzot különböző szinten oktatók napi munkájának sikere csak lassan szervesül és nagyon nehezen mérhető. Úgy gondolom, hogy ez a kis tárlat mindannyiunk számára példa, és példa lehet azoknak a fiataloknak is, akik ma még könyvtárba járnak, és rövid időre megállnak a vitrinek előtt. A gondolkodó, alkotó tudós ember példája: a szellem kiteljesedésének nehéz, fáradságos, de semmi máshoz nem mérhető örömeket adó útjáé.

114

Babosi László

„Minden emberben fa lakik” Endresz Ágnes kiállítása elé*

Kedves Közönség! Endresz Ágnes 2000-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetemen látványtervező művészként, valamint művészeti rajz és művészettörténet szakos középiskolai tanárként, és tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, továbbá a három éve alakult nyíregyházi fiatal képzőművészek körének, az Elevennek. Az utóbbi két évtizedben magyarországi és határon túli színházakban (Miskolcon, Szolnokon, Budapesten, Nyíregyházán, Gödöllőn, Szatmárnémetiben) tervezett számos díszletet, jó néhány kiállításon, tárlaton láthatta a közönség a műveit, rendszeresen részt vesz a Horváth János – H. Németh Katalin festőművész-házaspár által szervezett monoki művésztelepen, és 14 éve tanít a nyíregyházi Művészeti Középiskolában. Mindezek mellett két kisfiú édesanyja. Kérem, engedjék meg, hogy egy verssel kezdjem a képek méltatását!

Ember, fa Minden emberben fa lakik, ágaira fészkel a hit, s dalol, mint valami madár, míg le nem üti a halál. Minden fában lélek lakik, az emeli az ágait, és fészket óv, szélnek feszül, s szenved – már majdnem emberül. Ezt a kis remekművet a nagykállói költő, Ratkó József írta valamikor az 1960-as évek elején… Amikor először találkoztam Endresz Ágnes itt kiállított fákat, erdőt, arcokat és évgyűrűkhöz hasonlító eleven rétegeket ábrázoló képeivel, azonnal elkezdte mondani magát bennem ez a vers, mert amit itt láthatunk, az sok mindenben analóg a Ratkó által megfogalmazot *

Elhangzott 2014. szeptember 10-én Nyíregyházán a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár Kamaratermében.

115

Babosi László

takkal, holott, ahogy megtudtam az alkotótól, nem olvasta ezt a költeményt. De hát a valódi művészet, a művész már csak ilyen. „Gondolta a fene” – mondta erre Arany János. A „humanizálódott kozmikus fa az ember vertikális mikrokozmoszának kifejezője lehet, sőt az ember sorsát is szimbolizálhatja. A fa tehát az ember egész pszicho-fiziológiai totalitását kifejezheti” – fejtegeti egyik könyvében Tánczos Vilmos, a neves néprajzkutató. De haladjunk tovább: Jung szerint a mítoszok a lélek őslenyomatai, így a „minden emberben” benne élő fa jelképe, az alkímiából jól ismert úgynevezett „filozofikus fa” a tudattalanban rejtekező egyik archetípus, amely az emberiség egymástól térben és időben távol eső kultúráiban azonosan megtalálható. Ez a „mitikus és szimbolikus fa a lélek mélyén” gyökerezik. A művészettörténetben számos példa ábrázolja ezt az archetípust. Bárki lerajzol papíron vagy versben egy fát – fejtegeti Jankovics Marcell –, azzal az önmagáról alkotott képét szimbolizálja. Elég csak Csontváry „önarcképére”, a Magányos cédrusra, vagy az előbbi Ratkó versre utalni. Az emberben élő fa voltaképpen kozmikus lélekfának, világfának, világtengelynek (axis mundinak) tekinthető, amely összeköti a szubjektumot a transzcendens felső világgal. A sámánok transzállapotukban ezt a belső fát megmászva, „utazva” jutnak el a magasabb égi valóságba; az egyénnek pedig a saját érzékenységétől függ, hogy mennyire képes élni az utazás lehetőségével. Látom magam a fában... és a fa lát engem önmagában ez az árulkodó címe a hátam mögött lévő, az itt kifüggesztett képek képzeletbeli templomában az oltár helyén álló nagyméretű zöld triptichonnak, amely úgy vélem, bátran felfogható a művész önarcképének is, de csak részben, hiszen itt három fát láthatunk. Felvetődik a kérdés, hogy vajon nem egy folyamatábra jelenik meg itt ugyanazon személyről? Nem, hiszen két szélső fa-embert, valójában fa-gyereket fog közre, mintegy „óvón” a középső fatörzs-anya. Hamar rájöhetünk, hogy itt az anyaságát fontosnak tartó művész a két gyerekéről beszél, és középen ő, az anya áll, mindkét gyerekét – természetesen, ahogy a jó anyák szokták – egy kicsit maga fölé helyezve, de azonos szintekre. Mindezt megerősíti a fatörzs-anyán megjelenő női minőséget jelképező fészek-odú. A szimmetrikus elrendezés ellenére a kép azonban hiányt is kifejez, mert eme „szent-hármasságból” hiányzik az apai minőség, de ezt ne firtassuk… Ez a fák és a természet iránti szenvedély és kíváncsiság látható a sejtelmes-misztikus kék tónusú Erdő, illetve a szintén zölden – Hamvas Béla szinesztéziája szerint a melankolikus g-mollban – tobzódó Zuzmó-fa című Endresz Ágnes: Erdő (2011) kompozíciókon. Az Eleven rétegek barnás-vö Tánczos Vilmos: Szimbolikus formák a folklórban. Budapest, 2007. Kairosz, 390. Jankovics Marcell: A fa mitológiája. Debrecen, 1991. Csokonai, 235. Uo.

116

„Minden emberben fa lakik” Endresz Ágnes kiállítása elé röses sorozatában már elvontabban, analitikusabban beszél a földről és a megszakadozott Időről. Endresz Ágnes érdeklődési területébe nemcsak a természet és az ember szimbolikus megjelenítése tartozik, hanem ahogy portréi bizonyítják, a „valóságos” ember is érdekli. Pontos megfigyelő, de nemcsak a pillanatot ragadja meg, hanem sorsot is ábrázol. Sötétebb tónusú, ikonszerű, de mégsem megmerevedett alakjai élnek a fa-lemezeken. Érdekes, hogy csak idősebb vagy kifejezetten öreg embereket ábrázol a képeken. Ez számomra tiszteletadás az öregeknek, de egy művészi „ellenállás” is az öregséget el nem fogadó, öregeket leíró kor ellen. Az itt látható képeknek van egy hol nyílt, hol pedig rejtett transzcendens, szakrális vonulata. Hiszen a kicsi, a földön lévő szinte a meséből kilépő falut, ahol a középpontban egy templom látható, fentről, a nagy távolság ellenére is óvó kéz karolja át. Mintha a Teremtő vigyázna erre a kis falura. Az öreg, szemét behunyó fejkendős monoki néni – elmélyülve az imádság misztériumában – szintén a szakralitást jelképezi, a fák transzcendenciájáról pedig már beszéltem. Mindebből látható, hogy az itt bemutatott mélyen vallomásos képek tudatos művészi alkotómunka eredményei. Tagadhatatlanul és vállaltan nőies ez a festészet, ami szeret játszani a síkokkal, többször felbontja a teret, de mindig csak három síkban. Előszeretettel használja a modern technikákat, és a módszerén nyomot hagyott a színházi munkája során alkalmazott technika is. Végezetül érdemes megkérdezni, hogy miért ez a vonzalom a fák iránt? A falu iránt, az öregek iránt? A föld és az idő eleven rétegei iránt? Úgy vélem, alkotójuk – szemben a korszellemmel – egy hagyományos világ üzeneteit, értékrendszerét fogalmazza meg egyéni módon és ajánlja számunkra. Endresz Ágnes négy éve kezdte el festőművészként belső világát megfogalmazni. Kívánjuk neki, hogy minél teljesebb legyen ez a világ, és a fái az égig érjenek! Endresz Ágnes: Falu (2013)

117

SZEMLE

Régi(j)ók vonzásában

Egyén és világegész: János István válogatott tanulmányai 2012-ben Nyíregyházán, a Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület sorozatának ötödik tagjaként látott napvilágot az Egyén és világegész: János István válogatott tanulmányai című kötet. A Modus Hodiernus címen 2008-ban útjára bocsátott könyvsorozat kötetei közül az első kettő témaanyagát egy-egy konferencia előadásai adták („Jövőm emléke, múltamnak árnya”: In memoriam Czóbel Minka; „Nyugat csapatának keleti zászlója”: Tanulmányok a Nyugat kelet-magyarországi kötődéseiről), a második kettő pedig egy-egy szerző írásait tartalmazza. Hamar Péternek a Móricz műveiből készült filmeket elemző munkáját Csorba Dávid kismonográfiája követte a sorozatban, melyben a „Mohács-témához” illetve Szerémi Györgyhöz kapcsolódóan kínál irodalom- és művelődéstörténeti szempontból is érdekes olvasmányokat. A jelen recenzió tárgyát képező ötödik könyv szerkesztésmódja nem egy témára, hanem egy személyre, a tanulmányokat író János Istvánra fókuszál. Különös, hogy amíg a korábbi köteteknek ő maga volt a szerkesztője, az egyesületnek alapító elnöke, addig az ötödik kötet már rá emlékezik, a 60. születésnapja alkalmából válogatott tanulmányok már csak szövegei által idézhetik meg azt a tudóst, akinek szerteágazó munkásságát egy ilyen munka csak nagyon kis részben mutathatja be. A kiadványt szerkesztő Mercs István szavaival élve János István írásai a részlegesség tudatában törnek a teljességre, szerzőjük fragmentumaiban ragadja

118

meg a világegészt. Hasonlóképpen ez a kötet is kisebb részekre, ám az életmű főbb csomópontjaira, a karakterisztikusabb művekre koncentrálva próbál meg összetartó és koherens lenni, tudva azt, hogy egy ilyen mértékű irodalomtörténészi életmű részletes bemutatása teljesíthetetlen vállalkozás. A dolgozatok egységét nem pusztán a témák különbözősége, de a tanulmányok közötti tér- és időbeli distancia is szétfeszítené szerzőjük egységes értékrendje és látásmódja nélkül. János István hagyománytisztelete, a szó legvalódibb értelmében vett humanista elkötelezettsége azonban hozzásegít ahhoz, hogy több ezer év kultusztörténetén átívelő írásait is összekösse valami történelmen és tematikán túli koherencia, melynek eredője kétségkívül a személyiségben rej-

Szemle

lik. S jó érzékkel sikerült ezt megragadni a tanulmányokat válogatóknak, akik a szerzőt tanárként, kollégaként és barátként is ismerhették. Az ő munkájukat, szavaikat és ajánló soraikat hűen egészíti ki a Bitskey István által írt előszó, aki az előzőeken túl témavezetője is lehetett János Istvánnak. S jómagam sem titkolhatom el a személyes érintettséget, több éven keresztül élvezhettem pártfogását, s győződhettem meg pedagógiai és tudományos kvalitásairól, arról a sokoldalú kultúraszervező tevékenységéről, melyet a „genius loci” ihlető ereje csak tovább erősített. Ezt ismerve nem szorul magyarázatra, hogy kerül a kötetbe A tirpák „hőseposz” című írás vagy egy Krúdytanulmány. S számos alakot lehetett volna még beválogatni a Nyírség kulturális életéből vagy azoknak a közösségeknek a névadóiból (Kazinczy Ferenc Társaság, Kölcsey Ferenc Társaság, Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület), amelyeknek János István arculatformáló tagja volt. A fentiek mind arról tanúskodnak, hogy a régióban kevés az olyan irodalombarát, akihez ne fűződött volna kapcsolata. A kötet változatos témái jól tükrözik a szerzőnek a legkülönfélébb jelenségek iránti érzékenységét, szerteágazó emberi érdeklődését, ám gyakorlatias szempontok is közrejátszottak a tanulmányok kiválasztásában. Ennek következtében prioritást élveztek a kevésbé ismert vagy a nehezebben hozzáférhető írások; társdiszciplínák vagy társművészetek eredményeit felmutató szövegek is így kerülhettek a kötetbe. Ha már a hely szellemét emlegettük, rögtön szembesülnünk kellene a Tokaj-Hegyalja művelődéstörténeti értékeit bemutató munkák hiányával, de a szerkesztői előszóból kiderül, hogy ezeknek önálló kötetet kívánnak majd szentelni. Természetesen

nincs két egyforma válogatás, s azáltal, hogy értékítéletet közvetít, már maga a kiválasztás is felelősségteljes és nehéz feladat. Mindemellett a szerző kutatói pályájának ívét követő, annak főbb határpontjait kiemelő, alapvetően kronologikus szövegelrendezés abból a szempontból is előnyösnek bizonyul, hogy élő hagyományt teremtve köt össze múltat, jelent és jövőt. A három fejezetre tagolt tanulmányok jól mutatják a szerző által megkonstruált világegész építőelemeit, azokat a vizsgálati lehetőségeket, amelyek kiváló terepet nyújtottak létértelmező metódusának kidolgozásához. Ha nem a kronológiát nézzük, akkor is csak a „Kultuszok, mítoszok, héroszok” címet viselő fejezet nyithatta volna a tanulmányok sorát. János István antikvitás iránti érdeklődéséhez és szeretetéhez, a régi irodalom iránti vonzalmához nem férhet kétség, ezt már szakdolgozata, majd doktori disszertációja is megmutatta, így nem meglepő, hogy az Orpheus-tanulmányt egy Janus Pannoniussal foglalkozó írás követi, majd szintén egy Janus elemzés próbál rávilágítani az első magyar humanista eszmevilágára. Az Orpheus kapcsán kibontott mítoszértelmezéseknek, illetve a mítoszok humanizációjáról írottak folytatásának is tekinthetnénk az Esze Tamás irodalmi recepciójáról írt tanulmányt, mely a héroszvilág funkcióit átvevő történelmi alakokról értekezik. Bár fő célja Esze Tamás irodalmi recepciójának bemutatása, erre a tanulmányra is igaz az a többi tanulmányra is jellemző tágabb kontextusban való ábrázolásmód, amely lehetővé teszi, hogy a szöveg ne csak a szakmabelieknek szóljon. A szerző pedagógiai hivatástudata is megnyilvánul a nyelvi igényességben, a közérthetőségre való törekvésben. Másik jellegzetessége

119

Szemle

az írásnak a következő tanulmányokban, majd a következő fejezetben is szerepet kapó folklorisztikai aspektus, a néprajzi érdeklődés. A fejezetet záró „A tirpák hőseposz” című tanulmányban ez is megnyilvánul, s újra rá kell irányítanunk a figyelmet a szerzőnek a lokális értékek felismerésében és ápolásában játszott szerepére. Ebből a szempontból az sem mellékes, hogy a tanulmány eredeti megjelenési helye az „A Vörös Postakocsi” című folyóirat, amely nyíregyházi szerkesztésű irodalmi folyóiratként 2009-ben külön tematikus számot szentelt a város környéki bokortanyákra egykor betelepített szlovák anyanyelvű őslakosságnak (tirpákok), tágabb értelemben is szemlélve a tanyák egykori és mai népeit. A tanulmány témája Vietórisz Istvánnak a városalapítás közösségteremtő mozzanatát, mint a honalapítás szimbolikus gesztusát megörökítő „hősi éneke”. Az erről való értekezés a szerző kutatási területeiben folyamatosan egybejátszódó „alacsonyabb” és „magasabb” kultúra komplementer jellegét is példázza, rámutatva a művészet eltérő dimenzióinak sokszor váratlan, mégis önmagától értetődő egymásba kapcsolódására. A tanulmánykötet következő fejezete a Művelődéstörténet alulnézetből címet viseli, mely szókapcsolatban az „alulnézet” nem akar sem pejoratív lenni, sem csökkent értékűséget sugallani, még ha a népszerűsítő forma nehezen is tudja távol tartani magától eme minősítéseket. Ennek ellenére meg vagyok győződve róla, hogy a művelődéstörténet igen fontos részei az első látásra talán jelentéktelennek tűnő kéziratok, a régi korok népi kultúrájában rejlő források, a népszerűsítő munkák vagy éppen a helytörténetírás hagyományaihoz kapcsolódó írások. János István különös figyelmet és érzékenységet tanú-

120

sított ezek iránt. Tanulmányainak kedvelt eljárása volt az ellentétekre épített gondolatmenet, ily módon például a populáris és a magas kultúra szembeállítása. Helyenként már a tanulmányok címében is megnyilvánul ez a kettősség (szent és profán, latinság és folklór), melynek látszólagos ellentétét feloldja a különböző szövegek folyamatos egymásba játszása, s az intertextualitás termékenyítő ereje. Az egész életműben jelentős Virágének és a középkori kultúra című tanulmánya is oppozícióra épül, a magyar folklór és a latinitás találkozási pontjait vizsgálja. Az egyházi líra, a himnuszköltészet sajátosságainak feltárása a szerző latintudásának okán is testhezállónak bizonyult. Nem csupán Janus Pannonius költészetének tanulmányozásában jelentett mérhetetlen előnyt az egyetem latin szakán szerzett, majd később mérhetetlenül kiszélesedett ismeretanyag, az antik szerzők munkáinak magyarra ültetése több írását is gazdagította. A régi magyar irodalom iránti elkötelezettségének tükre a szakrális iskolai színjátszás alapminőségeiről való értekezése is. Az eredetileg konferencia-előadásnak készült anyag (amellett, hogy bizonyítja a szerzőnek a harmadik műnem illetve a színház iránti érdeklődését), alátámasztja a humorra való fogékonyságát is. Ő maga mutat rá, hogyan tudták az iskoladrámák a bűnt példázattá avatni és a szakralitás szolgálatába állítani, kihasználva az emberi léleknek azt a tulajdonságát, hogy a szép és az erény helyett könnyebben figyel mindarra, ami hiba és vétek. Ugyanígy használja ki János István is a humorral összefüggő esztétikai minőségek figyelemmegragadó szerepét. Nemcsak a választott idézetekben mutatja meg érzékletesen a szakralitást ellenpontozó lehetőségeket, de egy teljes írást

Szemle

(Gúnyvers a XVIII. századból) is rá tud építeni a kultúra „populáris regiszterére.” A szövegben is rámutat azonban, hogy az „alantas” téma nem feltétlenül jelent esztétikai színvonaltalanságot. Nyíregyházán működő irodalomtörténészről lévén szó, s a regionális kultúra iránti tiszteletadás apropóján kihagyhatatlan lett volna a válogatásból egy Krúdy-tanulmány, s jellemző módon nem egy tipikus Krúdy-íráshoz kapcsolódva, sokkal inkább János István kísérletező kedvét hangsúlyozva, egy-egy szerző írói világának perifériális sajátosságai iránti nyitottságát aláhúzva. Tanulmányában elsők között foglalkozott azzal a problémával, hogy nemzeti örökségünk történelmi mélyrétegei hogyan épülnek be Krúdy világába. A szöveg nemcsak komplex történelmi látásmódról tanúskodik, hanem arra is magyarázatot ad, miért tartották sokan reneszánsz embernek a szerzőt, akinek figyelmét mindig a felfedezés vágya vezette. A tanulmánykötet harmadik, s egyben befejező pillére karizmatikus sorsokkal illetve művekkel ismerteti meg az olvasót. A Sík Sándorról írt portrévázlat után következő két tanulmány látszólag „kilóg a sorból”, de Bartók és Kodály életműve egyaránt példázza, hogy irodalom és zene egyszerre kapcsolódhatnak nagy hagyományokhoz s jövendő sorskérdésekhez. A Kodály zenéjében intonálódó szinte teljes magyar líratörténet, és a bartóki életműben megjelenő egyetemes sorskérdések a kultúra minden szektorában, így az irodalomban is értelmezésre tartanak igényt. A huszadik századi szerzők neveit olvasva a tanulmányok címeiben azt gondolhatnánk, János István érdeklődése a kései pályaszakaszokban a modernitás

felé fordult. Figyelmesebben szemlélve a címeket azonban rájövünk, hogy eredeti kutatási területéhez soha nem lett hűtlen, a későbbi korok alkotóit és alkotásait is gyakran a régi irodalommal összefüggésben, s a klasszikus stúdiumok módszereivel szemlélte (pl. Kodály Zoltán és a régi magyar irodalom; Németh László esszéi a régi magyar irodalomról). Bár a magyar irodalomtörténet minden jelentős korszakával érintkezésbe került, s talán másoknál is hamarabb érezte meg az új médiában rejlő lehetőségeket, a modern irodalommal kapcsolatos felfedező útjai inkább tekinthetők olyan kalandos expedícióknak, mint amilyeneket az általa is népszerűsített Kittenberger Kálmán tett utazásai során. Ahogy a híres Afrika-kutató hazatért nagymarosi otthonába, a Nagymarost szülővárosának tudó János István pedig a számtalan alkalmi szöveg és regionális igénynek megfelelni akaró írás megformálása után mindig visszatért a magyar kultúra mélyrétegéhez, melynek öröksége jelentette számára az élő hagyományt. A kutatói perspektíváját tágító kalandozások sem voltak eredmény nélküliek, még ha részleges választ is nyújtottak arra a globális kérdésre, mely a világegészre, s azt a személyes létezésében megkonstruáló egyén szerepére vonatkozik. A részlegesség tudatában a teljességre törni, a világot érezni és érteni, s mindeközben másokat is hozzásegíteni a világegész megteremtéséhez. Így jellemezhető annak a szerzőnek a munkássága, aki az idő árján keresztül most már csak írásai révén szól hozzánk. Nagy Balázs János István: Egyén és világegész. János István válogatott tanulmányai. Szerk. Mercs István, vál., sajtó alá rend. Csorba Dávid et al. Nyíregyháza, 2012. Móricz Zsigmond Kulturális Egyesület, 263 p.

121

Szemle

A változás kultúrái

Művészet, média és rendszerváltozás Ralf Dahrendorf, német szociológus mondása szerint „egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmi- kulturális átalakuláshoz viszont hatvan év kell.” Ehhez az alapgondolathoz illeszkedik az a tanulmánykötet, amely 2011-ben Müllner András szerkesztésében jelent meg A változás kultúrái címen. A kötet a múlt és a kollektív jelen, az ilyen volt-ilyen lett összehasonlítására épül, aminek köszönhetően az érdeklődő olvasók olyan komplex, sokrétű megközelítésekkel találkozhatnak, amelyek bemutatják azt a rendszerváltást követő kulturális változást, ami a német szociológus gondolatát folytatva – bár már elkezdődött, de teljes átalakításához még évtizedek kellenek. A kötet gondos megszerkesztését bizonyítja az alcímhez – Művészet, média és rendszerváltás – tartozó egyetlen képi illusztráció, amelynek megértéséhez ugyan némi előismeretre van szükség, de mind tartalmában, mind a tanulmányok íróit figyelembe véve nagy jelentősége van. Podmaniczky Ágnes A határ szabad (2009) című alkotása a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretein belül, a Friss Galéria vendégkiállításának egyik pályázatára született meg. A pályázat témája – A rendszerváltás 20 éve / Mit jelentenek a mai fiatal képzőművészek számára a 20

122

évvel ezelőtt történtek és az azóta eltelt időszak – egy érzést, egy korszak hangulatát célozta meg. Podmaniczky Ágnes alkotása olyan, a rendszerváltáshoz kötődő történelmi eseményt jelenít meg, mint a világútlevél bevezetése és az elektronikus jelzőrendszer lebontása. Nincs többé elszigetelődés a nyugattól, az emberek szabadon mozoghatnak az új világ irányába. Az alkotás a rendszerváltás lényegi eseményének illusztrálása mellett kontextusában sem szakad el a kötet íróinak generációjától. A tanulmányok írói – az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Mű-

Szemle

vészetelméleti és Médiakutatási Intézetének hallgatói/oktatói – a fiatal nemzedék tagjai, akik noha vagy nem-, vagy csak kevés közvetlen tapasztalatot szereztek a kádári időszakról, de mégis hatással van rájuk a történelmi múlt. Stenczer Sára művészettörténész állítása szerint „[a]z ország múltja és kollektív jelen emlékezete jelen van még a járda betonjában is”. Ezt a gondolatot követve A változás kultúrái című kötetet kezében tartó olvasó nem csak egy időutazáson vehet részt, hanem egy új generáció tollából megszületett reflektáló, a Kádár-korszak előtti és utáni művészetet összehasonlító, egyedülálló bemutatáson is. A kötetben megjelenő tanulmányok között vannak olyanok, amelyek ezt a változást a rendszerváltás előtti időktől kezdik el mesélni, és vannak, amelyek a rendszerváltás utáni folytatásnak erednek a nyomába. A tanulmányok olyan témákat érintenek, mint a rendszerváltás utáni mediatizált populáris kultúra jellegzetességei, az éjszakai élet nyújtotta szórakozási lehetőségek az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig, az emberi jogi filmek és fesztiválok, a magyar filmekhez kötődő intézmények átalakulása, a médiumtudatos gondolkodás, a rendszerváltás előtti és utáni művészeti események és speciális helyszínek, vagy az irodalom változásai. A kötet jelentősége tehát az, hogy az érdeklődő olvasó ezúttal nem a politikáról szóló, összefoglaló gyűjteményt tarthat a kezében, hanem egy, a kulturális változásokkal foglalkozó tanulmánykötet. A kultúráról pedig tudjuk „hogy nem tud csak úgy hirtelen leváltódni, mint egy rendszer. A kultúra lassú átmenettel változik” (p. 7.). Ezt a lassú átmenetet pedig most, különböző témákat érintve, más-más megközelítésben ismerhetjük meg.

A kötet az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Művészetelméleti és Médiakutatási Intézetének Szakos Hallgatói Érdekképviselete által 2008. május 16-án rendezett azonos című konferencia anyagát tartalmazza. Így nem meglepő, hogy a mű kiadója az L’Harmattan, melynek gondozásában olyan kiadványok jelennek meg rendszeresen, amelyek többsége tudományos kutatóintézetekkel és felsőoktatási intézményekkel közös sorozatokban látnak napvilágot. Olyan tudományos munkák tehát, melyek rétegolvasói igényeket elégítenek ki a néprajz, az antropológia, a filozófia, az irodalomtudomány, a színház és művészetelméleten át egészen az addiktológiáig. A kötet szerkesztője, Müllner András is ahhoz a fiatal generációhoz tartozik, amely kevés közvetlen tapasztalatot szerzett a kádári időszakról, sokkal inkább az azt követő változásokat és annak hatásait élte, éli át, s amelybe betekintést nyerhet a kötet olvasója. Müllner András, aki a magyar neoavantgárd kutatója, előszavával gazdagítja a hazai és nemzetközi kutatásokat figyelembe véve összességében még szegényes vizsgálatokkal rendelkező témakörben születetett tanulmánykötetet. A korszak művészete iránti érdeklődés azonban folyamatosan növekszik, hiszen sok a feldolgozásra és kutatásra váró anyag, bizonyos tendenciák feltárására is szükség van még. A változás kultúrái című kötet párhuzamosan vizsgálja a rendszerváltás előtti és utáni időszakot, így a maga témakörében egyedülálló. A kötet hat tematikus egységre osztható, így csoportosíthatók a tanulmányok a nyilvánosság, a képzőművészet, a film, az irodalom, a zene és a sztárok témakörébe. Müllner András a kötet szerkesztése során megtartotta a

123

Szemle

tanulmányok eredeti sorrendjét, recenziómban azonban témakörönként kívánom bemutatni azokat. Hammer Ferenc tanulmányában az ötvenes évektől a nyolcvanas évekig tekinti át az éjszakai élet nyújtotta szórakozási lehetőségeket. A nyilvánosság intézményével Hammer Ferenchez hasonlóan többek között foglalkozott már Havadi Gergő a Haverok, buli, Politikai Bizottság, Vendéglátás, éjszakai élet és luxus a szocializmusban című írásában. Azonban míg Havadi a vendéglátóhelyek szerepét vizsgálta, amelyek bűnös polgári értékek szimbólumainak minősültek, addig Hammer Ferenc a szocializmus éjszakai életét elemezte, mint új nyilvános teret. A szerző tanulmányában utal Ray Oldenburg „harmadik hely” fogalmára, miszerint a vendéglátóhelyek se nem munkahelyek, se nem otthonok, hanem ezektől elkülönülő, nyilvános terek. Hammer Ferenc tanulmánya azért is jelentős a témakör taglalásakor, mert „ha sorra vesszük az éjszakai élet formáinak, normáinak, jelentéseinek változásait, akkor e folyamat meg fogja mutatni a hatalom és a társadalom kapcsolatának változásait.” (p. 31.) Egy olyan folyamatot, amiről talán nem túlzás azt állítani, hogy teljesen átalakította a nyilvánosság társadalmi színtereit. A képzőművészetet helyezi vizsgálódásának középpontjába Perenyei Mónika, Rejtőzködő médiumok és László Zsuzsa Az „underground” képzőművészeti kezdeményezések és a „hivatalos” képzőművészet viszonya a rendszerváltás előtt és után című tanulmányában. Perenyei Mónika a „mediális megközelítésmód jelentőségéről, és ezzel párhuzamosan a művészet mediális tartalmára figyelő szemléletmód hazai hiányának hátrányairól” (p. 14.) ejt szót. A szerző a lipcsei képzőművészek

124

kiállításán keresztül elemzi és értelmezi a médiumtudatos gondolkodás fontosságát. Szerinte a lipcsei képzőművészek nem csupán festenek, nem csak a festészet nyelvét beszélik, hanem több alkotójuk is a mozgóképes médiumokban és a fotográfiában fejezi ki magát. A lipcsei jelenség ezen momentumát egyfajta szemléletfrissítésként emlegeti a szerző, ugyanis a lipcseiek kihasználják a korszerű technológiák és kommunikációs stratégiák nyújtotta lehetőségeket, amelyek a magyar képzőművészetből hiányoznak, többnyire a technikai lehetőségek hiánya miatt. Pedig Perenyei szerint „azok a munkák képesek érvényes, az illusztráció szintjén túllépő módon közvetíteni, amelyek magára a reprezentációt létrehozó médiumra is reflektálnak” (p. 20.). László Zsuzsa tanulmányában a rendszerváltás előtti és utáni művészeti eseményekre, illetve azok speciális helyszíneire reflektál. Gondolatmenetének középpontjában a szerző következő állítása áll: „A 20. században a kiállítás médiummá, a képzőművészet domináns médiummá vált.” (p. 75.). A kiállítás szerinte egy olyan tér, ahol a képzőművész kilép a nyilvánosságba. Felvetődik azonban a kérdés, kiléphetnek-e a jövő képzőművészei a Kádár-kor szellemiségéből? Filmekkel foglalkozó tanulmányok születtek Pócsik Andrea, Varga Balázs és Boronyák Rita tollából. Pócsik Andrea emberi jogi filmekről és fesztiválokról írt. A szerző szerint egy emberi jogi fesztivál során szegény, megalázott embereket látunk, aminek következtében modern vezeklési formában lesz része a nézőnek, ugyanis azonosul az áldozatokkal. Erre a vezeklésre, amit Pócsik Andrea státuszcserének nevez, a fotók tanítanak meg minket, ugyanis a vizualitás eleme-

Szemle

inek következtében a képsorok olyan emóciókat váltanak ki a film nézőiből, amelyek egyfajta kompenzálásra késztetik őket. Pócsik Andrea tanulmányában azt állítja, hogy „autentikus communitas akkor jöhet létre, ha a nézők ottléte nem csak a szenvedés képeinek nézésében, hanem abban a diskurzusban is megnyilvánul, amely a filmekről szól.” (p. 9.). A szerző szembeállít egymással két emberi cselekvést. Az egyik, amikor a televízió híradóinak nézői a lakásban válnak az események tanúivá, és így másokkal nem kell megosztaniuk véleményüket. A másik során pedig a fesztivál nézői a mozi előterében találkoznak egymással a vetítés után, ami ezáltal kivételes helyszín lesz. Ennek fontosságát pedig abban látja, hogy az emberi jogi fesztivál, mint „communitas formáló esemény sokkal fontosabb szerepet tölthetne be a posztszocialista Magyarország demokratizálódásában” (p. 111.). Varga Balázs a magyar filmhez kötődő intézmények átalakulását járja körül. Megvizsgálja a gyártás és annak intézményszerkezeti változásait a rendszerváltást megelőző időktől kezdve, és így tanulmányával olyan időkeretet ír le, ami a szocialista filmgyártástól eljut a ma már általános, „sok lábon álló intézményi struktúráig”. Boronyák Rita a magyar dokumentumfilmet vizsgálja. A szerző amellett érvel, hogy „egy alapjaiban megváltozott, pluralisztikus értékrendűvé vált társadalomban a dokumentumfilmnek nem lehet feladata sem az explicit társadalmi igazságtétel, sem annak direkt felvállalása” (p. 10.). Szerinte a dokumentumfilm propagandává vált, ezért kitűzött célja a mítoszrombolás. Pócsik Andrea, Varga Balázs és Boronyák Rita eltérő megközelítésben vizsgálják a rendszerváltás utáni magyar filmeket és

azok intézményrendszerét, ehhez témában és kontextusban illeszkedik Szilágyi Erzsébet A filmnézés intézményi lehetőségei és Sárközy Réka Elbeszélt múltjaink című tanulmánya is. (Szilágyi Erzsébet írásában a filmklubok kialakulására helyezi a hangsúlyt, amiket a „filmértékekkel való találkozás helyszíneinek” nevez.) A változás kultúrái című kötet egyik legérdekesebb, legkomplexebb és legaktuálisabb témájával foglalkozó tanulmány Dunajcsik Mátyás írása, aki az irodalom változásaival, pontosabban a változó irodalomértéssel foglalkozik, ő a kötet egyetlen olyan szerzője, aki az irodalmat tanulmányozza. „Vajon miért van az, hogy az úgynevezett prózafordulat szereplőinek a rendszerváltás előtt született művei közül jó pár ma már csak nehezen használható és élvezhető a szerző nemzedéke számára?”. Dunajcsik tanulmányában részletes választ ad erre a kérdésre, s ennek kapcsán bevezeti a post festa- szindróma fogalmát (megkésettség, későn érkezettség). Ugyanis az életünket ma is meghatározó huszadik századi történelem és történelmi félmúlt megértésében csak az írói teljesítményekre hagyatkozhatunk, ezek azonban az irodalom folyamatos változása miatt olykor érthetetlenek a ma embere számára. A téma iránt érdeklődik Német Zoltán az Irodalmi Szemle 2009. áprilisi számában megjelent tanulmánya is, amely a rendszerváltás reprezentációját futtatja végig a kortárs magyar irodalomban. A legelenyészőbb számú tanulmány a magyar könnyűzene kapcsán jelent meg, így az érdeklődő olvasó számára értékes írás lehet Kiss Ádám A magyar könnyűzene újrafelfedezése című tanulmánya. A szerző egy olyan – még aktuálisnak mondható – témát boncolgat, ami az 1996-os mé-

125

Szemle

diatörvény kapcsán napjainkban is viták sorát szüli. Gondolatmenetének középpontjában az MR2 Petőfi Rádió műsorstruktúrájának változása áll. A szerző szerint a Kádár-korszak öröksége, a régi beidegződések nehezen múlnak el, és az emberek még mindig nem vesznek tudomást a megváltozott körülményekről. Ezért van az, hogy a hallgatók számára a „szerves és folyamatos fejlődés hiánya miatt nagy a különbség a rádió régi és új műsorstruktúrája” között (p. 125.). A recenzió elején tett megállapításomat, miszerint A kultúra változásai című kötet segítségével egy időutazáson vehet részt az olvasó, bizonyítja a mű utolsó tanulmánya, ami a lokális médiahősökkel foglalkozik. A tanulmány írója, Katona Éva esettanulmányok segítségével járja körül, hogy a kereskedelmi televíziók hogyan építették fel a médiaszemélyiségeiket, és ami a legfontosabb, hogy ezek a „kreált építmények” „milyen mértékben adnak hírt a rendszerváltás utáni nemzeti identitásról” (p. 8.). A rendszerváltás után, a kilencvenes években a magyar emberek kellően kiábrándultak voltak ahhoz, hogy legendákban, hősökben higgyenek, és az összetartozás érzését ezekben a kreált lényekben találják meg. A szerző szerint a sztár saját tükrünk, ugyanis azok a társadalom értékeit, kérdéseit, problémáit tartalmazzák, összesűrítve. Povedák István 2009-ben írt, Hősök és sztárok című értekezésében Katona Éva gondolatmenetét alapozta meg, és részletesen bemutatja, miért és hogyan lettek részesei a sztárok mindennapi életünknek. A tanulmányban azonban a szerző nagyobb felelősséget szán a média fogyasztóknak, háttérbe szorítva azt a tényt, hogy éppen a média az, amelyik meghatározza, miről és mit gondoljunk,

126

így megkérdőjelezhető, hogy a sztár valóban a saját tükrünk-e. Ráadásul érdemes lenne elkülöníteni egymástól a sztár és a celebrity fogalmakat, hiszen ezek Magyarországon összeolvadtak és összeolvadnak. Itthon Ambrus Attila, a whiskys rabló is sztár, egy negatív hős, aki egy társadalmi problémát testesít meg, de a média határozta meg, hogy erről gondolkodjunk. Úgy gondolom, hogy a sztárok nem minden esetben a társadalom tükörképei, sokkal inkább a média eszközei: generáló hatásának köszönhetően problémák, értékek, kérdések fogalmazódnak meg a társadalomban. Egy sztár nem attól eladható, hogy a társadalom tükörképe, hanem attól, hogy milyen mértékben használja a média eszközként. Bárki megszerethető, csakis attól függ, hogy a média mekkora figyelmet fordít felé. Napjainkig még kevés olyan írás látott napvilágot, amely behatóan foglalkozik a rendszerváltás előtti és utáni kultúrával, kiváltképp a művészet és média változásaival, ezért értékes kötetet tarthat a kezében az olvasó, aki elmerül az itt közölt tanulmányokban. A Kádár-kor eseményeinek, társadalmi, kulturális és művészeti életének feldolgozása még nem fejeződött be, sőt, talán kijelenthetjük, hogy éppen csak elkezdődött. A Müllner András által szerkesztett kötettel elindulhat egy olyan folyamat, ami részletesen bemutatja a rendszerváltás utáni kulturális változásokat. A változás már elkezdődött, s reméljük, hogy az elkövetkező legalább „40” év még számos ilyen kötetet fog eredményezni. Bruszel Dóra Müllner András (szerk.) A változás kultúrái. Művészet, média és rendszerváltozás. Budapest, 2011. L’Hatmattan, 162 p.

Szemle

Szegények és gazdagok

Magyar hétköznapok a 20. század második felében Nehéz 20. századi történetet írni. Túl sok a forrás, tucatnyi rendszerváltást, számos megrázkódtatást élt át a társadalom, s legalábbis vita tárgya, hogy megvan-e a kellő távolság ahhoz, hogy harag és részrehajlás nélkül lehessen tanulmányozni a múlt e szeletét. Különösen nehéz annak a dolga, aki nem a politika, a hadtörténet, a kultúra, a gazdaság történetét kutatja, hanem a mindennapi életet. A komoly elemzést sokáig ideológiai szempontok gátolták. Igazából az utóbbi negyedszázadban kezdődött el a feltáró munka. A hagyományos történettudományi eszköztárat ki kell egészíteni a szociológia, a néprajz, a statisztika, a kulturális és történeti antropológia elemeivel. Új nézőpontokat kell kialakítani, meg kell alkotni a tárgyhoz illeszkedő fogalmi apparátust. Összefoglaló társadalomelemző munkát írni mindezek mellett azért sem könnyű, mert igen kevés az egyes részterületeket alaposan feldolgozó korábbi tanulmány. Ezt a hiányt igyekszik pótolni Valuch Tibor legutóbbi kötete. A szerzőnek a múlt hétköznapjai iránti érdeklődését, elkötelezettségét az utóbbi években megjelent könyvei bizonyítják: Magánélet Kádár korában (2011), Hétköznapi élet Kádár János korában (2006), A lódentól a miniszoknyáig, A XX. század második felének magyarországi öltözködéstörténete (2004), Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében (2002). Valuch Tibornak 2013 végén jelent meg

a Napvilág Kiadó gondozásában a Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig című 348 oldalas munkája, amely a 2009-ben megvédett akadémiai doktori dolgozatára épül. A kötet elején a szerző jól körülhatárolja a vizsgált területet, rövid historiográfiai áttekintést ad, bemutatja a nemzetközi és a magyar szakirodalmat, a felhasznált forrásokat és tisztázza, kifejti a főbb fogalmakat, az értelmezési keretet. A társadalomtörténeti megközelítés nem ismer a politikatörténethez hasonló pontos szakaszhatárokat. Igaz ugyan,

127

Szemle

hogy a politikai és gazdasági változások hatnak a társadalomra, az egyénekre, a hatás azonban esetleg néhány hét alatt, de lehet, hogy csak több évtized múlva érvényesül. Valuch is tág határokat ad meg: a második világháborútól az ezredfordulóig követi a hétköznapi élet változásait. A világháborút követő éveket gyakran a harmincas évekkel hasonlítja össze, s nemcsak a Rákosi- és Kádárkorszakot, valamint az 1990-es évtizedet vizsgálja, hanem esetenként a 21. századba is betekint. A könyv fő fejezeteiben a jövedelmi viszonyokról, a fogyasztás jellemzőiről, a lakásviszonyokról, az öltözködési szokásokról és a táplálkozás változásairól értekezik a szerző. Minden területen a nyugati mintától való elmaradás figyelhető meg, az általános szegénység mellett a kis létszámú politikai és/vagy gazdasági elit egyre növekvő különbséggel kiválik a többségből. A reálbér még 1956-ban sem érte el az 1938. évi szintet. 1978-ig folyamatos növekedés történt, amelyet 1996-ig jelentős csökkenés követett. 2006-ig ismét emelkedés, azután újra kisebb csökkenés és kisebb emelkedés következett. 2009re a reálbér alig 10%-kal haladta meg a rendszerváltás idején lévőt. A szegénység megítélése kortól, az adott életkörülményektől, a társadalom átlagszínvonalától függ. A szegények aránya a Rákosi-diktatúrában meghaladta a 2/3-ot, az 1960-as, 70-es években a 20%ot, a kétezres évek elején megközelítette a 30%-ot. Ugyanakkor a vagyonosodás mértéke is jelentősen megnövekedett, különösen 1989 után, aminek következtében a társadalom differenciálódása olyan nagyfokúvá vált, amely jelentős feszültségeket hordoz magában.

128

Az ínséges idők az 1960-as évek közepéig eltartottak, ekkortól kezdve kialakult egyfajta „fogyasztói szocializmus”, amelyet egyrészt továbbra is jellemzett a hiány, másrészt egyre inkább nőtt a kereslet, amelynek kielégítésére gyakran szocializmusidegen megoldások születtek. A második gazdaságot hol üldözte a hatalom, mert nem fért össze a szocialista ideológiával és embertípussal, hol pedig segítette, mert csökkentette az ellátásban jelentkező hiányosságokat. A korszakban nőtt a lakások száma, az alapterület és a komfortfokozat. Ezek mellett még sok izgalmas kérdést is kifejt a szerző, pl. a lakótelepek helyzetét, az erőteljes falusi családi lakásépítéseket, a munkásszállók és a nyomortelepek állapotát, a hétvégi házak gyarapodását és szerepét. Az öltözködésben jól látszik az ív a puritanizmustól, az uniformizáltságtól a divat követéséig. A falvak népének kivetkőzése (a népviselet elhagyása, a városi módi átvétele) főleg a vizsgált korszak elején zajlott le. A hetvenes évek pedig a szubkultúrák kialakulását hozta el, amelyek az öltözködésben is különállásukat hangsúlyozták. A táplálkozási, étkezési szokások is jelentősen megváltoztak. Az éhezéstől a „gulyáskommunizmuson” át a rendszerváltozás utáni bőségig és ínségig vezetett az út. A Magyar hétköznapok igazi tudományos munka, amelyből előképzettség nélkül is megismerhető, hogyan éltek az emberek a 20. század közepétől Magyarországon, mikor és miért változtak meg életkörülményeik, milyen különbségek voltak a társadalmi rétegek között, s ezek hogyan módosultak. Nagy erénye a könyvnek, hogy mindig igyekszik a hátteret, az ok-okozati összefüggéseket

Szemle

feltárni. Ugyanakkor a szerző nem tetszeleg a mindentudás pózában, elkerüli a leegyszerűsítés csapdáját: a lehető legteljesebb leírásra törekszik. Végigköveti a 20. század második felének ellentmondásos fejlődését, a modernizációt, a civilizációs szint emelkedését, a hagyományok és szokások továbbélését vagy éppen elenyészését a hatalom által megszabott mozgástérben. A kötet bizonyítéka annak, hogy a történelemtudomány gazdagabbá, színesebbé válik, ha használja a társtudományok ismeretanyagát és módszereit. Minden bizonnyal nemcsak a 20. századi történelemmel foglalkozók fogják használni ezt a kötetet, akár az egyetemi katedrákon,

hanem más társadalomtudományi diszciplínák képviselői is. Valuch Tibor nem ítélkezik, hanem igyekszik hűen ábrázolni, hogyan éltek és élnek honfitársaink. A kötet hangvétele polemikus, gyakran fogalmaz meg olyan kérdéseket, amelyekre a választ közösen kell megtalálnunk. Ezzel nemcsak az írástudók felelősségére figyelmeztet, hanem az olvasni tudókéra is, vagyis mindnyájunk közös feladatára: élhető országot kell teremtenünk. Galambos Sándor Valuch Tibor: Magyar hétköznapok. Fejezetek a mindennapi élet történetéből a második világháborútól az ezredfordulóig. Budapest, 2013. Napvilág Kiadó, 344 p.

Folyók, tavak varázsa Elek Emil új albumát tartom a kezemben – Folyók, tavak varázsa – és már a 4–5. oldalnál erőt vett rajtam a nosztalgia, amelyet egy gyönyörű, két könyvoldalt betöltő színes kép látványa váltott ki. Több oka volt a múltba nézésnek. Sokadjára állapítottam meg, hogy milyen szép is a mi megyénk – amelynek magam hatvan évig voltam a lakója, s lettem lokálpatriótája –, és milyen szerencsés a könyv szerzője, hogy egy ikeroldalon láthatja viszont négyszínkolor fotóját a Tiszáról, amely életének – talán nem túlzás – egyik szerelme. Fölidéződött bennem egy hetvenes évekbeli emlék: együtt választottunk telket a frissen parcellázott rakamaz/tokaji Tisza-parton. Én hamar „kiszálltam”, kollégámnak viszont második otthona lett az apránként felépített

129

Szemle

vízparti kis üdülőhelyi birodalom. Vajon, ha én is hűséges maradtam volna a Tiszához, ugyanúgy megkedveltem volna a folyót, mint ő? Nem tudom… Az viszont biztos, hogy Elek Emillel jobban járt a „szőke Tisza”, mint velem. Mert neki volt türelme tűrni szeszélyeit, feledni árvizeinek bosszúságait, kivárni virágzását, halainak horogra akadását, csónakján ringatózva hajnalban vagy éppen napszálltakor megfigyelni, mikor fordul a part fáinak színe a téli szürkéből tavaszi élénkzöldbe, a nyári haragoszöldből az őszi aranyló barnába – mikor mutatja a fotós által keresett legkülönlegesebb arcát –, s bejárni a folyót Tiszabecstől Tiszalökig, a teljes megyei szakaszon. Ha már szinte első pillantásra ennyi érzelmet vált ki a nagyméretű, bár karcsú kötet, megelőlegezhető, hogy érdemes volt elkészíteni. Elek Emil azonban nem elégedett meg a Tiszával, hozzá illesztette a Szamos, a Kraszna, a Túrok világát, kiegészítette a főcsatornákkal, valamint holtágakkal, halastavakkal, így állt össze a kötet címében szereplő varázs. Különkülön mindegyik „szereplőről” van, lehet információnk, de így együtt a vízi világ más minőség. Lapozzuk csak fel a Tavaszi vizek című fejezetet, amelynek képein réti kakukkfű, nőszirom, tündérrózsa, és számtalan vadvirág bontja szirmait, szegélyezi a folyópartokat. Vagy nézzük csak a kompokat! Tiszalöknél, Tímárnál, Balsánál, Tiszabercelnél, Tuzsérnál, Lónyánál (és a Szamoson több helyütt), hogyan könnyítik meg a víz mellet élők életét. Külön kis fejezet a hidaké: Rakamaz-Tokaj között (az új vasbeton szerkezet mellett finom utalás a régire: Erzsébet királyné hídja), a Dombrád-Cigánd között, a határhíd Záhonynál, az új híd Vásárosnaménynál,

130

a régi Kisar és Tivadar között. A tételes tartalomjegyzék folytatása helyett utaljunk inkább a tiszadobi pontonhidra, amelyet, ha hajó érkezik, csörlőkkel percek alatt megnyitnak. Ismét más látvány a főcsatornák némelyik hídja, mint például a Bocskai híd Tiszalöknél – amit sokan talán észre sem vesznek, amikor áthaladnak rajta, az album fotója viszont esztétikus, szép látványt, jó mérnöki alkotást mutat. És akkor még a Tiszalöki Erőműről nem is beszéltünk. Külön képcsokrokba kötve látszik, milyen sokrétű és különleges a vizek világa. Itt van mindjárt a halászoké és a horgászoké. Ugyanazt teszi mindkét csoport, de micsoda különbség! A cserzett arcú halászok hatalmas kerítőhálói, az együtt mozgó halászcsónakok, az évtizedek óta begyakorolt fogások, kemény munka – mintha Elek Emillel együtt exponáltuk volna a kockákat. Hasonló különbségeket láthatunk a vízi alkalmatosságok között is a rozoga ladiktól a csili-vili jachtig, a felfújható gumimatractól a jet skiig, a lakóhajótól a vitorlásig, vagy a külön világot jelentő túrakajakig, kenuig. Ezt a változatosságot talán csak a folyók állat-, főként madárvilága közelíti meg – valamennyi hálás téma a fotós számára. Sok részletről lehetne még szólni, ami felkeltette Elek Emil érdeklődését: egyegy, a folyóban úszó rönk, egy megismételhetetlen csillogás a naplementében, amit szerencsével vagy éppen hosszú ideig figyelve tudott lencsevégre kapni. Ám ekkor szinte teljes képjegyzéket kellene adni. Amit viszont mégsem hagyhatunk szó nélkül, az két gyönyörű műszaki alkotás igencsak eltérő korokból: Túristvándi vízimalma és Tiszabercel szivattyútelepe. Lehet ezekről emlékfotót is készíteni,

Szemle

ám a kötet képein tetten érhető, hogy a szerző nemcsak szakmai tudással, hanem szeretettel készítette fotóját. Szinte életet lehelt a tárgyakba. A Folyók, tavak varázsa című kötet 232 fotót tartalmaz. Aki kézbe veszi, csak a szerzőtől tudhatná, hogy a képek túlnyomó többsége friss – két éven belül készült – jó néhány 2014 tavaszán, nyarán. És ennek nem az az oka, hogy Elek Emilnek nem volt több ezer jó felvétele a Tiszáról és a többi folyónkról. Volt, de nem elégedett meg azzal, hogy válogat az évtizedek alatt készült képek között. Saját elképzelése szerint, pontosan e kötet számára akart készíteni fényképeket – hasznosítva korábbi élményeit, tapasztalatait. Tudta, hogy mi van „a kincses ládában”, és módszeresen megkereste, egységes keretbe foglalta. Ez szakmai igényességét dicséri, egyszersmind bizonyos korlátok közé szorította, hiszen a minőségi fotók készítése nagyon időigényes munka. Mert nem mindegy, hogy milyen szögből, milyen erősen süt a nap, merről fúj a szél, van-e kedvük a madaraknak éppen akkor és oda repülni, ahol a fotós szeretné látni azokat. Elek Emilnek sokszor szegődött társául a szerencse. A Folyók, tavak varázsa műfaját tekintve fotóalbum, de kicsit több is annál. Az olyan szép, javarészt természetfotók, mint amilyenek ebben a kötetben vannak, nem sok magyarázatot igényelnek – a látvány magáért beszél –, ám egy kis eligazítás kell, főképp arról, hol készült a kép. Elek Emil tovább ment ennél, mert ahol nem szükséges, nem foglalja fölösleges szöveggel a helyet, ahol lehet, megoldja akár egyetlen szedett sorral. Néhány helyen azonban többet akart, s mintegy társszerzőként költőket idézett. Hiszen ha kiejtem a szót: Tisza, azonnal „feljön”

Petőfi Sándor neve, és már szinte mondanám is az 1847-ben írt gyönyörű sorait: „Nyári napnak alkonyúlatánál/Megállék a kanyargó Tiszánál…”. S nemcsak a legismertebb Petőfit idézte a szerző, hanem a későbbi Juhász Gyulát, az író Móricz Zsigmondot, vagy éppen Fjodor Tyutcsevet, Szabó Lőrinc fordításában. További kellemes hozzáadott érték, amikor a fényképezőgép avatott mestere nyúl a tollhoz (billentyűhöz), és osztja meg az olvasóval érzéseit, gondolatait. A szép album létrejöttét Bodnár Gáspár, Radóczi János, Seszták Oszkár segítette, mindhárman közéleti személyiségek. Hozzátehetjük, hogy a szponzori pénzek jó célt szolgáltak, és örülhet, aki kézbe veszi Elek Emil legfrissebb munkáját. Ez a könyv ugyanis egy sorozat része. A szerző – aki négy évtizedig volt a megye napilapja, a Kelet-Magyarország fotóriportere, majd rovatvezetője – az utóbbi tíz évben is több kötetet készített megyei témákról. Hat évtized vadászpuskavégen, A halászháló varázsa, Képes utazások Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Máriapócs Nemzeti Kegyhely című könyvei a szűkebb pátria jó hírét vitték. Mindezek mellett érdemes az új kötetet egy tágabb környezetbe helyezni. Ez is – mint sok más, megyei kötet – alacsony költségvetésű magánkiadás, még ha kiadó is jegyzi és ISBN azonosítóval is rendelkezik. A digitális szerkesztés egyre táguló eszköztárának eredményeként a technika inkább könnyíti, mint nehezíti ezt. A recenzensnek azonban észre kell vennie azt is, hogy egy hivatásos könyvkiadó könnyen tovább emelhette volna a kötet színvonalát. Más az, ha könyvszerkesztéssel, -tervezéssel naponta hivatásszerűen foglalkozó profi szakemberek – lektorok, szerkesztők – segítenek napvilágra egy kötetet, mint ha a

131

Szemle

legjobb szándékú szerzők teszik ezt. Észreveszik, ha a képernyőn jól mutató szöveg a kész könyvben nehezen olvasható, kiszűrnek apró következetlenségeket, pótolnak hiányosságokat, bevetik terjesztői- és marketinghálózatukat. Kár, hogy ennek Magyarországon még csak csírájában van meg a gyakorlata, a legtöbb helyen inkább csak „megkopasztanák” a szerzőt. Ezért általá-

nos a „low cost” kiadás. E kötet azonban így is jó színvonalú darabként gazdagítja a megyei kiadványok új sorozatát. Marik Sándor Elek Emil: Folyók, tavak varázsa – Szabolcs-SzatmárBereg megye. Nyíregyháza, 2014. Los Lobos Del Rey Kft., 100 p.

Éjszakai szállás az I. világháborúban. Képeslap

132

E számunk szerzői: Babosi László – könyvtáros, Nyíregyháza Bene János – történész, a nyíregyházi Jósa András Múzeum igazgatója Bruszel Dóra – újságíró, PhD-hallgató, Nyíregyháza Csabai László – író, Nyíregyháza Galambos Sándor – főlevéltáros, Nyíregyháza Hamar Péter – irodalom- és filmtörténész, Fehérgyarmat Henzsel Ágota – főlevéltáros, Nyíregyháza Jóna György – szociológus, DE Egészségügyi Kar Kürti László – költő, tanár, PhD-hallgató, Mátészalka Marik Sándor – újságíró, Budapest Nagy Balázs – irodalomtörténész, Nyíregyháza Nagy Dóra – főlevéltáros, PhD-hallgató, Nyíregyháza Pethő József – nyelvész, főiskolai tanár, Nyíregyházi Főiskola N. Szabó József – történész, egyetemi tanár, Nyíregyháza Szilágyi Péter – tanár, Budapest M. Szlávik Tünde – író, Nyíregyháza Takács Péter – történész, egyetemi magántanár, Nyíregyháza C. Tóth Norbert – történész, az MTA–HIM–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos főmunkatársa, Budapest Viga Gyula – néprajzkutató, egyetemi tanár, az Ethnographia c. folyóirat főszerkesztője