MúzeumCafé 41. szám

WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011. ARANYÉREM ED-AWARDS 2011. BRONZÉREM

múzeumcafé MARC CHAGALL: THE SALUTE (1914, OIL ON CARDBOARD ON CANAVAS, 37,8 × 49,8 CM, DETAIL, PARIS, CENTRE GEORGE POMPIDOU, MUSÉE NATIONAL D’ART MODERNE/CENTRE DE CRÉATION INDUSTRIELLE) ©HUNGART

A MÚZEUMOK MAGAZINJA, 41. SZÁM, 8. ÉVFOLYAM, 2014/3. ÁRA: 990 FORINT

TISZTELGÉS A „NAGY HÁBORÚ” ÉVFORDULÓJA ÉS A MÚZEUMOK

klasszik r谩di贸921

1

A mi pénzünk, a mi kincsünk

„Az isten pénze sem lenne rá elég” – szoktuk mondogatni, ha valaminek a megszerzéséhez már előre láthatóan horribilis összegeket kell, kellene mozgósítanunk. És közben persze azt is tudjuk: ha valamire, hát az isten pénzére aztán tényleg hiába várunk, csakis egyvalamire számíthatunk: a magunk vagy legfeljebb a többi ember pénzére. Így van ez akkor is, ha valaki – akár egyetlen magánszemély vagy akár egy azonos nyelvet beszélő emberek nemzetközössége, egy adott államközösségben élők összessége – valamilyen számára valamiért fontos műtárgyat akar megszerezni, vagy éppen megtartani. Amikor például Lord St Oswald 2010-ben úgy döntött, hogy kastélya felújítását fontosabbnak tartja, mint a kétszáz éve a családja birtokában lévő, ifjabb Pieter Brueghel 1602-ben festette Körmenet a Kálvárián című festményének megtartását, és ezért a képet árverésre szándékozott bocsátani, akkor a brit Nemzeti Kulturális Örökség hivatala – amely maga is egymillió fontot adott a célra – a nyilvánossághoz fordult, és rövid idő alatt az ország adakozó kedvű polgáraitól 680 ezer fontot gyűjtött össze, így a képet Angliában tudták tartani, sőt azóta nyilvánosan ki is tudják állítani. Nagyjából ugyanakkor a Csatorna innenső partján a Louvre is hasonló megoldást választott, hogy egy magángyűjteményből akkor előkerült, az idősebb Lucas Cranach festette Három gráciát meg tudja szerezni magának: mivel a vételár túl magas volt az intézmény büdzséjéhez, kampányt indítottak, aminek során mintegy ötezer francia polgár kereken egymillió eurót – a vételár nagyjából egyharmadát – adott össze, hogy a múzeum pénzét és különböző vállalatok szponzoradományait kiegészítve a kép az ő „nemzeti” gyűjteményükbe kerülhessen. De ugyanígy tudta csak „otthon” tartani 2012 februárjában Tiziano Diána és Kalliszto című festményét közösen a National Galleries of Scotland és a Britain’s National Gallery, miután Sutherland hercege úgy döntött, hogy akár külföldre is eladja a képet: a 45 millió fontos vételár egy részét ebben az esetben is azok a brit polgárok adták össze, akiknek fontos volt, hogy egy évszázadok óta az országukban őrzött műalkotás ne kerüljön el tőlük; azóta a képet félévente felváltva mutatja be a két intézmény. Mi magyarok március óta az úgynevezett Seuso-kincs nyolc darabját tekinthetjük meg idehaza, amelyeket a magyar állam szerzett vissza, ha nem is közadakozásból, de a köz, tehát a mi mindannyiunk pénzéből. Vagyis a páratlan kincs is a miénk, mindannyiunké. Akár még büszkék is lehetünk rá, mint a britek vagy a franciák a magukéira. Martos Gábor

2

SZÁZ ÉVE, TIZENNYOLC ÉVE, MA BUILT, BURNT OUT, RECONSTRUCTED FOTÓ: MILOMIR KOVACEVIC

[mc] Június 28-án, száz évvel azután, hogy Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű szerb soviniszta terrorszervezet tagja Szarajevóban több pisztolylövéssel halálosan megsebesítette a városba látogató Ferenc Ferdinánd osztrák– magyar trónörököst és feleségét, a mai Bosznia-Hercegovina fővárosában a Nemzeti Könyvtár épületében a Bécsi Filharmonikusok koncertjével emlékeznek az első világháború kitörését kiváltó eseményre – és egyben ünneplik meg az 1992-es délszláv háborúban vandál pusztítók által felgyújtott és teljesen kiégett palota újjáépítésének befejezését. A 19. századi jellegzetes, historizáló, mór stílusú épület rekonstrukciója – benne a kétezer négyzetméternyi keleti motívumú ornamentális falfestés helyreállítása – tizennyolc évig tartott, és több mint tizenhatmillió euróba került, aminek kereken a felét az Európai Unió adta. Ezzel azonban még csak az épület készült el, a háború értelmetlen kultúrapusztítását is szimbolizáló tűzben elpusztult kétmilliónál is több kötet és kézirat pótlása még majd csak ezután kezdődhet el. A MúzeumCafé következő, augusztus elején megjelenő számában mi pedig a hazai muzeális értékű könyvtárainkban teszünk virtuális körutazást. ¶ [mc] On 28 June, a century after Gavrilo Princip, a member of the Serbian chauvinist terror organisation Black Hand, shot and fatally wounded Archduke Franz Ferdinand, heir to the Austro-Hungarian throne, and his wife in Sarajevo, the event that directly precipitated the start of World War I is being remembered with a concert of the Vienna Philharmonic Orchestra in the building of the National Library in Sarajevo. Being celebrated simultaneously is the complete reconstruction of the palace that was fully burnt out during the 1992 Bosnian War. Reconstruction of the building, which was erected in the course of two years, included restoration of its more than 2000 square metres of decorative wall painting. The work took 18 years and cost in excess of 16 million euros, of which over half came from the EU. Yet it is only the building that has been completed.

Replacement of the more than two million volumes and manuscripts that were destroyed in the fire symbolising the senseless devastation of the war, as shown in the picture, can only start now. The next, early August issue of MúzeumCafé will make a virtual tour of Hungary’s old libraries preserving items of cultural value. ¶

4

104

ÚJ HANGSÚLYOK ÉS RÉGI KIHAGYÁSOK PETRÁNYI ZSOLT AZ MNG LÉPÉSVÁLTÁSÁRÓL JANKÓ JUDIT MÚZEUMŐR

SZÁZ ÉVE, TIZENNYOLC ÉVE, MA .............................................................................................................................................................................. [ 2] MÚZEUMKÖRÚT ................................................................................................................................................................................................................................... [ 7] MÉRLEGEN A HAZAI GRAFIKAI BIENNÁLÉK RÉVÉSZ EMESE MÚZEUMGUIDE ............................... [ 18] MILYEN TÁRGYAKRA KELLENE KÖLTENI AZ MNB ÉRTÉKTÁR PROGRAMJA RÉSZÉRE VÁSÁRLÁSRA TERVEZETT HARMINCMILLIÁRD FORINTOT? ........................................................ [ 26] GERHARDT FERENC, MRAVIK LÁSZLÓ, MONOK ISTVÁN, MAGYAR VIDÉKI MÚZEUMOK SZÖVETSÉGE DISPUTA A KISSZEBENI FŐOLTÁR ÖTSZÁZ ÉVES TÖRTÉNETE ................................................................................................................. [ 32] TÖRÖK GYÖNGYI MŰHELY A MÚZEUMI RENDSZER MEGVÁLTOZÁSA NYOMÁN ÁTALAKULÓ FELADATOK .................................... [ 38] BASICS BEATRIX MŰHELY KÖZFOGLALKOZTATÁS A MÚZEUMOKBAN – RABSZOLGÁK VAGY MUNKATÁRSAK? .................. [ 42] HAMVAY PÉTER MŰHELY EJ, MI A MAGKŐ…?! – ÚJ RÉGÉSZETI NARRATÍVÁK HAZAI TÁRLATOKBAN .......................................... [ 46] BERÉNYI MARIANNA MŰHELY GÖDÖLLŐRE KERÜLT ZICHY MIHÁLY ERZSÉBET KIRÁLYNÉ-FESTMÉNYE ............................................. [ 48] KOVÁCS ÉVA MARIANN, ORAVEC-KIS ÉVA MŰHELY

5

TARTALOM

EGY KÉP AZ ÚJRARENDEZETT KIÁLLÍTÁSBÓL – BIRKÁS ÁKOS: OT (3.9P–S, CÍM NÉLKÜL; 1999, OLAJ, VÁSZON, RÉSZLET, MNG) A MŰVÉSZ JÓVOLTÁBÓL

„MÉLYSÉGES SZERETETTEL, MAGASZTALÓ HÁLÁVAL” .............................................................................................................. [ 52] BERÉNYI MARIANNA POSZTAMENS REMBRANDT ELEFÁNTJÁTÓL DÜRER SZÍNES NYULÁIG ....................................................................................................... [ 60] P. SZABÓ ERNŐ MÚZEUMNEGYED KIÁLLÍTÓHÁZ LETT A RÉGI MŰTEREM ............................................................................................................................................................ [ 72] VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA MÚZEUMNEGYED A SOK ÉV UTÁN MEGÚJULÓ KASTÉLYBAN ÚJ MŰKÖDÉSRE IS VAN SZÜKSÉG ....................................... [ 80] RAJCSÁNYI GELLÉRT MÚZEUMNEGYED AKI RUHÁBAN ÁLLT MODELLT EGY KÉSZÜLŐ AKTKÉPHEZ ............................................................................................. [ 92] GRÉCZI EMŐKE MÚZEUMŐR | KRATOCHWILL MIMI „NEM GYÖKERESEN MÁST, DE AZ BIZTOS, HOGY MÁS HATÉKONYSÁGGAL” ............................................ [ 100] KOCSIS KATICA MÚZEUMŐR | FAJCSÁK GYÖRGYI ÉRTÉKEINK MENTÉSE ÉS TEREMTÉSE ........................................................................................................................................................... [ 110] MARTON ÉVA MÚZEUMŐR | KÁRPÁTI TAMÁS SUMMARY ..................................................................................................................................................................................................................................................... [ 114]

IMPRESSZUM

MÚZEUMCAFÉ A MÚZEUMOK MAGAZINJA FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE PLAKÁTVADÁSZAT JÚNIUS 3-TÓL A MÚZEUMOK ÉJSZAKÁJÁIG KÉSZÍTSEN MAGÁRÓL FÉNYKÉPET A PLAKÁT ELŐTT! KERESSE MEG A MÚZEUMHOZ TARTOZÓ KÉRDÉST A FACEBOOK-OLDALUNKON! POSZTOLJA A KÉPET ÉS A VÁLASZT, AKÁR TÖBB HELYSZÍNRŐL! RÉSZLETEK A MÚZEUMCAFÉ FACEBOOK-OLDALÁN KIEMELT PARTNERÜNK A ZENEAKADÉMIA MÉDIATÁMOGATÓNK A MŰTÁRGY.COM

MÚZEUMCAFÉ, A MÚZEUMOK MAGAZINJA WWW.MUZEUMCAFE.POSTR.HU WWW.FACEBOOK.COM/MUZEUMCAFE INSTAGRAM.COM/MUZEUMCAFE_MAGAZINE WWW.MUZEUMCAFE.HU CREATIVITY INTERNATIONAL AWARDS 2011: 3 × ARANYÉREM EUROPEAN DESIGN AWARDS 2011: BRONZÉREM PRO TYPOGRAPHIA 2009: ARANYFOKOZATÚ DÍJ ALAPÍTÓ: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, BUDAPEST KIADÓ: KULTÚRA 2008 NONPROFIT KFT., 1146 BUDAPEST, DÓZSA GYÖRGY ÚT 41.

SZERKESZTŐSÉG: 1068 BUDAPEST, SZONDI UTCA 77.

E-MAIL: MC@MUZEUMCAFE.HU LAPIGAZGATÓ: LÉVAY ZOLTÁN – LEVAY.ZOLTAN@MUZEUMCAFE.HU LAPMENEDZSER: PÁPAI LUCA – PAPAI.LUCA@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐBIZOTTSÁG: BAÁN LÁSZLÓ, GYÖRGY PÉTER, ROCKENBAUER ZOLTÁN, TÖRÖK LÁSZLÓ FŐSZERKESZTŐ: MARTOS GÁBOR – MARTOS.GABOR@MUZEUMCAFE.HU MŰVÉSZETI VEZETŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU SZERKESZTŐ: GRÉCZI EMŐKE – GRECZI.EMOKE@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐK: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU, KOVALIK MÁTÉ – KOVALIK.MATE@MUZEUMCAFE.HU MUNKATÁRSAK: BASICS BEATRIX – BASICS.BEATRIX@MUZEUMCAFE.HU, BERÉNYI MARIANNA – BERENYI.MARIANNA@MUZEUMCAFE.HU, HEILMANN ANNA – HEILMANN.ANNA@MUZEUMCAFE.HU, MAGYAR KATALIN – MAGYAR.KATALIN@MUZEUMCAFE.HU KÉPSZERKESZTŐ-ASSZISZTENS: PATAI ZSUZSANNA – PATAI.ZSUZSANNA@MUZEUMCAFE.HU E SZÁMUNK SZERZŐI: BASICS BEATRIX, BERÉNYI MARIANNA, CSERBA JÚLIA, GERHARDT FERENC, GRÉCZI EMŐKE, HAMVAY PÉTER, JANKÓ JUDIT, KOCSIS KATICA, KOVÁCS ÉVA MARIANN, MAGYAR KATALIN, MARTON ÉVA, MONOK ISTVÁN, MRAVIK LÁSZLÓ, ORAVEC-KIS ÉVA, RAJCSÁNYI GELLÉRT, RÉVÉSZ EMESE, P. SZABÓ ERNŐ, TÖRÖK GYÖNGYI, VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA KORREKTOR: SZENDRŐI ÁRPÁD – SZENDROI.ARPAD@MUZEUMCAFE.HU ANGOL FORDÍTÁS: BOB DENT, RÁCZ KATALIN – DENTRACZ@T-ONLINE.HU LAPTERV: LEAD82 – LENCSÉS-TÓTH DÁVID, NÉMETH L. DÁNIEL, SALÁT ZALÁN PÉTER, SUSZTER VIKTOR FOTÓ: VILLÁNYI CSABA/FLASHBACK PHOTO – VILLAN@FLASHBACKPHOTO.EU FOTÓASSZISZTENS: DUBA MÁTÉ, MÁTÉ BALÁZS/FLASHBACK PHOTO KÉPFELDOLGOZÁS: LENCSÉS-TÓTH DÁVID – LENCSES.DAVID@MUZEUMCAFE.HU CÍMLAP: MARC CHAGALL: TISZTELGÉS (1914, OLAJ, VÁSZONRA RAGASZTOTT KARTON, 37,8 × 49,8 CM, RÉSZLET, PÁRIZS, CENTRE GEORGE POMPIDOU, MUSÉE NATIONAL D’ART MODERNE/ CENTRE DE CRÉATION INDUSTRIELLE, AJÁNDÉKOZÁS, 1988, LETÉTBEN A PÁRIZSI MUSÉE D’ART ET D’HISTORIE DU JUDAÏSME-BAN, LTSZ. AM 1988–58) ©HUNGART REPRODUKCIÓ/FORRÁS: © CENTRE POMPIDOU, MNAM-CCI, DIST. RMN-GRAND PALAIS/PHILIPPE MIGEAT BETŰK: AMBROISE, AMBROISE FIRMIN, AMBROISE FRANÇOIS – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ ARDOISE COMPACT, ARDOISE NARROW, ARDOISE TIGHT – JEAN FRANÇOIS PORCHEZ FREIGHTMICRO – JOSHUA DARDEN PAPÍR: MUNKEN PURE, BORÍTÓ: 300 GRAMM, BELÍV: 120 GRAMM MŰSZAKI SZERKESZTŐ: SALÁT ZALÁN PÉTER – SALAT.ZALAN.PETER@MUZEUMCAFE.HU NYOMDAI MUNKÁK: EPC NYOMDA, BUDAÖRS FELELŐS VEZETŐ: MÉSZÁROS LÁSZLÓ KÖTÉSZET: ELŐZÉK KFT. FELELŐS VEZETŐ: SZÖLLŐSI ÁDÁM ISSN SZÁM: HU ISSN 1789–3291 LAPNYILVÁNTARTÁSI ENGEDÉLY SZÁMA: 163/0588–1/2007 TERJESZTÉS: A LAPKER ZRT. ORSZÁGOS HÁLÓZATÁN KERESZTÜL A RELAY ÉS AZ INMEDIO KIEMELT ÜZLETEIBEN TOVÁBBI ÁRUSÍTÓHELYEK: SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM, MAGYAR NEMZETI GALÉRIA, MAGYAR NEMZETI MÚZEUM, NÉPRAJZI MÚZEUM, LUDWIG MÚZEUM/MŰVÉSZETEK PALOTÁJA, MAGYAR KERESKEDELMI ÉS VENDÉGLÁTÓIPARI MÚZEUM, MŰCSARNOK, MAGYAR FOTOGRÁFUSOK HÁZA/MAI MANÓ HÁZ, ÁLLATKERTI AJÁNDÉKBOLT, A SZENTENDREI FERENCZY MÚZEUM ÉS A MŰVÉSZETMALOM SHOPJA, KIESELBACH GALÉRIA, KOGART, ÍRÓK BOLTJA, RÓZSAVÖLGYI ZENEMŰBOLT, KÓDEX KÖNYVÁRUHÁZ, FUGA BUDAPESTI ÉPÍTÉSZETI KÖZPONT, AGRA KULTURÁLIS UTAZÁSI TÁRSASÁG, VALAMINT AZ ALEXANDRA KÖNYVESBOLTHÁLÓZAT NAGYOBB ÜZLETEI KÖVETKEZŐ SZÁMUNK MEGJELENÉSI IDEJE: 2014. AUGUSZTUS 7.

TILOS A KIADVÁNY BÁRMELY FOTÓJÁNAK, ÍROTT ANYAGÁNAK VAGY AZOK RÉSZLETÉNEK A KIADÓ ÍRÁSBELI ENGEDÉLYE NÉLKÜLI ÚJRAKÖZLÉSE

7

MÚZEUMKÖRÚT

HÍREK*SZERKESZTI: MAGYAR KATALIN

ITTHONRÓL ELISMERÉSEK A MAJÁLISON: AZ ÉV MÚZEUMAI ÉS KIÁLLÍTÁSA [mti] A Múzeumok Majálisa keretében a Nemzeti Múzeumban az idén is kiosztották az előző év teljesítményét értékelő Év Mú­ zeu­ma elismeréseket. A Pulszky Társaság és a társkiíró szervezetek képviselőiből álló zsűri a díjat a szombathelyi Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárháznak és az Óbudai Múzeumnak ítélte, a bizottság kiemelt elismerésben részesítette a szentendrei Ferenczy Múzeumot, elismerésben a Dobó István Vármúzeum – Gárdonyi Géza Emlékházat és a Pesterzsébeti Múzeumot. A kaposvári Rippl-Rónai József Emlékmúzeumnak (Róma-villa) ítélték oda az Év Kiállítása díjat. ¶

AZ MNG ADATTÁRÁBA KERÜLT A LEKTORÁTUS IRATANYAGA [mc] Az 1963-ban alapított Képzőés Iparművészeti Lektorátus teljes iratanyaga, mintegy ötszázötven folyóméternyi dokumentum került a Magyar Nemzeti Galéria Adattárába. A szervezetet 2007-ben a Magyar Művelődési Intézetbe, 2012-ben a Magyar Alkotóművészeti Nonprofit Kft.-be (MANK) olvasztották be, idén pedig a MANK szentendrei székhelyére költözött. A köztéri szoborállítások engedélyezésére, díjak és pályázatok kiírására, eredményeire vonatkozó dokumentáció a korábbi Úri utcai székhelyről januárban került a mú­zeumba, a tetemes menynyiségű adat egy egyszerű adatbázisból ma is lekérdezhető és kutatható. ¶

MAGYARORSZÁGRA ÉRKEZETT A SEUSO-KINCS NYOLC DARABJA [mc] A feltételezhetően Magyarországon talált és 1990-ben New Yorkban felbukkant késő római kori ezüstlelet, a Seuso-kincs tizenöt ma ismert darabja közül nyolcat a magyar állam megvásárolt, és Budapestre szállított.

A páratlan művészettörténeti jelentőségű anyagot a parlamenti kiállítás után a Magyar Nemzeti Múzeumba szállítják, ahol a Török László régészprofesszor (MTA Régészeti Intézet) által vezetett munkacsoport alapos vizsgálatnak veti alá, majd ismét láthatja a nagyközönség. A magyar állam elvesztette az 1993ban az Egyesült Államokban indított tulajdonjogi pert, de soha nem mondott le a tárgyak tulajdonjogáról. ¶

VADÁSZATI MÚZEUM NYÍLT A HATVANI KASTÉLYBAN [mc] Átadták a felújított hatvani Grassalkovich-kastélyt és a benne kialakított Széchenyi Zsigmond Kárpát-medencei Magyar Vadászati Múzeumot, amely a Magyar Természettudományi Múzeum fennhatósága alá tartozik. A kastély és a kert renoválása 3,15 milliárd forintos beruházását a Regionális Operatív Programok keretében valósították meg. Az épület három szintjén és a dísz­udvarban található tárlat a vadászat és a halászat történetét, a hazai kultúrában és a mindennapokban betöltött szerepét, a környezetvédelemről és a vízgazdálkodásról való korszerű gondolkodásmódot mutatja be hagyományos és interaktív formában. ¶

ÉRTÉKES GYŰJTEMÉNYEKKEL GYARAPODTAK A MÚZEUMAINK [mc] A Magyar Nemzeti Múzeum Rákóczi Múzeumáé lesz a Korompay-öntöttvas-gyűjtemény, amely négyszáz finomöntvényből áll. A gyűjteményt Sándor József öntőmérnök vásárolta, aki egykori sárospataki diák­ként a pataki múzeumnak ajándékozta a különleges kollekciót. A Magyar Nemzeti Levéltárba és a Petőfi Irodalmi Múzeumba került a több mint háromszáz tételből álló Szathmáry Lajos-gyűjtemény. A Szerencsejáték Zrt. támogatásával megvásárolt anyagban többek között államférfiak, tudósok, írók, színészek kéziratai, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Márai Sándor, Móricz Zsigmond, Liszt Ferenc levelei és fotói is megtalálhatók. ¶

MEGÚJULT A LAJTA [mc] A Lajta monitort 1871ben bocsátották vízre, és negyvenhat évig szolgált a Monarchia dunai flottájában: 1878-ban részt vett Bosznia elfoglalásában, az első világháború alatt a belgrádi és az al-dunai harcokban. A trianoni béke után úszó munkagépként használták, de 1992-ben védett műemlékké nyilvánították. A helyreállítása nemrégiben fejeződött be.

A Lajta Monitor Múzeumhajó – amely 2010 óta a honvédség tiszteletbeli zászlóshajója – júniustól a Parlament előtt tekinthető meg, majd a tervek szerint több Duna-parti városba is ellátogat.

A FELÚJÍTOTT LAJTA MONITOR ÁGYÚTORNYA. A KÉPEN A HAJÓ MÉG A MAGYAR HONVÉDSÉG 1. HONVÉD TŰZSZERÉSZ ÉS HADIHAJÓS EZREDÉNEK ÚJPESTI HADIKIKÖTŐJÉBEN LÁTHATÓ, AHONNAN MAJD A PARLAMENT ELÉ ÚSZTATJÁK, AMIKOR OTT ELKÉSZÜL AZ ÚJ LÁTOGATÓKÖZPONT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

8

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

MAGYAR ÜVEGMŰVÉSZ NEMZETKÖZI ELISMERÉSE [mc] Az 1977 óta idén negyedszer megrendezett Coburg Kortárs Üvegművészeti Fesztivál a nemzetközi üvegművészet legrangosabb eseménye: a tárlat – amely egyúttal verseny is – széles spektrumát kínálja a kortárs üvegművészet legújabb irányzatainak. A fesztiválra huszonhat ország százötven művészét válogatták be, akik közül a zsűri Különdíját – három másik alkotó mellett – egy magyar üvegszobrász, a Ferenczy Noémi-díjas Lukácsi László vehette át különleges technikával alkotott, a fényhatásokra izgalmasan reagáló, 70 centiméter széles és 35 centiméter magas „legyezőszobráért”, amelyet a coburgi múzeum meg is vásárolt az állandó kiállítása számára.

ELISMERÉSEK ÉS CITROMDÍJAK A MŰEMLÉKI VILÁGNAPON [mc] Az UNESCO műemlékvédelmi szervezetének Magyar Nemzeti Bizottsága ICOMOS-díjban részesítette a Szekszárdi Megyeháza revitalizációját, a Perőcsényi Tájház helyreállítását és a fertődi Esterházy-kastély egykori marionettszínházát. Citromdíjjal hívták fel a figyelmet a Dunakapu téri meggondolatlan rombolásra Győrben, a fővárosi Ungerház és a Budaörsi reptér elhanyagolására. Winkler Barnabás építészmérnök a műemlékvédelmi Forster Gyula-, míg Horváth Ferenc régész a régészeti örökségvédelemért járó Schönvisner István-díjat kapta. ¶

ONLINE BÖNGÉSZHETŐ LETT A DUNA MÚZEUM GYŰJTEMÉNYE [orientpress] A Magyar Környezetvédelmi és Vízügyi Múzeum – ismertebb nevén az esztergomi Duna Múzeum – honlapján hét gyűjtemény mintegy háromezer műtárgya között böngészhetnek az érdeklődők. Széchenyi István irat- és levélhagyatékából kilencszázharminc, a Műszaki, valamint az Érem- és kisplasztika-gyűjteményből ötszáz-ötszáz, a Történeti Képgyűjtemény 19. századi fényképei közül négyszáz látható; emellett 17–19. századi folyamszabályozási és egyéb térképek, mérnöki eszközök, modellek, makettek között is kereshetnek az érdeklődők. ¶

DÍJAT KAPOTT KÉT MUZEOLÓGUS ÉS EGY MÚZEUMI GYŰJTEMÉNY [mc] Bodó Sándornak, a Budapesti Történeti Múzeum nyugalmazott főigazgatójának ítélték az idei Pulszky Ferenc-díjat. A döntéshozók Magyar Örökség Díjban részesítették a kiskőrösi Petőfi Sándor Szülőház és Emlékmú­ zeum igazgatója, Kispálné Lucza Ilona hagyatékápoló munkásságáért. Millenniumi Díjat kapott a Nemzeti Mú­zeum Történeti Fényképtára a szellemi tulajdon világnapja alkalmából. ¶

ÖRÖKBEFOGADÁSI AKCIÓ INDUL A BÁNYÁSZATI SKANZENBEN [tatabányai tv] Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület tatabányai szervezete újabb örökbefogadási akciót indított a Tatabányai Múzeum különleges kiállítóhelyén, a Bányászati és Ipari Skanzenben.

A sikeres örökbefogadási akcióban cégek, szervezetek, magánszemélyek tetszés szerint választhattak egy-egy szabadtéri bányagépet, amelynek a jövőben gondját viselik. ¶

ÚJ IGAZGATÓ VESZPRÉMBEN, RÉGI A VÖLGYSÉGI MÚZEUMBAN [veol.hu] S. Perémi Ágota régész-muzeológust választotta a város közgyűlése a veszprémi Laczkó Dezső Múzeum igazgatójának, aki az intézmény eddigi vezetőjét, Limbacher Gábort váltja a pozícióban. A bonyhádi képviselő-testület döntésének értelmében továbbra is Szőts Zoltán irányíthatja a Völgységi Múzeumot; új megbízatása 2015. július 16-ig tart. ¶ RANGOS AMERIKAI ELISMERÉS A MÚZEUMCAFÉ-KÖNYVNEK [mc] Nemzetközi dizájn-díjat kapott a MúzeumCafé könyvsorozat első darabja: György Péter Múzeum, a tanuló-ház című kötete, amelyet a (lapunk arcula­ táért is felelős) Lead82 alkotóközösség tervezett. A Miamiban 1921 óta megrendezett Art Directors Club Award zsűrije ezüstkocka díjban részesítette a könyvet, amely a többi díjazott munkával együtt nemzetközi turnéra indul, São Paulótól Pekingig. Az alapítása óta jelentősen bővült és egyre nagyobb presztízsű díjat ma már számos kategóriában (dizájn, illusztráció, fotó, reklám, interaktív média és mozgókép) írják ki. ¶

LUKÁCSI LÁSZLÓ: ÉKSZER (2013, RAGASZTOTT, CSISZOLT DICROIC SÍKÜVEG, RADIUS: 33 CM, MÉLYSÉG: 10 CM) FOTÓ: LUTZ NAUMANN, KUNSTSAMMLUNGEN DER VESTE COBURG

HATÁRAINKON TÚLRÓL MÚZEUMMÁ ALAKÍTANÁK AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚS HAJÓT [mti] Kavicsszállító uszályként használják ma a Száván azt a Bodrog nevű egykori osztrák– magyar monitort, amelynek Belg­rádban leadott ágyúlövéseivel kezdődött meg hivatalosan az első világháború 1914. július 28-án. A belgrádi Kortárs Történeti Intézet szeretné felújítaniújjáépíteni a hajót, mint a szerb és az osztrák–magyar közös örökség egyedülálló emlékét, amely egyben turisztikai célokat is szolgálhatna. ¶ MEGNYITOTT A VAJDASÁGI MAGYAR KÉPTÁR SZABADKÁN [magyarszo.com] Az új képtár azoknak a magyar nemzetiségű, illetve a magyar művészettörténethez jelentősen hozzájáruló művészeknek az alkotásait mutatja be, akik a mai Vajdaság területén születtek, alkottak vagy kiállítottak 1830 és 1930 között.

A kiállításra a szabadkai Városi Múzeumon kívül a zombori múzeumból is érkeztek művek.

A képtár létrejöttét a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács és a magyarországi Bethlen Gábor Alap is támogatta. ¶

ADY ENDRE-EMLÉKKIÁLLÍTÁS NYÍLT A CSUCSAI KASTÉLYBAN [mti] Ady és Csinszka a Bon­czakastély melléképületében vészelte át az első világháborút, majd az özvegy eladta a kastélyt Octavian Goga erdélyi román költőnek, későbbi román miniszterelnöknek. Az épületben és a hozzá tartozó birtokon ma Octavian Goga-múzeum működik. A melléképületben látható Ady-emlékkiállítást a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum rendezte be, és már tervezik a költő szülőfalujában, Érmindszenten rendezendő tárlatot is. ¶ BEZÁR A MAGYAR MÚZEUM AZ AMERIKAI KÖNYVTÁRBAN [mti] Huszonhat év után kiszorul a Passaicban (New Jersey állam) található Amerikai Magyar Mú­ zeum a Reid Emlékkönyvtárból, mivel az intézmény költségvetési megszorításokra kényszerül, és bérbe adja az épületrészt. A múzeum számos népművészeti tárgynak, festménynek adott otthont, ezeket a műkincseket raktárban helyezik el. Amerikában található egy másik magyar múzeum is, a Clevelandi Gyűjtemény, amelyet magyar önkéntesek alapítottak és üzemeltetnek. ¶

9

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

TISZTA LETT A ROTHKO [tate.org] Teljes restaurálás és konzerválás után ismét megtekinthető a Tate Modern állandó kiállításán Mark Rothko nagyméretű kompozíciója, amelyre 2012 októberében firkált feliratot a kiállítóteremben filctollal egy vandál látogató.

A felújítás – amelynek költségeit a Tate alapítványa magántámogatók jóvoltából finanszírozta – a vegyes technikával készült kép több, különböző anyaggal festett rétegére is kiterjedt, hiszen a vandál graffiti tintája néhol egészen a mű hátoldaláig átütött. A restaurálást nagyban segítette az a vászon, amelyet a festmény készülése idején használt Mark Rothko, és amelyet a művész családja kifejezetten erre a célra adományozott a múzeumnak. A kép annak a sorozatnak a része, amelyet a művész a manhattani Four Seasons étterem számára készített az ötvenes évek második felében.

A VISSZAKERÜLT KÉP A KIÁLLÍTÁSBAN: A JOBB ALSÓ SAROKBÓL TÖKÉLETESEN ELTŰNT A TÁMADÓ ÁLTAL RÁFIRKÁLT FELIRAT; MARK ROTHKO: FEKETE GESZTENYEBARNÁN (1958, VEGYES TECHNIKA, VÁSZON, 228,5 × 207 CM, TATE MODERN) © KATE ROTHKO PRIZEL AND CHRISTOPHER ROTHKO/DACS 2014 FOTÓ: OLIVIA HEMINGWAY, TATE PHOTOGRAPHY

10

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

AHOL A LÁTOGATÓ JÓ KÖZÉRZETE IS FONTOS SZEMPONT VOLT A FELÚJÍTÁS TERVEZÉSE SORÁN – A MUSÉE DE VALENCE Nemrégiben nyílt meg újra a délkelet-franciaországi Valence ar­cheológiai és művészeti múzeuma. Az intézmény sikeres újjá­építéséhez és bővítéséhez a városi vezetés elhatározására, a pályázat kiírását megelőző kétéves szakmai előkészítésre, nemzetközi pályázatra, szigorú és hozzáértő zsűrire és csak-

MAGYAR TERVEZŐK SIKEREI KÍNÁBAN ÉS DÁNIÁBAN [mti] Az Ybl-díjas Zoboki Gábor építész – aki a Művészetek Palotáját is tervezte – és társai tervei alapján épül fel a kínai Sencsenben a Nansan Kulturális, Sportközpont és Művészeti Múzeum, amely egy Hősök tere méretű területen több színházat, könyvtárat és uszodát is magába foglal. Szintén magyar siker született a világhírű dán meseíró, Hans Christian Andersen különleges világát bemutató múzeumra kiírt ötletpályázaton: több mint ötven országból érkezett ötszáz pályaműből került be a legjobb tíz közé és kapott díjat három huszonéves magyar tervező – Bodonyi Panni illusztrátor, Guba Sándor és Hámori Péter építész – munkája. ¶

MOSTANTÓL ÚJRA NYITVA VAN A MADRIDI RÉGÉSZETI MÚZEUM [artdaily.com] Hatéves felújítás után ismét megnyílt a Nemzeti Régészeti Múzeum Madridban. A 65,2 millió eurós beruházással teljesen megújult az intézmény; az új audiovizuális eszközöknek, térképeknek és grafikus elemeknek köszönhe­tően érdekessé, elevenné próbálják tenni a történelmet, bemutatva az ezen a területen élő emberek életét az őskortól a 19. századig. Láthatók többek között az Altamira barlang rekonstruált falfestményei és Lucy, a 3,2 millió éves emberszabású nő maradványai is. ¶ MEGÚJULT II. JÁNOS PÁL PÁPA SZÜLŐHÁZA WADOWICÉBEN [mti] Kibővített, korszerűsített és számos multimédiás eszközzel gazdagított új kiállítás nyílt a dél-lengyelországi Wadowicében, II. János Pál pápa múzeumként működő szülőházában a néhai egyházfő szentté avatása alkalmából. Az eredeti állapotában berendezett lakásban Wojtyla személyes holmijai mellett három évig látható lesz az a Rómából kölcsön kapott pisztoly is, amellyel Ali Agca megsebesítette a pápát. ¶

ELSŐ VILÁGHÁBORÚS MŰKINCS TÉRT VISSZA NÉMETORSZÁGBÓL [theartnewspaper.com] Ha restitúcióról hallunk, a nácik által elrabolt műkincsek visszaadására gondolunk, holott még az első világháború művészeti veszteségét sem mérték fel teljesen.

A német kormány a centenáriumi megemlékezések kapcsán visszaszolgáltatott egyet az észak-francia múzeumokból elrabolt kincsek közül: Alix Marie de La Pérelle-Poisson festményét a Musée de la Chartreuse-ből tulajdonították el 1918 szeptemberében. A francia múzeumok online adatbázist hoznak létre háborús veszteségeikből a www. musenor.com honlapon. ¶ VISSZAADJA MATISSE KÉPÉT EGY NORVÉG MÚZEUM [mti] Bár jóhiszeműen vásárolta meg egykor Henri Matisse Nő kékben kandalló előtt című festményét a Henie Onstad Art Center, most visszaszolgáltatja azt az örökösöknek. A húszmillió dollárt érő képet Hermann Göring orozta el egy menekülésre kényszerített francia zsidó műkereskedőtől. A festmény egyike volt a norvég múzeumokban található legjelentősebb modern külföldi alkotásoknak. ¶

A SAINT-PAUL-LÈS-ROMAINS-BEN 1964-BEN FELTÁRT RÓMAI KORI VILLÁBÓL ELŐKERÜLT, KR. U. 170–180-BAN KÉSZÜLT GALLO-ROMÁN MOZAIKOK – KÖZTÜK AZ ÁLLATOKAT ÉNEKÉVEL ELBŰVÖLŐ ORFEUSZ ÁBRÁZOLÁSA – 1977 ÓTA SZEREPELNEK A VALENCE-I MÚZEUM ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSÁN © MUSÉE DE VALENCE FOTÓ: PAUL VESSEYRE

ÚJABB LOPOTT MŰTÁRGYAT KAP VISSZA GÖRÖGORSZÁG [mti] Az 1133-ban készült műalkotást a közép-bizánci művészet egyik mesterműveként tartják számon. A Getty Center szerint a gazdagon díszített újszövetségi kézirat egy nagyobb, jól dokumentált gyűjtemény egyik darabjaként került az intézménybe, ám a közelmúltban kiderült, hogy azt több mint ötven évvel ezelőtt lopták el a görögországi Athosz-hegyi kolostorok egyikéből. A Los Angeles-i mú­zeum az elmúlt években számos olyan műtárgyat adott vissza Görögországnak, Törökországnak és Olaszországnak, amelyeket illegálisan vittek ki ezekből az országokból. ¶ KLIMT-FESTMÉNYT KAPOTT AJÁNDÉKBA EGY BÉCSI MÚZEUM [mti] Gustav Klimt korábban nyilvánosan soha ki nem állított női portréját kapta ajándékba a bécsi Kunsthistorisches Museum. A feltehetőleg 1895-ben készült festményt 2013-ban hagyták Georg Lasus műgyűjtő örökösei az intézményre. A műalkotás a restaurálása után először most, augusztus 31-ig megtekinthető a múzeum modern anyagának kiállításán. ¶

nem két és fél éves kivitelezési munkára volt szükség. Az új múzeum látogatóit már az előcsarnokban az a benyomás fogadja, hogy egy a legapróbb részletekig átgondolt munka eredményét élvezhetik. A középkorból származó, de csak koránál fogva érdekes, egyébként jellegtelen fogadócsarnokot a két szemközti falon megnagyobbított ablakokon beáramló természetes fény barátságossá teszi, kitekintve pedig az egyik oldalon a tájat átszelő Rhône folyó, a másikon a város legidősebb műemléke, az 1095-ben felszentelt és azóta sokszor átépített Saint-Apollinaire-katedrális látványa tárul elénk. Már ez az első, a látogatókat fogadó terem jól tükrözi az építésznek az egész épületegyüttesre kiterjedő törekvését:

FRANCIA MÚZEUMBA KERÜLT DE SADE MÁRKI KÉZIRATA [mti] A hírhedt író Szodoma 120 napja című szövegének eredeti kéziratát egy francia gyűjtő és múzeumtulajdonos vásárolta meg hétmillió euróért (2,1 mil­ liárd forint), és saját múzeumában állítja ki. A Bastille börtönében raboskodó francia író botrányokat kavaró alkotásának eredeti kéziratát, amelyet egy tizenkét méter hosszú papírtekercsre írt apró betűkkel, 1982ben lopták el. A többször gazdát cserélt tekercset a márki halálának kétszázadik évfordulóján állítják ki. ¶ 250 ÉVES JUBILEUMÁT ÜNNEPLI A SZENTPÉTERVÁRI ERMITÁZS [mti] 1764. március 16-án alapította Nagy Katalin orosz cár a világ egyik legnagyobb és legismertebb múzeumát, amelynek alapját egy berlini kereskedő gyűjteménye képezte, amelyet Nagy Katalin 1764 elején vásárolt. A kollekció őrzésére épült a kétemeletes Kis Ermitázs, a hatalmasra gyarapodott anyagnak ma öt épület ad otthont.

A több mint négymillió darabos gyűjteménynek így is csak kis része fér el a palotákban, a többi raktárakban pihen. ¶

11

MÚZEUMKÖRÚT HÍREK

a környezet beemelését a történelmi épületbe és a helyhez kapcsolódó archeológiai gyűjteménybe. Az építész pedig nem más, mint a francia Jean-Paul Philippon, akinek korábbi munkái közé tartozik többek között a párizsi vasútállomásból átalakított Musée d’Orsay és a harmincas évektől 1985-ig uszodaként, napjainkban múzeumként működő roubaix-i La Piscine.

A Musée de Valence, amely 1911ben az egykori püspöki palotában nyílt meg, az idők folyamán nemcsak kinőtte ezt a helyet, de az idő is eljárt felette, elavulttá vált, már nem felelt meg a mai múzeumi követelményeknek. Philippon egyrészt új, korszerű épületszárnnyal bővítette a kiállítási területet, másrészt hangsúlyossá tette a régi épü-

let különböző korokban végzett átalakításainak nyomait: kibontott és láthatóvá tett befalazott középkori átjárót, elfedett homlokzatot, 15. századi kazettás mennyezetet és falfestményt, „múzeumi tárggyá” téve magát az egykori palotát is. Philippon a tervezés közben azt is fontos szempontnak tartotta, hogy a közönség könnyen kiismerhesse a múzeumot, és ott jól érezze magát. Az újjávarázsolt intézményhez természetesen újragondolt állandó kiállítás is tartozik, amely az építész elképzeléséhez igazodva jól olvasható információk kíséretében ad kellemes közérzetet, zavartalan szabadságot a közönségnek: a két részből álló kiállítás – a palindrom mintájára – oda-vissza bejárható és értelmezhető.

Az archeológiai gyűjtemény első terme a régi épületet egykor a katedrálissal összekötő gótikus folyosó. Ide és a következő szintre kerültek az időben legkésőbbi, már az érseki palotához kapcsolódó emlékek: szarkofágok, 12. századi faragott oszlopfők, keresztény mozaikok.

Továbbhaladva térben és időben gallo-román és bizánci fémpénzek, hatalmas méretű kerámia bortárolók és egyéb használati tárgyak mentén egészen az őskori leletekig jutunk el. Felérve a legfelső szintre, mintegy a középkori torony folytatásaként a körös-körül üveggel határolt „belvederbe” jutunk, ahonnan teljesen körbetekinthetünk a környező vidéken. Lefelé folytatva utunkat egy emelettel lejjebb ugyancsak tájakat láthatunk,

de a valóság helyett ezúttal már festők által megidézett természeti képeket. A látogatás ugyanis a képzőművészeti gyűjtemény kortárs és 20. századi alkotásaival, kubista, expresszionista, absztrakt, szürrealista, hiperrealista festményekkel, installációkkal, szobrokkal, konceptuális művekkel, fotókkal folytatódik; Van Dongen, Gerhard Richter, Hantaï Simon művei szerepelnek itt. Időrendben visszafelé haladva a fauveizmus, a barbizoni iskola, a neoklasszicizmus és az impreszszionizmus képviselői – köztük Friesz, Vlaminck, Dufy, Corot, Théodore Rousseau – képeit a romantika és az orientalizmus, Delacroix és kortársainak festészete követi. Eljutva a 17. századig egy ismeretlen festő négy, frissen restaurált, hatal-

mas vászna egy külön teremben Jézus életének négy jelenetét ábrázolja részletgazdag elbeszélő stílusban. Ezzel vissza is érkezünk a földszintre, és választhatunk, hogy időben visszafelé, az archeológiai gyűjteményben, vagy előre, a képzőművészetben induljunk-e újra el, netán a múzeum szintén újjávarázsolt parkjában pihenjünk-e meg.

A Philippon által kitűzött céloknak szinte mindegyike sikerrel valósult meg: a kiválóan megoldott természetes és mesterséges megvilágítású, nyugodt és barátságos környezetben valóban jól érzi magát a látogató. cserba júlia valence

NEW YORK, 9/11 EMLÉKE [mc] Többéves késedelem után május 21-én Barack Obama amerikai elnök megnyitotta az egykori World Trade Center lerombolt ikertornyai helyén a 2001. szeptemberi tragédiára emlékező 9/11 Memorial Museumot. A 9900 négyzetméteres térben eredeti tárgyakkal, dokumentumokkal, multimédiás alkalmazásokkal berendezett kiállítás a csaknem háromezer áldozatra emlékezve hívja fel a figyelmet a terrorizmus borzalmára. A múzeumban két külön tárlat látható: az egyik az áldozatokra, a másik a történtekre és máig tartó hatásaira koncentrál.

A KIÁLLÍTÁSBAN LÁTHATÓ EGY, A MENTÉS ALATT EGY FALOMLÁS SORÁN SÚLYOSAN MEGSÉRÜLT TŰZOLTÓAUTÓ IS, AMELYIKNEK AZ ELEJE GYAKORLATILAG TELJESEN ELTŰNT A RÁZÚDULÓ TÖRMELÉKEK ALATT © 2014 THE NEW YORK TIMES FOTÓ: ANDREW MOORE

12

MÚZEUMKÖRÚT

KIÁLLÍTÁSOK*ÖSSZEÁLLÍTOTTA: HEILMANN ANNA

BUDAPEST MERÉSZEBB, MINT A FESTÉSZET – A MODERN MAGYAR KERESKEDELMI PLAKÁT 1924–1942 Magyar Iparművészeti Múzeum július 27-ig www.imm.hu A 2009-es valenciai, majd sevillai bemutatkozás után most a budapesti közönség is megcsodálhatja a modern magyar plakátművészet leglátványosabb darabjait. A kiállítás alapját adó, az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményéből származó százkét plakát mellett az Iparművészeti Múzeumból és számos köz- és magánygyűjteményből érkező kisnyomtatványok és különleges tárgyi emlékek idézik meg az 1924 és 1942 közötti kereskedelmi grafika főbb irányvonalait. Bakos Katalin kurátor összeállítása a hazai konstruktivista és Bauhaus-hatású tervezőgrafika legismertebb képviselőin – Berény Róbert, Bortnyik Sándor, Kassák Lajos – túl a kevésbé híres alkotóknak – Irsai István, Csemiczky Tihamér, Radó György, a Macskássy testvérek – bemutatására is hangsúlyt fektet. A kiállításhoz háromnyelvű katalógus készült. ¶

TOULOUSE-LAUTREC VILÁGA – LITOGRÁFIÁK (1891–1901) Szépművészeti Múzeum augusztus 24-ig www.szepmuveszeti.hu A múzeum Európa-hírű Grafikai Gyűjteményében kétszáznegyven Toulouse-Lautrec-litográfiát őriznek. A nyolc tematikai egységbe rendezett tárlaton látható plakátok, borítótervek, illusztrációk, kottacímlapok, színházi műsorok révén éltre kelnek Párizs 19. század végi szórakoztatóiparának szereplői és legendás helyszínei. Az ábrázolt művészeket korabeli mozgófilmeken is láthatjuk, illetve eredeti hangfelvételeken hallhatjuk. ¶

FESTŐK A TÜKÖRBEN – MAGYAR ÖNARCKÉPEK AZ UFFIZI KÉPTÁRBÓL Budapesti Történeti Múzeum július 20-ig www.btm.hu A firenzei Uffizi Képtárban a leghíresebb európai és Európán kívüli festők önarcképeit őrző gyűjtemény darabjai között huszonegy magyar származású alkotó huszonnégy műve található, a tavaly Olaszországban hatalmas sikert arató kiállítás e portrékból kínál unikális válogatást. A tárlat zárását követően Keserü Ilona és Fehér László egy-egy önarcképével gazdagodik az Uffizi kollekciója. ¶

MODERNISTA DIZÁJNER – IRSAI ISTVÁN PLAKÁTMŰVÉSZ Izraeli Kulturális Intézet június 30-ig www. izraelikultura.hu Irsai István a két világháború közötti modern magyar plakátművészet kiemelkedő képviselője volt, karrierjét a holokausztot követően Izraelben folytatta.

Az izraeli grafika meghatározó alakjává nőtte ki magát, nevéhez fűződik a héber Haim betűtípus megalkotása. A kiállításon a két korszakának alkotásai együtt láthatók. ¶

KIHÍVOTT MAGYAR VÉGZET – KOVÁCS IMRE (1913–1980) KIÁLLÍTÁSA Országos Széchényi Könyvtár július 12-ig www.oszk.hu A Kovács Imre Társaság felkérése nyomán létrejött tárlat a két világháború közötti magyar népi radikalizmus legaktívabb alakjára, a száz éve született író-politikusra emlékezik. A kiállítás felidézi elvhű és következetes életútját, műveinek fogadtatását és nagy port kavaró társadalmi programját. ¶

HANTAÏ SIMON: ETŰD (1969, AKRIL, VÁSZON, 116 × 482 CM, MAGÁNTULAJDON) AZ ARCHIVES SIMON HANTAÏ JÓVOLTÁBÓL

BICIKLIVÁROS SZABADKA – BUDAPEST Néprajzi Múzeum szeptember 28-ig www.neprajz.hu A Szabadkai Városi Múzeumból érkező, A biciklisek városa – A kerékpár történeti, néprajzi és művészeti aspektusai Szabadkán című tárlat budapesti társkiállítása a főváros virágzó kerékpárkultúrájának előzményeit mutatja be. Az urbánus életmód egyik meghatározó és egyre kevésbé alternatív közlekedési eszközének kezdeteit tárgyi emlékek, archív dokumentumok elevenítik fel. ¶ OFEN JÁSÁN – ÓBUDA ZSIDÓSÁGÁNAK TÖRTÉNETE Óbudai Múzeum október 30-ig www.obudaimuzeum.hu Az Ofen Jásán nevű, a 18. század elején kialakult óbudai zsidó közösség kevésbé ismert, ám rendkívül izgalmas és ellentmondásokkal terhelt történetébe, hagyományaiba, mindennapjaiba pillanthatunk be a kiállításon. A tárlat az óbudai zsidóságnak a főváros politikai, társadalmi és kulturális életében való szerepét mutatja be. ¶

A ZSOLTÁRTÓL A RÓZSASZÍN REGÉNYIG – FEJEZETEK A MAGYAR NŐI MŰVELŐDÉS TÖRTÉNETÉBŐL Petőfi Irodalmi Múzeum november 25-ig www.pim.hu A PIM és az MTA Művészettörténeti Intézetének közös tárlata a 16–19. század női oktatását, művelődését, kulturális szórakozási lehetőségeit, az ehhez köthető ellentmondásokat, nehézségeket, és a radikális változásokat tárja az érdeklődők elé.

A könyvritkaságokon túl akvarellek, festmények, iparművészeti remekek és sokszorosított grafikák színesítik a témához kapcsolható ismereteinket. ¶ „ITÁLIÁBAN LÁTTAM” – A RÓMAI COLLEGIUM HUNGARICUM EMLÉKEZETE 1928–1943 Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum június 28-ig www.mcpmuzeum.hu A Gerevich Tibor által alapított intézmény hőskorának művészlakóira emlékezik a tárlat, olyan alkotók műveivel, mint Jeges Ernő, Kontuly Béla, Aba-Novák Vilmos, Molnár-C. Pál, Patkó Károly, Pátzay Pál, Pekáry István vagy Amerigo Tot. ¶

13

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

A VILÁGHÍR UTÁN VÉGRE HAZATÉRT HANTAÏ SIMON HANTAÏ Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum augusztus 31-ig www.ludwigmuseum.hu Először rendeznek Magyarországon átfogó jellegű, retro­ spektív kiállítást Hantaï Simon (1922–2008) életművéből. A nagyszabású tárlat bemutatja a magyar származású, nemzetközileg elismert alkotó művészetének fő aspektusait, korszakait, a Magyarországon készült korai munkáitól kezdve egészen az utolsó alkotásokig. A hatvan festményt felvonultató tárlaton számos, eddig nyilvánosan még ki nem állított mű is látható.

VIDÉK EGY FRANCIA MAGYAR – CZÓBEL BÉLA KIÁLLÍTÁSA Ferenczy Múzeum, MűvészetMalom, Szentendre augusztus 31-ig www.femuz.hu Czóbel Béla művészetét a teljesség igényével utoljára a Műcsarnok 1971-ben megrendezett életműkiállítása mutatta meg.

Most az utóbbi évek Nyolcakés fauve-kutatásainak eredményeit is figyelembe véve a MűvészetMalom területén egy minden eddiginél gazdagabb anyagot láthat a nagyközönség, számos mű most először látható itthon.

A Budapest és Szentendre mellett Párizsban, Berlinben, Belgiumban és Hollandiában is dolgozó művésznek hét évtizednyi alkotóév adatott meg, ennek terméséből válogatta ki a négy kurátor, Barki Gergely, Bodonyi Emőke, Jurecskó László és Kratochwill Mimi a tárlatra szánt, hazai és külföldi múzeumokból, magángyűjteményekből érkező kétszáz festményt és grafikát.

Az életműkiállírtást kísérő katalógusban a művek reprodukciói mellett tanulmányok és lappangó művek „wanted” listája is szerepel. ¶

NÉMETALFÖLDTŐL RÓMÁIG – VÁLOGATÁS A ZICHYGYŰJTEMÉNY LEGSZEBB FESTMÉNYEIBŐL ÉS SZOBRAIBÓL Szent István Király Múzeum – Csók István Képtár, Székesfehérvár június 29-ig www.szikm.hu A Nemzeti Galériával közös tárlaton az európai festészet különböző iskoláinak és korszakainak alakulását többek között Jan Kupecký, Bernardo Strozzi, Bernardo Canal, id. Markó Károly, Mányoki Ádám munkái révén ismerhetjük meg Zichy Edmund gróf gyűjteményéből. ¶

TITÁNIA LOVAGJAI – I. FERENC JÓZSEF Gödöllői Királyi Kastély, Gödöllő szeptember 28-ig www.kiralyikastely.hu Gróf Andrássy Gyula és Rudolf trónörökös bemutatása után Erzsébet királyné életének legfontosabb férfiszereplőjét eleveníti meg a sorozat aktuális, a kastély Rudolf-szárnyában látható kiállítása. I. Ferenc József életútjának Magyarországhoz kapcsolható fordulópontjai, magánéletének döntései a korabeli sajtóból, visszaemlékezésekből és személyes levelezéséből körvonalazódnak. ¶

KECSKEMÉT ÉS A MAGYAR ZSIDÓ KÉPZŐMŰVÉSZET A 20. SZÁZAD ELSŐ FELÉBEN Kecskeméti Katona József Múzeum – Cifrapalota, Kecskemét július 27-ig www.muzeum.kecskemet. hu/cifra Az emlékkiállítás a múzeum saját anyagából válogatva a zsidó származású magyar műgyűjtők és művészek életét mutatja be Ámos Imre, Anna Margit, Czigány Dezső, Czóbel Béla, Faragó Géza, Farkas István és Fényes Adolf művein keresztül. ¶

SÜTŐ ÉVA TEXTILMŰVÉSZ RETROSPEKTÍV KIÁLLÍTÁSA Szombathelyi Képtár, Szombathely augusztus 10-ig www.keptar.szombathely. hu Elsőként a Szombathelyi Képtárban látható Vas megye legaktívabb iparművésznőjének textil- és bőrmunkákból álló önálló kiállítása. A szombathelyi Nemzetközi Textilbiennálék és Trien­nálék állandó szereplője főként történelmi, nemzeti és lokálpat­rióta témákat rejt el munkái szövetében. ¶

EMBEREK AZ EMBERTELENSÉGBEN – GYŐR A VILÁGHÁBORÚK IDŐSZAKÁBAN Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, Magyar Ispita, Győr június 30-ig www.romer.hu Az első és a második világháborúról, valamint a győri bombázás hetvenedik évfordulójáról megemlékező tárlaton hadtörténeti, ipartörténeti és kultúrtörténeti emlékekkel, fotográfiákkal, dokumentumokkal és további relikviákkal találkozhatunk. Katonai felszerelések, egyenruhák, fegyverek mellett a korszak leghíresebb ipari komplexuma, a győri Ágyúgyár történetét is megismerhetjük. ¶ JÁTÉKVILÁGOK Laczkó Dezső Veszprém Megyei Múzeum, Veszprém augusztus 10-ig www.vmmuzeum.hu A múzeum 1979 óta folyamatosan bővülő játékgyűjteményén alapuló tárlata a hazai játékkultúra legérdekesebb darabjait mutatja be, a tárgyak mellett archív fotókkal. A tematikailag sokrétű kiállítást felnőtt- és gyermekprogramok kísérik. ¶

ILONA KESERÜ ILONA – AZ IDŐ SZÍNTEREI – CANGIANTE Vaszary Galéria, Balatonfüred július 27-ig www.vaszaryvilla.hu A Szépművészeti Múzeum közreműködésével létrejött tárlaton a Kossuth-díjas festőművésznő 1963-tól készített félszáz alkotása tekinthető meg. A kisebb blokkokra osztott kiállításon Keserü Ilona szabad gesztusokra alapozott, dinamikus festményein, objektjein, grafikáin szereplő, az 1967 és 1973 között alkotott, a falusi temetői művészetben is gyakran használt hullámforma motívumát és a művésznek a kora hatvanas évektől jelen levő, színváltásnak nevezett festészeti technikájával készült munkáit láthatjuk. ¶

14

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

A NAPÓLEONI HÁBORÚK ÜTKÖZETEI ÉS HŐSTETTEI H, mint harctéri festmények Neue Pinakothek, München szeptember 8-ig www.pinakothek.de Wilhelm von Kobell (1766–1853) müncheni udvari festőnek a napóleoni háborúk idején készült negyven festményből álló sorozatát állítja ki a múzeum a császár bukásának kétszázadik évfordulója alkalmából. A kiállítás lényegét mégsem a bicentenárium adja, a kurátorok a zsánerkép szerepének megváltozását, a hősiesség és a férfiasság újszerű ábrázolásának kérdését kívánják bemutatni a történeti festmények e különleges csoportjával.

KÜLFÖLD HENRI MATISSE – THE CUT-OUTS / PAPÍRKIVÁGÁSOK Tate Modern, London szeptember 7-ig www.tate.org.uk A francia avantgárd kiemelkedő művésze, Henri Matisse munkásságának kevésbé ismert szegmensét ismerhetjük meg a százhúsz, 1936 és 1954 között készült papíralkotás révén. A különleges, nagyméretű munkákban kicsúcsosodó vágási technikát ízületi problémái miatt kezdte el alkalmazni a mester, de később már nem csak vázlatkészítésre használta. A kiállítás Nagy-Britannia után a New York-i Modern Művészetek Múzeumában lesz látható. ¶

IRVING PENN, REZONANCIA Palazzo Grassi, Velence december 31-ig www.palazzograssi.it A többnyire szigorú kompozíciójú, fekete-fehér divat- és a portréfotóiról ismert fényképész, Irving Penn százharminc munkájával találkozhatunk Velence legimpulzívabb kortárs művészeti intézményében. A kiállításon a művész 1950-es években készített sorozatait, a művészeti, irodalmi élet és a filmvilág szereplőinek arcképeit, csendéleteit és néprajzi kötődésű alkotásait csodálhatjuk meg. ¶ A FOTOGRÁFIA AMAZONJAI – VÁLOGATÁS MARIO TREVISAN GYŰJTEMÉNYÉBŐL Palazzo Fortuny, Velence július 14-ig www.fortuny.visitmuve.it A fotográfia feltalálásának 175. évfordulója apropójából megrendezett tárlat a fényképészet női úttörői előtt tiszteleg. A kiállítás többek között olyan művészek hányattatott és kalandokban bővelkedő életútját és szakmai pályafutását mutatja meg, mint Julia Margaret Cameron, Margaret Bourke-White, Lisette Model, Diane Arbus vagy Vanessa Beecroft. ¶

A VELENCEI ZSIDÓ GETTÓ ELVESZETT KINCSEI Belvedere, Téli Palota, Bécs július 6-ig www.belvedere.at A nemzetközi zsidó közösségnek nem kizárólag elkülönült negyedet, hanem biztos pontot is jelentett az évszázadok viharában a velencei Zsidó Gettó, amely 2016-ban lesz ötszáz éves. A kiállítás Velence toleráns attitűdjéről tanúskodik az 1516 és 1797 között készült ipar- és képzőművészeti remekművek felvonultatásával. ¶ THE GIJS+EMMY SPECTACLE Stedelijk Museum, Amszterdam augusztus 24-ig www.stedelijk.nl A kiállításon az 1942-es születésű Gijs Bakker és Emmy van Leersum 1967 és 1972 között alkotott különleges divat- és ékszertervezői munkáit ismerheti meg a közönség. A tárlat a dizájnerpáros 1967-es, mára már legendássá lett divatbemutatójából indul ki, amely a korszak ékszertervezését alapjaiban változtatta meg.

A kiállítás mindenképpen legszebb darabja a dán dizájn ikonikus ékszere, Bakker 1967-es, Kályhacső (Kachelpijp collier) nevű ékszerszettje. ¶

WILHELM VON KOBELL: A HANAUI CSATA HARMADIK NAPJÁN (1814, 206 × 323 CM, OLAJ, VÁSZON, BAYERISCHE STAATSGEMÄLDESAMMLUNGEN – NEUE PINAKOTHEK, MÜNCHEN) REPRODUKCIÓ/FORRÁS: SIBYLLE FORSTER, BAYERISCHE STAATSGEMÄLDESAMMLUNGEN

BELGA GEOMETRIKUS ABSZTRAKT MŰVÉSZET 1945-TŐL NAPJAINKIG Szépművészeti Múzeum, Mons július 13-ig www.bam.mons.be A festmények mellett bútorok, ékszerek, textilek, szobrok, projektek hozzák közelebb az érdeklődőkhöz a belga absztrakt művészet geometrikus és lírai oldalát. Olyan alkotókkal talákozhatunk, mint Jo Delahaut, Pol Bury, Wéry Dan Van Severen, Amédée Cortier, Jean Rets, Gaston Bertrand vagy Luc Peire.

A tárlat Horváth Pál Gyula több alkotását is bemutatja. ¶ MEDICIEK – A PAPÍR RENDKÍVÜLI VILÁGA Breda Múzeum, Hollandia június 15-ig www.breda-museum.org A belga szobrász- és festőművész Isabelle de Borchgrave különleges papírtechnikával létrehozott kosztümegyüttesén a Medici család híres portréi elevenednek meg. A nálunk kevéssé ismert képzőművésznő nevéhez olyan papírkollekciók köthetők, mint a folyamatosan bővülő Papiers à la Mode együttes, a Mariano Fortuny- vagy az Orosz Balett-kollekció. ¶

STANLEY KUBRICK Nemzeti Múzeum, Krakkó szeptember 14-ig www.muzeum.krakow.pl A Stanley Kubrick életére és filmes munkásságára fókuszáló nagyszabású kiállításon a kezdeti alacsony költségvetésű filmektől a hollywoodi szuperprodukciókon át a nagy port kavaró fekete komédiákig és thrillerekig effektek, filmrészletek, fotográfiák, jelmezek, kosztümök, különböző tervek megismerésével követhetjük nyomon a világhírű filmrendező izgalmas alkotói pályáját. Az ezer kiállítási tárgy zöme Kubrick személyes hagyatékából származik. ¶ RIPPL-RÓNAI JÓZSEF Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda október 31-ig www.csszm.ro Rippl-Rónai kilencvenöt művét állítják ki az erdélyi múzeumban, ebből nyolcvanöt Csíkszereda testvérvárosából, Kaposvárról, tíz a Magyar Nemzeti Galériából érkezett. Ilyen gazdagságában még nem volt látható Székelyföldön a Párizst is megjárt, szülővárosában, Kaposváron letelepedett posztimpresszionista művész életműve. ¶

15

MÚZEUMKÖRÚT KIÁLLÍTÁSOK

PLAYTIME Städtische Galerie im Lenbachhaus und Kunstbau, München június 29-ig www.lenbachhaus.de A munka históriája egyidős az emberiséggel. A francia filmrendező, Jacques Tati filmjének hangulatából merítkező tárlat arra a kérdésre keresi a választ, hogy a különböző generációk alkotói hogyan értelmezik a munka fogalmát. A kiállítás Monica Bonvicini, a Pet Shop Boys, Charlie Chaplin, Slatan Dudow, Beate Engl, Martha Rosler, Dieter Roth, Andreas Siekmann, Christoph Schlingensief, Allan Sekula, Richard Serra, Kerstin Stakemeier, Mladen Stilinović, Donna Summer és Ignacio Uriarte munkáit sorakoztatja fel. ¶

ISTENI SZÍNJÁTÉK – A MENNYORSZÁG, A POKOL, A TISZTÍTÓTŰZ KORTÁRS AFRIKAI MŰVÉSZEK MEGFOGALMAZÁSÁBAN Museum für Moderne Kunst, Frankfurt am Main július 27-ig www.mmk-frankfurt.de A Fekete Kontinens és Dante Alighieri Isteni színjátéka izgalmas találkozásának lehetünk szemtanúi. A különleges párbeszéd négyezer-ötszáz négyzetméteren, három szimbolikus szinten valósul meg mai afrikai képzőművészek közreműködésével. Antik kultúra, európai teológia, filozófia és erkölcs keveredik Afrika társadalmi és politikai problémáival, festmények, fotográfiák, installációk, performance-ok segítségével. ¶

SZEMTŐL SZEMBEN – A VILÁG LEGŐSIBB MASZKJAI szeptember 11-ig Izrael Múzeum, Jeruzsálem www.imj.org.il A kiállítás látogatóira meredő kilencezer éves kőarcokat együtt most először láthatja közönség a tárgyak eredeti otthonában.

A Jeruzsálem környékéről, de több területről származó tizenkét, a neolitikus korban készült maszk az emberi civilizáció hajnalán élő emberősök közösségi szertartásainak létezéséről tanúskodik. A kutatók szerint a maszkokat alkotó csoportok az elsők között lehettek, amelyek a nomád életmódot feladva letelepedtek. A tárlat tárgyainak nagy része magántulajdonban van, az Israel Múzeum mindössze kettőt őriz. ¶

VOLT EGYSZER EGY ORIENT EXPRESSZ Institut du monde arabe, Párizs augusztus 31-ig www.imarabe.org Az irodalom számára kétségtelenül Agatha Christie krimije tette halhatatlanná a nyugati civilizáció legexkluzívabb városát a varázslatos Kelettel összekötő, Georges Nagelmackers belga bankár által megálmodott vasutat. A tárlaton a luxusvagonokból származó iparművészeti remekművek, a René Prou vagy René Lalique által tervezett üvegcsodák, bőr- és mahagóni berendezések, a legmívesebb rézés aranytárgyak segítenek elképzelni, mi fogadhatta I. Ferdinánd bolgár cárt vagy Graham Greene-t amikor ezekbe a hálóés étkezőkocsikba lépett. ¶

FJODOR FJODOROVICS (1883–1955) – A BOLSOJ SZÍNHÁZ LEGENDÁJA Tretyakov Képtár, Moszkva augusztus 3-ig www.tretyakovgallery.ru Fjodor Fjodorovszkij Fjodorovics neve elválaszthatatlanul öszszeforrt a Moszkvai Nagyszínház 20. századi látványvilágával és azzal a harminc produkcióval, amelyek számos díjat és a világhírt hoztak számára. Jelmeztervezői pályafutásának negyven éve alatt olyan előadásokhoz készített kosztümöket, mint a Borisz Godunov vagy a Cár menyasszonya. A tárlaton a művész vázlatait, dekorációs- és kosztümterveit és háttérminiatúráit is láthatjuk, a tárgyak többsége a képtár alapítványának tulajdonában van. ¶

BÁLI SZEZON A METBEN Charles James – A divaton túl The Metropolitan Museum of Art, New York augusztus 10-ig www.metmuseum.org A tárlaton a ruhatervező Charles James (1906–1978) legendás karrierjét ismerhetjük meg hetvenöt lenyűgöző, korszakalkotó szabású, szigorúan tudományos megközelítésben megtervezett báli kreációja segítségével. A válogatás a művész utolsó, a New York-i Chelsea Hotelben volt stúdiójában készült vázlataival és az 1940–50-es évek nemzetközi báli szezonjai atmoszférájának megidézésével zárul.

CHARLES JAMES: BÁLI ÖLTÖZETEK, 1948 (METROPOLITAN MUSEUM OF ART) CECIL BEATON ITT LÁTHATÓ FOTÓJA MEGJELENT A VOGUE MAGAZIN 1948. JÚNIUS 1-JEI CÍMLAPJÁN FOTÓ/FORRÁS: CECIL BEATON, BEATON/VOGUE/CONDÉ NAST ARCHIVE © CONDÉ NAST

16

MÚZEUMKÖRÚT

MONITOR*SZERZŐ: MAGYAR KATALIN

DOBERDÓ, PRZEMYSL, VERDUN – ELSŐ VILÁGHÁBORÚS EMLÉKEK A NETEN A „Nagy Háború” kitörésének centenáriuma alkalmából létrejövő kiállításokhoz világszerte felhívásokkal próbálnak minél több személyes emléket begyűjteni a múzeumok. A londoni Imperial War Museums honlapján – www.iwm.org.uk – az újdonságok és az óriási gyűjtemény darabjai mellett az oral history-dokumentációban, film- és hangfelvételek, fényképek között is böngészhetünk. A gyűjteményben szép számmal található magyar vonatkozású anyag, is, például filmhíradó-felvételek az olasz és a galíciai frontról. Személyes emlékekre – levelekre, naplókra, fényképekre, filmekre, levelezőlapokra – vadászhatunk az europeana.eu gyűjteményben is, amelynek ugyancsak vannak magyar vonatkozásai is (részben magyarul is olvashatóan). Kereshetünk az olasz, a keleti és a nyugati front eseményei között, vagy olyan témák szerint, mint „lövészárok”, „hadifoglyok”, „nők”, „tengerészet”, „repülők”. A nyugati front minden apró részlete megjelenik a www.greatwar.co.uk linkgyűjteményében: háborús színterek, csataterek és az azokat felkereső túrák, centenáriumi események, műemlékek és emlékhelyek, múzeumok, katonai temetők, a sebesültek ellátása, filmarchívumok, oktatási anyagok, időrend, családi történetek, versek, cikkek, kitüntetések, na és az elmaradhatatlan szuvenír, a pipacsos ernyő is megvásárolható. (A pipacs egy kanadai hadiorvos népszerű verse nyomán terjedt el, mint a hősi halottakra emlékeztető angolszász jelkép.) Az 1916-os somme-i csata emlékét őrző múzeum honlapja – www.historial.org – a francia hadszíntér kiállításait, gyűjteményét, eseményeit mutatja be, és azt a hatalmas emlékművet, amelyre 73 367 eltűnt brit és dél-afrikai katona nevét vésték fel. Az olasz front volt az Osztrák–Magyar Monarchia katonáinak egyik fő hadszíntere: az isonzói csaták egyik emlékhelyén, a szlovén–olasz határ közelében levő Kobarid múzeu­ mának honlapján – kobariski-muzej.si – szlovén, magyar, német, olasz és angol nyelven is böngészhetünk.

Innen kiinduló vezetett túrák mutatják be az Isonzó völgyében zajlott csatákat, míg a kiállítások összefoglalják

SÁFRÁNY BÉLA 1916 OKTÓBERÉBEN, TIZENKILENC ÉVESEN, A K. U. K. 25. LOSONCI HADSEREG III. ZÁSZLÓALJÁBAN SZOLGÁLÓ GYALOGOSKÉNT ESETT EL VALAHOL AZ OLASZ FRONTON. ÉDESANYJA KÉRÉSÉRE A BAJTÁRSAI EGY FOTÓT KÜLDTEK A FIÚ SÍRJÁRÓL AZ ALÁBBI FELIRATTAL: „SAJNOS HOGY ILY FELVÉTELT KEL FIA FELÖL KÜLDENI 7EN VAGYUNK LE VÉVE DE 1 BAJTÁRSUNK NEM LÁTHATÓ CSAK A SÍRJA.” A LAPOT A HAGYATÉK GONDOZÓJA FELTÖLTÖTTE AZ ELSOVILAGHABORU.COM SZEMÉLYES ARCHÍVUMÁBA FOTÓ/FORRÁS: SÁFRÁNY DÁVID CSALÁDI ARCHÍVUMA

mindazt, ami a környéken zajlott a harctereken és a hátországban. Szintén az olasz front, a Dolomitok hadszíntereinek bemutatására vállalkozik a cortinai szabadtéri múzeum, amely bejárhatóvá tette az olasz és az osztrák állásokat, védőárkokat, parancsnoki barakkokat, sőt a vállalkozó szelleműek a hegyivadászok egykori útvonalán is végigmehetnek; honlapjuk, a www.grandeguerra.dolomiti.org a többi között magyar nyelvű információkkal is szolgál. Ami a hazai választékot illeti, a Középés Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány honlapja, az elsovilaghaboru.com a „boldog békeidőktől” kezdve mutatja be a korszakot, a mindennapi életet, a színházak műsorát, az irodalmi lapokat, az 1914-es húsvétot, majd az egyre rosszabb politikai és hadi helyzetet képek, cikkek, személyes archívumok segítségével. A Nagy Háború írásban és képben című blogban – nagyhaboru.blog.hu – történészek írásai, emlékiratok, személyes történetek és visszaemlékezések, fényképek hozzák közelebb a régmúlt eseményeit, hasznos linkekkel, például online kiállítással vagy ugrással a Szegedi Tudományegyetem Egyetemi Könyvtárának Hadtörténeti Gyűjteményére. A hősi emlékművekről, a magyar hadisírok gondozásáról, a hősi halottak adatbázisáról és a hadifogolytáborokról a www.hadisir.hu oldalon olvashatunk. ¶

17

MÚZEUMKÖRÚT

SZEMLE*SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA, GRÉCZI EMŐKE

SZERETETT/UTÁLT ÚJ A MÚZEUMOKBAN – ÁTALAKULT A NÉPRAJZI LÁTÓHATÁR „A hétköznapokban szeretünk mindent, ami új. A hétköznapokban utálunk mindent, ami új. A legfurcsább az, hogy mindkét mondat igaz” – így kezdi felvezetőjét Frazon Zsófia a Néprajzi Látóhatár legutóbbi, Új muzeológia címen megjelent számában. Egy folyóiratban, amely részben régi, részben új. A lapot 1992-ben indította a Györffy István Néprajzi Egyesület, hogy a határokon kívüli magyarság népi kultúrájának kutatásával kapcsolatos eredményeket bemutassa. 2013-tól azonban a Néprajzi Látóhatár külső megjelenésében és tartalmában is megújult, sőt a negyedévente megjelenő lap szerkesztői új funkciót is kerestek a kiadványnak: a tematikus számok kortárs néprajzi-antropológiai, illetve társadalomtudományi kérdéseket tárgyalnak, de nem zárkóznak el más bölcsészet- és társadalomtudományi eredményektől sem, hiszen a tudományos műhelyek közötti átjárhatóságot, az interdiszciplinaritást kívánják erősíteni. Ebben a szellemben állt össze a Krízis – katasztrófa – válság lapszám után az Új muzeológia – kortárs múzeumi narratívák című kiadvány is.

Az új muzeológia fogalma és praxisa szintén magán viseli a bevezetőben említett kettősséget: új, mert még nem általános, és régi, hiszen nem most fogalmazták meg. A hetvenes– nyolcvanas években a társadalomtudományok megújulása a muzeológiát is elérte. Az önmagát önreflexív kultúratudományként értelmező új muzeológia, az „antropologizált” és a „társadalmi” jelzővel illetett múzeumtípus jól szemlélteti a múzeumtudományban végbement változásokat: a társadalom és a múzeum közötti kölcsönhatásokat; a mindennapokra és a személyes történetekre helyezett hangsúlyt; a tárgyak többszólamú jelentésvilágának bemutatását; a tárgyak és ember viszonyának értelmezését; a múzeum, a múlt és a kulturális reprezentáció fogalmának és gyakorlatának kritikai átrendeződését.

Frazon Zsófia Ú mint új muzeológia című bevezetője után múzeumelméleti tanulmányokkal nyit a folyóirat. Wilhelm Gábor Az új muzeológia fogalmai és problémái című írása az antropológia reprezentációs válságával foglalkozik, miközben az új muzeológia előtörténetét is elemzi – egyáltalán nem a megszokott látószögből. Fejős Zoltán Az évszázad és az én vi­ lá­ga. Diskurzusok az „egy tárgy” muzeográfiájában című tanulmánya a múzeum és a tárgy kapcsolatát vizsgálja abból a szempontból, hogy egy-egy tárgy milyen értelmezési lehetőségekkel rendelkezhet; kitér a tárgyra mint korjellemzőre, a társadalmi kategóriák és a személyiség kifejező eszközére is. Foster Hannah A muzeológia elefántcsonttornya – hol maradnak a mindennapok? című írásában a hétköznapi banalitások megfigyelésére és felhasználhatóságára hívja fel a figyelmet. A múzeumi narratívákat, esettanulmányokat felvonultató egységben Nagy Veronika a Moskovszky-játékgyűjtemény muzeológiai értelmezésére tesz kísérletet, Vass Erika pedig a Skanzennek a második világháborút követő lakosságcserét bemutató kiállítását elemzi. A kötetből a hagyományokhoz híven a könyvismertetők sem hiányozhatnak, ami viszont újdonság, az Frazon Zsófia „alanyi kiállítási ABC”-je, amelyben saját muzeológiai praxisának tapasztalatait adja közre, alátámasztva a kötet elején megfogalmazott meglátását: az új muzeológia nem varázsszó, és nem jelent semmit, amíg nem kapcsolódik hozzá érzékelhető kritikai gyakorlat. Új muzeológia Néprajzi Látóhatár, 22. évfolyam, 2013/2.

Szerkesztő: Lajos Veronika

A BÁLINT-KÓD MEGFEJTÉSE Könnyű a dolga az utókornak Bálint Endre megismerésében, hiszen az idén száz éve született művész egyszersmind nagyszerű író is volt, aki könyveiben élete történéseit éppúgy megosztotta az olvasókkal, mint döntéseinek motivációit, alkotói fordulatainak hátterét, a barátok, alkotótársak hatását, vívódásait, kétségeit, élete során mindvégig meglévő szorongásait. Ugyanakkor azt mégsem gondolhatjuk, hogy könnyebb lenne egy író vagy naplót vezető művész monográfiáját megírni, mint bárki másét, hiszen a monográfus elemez és értékel, amikor az egyes műveket, alkotói periódusokat – értékük, fontosságuk szerint – elhelyezi az életműben: azzal az objektivitással tekint az egészre, ami a művésznek nem adatik meg. Bálint vallomásai tehát éppúgy „csak” nyersanyagok, mint levelezése, kiállításainak katalógusai, sőt mint maguk a művek.

Kolozsváry Marianna gyakorlatilag egész életében készült arra, hogy Bálint-monográfiát ír: gyermekként édesapja, Kolozsváry Ernő műgyűjtő mellett szerette meg, később pedig próbálta megérteni azt a csodálatos jelrendszert, amely a művész képein megjelenik. És most összeállt a kötet, amely a Magyar Nemzeti Galéria kiállításától függetlenül végzett – hiszen jóval korábban elkezdett – kutatásai eredményeit összegzi.

A személyesség nemcsak a szerzőt, de írásának tartalmát is hitelesítheti: a tárgy (alany) ilyen mélységű ismerete több beleélést, empátiát és kevesebb belemagyarázást eredményezhet. A katalógus előszavából megtudhatjuk, hogy miért éppen a Szentendre nyolcadik temploma című festmény ihlette a kötet (és a kiállítás) címét: az apa gyűjteményében őrzött mű „jeleire”, ezáltal arra, hogy ez valójában egy „önéletrajz”, az öccse hívta fel a szerző figyelmét. Ennek alapján lehet végigkövetni Bálint életének és belső vívódásainak legfontosabb állomásait a gyermekkori népligeti csavargásoktól a halálra való felkészülésig, miközben a szerző dekódolja a jeleket: ha ezekkel jelenítette meg Bálint az egyes életszakaszait, akkor nyilvánvalóan neki is ezeket a stációikat kell követnie.

A jelképrendszer, a visszatérő motívumok megfejtése Bálint művészetének lényege. A kötet jó néhány példán keresztül igazolja a művész szívós ragaszkodását ezekhez: a keresztbe tett csontok, a kehely, a népligeti harsonás angyal, a múmia vagy a szentendrei Hunyadi utcai barokk kapu (túl azon, hogy többségük már Vajda Lajos munkáiban is megjelenik) a Jeruzsálemi Biblia (1958) illusztrációiban is felbukkan, igazolván, hogy Bálint ezekkel sosem ábrázol, hanem mindig csak jelképez.

A kötet személyessége erény, és ez a személyesség nemcsak a szerző és témája „privát” kapcsolatában, hanem a tekintélyes mennyiségű dokumentum közlésében is tetten érhető. Miként a kiállításon a portréfotókkal beborított fal, itt a levelek, műterem- és kiállítási enteriőrök, családi dokumentumok hozzák közelebb a zárkózott, olykor depresszióval küszködő, de – írásai által is – szívesen kitárulkozó művészt. ¶ Kolozsváry Marianna: Bálint Endre. A nyolcadik templom Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, 2014

BÁLINT ENDRE: HADIFOGOLY (1945, OLAJ, VÁSZON, 92 × 66 CM, RÉSZLET, MNG) REPRODUKCIÓ/FORRÁS: MAGYAR NEMZETI GALÉRIA © HUNGART

18

MÚZEUMGUIDE

MÉRLEGEN A HAZAI GRAFIKAI BIENNÁLÉK – A RENDSZERES SEREGSZEMLÉK GYŰJTEMÉNYEKBE KERÜLŐ ANYAGA RITKA LEHETŐSÉGEKET REJT SZERZŐ: RÉVÉSZ EMESE FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A képzőművészeti biennálék jelensége a múlt századfordulón terjedt el egész Európában, olyan időszakban, amikor a hagyományos akadémikus intézményrendszert új, demokratikus struktúrák váltották fel. A gazdasági konjunktúra idején csúcsra járatott világkiállításokhoz hasonlóan a biennále is a teljesség igényével fellépő seregszemle, eredeti formájában szalon jellegű áttekintés, amelynek legfőbb (és egyetlen) vállalása: rendszeres időközönként helyzetképet nyújtani egy régió vagy műfaj aktuális művészeti állapotáról. Amint ez már 1895-ben Velencében is így volt, egy biennále alapítását rendszerint a régió kulturális-gazdasági fellendítésének szándéka indokolja, így szerencsés esetben maga a kiállítás idővel már csak apropója a rendezvény köré épülő gazdasági-turisztikai intézményrendszer működtetésének. Míg a nagy múltú, nemzetközi seregszemlék némelyike mára amolyan „művészeti világbajnokságként” vonzza a látogatók tömegeit, a hazai biennálék jó ideje élet-halál harcot vívnak: turisztikai vonzerejük nincs, látogatottságuk csekély, fenntartásuk mindinkább nyűg a támogatóknak. A financiális háttér gyengülésével párhuzamosan szakmai megítélésük is ambivalens: a sok száz mű között bolyongó kritikusokon rendre úrrá lesz a kétely, firtatva az efféle felvonulások értelmét, korszerűségét, hivatását. Míg a külföldi kortárs biennálék legtöbbje örömünnep, nagyszabású kulturális felvonulás, a hazai seregszemlék némelyike annyi figyelmet sem kap, mint egy kolbászfesztivál. Különösképpen igaz ez a nagy múltú és számos alakban létező hazai grafikai biennálékra. )

19

MÁJUS 31-ÉN NYÍLT MEG AZ IDEI MISKOLCI GRAFIKAI TRIENNÁLE; A SZEMKÖZTI FALON MÁRFAI OLGA SZITANYOMATAI ÉS GYENES GÁBOR ELEKTROGRAFIKÁI

20

KOÓS GÁBORNAK A MAGYAR GRAFIKÁÉRT ALAPÍTVÁNY DÍJÁT ELNYERT BUDAPEST DIARY I., III. CÍMŰ FAMETSZETEI A MISKOLCI GALÉRIA NAGYTERMÉBEN

21

MÚZEUMGUIDE

GALLOV PÉTER ÉS JAGICZA PATRÍCIA CHAT CÍMŰ INSTALLÁCIÓJA (KÖZÉPEN) ELNYERTE A MŰÚT IRODALMI, MŰVÉSZETI ÉS KRITIKAI FOLYÓIRAT DÍJÁT

22

A grafika kortárs művészeti státusa kellőképpen ambivalens ahhoz, hogy önálló figyelmet követeljen. A reneszánsz „disegno” elmélete tiszteletet parancsoló, ám ez a klasszikus patina inkább elszigeteli, mint összeköti a grafikát a kortárs művészet ágbogaival. A különállás szabadságából adódóan bizonyos korszakokban kiváltságos volt, ám ez idővel el is szigetelte. Méltó művészettörténeti tárgyalása elmaradt, múzeumi gyűjtése esetleges, nyilvánosságának terei korlátozottak, ami törvényszerűen megnehezítette az útját a műértő, gyűjtő közönséghez. Ezt a légüres teret hivatottak oxigéndús levegővel megtölteni a grafikai biennálék. Alkalmanként bizonyítani a kortárs közegben a grafika létjogosultságát és vitalitását. Az elmúlt ötven év biennálehistóriája csak részben művészettörténeti ügy, talaja az a sűrű szociokulturális közeg, amelynek erőterét kultúrpolitikai reprezentáció és művészeti érdekkörök küzdelme alakítja. Ebből a fénytörésből a távol maradók, kizsűrizettek névsora éppen olyan beszédes, mint a zsűri összetétele vagy a megnyitó személye. Látva az évtizedek alatt felhalmozódott művek és írások roppant halmait, a történész egyetlen dolgot nem tehet: nem térhet ki a tárgyszerű dokumentálás és értelmezés feladata elől.

A számok magukért beszélnek: a hatvanas évekbe nyúló kezdetektől napjainkig hos�szabb-rövidebb ideig tizenkét grafikai biennále működött Magyarországon. Mindez kétségtelen jele a grafikai műfajok művészeti életünkben betöltött jelentőségének, a grafikusművészek sikeres önszervező erejének. Történetük hullámzását a mindenkori művészetpolitikai helyzet szabályozza, a lelkes támogatástól az érdektelen közönyig. A hatvanas években Miskolc egyeduralkodó szerepét egyedül az 1968-ban indult Egri Országos Akvarell Biennále törte meg. Pályája igazi sikertörténetnek tekinthető, hiszen hosszú fennállása idején sikerült az akvarell konzervatív technikáját bevezetnie a kortárs művészet eszköztárába, miközben a Dobó István Vármúzeum országosan egyedülálló reprezentatív akvarellgyűjteményt hozott létre. [1] A hetvenes években (továbbra is a decentralizálás jegyében) 1971-től a Balatoni Kisgrafikai Biennále, majd 1978-tól a Békéscsabai Tervezőgrafikai Biennále indult el. A következő évtizedben, 1982-ben megnyitotta kapuit a Salgótarjáni Országos Rajzbiennále, 1987-ben pedig Székesfehérvár is megrendezte az első Nemzetközi Művészkönyv kiállítását. A rendszerváltás valódi „biennáleboomot” eredményezett, a kilencvenes években szinte évente indultak újabb és újabb grafikai seregszemlék. 1990-ben Budapesten az Országos Szobrászrajz Biennále, 1991-től Győrben a Nemzetközi Grafikai Biennále, 1993-tól Esztergomban az Országos Pasztell Biennále, 1994-től Szekszárdon az Országos Színesnyomat Kiállítás, 1995-től Kecskeméten a Kortárs Grafika – Kortárs Költészet Biennále indult útjára, végül 1996-ban (egyetlen alkalommal) Szombathelyen rendezték meg az Elektrografikai Biennálét. Ebben az időszakban, a kétezres évek elejéig olykor egy tucat országos grafikai tárlat működött párhuzamosan. Lendületük egyértelműen a gazdasági válság begyűrűzésével tört meg: 2002 és 2009 között megszűntek az esztergomi, a szekszárdi és a budapesti szobrászrajz és (időközben ide telepített) kisgrafikai tárlatok, 2008-tól pedig a gazdaságosság és ésszerűség jegyében triennále formára váltott Miskolc és Salgótarján. Napjainkra az utóbbi kettő mellett csak az új program jegyében működő győri és a minden válságot túlélő békéscsabai tárlatok maradtak életképesek. Tisztult a kép tehát, ideje a számvetésnek. Az alábbi három kiragadott példa erre tett kísérlet.

Miskolc – „A magyar grafika Mekkája” A fenti titulus pátosza jogos: a Miskolci Grafikai Biennále a legrégebbi, a klasszikus, a legnagyobb. 1961-es indulásakor szerencsés módon esett egybe a vidéki központokba helyezett országos biennálékat szorgalmazó központi kultúrpolitikai akarat és a helyi kezdeményező- és befogadókészség. [2] A rendszeres időközönként megrendezett seregszemlében a

hatalom az „alkotóerőtől duzzadó szocialista kultúra” bizonyságát látta, miközben az másfelől rendszeres nyilvános és reprezentatív bemutatkozási lehetőséget biztosított a hazai grafikusművészek számára. Amint az az első kiállítások kommentárjaiból is kiderül, a sokszorosított grafikának az akkori hatalom dokumentatív és agitatív erőt tulajdonított, így kiemelt szerepet szánt neki a szocialista népnevelés területén. [3] Az iparosításnak köszönhetően Miskolc az ország második legnagyobb városává nőtt, így a biennáléra egyebek mellett az a feladat is várt, hogy egy nehézipari régió kulturális arculatának meghatározója legyen. A Miskolci Művésztelep, az Alkotóház majd az abból kinövő Grafikai Műhely révén a város elegendő kulturális tőkével rendelkezett egy országos képzőművészeti esemény hosszú távú működtetéséhez. [4] Az első évtized a szuverenitás bizonyításáról szólt. Miközben a képgrafika a hazai könyvművészet felvirágoztatásán munkálkodott, a Miskolci Biennálék éppen a művészi sokszorosított grafika autonómiáját hangsúlyozták. „A miskolci kiállítás bebizonyította, hogy lehetséges sokszorosító eljárással teljes értékű, megalkuvás nélküli művészi alkotást nyújtani, túl a könyvillusztráción” – összegezte a tárlatok eredményeit (és egyben célkitűzéseit) Kocogh Ákos 1963-ban. [5] A grafika mint műfaj autonómiájának záloga a magas fokú mesterségbeli megmunkáltság volt, nyilván ez is magyarázza, hogy az első évtized díjazottjai között csak rézkarcolókat találunk: Hincz Gyula, Kondor Béla, Feledy Gyula, Csohány Kálmán és Pásztor Gábor ezt a technikát fölényes rajzi tudással, a klasszikus formai tradíciót kortársi érzékenységgel ötvözték. Az ezt követő évtized kérdése éppen az volt, hogy ez a gyorsan akademizálódó képi hagyomány képes-e a kortárs tendenciák befogadására. „Alakulásakor az első biennálék programja a sokszorosított grafika létezésének bizonyítása volt. E célját elérte.

Ma a művészeti ág létét senki sem vitatja. Beérni ennek demonstrálásával már felesleges, monoton. A cél inkább az értékfeltárás, az orientálás lehetne” – összegezte az új helyzetet Lóska Lajos 1981-ben. [6] A diadalmas korai időszakot követően a miskolci biennále folyamatosan lépéskényszerbe került, kezdeti trendteremtő szerepéből kiesve egyre inkább az új irányok követésével küszködött. A hetvenes évektől az új techikák – xerox, szita, ofszet, fotó – előretörése jelezte a lépésváltás kényszerét. Ezek megjelenése a legkevésbé sem pusztán technikai kérdés volt, annál jóval szélesebb értelemben a grafika fogalmának, művészi pozíciójának újragondolását sürgette.

23

MÚZEUMGUIDE

Pataki Gábor 1989-ben kiváló érzékkel rajzolta meg a belső ellentmondások fő töréspont­ jait, az egyik oldalon a kiváltságot és a menedéket jelentő képalkotói műgonddal, a másikon pedig a festészet területéről érkező „kontárok” gyakran konceptuális munkáival. [7] Az a klasszikus hagyomány, amelyet Hincz Gyula és Kondor Béla neve fémjelzett, a hetvenes évek második felében adta át a helyét a Somogyi Győző, Banga Ferenc, Szemethy Imre nevéhez köthető groteszk, szürreális látásmódnak. A díjazottak névsora mindenkor a grafika aktuális helyzetjelentéseként is olvasható, a nagydíjas művészete egyúttal igazodási pontként is szolgált. Az elemzők és kritikusok hada rendre felvetette a kérdést, hogy a miskolci seregszemle, azon belül pedig a díjak trendkövető vagy trendteremtő erővel bírnak-e?

Ahogy egyikük megfogalmazta: seregszemle vagy hiteles helyzetjelentés? [8] A legkülönfélébb törekvések, stílusok átfogó bemutatásának a kényszere növelte ugyan a tárlat presztízsét, de a reprezentáció „uszálya” törvényszerűen akadályozta annak mozgékony reagálását a friss jelenségekre. A megújulás első, bizonytalan lépését 1971-től a külföldi kiállítók bevonása jelezte. Ám mindez jó ideig továbbra sem segített azon, hogy a hazai neoavantgárd művészet derékhada tisztes távolból figyelte a biennále felőlük nézve kissé avítt bankettjét. Ezt a törést hidalta át először 1981-ben, majd 1983-ban a Pécsi Műhely és a Szentendrei Grafikai Stúdió önálló bemutatkozásának lehetősége. Swierkiewicz Róbert ofszetnyomatokra kapott nagydíja pedig félreérthetetlenül jelezte az ilyen irányú igazodás szándékát. Ámde mire ez bekövetkezett, a grafika végképp elvesztette korábbi vezető szerepét. „A politika után már a társadalom sem figyel oda a grafikára, így hát a grafika most önmagára figyel” – írta kissé rezignáltan Pataki Gábor 1989-ben. [9] A miskolci biennále szerepzavarát csak fokozta a rendszerváltás után bekövetkező „bien­ nálebumm”, hiszen ebben az évtizedben csak a grafika köréből mintegy tucatnyi hasonló seregszemlével kellett megküzdenie. Helyzetét csak nehezítette a fergeteges gyorsasággal elterjedő új sokszorosító képalkotási technikák térnyerése: a „kézműves grafika” pozícióját az ofszet és fotó után immár az elektrografika és c-printek is gyengíteni látszottak. Ezekre a sorozatos válságjelenségekre csak a kétezres években születtek kielégítő válaszok.

A grafikai biennálék egymásra torlódását a három észak-magyarországi rendezvény, a Salgótarjáni Rajzbiennále, az Egri Akvarellbiennále és a Miskolci Országos Grafikai Biennále összehangolása oldotta meg: így a miskolci rendezvény 2008-tól triennále formában működik tovább. A különféle technikai kísérletek „esélyegyenlőségét” 2002-ben három különböző zsűri (klasszikus, elektrografikai, experimentális) munkája garantálta. A legfrissebb kortárs kísérletek térnyerését a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatóinak tudatos bevonása biztosította, de a nyitást külföldi művészek bemutatása is támogatta. A megújulás következő pillérét a kurátori kiállítások bevezetése alkotta: az elsőket a XX., jubileumi tárlaton 2000-ben Petrányi Zsolt és a grafikai installációkat bemutató Jerger Krisztina neve fémjelezte, legutóbb, 2011-ben pedig Bódi Kinga rendezett Mimetikus szerkezetek címen kurátori kiállítást. Ez a legutóbbi tárlat már egyértelmű kísérlet volt a korábbi, centralizált és eklektikus seregszemle „több szólamú” újrahangolására, így a már évtizedes hagyományokra visszatekintő, legutóbbi nagydíjas egyéni tárlata, valamint a történeti visszatekintés mellett kurátori kiállítás is helyet kapott.

Marad viszont a kérdés, hogy ez a fél évszázadot felölelő impozáns seregszemle, amelyen az eltelt évtizedekben több mint ezernégyszáz művész állított ki, mennyire hagyott maradandó nyomot a múzeumi gyűjteményekben? A miskolci múzeum munkatársai, Madarász Györgyi és Hajdú Ildikó elmondása szerint a nagydíjasok munkái mellett számos további grafika került a Miskolci Galéria – illetve mára az azt immár több mint egy éve magába

foglaló Herman Ottó Múzeum – gyűjteményébe. Ezek a részint városi, részint megyei vásárlások, valamint a Grafikai Műhelyben dolgozók felajánlásaiként bekerülő művek is gazdagon reprezentálják a magyar sokszorosított grafika elmúlt fél évszázadát. Ez a kollekció az elmúlt években szerencsére több külföldi és hazai vándorkiállításon is látható volt, Kolozsvártól Budapestig dokumentálva és méltatva a magyar sokszorosított grafikát.

A biennáléknak azonban kimutatható egy szélesebb körű hatása is: a város kulturális „imázsában” ugyanis immár meghatározó a magyar grafika ápolása, kutatása és bemutatása. Az alkotóház mellett a Miskolci Galéria filiáléjaként működő Kondor Béla-, Szalay Lajos- és Feledy Gyula-emlékkiállítások éppúgy ezt a profilt erősítik, mint A magyar sokszorosított grafika száz éve 1997-ben indult kiállítássorozata. Miskolcot tehát nemcsak az alkalmankénti seregszemle, hanem az annak holdudvarában létrejött alkotói és kutatói műhelyek, valamint tárlatok együttesen tehetnék a „magyar grafika Mekkájává” – ha az ebben rejlő lehetőségeket a város vezetősége is felismerné, és valóban kulturális arculatának fő profiljaként mutatná fel a grafikát.

Salgótarján – Csak a rajz!

A Salgótarjáni Országos Rajzbiennále annak a kultúrpolitikai koncepciónak a jegyében indult, hogy Észak-Magyarország legyen a magyar grafika fellegvára. Így csatlakozott 1982-ben Miskolc és az 1968 óta működő Egri Akvarell Biennále mellé harmadikként a nógrádi város. Az eredeti koncepció szerint a Magyar Nemzeti Galéria háromévenként összefoglaló tárlaton mutatta volna be itt a vidéki grafikai tárlatok legjobb műveit. [10] 1980-ban a Nemzeti Galéria valóban helyet is adott egy történeti visszatekintéssel gazdagított kortársrajz-kiállításnak. [11] Salgótarján – Miskolchoz hasonlóan – rendelkezett művésztelepi múlttal. A hetvenes évek elején induló Nemzetközi Művésztelep az évtized végére már csak grafikával foglalkozott. [12] Az ekkor már nagy múltú miskolci rendezvénytől azzal különböztette meg magát a salgótarjáni, hogy kizárólag egyedi rajzokat kívánt bemutatni, azon belül is olyan műveket, amelyek „valamilyen nyomhagyó eszközzel készültek, és uralkodó elemük a vonal”. Az évtizedek óta változatlan kiírást kezdettől fogva sokan bírálták, mondván: túl általános, kevéssé inspiratív.

Immár három évtized elmúltával visszatekintve úgy tűnik, hogy a salgótarjáni tárlatok időszakonként arra ösztönözték a művészettörténészeket és a műkritikusokat, hogy újradefiniálják a rajz fogalmát és hivatását. )

24

) Éppen ezért az egyedi rajz kortárs hivatásáról folyó diskurzus legfőbb apropója és terepe mindmáig Salgótarján: az első kiállítások kapcsán a katalógusok bevezetőiben Keserü Katalin és Beke László gondolta újra az egyedi rajz aktuális alakzatait. Egy évtizeddel később, 1998-ban Wehner Tibor nemcsak a klasszikus rajz terminológiáját vélte idejétmúltnak, hanem a műfaji biennálék létjogosultságát is kétségbe vonta. Válaszként 2002-ben egy alkotóművész, Szurcsik József költői hevületű írásában védte meg a folyvást elsiratott kézrajzot. Az időről időre megjelenő szkeptikus hangok erősödésével egyenes arányban csökkent a támogató szervek lendülete. 2000-ben a tárlat finanszírozásának nagy részét már nem az önkormányzat, hanem a Magyar Grafikusművészek Szövetsége vállalta magára.

A két évvel későbbi tárlat megnyitóján Dobrik István javasolta a három észak-magyarországi város „vetésforgóban” működő triennále rendszerét. Miután a 2008-as, XIV. biennálét már nem rendezték meg, 2010-től Salgótarján is áttért a triennále rendszerre.

Az Országos Rajzbiennále – időről időre változó megítélése és financiális gondjai ellenére is – az eltelt évtizedek alatt jelentős egyedi rajzkollekcióval gazdagította a város múzeumát.

A seregszemlét évek óta szervező Kelemenné Peák Ildikó elmondása szerint az eddigi tizennégy biennáléról mintegy kétszáz mű került be a múzeum gyűjteményébe. A vásárlások rendszerességét a rendszerváltás előtt a biennále nagydíjának alapítója, a Nógrád Megyei Tanács (majd Önkormányzat) biztosította. Ez a hagyomány 2013-ban akkor szakadt meg, amikor a múzeum – a megyei múzeumi rendszer országos átszervezése nyomán – Salgótarján Megyei Jogú Város fenntartásába került. A legutóbbi, II. Országos Rajztriennále anyagából két művet tudott megvásárolni a múzeum: egyet az NKA jóvoltából, egyet a múzeumi díjból, egy harmadik mű pedig a művész adományaként került a gyűjteménybe. Az elmúlt években arra is történtek próbálkozások, hogy a reprezentatív rajzgyűjtemény a tágabb nyilvánosság számára is ismert legyen. 1990-ben Szlovákiában volt látható egy válogatás, 2001-ben a húszéves biennálejubileum adott alkalmat a visszatekintésre.

Az impozáns művészeti gyűjtemény és a történeti érték önmagában azonban kevés az érdeklődés fenntartásához. Kérdéses, hogy elkötelezett gyűjtői, támogató mecénási körök híján hosszú távon életképes-e a salgótarjáni seregszemle. Növelné életerejét, ha a város nem nyűgnek, hanem kulturális arculata meghatározó elemének, presztízsnövelő beruházásnak tekintené támogatását. Ahogy az is kétségtelen, hogy a kortárs művészet aktuális kérdésfelvetéseinek adaptálása vérfrissítést jelentene, és érvényes választ adna a kortárs szakmai kritikusi kételyekre. Annál is inkább időszerű lenne ez a válasz, mert a rajz régi-új médiumának helyzetét, a kortárs művészetet is újragondolja. [13] Győr – Radikális sokszínűség Az 1991-ben induló Győri Nemzetközi Grafikai Biennále már a rendszerváltás „gyermeke” volt: nyitott, szabad és nemzetközi. Miskolc vagy Salgótarján példájával szemben itt nem valamiféle központi kultúrpolitikai akarat, hanem a város önkéntes vállalása hívta életre a rendezvényt. Míg társai a műfajok vagy a technikák megkötésével igyekeztek saját arculatukat megteremteni, a győri felvonulás kiírása sem műfaji, sem stiláris kötöttségeket nem tartalmazott, a szervezők egyedül a művek minőségét tartották irányadónak. Lépésük hatásos válasz volt a grafikai seregszemlék évek óta gyűrűző válságára, a belterjesség és konzervativizmus visszatérő vádjára. N. Mészáros Júliának, a biennále fő szervezőjének az első kiállításhoz írott bevezetője amolyan kortárs grafikai kiáltványként összegezte törekvéseiket: „a szabad grafika legkülönfélébb területeit láthatjuk együtt, előre elvárt tanulságok nélkül, a művekkel kapcsolatos különösebb tematikus, didaktikus, időbeli vagy méretbeli meghatározottság nélkül.” [14] Ennek a liberális szemléletnek köszönhetően Győrben

kezdettől fogva helyet találtak a másutt idegenkedve kezelt elektrografikák, a lézernyomatok, a polaroid grafikák, a (video)installációk, az interdiszciplináris törekvések. Mindez tudatosan szemben állt a grafika tradicionálisan kézműves szemléletével, a manuális megmunkáltság helyett sokkal inkább a szellemi koncepciót helyezve előtérbe. A kísérleti művek parttalan áradásának a meghívásos rendszer volt hivatva gátat vetni, ahogy a grafika aktuális definícióját, technikai-műfaji kereteinek körvonalazását is a felkért kurátorokra bízták a szervezők. 1999-től a tárlat Masters of Graphic Arts néven, immár tíz kurátor (köztük mindös�sze egy hazai) önelvű válogatásaként jött létre. Grandiózus méreteit jelezte, hogy ez alkalommal már öt helyszínen ötvenöt országból kétszázhúsz művész munkája volt látható. A kiállításokhoz kapcsolódó katalógus pedig újszerű módon teret engedett a kurátori koncepciók szöveges kifejtésének, amelyek amellett, hogy részletesen bemutatták az egyes műcsoportokat, a kortárs grafika elméleti kérdéseit is érintették. A győri biennále rövid időn belül nemzetközi hírnévre tett szert, és joggal pályázott arra, hogy Krakkó, Lugano, Ljubljana és Plzeň mellett a régió progresszív grafikai törekvéseinek otthonává váljon.

Hogy mégsem vált azzá, az szomorú és jellegzetesen magyar történet: a korábban errefelé sohasem látott nemzetközi gárdát felvonultató tíz győri biennále messze nem kapta meg a megérdemelt szakmai figyelmet és támogatást. Az impozáns nemzetközi panoráma ellenére a tárlatot a város közönsége nem érezte sajátjának, ahogyan a grafikai szakma sem. A hazai kiállítók elenyésző száma éppúgy visszatetszést keltett, mint ahogyan a technikai sokszínűséget is jobbára értetlenség fogadta. Az eluralkodó közönyben a szakmai sajtónak is része volt, amely távolról sem foglalkozott az őket megillető mélységben a bemutatókkal.

Mindemellett az elmúlt két évtized alatt a múzeumi gyűjteménybe bekerülő reprezentatív nemzetközi grafikai anyag mennyisége és összetétele sem világos. „Ellenszélben és szélcsendben” hajózni sokáig nem lehet (és nem is nagyon érdemes) – vélte a biennále korábbi főszervezője, N. Mészáros Júlia. Így aztán 2011-ben teljesen új gárdával, új programmal és új címmel kezdte újra a működését a győri seregszemle. A Nemzetközi Rajz és Képgrafikai Biennále elődjénél sokkal visszafogottabbnak bizonyult: a külföldi kiállítók javarészt a szomszédos országokból érkeztek, a hazaiak között pedig nagy arányban szerepeltek a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakának hallgatói vagy frissen végzett művészei. A fiatalok

25

MÚZEUMGUIDE

határozott színre lépése persze a vérfrissítés egyik lehetséges és kellően hatékony módja, éppen ezért üdvözlendő, ám ugyanakkor azt aligha lehet nem észrevenni, hogy a győri biennálék merész kezdeményező ereje ezzel megtört, ahogyan karakteres program híján a helyük sem lett világos a többi (még működő) hazai grafikai biennále mellett.

Menekülési útvonalak: pozitív jövőkép A különféle grafikai biennálék kapcsán legalább annyi méltatást mint gyászbeszédet olvashat az érdeklődő. A létjogosultságot, hivatást firtató folyamatos kétely nem haszontalan, mivel a kérdésfelvetések rendre az adott műfaji ág létkérdéseit érintik. Úgy tűnik, nálunk már az vált bevetté, hogy ezek a felvonulások nem a karneváli ünnep, hanem az önmarcangoló kétely alkalmai, lehetőségek a mérlegelésre, a honnan hová gyötrő kérdéseinek megválaszolására. Pedig a grafika „születésnapjai” ezek az alkalmak, önmagát ünneplő vendégsereggel, a visszatekintés melankóliájával, számvetéssel és bizakodással. Minden egyes biennále lehetőség arra, hogy újragondoljuk a rajz, a sokszorosított grafika, a színesnyomat vagy az akvarell helyét korunk művészetében. Ütköztessünk világnézetet, csiszoljunk terminológiát, tisztázzunk pozíciókat, tapintsunk ki trendeket, rajzoljunk generációs profilképeket. És minden egyes biennále alkalom egyúttal az elődök előtt való tiszteletadásra, a történeti visszatekintésre. Akárhogy is ítélik meg maguk a szereplők – töretlen lelkesedéssel, fásultan vagy fanyalogva – egyvalami bizonyos: a modern magyar grafika történetét nem lehet megírni a biennálék nélkül. Történeti értékük elvitathatatlan, az olykor vaskos katalógusok illusztrációi, a tárlatokhoz kapcsolódó szöveges kommentárokkal együtt kulcsfontosságú dokumentumai és forrásai a magyar grafika megírásra váró történetének.

Történeti nézőpontból a megnyitó személye, beszéde, a katalógus előszava éppúgy értékes és beszédes kordokumentum mint a tárlat helyszíne vagy a díjazottak névsora.

Mindemellett az sem kétséges, hogy a biennálék értelme fölötti kesergések részint jogosak.

Korunk képáradatában egy kis grafikai hullámlökés meg se kottyan. A sokszínűség immár nem erény, inkább elbizonytalanító és fárasztó körülmény. A vizuális benyomásokkal bombázott néző hálás egy világos mondatért, amely eligazítja őt a parttalanul áradó képek dzsungelében. Efféle „képi állítások” megfogalmazására a kurátorok képesek. Ha tételük jól eltalált, akkor olyan újszerű perspektívából, olyan eddig nem látott metszetét tárhatják fel egy művészeti ágnak, amely új fénytörésbe helyezi az eddigieket. A bevett, demokratikus, szalon jellegű kiállítások mellett nagy szükség lenne jó kurátori kísérő tárlatokra.

Jó kérdésfelvetéssel, problémaérzékeny megközelítéssel a biennálét ismét vonzóvá tehetnék a szándékosan távol maradó, invenciózus fiatalok, progresszív kortárs művészek számára. A jó kurátori tárlatok egyúttal arra is alkalmasak, hogy a jelenkor grafikáját bekössék a kortárs művészet aktuális diskurzusaiba. Hatásuk szélesebb körben talán azzal is járna, hogy a kortárs tárlatokon is tudatosabb és hangsúlyosabb módon szerepeltetnék a grafikát.

Mindez a grafikát is saját pozíciójának újragondolására késztetné, hiszen aligha vitatható, hogy a kortárs művész nem technikában, hanem tárgyteremtésben gondolkodik. A kortársi beszédnek éppúgy részei lehetnek a klasszikus grafikai technikák mint a graffiti. A grafika nem veszít semmit, ha beengedi köreibe a plakát vagy a „street art” nyelvén megszólalókat.

Ahogy hosszabb távon a könyvillusztráció fokozatos kiszorítása sem tett jót sem a biennálék kínálatának, sem a magyar könyvillusztrációnak.

A grafika kortárs vérkeringésbe való becsatlakozását nagyban nehezíti az a körülmény, hogy a műfaj a fővárosban nincs jelen. Egyetlen fővárosi kiállítóhely sem vállalja fel programszerűen a kortárs grafika bemutatását (ahogyan tette ezt egykor a szép emlékű Dürer Terem.) És tudjuk: ami nincs Budapesten – az nincs is. Ami egykor üdvös decentralizáció

volt, az mára száműzetés lett, amit egykor vidéki vérfrissítésnek szántak, az mára a provincializmus bélyegét sütötte az efféle megmozdulásokra. Lehet bármilyen kvalitásos is a biennálék anyaga, ha kevesek belügye marad. A fővárosi gyűjtőket vidékre csalogatni nem lehetetlen ugyan, de ahhoz vagy turisztikai produkciókban gazdag marketing, vagy olyan markáns kiállítási program szükséges, mint Debrecen vagy Dunaújváros kínálata. Létkérdés lenne tehát a vidéki biennálék válogatott anyagának fővárosi bemutatása.

A Békéscsabai Tervezőgrafikai Biennále már sikeres kísérletet tett erre. Sőt ennél eggyel tovább lépve: sokat lendítene a műfaj kortárs helyzetén, ha az irányadó nagy grafikai biennálék közül egynek a főváros adna helyet. Mindez önmagában lényegesen nagyobb látogatottságot, publicitást, szakmai, kritikusi és gyűjtői figyelmet biztosítana.

Bármely vizuális kifejezésmód számára létkérdés a láthatóság, a nyilvánosság által biztosított jelenlét. Vonatkozik ez a múzeumi raktárak tárlóin őrzött kortárs grafikákra is.

Az évtizedek alatt felhalmozott gyűjteményi anyag nemcsak felelősség és munka, hanem esély is. Esély a jelenlétre, az önigazolásra, a meggyőzésre. A biennálék kapcsán ös�szegyűlt munkák ma „okafogyottan” várnak felfedezőjükre. Nyilvános adatbázisok és katalógusok híján nem kön�nyű rájuk lelni. Pedig olyan reprezentatív műegyüttesek ezek, amelyek országos vándorkiállítások révén folyamatos (és nem túl jelentős anyagi ráfordítást igénylő) jelenlétet biztosíthatnának a magyar grafikának. Olyan kollekciók, amelyek történeti jelentőségüknél fogva reprezentálják az elmúlt ötven esztendő magyar művészetét.

Márpedig minden tárlat egy lépés afelé, hogy a mindenkori közönség számára világossá váljon: a grafika a magyar művészet egyik legszebb fejezete.

[1] H. Szilasi Ágota: Képpé formálódó poézis – és más egyebek. Az akvarellről az ezredvégen az egri Akvarell Biennálék tükrében. Agria, XXXV. Az Egri Dobó István Vármúzeum Évkönyve, Eger, 1996, 395–475.; szintén történeti összefoglalást ad a XVII. egri biennále katalógusa 2000-ben. [2] A miskolci biennálék történetének bibliográfiái: Környei Lászlóné: Országos Grafikai Biennálé Miskolc, 1961–1989. Miskolc, 1989; Zahuczky László: A Miskolci Grafikai Biennálék a sajtó tükrében, 1961–2008. In: GrafiTri XXV. Miskolci Grafikai Triennálé 2011.

Szerk.: Bán András. Miskolc, 2011, 81–91.; művészettörténeti összegzés: Hajdú Ildikó: A Miskolci Grafikai Biennálék fél évszázada, 1961–2011. Zempléni Múzsa, 2011/2, 48–56.; A címben szereplő hasonlat Gyarmati Bélától ered: Zahuczky i. m. 81. [3] Ezt hangsúlyozta D. Fehér Zsuzsa az első, majd Aradi Nóra a III. Biennále bevezetőjében. [4] 1955-től itt rendezték meg a Miskolci Országos Képzőművészeti kiállítást, az első országos vidéki tárlatot. Elindításában nagy szerepet vállaltak a helyi grafikusok: Feledy Gyula, Csabai Kálmán, Vati József és Seres János. [5] „Különös ellentmondásként az önálló képgrafika nálunk az alkalmazott műfajból, a könyvillusztrációból sarjadt ki” – mutatott rá később Krunák Emese erre az összefüggésre. Krunák Emese: Egy műfaj önismerete. A XI. Magyar Országos Grafikai Biennáléról. Művészet, 1982/2, 38–41. [6] Lóska Lajos: Egy jólfésült biennálé – A X. Országos Grafikai Biennáléról. Művészet, 1980/4, 10–13. [7] Pataki Gábor: [Bevezető] In. XV. Országos Grafikai Biennálé. Miskolc, 1989, o. n. [8] Krunák Emese: [Bevezető] In: XI. Országos Grafikai Biennálé. Miskolc, 1981, o. n. [9] Pataki Gábor, i. m. o. n. [10] Bán András: Az I. Salgótarjáni Országos Rajzbiennálé. Művészet, 1982/10., 61. [11] Rajzkiállítás. Bev.: Supka Magdolna.

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1980. [12] K. Peák Ildikó: Az I. Országos Rajztriennálé elé. In: I. Országos Rajztriennálé. Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján, 2010, 5–7.; Lásd még: Nagy T. Katalin: Új időszámítás kezdődik Salgótarjánban. Az I. Országos Rajztriennálé. Uo. 8–15. [13] Rajz? Drawing? Bev.: Bódi Kinga. Budapest Galéria, 2010.; vagy legújabban: Szabadkéz. Rajz a modern magyar művészetben tegnap és ma. MODEM, Debrecen, 2014. 14.

N. Mészáros Júlia: Előszó. In: I. Nemzetközi Grafikai Biennálé. Győr, 1991, o. n.

26

MILYEN TÁRGYAKRA KELLENE KÖLTENI AZ MNB ÉRTÉKTÁR PROGRAMJA RÉSZÉRE VÁSÁRLÁSRA TERVEZETT HARMINCMILLIÁRD FORINTOT? ILLUSZTRÁCIÓ: KOVÁCS LEHEL

27

DISPUTA

GERHARDT FERENC, A MAGYAR NEMZETI BANK ALELNÖKE, AZ ÉRTÉKTÁR PROGRAM TANÁCSADÓ TESTÜLETÉNEK VEZETŐJE

A Magyar Nemzeti Bank tevékenységében a kultúra támogatása és a hazai műkincsállomány megőrzése, illetve gyarapítása hosszabb múltra tekint vissza. A bank gazdag műgyűjteménye hasonló törekvések nyomán jöhetett létre, és ez a hagyomány érvényesült tíz évvel ezelőtt is, amikor a Járai Zsigmond vezette jegybank megvásárolta az állam számára Gerlóczy Gedeon örököseitől Csontváry Kosztka Tivadar Magányos cédrus című alkotását. Ezt követően átmenetileg háttérbe szorult az MNB műpártoló tevékenysége, ami a jegybank jelenlegi vezetése alatt megújult formában ismét előtérbe került. 2013 óta a jegybank művészetek iránti nyitottságát több momentum is jelzi; például a bank egyik tárgyalótermét, amelyet a festőművész alkotásai díszítenek, Korniss Dezsőről nevezték el.

A Magyar Nemzeti Bank középtávú társadalmi felelősségvállalási stratégiájának részeként indította el Értéktár Program elnevezésű kezdeményezését, amelynek célja az elmúlt történelmi periódusokban különböző okok miatt külföldi tulajdonba került legfontosabb magyar vonatkozású műkincsek minél nagyobb hányadban történő visszavásárlása, illetve a hazai hagyatéki értékek itthon tartása. Az Értéktár Program egyik fontos eleme az MNB társadalmi felelősségvállalási stratégiájának, amelynek középpontjában egyes össztársadalmi célok megvalósítását elősegítő, a társadalom érdekeire épített támogatások nyújtása áll. Az Értéktár Program hozzájárulhat a társadalmi kohézió erősítéséhez, valamint a kultúra és az ehhez kapcsolódó ismeretek terjesztéséhez is.

A műkincsvásárlás gyakorlata nem egyedülálló a jegybankok körében; számos ország központi bankja rendelkezik saját műtárgygyűjteménnyel. Emellett a kereskedelmi bankok esetében is számos példa mutatja, hogy a pénzügyi intézmények szívesen választják a kultúra támogatásának ezt a formáját, ami egyben a hosszú távú, értékálló befektetések szimbólumának is tekinthető.

Az Értéktár Program alkalmas arra, hogy a Magyar Nemzeti Bank kulturális értékekkel gazdagítsa az országot, kézzelfogható gyarapodást hozzon Magyarország számára.

A program megvalósítására a jegybank a 2018 év végéig tartó időszakra harmincmilliárd forintos keretösszeget rendelt. Ezzel a jelentős összeggel kibővülhet a hazai műkincsek értékmegőrzésére fordítható finanszírozási háttér, miközben az MNB a programjában vállalt legfőbb célt is végrehajtja: a hazai kulturális értékek megőrzését és gyarapítását.

A jegybank a program koordinálására, a visszavásárolandó műkincsek szakmailag megalapozott kiválasztására, valamint a visszavásárlás koordinálására neves hazai, a művészettörténet és a műkereskedelem kimagasló és elismert szakembereiből, valamint az MNB egyik alelnökéből álló Tanácsadó Testületet hozott létre. A testület működése szavatolja az átláthatóságot, a program kitűzött céljainak biztonságos elérését és a szakmaiság minden körülmények közötti biztosítását.

A műkincsek vásárlásának folyamata során a szakmai ajánlások alapján, illetve az állampolgárok javaslatait figyelembe véve a jegybank erre hivatott szervezeti egységei az érdeklődési körbe kerülő tárgyakról először a Tanácsadó Testület állásfoglalását kérik ki. Ha a testület úgy ítéli meg, hogy az adott tárggyal érdemes érdemben foglalkozni, akkor megkezdődik a szakértői munka, azaz a tárgy eredetiségének, állapotának felmérése, jelentőségének értékelése, valamint az értékbecslés. A szakértői hátteret elsősorban a testület tagjai által képviselt három nagy közgyűjtemény – a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár – szakapparátusa biztosítja, de a tárgy jellegétől függően sor kerülhet például az Iparművészeti Múzeum munkatársainak felkérésére is. Az értékbecslésbe szükség esetén akár a nagy nemzetközi aukciósházak

szakembereit is be lehet vonni. Abban az esetben, ha a testület, illetve a felkért szakértők mindent megfelelőnek találnak, akkor a vételi javaslat az MNB Igazgatósága elé kerül döntéshozatalra. Az egész folyamatot a testület eljárási rendje határozza meg, az így meghozott határozattól a későbbiekben eltérni nem lehet.

A műkincsek kiválasztása során elsődleges szempont, hogy a Magyar Nemzeti Bank kizárólag vitathatatlan színvonalú, jogilag rendezett sorsú műalkotásokkal kíván foglalkozni, a teljes átláthatóságra törekedve. Az MNB fontosnak tartja azt is, hogy a műtárgyak tulajdonosaitól lehetőség szerint közvetlen tárgyalások útján vásárolja meg a kiválasztott műkincseket.

Az MNB nem zárkózik el semmilyen értékes, történelmileg jelentős tárgy visszavásárlásától. A testület összetétele is azt hivatott biztosítani, hogy a művészet és a kultúrtörténet alkotásai és tárgyi emlékei egyaránt a lehető legmagasabb színvonalú elbírálás alá essenek.

Az Értéktár Program nyitottságát jelzi, hogy a vásárolható műkincsek körébe nem csupán képzőművészeti alkotások kerülhetnek be, hanem régészeti leletek, régi korok írásos emlékei (például: oklevelek, adománylevelek, könyvek), nép- és iparművészeti gyűjtemények, hangszerek is.

A műtárgyakra sem földrajzi – lehetnek egyaránt külföldön vagy belföldön fellelhető tárgyak –, sem stílusirányzatbeli vagy történelmi korszakhoz kötődő korlátozás nem kapcsolódik. A testület kiemelten fontos feladatának tartja a Kárpát-medence magyarok lakta területein feltárt értékek védelmét, amelyek eddig kívül estek a korábbi programok érdeklődési körén, ugyanakkor a magyar történelmi-kulturális örökség szerves és elidegeníthetetlen részét képezik.

A program keretében a Tanácsadó Testület felállításán kívül a Magyar Nemzeti Bank lehetőséget kíván nyújtani minden, a történelem és a kultúra iránt érdeklődő állampolgár számára, hogy javaslatot fogalmazzon meg a hazánk szempontjából fontos műkincsek vásárlására vonatkozóan. A lakosság bevonása kiemelten fontos, ezáltal ugyanis a program eredményei mindenki számára kézzelfogható módon járulhatnak hozzá az ország kulturális értelemben vett gazdagításához.

A transzparenciát és a minél szélesebb nyilvánosság bevonását biztosíthatja az is, hogy a Magyar Nemzeti Bank az aktuálisan megvásárolt műtárgyakról folyamatosan tájékoztatja a közvéleményt, valamint a gyűjtemény gyarapodásáról a későbbiekben időszakos összefoglaló kiadványok megjelentetését is tervezi.

28

MRAVIK LÁSZLÓ MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ

Úgy vélem, a Magyar Nemzeti Bank említett programjára elkülönített pénz kevés ahhoz, hogy a problémák megoldódjanak, ahhoz viszont sok, hogy nagyon szigorúan átgondolt koncepció nélkül költsük el. Az kétségtelen, hogy a bajok nagyon nagyok, és bőven találhatnánk méltó helyet az összegnek. Ha átgondolom, hogy mikor volt utoljára olyan alkalom, amikor nagyobb összeget fordított az állam műtárgyvásárlásra, ez utoljára a 19. században fordult elő. Sokan az Esterházy-képtár megvásárlását is ilyen esetnek tekintik, holott az egy ravasz trükknek köszönhető, annak alapját ugyanis a Monarchián belüli pénzváltásból származó nyereség adta. Pulszky Ferenc jött rá, hogy azon az összegen, amely így önmagától keletkezik, megvásárolhatjuk az Esterházy-képtárat.

Az utolsó nagyobb, műtárgyvásárlásra elkülönített pénzmennyiség a millenniumi törvényekhez kapcsolódott, az ügyletek levezénylője pedig Pulszky Károly, az Országos Képtár akkori vezetője volt. A hozzáértése vitán felüli, ám sajnos nem volt igazán fegyelmezett ember. Végigszáguldott Európán, és mindenhol vásárolt az intuíciói alapján, anélkül hogy bárkinek beszámolt volna döntéseinek hátteréről. Akkoriban három Pulszky ült a parlamentben: Ágost, a jogtudós, Károly, és az apjuk, Ferenc, mindhárman a Szabadelvű Párt képviseletében. Ez a párt olyan mértékben sajátította ki a hatalmat, hogy az ellenzék szerepe a nullára degradálódott, így annak nem maradt más lehetősége, mint hogy személyes síkra terelje a politikai nézeteltéréseket, és egyenként „lemészárolja” a liberális képviselőket. Ennek esett áldozatul a Puszky család, és éppen Károly volt a leggyengébb pont. Az ellene indított per végére kiderült ugyan, hogy egy fillér sem hiányzik a kasszából, de sikerült őt az őrületbe kergetni, a vásárlási folyamat pedig úgy akadt el, hogy az összeg nagyobb része megmaradt. Ebből jött létre aztán a gipszgyűjtemény, holott eredeti csodákat lehetett volna megvásárolni a pénzből. Ám még így is hihetetlen gyarapodás következett be a Szépművészeti Múzeum állományában. Ezzel azonban le is zárult az igazán nagy műtárgyvásárlások sora, ezen felül csak egy nagyobb görög-római anyag, az Arndt-gyűjtemény került a múzeumba. A Monarchia végével gyakorlatilag véget ért az állami pénzekből történő jelentős műtárgygyarapodás.

Ezt követően Petrovics Elek és más múzeumok vezetői már csak néhány gazdag magyarra, mágnásra számíthattak. Jó példa erre Rákóczi László kincstárának árverése.

A gyűjteményben méteres, a Rákócziak augsburgi udvari ötvösei által készített ezüsttárgyak maradtak fenn, ezt egyértelműen meg kellett volna vásárolni a Postatakarékpénztár által rendezett árverésen. Mivel nem volt rá sem a múzeumnak, sem a Gyűjteményegyetemnek kerete, ezért bankárok, gyárosok adták össze a pénzt, a hiányzó nyolc-kilencezer pengőt, a teljes vételár öt százalékát a miniszterelnökség utalta ki. De így is csak egy válogatást lehetett megmenteni, a többit kivitték az országból a külföldi gyűjtők. A Kohner-hagyaték aukcióján is magánemberek vásároltak, úgy, hogy haza sem vitték, azonnal a múzeumnak ajándékozták a műveket. Ilyen módon került közgyűjteménybe néhány komoly Mészöllyel együtt Munkácsytól a Köpülő asszony, amit Szurdai Weiss Adolf gyáros vett meg és adományozott a Szépművészeti Múzeumnak.

Most ez az első olyan alkalom hosszú idő után, amikor úgy tűnik, hogy fordul a kocka; ez nagy dolog, és feltétlenül üdvözlendő, ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a feladatok feltétlenül nagyok, egy részük pedig korántsem dicséretet érdemlő. Tudjuk, hogy múzeumegyesítések zajlanak, viszont ha egyesítünk, nagyon fognak látszani a hiányok. Míg a magyar anyag kompakt, az egyetemes nagyon nem az. A nagy hézagok külön kiállítva nem látszanak, de ha a kettőt egybetoljuk, az a magyar műveknek jót fog tenni ugyan, mert végre eladhatóvá válnak a világnak, de ha az egyetemest néhány ponton nem javítják fel, az fur-

csa képet fog mutatni. A modern anyagot egyértelműen fel kell javítani (persze a klasszikus esetében is vannak itt-ott hiányok), és ez sikerülhet is, ha okosan szelektálnak azok, akiknek ez lesz a feladatuk, őrületes szakismerettel és őrületes terepismerettel. Ha csak úgy kimennénk vásárolni az aukciókra, akkor háromszoros árat fizetnénk. Ismerni kell a „kéz alatti” műtárgyforgalmat, mert jóval kedvezőbbek az árak, hiszen nem terhelik meg az árverések szokásos költségei. Ha többet veszünk ily módon, akkor nagyon sokat tudnánk így spórolni. Sajnos úgy éltünk itt Pannóniában, hogy az effajta ismereteink nem lehettek túl mélyek.

Mindez persze csak akkor érvényes, ha van ilyen szándék.

(Hozzáteszem: ha a Pulszky Károly-féle koncepció teljes egészében megvalósul, akkor hibátlan lenne az anyag.)

Viszont ez csak a kettes számú feladat.

Az egyes számú a kötelező: sok mindent vissza kell szereznünk, ami innen eltűnt, és sok mindent meg kell szereznünk, ami az országon belül van ugyan, de egy hatalmi önkény juttatta állami kézre, miközben sosem államosították. Ugyanis olyan tulajdonváltozási jogcím nincs, hogy „leltározva 1952-ben”. Vagy el sem kobozták az egykori tulajdonosoktól, vagy ha elkobozták, de akkor jogtalanul, soha el nem követett bűncselekményekre hivatkozva.

A justizmordok végtelen sorozata zajlott le, ezeket pedig előbb-utóbb helyre kell tenni. Ezen a téren a magyar bíróságok ma is olyan ítéleteket hoznak, amelyek egy nemzetközi bíróság előtt semmiképpen nem állnák meg a helyüket. Rendezni a dolgokat csak egy módon lehet: leülni a tulajdonosokkal, és megtárgyalni, hogy mennyi pénzt kérnek. Ezekkel az emberekkel én magam többnyire kapcsolatban állok, ezért tudom, hogy nem akarják elvinni a műtárgyakat, pedig igazán lenne okuk haragudni, mert az egymást követő kormányok nagyon „megvezették” őket.

Most kétségtelenül van egyfajta rendezési szándék, ezért a tulajdonosok kivárnak – ez szintén mutatja, hogy nem pusztán a tárgyak ellenértékére számítanak, hanem a helyzet tisztességes rendezésére. A piaci áraknál alacsonyabb árakra lehet számítani, hosszú részletfizetési lehetőséggel, mert adózási szempontból nekik is így a jó. Persze a „kisebb összegek” is olyan magasak, ami csak számtanpéldákban létezik, de még így is kedvező helyzetben lehetünk. Ez nem látszana gyarapodásnak? Már hogyne lenne az! Ha egy nemzetközi bíróság ellenünk dönt, nem érvényesek a kiviteli szabályok, ahogy Ausztriának is ki kellett adnia a Klimteket, és a Louvre is villámgyorsan rendezte a kétes helyzeteket, amikor látta, hogy nem tehet mást.

29

DISPUTA

A másik, hogy ami kint van, abból vissza kell szerezni, amit csak lehet. Ami Nyugatra került, azt egyszerűen vissza lehet vásárolni, de csak akkor érdemes, ha emblematikus súlyú műről van szó, és egyszersmind a múzeumi gyűjtemény kiegészítését is szolgája, amivel az egészet kezdtem.

A nagy falat természetesen Keleten van. Az orosz nagytőke nagyon erős, ők az eddig nyilvánosságra került anyagot szeretnék megvásárolni, és akkor végleg ott is maradna, ám szerencsére a tulajdonosok eddig ebbe nem mentek bele. Én javasoltam egy megoldást, amikor először fel­ vetődött a rendezési készség 1992–93 táján: garanciákat kell nyújtani, hazahozni, és visszaadni a tulajdonosoknak.

Ez a magyar állam dolga, sőt kötelessége, ezt más nem teheti meg helyette. A tulajdonosok adjanak a magyar államnak megbízást, hogy járjon el a nevükben, az állam pedig köt velük egy kontraktust, hogy a visszatért műtárgyakat rögtön nekik adja. Ez ugyanis kötelezi az orosz államot, ugyanakkor a tulajdonosok kételyeit is eloszlatná.

Most úgy tűnik, hogy ezen a vonalon is elindulhat valami, ami ha sikeres lesz, akkor ezeket a műveket is meg kell venni – mert ha nem, akkor meg kell engedni a külföldre vitelüket; az erre vonatkozó nemzetközi jogi normák taglalására itt most nincs hely, de máshogy ez nem lehetséges. Várható, hogy a tulajdonosok nagystílűek lesznek, ezt ígérik ugyanis, és senkinek nincs kétsége afelől, hogy az anyagot itthon kell tartani, ebben nincs vita. Ezeket az embereket, akár arisztokraták, akár zsidó nagypolgárok voltak, rettenetes megaláztatások érték. Az utóbbiakat főleg, de az előbbieket is, mert sokan közülük háború- és németellenesek voltak, internálótáborban vagy börtönben végezték. Ha lenne bennük bármilyen bosszú Magyarországgal szemben, meg lehetne érteni, ennek ellenére nem így állnak a kérdéshez. Minden kétség ellenére azt gondolják ugyanis, hogy mégiscsak ez a hazájuk.

Ha mindezeket végre akarnánk hajtani, akkor a nevezett összeg – szerintem – a szükségesnek nem több, mint a fele. De nem baj, mert ha ennyi megvan, előbb-utóbb lesz másik fele is. Bízom abban, hogy azok a fiatal szakemberek, akik ezt végigcsinálják, lelkesek és okosak lesznek, és végre szakítanak az eddigi eljárási módokra jellemző sztálinizmussal vagy buta nacionalizmussal, és attól sem rettegnének tejesen alaptalanul (ez időnként ugyanis rendre felmerül), hogy ennek nyomán felerősödne az antiszemitizmus Magyarországon! Mert folyik az magától is!

Szándékosan nem mondtam semmit a könyvek és a levéltári anyagok kérdéséről, pedig az sem kis falat.

MONOK ISTVÁN, A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVTÁR ÉS INFORMÁCIÓS KÖZPONT FŐIGAZGATÓJA

A magyarországi könyvtáraknak régi álmuk egy olyan pénzügyi alap léte, amelyhez azokban az esetekben fordulhatnak, ha a piacon felbukkannak egyedi, a nyilvános gyűjteményekből hiányzó, a védett írott kulturális örökség részét képező dokumentumok, ugyanakkor ezek megvásárlásához saját forrásból nem rendelkeznek kellő anyagi erővel.

A kultúra polgári nyilvánosságának megteremtéséért elég sok forradalom zajlott a történelmi időkben – amelyek közben, paradox módon, nem kis része a kulturális örökségnek persze elpusztult vagy eltűnt –, nagyon fontos tehát, hogy a polgári társadalom kifejezést zászlójukra tűző politikai kurzusok tegyenek is valamit azért, hogy a kivívott „polgári nyilvánosság” meg is maradjon, illetve bővüljön az ilyen formában hozzáférhetővé tett értékek köre. A könyvtári dokumentumok sok tekintetben másként értékesek, mint a festmények, a szobrok vagy az iparművészet emlékei. Az egyediség, amiért egy-egy példánya ezeknek a védett örökség kategóriába sorolható, másként írható körül. Fontos azonban, hogy ezek megvásárolhatósága ne kerüljön ki az első mondatban jelzett pénzügyi alap segítségével elérhető tárgyak köréből.

A gondolatok sorát egy olyannal kezdem, amely nem ritkaságokat említ megőrzendő és mindenképpen a közbirtoklás körébe vonandó, vagyis megvásárolandó értékként. A nemzeti könyvtár ugyanis egy, a többi könyvtártípustól eltérő küldetésű intézmény mindenütt a világon. Könyvtár, emellett archívum is egyben. Archívumi – vagyis nem használati – értékként kell feltárnia, megszereznie és megőriznie minden olyan kéziratos és nyomtatott emléket, amely a magyarokkal és a bármikori Magyarországgal kapcsolatos. A működésére vonatkozó törvények is ezt írják számára elő. Az első gondolat tehát egy Magyar Nemzeti Bank Értéktár Pénzalap létrejöttekor, hogy a „nemzeti kincsek” kategóriába a nemzeti könyvtárban őrzött külföldi, de magyar vonatkozású könyvek is beleférhetnének. Az alap azonban nem pótolhatja a kormányok felelőtlenségét a nemzeti könyvtár gyűjteményfejlesztési keretének ellehetetlenítésében, így maradjon ez csak „első gondolat”.

A nyomtatott világ beláthatatlan mennyiséget jelent – ennek ellenére meglepően sok egyedi darabja létezik. Magyar szempontból ez különösen így van. Ez adódik abból, hogy a könyvnyomtatás korai századaiban a magyarországi kiadványok különösen kis példányban jelentek meg, fennmaradásuk tehát esetleges. Különösen igaz ez az állítás az alkalmi nyomtatványok esetében. A látszólag értéktelen esküvői, temetési kiadványok vagy a magyarországi diákok szakdolgozatai (disputációk, tézisfüzetek), amelyeket tizenöt–ötven példányban nyomtattak egykoron, ma nem mint önmagukban vett kincsképző értékek fontosak, hanem a korabeli kulturális kapcsolatok, a társadalmi élet – adott esetben – egyetlen fennmaradt emlékei. Ha megnézzük az 1800-as évek előtti időszakra vonatkozó nemzeti bibliográfiai nyilvántartásban a példányokra vonatkozó adatokat, meglepve láthatjuk, hogy milyen nagy arányban maradt fent egy-egy kiadásból tíz vagy öt alatti példány. A Magyar Nemzeti Bank Értéktár Programnak tehát fontos lenne figyelnie arra, hogy a nyilvános gyűjteményben nem található bármely témájú, a Magyar Nemzeti Bibliográfia bármelyik alrendszerébe – nyelvi, területi, szerzőségi vagy tematikus hungarikum – tartozó kiadvány ebből a forrásból megvásárolható legyen.

A Gutenberg-galaxis nem csak könyveket jelent: a középkortól kezdődően a mindennapi élet fontos dokumentumai, emlékei az egyleveles, illetve a kisnyomtatványok. Ezeket a kiadványokat manapság főleg a szemétbe, kis környezettudatossággal a papírgyűjtésbe küldjük. Egy 15. századi szentkép, egy 19. századi borosüvegcímke vagy ásványvízreklám is milyen pénzben is jól definiált értéket képvisel egy-egy aukción. )

30

) Sokat megmentenek ebből a kiadványkörből a magángyűjtők, és a magángyűjtemények

útja az évszázados tapasztalatok alapján gyakran a közgyűjteménybe vezet. Valóban kérdéses, hogy mai napi (kurrens) anyagokból mindent gyűjteni kell-e. De ha egy-egy gyűjtő – vagy örököse – az élete során összeszedett gyufacímke-, gyászjelentés-, névjegykártya-, politikai, kereskedelmi vagy kulturális plakátgyűjteményét áruba bocsátja, az egyik első szempont az kell legyen, hogy az illető gyűjtemény nyilvánosságát, ha kell, vásárlással, de biztosítani lehessen. Hasonlóan fontos figyelni arra, hogy akár tíz éve sem voltak fotómegosztó portálok, magánfotók önkéntes letéteivel gyarapodó digitális gyűjtemények.

A 19. század közepétől elterjedő fotózás emlékeit nagy gonddal kell összegyűjteni, és nem csupán egy-egy kiemelkedő személy hagyatékának részeként értelmezni.

A nyomtatott örökség nagyszámúsága ellenére a dokumentumok sorsában számos egyediség rejlik. És ezúttal nem a szöveg tartalmának az értelmezésére gondolok, hanem a külső történetére. E történetnek számos értéknövelő, egyedi értékké tevő formája létezik.

Egy kiemelkedő példa: Georg Braun 1572-ben publikálta először az európai városokat bemutató metszetalbumát (Civitates orbis terrarum), benne tizennyolc magyarországi és erdélyi város látképével. A könyv és a metszetek külön-külön is rendre felbukkannak a kereskedelemben, a magyarországi nyilvános könyvtárakban is a „polgári nyilvánosságot” biztosító módon jelen vannak, néha színezett metszetek formájában is. Anna Beek azonban az Oránia–Nassaui-család számára ezeket a nyomtatott metszeteket átalakította: olyan, egypéldányos műalkotásokat hozott létre, amelyek csaknem festménnyé emelik ezeket a metszeteket (a feliratokat elválasztotta a metszettől, és hátteret festett hozzájuk). Ezek a műalkotások – ha akarjuk, könyvtári nyomtatott dokumentumok – ma különleges ritkaságok, Magyarországon ma csak magángyűjteményben őrzik őket. De a nyomtatott dokumentumokba írt kéziratos bejegyzések, egy-egy ismert személy használatára utaló jelek (jegyzetek, tulajdonosi bejegyzések, dedikációk) is egyedi értékkel ruházzák fel a könyveket, iratokat. Az a gyűjtemény tehát, amelyik egy a magyar kultúra számára meghatározó munkásságú személyiség emlékeit gyűjti, akár sokadik példányként is meg kell vegye az ilyen nyomtatott műveket.

A legkevésbé vitatott egyedi értéket természetesen a kéziratok jelentik. Minden kézirat egyetlen, megismételhetetlen darabja művelődéstörténetünknek. Például a Quadripartitum című joggyűjtemény, amely a magyar rendek és a Habsburg-királyok viszonyának alapvető kérdéseit próbálta a magyar jogrendbe illeszteni, csak a 18. század legvégén került először nyomdába. A megelőző időszak valamennyi példánya – az eltérő szövegek forrásértéke miatt – felbecsülhetetlen értékű. A szerző saját kezű szövegeihez (autográf ) mindig külön érték tapad. Nem egyszerűen filológiai, szövegtörténeti jelentősége van egyegy ilyen kéziratnak, hanem műtárgyként is megőrzendő emléke bármely kulturális közösségnek. Megvásárlásuk egy-egy közgyűjtemény számára különösen fontos, ráadásul ha a szerző több kézirata is abban a gyűjteményben található, a munkásság dokumentálásának teljessége irányába mutat a beszerzés.

Az egyes kulturális csoportok (és nem egyszerűen az egyes népek) között nemes versengés is létezik. Ennek elengedhetetlen része a kulturális emlékek teljességre törekvő felmutatása, odahelyezése a világ kultúrái közé. A felmutatás ma már digitális – bár a magyar állam láthatóan nem veszi komolyan a versengést ezen a területen –, de továbbra is fontos a fizikai megőrzés is. Emellett azonban, ha már polgári társadalomban gondolunk élni, fontos az is, hogy a közösség számára nyilvánosan történjen mindez. A nyilvánosságot pedig intézményesen továbbra is a közgyűjtemények biztosítják.

A MAGYAR VIDÉKI MÚZEUMOK SZÖVETSÉGÉNEK VÁLASZA

A Magyar Vidék Múzeumok Szövetsége, miután értesült arról, hogy a Magyar Nemzeti Bank négy év alatt harmincmilliárd forintot szán műtárgyvásárlásra, összegyűjtötte harminckét tagintézménye erre vonatkozó javaslatait. A legnagyobb magyar múzeumi szervezet a magyar műkincsállomány csaknem felét őrző vidéki múzeumok képviseletében elsősorban olyan műtárgyakat, tárgyegyütteseket talált vásárlásra érdemesnek, amelyek a gazdag és összetett vidéki múzeumi gyűjtemények eddig kialakult szerkezetébe illeszkednek, és az intézmények gyűjteménygyarapítási stratégiájának megfelelően a gyűjtemények komplexitásának erősítését szolgálják.

A javaslatok között – amelyekből az alábbiakban a teljesség igénye nélkül mutatunk be néhányat – kiemelkedően értékes műtárgyak is szerepelnek. Ilyen például Ferenczy Károly (1862–1917) Tengerparti táj című festménye, amelyet tulajdonosai, Elizabeth és Andrew de Lessner kínáltak fel eladásra a szentendrei Ferenczy Múzeumnak, 25 millió forintos vételi áron. A kép megszerzésével a múzeum országosan egyedülálló Ferenczy-gyűjteménye újabb kvalitásos darabbal gyarapodna.

A megyei hatókörű városi múzeumok közül az egyik legjelentősebb a szombathelyi Savaria Múzeum, amely több gyűjteménye számára is megnevezett megvásárlásra érdemesnek ítélt tárgyakat, tárgycsoportokat. A természettudományi gyűjtemény például – amely a gyűjtés mellett a kutatásban és a feldolgozásban is kiemelkedő teljesítményt nyújt – szeretné megszerezni Rozner István futóbogár-gyűjteményét. Rozner az egyik legaktívabb amatőr bogarász hazánkban; teljes futóbogár-gyűjteménye 10 130 példányból áll, eladási ára 884 000 forint. A Savaria Múzeum Szerzeményezési Bizottsága megállapította, hogy a megvásárlásra felterjesztett gyűjteménytest illeszkedik az intézmény által elfogadott gyűjteményfejlesztési koncepció­ba, és hogy a gyűjtemény a Magyar Természettudományi Múzeum futóbogár-kollekciója után az ország egyik legnagyobb ilyen jellegű gyűjteménye. Tudományos jelentősége mellett eszmei értékét emeli, hogy szinte kizárólag magyar koleopterológus gyűjtése, valamint hogy az anyag a Palearktikum olyan területeiről származik, ahol az instabil politikai helyzet, a háborús bizonytalanság (például Észak-Afrika, Szíria), illetve ahol a gyűjtési tilalom (Törökország) következtében napjainkban már nem lehet gyűjteni. A múzeum Természettudományi Gyűjteménye bővítéséhez egy másik kollekció megvásárlása is fontos hozzájárulás lenne: ez Király Gergely és Mesterházy Attila

31

DISPUTA

herbáriumgyűjteménye. A kollekció a nyugat-magyarországi-peremvidék földrajzi nagytáj területén az utóbbi két évtizedben gyűjtött növények példányait tartalmazza, a mintegy 2500 lap összértéke 2500 euró. A Savaria Múzeum az egyik legfontosabb magyarországi kortárs művészeti központ is, amelynek regionális összefüggésben is kiemelkedő a szerepe. Nem véletlen, hogy a gyűjtés és gyarapítás iránya is hasonló: az egyik megvásárolni szándékozott gyűjtemény Ivan Ladislav Galeta hagyatéka. Galeta művészeti tevékenysége az elmúlt évszázad hatvanas éveiben kezdődött, amikor csatlakozott azoknak a zágrábi alkotóknak a köréhez, akiknek érdeklődése a mediális és újító kezdeményezések felé fordult.

Ezen alkotók új utakat kerestek a művészetnek abban a tartományában, amely új művészeti gyakorlatként vált ismertté, megkísérelve egymásba olvasztani képző- és filmművészeti, antropológiai, irodalmi, valamint az alkalmazott tudomány terén szerzett tapasztalataikat.

Akkoriban Galetára különösen erős hatást gyakorolt a radikális kísérleteket és alternatív filmes törekvéseket népszerűsítő Geff (Genre Film Festival), az avantgárd zene világfesztiválja, a Zágrábi Zenei Biennále, amelynek a későbbiekben több projektet készített, továbbá a Nove tendencije háttérintézményének bizonyuló zágrábi Galerija suvremene umjetnosti (Kortárs Művészetek Galériája), különösen pedig a 3. és 4. Tendencije (1965; 1968–69) elnevezésű rendezvény, ezek fordulópontot jelentettek a képzőművészet, a technológia és a tudomány (kibernetika, vizuális kutatások) kapcsolatában. Galeta és a hetvenes évek egész konceptuális nemzedéke számára fontosnak bizonyult a zágrábi Egyetemi Központ Galériájának (Galerija SC) az elindítása, amelynek feladata elsősorban a fiatalabb nemzedékek felkarolása, bemutatása volt. Galeta alkotói formálódásában sorsdöntő szerepet játszott az ugyancsak az Egyetemi Központ keretében létrejött Multimédia Kutatások Központja (MM Centar), amelynek 1977-ben ő lett a vezetője és programszerkesztője. A nyolcvanas évek közepéig a Multimédia Kutatások Központja, 1990-től pedig a Filmoteka 16 volt az a hely, ahol Galeta programszerűen bemutatta a kísérleti és kutatói szellemmel áthatott film- és videoművészet különféle irányzatait, hogy aztán 1993-ban a zágrábi Művészeti Akadé­mián társalapítóként részt vegyen az animációs film és az új médiumok tanszékének elindításában. A gyűjtemény a legújabb művészeti törekvések bemutatását is lehetővé tenné a múzeum számára a new media reprezentatív közép-európai képviselőjének hagyatéka révén. Hasonlóan jelentős az Irokéz Gyűjtemény néven ismert magánkollekció, amely reprezentatívan képviseli a kortárs magyar művészetet, és amelynek anyaga a Savaria Megyei Hatókörű Városi Múzeum Szombathelyi Képtár tagintézményének profiljával egyezik meg.

A képtár gyűjteményében tehát méltó helyre kerülne Pados Gábor kollekciója. Dóczi László (1943–2012) A nagy permetező (2002) című festménye ugyancsak a Szombathelyi Képtár gyűjteményének gyarapításához lenne fontos (500 ezer forint az ára). A 2012-ben elhunyt festőművész a pécsi Tanárképző Főiskolán szerezte első rajztanári diplomáját, majd a budapesti Képzőművészeti Főiskolán képezte tovább magát. 1974-től tanított a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán rajzot és művészettörténetet több generáció számára. Művészete csendben, szinte észrevétlenül bontakozott ki, talányos, meseszerű képei megragadják a néző fantáziáját. Sajátos, sejtelmes környezetet teremtett figuráinak, ahol a természet elemei, élőlényei, kedvenc tárgyai és élményeinek vetületei mind békésen beleférnek. Lezárult életművéből egy válogatást már bemutatott a Szombathelyi Képtár 2013-ban, amelynek során a közönség megismerkedhet a legutolsó, addig be nem mutatott munkáival is.

Az egri Dobó István Vármúzeum az úgynevezett Péterváry-hagyaték százdarabos, magyar és török vonatkozású fegyverkollekcióját javasolta megvételre, ötvenmillió forint értékben.

Ez az anyag a várbéli állandó kiállítás európai rangú részét képezhetné.

Az Egri Képtárban kiállított festmények legnagyobb része az érseki Líceumi Múzeumból került át az akkor alapított Heves megyei – városi múzeumba az 1949–50-ben lezajlott államosítások eredményeként. Ez egri Érseki Palota turisztikai célú beruházása kapcsán most előreláthatólag harminc tárgy kerül ki az ottani kiállításból. Ezek pótlására az egri múzeumi szakemberek egy válogatott műtárgyegyüttes vásárlását tartják érdemesnek, amely kiváló állapotú, és megszerzésével a múzeumi gyűjtemény európai rangját erősítenék. Az anyagban az alábbi művek találhatók: Nápolyi festő: Evangelista Szent János (17. század közepe, olaj, vászon, jelzés nélkül, 2 200 000 forint); Gregorio Pagani (1558–1605): Keresztelő Szt. János (olaj, vászon, 165 × 104 cm, 20 000 000 forint); Giacomo dal Po (1654–1726): Szent György legyőzi a sárkányt (olaj, vászon, 50 × 64 cm, 3 000 000 forint); Giuseppe Bartolomeo Chiari (*1654, Róma): Szt. Klára az oltáriszentség segítségével elűzi a szaracénokat (1700 körül, 8 000 000 forint); Francesco Albotto (*1721, Velence): Velencei látkép a Canale Grandéval (olaj, vászon, 50 × 74 cm, 24 000 000 forint). A művek értéke tehát összesen 57 200 000 forint.

Az egri Kepes Intézet világviszonylatban is jelentős gyűjteményével, az állandó kiállításon bemutatott Kepes-hagyatékkal a Dobó István Vármúzeum mellett a város másik fontos kiállítási intézménye. A múzeum a hagyaték további, mintegy 50 millió forint értékű műtárgyainak megvásárlásával, illetve kortárs anyaggal bővítené a gyűjteményét.

A kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum nemcsak a névadó művész munkái révén, de kiemelkedően értékes egyéb festménygyűjteményének is köszönhetően kivételes jelentőségű vidéki múzeumi központ. Ennek az anyagnak a gazdagítására, teljesebbé tételére egy magángyűjtő által felajánlott képeket vásárolna meg: Kunffy Lajos: Tanácskozó cigányok (1911, olaj, vászon, 130 × 162 cm, 20 millió forint); Rippl-Rónai József: Kunffy Lajos portréja (1907, pasztell, papír, 65 × 50 cm, négymillió forint). Az itteni természettudományi anyag gyarapítását pedig egy mintegy négyezer darabos kaposvári ásványgyűjtemény megvásárlása révén tervezi a múzeum.

A vidéki múzeumok vételi javaslatainak mindegyike tehát szorosan kapcsolódik a javaslatot tevő múzeum gyűjteményéhez, egyúttal minden vásárolt tárgy regionális, országos, de néhol európai viszonylatokban is kiemelkedő értéket képviselne. Fontos az is, hogy az egyes múzeumok láthatóan gyűjteményeik komplex jellegét figyelembe véve alakították ki vásárlási elképzeléseiket.

32

A KISSZEBENI FŐOLTÁR ÖTSZÁZ ÉVES TÖRTÉNETE A NEMZETI GALÉRIA KIÁLLÍTÁSÁBAN ÚJRA LÁTHATÓ A GÓTIKUS MŰVÉSZET REMEKE SZERZŐ: TÖRÖK GYÖNGYI MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ REPRODUKCIÓ: JÓZSA DÉNES, SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM (33.)

FOTÓ: VILLÁNYI CSABA (34–35.)

33

MŰHELY

A KISSZEBENI FŐOLTÁR AZ 1920-AS ÉVEKBEN A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM KIÁLLÍTÁSÁBAN, AZ ÉPÜLET MÁRVÁNYCSARNOKÁBAN

34

35

AZ OLTÁR MAI ÁLLAPOTA: AZ ÉPÍTMÉNY ELŐZŐ KÉPEN JÓL LÁTHATÓ OROMZATÁN ÉS A JOBB OLDALI MOZGATHATÓ SZÁRNYON MÉG DOLGOZNAK A RES­TAURÁTOROK, ÍGY EZEK MAJD CSAK KÉSŐBB KERÜLHETNEK A HELYÜKRE, DE MÁR ELKÉSZÜLTEK A SZOBROK FELETTI, KORÁBBAN HIÁNYOS DÍSZÍTŐELEMEK ÉS A PREDELLA SÚLYOSAN SÉRÜLT, SZINTÉN HIÁNYOS, ÁTTÖRT ORNAMENTÁLIS FARAGÁSÁNAK FRISS PÓTLÁSAI; A NYERSEN HAGYOTT ÚJ RÉSZEK JÓL MEGKÜLÖNBÖZTETHETŐK AZ EREDETI ARANYOZOTTAKTÓL

36

A késő gótikus szárnyasoltárok virágkora a 15. század utolsó harmadától az 1520-as évekig tartott. A műfaj legjelentősebb emlékeit Dél-Németország, Dél-Tirol, Ausztria és a Magyar Királyság gótikus templomaiban találjuk, de Csehországban és Lengyelországban, sőt Németalföldön és Svédországban is virágzott a műfaj. Dél-Németországban az oltárok pusztulásához nagymértékben hozzájárult a protestáns képrombolás, míg a Magyar Királyság északi területein toleránsabbak voltak a reformáció hívei: a kassai Szent Erzsébet-főoltárt például szőnyegekkel és barokk képekkel takarták le, de megőrizték.

A múzeumi gyűjtés a gótika iránti érdeklődéssel párhuzamosan, a 19. században kezdődött, legfőképpen az egykor oltárokhoz tartozó, már kallódó festményeké és faragványoké. A komplett szárnyasoltárok gyűjtését az sem segítette elő, hogy a művészettörténeti kutatás előterében akkor különösen, de mind a mai napig érezhetően a képek és a szobrok elkülönített vizsgálata állt.

Az eltelt évszázadokban természetesen az oltár szerkezeti részei voltak a legsérülékenyebbek: az oromzatok például sok esetben lehullva teljesen megsemmisültek.

A magyar műemlékvédelem a 19. században és a 20. század elején kitűnő gárdával rendelkezett, ők példamutató módon felmérték, rajz- és akvarellmásolatokat, fotókat készítettek a középkori műemlékekről. Nekik köszönhetjük, hogy a három kisszebeni oltárt 1896-ban eredeti helyükről beszállították az Iparművészeti Múzeumba. Pótlásukra a templomba neogótikus oltárok készültek, amelyek az új stílusnak megfelelően követik az eredeti oltárokat, és a mai napig betöltik liturgikus funkciójukat.

A Budáról Krakkóba vezető út mentén, Kassa és Bártfa között fekvő Kisszeben (mai szlovák nevén: Sabinov) szabad királyi város a középkori Magyar Királyság egyik jelentős települése volt.

A város plébániatemplomának főoltárát készítő mesterek Kisszeben művészetföldrajzi helyzetéből adódóan is szoros kapcsolatban álltak a sziléziai és a lengyel területekkel. Az általuk készített szárnyasoltár Közép-Európa egyik legnagyobb oltárépítménye volt, ebben a térségben a

ma múzeumban őrzött késő gótikus szárnyasoltárok legnagyobbika; egy gazdag oltáregyüttes részeként a Budavári Palota egykori tróntermében, a Nemzeti Galéria Szépművészeti Múzeummal egyesített gyűjteményében látható.

Az oltár egykori méretére csak következtetni tudunk. Jelenlegi magassága menza nélkül, a predellával és a szekrénnyel együtt 410 centiméter, szélessége a merev szárnyakkal együtt 660 centiméter. A még restaurálás alatt álló oromzattal együtt magassága meg fogja közelíteni a hét métert, eredeti magassága pedig tizenegy méter körül lehetett. Ez az átlagos magasság jellemző a ma is templomokban álló híres főoltárok többségére. (A lőcsei Szent Jakab-templom főoltára, Lőcsei Pál alkotása 1517-ből ma is teljes épségében áll, és 18,62 méter magas.)

Az oltárnak a szárnyakkal nyitható és zárható módon változtatható alakja alkalmas volt arra, hogy a témákat az egyházi év ünnepeinek megfelelően osszák el. Általános szabályt nem ismerünk, azt azonban a fennmaradó feljegyzésekből tudjuk, hogy az év nagyobb részében az oltárok zárva voltak, és a hívek csak a nagy egyházi ünnepeken (karácsony, húsvét, pünkösd stb.), esetünkben Keresztelő Szent Jánosnak, a templom névadó szentjének ünnepén, illetve sok esetben minden Mária-ünnepen láthatták a faragásokkal gazdagon megrakott oltárszekrényt, a szárnyak aranyozással díszített belső oldalait.

Az életnagyságúnál valamivel nagyobb szekrényszobrok egyike a templom és főoltára névadó szentjét, Keresztelő Szent Jánost ábrázolja a Madonna jobbján, Szent Péter társaságában.

Az oltárt kinyitva a mozgatható oltárszárnyak belső oldalának festményein Keresztelő Szent János élete nyolc jelenetben, míg az oltár csukott állapotában a Credo szövegét megjelenítő, eredetileg tizenhat, jelenleg tizenkét kép látható, ebből nyolc eredeti helyén, a merev szárnyakon, míg négy az oltártól függetlenül.

Az oltár készítési idejének meghatározásához két évszám is támpontot nyújt: a jobb oldali mozgó oltárszárny külső oldalán, a középső kereten festve 1490, a bal oldali merev szárnyon, a Krisztus színeváltozása tábla hátoldalán pedig

vörös krétával 1516 olvasható. A predella címerei ugyancsak arról tanúskodnak, hogy az oltár készítésének munkálatai még Mátyás idején elkezdődtek, de csak a Jagellók idején fejeződtek be.

A város és temploma 1461-es leégéséről a predella hátán olvasható felirat is értesít. Mátyás 1472-ben Buda és Kassa kiváltságaival ruházta fel a várost, és adóengedményeket tett a plébániatemplom javára, amelyet ettől kezdve folyamatosan bővítettek, még 1516 után is. Az újjáépített templom szentélyébe új főoltárt állítottak.

A Madonna szobra alatt a címerpajzs „ans” betűi az oltárt alapító közösségre utalhatnak.

A lőcsei Szent Jakab-plébániatemplom oltárairól vagy a kassai Szent Erzsébet-főoltárról is tudjuk, hogy a város, annak polgársága és az egyház közös adományaiból épültek.

Az oltár külső képeinek ikonográfiai programja meglehetősen szokatlan. Bár az Apostoli hitvallás, a Credo más művészeti műfajokban való megjelenése a korai századok óta ismert, szárnyasoltárokon való ábrázolásáról másutt nem tudunk. Pedig Temesvári Pelbárt beszédeiben foglalkozik a Credo magyarázatával, és a 15. század utolsó harmadától ismertek olyan színezett fametszetes búcsúcédulák is, amelyek a képek sorrendjét egyértelművé teszik, és segítséget nyújtanak a festőnek egy ilyen részletes program kivitelezéséhez. Nyilvánvalóan egy egyházi programadó kívánsága lehetett ez a képsor, amely a misén részt vevő hívőknek vizuálisan felidézte a Hiszekegy szövegét.

Az oltár restaurálásával kapcsolatban maga a mű éppúgy szolgál információkkal, mint az írásos dokumentumok és a fotók. Először a 17. század első felében, európai viszonylatban is igen korán „restaurálták”. Az oltárszekrény bal oldali ferde részén, az aranyozás alsó szegélyén „Johannes Czernak 1624 die F. Mich. Archangeli” olvasható.

Ez az adat az oltár első nagy felújítására utalhat, amikor újraaranyozták, és valószínűleg más javításokat is végeztek rajta. Hasonló módon újították fel a kisszebeni plébániatemplomnak ugyancsak a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található két mellékoltárát is, az Angyali üdvözlet- és a Szent Anna-oltárt.

37

MŰHELY

A középkori táblaképeknek a 18. századi, olajfestékkel történt átfestése a jelenetek ikonográfiai tartalmát nem változtatta meg (mint ezt sokáig hittük), egyes esetekben pontosan követte a középkori kompozíciót (A világ teremtése), másutt redukálta a szereplők számát (A Szentháromság Szűz Má­riával), ugyanakkor a régi festményt meg is védte. Az átfestések eltávolítása igen időigényes munka, mechanikus és vegyszeres tisztítást igényel. Az oltár huszonnégy festményéből eddig tizenhárom képről távolították el a barokk átfestést, ezek közül először látható restaurálva a bal oldali merev oltárszárny első, felső képe, A világ teremtése. A merev szárnyakon még jelenleg is barokk átfestés látható a Krisztus színeváltozása, a Krisztus a pokol tornácán és a Krisztus mennybemenetele jeleneteken. A legrosszabb állapotban lévő, jobb oldali mozgó oltárszárny képei nincsenek kiállítva, ezek közül egyes jelenetek, mint például az Ecce homo csak töredékesen maradtak fenn. Egy ilyen tábla esetében megfontolandó a barokk festmény megtartása; ezzel a restaurálástörténet múltja egy példán továbbra is jelen lenne. A dolog érdekességét tovább növeli, hogy a barokk festőt a szepesszombati Szent József halála oltárkép 18. századi festőjével sikerült azonosítanunk.

A templomban álló oltár legteljesebb állapotáról – egy fotón kívül – Henszlmann Imre 1876-ban készített jelentése tudósít, ugyanis 1891-ben egy bártfai szobrász, Mauritius Hölzel már az oromzat felső részének két évvel korábbi leeséséről és porrá mállásáról ad hírt. Az oltár felújítása, az oromzat kiegészítése két évvel a múzeumba szállítása után, 1898-ban az Iparművészeti Múzeumban történt, mint erre az egyik merev szárny fölötti faragott betét felirata utal.

Az oltárt 1909-ben átadták a három évvel korábban megnyílt Szépművészeti Múzeumnak, de csak 1928. szeptember 4-én, Petrovics Elek főigazgató állíttatta fel állandó jelleggel a múzeum Márványcsarnokában, ahol 1944-ig állt. Ezekből az évekből ránk maradt egy fotó, amely fontos dokumentum az oltár akkori állapotáról. Ezen az is látható, hogy a Szépművészeti Múzeum Márványcsarnokában az oromzat Fájdalmas

Krisztus-szobra csaknem eléri az „Ars longa, vita brevis” feliratot. Ez az aforizma, úgy látszik, teljesen összefonódott az oltár sorsával: A művészet hosszú, az élet rövid – ahogy több generáció élete is rövidnek bizonyul ennek a hatalmas szárnyasoltárnak a megőrzéséhez.

A második világháború idején, Budapest bombázásakor, 1944-ben az oltárt szétbontották, és a múzeum pincéjében helyezték el. 1945-ben a betört ablakok és a hófúvás következtében az oltárt nedvesség érte, sőt szemtanúk elbeszélései alapján az ornamentális töredékeken orosz katonák is tapostak. A legrosszabb állapotban lévő táblaképek és szobrok állagmegóvása a Szépművészeti Múzeumban 1945 után azonnal elkezdődött. 1954-től Kákay Szabó György és Móré Miklós vezetésével több táblakép parkettázása, alapos restaurálása, tizenegy festményről a barokk átfestés eltávolítása is megtörtént.

Az oltár szétszedett darabjait 1973-ban a Szépművészeti Múzeum raktárában konzerválás után becsomagoltuk, és a Budavári Palotába szállítottuk. Az oltár a Régi Magyar Gyűjteménnyel együtt, változatlan leltári számmal a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonába került.

A helyreállítás folytatására az 1980-as évek végén, a trónterem megnyitása, a kisebb oltárok felállítása után kerülhetett sor. 1991-ben egy Getty-pályázat elnyerése reményében megtörtént a teljes anyag restaurátori és művészettörténeti felmérése, az 1990-es évek végéig a szobrok nagy részének és egy táblaképnek a helyreállítása folyt. Bár 1982-ben az oltár néhány restaurált festményét bemutattuk a trónterem állandó kiállításán, és 1989-től az életnagyságon felüli oltárszobrok, posztamensen állva, oltárszekrény nélkül, művészi közegüktől, az égi szférát szimbolizáló arany hátterüktől megfosztva láthatók voltak, csak 2014 elején vált elképzel­hetővé a műalkotás monumentális hatása a maga építészeti egységében, amely egykor a gótikus templom szentélyébe oly jól beilleszkedett.

Az oltár történetében új fejezet kezdődött az építészeti részek, a predella és az oltárszekrény restaurálásakor, amihez jelentős hozzájárulást nyújtottak a 2002 és 2013 között elnyert minisz-

tériumi és a Nemzeti Kulturális Alap által támogatott pályázatok. Legvégül került sor az oltár szerkezeti elemeinek összeépítésére, a szükségessé vált tartó acélváz megtervezésére. Az oltár eredetileg önmegtartó volt, de a fa sérült és vetemedett állapota miatt egykori stabilitását nem lehetett visszaadni. Ezért statikus bevonásával olyan acélszerkezet készítésére volt szükség, ami külön-külön megtartja a nagy egységeket, így le lehetett választani a szekrény súlyát a predelláról, az oltárszárnyakét a szekrényről, és előre gondolni kellett a még később visszahelyezendő mozgó szárnyak megtartására is. Mindezt úgy, hogy a szemlélő ebből semmit ne vegyen észre. Jelentős probléma a még nem restaurált, nagyon rossz állapotban lévő, jobb oldali mozgószárny négy hatalmas táblát tartó kerete is, amely belső megerősítést kap majd.

Az oltárszekrény, mint a legnagyobb szerkezeti egység, eredetileg két, középen összeillesztett fél részből állt, az 1991-ben készült fotó tanúsága szerint azonban már hat függőleges részre bontva került a Nemzeti Galériába, és az évek alatt erősen tovább vetemedett. Az egységes hátfal helyreállítása csak oly módon volt lehetséges, hogy az oltárszekrény hátára vízszintes bordák kerültek, oldható és szorítható csavarozással, amelyek tartják az előzőleg valamelyest kiegyenesített deszkákat. A hosszanti illesztéseknél új vászonalapra és a gravírozott aranymustra kiegészítésére is szükség volt. A fotó azt is jól mutatja, hogy a szárnyasoltárokon az aranyozott háttér készítésekor a szobrok helyét mindig kihagyták, az egykor Szűz Mária feje fölé koronát tartó angyalokat körülvevő festett felhők fölött éppúgy, mint a három nagy szekrényszobornál és a négy kisebb oldalsó fülkeszobornál. Az oltárszekrényt felülről lezáró, áttört faragványos dísz rekonstrukciója még nem fejeződött be; az oltár még restaurálás alatt álló oromzatával formai összhangban leghamarabb 2015 őszére készül el. Az oltároromzatban eredetileg konzolokon álló szobrok – középen a Vizitáció jelenetével – viszont, ha külön posztamenseken is, de már res­taurálva megtekinthetők az oltárral szemközti pillérek előtt. )

38

) A bal oldali mozgó oltárszárny restaurált képei is jelenleg az oltártól függetlenül, állványokon láthatók. A Keresztelő Szent János életét bemutató oldalon, a képek felső részét díszítő áttört faragványok nagyobb részt megmaradtak, ezek vissza is kerülnek a képekre.

Utoljára szólni kell az oltárt tartó legalsó építészeti elem, a predella restaurálásáról. Ennek faanyaga a többihez hasonlóan igen roncsolt állapotú volt, belülről egy fa tartószerkezettel meg is kellett erősíteni. A faragványok rekonstrukciója Dabronaki Béla érdeme. Ennek a látszólag csak ornamentális dísznek fontos tartalmi mondanivalója van, a szőlőleveles indák és szőlőfürtök az eucharisztiára (oltáriszentségre) utalnak, és ezért gyakori díszei a predelláknak.

Az oltárról még a templomban készült fotón egyértelműen látszik, hogy a predella közepén, a barokk tabernákulum helyén üres folt tátong, a Szépművészeti Múzeumban álló oltár predelláján azonban meglehetősen kaotikus kompozíció uralkodik. A restaurátori vizsgálat bebizonyította, hogy a középső rész faragványai nem vesztek el teljesen, hanem a jobb és bal oldalon, a már akkor meglévő hiányok helyére kerültek be, ezen felül 20-25 töredéket a predellától függetlenül dobozban őriztünk. A faragványok eredeti helyének megtalálásához az a felismerés vezetett, hogy azokat kizárólag vízszintes szálirányban lehetett elrendezni. Ezek után elegendő volt az eredeti letöréseknél a kompozíció logikus folytatását megfaragni, amely közrefogja a középkori darabokat, és azoktól jól megkülönböztethető.

Ezt az önálló, áttört faragványt az azuritos predella-homlokzat elé lehetett helyezni, ugyanúgy, mint a középkorban. A 18. század óta most először látjuk a középkori állapotot leginkább megközelítő formában a Mátyás- és Jagelló-címer közötti nagyszerű, faragott betétet.

Az oltár restaurálása megismételte a középkori oltárműhelyek gyakorlatát: ahogyan egykor a szárnyasoltárok elkészítése a céhes keretekben dolgozó festők, aranyozók, fafaragók, asztalosok és segédeik együttes feladata volt, ugyanúgy ma is a legkülönbözőbb képzettségű szakemberek együttműködéseként születhetett újjá a mű.

Az évtizedek óta restaurálás alatt álló oltáron harmincnál is több restaurátor és munkatársaik dolgoztak (a jelenleg nem látható részeknek, az oromzatnak és a jobb oldali mozgatható szárny festményeinek, valamint az oltárszárnyak kereteinek a restaurálása a következő időszakban folytatódik). Vezető restaurátor: Dabronaki Béla; művészettörténész: Török Gyöngyi; külföldi restaurátor-művészettörténész szakértő: Manfred Koller. A munkában a következő művészettörténészek vettek részt: Gerevich Lászlóné (†), Mikó Árpád, Poszler Györgyi, Török Gyöngyi. Restaurátorok: Szépművészeti Múzeum, 1954–1973: Kákay Szabó György (†), Kákay Szabó Ildikó, Kutas Erika, Lakatos József, Lente István, Móré Miklós, Németh Kálmán (†), Prudzik József, Siskov Ludmill, Somogyiné Ember Veronika, Varga Dezső; Magyar Nemzeti Galéria, 1988–2013: Dabronaki Béla, Eisenmayer Tiborné, Juhász István, Kázik Márta (†), Laurentzy Mária, Marjai Zoltán, Menráthné Hernády Szilvia, Takácsné Szabó Marianne, Szentgyörgyi Edit, Szentkirályi Miklós, Szutor Katalin, Velledits Lajos, Zetye Péter, Zsámboki Orsolya, Zsolnay Krisztina. Szerkezeti és díszítőelemek restaurálása: Dabronaki Béla, Eisenmayer Tiborné, Juhász István, Kázik Márta (†), Laurentzy Mária, Márkus Botond, Menráthné Hernády Szilvia, Molnár László, Rátonyi Dávid (†), Takácsné Szabó Marianne, Szentgyörgyi Edit, Sztojanovics Márton, Szutor Katalin, Zetye Péter, Zsámboki Orsolya. A felmérést 1991-ben Bíró László, Dabronaki Béla, Lakatos József, Marjai Zoltán, Radovics Krisztina és Török Gyöngyi végezték.

A predella középső részét és a mérmű alsó részét díszítő ornamentika rekonstrukcióját Dabronaki Béla tervezte és kivitelezte. A restaurátorok munkatársai: Balázs Gyula, Beregszászi Sándor, Hering Zoltán, Kispál Sándor, Magyari Ferenc, Márkus Ferenc, Német Gábor, Polgár István.

Technikai vizsgálatok: Galambos Éva, Horváth Mátyás, Székely Dorottya. Fotósok: Bokor Zsuzsanna, Hasznos Zoltán, Mester Tibor. Felmérési rajzok: Zsámboki Orsolya. Statikus tervező és kivitelező: Tri-sys Kft. Az oltár felállítása: Berta Zsolt, Kiss Zoltán és munkatársaik műve.

A MÚZUMI RENDSZER MEGVÁLTOZÁSA NYOMÁN ÁTALAKULÓ FELADATOK SZERZŐ: BASICS BEATRIX MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ

A 2012. évi CLII. törvényt az Országgyűlés 2012. október 8-i ülésnapján fogadta el, szövege a Magyar Közöny 2012. évi 140. számában jelent meg.

Ez a törvény tulajdonképpen nem más, mint a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről szóló 1997. évi CXL. törvény módosítása. Mostani témánk szempontjából az az érdekes benne, hogy hatálya kiterjed „a muzeális intézményekre, fenntartóikra és foglalkoztatottaikra, a kulturális örökség muzeális intézményekben őrzött elemeire, valamint a muzeális intézmény szolgáltatásait igénybe vevőkre, továbbá a kulturális örökséggel foglalkozó egyéb szervezetekre, kép- és hangarchívumokra” is.

A muzeális intézmények rész a következő 37/A. paragrafussal egészült ki: „Az e törvényben meghatározott, a kulturális javak védelmével összefüggő célok megvalósításának legfontosabb letéteményesei a muzeális intézmények.”

Ezekről a következőket foglalja össze a szöveg: „A muzeális intézmény a társadalom szolgálatában áll, a közösség számára nyilvános, a közösségekkel, településsel aktív kapcsolatot tart, alaptevékenysége körében nem gazdasági haszonszerzés céljából jön létre, a kulturális javakhoz széles körű és egyenlő hozzáférést biztosít.” Részletesebben: „A muzeális intézmény rendelkezik a szakmai besorolása szerinti követelményszint biztosításához szükséges tárgyi és személyi feltételekkel, amely által ellátja az e törvényben meghatározott feladatokat. A mu­zeális intézmény a kulturális javakhoz való hozzáférés biztosítása érdekében a kulturális javak egységes szaktudományos szempontok szerint, tudományos szaktevékenység keretében kialakított, nyilvántartott és dokumentált együttesét őrzi, gondozza és kiállításon bemutatja; biztosítja

39

MŰHELY

a kulturális javakhoz kapcsolódó kutatási tevékenység lehetőségét, kultúraközvetítő, közművelődési tevékenységével hozzájárul az egész életen át tartó tanulás folyamatához, közművelődési rendezvényeket és egyéb programokat rendez, együttműködik a nevelési-oktatási intézményekkel és múzeumpedagógiai programjaival segíti az iskolai és az iskolán kívüli nevelés céljainak elérését, elvégzi a kulturális javak múzeumpedagógiai célú feldolgozását, folyamatosan megújuló múzeumpedagógiai és múzeumandragógiai programkínálatot biztosít, az intézmény turisztikai vonzerejének felhasználásával, a látogatóknak nyújtandó szolgáltatásokkal helyi és országos szinten elősegíti a gazdaság élénkítését.” Szükséges volt teljes terjedelmében idézni a meghatározást, mivel a korábbi törvényszöveggel összevetve ez az összefoglaló olyan elemekkel – szolgáltatás, gazdaság élénkítése – egészült ki, amelyek nyilvánvalóan újfajta feladatokat jelentenek a muzeális intézmények számára. Amelyeknek amúgy – fenntartójuktól függetlenül – együtt kell működniük egymással, valamint a kulturális örökség más értékeit gondozó intézményekkel, „így különösen a könyvtárakkal, a levéltárakkal és a közművelődés intézményeivel, továbbá a tudományos köztestületekkel, a köz- és a felsőoktatás, valamint a szakképzés intézményeivel”.

A gyakran „múzeumi rendszerváltásnak” is nevezett eseményt azonban hónapokkal a törvény elfogadása előtt hozott 1094/2012. (IV. 3.) kormányhatározat előzte meg, amely egy fél évszázados rendszer megszüntetését eredményezte.

A megyei múzeumi szervezetek megszüntetése új helyzetet teremtett a vidéki múzeumok életében. A törvény a szakmai besorolásról is határozott, így közérdekű muzeális kiállítóhely és közérdekű muzeális gyűjtemény mellett ötféle múzeumtípust különböztet meg: tematikus, területi és megyei hatókörű városi múzeum, országos szakmúzeum és országos múzeum.

A változások fő indoka az volt, hogy a múzeumok, muzeális intézmények kerüljenek vissza az őket létrehozó közösségekhez. Ez egyszerűnek és kézenfekvőnek tűnik, ám a megyei

múzeumi szervezetek fél évszázada alatt a tag­ intézmények – többségükben a mára önállósodott területi múzeumok – kapcsolódása az anyaintézményhez, és függése attól, a múzeumi alapfeladatok vonatkozásában meglehetősen bonyolult helyzetet teremtett.

Ami a fenntartói oldalt illeti, az állami támogatás mellett az önkormányzatok is kötelesek anyagi támogatásban részesíteni muzeális intézményeiket, ami az eddigi tapasztalatok szerint nem mindenhol történt meg. Meglehetősen könnyűvé tette viszont a törvény szövege a működési engedélyek visszavonását, ami akkor lehetséges, ha a muzeális intézmény fenntartója nem tudja biztosítani a folyamatos és rendeltetésszerű működéshez szükséges személyi és tárgyi feltételeket, ha a fenntartó a muzeális intézményt a továbbiakban nem ekként kívánja működtetni, vagy meg kívánja szüntetni. Az első esethez hozzáteszi a törvény, hogy amennyiben ez bekövetkezik, a működési engedély visszavonására irányuló eljárást a miniszter hivatalból is megindíthatja. A dolog tehát egyszerű: ha a fenntartó nem tudja működtetni, hát nem működteti, és megszűnik az intézmény. Az ott őrzött javak a működési engedély visszavonásával elhelyezhetők nem muzeális intézményben is; ebben az esetben a miniszter szakfelügyeleti vizsgálatot rendel el, amelynek során – indokolt esetben! – a szakfelügyelő javaslatot tehet a javak védetté nyilvánítására vagy múzeumi megőrzésükre. Mindez azonban nem érinti a kulturális javak tulajdonjogát.

A szolgáltató múzeum modelljéhez hozzátartozik, hogy az állam és a települési önkormányzat fenntartásában működő múzeum szabad kapacitásai terhére kiállítások rendezésével, kulturális javak kölcsönzésével és tudományos, állományvédelmi, közönségkapcsolati tevékenységgel összefüggő szolgáltatást nyújthat.

Kötelező a törvény szerint a küldetésnyilatkozat megléte, és feltétel, hogy a muzeális intézmény feladatait éves szakmai munka- és pénzügyi terv alapján végzi, tevékenységéről éves szakmai munkajelentést és pénzügyi beszámolót, valamint teljesítményértékelést készít.

Nézzük tehát, mik is lettek az új múzeumtípus, a megyei hatókörű városi múzeum feladatai!

A kulturális örökség helyi védelmének települési szintet meghaladó, egy megye közigazgatási területére kiterjedő biztosítása. Gazdálkodási besorolása szerint önállóan működő és gazdálkodó költségvetési szerv, fenntartója tagintézményeket működtethet, vezetőjének megbízásához és annak visszavonásához a miniszter egyetértése szükséges. Ugyancsak a miniszter véleményezi előzetesen a megyei hatókörű városi múzeum alapító okiratát, stratégiai fejlesztési és beruházási tervét, éves szakmai feladatait, munkatervét, beszámolóját, feladatalapú költségvetését és teljesítményértékelését. Gyűjtőköre legalább öt muzeológiai szakágra terjed ki, gyűjtőterülete a megye és a megyében levő megyei jogú városok közigazgatási területe. Állami feladatai keretében vagyonkezelője a tevékenység ellátásához szükséges állami vagyonnak. Ami gyűjtőterületét illeti, ott megelőző és mentő feltárásokat, valamint más régészeti szaktevékenységet végez, a régészeti lelőhelyeket nyilvántartja, azokról adatokat szolgáltat, és ellenőrzi őket. A feltárásokon előkerült leleteket, a lelőhelyet a kulturális örökségvédelmi hatóságnak bejelenti, gondoskodik arról, hogy ha szükséges, a leletek muzeális intézménybe kerüljenek. A megyei hatókörű városi múzeum gyűjtőkörében szakmai tanácsadást folytat a muzeális intézmények szakmai együttműködése, munkájuk összehangolása és az egyéb kulturális javak védelme érdekében, részt vesz a szellemi kulturális örökség védelmével kapcsolatos helyi tevékenységek koordinálásában és szakmai támogatásában, muzeológiai, múzeumpedagógiai, képzési és restaurálási szakmai-módszertani központként működik.

Mindezeket a korábbi megyei múzeum is megtette tagintézményei vonatkozásában, de a kör most bővült, a feladatok gyarapodtak, összetettebbek lettek. Néhány megyei hatókörű városi múzeum honlapján már önálló menüpontként jelenik meg például a módszertani központ feladata (Kuny Domonkos Múzeum, Munkácsy Mihály Múzeum, Damjanich János Múzeum). )

40

) Hogyan értékelik maguk az érintettek mindezeket? Mindenekelőtt meg kell említenünk, hogy jelentős mértékben kicserélődtek az intézmények igazgatói. Például a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum vezetőjét, Ódor Jánost éppen három éve nevezték ki a posztjára – így ő belekóstolhatott mindhárom szervezeti időszakba, ami ezt a rövid periódust jellemezte (megyei fenntartás, megyei intézményfenntartó központok időszaka, önkormányzati fenntartás) –, és ezzel a három évével ő már régi szakembernek számít: a tizenkilenc vezető közül ő a hetedik, ami működési idejének hosszát illeti!

Fontos megállapítani, hogy a változás nem egyformán érintett minden múzeumi szervezetet.

Ahol sok tagintézménnyel rendelkeztek egykor, esetleg a feladataikat, gyűjteményeiket területileg széttagolták, akár múzeumtörténeti-fejlődési okokból, ott sokkal nagyobb fejtörést okozott a hogyan tovább, mint a kevés tagintézményű megyei múzeumoknál. Ódor János szerint a szekszárdi múzeum az utóbbiak közé tartozott, és ez most inkább előny volt (értsd: kevésbé fájt), hiszen például az egykori megyei múzeumi gyűjtemény egésze a megyeszékhelyen maradt, a megyei feladatellátással egyetemben. A létszám négy fővel (tíz százalék) csökkent ugyan, de ebből csak egy volt múzeumpedagógus, a másik három teremőr.

Van, ahol jóval jelentősebbek a veszteségek: Kaposváron a Rippl-Rónai Múzeum múzeumpedagógiai feladatokat is ellátó teljes közművelődési osztálya, négy munkatárs a Nemzeti Művelődési Intézethez került. Itt összesen tizenkilenc fővel csökkent az intézmény létszáma, amely 2013-ban már csupán negyven fő volt.

Sajátos, hogy több helyen leminősítésnek érezték a szakemberek a megyeiből városivá válást, különösen ott, ahol az alapítástól fogva megyei múzeumként működött az intézmény. A városok sem mindenhol örültek a nem kért, de kapott feladatnak. Volt, ahol régen vártak erre, máshol csak a terhek növekedésének érezték az „ajándékot”, és ennek oka volt egyebek között az is, hogy nem volt választási lehetőségük.

Pénzügyi szempontból is váratlan és nem kön�-

nyen megoldható helyzetet teremtett ez, Szekszárdon például a fenntartó a változás kezdetén nem tudott pénzt adni, nem volt felkészülve a múzeum pénzügyi támogatására, év közben azonban egy-egy projektre már kapott pénzt az intézmény, ami például abban nyilvánult meg, hogy a város összes iskolás gyermeke ingyen mehetett a múzeumba, a belépőket pedig a leadott statisztikák szerint a város finanszírozta.

Ez a 2013. évi tízszázalékos látogatószám-növekedés felét adta. 2014-ben viszont már az állami támogatás tíz százalékát kitevő összeget, 13 millió forintot betervezték, és meg is szavazták Szekszárdon. Nagyon nehéz a városok számára a döntés, mennyi is legyen a támogatás. Ez függ a városok helyzetétől, anyagi lehetőségeitől, és nyilvánvalóan függ a múzeumigazgató kapcsolataitól, lobbierejétől is.

A megyei hatókörű városi múzeumok módszertani központként történő működése egyúttal pénzügyi teher is: az állami támogatás húsz százalékát erre kell költeni. Ez a kényszer tulajdonképpen egyfajta visszahálózatosodást is hozott, csak éppen a cselekvés iránya változott meg: korábban a megyei múzeum akkor tette meg azt, amit most módszertani központként kezdeményez, amikor a tagintézmények megkeresték. Az egykori tagintézmények felügyelete a legtöbb esetben megmaradt feladatként, és ugyancsak a legtöbb esetben a műtárgyak továbbra is az anyaintézmény vagyonkezelésében maradtak, az új fenntartókkal letéti szerződéseket kötöttek a múzeumok. Egyre több helyen a városokban lévő galériák, kiállítóhelyek, látogatóközpontok, műemlékek a megyei hatókörű városi múzeumhoz kerültek szervezetileg, így volt, ahol ez a fajta gyarapodás a korábbi tagintézmények számával volt egyenlő.

Egy másik jelentős momentum: a megyék területén a megelőző feltárásokkal kapcsolatos munkákat és pénzügyi lehetőségeket csak részlegesen kapták vissza a múzeumok, az MNMNÖK átvette a korábbi hatástanulmányok megírásának feladatát az uniós pénzekből megvalósuló munkák esetében. Ez sok helyen akár a megelőző feltárások 90-95 százalékát is jelenti.

A régészet szerepe is visszaszorult, nehéz a kereteket és a határidőket betartani (kétszázmillió forint és maximum kétszer harminc nap).

A megyei múzeumi szervezet megszüntetése azonban nemcsak az anyaintézményekre volt hatással: érdemes azt is megvizsgálni, hogyan változott az egykori tagintézmények – ma már leggyakrabban területi múzeumok – működése, helyzete. A törvény meghatározása szerint a területi múzeum több múzeumi szakágat felölelő gyűjtőkörrel rendelkezik; hatóköre egy települési önkormányzat (városi, települési múzeum), vagy több települési önkormányzat (tájmúzeum), vagy egy járás ( járási múzeum) közigazgatási területére terjed ki. (Ez utóbbi szükségességéről előző lapszámunkban nyilatkoztak szakemberek – a szerk.) A területi múzeum gyűjtőterületére kiterjedően – a megyei hatókörű városi múzeummal kötött megállapodás alapján – elláthatja a megyei hatókörű városi múzeum bizonyos feladatait vagy azok egy részét. Fenntartója az a természetes személy, jogi személy, jogi személyiség nélküli gazdasági társaság, amely biztosítja a muzeális intézmény folyamatos működéséhez szükséges feltételeket.

Az anyaintézményektől elszakadt egykori tagintézmények között akad olyan – például a simontornyai vár –, ahol a település polgármestere olyannyira nehezen akarta elfogadni a törvény kötelező érvényét, hogy még az Alkotmánybírósághoz is fordult volna, mondván: a kötelező fenntartással korlátozzák őt a saját jogaiban.

Az nem is érdekelte, hogy a célzott támogatás és a várható bevétel még akár többletbevételt is hozhat. A Wosinsky Mór Múzeum igazgatója úgy véli: „minél kisebb a közösség, annál kisebb a befogadó potenciál is, és egy határon túl a korlátoltság megkérdőjelezi a múzeumok létjogosultságát. Természetesen ez településvezető-függő is, és akadnak kivételek.”

Ilyen kivétel a mosonmagyaróvári Hansági Múzeum, amely már 2011-ben levált a megyei igazgatóságról, és azóta próbálja újradefiniálni és -pozicionálni a szerepét a helyi kulturális életben és a múzeumok világában.

41

MŰHELY

Székely Zoltán igazgató – aki egyébként megyei múzeumigazgató-helyettes volt korábban – szerint a területi múzeumok helyzete nehezebb lett: a megyei szervezet részeként kisebb nyomás alatt álltak, kisebb volt a teljesítménykényszer. A települési önkormányzat nagyobb elvárásokat fogalmaz meg az intézmény felé, azt szeretné, ha a múzeuma „jobban látszana” a városban, az országban. Ezek az igények azonban a szakmai munkáról a közművelődés és a múzeumpedagógia irányába tolják el a múzeumi munka hangsúlyait. Ebből logikusan következik, hogy a muzeológusok tevékenységének is egyre nagyobb szeletét teszi ki a foglalkozások, rendezvények szervezése, lebonyolítása. Mindez azért problematikus, mert a területi múzeum sajátossága éppen abban áll, hogy – szemben a közérdekű gyűjteménnyel és a kiállítóhellyel – a muzeológusok révén kutatási potenciállal is rendelkezik. Ennek az intézménytípusnak a legfontosabb feladata éppen az lenne, hogy a város, a térség történeti, néprajzi és egyéb kutatásainak centruma legyen.

Az önállósodással együtt járt, hogy a múzeum nagyobb figyelmet fordít a gyűjtőterületére: már nemcsak a régészeti feladatellátás terjed ki a környező falvakra, hanem a múzeumi munka más területei is: vándorkiállítások, közművelődési és múzeumpedagógiai rendezvények. Költségvetési szempontból a múzeum helyzete a fenntartóváltással – eddig – nem változott. A pályázati források megszerzésével kapcsolatban viszont nőtt a mozgástér: önálló intézményként több helyre tud a múzeum pályázni, jobban ki tudja használni a lehetőségeket.

A megyei rendszerben voltak olyan feladatok, amelyek ellátása a központ és a tagintézmények között munkamegosztással történt. Ez mindenekelőtt a régészeti feladatellátást jelentette.

A fenntartóváltással és a törvényi szabályozás változásával kialakult helyzetben előbb megszakadt ez a gyakorlat, majd – a megfelelő jogi keretek megtalálásával – újra helyreállt. Hasonló folyamatok zajlanak a műtárgyvédelem és a közös kiállítások lehetősége esetében is: a változások idején megszakadt kapcsolatok újraélednek.

Van olyan egykori tagintézmény is, amelynek igazgatója a leginkább pozitív példának tartja magukat. A szentesi Koszta József Múzeum persze kivételes adottságokkal rendelkezik: itt a város annyit tett a működéshez, amennyit az állam. Béres Mária igazgató felhívja a figyelmet azokra az egykori tagintézményekre, amelyek a megszűnés szomorú sorsára jutottak más intézményekbe történő beolvasztásukat köve­tően, mint például – csak a Dél-Alföld régiót említve – Szegvár, Kunszentmárton, Gyula, Békés múzeumai. Kivételt jelent a csongrádi múzeum, amellyel Szentes szoros szakmai együttműködést alakított ki, és ez mindkét fél számára eredményesnek bizonyult. De keresik az együttműködés további módjait, lehetőségeit is.

Kovács Zita, a bajai Türr István Múzeum, a Csongrád megyei múzeumi szervezet egykori tagintézményének igazgatónője egy nagyon fontos dolgot említ: a megyei múzeumi szervezetek felbomlását, fenntartóváltását nem előzte meg a leendő fenntartónak, a települési önkormányzatnak a feladatokra történő felkészítése.

A Türr István Múzeum szembekerült egy olyan hivatallal, amely mind a mai napig „nincs képben” a múzeum szakmai működési rendjével, a költségvetési sorok tartalmával. Az intézmény a hivatali út tekintetében Baja Város Önkormányzata Önkormányzati Irodájához tartozik, amelynek vezetője egy év elteltével – 2013 decemberében – személyesen azt kérdezte az igazgatónőtől: „A gyűjteménykezelő tulajdonképpen mivel foglalkozik?” A korábban gördülékenyen folyó szakmai munka sok esetben olyan ügyrendi problémákba ütközik – például a pénzügyi ellenjegyző tájékozatlanságából fakadó értetlenségébe –, amelyek a képviselő-testület által elfogadott költségvetés tekintetében érthetetlenek, és nem segítik a múzeum hatékony működését.

Ezzel szemben ugyanakkor elmondható, hogy a múzeumi költségvetés tervezése során – figyelemmel a korábbi megyei költségvetési irányszámokra – az önkormányzat minden szakmai indokot elfogadott, így a bajai múzeum számára korrekt költségvetés születhetett (ez a 2014-es költségvetésre is igaz). A Türr István Múzeum

a meglévő négy kiállítóhelye mellé (Türr István Múzeum, Nagy István Képtár, Éber-emlékház, Bunyevác Tájház) kapott egy ötödiket (Bagolyvár – Miskolczy Ferenc-emlékház), és a tízfős (heti negyvenórás) létszámból leépítettek egy heti húszórás státust. A múzeumi munkatársak mindegyike egyszerre több, teljes embert kívánó feladatot lát el.

A megyei intézményfenntartó központhoz kerüléskor, 2011-ben a korábban megbízási szerződéssel (márciustól decemberig) foglalkoztatott teremőrök munkaviszonyát megszüntették – azóta folyamatos probléma Baján a most már öt épület hat állandó és egy időszaki kiállításának őrzése. A közcélú és az önkéntes munkavállalók foglalkoztatása azonban a hatályos törvényi előírások (például erkölcsi bizonyítvány) figyelembevételével csak a szerződéssel alkalmazott, megbízható, állandó teremőrök foglalkoztatása mellett törvényes és biztonságos.

A Bács-Kiskun Megyei Múzeumi Szervezet megszűnése (a szervezetben korábban működő feladatmegosztás eltűnésével) jelentős többletterhet rakott a bajai múzeum valamennyi munkatársa vállára. Hiányoznak munkatársak régészeti, restaurátori, kiállításrendezői, mú­ zeumpedagógiai, közönségkapcsolati feladatokra, és ez a meglévő munkatársak számára többszörös feladatvállalást jelent.

A Türr István Múzeum részt vesz a közmunkaprogramban, fenntartójaán, Baja Város Önkormányzatán keresztül. Az önkormányzat a programban regisztrált munkavállalókat foglalkoztatási ciklusonként változó számban (5–35 fő) irányítja a múzeumba. Az igazgató tapasztalatai szerint a közfoglalkoztatási programban részt vevők munkamorálja, elkötelezettsége hagy kívánnivalót maga után. Erről amúgy a megyei hatókörű városi múzeumok munkatársainak is hasonló volt a véleményük.

Jelentős problémát jelent viszont a 2011. CLIV. törvény értelmében bekövetkezett vagyonátadás nyilvántartásának az elmaradása: a bajai múzeum ingatlanállományának tulajdoni lapján a mai napig a Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat szerepel. )

42

) Ez gátolja azokat a fejlesztéseket, amelyek az állam tulajdonában lévő védett műemléki ingatlanok felújítását, megújítását, állagvédelmét érintenék. Kovács Zita múzeumigazgató szerint a megyei múzeumi szervezet felbomlásával erősödött az egykori tagintézményekkel a kapcsolat, és a közös projektekben megjelent a regionális együttműködés is. Ugyanakkor hiányolja a működő módszertani központokat, nemcsak a megyében, hanem az ország egészében is. Összefoglalva: mind a megyei hatókörű városi múzeumok, mind az egykori tagintézmények úgy vélik, a három (megyei, állami, városi fenntartású) időszak más és más tekintetben volt jó vagy rossz. Valamiféle egyensúly kialakítására kellene törekedni a szabadság és a korlátok között. Az egységes intézményi-szervezeti keretek között zajló együttműködést leginkább talán a hálózatos együttműködés válthatja fel.

KÖZFOGLALKOZTATÁS A MÚZEUMOKBAN – RABSZOLGÁK VAGY MUNKATÁRSAK? SZERZŐ: HAMVAY PÉTER FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A Nemzeti Művelődési Intézet (NMI) és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (Manda) szervezésében több ezer közfoglalkoztatott jelent meg a múzeumokban. Vajon csak a foglalkoztatottsági mutatók választás előtti kozmetikázására kitalált haszontalan és drága (összesen több mint hárommilliárd forintba kerülő), sőt biztonsági és műtárgyvédelmi kockázatokkal járó kormányzati kaland, vagy a közgyűjtemények jövőbeni működésének egyik pillére a múzeumi közfoglalkoztatás?

A kulturális közfoglalkoztatási program országosan mintegy négyezer közfoglalkoztatott bevonásával indult el 2013. november 1-jén: 134 fő asszisztens munkakörben összesen hat hónapig, százhatvan fő koordinátorként, valamint 3706 fő közösségi munkásként öt hónapig állt közfoglalkoztatásban április 30-ig – közölte a programot bonyolító Nemzeti Művelődési Intézet, amelyet még a projektzárás előtt, április elején kérdeztük a tapasztalatokról. Kiderült: március 31-i adatok szerint (a kilépőkkel együtt) összesen 4401 fő vett részt a programban. Öt hónap alatt 392 fő lépett ki, többségük – az NMI főigazgatója, Závogyán Magdolna szerint – sikeresen visszajutott az elsődleges munkaerőpiacra: 385 fő „a kialakult munkakapcsolatait hasznosítva munkába állt”. (Arra, hogy ezek a kapcsolatok a közmunka alatt alakultak volna ki, nem szolgáltatott bizonyítékokat.) A projekt megközelítőleg 2,5 milliárd forintba került, ami időarányosan fele a költségvetési fejezetben szereplő, a közgyűjteményekre fordított bérjellegű támogatásoknak, tehát a szféra számára gigantikus összeg. Ebből 2,2 milliárd volt bérköltség, 93 millió a közfoglalkoztatottak számára kötelező 46 órás tanfolyam költsége.

A programban főként nők (74 százalék), és döntően negyven év alattiak vettek részt. A programba bevont közfoglalkoztatottak 39 százaléka 25 év alatti volt, 39 százaléka 26 és negyven év közötti, míg 13 százalékuk 41 és ötven közötti, az ötven évnél idősebbek aránya kilenc százalék. A képzettséget tekintve alapfeltétel volt az érettségi, tehát minden kulturális közfoglalkoztatott minimálisan középfokú végzettséggel rendelkezett. A programban részt vevők 21 százaléka rendelkezett főiskolai, kilenc százaléka pedig egyetemi végzettséggel.

Múzeumi területen a közfoglalkoztatottak a digitalizálásban, kiadványok előkészítésében, kiállításrendezésben, továbbá a szakterülethez kapcsolódó adminisztrációs feladatok ellátásában vettek részt – közölte a Nemzeti Művelődési Intézet. Az intézet állítása szerint a megvalósításban közreműködő partnerszervezetektől és a résztvevőktől egyaránt túlnyomórészt po-

zitív visszajelzéseket kaptak. Sikeresnek tartják a kezdeményezést, amit szerintük alátámaszt a programból a nyílt munkaerőpiacra visszatérő résztvevők magas száma is.

A Manda szervezésében kilencszáz fő részvételével tavaly november 1-jétől idén április 30ig tartott a közfoglalkoztatási program, amely „szakmai és pénzügyi okok miatt” 585 főre csökkent, de folytatódik június 30-ig – közölte lapunkkal a szervezet. A bér és járulék keretös�szege csaknem 630 millió forint volt. A program közben 113-an léptek ki, jellemzően az elsődleges munkaerőpiacra. A Manda adatbázisába eddig mintegy százezer kulturális örökségi objektumot töltöttek fel, és nagyjából ennek a kétszerese vár még feltöltésre. Az elmúlt időszakban napi szinten ezer-ezerötszáz dokumentum és annak tíz-tizennyolcezer metaadata kerül az adatbázisba – tudtuk meg. Április eleji lapzártánk idején azt remélték, májusra elérik a háromszázezer objektumot, és a 30–45 millió metaadatot. A Manda nem szerez tulajdonjogot az adatok felett, a hozzáférési szintet a feltöltő intézmény határozza meg; természetesen választhat teljesen nyilvános hozzáférést is.

A programtól sokan tartottak, Földiák István, a Közművelődési és Közgyűjteményi Dolgozók Szakszervezetének elnöke Závogyán Magdolnának küldött levelében még arról próbálta meggyőzni az NMI főigazgatóját, hogy az intézet ne pályázzon a programra, mert szerinte az „átmeneti segély” több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. A „program lejáratja a közművelődési és közösségfejlesztési szaktudást” – érvelt Földiák. A legnagyobb veszélyt az jelenti – fejtegette –, hogy a nehéz anyagi helyzetben lévő önkormányzatok, egyéb fenntartók vagy munkáltatók a számukra költségek nélkül alkalmazható képzetlen közmunkások miatt nem fogják betölteni a meglévő közalkalmazotti álláshelyeket, sőt esetleg gondoskodnak azok „megüresítéséről” is. Az mindenki számára világos volt, hogy a program – legalábbis az állam számára – drága, és jóval kevésbé hatékonyabb, mint ha ugyanezt a pénzt átgondolt és előkészített projektekre fordították volna.

43

MŰHELY

De nézzük, milyen volt a múzeumok tapasztalata! Számos múzeum már régen elindult azon az úton, hogy a napi működéshez rendszeresen közfoglalkoztatottakat alkalmaz. A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum igazgatója, Limbacher Gábor (akit azóta már S. Perémi Ágota váltott a vezetői székben – a szerk.) elmondta: múzeumában rendszeresen húsz-harminc fő fordul meg a legkülönbözőbb munkakörökben; nélkülük a múzeum nem is tudna működni.

Rózsa Zoltán, az orosházi Szántó Kovács János Múzeum igazgatója is hasonlóról számolt be: szerinte az elmúlt három évben egyszerre kettő-tizenhat fő közcélú munkaerő volt náluk, de nem a program keretében. „A nyilvántartó munkában, gondnoki, takarítói szerepben tudtuk őket foglalkoztatni.” Horváth Szilvia, a kaposvári Rippl-Rónai Múzeum igazgatóhelyettese egyenesen úgy fogalmazott: „a közmunkaprogram nélkül összeomlana az intézmény feladatellátása.” Ők nagy közfoglalkoztatónak számítanak: 2013-ban a munkaügyi központ által közvetített harminc fő mellett az NMI-től tizenhárman, a Manda segítségével hárman érkeztek hozzájuk; volt köztük szakmunkás, érettségizett, főiskolai és egyetemi végzettségű, sőt PhD-képzésben részt vevő is. Foglalkoztatásuk is sokrétű volt: még egy megfelelő végzettséggel rendelkező múzeumpedagógus alkalmazására is lehetőségük nyílt. Az igazgatóhelyettes ugyanakkor megjegyezte: a közfoglalkoztatásnak nagy problémája a viszonylag rövid időbeli korlát és a nagy fluktuáció. A közfoglalkoztatottak képzését nem tartotta kielégítőnek: „már a képzés tárgyát illetően sem gondoljuk, hogy megfelelően alkalmazkodik a munkaerő-piaci igényekhez” – mondta Horváth Szilvia.

Az Iparművészeti Múzeumnak csak jó tapasztalatai voltak. „Az elmúlt hónapok során rendkívül jelentős segítséget nyújtott a hat fő a mú­zeumban folyó digitalizálási munkához” – számol be az eredményekről Koren Zsolt, a múzeum sajtóosztályának vezetője. Összesen tízezer tétel archív fotót és színes diát szkenneltek be, papíralapú műtárgy-nyilvántartási dokumentumok adatait rögzítették az adatbázisban,

és mintegy ötszáz műtárgyfotót készítettek.

A Szépművészeti Múzeum tíz embert fogadott; Kovács Zsuzsannától, a kommunikációs osztály munkatársától megtudtuk, hogy a diplomás munkavállalókat maguk választották ki, a múzeum munkatársai saját ismerőseiket ajánlották. Feladatuk a mutatókartonok digitális feldolgozása volt. „Természetesen jobb lenne, ha tíz ideiglenes helyett három-négy állandó munkatársat kapnánk, de erre jelenleg nem látunk esélyt, és nem a közmunkások miatt. Nekik nagyon sokat jelent ez a lehetőség, többségük, bár nincs köze a múzeumokhoz, szeret itt dolgozni” – tette hozzá Kovács Zsuzsanna.

Székely Zoltán, a Mosonmagyaróvári Hanság Múzeum vezetője szerint a program hozadéka számukra pozitív volt: a közmunkással kiváltott teremőr révén bérmegtakarítást értek el, az adatbevitelre alkalmazottak munkájával a leltárkönyvek digitalizálása jelentősen lépett előre, és a közmunkás munkaerő remekül alkalmazható mindenféle kisebb-nagyobb kisegítő munkákra (anyagmozgatás, raktári rend kialakítása).

Nagyné Bősze Katalin, a Sóstói Múzeumfalu művelődésmenedzsere azt közölte, hogy néprajzi adattáruk tárgyi digitalizálását végezték a közfoglalkoztatottak, igen szép eredménnyel. „Mivel november 1-jéhez képest csak december közepén kerültek munkaviszonyba, a gépeket pedig csak január közepén kapták meg, így véleményem szerint az eddigi ezerkétszáz gépre vitt és a kétezer-ötszáz fotózott anyag szép teljesítmény két fő részéről.” A szegedi Móra Ferenc Múzeumban három fő dolgozott; Kerekes Ágnes kulturális szervező amellett, hogy sikeresnek ítélte a programot, panaszkodott a nehézkes munkaügyi ügyintézésre, a kevéssé tervezhető feladatokra. Egy név nélkül nyilatkozó múzeumvezető szerint jó lenne, ha időben értesülnének az előkészületekről, és nem utólag kellene kitalálniuk, kit mire tudnak alkalmazni. Ők például éppen a holtszezonban kaptak egy fő kisegítő teremőrt. Csorba László, a Nemzeti Múzeum főigazgatója szerint – ők a Mandával való együttműködés keretében, összesen huszonegy főt alkalmaztak – a program azt igazol-

ta, hogy a közmunkások csak bizonyos kisegítő feladatok ellátására használhatók hatékonyan.

Például a digitalizálás terén – biztonsági és műtárgyvédelmi okokból – csak a tárgyak bizonyos körét lehetett bevonni a munkába, és az állandó felügyelet szüksége miatt a hatékonyság is meglehetősen alacsony, hiszen a közmunkásokra felügyelő gyűjteménykezelő maga is be tudná szkennelni a tárgyakat. „Mivel a jelenlegi digitalizálási munka alacsony hatékonyságú, érdemes lenne más területeket is kipróbálni” – mondja az igazgató; példaként említi, hogy a közfoglalkoztatottak a nagy mennyiségű régészeti tömeg-leletanyag nyilvántartási fotóinak elkészítésében lehetnének a segítségükre.

Voltak, aki nem vettek részt a programban.

A Petőfi Irodalmi Múzeum például azért nem, mert rengeteg önkéntessel, gyakornokkal dolgoznak, akik hasonló munkát végeznek, mint a projekt által közvetítettek – tudtuk meg Csorba Csilla főigazgatótól. Béres Mária, a szentesi Koszta József Múzeum igazgatója elmondta, ők két ok miatt nem vettek részt a programban: „Akikre szükségünk lett volna (gazdasági, informatikai, pedagógiai, történészi végzettségűek), olyanok helyben nem voltak elérhetők. Másrészt biztonsági okokból sem tartottuk volna szerencsésnek, hiszen a múzeumi rendszerünk olyan, hogy szinte valamennyi kódot, biztonsági óvintézkedést meg kellett volna ismerniük.” Hasonló okok miatt a Manda-programba sem kapcsolódtak be, hiszen ennek keretében egyedileg nem leltározott anyagok kerülhetnek nem múzeumi dolgozók kezébe, márpedig ennek műtárgy-nyilvántartási és biztonsági szempontból is vannak kockázatai.

Ujvári Péter, a Szépművészeti Múzeum könyvtárának vezetője elmondta, hogy ők ugyan feladatul kapták a Magyar Nemzeti Galéria szervezetileg hozzájuk került könyvtára elektronikus katalógusának az elkészítését, ám forrást ehhez nem rendeltek. Így erre a munkára hat közfoglalkoztatottat vetettek be; valamennyien diplomások voltak, minden világnyelvet sikerült lefedni velük, sőt két könyvtáros végzettségű is akadt közöttük. )

44

45

MAKRAI NÓRA MÁRCIUS 1-JÉTŐL KÖZMUNKÁS A VESZPRÉMI LACZKÓ DEZSŐ MÚZEUMBAN. A HUSZONHÉT ÉVES LÁNY JOGI ASSZISZTENSNEK TANUL EGY ALAPÍTVÁNYI ISKOLA OKJ-S KÉPZÉSÉN; A MÚZEUMBAN A NEMRÉGIBEN FELÚJÍTOTT HŐSÖK KAPUJA KIÁLLÍTÁSBAN Ő FOGADJA A LÁTOGATÓKAT, AKIKNEK A MAGYAR MELLETT ANGOL ÉS NÉMET NYELVEN IS TUD INFORMÁCIÓKAT ADNI. KORÁBBAN IS DOLGOZOTT MÁR A MÚZEUMBAN, AHOL SZÍVESEN ALKALMAZNÁK A JÖVŐBEN MEGBÍZÁSI SZERZŐDÉSSEL, HA LEHETNE

46

) „A csapat tagjai kölcsönösen segítik egymást, megítélésünk szerint eredményesek, eddig nagyjából tízezer példányrekordot készítettek. Van köztük olyan, akit szívesen felvennénk, ha lehetőség nyílna létszámbővítésre – mondta Ujvári, de hozzátette: – A közmunkát rossz iránynak tartjuk; helyesebb volna kitűzni értelmes feladatokat, azokhoz forrásokat rendelni, majd normális fizetésért, nem nevetséges éhbérért projektállásokat létrehozni. Inkább kollégákat szeretnénk, nem rabszolgákat.”

A zalaegerszegi Göcseji Múzeum szeretett volna részt venni, de a program híre hozzájuk csak november közepén jutott el; ők tizenkét főt kértek, feladataikat is meghatározták, de a fenntartó december elején úgy döntött, hogy „a programot körüllengő bizonytalanságok miatt” nem szerveznek kulturális közfoglalkoztatást – mondta Kaján Imre múzeumigazgató.

EJ, MI A MAGKŐ…?!

– ÚJ RÉGÉSZETI NARRATÍVÁK HAZAI TÁRLATOKBAN SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA

Magkő. Ennyi, és nem több. Esetleg – ha a kiállításrendező ad a precizitásra – kor-, anyag- és helységnév-meghatározás. Tipikus tárgyfelirat, amely a világ számos régészeti kiállításából származhat. Szimbólum, amely többet mesél egy szakma szűkszavúságáról, mint a bemutatott tárgyról, korról kultúráról. Módszer, amel�lyel a tárgy megfosztható esztétikai kvalitásain túl minden olyan információtól, ami nem tényszerű, esetleg megcáfolható. Jelenség, amelynek következtében fel kell tennünk a kérdést: kinek és miért készülnek a régészeti kiállítások?

Hol érhető tetten a régészeti kiállításokon a posztmodern történelem- és társadalomtudomány-szemlélet, az új muzeológia elméleti és módszertani eszköztára? Érezhető-e párbeszéd a régészeti muzeológia és a kortárs kultúra vagy a múzeumot fenntartó társadalom között?

Annak ellenére, hogy a régészet világszerte mind technikai felkészültésége, mind műtárgyállománya tekintetében dinamikusan fejlődő tudományágnak számít, egyúttal válságos helyzetét is érzékelnünk kell. [1] A természettudományos segédeszközök, a segítségükkel levonható következtetések, a régészeti informatika kitágította a szakma módszertani lehetőségeit.

Mindez jelentős szemléletváltást is elindított: Nyugat-Európában az 1960-as évektől az újrégészet irányzata egyre több irányból követelte, hogy nagyobb hangsúlyt helyezzenek a társadalom kutatására, a folyamatok tágabb érvényű magyarázatára. A régészet már nemcsak a múlt rekonstrukciójára terjedt ki, hanem a múlt változásainak magyarázatára is. Fontossá vált az urbanizáció, a kultusz, a rituálé, a háború, a fogyasztás, a mindennapi élet kérdése, a háztartások vizsgálata, de gendertémák is megjelentek. Ugyanakkor a beruházásokat megelőző kötelező feltárásoknak köszönhetően hihetetlen mértékben megnőtt a feltárt területek nagysága, ezzel együtt a múzeumok régészeti műtárgyállománya is. A munkatempó megváltozása együtt járt azzal, hogy a régészek képtelenek feldolgozni, publikálni ásatási eredményeiket – a becslések változnak, de Peter Addyman brit régész szerint az ásatások eredményeinek hatvan százaléka még tíz év múlva is kiadatlan. [2] A régészeti kiállítások pedig csak kivételes esetben reprezentálják azokat a módszertani, elméleti változásokat, amelyek a kutatás esetében már kézenfekvők.

Magyarországon a helyzet még bonyolultabb, hiszen a posztmodern irányzatok tanulságai alig-alig érzékelhetők. A magyar régészeti muzeológia egyrészt továbbra is idegenkedik az elméletektől, illetve az olyan következtetésektől, amelyek hipotézisen, általánosításon alapulnak, másutt viszont pont a feldolgozások hiánya

miatt kifejezetten hipotézisekre, már idejétmúlt megállapításokra épít. A kiállítást pedig egyfajta publikációnak tekinti, amelyet inkább a szakma és a hozzáértő közönség számára készít, mint a széles közönségnek. A hazai régészet válsága mégsem abból fakad, hogy az adófizetők esetleg neheztelnének a kiállítások számukra érthetetlen nyelvezete vagy éppen reflektálatlansága miatt, inkább abból, hogy a régészet megbecsülése az örökségvédelmi törvény módosításához kapcsolódó viták, de még inkább a nagyberuházásokat megelőző ásatások miatt károkat szenvedett. Az ásatást végző szakember a közbeszédben megkérdőjelezhető figurává vált, aki sokba kerül, miközben a fejlődést, a haladást akadályozza. Ebben a helyzetben a régészeti kiállítás új jelentést nyert, [3] és a régészeti muzeológia egyre gyakrabban választ olyan narratívát, amelynek célja vagy fontos szempontja, hogy a régészetről, a régészek munkájáról beszéljen, a látogatók számára is érthető nyelven.

Erre a változásra a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár 2013 októberében kezdődő, Pilla Kettő néven futó szakmai szemináriumának szervezői is felfigyeltek, és az idei programba már régész-kurátorokat is hívtak, hogy beszéljenek szakmai identitásukról, a kutatás és a kiállítás kapcsolatáról, kiállítási koncepciójukról, a régészeti muzeológia aktuális kihívásairól, lehetőségeiről.

Az Aquincumi Múzeumban 2012 októberétől idén szeptember 28-ig látható a Műtárgymesék – Fővárosi régészeti értékeink másképp című kiállítás, [4] amelyről a Pilla Kettőn Láng Orsolya régész-kurátor beszélt. Aquincumban nem újdonság a kísérletezés, a romkerti fejlesztések, az interaktív foglalkoztatóterek, a Van új a föld alatt kiállítássorozat, a programok jelzik, hogy az intézmény folyamatosan gondolkodik, milyen eszközökkel szólítsa meg újra és újra a látogatóit. A múzeum munkatársai a programoknak, látványásatásoknak köszönhetően folyamatosan érzékelik, hogy a látogatók egyre kevésbé tudnak mit kezdeni a romokkal, és csak nyomokban vannak ismereteik a régészet feladatairól, céljairól, komplexitásáról.

47

MŰHELY

És ezzel a beruházók sincsenek másként. Éppen ezért a múzeum úgy döntött, megpróbálja egy újfajta narratíván keresztül közelebb hozni egymáshoz a látogatót és a szakmát. Felkérték a muzeológusokat, a restaurátorokat, hogy válasszanak ki egy-egy olyan tárgyat, amely valamiért közel áll hozzájuk, amelyről friss üzenetük van. Végül harmincöt tárgy került a kiállítótérbe, mindegyikük önállóan. Mellettük figyelemfelkeltő cím, szubjektív, sztorizós szöveg, a tárgyat kiválasztó muzeológus fotója, és sok rekonstrukciós rajz található, ugyancsak nem a szokott formában. A két teremben nem kronologikus sorrendben helyezték el a tárgyakat, inkább tematikusan csoportosították őket, ennek köszönhetően összehasonlíthatóvá váltak a különböző korok, népcsoportok hasonló típusú emlékei. Másrészt láthatóvá vált, mekkora munka áll egyetlen tárgy rekonstrukciója, értelmezése mögött. A bemutatás során nem sérültek a tudományos szempontok, mégis a szubjektivitásnak köszönhetően a tárgyak kiváltak az ismeretlenségből, nemcsak nevet, hanem történetet, kontextust is kaptak. A kiállításban ugyanakkor a múzeum egy egyszerű interaktív játék segítségével azt is mérni tudja, melyik lelet fogta meg legjobban a látogatókat. A tárlat azonban nemcsak az ő tetszésüket nyerte el, az Év Kiállítása 2014 versenyen a Műtárgymesék bekerült a legjobb hat közé.

Hasonló okok vezérelték a Ferenczy Múzeum régészeit, amikor 2013 szeptemberében – és azóta vándorkiállításként Ráckevén, Tápiószelén – megnyitották az „És nem vesz rajtuk erőt a halál” című régészeti kiállítást. A Pest megye területén feltárt sírokat bemutató tárlat hasonlóan tematikusan csoportosította az anyagát, viszont itt a kronológia is fontos szerkesztőelv volt a korai földművelők kultúrájától egészen a kelta időszakig. Ahogy Rajna András kurátor egy tárlatvezetésen elmondta: elsődleges céljuk az volt, hogy bemutassák, miként találják meg a sírokat. Ők sem a legújabb anyagokat tették ki, hanem igyekeztek olyan módszert találni, amellyel a látogatók megértik, mivel töltik a régészek az időt, amikor úgymond „akadályozzák

a beruházást”. A sírokat csontokkal és mellékletekkel együtt abban az állapotban rekonstruálták, ahogy több ezer év nyugalom után az ecset érintette őket. Minden sírhoz poszter készült, külön a gyerekek számára írt kölyöklexikonnal, valamint egy-egy érintőképernyő, ahol a látogató az ujjával is megtisztíthatta a csontokat, megnézhette az ásatásokon készült felvételeket, analógiákat, leleteket. A tárlat csattanója pedig egy olyan film volt, amelyet a padlóra vetítettek: a látogatók mint egy sírhantot körbeállva nézhették végig az egykori temetést, a földfelszín évezredes történetét, egészen az ásatásig és az autópálya-építésig. [5] A kiállítás két sztorit mesélt el: egyrészt az őskori temetkezés történetéből egy epizódot, másrészt az adott sír feltárásának körülményeit, kimondatlanul is megértetve, miért fontos megnézni, mit rejt a talaj, mielőtt betonnal leöntve használatba vesszük.

A kurátorok számára külön elismerés, hogy Franciaországban a filmet oktatási segédanyagként szeretnék használni.

Míg a fenti két kiállításban fontos kohéziós erő volt a régészeti munka, addig a százhalombattai Matrica Múzeum A SAX projekt vajon mi?

[6] című 2012-es régészeti kiállítása egyenesen vezérfonalnak tekintette azt. A tárlat célja a Százhalombatta-Földvár bronzkori lelőhelyen végzett munka eredményeinek bemutatása volt; emellett Kovács Gabriella kurátornak – aki ugyancsak a Pilla Kettőn beszélt a kiállításról – alapvető kérdése volt, hogyan tehető a közönség számára a régészeti munka teljes mélységében érthetővé. [7] Végül úgy döntöttek, hogy a régész mindennapi munkáját mutatják be a kéttermes időszaki kiállításon. Ennek megfelelően az első teremben a terepmunka részleteit ábrázolták: a fotódokumentációból falikép lett, ahol a szakemberek is feltűnnek, a falra felkerültek a rétegek, mintha a mélyben járnánk, a padlót sárral kenték fel. Kikerültek a munkaeszközök éppúgy, mint a kiásott leletek jellegzetes darabjai. A terem falán húzódó festmények pedig ezek értelmezését segítették. Ahogy a régész fontos élménye a tapasztalás, úgy a látogató is élhetett a lehetőséggel: a legkisebbek homoko-

zóban kutakodhattak – Szentendrén is –, kincsekre vadászhattak a falon, a nagyobbak pedig a második terembe lépve megnézhették, mit kezd a régészet a leletekkel, milyen módszerekkel próbálja rekonstruálni a múltat. A Leletek útja teremben kialakított „minilaborokban” az archaeobotanikus, az archaeozoológus, a mikromorfológus és a restaurátor munkája került terítékre, lehetőséget adva, hogy a látogató is kipróbálhassa eszközeiket.

A három kiállítás azt mutatja, hogy a magyar régészeti muzeológia sajátos utat választott: úgy reflektál a kortárs környezetre, hogy nem változtat módszertanán, nem keres új kutatási területet, nem tesz fel új típusú kérdéseket, nem választ új kontextust, elméletet vizsgálódásaihoz, hanem az új narratíva főszereplőjévé magát a régészt teszi. A saját ablakát szélesíti ki, ahol a látogató pillantását is beengedi, sőt vezeti, közérthető nyelven beszél hozzá. A személyes hangnem oldja az eddig őrzött szigorú struktúrákat, a kiállítás beszédesebbé, a jelenkor társadalmára nyitottabbá válik. A látogató egyik kiállításban sem maradt információ nélkül. Viszont a kurátorok elszakadtak a saját kutatási eredményük kizárólagos szakmai prezentációjától, mindenki számára érthető nyelven szólalnak meg. Míg Aquincumban a szöveg, addig Szentendrén a multimédiás lehetőségek, Százhalombattán pedig a kép vált a legfontosabb „adathordozóvá”. A tudás átadásának autokratikus módját mindhárom kiállításban felváltotta egy demokratikusabb, könnyedebb módszer. A látogatható választhat, milyen mélységben kíván elmélyedni; érezheti: a kiállítás neki készült, olyan hely, ahol a régész párbeszédet kezd a társadalommal, ahol még akár a „magkő” is élő fogalommá válhat.

[1] Bánffy Eszter: Földindulás? A régészet válsága és változása napjainkban. Bevezető gondolatok az MTA Geokémiai Intézet ülésszakára, 2008. november 19.; lásd: http://www.ace.hu/am/2009_1/AM-09-01-BE.PDF. [2] Colin Renfrew–Paul Bahn: Régészet – elmélet, módszer, gyakorlat. Osiris, Bp. 2005., 533. [3] Már a 2011-es törvénymódosításra a szakma kiállítással válaszolt: Lassányi Gábor–Mérai Dóra: Eddig megmentett örökségünk – régészeti leletek kiállítása. MúzeumCafé 31., 2012/5, 38–41. [4] A kiállítás katalógusa letölthető: google.hu/kedvenc-leletem_katalogus_2012.pdf. [5] A film megtekinthető az alábbi linken: http://www.youtube.com/watch?v=j-ge8rF7bfo [6] A SAX szó a múzeum csaknem tizenöt éve zajló nemzetközi kutatási projektjének rövidítése: Százhalombatta Archaeological Expedition. [7] Kovács Gabriella: A SAX vajon mi? – avagy bronzkori mindennapok 21. századi módszerekkel című előadása meghallgatható: http:// magyarmuzeumok.hu/blog/cikk/137.

48

GÖDÖLLŐRE KERÜLT ZICHY MIHÁLY ERZSÉBET KIRÁLYNÉFESTMÉNYE SZERZŐ: KOVÁCS ÉVA MARIANN TÖRTÉNÉSZ ÉS ORAVEC-KIS ÉVA MÚZEUMPEDAGÓGUS, GÖDÖLLŐI KIRÁLYI KASTÉLY FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

A gödöllői kastély idén februárban új látnivalóval gazdagodott: többéves restaurátori munka eredményeként bemutatták Zichy Mihály egyik reprodukcióban közismert, ám eredetiben régen nem látott festményét, az Erzsébet királyné Deák Ferenc ravatalánál című monumentális vásznat.

A világháborús sérüléseket őrző mű évtizedekig a Magyar Nemzeti Galéria raktárában feküdt feltekerve, restaurálása többszöri nekifutás után, 2011-ben kezdődött meg. [1] A Nemzeti Kulturális Alap három pályázati szakaszban segítette a munka finanszírozását. Először a beázott, felhasadt, ezernyi kisméretű lyukkal borított vászon hordozó alátámasztásával és kipótlásával megerősítették, újra felfeszíthetővé tették a képet. A festmény eredeti vakkerete nem maradt fenn, de a Magyar Nemzeti Galéria raktárában őriztek egy korábban készült vakkeretet, amelyet egy előző, félbeszakadt restauráláshoz készítettek. Ez némi átalakítással alkalmassá vált a hatalmas vászon hordozására. A felfeszítés után megkezdődhetett a felület tisztítása, a meglazult szerkezetű vászon, a repedezett alapozás és a festékréteg konzerválása, amelyet a következő ütemben a kép esztétikai helyreállítása követett.

A nagyobb hasadások és a sok apró sérülés hiányait aprólékos munkával tömítették, majd retusálással teljesen eltüntették.

A kép eredeti díszkeretének pótlása is nehéz feladatnak bizonyult. Zichy dúsan aranyozott, oltárszerű építménybe ágyazott díszkeretet tervezett, ám ennek csak egyszerűsített változata készült el, és az idők során annak is nyoma veszett. A gödöllői felállításhoz a Nemzeti Múzeuménál jóval kisebb belmagasságú és szűkebb tér

– és persze anyagi megfontolások – miatt ennek csak tovább egyszerűsített újbóli megvalósítása jöhetett szóba. A hársfából készült, profilozott, aranymetál keret elkészítése nemcsak a méret, de a felső íves záródás kialakítása miatt is igazi kihívás volt. [2] Az elkészült festményt hengerre tekerve, a hatalmas keretet darabokra szedve szállították a kiállítóterembe, ahol egész napos munkával feszítették újra, majd a díszkeretbe szerelve a kiállítótér falára került.

A gödöllői kastély – mint a magyarországi Erzsébet királyné-kultuszt tudatosan felvállaló emlékhely – már 1996 óta tervezte a kép elhelyezését, de annak nagy méretei (csaknem négy és fél méter magas, három és fél méter széles) miatt az 1996 és 2003 között felújított épületrészekben erre nem volt mód. A 2010-ben átadott, 2011 őszén birtokba vett térsor azonban megfelelőnek tűnt a festmény bemutatására.

A képnek otthont adó épületszárny közvetlenül az Erzsébet királyné kultuszát és a valamikori várbéli emlékmúzeuma anyagát bemutató Erzsébet királyné-emlékkiállítás végéből nyílik.

Eredetileg az építtető, Grassalkovich Antal is képgalériának szánhatta, ugyanis a keleti homlokzat mentén az épületben máshol megszokottaktól eltérő tágas, világos, nagy belmagasságú folyosót építtetett. Arról, hogy valójában használta-e a három generáció után fiágon kihalt főrangú család a helyet ősgalériája elhelyezésére, nincs adatunk, ám a múzeumi koncepció hasonló szerepben számolt vele: az épület későbbi lakóinak, a 19–20. század Habsburg-uralkodóinak és családtagjaiknak arcképcsarnokát terveztük itt elhelyezni. A gyűjtemény törzsét Stefániának, Rudolf trónörökös özvegyének családi arcképgyűjteménye, a későbbi férjéről Lónyay-gyűjteménynek nevezett portréegyüttes adta, amely 1945-ben a Pannonhalmi Főapátság tulajdonába került, majd onnan letétbe a Magyar Nemzeti Galériába. A gödöllői kastély felújításának kezdetén mint ide kerülő letéti anyaggal számoltak vele, és az 1990-es évek elején restaurálták a képek nagy részét. A királyi enteriőrökbe került közülük öt darab, ám a teljes kollekció ekkor még a Nemzeti Galéria raktáraiban maradt.

Mire a gyűjtemény elhelyezésére alkalmas tér elkészült, a képek egy része már más kiállításokra került, így teljes anyag kiállítása meghiúsult, de az alapgondolatot mégis megvalósítottuk: a legfontosabb hiányokat a Magyar Nemzeti Múzeum, a Zirci Apátság és a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményéből és saját anyagunkból egészítettük ki. Ennek a folyosónak a bevezető termébe került a monumentális festmény, amely már a kortársak számára is szimbolikus értékű eseményt ábrázolva a kiegyezés folytonosságát sugallta, és Erzsébet kultuszát növelte.

Deák Ferenc, a „haza bölcse” 1876. január 28-án elhunyt. Holttestét a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel. Három nappal a temetés előtt Erzsébet királyné is megjelent Deák ravatalánál, és a nemzet nagy halottjának szívére helyezte fehér kaméliákból kötött koszorúját, majd percekig megrendülten térdelve imádkozott. Két olyan ember találkozott itt, aki a Habsburgok és a magyarok történelmi kiegyezésében jelentős szerepet játszott.

Az eseményt Festetics Mária, a királyné bizalmas udvarhölgye részletesen leírta naplójában. „Jan. 31-én du. 4 órakor érkezett Ő Felsége a királyné – Nopcsa és az én kíséretemben az Akadémiára, ahol Deák Ferencet felravatalozták. (…) Itt feküdt ő a gyertyák fényében, ez a kedves öreg ember!

A császárné talpig feketében, mint gyász géniu­ sza (…) nem tudta a pompás, nehéz koszorút megemelni. Megragadtam hát, (…) míg ő lassan lépdelt a lépcsőn felfelé! Veleszületett szerénységével és alázatával a halál hatalma előtt halkan azt mondta: »talán csak ide tégyük a felső lépcsőre.« – »Óh nem – Felséged – ezt a koszorút – már csak egy hely illeti.« (…) – gyengéden a koporsóra helyeztük. Ezután fordult meghatott arccal a halott felé és a könnyek végiggördültek arcán. Meghajtotta fejét és a földre akart térdelni. Ekkor valaki imazsámolyt tolt eléje, és Ő hosszú percekig elmerült imájában. Majd felemelkedett és mélyen megrendülve, szinte suhanva távozott!” [3] Az újságok következő lapszámai tudósítottak az eseményről, és hamarosan megjelentek róla az első rajzok is az illusztrált lapokban. Az ábrázolások két fontos momentumot emeltek ki.

49

MŰHELY

A rajzok egyik csoportja a koszorúját Deák koporsójára helyező királynét, míg egy másik a ravatalnál imádkozó királyné alakját örökítette meg. A kortársak azonnal felismerték az esemény szimbolikus jelentőségét, ezért megfestésére Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter állami megbízást adott Zichy Mihálynak, aki Munkácsy mellett a második legismertebb magyar művész volt Európában.

Zichy Mihály (1827–1906) 1842-ben a pesti jogi egyetemen kezdte meg tanulmányait, figyelme azonban egyre inkább a rajz felé fordult, Marastoni Jakabtól vett rajzórákat. Jogi tanulmányait Bécsben folytatta, ám bontakozó művészi ambíciói egyre erősebben terelték a rajzolás felé: jogi tanulmányait háttérbe szorítva Ferdinand Georg Waldmüller magántanítványa lett. Ekkor készítette első nagyobb olajképeit. Festményein erőteljesen törekedett a fény-árnyék hatások világos-sötét színekkel való megjelenítésére. 1847ben mestere ajánlásával Szentpétervárra került, a cár öccse, Mihály nagyherceg lányának rajztanára lett. Mivel állásából adódóan saját műveket nem készíthetett, 1849 második felében önként távozott a cári udvarból. Az 1850-es évek elejétől fotók retusálásával foglalkozott, mellette az orosz életet és kultúrát tanulmányozta, rajzokat, akvarelleket, készített, majd újra cári udvari megbízásokat kapott. Művei nyomán neve egyre elismertebb lett, 1858-ban az orosz művészeti akadémia tagjai közé választották. 1859-től állandó státust kapott a cári udvarnál. Munkája révén nemcsak udvari ünnepségeken, bálokon, fogadásokon, hanem vadászatokon is részt vett.

Pontos, lendületes rajzaival dokumentálta az eseményeket. Az angol uralkodóház is szívesen adott munkát Zichynek, aki ekkorra az uralkodóház és az arisztokrata családok körében jó nevet szerzett magának. Munkaköréhez tartozott a szórakozás kellékeinek megtervezése is, így legyezők, kártyalapok, jelmeztervek, színházi függönyök megrajzolása is.

A cári udvari megrendelésekkel teli életből változásra vágyott: 1874-ben felmondta állását, és hat éven át Párizsban élt. Ezen időszak alatt, 1876-ban kapta a magyar államtól a megrende-

lést a reprezentatív nagy olajkép megfestésére.

A felkéréssel régi kívánsága teljesült: dolgozhatott szülőhazájának, ugyanekkor egy számára mindeddig idegen, nagy feladattal találta magát szemben: óriási olajképet kellett festenie a főleg kisméretű rajzok és akvarellek után, valamint a kép témája sem volt kedvére való; sokat töprengett a feladat hatásos megvalósításán.

Mivel a munka megkívánta a történelmi hitelességet, Zichy májusban hazatért. Budapesten a temetkezési vállalat újra felépítette Deák ravatalát az eredeti helyszínen, a gyászszertartás szervezői pedig részletesen elmondták neki az esemény minden mozzanatát. A művészt Bécsben fogadta Erzsébet királyné, vázlatokat készíthetett róla, és megtekintette az esemény alkalmával viselt ruhát. Zichy a nyár folyamán hozzálátott a munkához, közben elkészítette a Deák-album illusztrációit is. A festményhez több vázlatot készített, az eredeti kompozíción többször változtatott. A koporsó végénél síró Hungária mellett a szárnyas Géniusz lett az új szereplő, aki a vigasztaló szerepet átvette a gyászoló Hontól. A mű elkészítésében tanítványa, az orosz udvari orvos lánya, Mary Etlinger segítette. 1877 februárjában elkészült a képpel.

Zichy a festményen azt a történelmi – és egyben szimbolikus – eseményt ábrázolta, amikor Erzsébet királyné elhelyezi koszorúját a ravatalon. A nemzet fájdalmában osztozó királyné demonstratív tettével vigaszt nyújt a gyászoló nemzetnek, Deák halálával ő a jövő záloga, a kiegyezéssel megmentett hon további hű képviselője. A nemzet gyászát és a jövőbe vetett hitet a festményen két allegorikus szereplő jeleníti meg: a Haza sír Deák teteme fölött, a szárnyas Géniusz pedig egyik kezével vigasztalva átöleli, a másikkal csillagkoszorút tart a királyné fölé.

A koszorú égi fénysugarai kiemelik a karcsú, fekete ruhás nőalakot. A háttér szimbolikus figu­ ráinak figyelme szintén a halottra és az előtte álló királynéra irányítja a néző figyelmét. A koporsóra helyezett koszorú dús, fehér selyemszalagja fénypászmaként vezeti a szemlélő tekintetét a túlvilági jelenés irányába. Az előtérben alapos részletességgel megfestett koszorúk so-

rakoznak, a ravatal mellett karcsú, magas gyertyák „földi” fénye látszik. Ezáltal a kompozíció olyan hatást tesz, mintha a kép nézője valóságos résztvevője lenne az ábrázolt eseménynek.

A képet 1877 áprilisában Zichy hazaküldte Párizsból, de nem mutatták be a közönségnek, hanem az Akadémia egyik termében tartották.

Májusban Zichy is hazatért, hogy a festményt teljesen befejezze. Egy későbbi levele szerint a késlekedés oka abból adódott, hogy ráfestette a képre azt a cipruságat, amelyet Kossuth Lajos küldött Deák sírjára. Ez elfogadhatatlan volt a királyi udvar és a megrendelő számára, tehát Zichynek át kellett azt festenie. Ám a restaurálás során nem találták meg a szakemberek ennek a feltételezett átfestésnek a nyomait, vagyis a cipruság rejtélye egyelőre homályban maradt.

1877 nyarán helyezték el a monumentális festményt a Nemzeti Múzeum 6. képtári termében, az úgynevezett Habsburg Teremben, a kiegyezés folytonosságának jelképeként. A mű körül azonnal viták sora kerekedett a korabeli lapokban, támadták a művészt, és kritikákat fogalmaztak meg a mű kompozíciójával, a festmény részleteivel és a fények használatával kapcsolatban.

A festményről az 1870-es évek végén Zichy rézkarcokat készített, a mű így sokszorosított formában vált ismertté. A téma két későbbi, 1914-ben készült feldolgozása is ismert: a Holló Barnabás által készített dombormű ma is a Magyar Tudományos Akadémián látható, a Raksányi Dezső által készített elemi népiskolai szemléltető kép pedig a két főalakra egyszerűsítette a festményen látható kompozíciót.

Az első világháború után a kép aktualitása elveszett ugyan, a történelmi hitelességének, a még élő Erzsébet-kultusznak és Zichy hírnevének köszönhetően azonban még jó ideig a Történelmi Képcsarnok kiállításán, a Magyar Tudományos Akadémián volt látható, majd a második világháborút követően eltűnt a nyilvánosság elől.

A legutóbbi időkig a Magyar Nemzeti Galéria raktárában őrizték.

[1] A munkát Szentkirályi Miklós felügyeletével Csanda Jenő, Bernád István, Kontur Kata és Szilágyi Sándor végezték. [2] A díszkeret terveit és a felület aranyozását Varga Ferenc készítette. [3] Tolnayné Kiss Mária: Egy udvarhölgy naplójából. 2009. 97.

50

51

A RESTAURÁLT, ÚJRAKERETEZETT KÉP A GÖDÖLLŐI KASTÉLYBAN AZ ERZSÉBET KIRÁLYNÉ ÉLETÉT ÉS KULTUSZÁT BEMUTATÓ KIÁLLÍTÁSRÉSZ VÉGÉRE KERÜLT. A TERMET AZ ÉPÍTTETŐ GRASSALKOVICH ANTAL IS KÉPGALÉRIÁNAK SZÁNHATTA, AZ ÉPÜLET TÖBBI RÉSZÉTŐL ELTÉRŐEN IDE TÁGAS, NAGY BELMAGASSÁGÚ, VILÁGOS FOLYOSÓT TERVEZTETETT, ÉS EREDETILEG A MÚZEUM IS AZ ÉPÜLET KÉSŐBBI LAKÓI, A 19–20. SZÁZAD HABSBURG-URALKODÓI ÉS CSALÁDTAGJAIK ARCKÉPCSARNOKÁT GONDOLTA ITT ELHELYEZNI

52

„MÉLYSÉGES SZERETETTEL, MAGASZTALÓ HÁLÁVAL” AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ EMLÉKEZETE A VILÁG ÉS MAGYARORSZÁG MÚZEUMAIBAN SZERZŐ: BERÉNYI MARIANNA ILLUSZTRÁCIÓ: TÍZ MELLÉKLETLAP AZ ÉRDEKES ÚJSÁG HÁBORÚS ALBUMÁNAK I–X. FÜZETÉBŐL VÁLOGATVA FORRÁS: JÁKI LÁSZLÓ MAGÁNGYŰJTEMÉNYE REPRODUKCIÓ: JÓZSA DÉNES, SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM KIÁLLÍTVA A DUNAVECSEI HELYTÖRTÉNETI GYŰJTEMÉNY TÁRLATÁN MÁJUS 25-TŐL JÚNIUS 1-JÉIG A TELJES ALBUM DIGITALIZÁLT VÁLTOZATA MEGTEKINTHETŐ A WWW.MUZEUMCAFE.HU/ERDEKESUJSAG OLDALON

53

POSZTAMENS

Az első világháborút lezáró békeszerződések átrajzolták a korábbi államhatárokat, de a nagy világégés nyomában járó fizikai, lelki és szellemi pusztulás, a bajtársiasság, a nemzet, az ellenség fogalmainak új jelentéstartalmai az addig megszokott életkereteket is jelentősen átszabták. Átalakult az egyén, a társadalmak, az államok egész élete; megváltozott a nők és a gyerekek szerepe, az emberek tudása a világról, a távolságok érzékelése, megszűntek azok az évszázados hálózatok, amelyeken keresztül addig Európa, sőt a világ gazdasági, tudományos és kulturális vérkeringése ritmikusan áramlott. Az idén kezdődő centenáriumi programsorozat Európa minden állama számára jó alkalom arra, hogy a kollektív rémálmon, a közös emlékezeten keresztül az okokat és a következményeket számba vegye, megvitassa. Nézzük, milyen módon veszik ki ebben részüket a hazai múzeumok! )

54

Amikor Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök egy 2008-as beszédében azt javasolta azoknak, akik kételkednek az unióban, hogy látogassanak el egy katonatemetőbe, mert ott meggyőződhetnek arról, hova vezet az, ha nincs Európa, és a népek nem akarnak vagy nem tudnak együttműködni, valószínűleg maga sem gondolta, milyen sokan fogják idézni a szavait néhány év múlva az első világháború centenáriuma kapcsán. A százévnyi távolság, az európai integráció, a múlttal való szembenézés nyugat-európai igénye most lehetőséget teremt arra, hogy a 2014-től 2018-ig tartó időszak programjai, az azok segítségével elvégzett emlékezetmunka után a békeszerződések évfordulóján Európa végleg lezárhassa a Nagy Háborút. A kihívás és a programszervező intézmények, magánszemélyek felelőssége óriási, hiszen amellett, hogy a sokak által a 20. század őskatasztrófájaként [1] emlegetett tragédia 19,7 millió ember életét követelte, és 21,2 millió sebesültet, rokkantat, illetve romba dőlt városokat, szétdúlt tájakat, járványt, nyomort, gyűlöletet hagyott hátra, darabjaira szaggatta Európa hagyományos kommunikációs csatornáit is.

A négyévnyi harcot követően megszűnt a korábbi külpolitikai együttműködésen alapuló hatalmi rendszer, az egységes világgazdaság, a háborús propaganda felszámolta a kulturális közösségeket, akadozottá váltak az európai népek között megszokott tudományos, művészeti, irodalmi kapcsolatok. Ugyanakkor a háború a megcsontosodott társadalmi struktúrákat is felrobbantotta: új értelmet nyert a női emancipáció kérdése, felgyorsult a hagyományos parasztság átalakulása, Európa népe mobilabbá vált. Megváltozott a hatalomhoz való viszony, miközben mind a privát [2], mind a közszférában elvesztek azok a gyakorlatok, amelyekkel azelőtt a problémákat kezelték, helyüket átvette az agresszió, az előítéletek, a kirekesztés, elfogadottá vált a népirtás, a jogtalanság, a kegyetlenség.

A háborút lezáró békeszerződések pedig melegágyaivá váltak azoknak a totális ideológiáknak, amelyek a következő háborúba vezényelték a világot.

A centenáriumi programok talán legfontosabb kérdése tehát az, hogy vajon oldhatók-e egyáltalán azok a sokszor megkövesedett narratívák, amelyek alapján az első Nagy Háborúra visszatekintünk, hiszen minden család, minden nép a történelmi eseményeket elsősorban a saját szempontjából vizsgálja, így az egyes eseményekre vonatkozó emlékek ellentétben állnak egymással. Ahogy az Európai Emlékezet és Szolidaritás Hálózat [3] Pierre Nora és Krzysztof Pomian elvei alapján leszögezi: minden fél igényét el kell ismerni a történelmi emlékezet szükségletére, valamint mindenkinek vonatkozási pontot kell jelentenie a vita során, hiszen annak a tudata, hogy minden egyes állam és annak emlékezetkultúrája eltérő, alapvető feltétele a közös „európai történeti piac” létrejöttének. Ezt a gondolatot többek között a Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge centenáriumi programokat összegző honlapján [4] is tetten érhetjük, amely hangsúlyozza, hogy az Európai Unió az eltérő emlékezetkultúrával rendelkező tagállamai ellenére is több mint gazdasági és társadalmi problémák kezelésére létrejött szervezet.

Nem kell azonban túl sok emberismeret, politikai tapasztalat ahhoz, hogy belássuk, ezek az elvek a legtöbb helyen messze esnek a napi rutintól. Nagyon kevés intézmény rendelkezik olyan gyűjteménnyel, apparátussal, mint az 1992-ben az egykori háborús helyszínen megnyílt péronne-i Historial de la Grande Guerre, amelynek állandó kiállítása következetesen három egykori hadviselő – brit, német, francia – tárgyait, propagandáját, háborús kultúráját mutatja be. A múzeumban nem a győzelem és a vereség alátámasztása a cél, a legfontosabb téma a háborút elszenvedők hasonlósága, a nemzetek egymás ellen vívott háborúja, a háborús propaganda, a hadviselő társadalmak összehasonlítása és a közös fájdalom. [5] Az állandó kiállítás a hozzá kapcsolódó időszaki tárlatokkal, programok-

kal, konferenciákkal olyan kísérlet, amely az egyes nemzeti narratívákra felülnézetből tekint, egyenlőségjelet tesz a hadviselő felek között, az egyénre, hadseregre jellemző hősiesség helyett a kölcsönös erőszakra és a mindenki által átélt gyötrelmekre helyezi a hangsúlyt.

Hasonlóan a megbékélés felé mutat a közös európai digitális könyvtár korábban elindított oldala (europeana­­1914-1918.eu), amely lehetővé teszi, hogy digitális archívumán keresztül mindenki számára elérhetővé, áttekinthetővé váljanak a különböző országokban fennmaradt háborús emlékek. Az adatbázisba nemcsak a közgyűjtemények anyaga kerülhet be, hanem regisztráció után bárki feltöltheti személyes vagy családi emlékeit, legyen az napló, fotó, film, levél, képeslap, propagandakiadvány, tárgy.

A weboldalon megtekinthető virtuális kiállítások pedig ismét új nézőpontot kínálnak Első világháború – az átmenet helye címen, szintén az európai integráció kontextusát sejtetve. „Itt az ideje, hogy a hagyományos kategóriákat, nemzeti narratívákat, epikus csatajeleneteket, a háborús bűnösséggel kapcsolatos vitákat legyőzzük” – fogalmaznak a szerkesztők, majd kifejtik, hogy az első világháborút olyan diffúz eseménynek tekintik, amely az átmenetek gigantikus helyeként egyszerre nyújtotta civilizáció és barbárság, modern és archaikus, pusztítás és teremtés, gyorsulás és tehetetlenség, mítosz és racionalitás, álom és trauma tapasztalatát. A virtuális kiállítás is olyan átmenetinek tekinthető helyeket vesz sorra, mint a vasútállomás, a kórház, a kutatólaboratórium, a kaszárnya, miközben az egymást követő fotók különböző nemzetek képviselőit ábrázolják, többször hasonló helyzetben.

Az új szemlélettel készülő múzeumi kiállítások témái nem állnak meg a közös szenvedés, a közös felelősség kérdésénél, hanem igyekeznek minél tágabb kontextusban vizsgálni a Nagy Háború összefüggéseit. A drezdai Militärhistorischen Museum der Bundeswehr augusztusban nyíló kiállítása a francia példához hasonlóan szoros nemzetközi együttműködésben készül, és egy televíziós dokumentumfilm-sorozat is a része lesz. Mind a film, mind a 14– Emberek–Háború című kiállítás előterében az egyén, az őt ért katasztrófa, a személyes és a társadalmi tapasztalat áll. A brit Imperial War Museums emblematikus londoni intézménye éppen zárva tart, mivel új interaktív kiállítással és felújított épülettel készül a centenáriumra. A hálózat tagjaként a manchesteri Utcáról a lövészárokba című kiállítás a háború borzalmait helyezi előtérbe, de nagyon sok projekt foglalkozik genderkérdésekkel is. A Museum

55

POSZTAMENS

of Londonban például április óta látható a világháború első női hadifotográfusáról, Chris­ tina Broomról egy kiállítás, amely azon túl, hogy a fotókon keresztül bemutatja a háború borzalmait, egy olyan női családfenntartóról is megemlékezik, aki sajátos karriert futott be tehetségének köszönhetően. A megemlékezésből a képzőművészeti múzeumok is ki­ veszik a részüket, sorra nyílnak azok a tárlatok, amelyek azt vizsgálják, hogyan szakította szét a háború a nemzetközi művészeti életet, az alkotói dialógusokat, hogyan haladt a művészek háborúhoz való viszonya a lelkesedéstől az elutasítás irányába. [6] Egyes orszá­ gokban külön bizottságok alakulnak, amelyek összefűzik a legkülönbözőbb programokat, hiszen Nagy-Britanniában csak kiállításból ötszáz nyílik az évforduló alkalmából, de pél­ dául Bécsben is egymást követik az események a közgyűjteményekben.

Magyarországon a 2013 januárjában megalakult Első Világháborús Centenáriumi Emlék­ bizottság [7] koordinálja a megemlékezéssel kapcsolatos programokat. Az elsővilagha­ boru.com oldalon olvasható köszöntőjük üzenete az előzőekhez hasonlóan az európai integrációban gyökerezik: „talán érdemes újragondolni múltunkat, és megkeresni benne azt is, ami a száz évvel ezelőtti idők konfliktusait nem csak a győztesek – vesztesek ket­ tősségében érzékeli.” Hogy a „talánból” mennyire lesz magabiztos vezérelv, alapvetően csak a projekt végére derül ki. „Nem mindenek felett álló bizottságról van szó – fogalmaz Kovács Vilmos, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum (HIM) parancsnoka, az emlékbizottság tagja. – Azokat a törekvéseket próbáljuk kévébe kötni, amelyek a 2018-ig terjedő időszakra terveznek. Koordináljuk a közgyűjteményi és civil kezdeményezéseket, megemlékezése­ ket, kiállításokat, konferenciákat, hogy ne oltsák ki egymást, összhangban működjenek.

Ennek anyagi fedezete is van: a programok pályázati úton elnyerhető összegekből való­ síthatók meg, folyamatos elbírálás mellett.” Az ezredes kiemelte, hogy nemcsak a klasszi­ kus programokat díjazzák, de támogatják azokat a különleges elképzeléseket is, amelyek megvalósítására másként nem lenne lehetőség. Szerinte ilyen a katonai emlékművek fel­ újítása, a hadisírok ápolása. „Kevesen tudják, hogy 1917-ben IV. Károly kötelezte a magyar településeket, hogy emlékezzenek meg háborús hőseikről, a parlament az 1917. évi VIII. törvénycikkben határozta meg a teendőket, mikor az éppen dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről rendelkezett. [8] Így az első emlékművek már a háború befejezése előtt elkészültek. Majd 1924. május 20-án lépett életbe az 1924 évi XIV. törvénycikk az 1914–1918. évi világháború hősi halottai emlékének megünnepléséről. [9] Mindezek ellenére a magyar társadalomnak súlyos adóssága van az első világháborúval kapcsolatban. Hiába maradtak fenn az emlékművek jobb és rosszabb állapotban, az 1950es évektől az emlékezet kopni kezdett, a Nagy Háború pedig pici tananyaggá vált a törté­ nelemoktatásban, leginkább köztörténetként, mintha nem is lenne magyar vonatkozása.

Ez ma sincs másként, holott a háború nagyon megviselte a magyar társadalmat, nemcsak a katonát, hanem a hátországot is” – mondja Kovács Vilmos, aki szerint mindezt újra be kell vinni a köztudatba, és ennek több eszköze is lehet.

A HIM éppen ezért már évek óta készül a centenáriumra, 2012-ben kész tervet nyújtottak be, amelyet a honvédelmi miniszter jóvá is hagyott. Az intézmény tizenkilenc önálló gyűj­ teménye, képzőművészeti, tárgyi anyaga, nemzetközi kapcsolatai, a témában folytatott kutatómunkájuk sokrétű programot tesz lehetővé. A múzeumban már készül az új, kilenc­ száz négyzetméteres állandó kiállítás. A tervek szerint a szeptemberben nyíló tárlat nem­ csak a fronton harcoló katonát mutatja be. „Elsődleges feladatunk, hogy a magyar katona hősiességét, veszteségét bemutassuk, de a hátország életét sem hagyjuk figyelmen kívül.

A látogatók érzékelni fogják a nők és a gyerekek megváltozott szerepét, munkába kény­

szerülését mind a hadiiparban, mind a mezőgazdaságban, vagy éppen a hadifoglyok helyzetét. Részben restauráltuk már azokat az alkotásokat, amelyeket olyan neves művé­ szek – Mednyánszky, Scheiber Hugó – készítettek, akiket a háborús propaganda keretében hadifestőként a Sajtóha­ diszállás Kunstrgruppe nevű alakulatába vonultattak be.

A kiállítás digitális és interaktív elemekben is bővelkedni fog. A Manda programnak köszönhetően már zajlik a mú­ zeumban a digitalizáció: az első világháborús fotóarchí­ vum, a könyvtárállomány egy része hamarosan az interne­ ten is kutatható lesz, de ezek az anyagok természetesen az új állandó kiállításban is helyet kapnak. Másik program, de ugyancsak fontos a különböző, egyes településekhez kö­ tődő ezredek történetét bemutató könyvek digitalizálása.

Ezzel azt a törekvést támogatjuk, hogy minden település kezdje el vagy folytassa saját első világháborús szerepének kutatását. Mindemellett kiállításainkkal is túllépünk a mú­ zeum falain. Nyár közepétől a Parlament előtt állomásozik a felújított Lajta monitor, amely önmagában is műtárgy, de a korabeli életmódot rekonstruáló kiállítás a hajótestben is érdekes lesz. Ha minden igaz, a hajó útra is kel, különbö­ ző megemlékezések keretében a hazai állomások mellett Bécsben, sőt talán Belgrádban is kiköt majd. Szeretnénk egy kiállítási vonatot is elindítani, amely a vasút háború­ ban betöltött stratégiai szerepét – ellátás, katonák és se­ besültek szállítása – példázza majd. A vonat sem marad a határokon belül: Lengyelországba indul az ottani, számos magyar áldozatot is követelő csaták évfordulója alkalmá­ ból, de tervezünk közös magyar–szlovén–olasz utat is, ami azért is kiemelkedő, mert Olaszország akkor szemben álló fél volt. Hasonlóan pozitív a tudományos kapcsolat a fran­ cia történészekkel. A francia védelmi minisztérium had­ történeti folyóirata, a Revue Historique des Armées Ma­ gyarországgal foglalkozó különszámot jelentetett meg a centenárium alkalmából. A különböző konferenciák szer­ vezése, kiadványok, könyvek – többek között a megújult kétkötetes Magyarország hadtörténete – megjelentetése mellett olyan régi adósságot is törlesztünk, mint a magyar veszteségeket összegző, kutatható adatbázis létrehozása.

Ma senki sem tudja pontosan, részünkről mekkora áldoza­ tokkal járt az első világháború. A tudomány jelenlegi állása szerint 3,2 millió katona vonult be a történelmi Magyaror­ szág területéről, ennek a fele legalább egyszer megsebe­ sült, 650-670 ezer ember halt hősi halált. Reméljük, 2018-ra erről jóval többet tudunk” – foglalta össze a HIM terveit Kovács Vilmos. )

56

) A Hadtörténeti Múzeum azonban csak egy azok közül a kiállítási intézmények közül,

amelyek kutatásokat folytatnak, programokat, kiadványokat terveznek az első világháború kapcsán. Ennek ellenére a terület képviselői számára sokáig nem volt egyértelmű, milyen szerepet szán az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottság a közgyűjteményeknek. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum szakemberei már 2013 elején elkezdtek azon gondolkodni, hogyan tud az intézmény bekapcsolódni a centenáriumi megemlékezésekbe.

Kezdeményezésükre az Országos Közgyűjtemények Szövetsége a Pulszky Társasággal, a Magyar Vidéki Múzeumok Szövetségével, az ICOM-mal együttműködve tavaly augusztusban kérdőívet küldött szét, egészen a területi múzeumok szintjéig. A cél elsősorban az volt, hogy a programok között ne legyen túl sok párhuzam, megtalálják egymást a lehetséges partnerek – tudtuk meg Bereczki Ibolyától, a Skanzen főigazgató-helyettesétől, aki azt is elmondta, hogy ötven terv és elképzelés érkezett vissza, amelyeket E. Csorba Csillával, az OKSZ akkori soros elnökével, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatójával eljuttattak Hammerstein Judit kultúrpolitikáért felelős helyettes államtitkárnak, az emlékbizottság tagjának. Ennek köszönhetően is került be a köztudatba, hogy a múzeumoknak is van a témával kapcsolatos mondanivalója. Bereczki Ibolya a többi között a néprajztudománynak az első világháborús kutatásokban eddig kiaknázatlan lehetőségeire hívta fel a figyelmet. „A hetvenes–nyolcvanas évek néprajzi gyűjtésein még találkoztunk azzal a generációval, amelynek voltak emlékei az első világháborúról. Én magam is gyűjtöttem több ilyen anyagot, amelyet eddig nem publikáltam. A múzeumokba is számtalan első világháborús tárgy került be, amelyek szisztematikus feldolgozása máig nem készült el. Naplók, történetek, érdekességek egy-egy kiadvány erejéig megjelentek, de múzeumi kiállítások még nem dolgozták fel a témát. Holott a néprajz forrásai, módszertana hozzá tud járulni, hogy az első világháborúról ne csak a had- és politikatörténet szempontjából beszéljünk, hanem a mindennapi élet kutatása, a mikrotörténelem is szerepet kapjon. Fontos, hogy feltegyük a kérdést: ma milyen narratívák élnek, milyen képünk van az első világháborúról, hogyan él az emlékezetünkben? Kutatóként részese lehettem, miként építették újra Tiszakürtön a korábban orosz katonák által a folyóba hajított első világháborús emlékművet” – mondja Bereczki Ibolya, aki szerint legalább annyira fontos az emlékművekhez kapcsolódó tudás, viszonyulás mai feltérképezése is, mint az emlékművek kataszterbe foglalása. [10] A Szabadtéri Néprajzi Múzeum, amelynek tájegységeiben a figyelmes látogató eddig is több ponton felfigyelhetett az első világháborúval kapcsolatos elemekre, most olyan kutatóprogramot és kiállítási koncepciót dolgozott ki, amelyben tudatosan a hátország mindennapjait, a szokások változását, a hátországban maradottak és a harctéren szolgálatot teljesítők kapcsolatrendszerét vizsgálják. A múzeum elsőként a saját gyűjteményét vizsgálta felül, ami olyan kincseket is rejt, mint Bíró Friderika őrségi gyűjtése: egy házaspár teljes levelezése. Az ebből készült kötet idén, egy erdélyi vonatkozású anyag – Pozsony Ferenc zabolai tüzér teljes levelezésgyűjteménye, képeslapokkal – pedig jövőre jelenik meg, de az anyagot időszaki kiállításon is bemutatják. „Nagy álmunk, hogy még egy vonatot hozzunk a múzeumba, amelyben kétévente új kiállítást rendezünk be. Az első a katonák bevonulását, a második a hadszíntérre és a hazautazás körülményeit mutatná be, a harmadik azok sorsát szeretné megjeleníteni, akik a trianoni békeszerződés után hónapokat, éveket töltöttek vagonlakóként, mert elhagyni kényszerültek a szülőföldjüket.

A 2018-ig tartó időszakban igyekszünk a lakóházak berendezését a háborús időszakhoz igazítani, a Skanzen Galériában pedig a háborús karácsonyról rendezünk interaktív kiállítást, ahol az is kiderül, hirtelen mekkora szerepe lett a postának, a csomagküldésnek

a vidéki ember életében. A nagy programunkat 1916–17 köré tervezzük a Néprajzi Múzeummal egyeztetve, amely a háború falusi társadalomra gyakorolt hatását tárgyalja a Magtárban rendezendő kiállításon. A Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszékével kutatást szervezünk, hogy felmérjük, miként jelenik meg a mai közép- és fiatal generáció számára a háború. Általános-e az a tapasztalat, hogy a múlt rendszer idején a második világháború emlékezetét beemelték az első világháborúról való emlékezetbe, hogy a második háborúval kapcsolatos fájdalmak kimondása az elsőn keresztül történhetett meg? Hogyan válik szakrális térré egy hősi emlékmű környezete? Milyen új kapcsolatok alakultak ki a távoli hadszínterekkel?” – emelt ki néhányat kérdésfelvetéseik közül a főigazgató-helyettes.

A Magyar Nemzeti Múzeum sem marad ki a centenáriumi programsorozatból. „Az intézmény két szinten kapcsolódik a Nagy Háborúra való muzeológiai emlékezés folyamatába. Egyfelől vezető szakmai partnerei leszünk a Várbazárban készülő nagy tárlatnak, amelynek a kurátora Gulyás Gábor. Másfelől saját vállalkozásaink is lesznek. Elsőként egy több helyszínen bemutatható sztereofotó-kiállítást készítünk, amelynek izgalmas képanyaga révén – egy részét Felvinczi Sándor magángyűjtő bocsátja rendelkezésünkre – mindkét hadviselő fél lövészárkaiba bepillanthatunk. De tervezünk tárlatot a haditudósítás történetéről, a hátországi életről vagy az olaszországi frontszakasz kitüntetett szerepéről a hazai háborús hagyományban” – mondja a múzeum főigazgatója, Csorba László.

A BTM Vármúzeuma 2015-ben kezdi meg azt a munkát, amellyel bemutatja a főváros háborúban betöltött szerepét, helyzetét. Az Emlékbizottság kedvező elbírálása esetén hozzávetőleg hatszáz négyzetméteren Budapest – hátország. Mozaikok a főváros első világháborús történetéből címmel szeretnének átfogó időszaki kiállítást nyitni, amely nem a hadi eseményekkel, nem politikatörténettel foglalkozik, hanem a várostörténet szempontjából közelíti meg a kérdést. A kiállítás vezérfonalát Müllner János budapesti riportfényképei adják, ugyanakkor a kiállítás egy-egy, a témához kapcsolódó mellékszálat, „mikrotörténetet” is bemutat. Ilyen a Nemzeti Áldozatkészség szobrának története vagy a margitszigeti hadikiállítás, a pasaréti lövészárok és az Auguszta Alap története. Ahogy Perényi Rolandtól, a BTM Kiscelli Múzeumának igazgatójától megtudtuk, Budapest Székesfőváros Tanácsa 1915-ben határozatot hozott a világháborúra vonatkozó emlékanyagok (nyomtatványok, fényképek, tárgyak, filmek) gyűjtéséről.

57

POSZTAMENS

Ez volt a múzeum történetének legjelentősebb tervezett kortárstárgy-gyűjtési akciója.

A múzeum korabeli gyarapodási naplóiba – „háborús anyag” megjegyzéssel – 1914 és 1920 között mintegy kilencszáz tételt, több ezer iratot, plakátot, jelvényt, fotót és egyéb tárgyat jegyeztek be. A kiállítás erre a rendkívül gazdag anyagra alapozva mutatja majd be a világháborús fővárost, egyúttal emléket állítva a Székesfővárosi Múzeum korát meghaladó gyűjtési koncepciójának is. Ezen kívül az Újkori Várostörténeti Osztály munkatársai a kiállítás előkészítésének keretében igyekeznek minden, kimondottan a háborús Budapest történetéhez kapcsolódó tárgyat begyűjteni, megvásárolni.

A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum most is tartogat meglepetéseket. A múzeum főigazgatója, Varga Benedek elképzelései szerint 2015 őszén a hadisebészeti technikák fejlődéséről nyílik kiállítás, amelyen bemutatják, miként gyorsítják fel a háborúk a sebészet fejlődését. Kitérnek az orvosok és ápolók, általában a katona-egészségügy morális dilemmáira (egy-két ezrelék teljes megmentése a többiek halálával, vagy a sokak életének megmentése súlyos fogyatékossággal, amputációval), a sérültek és az ápolók viszonyára.

Fotókiállítással is készülnek az orvosok és az ápolók mindennapjairól, különös tekintettel dr. Kemény Gyula orvosnak a közel-keleti hadjárat során készült fényképeire.

Egyedi módszertan alapján közelíti meg a témát a Petőfi Irodalmi Múzeum: magyar írók nézőpontjai alapján mutathatják majd be az első világháború eseményeit. Varga Katalin főosztályvezető szerint a „Lélek a háborúban” Magyar írók a Nagy Háborúban munkacímen tervezett kiállítás célkitűzése kettős: egyfelől a frontok és a hátország világának korabeli irodalmi reprezentációit vázolja fel, így a kulturális emlékezet tartalmainak bővítésével a nemzeti és a családi traumák feldolgozásához kíván hozzájárulni, másfelől a magyarországi értelmiség háborús szerepvállalását és a háborúhoz való változó viszonyulását mutatja be az írók, újságírók személyes részvételén, élményein keresztül, nem a felelősség kérdésének a középpontba állításával, hanem a motivációk megértésének szándékával. A főosztályvezető hangsúlyozza: a témaválasztást a világháború-kutatás újabb irányai, az azokban kirajzolódó szemléletváltozás is indokolttá teszik. A kulturális antropológia által ihletett emberközpontú megközelítés szakít a politika- és az eseménytörténet primátusával, az érdeklődés fókusza a tények helyett az embereknek a tényekre adott reakcióira és a megváltozott körülmények közé került emberekre tevődik. „Az írói hivatás nélkülözhetetlen velejárója a külvilág eseményeire való reflektálás. Leveleik, visszaemlékezéseik, naplóik és szépirodalmi műveik beszámolnak a háborús hangulatokról és a közvélekedésről, a hadikórházak mindennapjairól, a lövészárkok életéről és a hátország megváltozott világáról, ezáltal megőrizték annak a mentális univerzumnak a lenyomatát, amely az íróknak a háborús világgal (és benne önmagukkal) kapcsolatos töprengéseit, érzéseit foglalja magában. Másrészt háborús témájú publicisztikai írásaik és szépirodalmi műveik megismertetésével képet adhatunk az európai értelmiség első világháborús elköteleződésének természetéről és a »háborúkultúra« magyarországi megjelenéséről” – fogalmaz Varga Katalin, aki azt is megosztotta velünk, hogy a kiállításban megjelennek az irodalmi lapok szerkesztőségei által képviselt álláspontok, a front, a hadifogság elképzelt és megtapasztalt világa, kiemelkedő íróink személyes érintettsége, a hátország élete, így az egyes életművek új kontextusba kerülnek, és új jelentésekkel gazdagodnak.

A Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum 2014 decemberében nyitja meg a Gulyáságyú és rohamsisak – A Nagy Háború gyomornézetből című kiállítást, amely az intézmény szakmai profiljának megfelelő szempontok szerint készül. „A tárlat az osztrák– magyar hadsereg és a magyar hátországi lakosság első világháború alatti élelmezésének

meghatározó mozzanatait mutatja be, szoros összefüggésükben és kölcsönhatásukban a – hátországi és harctéri – helyszínekkel. A tárlat célja, hogy olyan eddig fel nem tárt területet mutasson be a látogatóknak, amely eddig nem szerepelt a múzeumok kiállításain. Jelen tárlatunk új tudományos megközelítéssel ad ismereteket a háborús hétköznapokról, a hátország és a front ellátásáról” – hívta fel a figyelmet Török Róbert megbízott igazgatóhelyettes, muzeológus, aki a korábbi, 2009-ben megrendezett Mindenütt hódít – Reklám a Nagy Háborúban című tárlat után most is nagy érdeklődésre számít.

A művészeti múzeumok szintén készülődnek. A tervek szerint a Magyar Nemzeti Galéria 2017-ben vagy 2018-ban megnyíló kiállítása azokra a művészekre koncentrál majd, akik szemtanúként járták meg a háborút, de szerepet kapnak azok az alkotók is, akiket művészi reakcióra késztettek a háborús események. Mindezek mellett a tervezett kiállítás nagy hangsúlyt fektet majd a művészet és a háborús propaganda viszonyára is.

A vidéki múzeumok országszerte leginkább saját gyűjteményi adottságukból és az adott település történetéből kiindulva tervezték meg centenáriumi programkínálatukat, egyrészt saját forrásból, másrészt az Első Világháborús Centenáriumi Emlékbizottságnak beadott vagy még majd csak ezután beadandó pályázatokból. Pécs például azért is kiemelten érintett a megemlékezésben, mert az első világháború alatt a városban hadikórház működött. Tizenegy nemzetiség 1701 halottja nyugszik a pécsi köztemetőben.

Magyarország legnagyobb – és méltó módon ápolt – első világháborús katonatemetője Pécsen található, és európai jelentőségű és színvonalú rendszeres nemzetközi megemlékezések helye – foglalta össze a hátteret W. Müller Judit, a Janus Pannonius Múzeum megbízott igazgatója. A város több nagyszabású rendezvénnyel készül a centenáriumra, ezek szervezői között megtalálható a Janus Pannonius Múzeum is. Már látható a Tájak és katonák című kiállítás, amely a múzeumnak a korszakot idéző festményeit, grafikáit tárja a látogatók elé, akik időközben Jánosi Engel Róbert egykori k. u. k.-tiszt most kiadott hadinaplóját is kézbe vehetik. Az év második felében Johann Eilingsfeld egykori DDSG-kapitány eddig nem dokumentált, az első világháborúval kapcsolatos archív fotóit készülnek bemutatni. A hajóskapitány akaratlanul is „riportfotóssá” vált: hagyatékában eddig nem látott érdekességű felvételek sorakoznak, mint például IV. Károly Madeira szigetére történő száműzetésének felvételei. )

58

) Baja szintén kivételes történetet mesélhet el, amelynek sajátos múzeumtörténeti

aspektusa is van. A város az első világháborút követő Párizs környéki békék után kulturális szempontból is hatalmas vesztes lett. Déri Frigyes ugyanis 1914 tavaszán egyetemes művelődéstörténeti, történeti, képzőművészeti gyűjteményét gyermekkora városának, Bajának ajándékozta. Déri nagy telket vásárolt a városban, elkészíttette a terveket a közművelődés házának felépítésére. Az első világháború végén 1918. november 13-án a város szerb megszállás alá került, Déri Frigyes pedig a határszélre sodródott városban gyűjteményét nem érezte biztonságban, ezért visszavonta adományát, amely így került Debrecenbe – meséli Kovács Zita, a Türr István Múzeum igazgatója. Bajának azonban nem ez volt az egyetlen vesztesége. A terület érzékenysége, összetett etnikai képe, tragédiákban bővelkedő múltja követeli, hogy a múzeum szerteágazó – kiállításokból, előadásokból, konferenciából, múzeumpedagógiai foglalkozásokból, könyvbemutatókból, kórustalálkozóból álló – centenáriumi programmal segítsen feldolgozni az első világháborús eseményeket. Ferenc Jóska adta ezt a mundért rám című kiállításuk a nagyhatalmi politika, a győztesek és vesztesek leegyszerűsített szembeállítása helyett egy kis földrajzi egység, Baja és környéke egyedi történelmén, az itt élő családok történetén keresztül mutatja be az első világháború és következménye, a szerb megszállás (1918–1921) időszakát.

Természetesen a Déri-gyűjteményt elnyert Debrecen a Monarchia egyik nagyvárosaként nem vonhatta ki magát a négy éven át tartó katonai konfliktus következményei alól. „Kevés olyan család volt-van a cívisvárosban és a környező településeken, amelyet nem érintett a háború valamilyen módon. Éppen ezért lényeges szempont volt, hogy 2014-ben olyan kiállítási témát válasszunk, ami egyszerre kapcsolódik Debrecenhez és az első világháborúhoz. A tervezett 2014-es kiállítás központi eleme a debreceni császári és királyi 39. gyalogezred első világháborús szerepvállalása lesz, de az alakulat 1914 előtti és 1918 utáni korszaka is megjelenik” – mondja Kovács József Dénes muzeológus.

A kaposvári Rippl-Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum számára az első világháborús megemlékezés időszaka kiváló alkalom arra, hogy publikálja eddig be nem mutatott militarygyűjteményét. Olyan látványtárat kívánnak létrehozni, amely az őskortól az első világháború végéig összegzi a térség háborús eseményeit. De a történelmi, technikatörténeti utazás morális kérdésfeltevésekkel is párosul, például hogy létezik-e igazságos és igazságtalan háború? – fogalmaz Horváth Szilvia múzeumigazgató-helyettes. A múzeum egy háborús napló kiadására is vállalkozik: Gunszt János hadinaplója a makrotörténelem egy szegmensét helyezi mikrotörténeti kontextusba. A napló egy kezdetben baka, majd zászlós, végül hadnagyi rangot elérő katona szemével mutatja be az eseményeket.

Ugyancsak az egyéni sorsok, valamint a front és a hátország közötti kapcsolatok kerülnek előtérbe a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeumban. Ódor János igazgató tájékoztatása szerint 2014 szeptemberében nyílik a Levelek a frontról című időszaki kiállításuk, amelyhez előadások, viták, filmvetítések és pályázatok is kapcsolódnak.

Más látószöget választott a Gödöllői Királyi Kastély 2014. május 30-án megnyílt kiállításában. Papházi János osztályvezető szerint ezen az időszaki kiállításukon azt a folyamatot kívánják bemutatni, milyen mértékben változott hosszú uralkodása folyamán a magyarok Ferenc József-képe, a császár/király személyének megítélése az 1848/49-es forradalomtól az uralkodó haláláig. Az első világháborúra való reflexió persze itt is kihagyhatatlan.

A centenáriumi időszak a múzeumok számára nemcsak a programok miatt fontos. Rendezvényeik között számtalan olyan alkalom kínálkozik, ahol erősíthetik a civilszervezetekkel, a lokális társadalommal való kapcsolatukat. Mindemellett – főleg miután a témáról

országos és nemzetközi szinten éveken keresztül esik szó – megragadhatják a lehetőséget gyűjteményük gyarapítására is. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum amellett, hogy programjaival arra szeretné ráirányítani a figyelmet, miként érintette a falut, a magyar agráriumot a háború, Küldj egy képet! címmel fényképek és szkennelt dokumentumok gyűjtésére web2-es pályázatot hirdet. Sok más múzeum mellett a szegedi Móra Ferenc Múzeum is arra törekszik, hogy fotókkal, dokumentumokkal, tárgyi emlékekkel gazdagodjon; erőteljes sajtóvisszhang mellett nyilvános emlékgyűjtést indított: háborús relikviákat vár.

Akadnak olyan települések, ahol kifejezetten civil támogatásnak, adománynak köszönhetően tudnak méltó módon megemlékezni a világháborús centenáriumról.

Dunavecsén például Jáki László családja becses tárgyát – az Érdekes Újság teljes háborús albumát – ajánlotta fel a település helytörténeti gyűjteménye számára. Az ajándék több szempontból is különleges, hiszen a díszdobozban található fotók egyszerre dokumentumai a háborúnak, valamint annak, hogyan alkalmazkodott a korabeli média a megváltozott viszonyokhoz. Az Érdekes Újság kísérő lapjával, a Kis Érdekessel közösen pályázatot írt ki a legszebb, legérdekesebb, legszenzációsabb harctéri felvételekre.

A folyamatosan érkező, néha özönlő amatőr fotók láttán a lap joggal hirdette: „Nekünk munkatársunk az egész magyar közönség és munkatársaink a katonák is, akik a harc hevében sem feledkeznek meg a fotografáló gépről”. Azaz a közösségi média előfutáraként a lap a fronton szolgáló katonákra és időnként a hátország amatőr fotósaira bízta a tudósítást, amikor pénzjutalommal is járó pályázatot írt ki alapvetően mindenki számára. Az ötlet remekül bevált, a háborús hírekre éhes, a besorozott rokonokért aggódó közönség megmentette a nélkülözések miatt nem igazán kecsegtető jövő előtt álló lapot: már az első albumot újra kellett nyomniuk. A szerkesztőség a háború alatt tíz albumot adott ki, egyenként tizenkét nyomattal, amelyhez az érdeklődők díszdobozt és keretet is rendelhettek.

Hogy pontosan mi motiválta azokat a családokat, akik otthonukban akarták tudni ezeket a felvételeket, ma már nehéz kideríteni. A dunavecsei adományozó, Jáki László sem tudja, hogyan került anyai nagyszülei birtokába a képsorozat. Ahogy fogalmaz: lehet, hogy a háborúban sebesülést szerzett nagyapja emlékként vásárolta, de az is lehet, hogy ő maga is árulta dunavecsei vegyeskereskedésében az Érdekes Újságot. Az utódok mindenesetre megőrizték, és sok más értékes dokumentum, tárgy, képeslap mellett a múzeum

59

POSZTAMENS

számára ajánlották fel. Vörös Sándor polgármester szerint a 2012 végén a megyétől önkormányzati működtetésbe kerülő dunavecsei Helytörténeti Gyűjtemény szempontjából a legjobbkor érkezett az adomány, hiszen szerettek volna méltóképpen megemlékezni a világháború centenáriumáról. A városban öt éve tartják meg a Hősök napját Weisze Béla dunavecsei szobrászművész alkotása előtt, amelyet a település 192 hősi halottja emlékére állítottak 1930-ban. Idén ehhez kapcsolódóan nyílt meg május 25-én a könyvtárban az a kiállítás, amely az album anyaga alapján adhat komplex képet a háborúról. A kiállításhoz a felnőttek számára történeti előadás, az iskolások részére múzeumi óra kapcsolódik majd, amelyen Dunavecse háborús veszteségei is szóba kerülnek. Igaz, a sorozat felvételei alapvetően az osztrák–magyar hadsereg erejét demonstrálták, hiszen a képeken elbeszélt történetekben a hadifoglyok, a legyőzöttek, elesettek szinte kizárólag az ellenfél táborából kerültek ki. Ugyanakkor a Monarchia katonái bátrak, erőtől duzzadóak, vidámak, magabiztosak, jól szervezettek, hódítóak. Mégis az érzékelhető – belső vagy külső – cenzúra ellenére lépten-nyomon a hiány, a veszteség, a fájdalom, a szétdúlt táj nyomára bukkanunk.

Talán az egyik legmegrázóbb felvétel, amelyen egy női fotós egy frissen árvaságra jutott gyermeket édesapja hiánytalanul hazaküldött holmija elé állított. De ugyancsak szomo­ rúak azok a gyönyörűen komponált tájképek, amelyen katonák vonulnak az ismeretlen és veszélyes jövő felé, vagy azoknak a tanyáknak a képei, ahol a mezőgazdaság hagyományos gazdálkodó eszközeinek helyét átvették az ágyúk, a fegyverek.

Az üzleti sikerként is elkönyvelhető médiavállalkozás produktuma szerencsére nemcsak a dunavecseiek számára elérhető. Több magyar közgyűjtemény is őriz teljes gyűjteményt vagy néhány fennmaradt lapot, a Magyar Nemzeti Múzeum pedig három teljes sorozat mellett olyan amatőr felvételeknek is birtokában van, amelyek nem kerültek be az albumokba. Miután más folyóiratokhoz, polgári lapokhoz hasonlóan az Érdekes Újság archívuma is részben a múzeumhoz került, a Történeti Fényképtárban száz-százötven olyan fotó is fellelhető, amely annak idején erre a pályázatra érkezett. Tomsics Emőke, az intézmény történész-szakmuzeológusa jelen pillanatban azon dolgozik, hogy beazonosítsa ezeket, valamint az albumokban megjelent képeket, hiszen túlnyomó többségén nem jelölték a felvétel készítésének idejét és helyszínét. Mivel a fotók az Érdekes Újságba is bekerültek, és ott bővebb információval látták el őket a szerkesztők, abban bízik, hogy a fotókról és készítőikről, a felvétel elkészítésének körülményeiről is többet megtudhatunk. Aprólékos és időigényes kutatását 2014 végén szeretné lezárni, hogy 2015-ben, az első album megjelenésének századik évfordulójára az ő tanulmánya is olvasható legyen vagy a Fotóművészetben vagy a Nemzeti Múzeum évkönyvében. E. Csorba Csilla A harctérre vitt kodak című esszéjét azzal fejezte be a Liget egyik 2010-es számában, hogy az első világháború centenáriumára érdemes lenne az Érdekes Újság sok száz fényképét összegyűjteni, és velük vizuális és történeti memóriánkat gazdagítani. Egyre biztosabb, hogy ez sikerül, és ez az olyan kiállítások megrendezését is segít majd, mint a dunavecsei tárlat.

Ahogy az alig tucatnyi múzeum centenáriumi programját végigolvasva láthatjuk, a magyar közgyűjtemények kínálata rendkívül sokszínű. A kiállítások többségének célja, hogy a hátország életét, a fronton harcolókkal való kapcsolattartást bemutassa. A had- és politikatörténet mellé felzárkózott a mindennapi élet kutatása, de ezen a területen nagyon sok még a pótolnivaló. Az első világháború eddig elmaradt szisztematikus feldolgozása a legtöbb helyen még az alapkutatások, a saját gyűjtemény feldolgozása szintjén áll. Nagy dilemma azonban, hogy a centenáriumi időszak második felére születnek-e olyan válaszok, amelyek alapján továbbléphetünk, és körbejárhatunk olyan témákat, mint a felelős-

ség kérdése, Magyarország nemzetiségi politikája, a szemben álló felek szempontjai, a bajtársiasság fogalma. Vagy hogy mi vett rá férfiakat, hogy a boldog békeidők kávéházi asztalai mellől felálljanak, és kitörő lelkesedéssel, önként a sorozóbizottságok elé vonuljanak [11], hogyan változott meg a világhoz való viszonyuk, személyiségük a háború évei alatt, milyen örökséget hagytak ránk, utódokra? Men�nyire jellemez egy társadalmat a háború elfogadása? [12] Hogyan érzékelhető a Monarchiában és utódállamaiban a George L. Mosse által alkalmazott brutalizálódásfoga­ lom vagy a lövészárok-mentalitás? Hogyan formálták az új határok között létrejövő államokat a háborús veteránok? Összevethetők-e a különböző zászlók alatt harcolók emlékei? Mennyiben különböznek az egyes országok háborúértelmezései? [13] Mindemellett más korszakokat érintő muzeológiai problémák is vita előtt állnak: nemzetközi példákat is számba véve jó lenne egyszer végigbeszélni, hogyan érdemes, miként szabad egy múzeumnak az erőszakot, az agressziót bemutatni. Másrészt már most érdemes arra készülnünk, hogy csak a centenáriumi időszak lezárása után jön a dolgok neheze: a Tanácsköztársaság és a trianoni békeszerződés olyan kérdéseket vet fel, amelyre mind a magyar állampolgárok, mind a környező országok rendkívül érzékenyen reagálnak. A következő időszakban azt a munkát kell elvégezni, aminek következtében az intézmények és látogatóik alkalmassá válnak arra, hogy később Kun Béláról, Károlyi Mihályról, vörös- és fehérterrorról, a történelmi Magyarország feldarabolásáról az európai integráció,és a megbékélés szellemében, esetleg a másik fél fejével (is) tudjanak gondolkodni.

[1] Eredeti megfogalmazásban: the great seminal catastrophe of this century. George F. Kennan: The Decline of Bismarck's European Order: Franco-Russian Relations 1875–1890.

1981. [2] Csak egyetlen példa: az 1929-ben nyilvánosságra kerülő tiszazugi arzéngyilkosságok, amelynek áldozatai között nagy számban voltak háborús rokkantak. [3] http://www. enrs.eu/pl/articles/562-koezoes-elszamolas-a-multtal-emlekezet-es-szolidaritas-europai-halozat. [4] www.100-jahre-erster-weltkrieg.eu. [5] Fisli Éva: Háború a múzeumban. In: Rubicon. 2014/4–5. 117–121. [6] Fejes Júlia: 100 éve volt 1914. Világháború és művészet Európában. http://artportal.hu/magazin/mugyujtes/100-eve-volt-1914-vilaghaboru-es-muveszet-europaban. [7] Együttműködő szervezetek: Honvédelmi Minisztérium, Külügyminisztérium, Emberi Erőforrások Minisztériuma, Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium, Magyar Tudományos Akadémia, Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap. Elnök: Navracsics Tibor. Tagok: Schmidt Mária, Rétvári Bence, Vargha Tamás, Kovács Vilmos, Hammerstein Judit, Breuer Klára, Töll László. [8] Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadra kelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében. Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták. [9] 1. § A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914–1918. évi világháború alatt a hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket feláldozták. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül, az élő és jövő nemzedékek örök okulására és hősi halottaink dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a „Hősök emlékünnepét” – a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli. Magyar Törvénytár 1924. évi XIV. törvénycikk. [10] Az emlékművekről, a hivatalos, a közösségi és a magánemlékezetről Kovács Ákos szerkesztésében: Monumentumok az első háborúból. Corvina, 1991. [11] Alessandro Baricco: Történet. Bp. 2012. [12] Stéphane Audoin-Rousseau és Annette Becker: 1914–1918, Az újraírt háború, Budapest, L’Harmattan, 2006. [13] Fisli Éva : Áldozat és regeneráció. A Nagy Háború öröksége a két világháború közötti Kelet-Európában. In: AETAS 24. évf. 2009. 2. 124–127.

60

REMBRANDT ELEFÁNTJÁTÓL DÜRER SZÍNES NYULÁIG A BÉCSI ALBERTINA NAGYSZABÁSÚ KIÁLLÍTÁSSAL EMLÉKEZIK ALAPÍTÓJA ÉLETMŰVÉRE

SZERZŐ: P. SZABÓ ERNŐ REPRODUKCIÓ/FORRÁS: BELVEDERE, BÉCS (65.), FOTÓ: VILLÁNYI CSABA (66–67, 68–69, 70–71.)

L

61

MÚZEUMNEGYED

„Az utolsó egy másik világból, egy Grandseigneur, aki még a nagy császárnő legszűkebb családi köréből megmaradt” – így írta le egyik kortársa Albert von Sachsen-Teschen herceget (1738–1822), aki szeretett hitvese, Krisztina főhercegnő (1742–1798) korai halála után visszavonultan élt bécsi palotájában, amelyet akkor Tarouca-háznak neveztek, ám ma már egykori lakója nevét viseli: Albertinum. A herceg felesége elvesztése után az épületből csak akkor mozdult ki, ha valamilyen fontos udvari eseményre volt hivatalos, vagy az orvosai által előírt egészségügyi sétája penzumát kellett teljesítenie, illetve ha ugyancsak orvosi utasításra elutazott időnként valamelyik divatos csehországi fürdőhelyre. Ideje nagy részét tehát odahaza, palotájának a gyűjteményét őrző termeiben töltötte, rajzok, metszetek, festmények és könyvek között. Persze itt is volt mit nézegetnie: halálakor tizennégyezer rajzot és kétszázezer sokszorosított grafikát tartalmazott a kollekciója. Ma azonban mégsem csak a nagysága miatt tartjuk az Albertinát a világ első számú grafikai gyűjteményének, hanem elsősorban a benne őrzött művek kvalitása miatt. Hiszen ebben a ma már világhírű múzeumban olyan kivételes alkotásokat találunk, mint Michelangelo férfiaktjai vagy Dürer közismert, nyulat ábrázoló lavírozott tollrajza, amelynek provenienciája egészen a mű alkotó­jáig visszavezethető. Ennek a reprodukcióját láthatjuk a március közepén megnyílt és június 29-ig nyitva tartó kiállítás, Az Albertina alapítása – Dürer és Napóleon között egyik, a gyűjtemény száz mesterművét bemutató katalógusának a borítóján is. )

62

MÚZEUMNEGYED

A

jeles alkalomból kiadott másik katalógus címlapján viszont maga a herceg látható, fiatalon, 38 éves korában. Nyakában a csak a kiváltságosoknak adományozott Aranygyapjas rend kitüntetés látható, kezében levelet tart, amelyet feladója, egy bizonyos Walter 1776 áprilisában írt a hercegnek Bécsből valahová Itáliába. A herceg és hitvese akkoriban ugyanis éppen ott tartózkodott, azon a bizonyos Grand Touron, amely szinte kötelezőnek számított minden az Alpokon túl élő előkelő és gazdag ember számára, hogy Itália becses műalkotásait és műemlékeit megismerje a Velencén, Firenzén, Rómán és más városokon át egészen Nápolyig vezető úton. A hercegi pár utazása azonban több szempontból még a szokásosnál is élvezetesebb és tartalmasabb lehetett – arról nem is beszélve, hogy milyen felmérhetetlen értékekkel gazdagította a művészetszerető utókort.

Ami az élvezetességet és tartalmasságot illeti: Mária Krisztina és Albert – akik akkoriban, 1766 és 1780 között egyébként a Habsburg-ház magyarországi helytartóiként Pozsonyban éltek – nem egyszerűen tanulmányútra indult Itáliába, hanem sorra látogatták Krisztina rokonait Pármában, Modenában, Nápolyban és persze Firenzében, Leopold főherceg, Mária Krisztina testvérének udvarában. Ez idő alatt Albertnek háromszor is alkalma volt rá, hogy az Uffizi gyűjteményeit is megtekintse. Amikor az említett levelet kapta, talán még éppen a toszkán fővárosban tartózkodott, erről nem szól a fáma. Az azonban bizonyos, hogy néhány hét múlva már a Velencei Köztársaságba érkezik a hercegi pár, ahol találkozik a velencei osztrák követtel, Giacomo Conte Durazzóval, ő korábban a bécsi Hoftheater igazgatója volt. Néhány évvel korábban Pozsonyban találkoztak először, mély barátság alakult ki közöttük, amely elsősorban a művészet értékeinek a közös szeretetén és tiszteletén alapult.

Mindez természetesen magánügy is lehetne, ám ami ezt a kapcsolatot igazán izgalmassá, közüggyé és az utókor számára felmérhetetlen nyereséget hozóvá teszi, az az, hogy a jó ízléssel és kiváló kapcsolatokkal rendelkező diplomatát két évvel a Grand Tour előtt Albert

megbízta egy grafikai gyűjtemény összeállításával. A nagy pillanat Velencében, 1776. július 4-én érkezett el: Durazzo ekkor adta át Albertnek a gyűjtemény alapját jelentő ezer rézmetszetet, az Albertina alapító okiratának is tekinthető, olasz nyelven írt Discorso preliminare kíséretében, amely a gyűjteményépítés alapelveit, a gyűjtemény felépítésének szisztémáját is tartalmazza. Ennek alapvetése szerint a metszetek segítségével eredményesebben tanulmányozható a festészet története egészen a kora reneszánsztól, valamint hogy a gyűjteményt különböző iskolák szerint csoportosítja. Itáliát velencei, bolognai, romanai (beleértve a firenzei, szicíliai és nápolyi festőket) és lombard (benne genovai) iskolákra osztja, a „hegyeken túl” német, holland, flamand és francia iskolákat különböztet meg, és függelékben említi a további, addig fel nem sorolt iskolákat. Mintájához, D’Alambert Discours préliminaire-jéhez hasonlóan, amely a Denis Diderot-val kiadott Nagy Francia Enciklopédia részét képezte, ez az okirat is kifejezte azt a szándékot, hogy a gyűjtemény nem reprezentálhatja csupán tulajdonosát, de az egész emberiség nevelését, javát kell szolgálnia. Szinte szimbolikusnak tekinthető, hogy a gyűjtemény alapításának az éve 1776, tehát az az esztendő, amelyben az Egyesült Államok alapító atyái Philadelphiában aláírták a Függetlenségi Nyilatkozatot, a világ első olyan alaptörvényét, amely a felvilágosodás alapelveit tükrözi.

Azt, hogy Albertből valamikor az egyetemes műgyűjtéstörténet egyik legfontosabb személyisége lesz, a 18. század közepén aligha sejtette bárki is. Igaz, Erős Ágost választófejedelem (1697-től Lengyelország és Litvánia királya is) unokája, II. Frigyes Ágost hatodik fia nemcsak kiváló katonai képzést kapott fiatalkorában, de beletanult a Triangulation, azaz a föld- és távolságmérés tudományába is, és élénken érdeklődött a földrajz iránt. Ebből kifolyólag pedig természettudományos ábrázolások és könyvek gyűjtésébe kezdett. Abban, hogy a művészetek iránti érdeklődése, sőt gyűjtőszenvedélye is megerősödött, Mária Krisztina Habsburg-főhercegnőnek volt kulcsszerepe, akit akkor ismert meg, amikor 1759-ben, a szászok poroszok elleni veresége után „szegény kadetként” az osztrák hadsereg kötelékébe lépett, és mint távoli rokon (édesanyja Maria Josepha von Österreich volt) udvari körökben is megjelenhetett. Találkozása Mária Krisztinával szerelem volt első látásra, házasságuk 1766-ban kifejezetten szerelmi házasság, ami kivételnek számított abban a korban, amelyben a „Te csak házasodj, boldog Ausztria!” elve alapján Mária Terézia és Lotharingiai Ferenc tizenhat gyermekük többségét dinasztikus

63

célok érdekében házasította ki. De hát Mária Krisztina volt az anyacsászárnő kedvenc gyermeke, szép, kedves és igen művelt, tehetséges festő, rajzoló, aki később is kedvvel másolta régi mesterek műveit. Ráadásul óriási vagyont hozott Alberttel kötött házasságába, négymillió guldent, ami állítólag hatvanhárommillió mai eurónak, azaz tizennyolcmilliárd forintnak felel meg. Mária Krisztina még a házasságkötés előtt, 1766. január 4-én ajándékozta az első sokszorosított grafikákat tartalmazó mappát jövendőbelijének.

A házasságot ugyan csak szűk családi körben kötötték meg 1766. április 6-án, de Albert a szász mellé megkapta a tescheni hercegi címet is, és Mária Terézia birodalmi marsallá is kinevezte. „Mimi” és „Berti” hivatalt is kapott, 1766-tól Magyarország helytartói voltak, és a pozsonyi várba költöztek, amelyet ebből az alkalomból korszerűsítettek. Mária Krisztina reprezentált, édesanyja költségén igazi nagyúri életstílust alakíthatott ki, értékes festményekkel, gobelinekkel, bútorokkal rendezhette be a háromemeletes palotát, a későbbi The­ resianumot – Albert viszont a feleség kilencvenöt rajzával díszítette a fogadótermet. A férj feladata volt a hivatalvezetés, mivel azonban sem magyarul, sem a hivatali nyelven, latinul nem tudott, az adminisztrációt a kancellár, Johann Nepomuk von Kempelen bonyolította, így a hercegnek bőségesen maradt ideje a vadászatokra, könyvtára bővítésére és angol mesterek mezzotintóinak tanulmányozására. A grafikák szenvedélyes vásárlója volt, 1768 és 1774 között rendszeresen szállított neki metszeteket a párizsi rézmetsző és műkereskedő Johann Georg Wille; a közvetítő gyakran ennek egykori tanítványa, Jacob Matthias Schmutzer volt, aki 1766-tól az újonnan alapított bécsi rézmetsző iskolát vezette.

Tizenöt évig élt a hercegi pár Pozsonyban, ahonnan 1781-ben Brüsszelbe tették át a székhelyüket, ahol az új császár, II. József helytartójaként Mária Krisztina uralkodott az osztrák Németalföld fölött, így Albert továbbra is szenvedélyeinek élhetett. Elsősorban a grafikai gyűjtemény bővítésével foglalkozott: a sokszorosított grafikák mellett még Pozsonyban elkezdte az egyedi rajzok gyűjtését is, amit Brüsszelben megkönnyített a nagy művészeti centrumok, Párizs, London és Amszterdam viszonylagos közelsége, a műkereskedőkkel és nem utolsósorban a németalföldi művészekkel való kapcsolatainak elmélyítése. Albert belekezdett a schonenbergi kastély átépítésébe is, a tervek elkészítésében több szabadkőműves művész mellett maga is közreműködött. XVI. Lajos privilégiuma alapján a párizsi és a versailles-i királyi manufaktúrákban készíttethette el annak a Louis-Seize stílusú bútor­ együttesnek a darabjait, amelyek a laekeni kastélyban berendezett rezidenciába kerültek.

A bútorok egy részét a francia forradalom kitörése után elmenekülő helytartói párnak sikerült Bécsbe szállíttatnia, ezek ma az Albertina dísztermeiben láthatók. Az ottani rezidencia ékességét jelentette az a kilencvennégy részes, Ignaz Würth készítette ezüstszerviz is, amely az Albertina születését megidéző kiállításon szintén a közönség elé került.

Az Albertina megszületése a fentiek szerint 1776-hoz köthető – máshonnan vizsgálva azonban tulajdonképpen 1794-hez. A francia forradalom, illetve a jemappes-i csatavesztés hatására Brüsszelből elmenekülő pár ugyanis ebben az esztendőben kapta meg II. Ferenc császártól az Augustiner bástyán lévő úgynevezett Tarouca-házat, amely nevét Mária Terézia régi barátjáról és tanácsosáról, a portugál Emanuel Teles da Silváról, Silva-Tarouca grófról kapta. 1742-ben neki építették a palotát, az ő nyugalomba vonulása után a császárnő sógorának, az akkori németalföldi helytartónak, Karl Alexander von Lothringennek ajándékozta rezidenciaként, és az ő halála után került Albert és felesége birtokába, akik viszont a németalföldi kinevezés miatt akkor lemondtak róla. Az 1792-es menekülés után két év kellett, hogy a császár újra kegyébe fogadja őket, mégpedig elsősorban Károly főherceg közbenjárására. A gyermektelenül maradt Albert és Mária Krisztina 1776-ban Firenzében ismerték

meg a főhercegnő unokaöccsét, később örökbe is fogadták.

A főhercegnő egészségét annyira megviselte a menekülés, értékeik egy részének elvesztése, a két évig tartó kegyvesztés, hogy 1798. június 24-én a Mariahilfén berendezett ideiglenes otthonukban elhunyt – miután általános örökösévé férjét tette meg, ő pedig majd több mint két évtizeddel később halála előtt vagyonát és a közben hitbizománnyá tett Albertinát Károly főhercegre hagyja.

Albert kora leghíresebb szobrászát, Antonio Canovát bízta meg Mária Krisztina síremlékének elkészítésével a közvetlenül a hercegi palota mellett lévő Augustinerkirchébe; ez volt Bécsben az első nyilvános síremlék egy nő számára.

A síremlékkel mondhatni párhuzamosan készültek a Ta­ rou­ca-ház átépítésének, bővítésének a munkálatai, mégpedig annak a Louis de Montoyer-nek a tervei alapján, aki korábban Brüsszelben volt udvari építész, és részt vett a laekeni kastély kialakításában is. Az építkezés a harmadik emeleten kezdődött, pontosabban az épület melletti kolostor helyiségeiben, amelyeket a hercegnek sikerült megszereznie. Itt alakították ki azt a hosszú, tizenhét ablakkal megvilágított termet, amelyben az akkor ötezer rajzot és nyolcvanezer sokszorosított grafikát magába foglaló Gallerie des Estampes et Desseins – a grafikai gyűjtemény – helyet kapott. A teremből átjárás nyílt a már a Tarouca-házban berendezett privát lakosztályba. Ezt az átjárót kizárólag a herceg és vendégei használták. Miután 1805-re kialakítottak egy új átjárót az új dísztermekhez, a gyűjtemény részben nyilvánossá vált, elsősorban akadémiai professzorok, művészek és művésznövendékek számára.

A grafikai gyűjteménynek helyet adó terem első kialakításáról, berendezéséről ma alig tudni valamit. Annyi bizonyos, hogy a tizenhét mély ablaknyílásban a vendégek számára asztalokat és székeket helyeztek el. A műalkotások díszes, aranyozott fiókokban és portfóliókban feküdtek. Elrendezésük azt a rendszert követte, amelyet 1776-ban Giacomo Conte Durazzo a Discorso Preliminaréban meghatározott.

Az eredetileg a kolostori cellák előtt futó folyosót négy részre osztották fel, amelyekben a látogatótér, a könyvek, a térképek és tervek, valamint a könyvtár tere – Chambre éclairé du haut pour les Livres non encore relies, Chambre des Cartes geographiques et Plans és Gallerie des Livres ou Bibliotheque – kapott helyet. Albert hercegnek jelentős gyűjteménye volt klasszicista festők – például Anton Ra­ phael Mengs, Angelika Kauffmann – műveiből is, ezek egy része 1802-től az új hercegi lakosztályt díszítette, amelyet a régi épületben, a piano nobilén alakítottak ki. )

64

MÚZEUMNEGYED

) A Tarouca-házhoz ragasztott új épületrészben kapott helyet a díszterem – ebben tart-

ják ma a sajtókonferenciákat egy-egy tárlatmegnyitó előtt –, és bár ekkor már a főhercegnő nem élt, díszes, teljesen berendezett teremsort építettek Mária Krisztina számára is.

A munkálatok 1805-ben fejeződtek be, és a végeredményeként létrejött harminchárom ablakos, egységesen megformált főhomlokzatot akár provokációnak is mondhatnánk: így mulat egy szász úr – üzente a herceg császári osztrák unokaöccsének, aki csak nehezen bocsátotta meg nagynénjének és férjének a Brüsszelből való elmenekülést.

A legfontosabb üzenetet persze, amelyet a palotaépítő, gyűjteményformáló Albert és az őt halálig támogató Mária Krisztina küldött a nagyvilágnak, a grafikai gyűjtemény lapjai hordozzák. A házaspár azokban az években már, amikor átvette Tarouca-házat, szinte korlátlan anyagi eszközökkel rendelkezett, hogy a gyűjteményt gyarapítsa, így nagy értékű művekből álló egész kollekciókat vásárolhatott meg egyben. Az egyik ilyen a Németalföldön megismert Charles Antoine Prince de Ligne birtokában volt, a kor egyik legjobb gyűjteményének számított, a benne lévő Michelangelo-, Raffaello- és Leonardo-rajzok provenienciá­ ját egészen Rubens gyűjteményéig lehetett visszavezetni. A kollekció valószínűleg Albert herceg számára is példa lehetett, egyfajta ösztönző erő, hogy a gyűjtésben ő maga is a rajzokra koncentráljon. De Ligne 1792-ben, harminchárom éves korában az első koalíciós háború első csatájában meghalt. Édesapja aukción kívánta értékesíteni a műveket, amelyek katalógusa 2587 tételt tartalmazott, Mária Krisztina azonban még az árverés előtt megvette és a férjének adta a teljes műegyüttest. A másik nagy szerzemény két évvel később II. Ferenc császártól származott: ismeretlen mennyiségű sokszorosított grafikáért cserébe ötszáz rajzot kapott Albert a Hofbibliothekből, közöttük Raffaello, Guercino, Rubens és Rembrand műveit. Dürer több rajza is ebben az anyagban volt, közöttük a Nyúl, a Fűszál és az Imádkozó kéz, amelyek értéke azért is felbecsülhetetlen, mert provenienciájuk egészen Dürerig vezethető vissza. A szokatlanul előnyös cserével a megenyhült császár talán azokért a műtárgyakért szerette volna kárpótolni Albertet és feleségét, amelyek a németalföldi menekülés közben egy elsüllyedt hajón megsemmisültek.

Németalföldi rajzok jelentették a nagy részét annak a százhatvankét darabos szerzeménynek, amely az amszterdami műkereskedő és művészetteoretikus, Cornelis Ploos van Amsel hétezer darabos tematikus gyűjteményéből került Alberthez. Ez az anyag képezi az Albertina kiemelkedő németalföldi rajzgyűjteményének az alapját. Hasonlóképpen németalföldi művek jelentették a lipcsei kereskedő és bankár Gottfried Winckler rajz- és festménygyűjteményének a legjavát is. Övé volt Lipcse legjelentősebb magángalériája, amely 1765-től minden szerda délután kettő és hat óra között nyitva állt a nyilvánosság előtt. Amikor Winckler 1795-ben elhunyt, több mint ezerháromszáz festmény, nyolcszáz portfólióban nyolcezer rajz és százezer metszet, valamint egy hétezer kötetes könyvtár maradt a hagyatékban; az aukció előtt Albertnek ebből sikerült a legjobb 738 lapot – többségében német­ alföldi – munkát megszereznie, de 1801-ben részt vett a gyűjtemény első aukcióján is, és a legtöbbet kínálók közé tartozott. Nyolcszáz lapot, közöttük Rembrandt-, Rubens- és Dürer-rajzokat vásárolt a herceg Von Moritz Graf von Fries-től is, aki a birodalom egyik leggazdagabb embere volt 1800 körül, és míg tönkre nem ment, háromszáz darabos festmény-, százezres grafikai gyűjteménye, tizenhatezer kötetes könyvtára volt – a gróf személyének fontosságára jellemző, hogy Beethoven neki ajánlotta hetedik szimfóniáját.

A katonai pályának 1795-ben hátat fordítva felesége 1798-as halála után Albert visszavonult a társasági élettől, élete utolsó két évtizedét szinte kizárólag a gyűjteményeknek szentelte, azok rendezésével és további gyarapításával foglalkozott a gyűjteményi felügyelők és

legfontosabb tanácsadója és bizalmasa, Adam von Bartsch társaságában. A huszonegy kötetes Le Peintre graveur-ben Bartsch máig használható módon katalogizálta a sokszorosított grafikákat, a nagy kasseli és bécsi múzeumi katalógusokkal egy időben dolgozott Albert saját rajzgyűjteménye katalogizálásán, azzal a határozott elképzeléssel, hogy ennek révén a mű szemlélője több információt kapjon – a terv a művek nagy mennyisége miatt azonban csak részben valósult meg, a katalógus ma is csak kéziratos formában létezik. De – létezik; ahogyan a herceg 1816-ban kelt végrendeletében azt is biztosította, hogy a gyűjtemény feloszthatatlan, szétdarabolhatatlan legyen: hitbizományként fogadott fia, általános örököse, Károly főherceg tulajdonába adta. Károly 1847-ben bekövetkezett halála után az ő fia, Albrecht főherceg, azután pedig ennek unokaöccse, Friedrich birtokába került, az első világháború után pedig államosították, egyesítették a Kupferstichsammlunggal és a Hofbibliothekkel. Albert örökösei folyamatosan gyarapították a gyűjteményt, úgyhogy ma az Albertinában több mint ötvenezer rajzot és kilencszázezer sokszorosított grafikát őriznek. A gyűjtemény szerkezete 1776 óta alig változott valamit, és ahogyan keletkezése idején, ma is a világ legnagyobb és legfontosabb grafikai gyűjteményei közé tartozik. Így hát ma is kiérdemli azt a dicséretet, amellyel egy 1800 körüli utazó, Carl Gottlob Küttner illette: „Sie ist so bekannt und ihr Wert so entschieden, da ich mich begnüge, sie blo zu nennen” – azaz annyira ismert és annyira jelentős érték, hogy örömet okoz már az említése is.

A mostani kiállításon is látható Jakob Alt 1816-os akvarellje, amely még a régi, a bővítés előtti Tarouca-házat ábrázolja: a kétszintes, szintenként hétablakos épület előtt bécsi polgárok sétálnak a kavicsos úton és a zöld gyepen. Akkor persze még aligha sejthette közülük bárki is, milyen remekműveket őriznek az épület falai. Amelyek közül – sőt a mostani tárlaton kiemelt száz „csúcsgrafika” közül is – érdemes megemlíteni Leonardo da Vinci félalakos apostolát, Raffaello Gránátalmás Madonnáját, Michelangelo kétoldalas akttanulmányait, id. Pieter Brueghel rajzát a kis halakat felfaló nagy halról, illetve a festőről és a vásárlóról, Rubens krétarajzait kisfiáról és lányáról, Rembrandt elefántját. Vagy éppen Friedrich Heinrich Füger 1776-os temperakompozícióját, amely Mária Teréziát és családját ábrázolja, amint Albert és Mária Krisztina beszámolóját hallgatják az itáliai utazásról, és az onnan magukkal hozott, a távoli rokonokat ábrázoló festményt nézegetik. Talán ebben a pillanatban kezdődött az Albertina története.

65

FRIEDRICH HEINRICH FÜGER: ALBERT HERCEG ÉS MÁRIA KRISZTINA FŐHERCEGNŐ CSALÁDI KÖRBEN MUTATJÁK BE ITÁLIÁBÓL HOZOTT MŰKINCSEIKET (1776)

66

67

MICHELANGELO (A BAL OLDALI NÉGY) ÉS RAFFAELLO RAJZAI A KIÁLLÍTÁSBAN; EZEKBŐL JÓ NÉHÁNY CHARLES ANTOINE PRINCE DE LIGNE GYŰJTEMÉNYE RÉSZEKÉNT KERÜLT ALBERT ÉS MÁRIA KRISZTINA TULAJDONÁBA. DE LIGNE 1792-BEN HALT MEG EGY CSATÁBAN, 2587 TÉTELT TARTALMAZÓ HAGYATÉKÁT MÁRIA KRISZTINA EGYBEN VETTE MEG FÉRJÉNEK. A KOR EGYIK LEGJOBB GYŰJTEMÉNYÉNEK SZÁMÍTÓ ANYAG ALBERT HERCEG SZÁMÁRA ARRA IS PÉLDA LEHETETT, HOGY A GYŰJTÉSBEN Ő IS A RAJZOKRA KONCENTRÁLJON

68

A FRANZ XAVER MESSERSCHMIDTNEK TULAJDONÍTOTT, A GYŰJTEMÉNYALAPÍTÓ ALBERT HERCEGET MEGÖRÖKÍTŐ MÁRVÁNYPORTRÉ MELLETT HÁROM AZ ÁLTALA ÉS FELESÉGE ÁLTAL ÖSSZEVÁSÁROLT – MAJD UTÓDAI RÉVÉN MÉG TOVÁBB GYARAPÍTOTT –, MA TÖBB MINT ÖTVENEZER RAJZBÓL ÁLLÓ KOLLEKCIÓBÓL: FEDERICO BAROCCI HÁROM, AZ 1500-AS ÉVEK UTOLSÓ HARMADÁBAN KÉSZÜLT SZÍNES KRÉTARAJZA, (BALRÓL JOBBRA) EGY NŐI PORTRÉ, EGY KRISZTUS-FEJ ÉS EGY SZAKÁLLAS ÖREGEMBER PORTRÉJA

69

70

AZ ITT LÁTHATÓ HÁROM GRAFIKÁBÓL KETTŐ IS A GYŰJTEMÉNY LEGISMERTEBB „SZTÁRJAI” KÖZÉ TARTOZIK: A DÜRER MŰVEIT FELVONULTATÓ KIÁLLÍTÁSRÉSZBEN BALRA AZ EGY 93 ÉVES FÉRFI PORTRÉJA (1521, TUS, FEDŐFESTÉK, PAPÍR, 41,5 × 28 CM), KÖZÉPEN AZ IMÁDKOZÓ KEZEK (1508, TUS, FEDŐFESTÉK, PAPÍR, 29 × 19,5 CM), JOBBRA PEDIG A MEZEI NYÚL (1502, AKVARELL, FEDŐFESTÉK, PAPÍR, 25 × 22,5 CM); UTÓBBI KÉT RAJZ AZÉRT IS KÜLÖNLEGES, MERT PROVENIENCIÁJUKAT EGÉSZEN AZ ALKOTÓIG LEHET VISSZAVEZETNI

71

72

MÚZEUMNEGYED

KIÁLLÍTÓHÁZ LETT A RÉGI MŰTEREM – CSEKOVSZKY ÁRPÁD ÖZVEGYE ÉS RÁKOSMENTE ÖNKORMÁNYZATA ŐRIZTE MEG AZ ÉLETMŰVET SZERZŐ: VÁGVÖLGYI BUSI NÓRA FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

„A kivételes tehetségű művészeknek örök feladata, hogy a sokak által csak homályosan érzékelt valóság lényegét világítsák meg értékrendjük fényével. Amint Csekovszky Árpád tette, egész életművével” – írta Csenkey Éva művészettörténész a 20. századi magyar kerámiaművészet kiemelkedő alakjáról, akinek egykori műterme ma kiállítóházként várja a látogatókat. Az alkotó rendkívüli életművét özvegye, az idén nyolcvanéves Edit néni tartja össze, őrzi és gondozza, aki már a kezdetektől mindenben segítette férjét, hogy ő nyugodtan dolgozhasson elefántcsonttornya magányában. „Keresztanyámék, mielőtt 1956-ban motorra ültek, és végleg elhagyták az országot, rám hagyták a XVI. utca 1. szám alatti, 1898-ban épült házat. Még ajtó sem volt, amikor idejöttünk. Így kezdődött Árpáddal a közös életünk” – mesél a kezdetekről Edit néni.

Csekovszky Árpád eredetileg festőművész szeretett volna lenni, de nem vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, viszont az Iparművészeti Főiskola akkori vezetője, látva a fiatal művész rajzait, áthívta a maga iskolájába a Zugligeti útra. „Megkérdezte Árpádtól, milyen szakot akar választani, ő pedig rávágta, hogy a kerámiát. Az első évben aztán nagyon megbánta ezt a döntését, mert addig grafikusként megszokta a papír és a ceruza tisztaságát, amihez képest az agyagozást nagyon koszos munkának érezte. Hamar rájött azonban arra, hogy micsoda lehetőségeket is nyújt a kerámia: bármit belevihet az agyagba, plasztikázhat, festhet vagy akár rajzolhat is rá” – meséli a művész özvegye. Csekovszky Árpádot a főiskola elvégzését követően, 1957 augusztusában kinevezték tanársegédnek, majd egy év után a kerámia szak vezetője lett, ahol aztán negyven éven át tanított.

A művész műterme 1962-ben épült fel a családi ház mellett. A ma kiállítóházként működő épület őrzi az alkotás tárgyi emlékeit, a sarokban most is láthatók a műteremből maradt ecsetek, kikevert festékek és a mester korongja. „Nagyon szerette a műterem délutáni fényeit, miközben rakta fel szalagokból a körplasztikákat, figyelte az ablakon beszűrődő fény és árnyék játékát az agyagon” – emlékszik vissza Csekovszky Árpádné.

A műhely megépítését követően Csekovszky egyik munkából a másikba fogott. Az 1960–70-es években sok murális munkára kapott megbízást, hála az akkori rendszer „kétezrelékes” rendeletének, amely előírta, hogy az állami beruházások két ezrelékét kortárs műalkotások létrehozására kell fordítani. Emellett minden évben minisztériumi vásárlásokat tartottak, ahol a hivatalok emberei válogattak, vásároltak neves művészek bekért alkotásai közül, amelyek azután a minisztériumokat díszítették, később pedig többnyire közgyűjteményekbe kerültek.

A hatalmas kerámiák megvalósítása Csekovszky Árpádnak akár két-három évig is eltartott, mert – ellentétben több keramikussal, akik többnyire csempéket vettek és arra festettek – ő plasztikus muráliákat készített, maga rakta ki a formát, amihez nagyon sok időre és agyagra volt szüksége. „Először mindent rajzban megtervezett, aztán kicsiben elkészítette, érlelte, és amikor kialakult a végleges terv, akkor 1:1 arányban megrajzolta, és ez alapján dolgozott az egyes részeken. Miután megcsinált egy-egy ilyen traktust, beszámozta, és a mintáknak megfelelően felszeletelte” – meséli a munkafolyamatot Csekovszky Árpádné. A művész murális munkái mindig az adott hely szelleméhez igazodtak: kórházban a sejtek világa, bíróságon a pecsét, a kaposvári könyvtárban az írás története, az óvodákban a mesevonat, a mesevár került kerámiába. Az 1980-as években azután a muráliákat felváltották a kisplasztikák, amelyeken a mester egészen haláláig dolgozott műhelye magányában.

A keramikus halálát követően megkezdődött a hagyaték két évig tartó leltárba vétele, egy évre rá pedig megalakult a Csekovszky Árpád Művészeti Közalapítvány, hogy felügyelje a hagyaték gondozását. Ezzel a hagyaték fenntartója a XVII. Kerületi Önkormányzat lett, míg a gyűjtemény továbbra is a családé maradt, akikben már ekkor megfogalmazódott a kiállítóház gondolata. Miután a műteremből a nagy kemencét és a megmaradt agyagot eladták, Szűcs László építész tervei alapján a galéria felett áttörték a plafont, és két szinttel megemelték az épületet. Ám a felújítás közben elfogyott a család pénze, és se polcok, se világítás, se posztamensek nem voltak még. Végül a Rákosmente Önkormányzat segítségével 2003 októberében sikerült megnyitni a négyszintes kiállítóházat.

A megnyitást követően öt éven át Csekovszky Árpádné volt egy személyben a ház üzemeltetője, tárlatvezetője és karbantartója, mióta viszont a kiállítóház muzeális intézmény lett, egy új művészeti vezető segíti a munkáját. A művészeti vezető egykor maga is a kerámiaművész tanítványa volt,

73

az 1990-es években többször állítottak ki együtt. „Megélni az anyaggal való munkát, végigjárni a művészi kreálásnak az útját, ad egy olyan pluszt az alkotónak, ami a teoretikusnak nem adatik meg, ennyivel több lehet mindig a mi aspektusunk” – osztja meg velünk tapasztalatát F. Orosz Sára, az egykori tanítvány és mai művészeti vezető.

A Csekovszky Kiállítóház állandó kiállítása betekintést nyújt a mester munkásságába.

A művész az őskori edénykészítési technikával, a szalagfelrakással építette plasztikáit.

A hagyományos fazekas eljárást a szobrásztechnikával ötvözve egészen új irányt adott a kerámiaművészetnek. Ezzel az újító eljárással egyrészt könnyedebb, légiesebb szobrok születhettek, másrészt a művész határtalanul tudta építeni az agyagot a korongján. Csekovszky festésmódja is eltért a megszokottól: az akkor népszerű fényes, mázas, csillogó felületek helyett az anyag belső szerkezetét, a szemcsék rendeződését igyekezett megmutatni munkáiban. Ha használt is mázat, azzal inkább csak kiemelni igyekezett a formát, nem pedig elfedni. Az állandó kísérletező kedv, a folyamatos innováció jellemezi Csekovszky Árpád életművét, amelynek egy-egy ikonikus darabját helyezték el a kiállítótérben.

A művész munkáit három különböző téma jellemzi. Az egyik a konstruktív irány, aminek a kiállítóház előtti szoborkertben sok változata látható. De ide sorolhatók a puzzle-ra emlékeztető, gesztusszerűen megfestett kerámiák is a lakóházból, amelyekről nehéz elhinnünk, hogy a mester virágcseréptartóknak használta őket. A konstruktív munkák alapvetően vertikális kompozíciók, téglalapok, négyzetek váltakoznak bennük, de közben mindegyik valamilyen organikus motívumot is rejt, egy fát, egy kaktuszt, vagy egy végtelen spirált.

Az idol szintén visszatérő téma volt a művész munkásságában. A keramikus 1961-ben bemutatott kétméteres idolját látva nemcsak hazánkban, hanem egész Európában is felkapták a fejüket: az őskorból származó kisméretű szobor teljesen új értelmet nyert Csekovszy túlméretezett megfogalmazásában. A harmadik visszatérő motívum a kocsihajtó, akinek figurája egyszerre fejezte ki a művész számára a gyors mozgást, a harcos védelmét és nem utolsósorban az ember és az általa hajtott ló egymásra utaltságát. A kiállítóház falán látható a kocsihajtók sorozat 1970-es években világversenyt nyert darabjának egy fotója – az eredeti darab jelenleg a Vallauris Gyűjteményben, Franciaországban van. A kocsihajtó fotója mellett a művésznek a diófa árnyékában készült portréja több szempontból is rendkívüli: a képről nemcsak a sokat tapasztalt művész, hanem a szerető apa néz vissza fiára, aki a fényképet készítette. Külön érdekesség, hogy a portré hátterében felbukkanó diófa 1898 óta része a kertnek, néhol elszáradt, göcsörtös, mint egy öregember, de még mindig él, hogy minden tavasszal kihajtson, az örök élet reményét adva az odalátogatónak.

Az 1971-ben készült Emberek a kocsin című szobor esetében egyértelművé válik a művész felismerése, hogy bár az emberi testet finom formák ölelik körbe, mégis kitárt karral szabályos keresztté válik. Ez a mű már előre vetíti a szakrális ciklust, ami mintegy harminc éven át jelen van, és zárja Csekovszky Árpád termékeny életútját. A szakrális téma a hetvenes években többször visszaköszön munkáiban, erre példa a keresztvivők sorozat, amelyben a művésznek a rendszerrel kapcsolatos érzése, kritikája is megfogalmazódik. Míg Jézus Krisztus szenvedéstörténetében egy ember viszi a keresztet, Csekovszky szoboregyüttesében „mindenkinek megvan a maga keresztje”, a társadalmi szintű gyötrelmet pedig a felületi iszapoló, mállasztó eljárással tovább fokozza a művész. „Az egyik ilyen keresztkompozícióját Csekovszky egy Radnóti-pályázatra is beadta Radnóti emlékének címmel, ami annyira megtetszett a Művelődésügyi Minisztériumnak, hogy végül meg is vásárolta, pedig egy szakrális művet választani abban az időben egészen példa nélküli volt” – avat be egy korabeli érdekességbe a kiállítóház művészeti vezetője.

A mester szakrális témájú kerámiáin gyakran megjelenik a fülkebarlang motívum is, ami a mai napig is az ember első menedékét, a biztonságot jelentő ősi szimbólum; nem véletlen, hogy a művész nagyon sok témát formált bele ezekbe a kompozíciós egységekbe. A falakon a művész képeivel is megismerkedhetünk, amelyek sokkal inkább beleillenek a kor trendjébe, mint az őserőt, a teremtő újítást sugárzó plasztikái. Csekovszky mindent lerajzolt, és a több ezernyi vázlatot gyakran fel is használta későbbi munkáihoz; az emeleten látható kaktusztanulmány például az egyik szintén kiállított konstruktív művét vetíti előre.

Az állandó kiállítás mellett időnként egy-egy alkalmi tárlattal is megemlékeznek a művészről a fenntartók. Erre volt példa a Csekovszky-gyűjtemény Kiállítóház megnyitásának tízéves jubileumára rendezett kiállítás, amely fél évig volt látható. Edit néni ötlete alapján olyan műveket kértek be erre a kiállításra, amelyek nem vagy csak nagyon ritkán voltak eddig Pesten láthatók, mivel különböző vidéki közgyűjtemények – az Iparművészeti Múzeum, a Pécsi Janus Pannonius Múzeum, a Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdió – tulajdonában vannak. Ezenfelül néhány magángyűjtőtől is kaptak munkákat, és persze a családi házból is hoztak át műveket erre az időszakra. A kiállítóház melletti családi ház, ahol Edit néni ma is él, igazi kincsesbánya; ahogy a művészeti vezető fogalmaz, néhol túlzsúfolt ugyan, de van, ami szépen megtalálta a helyét benne.

Az itteni kiállításokon kívül a XVII. Kerületi Önkormányzat több testvérvárosába is elvitték már a mester munkáit. Legutóbb a lengyelek – látva, hogy milyen sok Szent György-témát feldolgozó festmény és kerámia található a kiállítóházban – április 24-én, Szent György napján nyitottak egy több mint negyven ilyen munkát bemutató kiállítást. A megújult Vigadó kapcsán is készül egy kiállítás, ahol a szocialista rendszer köztéri alkotásait mutatják be, többek között Csekovszky murális munkásságát is. „Mindenhova pályázunk, minden lehetőséget kiaknázunk, ami a fennmaradást és a hagyaték bemutatását célozza. A rendszeres támogatásból az éves működési költséget sem bírjuk kigazdálkodni, ezt igyekszünk pályázatokból kipótolni.

Sokan vannak hasonló helyzetben, de mi szerencsések vagyunk, hiszen rengeteg segítséget kapunk. Dúskálni nem dúskálunk ugyan, de mindenünk megvan, ami a túléléshez kell. Régen is mindig beosztottam, amink volt, most is ezt csinálom” – zárja a beszélgetést Edit néni. Nem is marad megválaszolatlan kérdés: aki itt jár, megérti, mi tartja máig is egyben a Csekovszky-életművet.

74

A MŰVÉSZ EGYIK KEDVENC TÉMÁJA VOLT AZ ŐSKORBÓL SZÁRMAZÓ, EREDETILEG KISMÉRETŰ IDOL-SZOBROK „ÚJRAGONDOLÁSA”: 1961-BEN BEMUTATOTT ELSŐ KÉTMÉTERES IDOLJÁT MEGLÁTVA NEMCSAK IDEHAZA, DE EGÉSZ EURÓPÁBAN FELKAPTÁK A FEJÜKET A SZAKEMBEREK. A KERTBEN KIÁLLÍTOTT IDOLOK FELETT A MŰTEREM ABLAKA LÁTSZIK, AMELY MÖGÖTT A MESTER SZÍVESEN FIGYELTE A DÉLUTÁNI FÉNYEK-ÁRNYÉKOK JÁTÉKÁT AZ AGYAGON, MIKÖZBEN RAKTA FEL SZALAGOKBÓL A KÖRPLASZTIKÁKAT

75

76

77

RÉSZLET A LEGFELSŐ SZINTEN BERENDEZETT KIÁLLÍTÁSBÓL, AMELY SZÉLES KERESZTMETSZETET AD CSEKOVSZKY ÁRPÁD SOKSZÍNŰ ÉLETMŰVÉBŐL. A MESTER HALÁLA UTÁN KÉT ÉVIG TARTOTT A TELJES MŰVÉSZI HAGYATÉK LELTÁROZÁSA, MAJD MEGALAKULT A CSEKOVSZKY ÁRPÁD MŰVÉSZETI KÖZALAPÍTVÁNY, AMELY FELÜGYELI A MŰVEK TOVÁBBI GONDOZÁSÁT. A HAGYATÉK FENNTARTÓJA A XVII. KERÜLETI ÖNKORMÁNYZAT LETT, A GYŰJTEMÉNY AZONBAN TOVÁBBRA IS A CSALÁD BIRTOKÁBAN MARADT

78

A NAGYOBB MÉRETŰ SZOBROK A KERTBEN KAPTAK HELYET; BALRA AZ EGYIK NAGYMÉRETŰ IDOL (1961, KŐCSERÉP, 180 CM) JOBBRA A HASÁBOK CÍMŰ MŰALKOTÁS (1974, OXIDDAL SZÍNEZETT KŐCSERÉP, 110 CM). A CSALÁDI HÁZ KÖNYVTÁRSZOBÁJÁBAN A MŰVÉSZ ÖZVEGYE, A NYOLCVANÉVES EDIT ASSZONY LÁTHATÓ, AKI NEMCSAK EGÉSZ ÉLETÉBEN ÁLLT FÉRJE MÖGÖTT, HOGY SEGÍTSE ALKOTÓMUNKÁJÁT, DE AZ EMLÉKHÁZ LÉTREHOZÁSÁNAK ÉS MINDENNAPI MŰKÖDTETÉSÉNEK IS MÁIG FÁRADHATATLAN GONDOZÓJA

79

80

MÚZEUMNEGYED

A SOK ÉV UTÁN MEGÚJULÓ KASTÉLYBAN ÚJ MŰKÖDÉSRE IS VAN SZÜKSÉG – A GRÓF ESTERHÁZY KÁROLY MÚZEUM LEHET PÁPA EGYIK „ARCA” SZERZŐ: RAJCSÁNYI GELLÉRT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA

Árkádiai tájban, alkonyfényben terül el előttünk egy gazdag és nyüzsgő város; a háttérben fényes barokk palota, körülötte tó, amelyen díszes főúri bárka úszik. Körös-körül idilli falvak, ménesek, majorságok között vadászjelenetet láthatunk. A látott város ismerős is meg nem is. A pápai Esterházy-kastély Nádor Termében szemléljük a nagyméretű, 1750 körül készült tájképet, amely Pápa városának és környékének idealizált látványát ábrázolja. Mint megtudjuk, az ismeretlen művész által festett alkotás a város 1735-ös, Maynzeck-féle telekkönyvi térképe alapján készült. Számos épület (például a Zichy-ház, a Kenessey–Szondi-ház) és Nepomuki Szent János szobra pontosan beazonosítható rajta, de a kép egésze mégis a dicsőséges barokk eszményi álmait tükrözi. A prózai valóság és a szárnyaló álmok, a decens mindennapok és a nagyra törő tervek kettősségét ábrázoló tájkép a pápai Esterházy-kastélynak, sőt magának a város történetének is a szimbóluma lehetne.

A ma 31 ezer lakosú Pápa a Dunántúl északi részének centrumában fekszik, de mivel elkerülik az autópályák, kiesik a forgalomból – és a kulturális köztudat első vonalából is. Pedig középkori alapokon nyugvó barokk és századelős központja, valamint gazdag hagyományai révén van mivel büszkélkednie. Az Esterházyaknak a városközpontban álló kastélya a 20. század hányattatásai után az utóbbi években született újjá, hogy az utolsó simításokat elvégezve nemsokára újra régi fényében mutathassa meg magát a közönségnek.

De honnan is indult ennek a sokat megélt kastélynak a története?

Jól időzítették a kastély megújulását: Pápa éppen 2014-ben ünnepli a város nyolcszáz éves jubileumát, mivel 1214-es az első oklevél, amely lakott településként említi a Kisalföld és a Bakony találkozásánál. Csak a török háborúk kezdetekor emeltek gyenge védsáncot az oppidum (mezőváros) köré. „Megláttam az várat, pusztán találám várassát épületlen, igen megbusulék rajta: …olyan hertelenséggel, amivel lehete, kezdém várát megtakarni és várassát raggatni és támogatni az palánkot, hol kidőlt s hol bedőlt” – írta Martonfalvay Imre deák 1543-ban. A várnaggyá kinevezett Martonfalvay a saját birtokai jövedelméből

erősítette meg a várat, aminek láttán a törökökkel érkező tatár had jobbnak látta, ha némi csetepaté után továbbáll.

1594-ben viszont Győrrel együtt elesett Pápa is, miután a német zsoldosok nyomására a védők elhagyták a falakat.

A közeli Bécsben aggódó Habsburgok azonban 1597-ben már ki is űzték a törököt Pápáról. A város 1628-ban került – házasságkötés révén – az akkoriban felemelkedő Esterházyak birtokába. Ekkor már javában zajlott a katolikusok és a reformátusok vetélkedése. Ahogy Áldozó Tamás polgármester a pápai városházán elmondja: „A barokk, katolikus és a nyakas református hagyományok Pápa két arcát jelentik – a harmadik a karakteres zsidó örökség.”

A kastély újjászületése ezeknek a régi és erős hagyományoknak az újraéledésével egy időben történik.

A 17–18. századi barokk évtizedek a katolikus Pápa fénykorát jelentették, ebben az időszakban született meg a ma is látható, egyemeletes, szabálytalan U alakú Esterházy-kastély. A török idők várépületeit Esterházy Ferenc kezdte el barokk kastéllyá átalakítani. Az 1717-ben kezdődő munkálatok 1743-ban gyorsultak fel, amikor Franz Anton Pilgram bécsi építész megalkotta a mai Nádor Terem tájképén látható kastély terveit. Pilgram négyszögletű kastélyt tervezett egy központi udvarral és a város felé néző főhomlokzattal.

A 1750-es évek végén azonban Esterházy Károly püspök, az új birtokos inkább az egyházi építkezésekre koncentrált; így az épület végül a félkészen hagyott, majd lerombolt főhomlokzat nélküli U alakban maradt fenn az utókor számára. A 18. század végétől már nem történt sok változás. Az 1860-as években Esterházy Pál felújíttatta a belső tereket, kialakítva a Nádor Termet és az Ősök Csarnokát. Ekkor állították fel a Párizsból hozatott barokk kertkaput is, amely a szóbeszéd szerint a Tuileriák egyik akkor leszerelt kapuja volt, és amelyet 1750 körül készítettek Versailles-ban. „Az első emeleten a park felé néző két szobában volt a könyvtár ötezernél több kötetével. Köztük a várkastély vendégkönyvei, a birtokkönyv hat kötete és magyar, francia, német, angol, latin és görög nyelvű könyvek. Ezek legnagyobb részben történelmi és irodalmi művek. Az úgynevezett ezüstszobában egy cin evőkészlet, szarvasagancs nyelű evőeszközök, magyar díszruhák és szerelvényeik, díszkardok, gyémántok, fülönfüggők, karperecek és igazgyöngyök voltak az értékesebb tárgyak” – így idézi fel egy tanulmány a századelős leltárt és a kastély eredeti miliőjét.

A sokféle érték között a herendi porcelánoknak egészen ritka tárháza volt a kastély: a csészéktől kezdve mosdótálakon és fogkefetartókon át a díszedényekig sorakoztak

81

a közeli gyárból érkezett tárgyak. Tintatartók, szelencék, szászhoni, bécsi, párizsi és kínai porcelánok díszítették tovább a termeket. A kastély körül terebélyes fákkal ékes kert és lovarda volt. Pedig – mint Nagy-L. István múzeumigazgatótól megtudjuk – a dúsgazdag, ingatlanok és ingóságok bőségének zavarával küzdő Esterházyak nem voltak folyamatos lakói a kastélynak, évente pár hetet, maximum néhány hónapot töltöttek a birtokon.

A régi, arisztokratikus rend idilljének itt is a második világháború vetett véget. A kastély ura a háborúban szanatórium céljára átadta az épület egy részét, de a bevonuló szovjet katonák, más kastélyokhoz hasonlóan, itt is nagy pusztítást végeztek: elhordták, elégették a bútorzatot. Kalandos utakon a berendezés egy része megkerült ugyan, de a szovjet hadsereg még évekig lakta (le) az Esterházyak egykori fészkét. A kastély 1961-ben került vissza a városhoz, a következő évtizedek alatt számos intézmény – könyvtár, zeneiskola, óvoda, művelődési ház – működött a falai között. „Az állandó használat miatt elkerülte más kastélyok szomorú sorsát, nem hagyták lepusztulni – emlékezik vissza a régi időkre Áldozó Tamás polgármester. – A pápaiakban erős érzelmi kapocs alakult ki a kastéllyal” – teszi hozzá; egy helyi közvélemény-kutatás is azt mutatta ki, hogy nagyon sokan a kastély felújítását tartották az egyik legfontosabb fejlesztési feladatnak a városban.

A felújítás nem is várhatott tovább; az épület veszélyes állapota miatt 1995-ben be kellett zárni a múzeumi részt. 1999-ben 300 millió forintból elkezdték a födém és a csapadékelvezetés helyreállítását. 2009-ben készült tervek alapján az EGT és a Norvég Alap 173 milliós támogatásából és 96,7 milliós önrészből 2011-ben restaurálni tudták az emeleti díszteremsort.

A 2011-ben indult újabb, összesen 2,2 milliárd forintos projektben 1,8 milliárd forint uniós támogatással, 275,8 milliós EU önerő-alappal és 142,2 milliós saját forrással folytatódott a felújítás, ami a mai napig tart; Turisztikai attrakciófejlesztés Pápán címmel komplex, gazdaságos, környezet- és családbarát fejlesztés a cél.

Az újjászülető kastély már lassan kibontakozik az enyészetből – ez rögtön feltűnik, ahogy az épület felé tartunk Nagy-L. Istvánnal, a pápai Gróf Esterházy Károly Múzeum igazgatójával.

Az 1979-ben született, történész és muzeológus végzettségű szakember kutatási területe a kora újkori történelem, a 18–19. század, ezen belül pedig kiemelten Pápa városának és az Esterházy-családnak a története. Nagy-L. István 2002 óta dolgozik a múzeumban, 2007 óta vezetőként – az elmúlt évtizedben tehát alaposan benne volt a kastély megmentésének, majd újjászületésének a munkálataiban, a dolgok sűrűjében. Látható lelkesedéssel beszél a felújítás részleteiről, ahogy megállunk a kastélyudvar közepén. A kora tavaszi, hűvös, friss időben felhőárnyak játszanak az épület felújított falain: a közismerten anakronisztikus Esterházy-sárga szín után újra az eredeti törtfehér falak és drappos ablakkeretek alkotják az elegáns összképet. „A munkák tervezője Kaló Judit. Az ő szerepe kiemelkedő a felújításban” – hangsúlyozza a múzeumigazgató. Lábunk alatt Olaszországból hozatott kis kockakövek sorakoznak, amelyek jól illeszkednek a kastély stílusához. Zajlik a korhű ablakkeretek vis�szaállítása, és újraépül a főbejárat fölötti kis terasz is. A régi pápai vár falait követő barokk kastély három szárnya „szabálytalanul” helyezkedik el egymáshoz képest: se derékszög, se párhuzamosság nincs sehol közöttük. Az egykor negyedik épületszárnyként tervezett főhomlokzatnak ma már csak a föld alatt vannak nyomai, az udvarról szabad kilátás nyílik a pápai főtérre és a nagytemplom hátsó homlokzatára. „A falakba van zárva a történelem: 15. századi falmaradványok is vannak a kastélyban, a régész négyméteres mélységig ásott le” – árul el részleteket Nagy-L. István a kastély régmúltjáról és a felújítást megelőző kutatásokról. Az aprólékos munkára szükség is van: „sokszor tíz réteg falfestés alatt bukkanhatunk remekművekre.” A múzeumigazgató mindehhez még hozzáteszi: „nehéz visszafejteni

a történetet, hiszen az Esterházy-család levéltára kétszer is leégett.” A kastély történeti dokumentációjának elpusztulása miatt a kutatók magukból a rekonstrukciós munkálatokból ismerhetik meg az épület valódi múltját. „Régi fotókat is elemzünk a részletek megismeréséhez.”

A kastély nagyjából az 1770 környéki állapotot nyeri vissza a felújítással. Addig is sok aprómunka vár még az itt dolgozókra: a földszinti folyosón elektromosságot szerelő munkások között lépdelünk át a díszlépcsőházig. A bakonyszűcsi vörös mészkő által dominált lépcsőház visz fel a már felújított emeleti díszteremsorig. Itt jövünk rá: bár nem ez az Esterházyak legnagyobb és legfényesebb kastélya, sőt Eszterházához, Kismartonhoz képest csak meghitt udvarháznak tűnik, azért Pápán is tekintélyes épületben, hat­ezer négyzetméteren, kilencvenhét szobában élvezhették az életet az éppen erre járó Esterházyak. „Viszont a kastély ingóságainak kilencvenöt százaléka elveszett” – emlékeztet Nagy-L. István. Azt azért mentették, ami menthető volt; sőt 1945 nyarán – ritka kegy – egy szovjet tiszt maga adott vis�sza ingóságokat a kastély gondnokának. Esterházy Tamás, a kastély utolsó ura ugyanis elkötelezett antifasiszta volt, és a szovjet tisztben volt annyi becsület, hogy iratokat, festményeket, kerámiákat és a könyvtár egy jelentős részét átadja a gondnoknak. Igaz, a bútoroknak hűlt helyük maradt, Tamás gróf pedig Svájcban halt meg 1964-ben.

A lépcsőházból az Ősök Csarnokába lépünk: több évtized után visszatért eredeti helyére a legtöbb Esterházy-arckép.

A festményeket sokáig őrző Nemzeti Múzeum­mal történt hosszas egyeztetések után született meg a döntés, hogy az eredeti negyvennégy darabos gyűjteményből megmaradt negyven képből harmincnyolc (és két másolat) visszakerül Pápára. A képek egy részét még restaurálják, de sokukat már most a végleges helyükön látjuk a középső szárnynak a főudvarra néző csarnokában. „Különösen büszke vagyok arra, hogy sikerült a pápai Ősök Csarnoka festményeit pontosan meghatároznom, illetve bebizonyítanom, hogy az Ősök Csarnoka képei közül több már a 17. század végén a pápai várban volt” – árulja el a múzeumigazgató.

Belépünk a Nádor Terembe, a kastély tulajdonképpeni dísztermébe, ahol a cikkünk elején megcsodált, idealizált barokk Pápa-látkép fogad. A termet korábban négy nagy látkép ékesítette, ebből ma kettő függ itt, ezeket Král Éva restaurálta. „A Nádor Terem két elveszett festményének rekonstruálása, tehát a kastély díszterme 18. századi állapotának rekonstrukciója a legfontosabb szakmai vízióm” – mondja Nagy-L. István. )

82

83

A KASTÉLY DÍSZTERMÉT, AZ 1860-AS ÉVEKBEN KIALAKÍTOTT, JELLEGZETESEN BAROKK NÁDOR TERMET EREDETILEG DÍSZÍTŐ NÉGY FESTMÉNYBŐL MA KETTŐT CSODÁLHAT MEG A LÁTOGATÓ. EZEK EGYIKÉT 1750 KÖRÜL KÉSZÍTETTE EGY ISMERETLEN MŰVÉSZ A KORABELI TELEKKÖNYVI TÉRKÉP ALAPJÁN. AZ ALKOTÁSON PÁPA ÉS KÖRNYÉKE IDEALIZÁLT LÁTKÉPE LÁTHATÓ: FELISMERHETŐ RAJTA A KASTÉLY MELLETT TÖBBEK KÖZÖTT A ZICHY-HÁZ, A KENESSEY-SZONDI HÁZ ÉS NEPOMUKI SZENT JÁNOS SZOBRA IS

84

AZ ELSŐ EMELETI, A PARKRA NÉZŐ EZÜSTSZOBÁT ANNAK IDEJÉN A DÍSZES KÖNYVTÁR FOGLALTA EL, AMELY FÉNYKORÁBAN ÖTEZERNÉL IS TÖBB KÖTETET, A BIRTOKKÖNYVEK MELLETT MAGYAR, ANGOL, NÉMET, LATIN ÉS GÖRÖG NYELVŰ NYOMTATVÁNYOKAT IS ŐRZÖTT. A FELÚJÍTÁS SORÁN REKONSTRUÁLTÁK AZ EREDETI INTARZIÁS PARKETTÁT, MEGMENTETTÉK A FABURKOLAT DÍSZEIT, ÉS HA NEM IS EREDETI, DE KORABELI BÚTOROKKAL PRÓBÁLTÁK MEG ÉRZÉKELTETNI AZ EGYKORI BAROKK ENTERIŐR HANGULATÁT

85

86

AZ ÉLETVESZÉLYESSÉ VÁLT ÉPÜLETET 1995-BEN ÜRÍTETTÉK KI ÉS ZÁRTÁK BE; A HELYREÁLLÍTÁS 1999-BEN INDULHATOTT MEG. A FELÚJÍTÁS TÖBB LÉPCSŐBEN ZAJLIK; A JELENLEG IS FOLYÓ MUNKÁLATOK 2011-BEN KEZDŐDTEK EL, 1,8 MILLIÁRD FORINTNYI UNIÓS TÁMOGATÁSSAL ÉS 142,2 MILLIÓ FORINTOS VÁROSI ÖNRÉSSZEL. A MUNKÁLATOK KÉT ÉV CSÚSZÁS UTÁN VÁRHATÓAN 2014 ŐSZÉN FEJEZŐDNEK BE VÉGLEGESEN, DE AZ ELKÉSZÜLT ÉPÜLETRÉSZEK IDÉN MÁJUS ÓTA TÁRLATVEZETÉSSEL MÁR LÁTOGATHATÓK

87

88

89

A KASTÉLYÉPÜLETET EREDETILEG NÉGYSZÖGLETŰRE TERVEZTÉK EGY KÖZPONTI UDVARRAL ÉS A VÁROS FELÉ NÉZŐ FŐHOMLOKZATTAL. UTÓBBI VÉGÜL NEM ÉPÜLT MEG, SŐT FÉLIG KÉSZ RÉSZEIT AZ 1750-ES ÉVEK VÉGÉN LE IS BONTOTTÁK. A MAI U ALAKÚ ÉPÜLET HÁROM OLDALA ÁLTAL KÖZREFOGOTT UDVARI HOMLOKZATON A FELÚJÍTÁS SORÁN TÜNTETTÉK EL AZ ANAKRONISZTIKUS ESTERHÁZY-SÁRGA FESTÉST, ÉS ÁLLÍTOTTÁK HELYRE A FALAK EREDETI TÖRT­FEHÉR SZÍNÉT ÉS A HOMOKSZÍN ABLAKKERETEKET

90

MÚZEUMNEGYED

Innen két irányban járhatjuk be a kastély dísztermeit: a hamuszínű vendégszobát, a vörös szalont, az ebédlőt, a rózsaszínű kárpittal burkolt kis sarokszobát a teremsor végén.

Ottjártunkkor a felújítási munkálatok miatt még nem teljes pompájukban ragyogtak a termek, de így is megkapó összképet alkotnak szellős bútorzatukkal, intarziás szekrényeikkel, sarokkályháikkal, néhol megmaradt rokokó parkettáikkal, itt-ott elhelyezett tárgyaikkal – például egy hatalmas, a budai várból származó tükörrel. A múzeumigazgató eközben a termekben most is látható és a Herenddel együttműködésben esetleg restaurálható porcelánkészletekről beszél lapunknak. A bútorok egy része az Iparművészeti Múzeumból érkezett, a múzeum évente hosszabbítja a berendezési tárgyak bérletét.

A dísztermek után végigjárjuk a két oldalsó szárny még felújítás alatt álló termeit is. A hatalmas terekben látszólag szabadon szárnyalhatnak az álmok, hogy mi mindent is lehetne itt megvalósítani – de a pályázatok kötöttségei (például a nonprofit jelleg kötelező megtartása) miatt azért a valóság talaján kell maradni. A még a 18. század előttről származó épületrészeket is felvillantó földszinten és a két szárnyban fogadótér, kávézó, múzeumi bolt, kézműves foglalkoztató és állandó kiállításoknak helyet adó terek lesznek, és ide kerülhet a játszóház is. A keleti szárny emeletén viszont értékes emlékekre bukkanhatunk: az egyik toronyszoba falainak feltárása során megtalálták az eredeti Ősök Csarnokának festésnyomait, amit a későbbiekben szeretnének rekonstruálni. A szomszédban pedig a kastélykápolna található, amit még a rendszerváltás idején restauráltak, Europa Nostra-díjat kiérdemelve a munkával. Az elmúlt évtizedekben a könyvtár olvasótermeként használt kápolnát és a kastély urának privát hitéletét szolgáló szomszédos oratóriumot díszítő, 1750 körül Joseph Ignaz Mildorfer által készített rokokó falfestések most szépen érvényesülnek.

A kastély túlsó oldalszárnyában a barokk bábszínház terve vár megvalósulásra. „Szeretném, ha olyan időszaki kiállításokat mutathatnánk be, amelyek sokak érdeklődését felkeltik, és olyan élményt adnak, ami egyedülálló. Szeretném, ha a kastélyba látogatók jól éreznék magukat, de közben tanuljanak is a kastélyról, Pápáról, az Esterházy-családról, nemzetünk történelméről, kulturális és szellemi gazdagságáról – vall a terveiről Nagy-L. István, hozzátéve: – személyes tervem az, amit a múzeumi vezetők igazán meg tudnak érteni, hogy szakmai pályafutásomat is folytathassam a vezetői feladatok mellett.”

A kastély körüli szervezeti rendszer összetett: az épület elidegeníthetetlen állami tulajdon, amire a városnak ingyenes használati joga van – tudjuk meg a polgármestertől. A kastély üzemeltetését a száz százalékban városi tulajdonú, turisztikával, programszervezéssel és vendéglátással foglalkozó Pápai Platán Nonprofit Kft. végzi. Az épületben működő, annak nagyjából egyharmadát használó múzeumi terek felelőse a Gróf Esterházy Károly Múzeum. A múzeum 1960-ban alakult, megteremtője Mithay Sándor volt. „A Pápai Platán Kft. és a múzeum a város két arca, együtt kell működniük, egyrészt a piaci logika és a marketing, másrészt a múzeumi tudás hozzáadásával” – vázolja a közös feladatokat a polgármester. A korábban Veszprém megyéhez tartozó múzeum fenntartója 2013 januárjától Pápa város önkormányzata.

Az intézmény területi múzeumi szakmai besorolással működik, öt gyűjtőkörrel (történelem, numizmatika, néprajz, régészet, képzőművészet) és a pápai járással mint gyűjtőterülettel; a múzeum maga látja el a régészeti feladatokat is a környéken. Az Esterházy Múzeum telephelyeként működik a Kékfestő Múzeum, önálló, közérdekű muzeális kiállítóhely besorolással. A múzeum nyolc közalkalmazottat foglalkoztat: történész, régész, néprajzos, könyvtáros-múzeumpedagógus, restaurátor, gazdasági ügyintéző és két pénztáros-teremőr-tárlatvezető dolgozik az intézményben, amely változó számban közfoglalkoztatottakat

is fogad, illetve a Manda programban is részt vesz. Ahogy a múzeumigazgató lapunknak elmondta: az éves költségvetés az alapműködésre nagyságrendileg harmincmillió forint, amit a pályázati források növelnek.

A fejlesztések a nagy rekonstrukció lezárultával sem állnak meg. 2012–13 folyamán húszmillió forintnyi uniós pénzből zajlott le az Örök barokk című projekt, amelynek forrásait – a múzeum megvalósításában – a barokk örökség életre keltésére, múzeumpedagógiai és ismeretterjesztő célokra használták fel. Tizenöt hónap alatt százkilencvenhárom programot valósítottak meg a múzeum és a Pápai Platán együttműködésében. A kastélyudvaron már tartottak bornapokat, és ezer férőhelyes ideiglenes nézőteret is felállítanak a nyári szezonban tervezett színpadi programokhoz. „Idén nyolcszáz éves a város, hagyományteremtő szándékkal fesztivállá szerveznénk a kastélyudvarra tervezett programokat, ami az egész régiót megszólítaná.” Mivel hatvan-nyolcvan kilométeres körben nem lesz párja a kastély kiállítótereinek, ezért regionális, tömegeket vonzó művészeti kiállításokat is szerveznének. A Pápai Platán részéről Boros Katalin ügyvezető sorolja a tervezett programokat a játszóházaktól és a történelmi 3D-vetítésektől a barokk esküvőkön át a mézeskalácsos- és csokoládéöntő-műhelyként is használható kézműves foglalkoztatóig. „Az a cél, hogy a kastély életre keljen, élményközpont legyen; hogy ha a látogatók délelőtt tízkor belépnek, este hatkor vegyék észre, hogy még nem végeztek” – mondja. A régi tradíciókat egy barokk hagyományőrző egyesület is ápolja, amelynek mind a polgármester, mind a turisztikai ügyvezető, mind a múzeumigazgató a tagja. „Saját korabeli ruháink vannak, a kastélyhoz kötődő barokk rendezvényeken azokat szoktuk hordani” – meséli büszkén a városvezető.

Eredetileg 2013 tavaszán fejezték volna be a munkálatokat, de most az idei év őszére tervezik a nagy átadást. „Az uniós projekteket körülményes végrehajtani, de azért kellemes gond ez – mondja Áldozó Tamás polgármester. – Megleszünk őszre, aztán meglátjuk, hogyan tovább. Következhet az istálló, a pince, a több hektáros kert felújítása, benne az ország legvastagabb törzsű fáival, és talán egy vadaskert is megvalósulhatna” – sorolja a terveket a városvezető; aki szerint Pápa meglévő értékei, összetett hagyományai és az ezekből születő turisztikai termékek kiegészítik egymást.

A kastély mindezek metszéspontjában lehetne a jövőben. Áldozó Tamás végül azzal zárja szavait: „2015-ben fogunk először egész évben működni. Nagy talányok vannak még ezzel kapcsolatban, de vállaljuk a kihívást.

91

artmagazin.hu / blog.artmagazin.hu

92

AKI RUHÁBAN ÁLLT MODELLT EGY KÉSZÜLŐ AKTKÉPHEZ KRATOCHWILL MIMI MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ CZÓBELRŐL ÉS A MŰCSARNOK NEGYVEN ÉVÉRŐL SZERZŐ: GRÉCZI EMŐKE FOTÓ: KOVÁCS FERENC (97.); VILLÁNYI CSABA (98–99.)

T

93

MÚZEUMŐR

Manapság, amikor éppen újra kell definiálni a Műcsarnok helyzetét és feladatát, érdemes talán egy kicsit foglalkozni az intézmény múltjával is. Ilyenkor válik világossá, hogy identitása mintha mindig egy kicsit problematikus lett volna, kiállítási programjában „mindenevő”, a fenntartóval való kapcsolatában kiszolgáltatott, kiállítóhelyként funkciója nehezen megfogalmazható: leginkább a „nagy kiállítások” tere, ám ezt a feladatát mára átvették a nagyobb képtárak, elsősorban a Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum. Ennél azonban a történet sokkal bonyolultabb – és ezt Kratochwill Miminél kevesen tudják jobban, hiszen az ő Műcsarnokban eltöltött csaknem négy évtizede alatt hét igazgató váltotta egymást, ugyanakkor az alaphelyzet többnyire változatlan volt: a minisztérium határozta meg a kiállítási programot, a művészettörténészek, kiállításrendezők pedig a legjobb tudásuk szerint megvalósították azt. A kiszolgáltatottság ellenére szívesen emlékezik vissza a műcsarnoki időkre, a közös munkákra Frank Jánossal, a „hazajáró” művészekre, még az ötvenes évek országos szocreál kiállításaira is, ahol közelről láthatta a „nagyokat” és a „fentiek” akaratának alávetett zsűri működését. És ha Kratochwill Mimi, akkor persze Czóbel! Az egyetemi évekből származó kapcsolat eredménye – a vasárnapi látogatások emléke mellett – jó néhány Mimi-portré, a művész életében az utolsó nagy életmű-kiállítás, több kötet és az évtizedek alatt összegyűlt dokumentáció, amely nélkül ma bajosan lehetne megrendezni egy valamirevaló Czóbel-kiállítást vagy megírni egy komolyabb monográfiát. )

94

mc Az általad rendezett kiállítások hosszú listája alapján nyugodtan „mindenevőnek” tekinthetünk. Otthonról hoztad ezt a nyitottságot?

Ami a művészettel való foglalatoskodást illeti, ténylegesen elsőgenerációs vagyok, bár a szüleim végig támogattak a pályaválasztásomban, az alapot pedig az a rengeteg könyv adta, ami otthon körülvett minket. Az érettségi után a Néprajzi Múzeumban kezdtem a pályát, és már a Műcsarnokban dolgoztam, amikor végre elvégezhettem a művészettörténet szakot az egyetemen, mert korábban erre politikai okokból nem volt lehetőségem.

Akkor nem volt esti vagy levelező tagozat, szerencsére a vezetők lehetővé tették, hogy a munkával párhuzamosan járjak az egyetemre. mc 1953-ban kerültél a Műcsarnokba, amikor zajlottak a tömegek által látogatott Országos Képzőművészeti Kiállítások, a szocreál művészet nagyszabású, hírhedt és sokat vitatott seregszemléi. Mi volt a feladatköröd akkoriban?

Leginkább mindenes, később pedig az intézmény csaknem minden munkakörét kipróbáltam. Volt rá időm, hogy végigjárjam a ranglétrát a külügyi és a magyar osztályon is, hiszen hét igazgatót éltem túl. Visszatérve azokra a kiállításokra: most nagyon szidják őket, és biztosan voltak rossz oldalai is, hiszen valóban ez volt a szocreál legkeményebb időszaka, de ez is a történelem része, és szerepeltek ott olyan Szőnyik, Márffyk, Glatzok, Kmettyk, Czóbelek, amelyeket ma múzeumok őriznek. mc A Műcsarnoknak sokáig nem voltak olyan markáns, emblematikus vezetői, mint a Magyar Nemzeti Galériának vagy a Szépművészeti Múzeumnak. Ki volt akkor az igazgató?

Az igazgatók gyakran váltották egymást és többnyire a fentről érkezett feladatokat hajtották végre. Először Szurdi Márta alatt dolgoztam, akinek a férje miniszter volt, őt követte Luzsicza Lajos, a felvidéki festő, majd jött Céh József, aki a Belügyminisztériumból érkezett, népi ülnök is volt, szóval csupa megbízható káder, de én nem mondhatok rosszat egyikükről sem, a pályámat mindig támogatták és elismerték. Kiállításokat rendeztünk, katalógusokat készítettünk, a művészek pedig úgy jártak be, mintha hazajöttek volna.

A csoportos kiállításokhoz felállított zsűri működéséről mindig részletes jegyzőkönyveket készítettek, így lehet tudni, hogy egy képet miért fogadtak el, a másikat miért nem.

Az egyes számot a beválogatott művek kapták, a kettest a kérdésesek, a hármast a kizsűrizettek. Emlékszem, készült az egyik nagy kiállítás, és kérdezték, hogy miért nincs kép Csók Istvántól, nélküle nem igazán lehet nagy országos kiállítást rendezni. Mondták, hogy kizsűrizték a művét; szegény, olyan öregen nem igazán tudott színvonalas művet alkotni, már rosszak voltak a szemei. Hozták a képét a „hármasok”, a kizsűrizettek közül, és mégis betették a tárlatra, mert mégiscsak ő a Csók István. Egy másik, ezzel ellentétes példa Csernus Tiboré, akit nagy tehetségnek, ugyanakkor „rosszfiúnak” könyveltek el, a Lehel téri piac című képét pedig úgy zsűrizték ki, hogy Aczéltól kezdve mindenki eljött megnézni a kiállításról kiszórt képet, mert a híre mindenkihez eljutott. mc A szövetség potentátjaként a zsűriben helyet foglaló Bernáth Aurél volt Csernus mentora, ez néha segített neki, néha nem…

Ugyanakkor Bernáth is kapott eleget a polgári művészetéért. Bármilyen kor volt is ez, mégiscsak a művészet élcsapata vett részt ezeken a kiállításokon. Aztán jött a Tavaszi Tárlat, ahol már több zsűri választott a képekből. Sokan Spiró könyvéből ismerhetik ezt a történetet, bár abban a valóság egy kicsit regényes színezetet kapott. mc A Műcsarnok akkoriban nem feltétlenül, pontosabban nem csak a kortárs művészet kiállítóhelyének számított. Ki és hogyan döntött a magyar és nemzetközi monografikus kiállításokról és egyáltalán, a Műcsarnok programjáról?

A Műcsarnok a minisztérium fennhatósága alá tartozott, legfeljebb az változott, hogy melyik osztály foglalkozott velünk. A tervet nagyjából készen kaptuk, megmondták, hogy kiket kell kiállítanunk. A fő programot a szemle jellegű kiállítások megrendezése adta, ilyen volt az említetteken felül például a felszabadulásunk huszonötödik évfordulójára rendezett tárlat is vagy a Városligetben rendezett Vadászati Világkiállításhoz kapcsolódó képzőművészeti kiállítás 1971-ben. Ezekre a szalonokra sorban hozták be a művészek a munkáikat, fenn is maradt egy amatőr kisfilm, amin Mácsai István tolja be egy gurulós kocsin a festményeit. Akkoriban még nem rendeltek tehertaxit, mi sem küldtünk ki kocsit, a művész hozta magával személyesen a művét, ahogy tudta. Aztán a kiállítás végeztével ugyanígy hazavitte, ha nem vette meg egy múzeum vagy egy intézmény, pártiroda, szakszervezet. Később, ha egy kiállításhoz kerestük a képet az azt megvásárló szakszervezetnél, sokszor csak a pincében találtunk rá, siralmas állapotban.

Pedig nem akármilyen képekről van szó! mc A Velencei Biennálén való magyar részvétel biztosítása, lebonyolítása is rendszerint a Műcsarnok „hatóköréhez” tartozik. Ebben mennyire vettél részt, és hogyan zajlott a program kialakítása?

A minisztérium kinevezett egy miniszteri biztost, ez sokáig Vayer Lajos volt, tanszékvezetőm az egyetemen, később pedig Csorba Géza minisztériumi osztályvezető töltötte be ezt a pozíciót. Ő tett javaslatot a biennálén részt vevő művészre vagy művészcsoportra. Ránk a gyakorlati feladatok intézése hárult: az engedélyeztetés, a szállítás, a katalógus, de Varga Imre kiállítását például én rendeztem Csorba Gézával, amikor Vadász György építésszel együtt állított ki a magyar pavilonban. Kivittük a Szent Erzsébet és a IV. Lajos című szobrot, ami most a Laktanya utcai mú­ zeu­mának a kertjében áll, az fogadta a látogatókat, és minden betérő kapott egy katalógust. Egy másik velencei emlék: Czóbel egy csoportos kiállításon vett részt, a magyar pavilonból vásárolta meg a feltehetően a Hatvany család kastélya kertészetében készült művét a francia kulturális miniszter. Azóta sem állították ki itthon soha, most a szentendrei kiállításra megpróbáljuk kölcsönkérni. mc Említetted, hogy hét igazgatót éltél túl, de ez idő alatt jó néhány munkatárssal, kurátorral dolgozhattál együtt. Kikre emlékszel vissza szívesen? Úgy érzem, hogy minden művészettörténésszel jó volt a kapcsolatom, nem voltam harcos típus, nem ellenkeztem soha, bármilyen feladatot is osztottak rám, és nem

95

MÚZEUMŐR

határolódtam el a művészektől sem. Sokszor éppen a problémás művészeket osztották rám, mert könnyen tudtam alkalmazkodni. Ott dolgozott akkoriban Baranyi Judit, Maróti Ibolya, Ury Endréné Csibi, egy darabig Kisdéginé Kirimi Irén, ő később átment a Magyar Nemzeti Galériába. Frank János, Janó legendás figurája volt a Műcsarnoknak: figyeltük minden szavát, boldogok voltunk, ha vele dolgozhattunk. Úgy nézett ki a munkarendje, hogy hajnalban bement rendezni a kiállítást, kilenckor már egy kiskocsmában ült, eltöltött ott egy fél napot, majd visszament folytatni a munkát. Ő rendezte a legjobb kiállításokat, és csodálatos, megható történeteket mesélt. Együtt volt Borban Radnótival, és amikor bárki megkérdezte tőle, hogy beszélt-e a költővel, azt mondta, hogy nem, hiszen nem voltak egymásnak bemutatva. Hihetetlenül okos és szórakoztató ember volt. mc Bár a helyzet többször változott, de általában több kiállítóhely is tartozott a Műcsarnokhoz: az Ernst Múzeum és a Dorottya utcai galéria működtetése is többnyire az intézmény feladatköréhez tartozott. És akkor még a Nemzeti Szalon a mai Erzsébet téren. Szegény Frank Janó, ahová csak tudott, mindenhová elment, hogy megpróbálja megvédeni a Nemzeti Szalont, mégis elbontották. Pedig csodálatos múltja és kiállítási programja volt, a legjobb művészeti centrumok egyike. Az Ernst Múzeumban és a Dorottya utcában is a minisztérium állította össze a programot, a lebonyolítás pedig a mi feladatunk volt. Ezért sikerült olykor a csoportos kiállításokra olyan művészeket is becsempésznünk, akik nem voltak „jó fiúk”. Varga Imre sem volt az akkoriban, mert felrótták neki, hogy horthysta katonatiszt volt. A Dorottya utcában, a kiállítóterem fölött működött a Nemzetközi Kulturális Kapcsolatok Intézete, velük bonyolítottuk a külföldi kiállításokat. Itt dolgozott Néray Kati is, aki később a Műcsarnoknak is volt igazgatója. Kiállítást rendeztünk többek között Giacomo Manzúnak, az olasz szobrásznak, a külföldön élő Amerigo Totnak, Vasarelynek vagy éppen Chagallnak, aki akkor már nem élt, de a lánya eljött a megnyitóra. mc A Műcsarnok ma is, mint oly sokszor korábban, keresi a helyét. Szerinted mi lenne a feladata, és kellenek-e a sokat emlegetett szalon jellegű kiállítások?

Hívhatjuk szalonnak vagy bárminek, de bevallom őszintén, én látom értelmét ezeknek a nagy kiállításoknak. Számos olyan magyar művész van, aki habitusánál fogva nem képes elérni, hogy legyen önálló tárlata, nem képes kijárni, hogy esélyt kapjon egy monografikus kiállításra, ugyanakkor nagyon jó művész. Aztán le lehetne szűrni, hogy mi belőle a maradandó érték. Sokat szidják a nagy országos tárlatokat, de olyan pezsgő élet volt akkor, és ezeken első kézből láthattuk, hogy melyik művész hol tart, hiszen sokat elárul róla, hogy melyik művét szeretné megmutatni egy ilyen kiállításon. Ma egyetlen hasonló esemény létezik, immár hatvan éve, a Hódmezővásárhelyi Őszi Tárlat, ahol szintén azt tapasztaljuk, hogy a művészek mennyire számítanak ezekre a csoportos kiállításokra. Nem mindenki képes harcolni, inkább megvárja, hogy hívják és elismerjék. Régen a Műcsarnok nagy klasszikus monografikus kiállításokat is rendezett, az ötvenes években Munkácsynak, aztán Medgyessynek, Rippl-Rónainak. mc A Szépművészeti Múzeum rendezte, de a Műcsarnok adott helyet a külföldön élő magyar művészeket felvonultató tárlatnak is 1970-ben, amely valóban áttörést jelentett, művészeti és politikai értelemben egyaránt.

Kettő is volt belőle, és még most is azokból a katalógusokból élünk. Passuth Krisztináék feltérképezték a külföldi magyar vonatkozású művészetet, olyan nevek bukkantak elő, akikről nem is hallottunk korábban, legfeljebb a szakma egy szűk köre. Az egész világon megmozgatta a magyar származású művészeket, sokan személyesen is eljöttek.

mc Nagyjából ezer kiállítás megrendezésében vettél részt, a Műcsarnokban és egyéb fővárosi és vidéki kiállítóhelyeken. Melyiket tekinted a „főművednek”?

Először is az 1971-es Czóbel életmű-kiállítást. Czóbellel már az egyetemi éveim alatt kapcsolatba kerültem, 1966ban. Zádor Anna az egyik szemináriumán felsorolta pár művész nevét, hogy válasszunk, kiről írnánk évfolyamdolgozatot. Névsor szerint kérdezett minket, én pedig izgultam, hogy ne válassza senki Czóbelt. Nem halászták el szerencsére, nem is nagyon ismerték, én pedig már sokat hallottam róla Frank Janótól, aki valamikor kinn dolgozott a szentendrei múzeumban. Amikor örömmel újságoltam neki, hogy megyek Czóbelhez, mondta, hogy nem lesz könnyű dolgom, eléggé visszahúzódó ember, nem fog örömmel fogadni. De pont az ellenkezője történt, és attól kezdve folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. A kiállítás hatalmas siker volt, akkoriban kezdtek el a fotósok panorámaképeket készíteni, így látszik, hogy alig fért el a tömeg az első teremben. Itthon nem igazán volt azelőtt nagyobb kiállítása, csak egy Szentendrén 1966-ban és egy a Nemzeti Szalonban 1958-ban. Érdekes módon Párizsban többször állították ki. Ez volt életem egyik sorsdöntő találkozása.

A másik Csernus Tibor volt. Minden művészettörténész adhatott be javaslatot, hogy melyik művésznek rendezne szívesen kiállítást. Én minden alkalommal, tíz éven keresztül beírtam Csernust, tejesen reménytelenül. mc Nyilván nem segített, hogy emigráns művésznek számított, hiszen kezdeti sikerei és díjai ellenére hamar elment, és kinn is maradt Franciaországban.

Igen, 1964 őszén ment el, azzal a szándékkal, hogy visszatér. Többször meghosszabbították az útlevelét, de egyszer azt mondták neki a követségen, hogy nem maradhat tovább. Ő addigra a francia művészeti élet részévé vált, műtermet és megrendeléseket kapott. A tisztviselő javasolta, hogy maradjon kinn, mert ha hazatér, nem biztos, hogy újra kimehet. Végül Csernus úgy döntött, hogy kéri a francia állampolgárságot, és amikor megkapta, akkor érkezett az értesítés, hogy mégis meghosszabbítják a tartózkodási engedélyét. Én még a korábbi időkből ismertem, a Dráva utcában lakott, ahonnan néhány perc alatt beért a Műcsarnokba. A legendás párizsi könyvesbolt és galéria, a Galerie Lambert szívesen rendezett magyar művészeknek kiállításokat, Csernus is közéjük tartozott, és mindig mi intéztük az engedélyeket hozzá. Akkoriban a művészek jobban összejártak, nemcsak a többi művésszel, hanem írókkal, költőkkel; ebbe a társaságba én is beletartozhattam. )

96

mc Végül mikor kerülhetett sor a kiállítására?

Csak 1989-ben. Az itteni akadályokat is le kellett küzdeni, de ő maga is a helyzetet kihasználva szeretett volna új képeket alkotni erre az alkalomra, ezen kívül kiderült, hogy fogalma sincs arról, hogy Franciaországban kik vásárolták meg a képeit, hol vannak szétszórva, hol kellene felkutatnunk ezeket. Volt egy remek galériása, Claude Bernard, aki nem mondta el a művésznek, hogy kik vásárolják. Rájöttünk, hogy vele kell összeszedetni a képeket, és segített is Amerikából, Németországból, különböző francia városokból, magán­emberektől és múzeumokból előhalászni Csernus műveit. Az itthoni képeit újsághirdetések útján kerestük, és már ez is hatalmas érdeklődést váltott ki az esemény iránt. Mindenhonnan, vidéki múzeumokból, de még a Magyar Tudományos Akadémiáról is kerültek elő képek, viszont a főiskolai diplomamunkája, A Landerer nyomdában kinyomtatják a 12 pontot című festmény, sajnos, a mai napig nincs meg. Nagy szenzáció volt a kiállítás, amit Németh Lajos nyitott meg, száz cikket gyűjtöttünk össze, ami a tárlattal foglalkozott, Csernus magyar állami kitüntetést kapott, és ettől kezdve rendszeresen hazajárt. mc Térjünk vissza egy kicsit Czóbelre, életed „nagy találkozására”, amelyről a kiállításokon és a monográfián felül más tárgyi emlékek is fennmaradtak! Hány portrét festett rólad?

Elég sokat. A legfontosabb, amelyikről bélyeg is készült, a szentendrei múzeum kiállításán látható, egy másik pedig nálam van. Ugyancsak a múzeum gyűjteményébe került a hagyatékból három-négy nem teljesen kidolgozott olajkép. 1966-ban kapta meg az első budapesti műtermét, méghozzá a Kelenhegyi úti műteremházban, sokat látogattuk a férjemmel, mert közel laktunk hozzá. Ilyenkor a ruhámra pillantva mondta, hogy ebben is szeretne megfesteni; de több rajz is készült rólam. Tavasztól őszig Szentendrén lakott, ősztől tavaszig Párizsban bérelt egy cselédlakást műteremnek, mert télen nem volt lakható a szentendrei ház. Ilyenkor a felesége, Modok Mária a szállodában festett. Sokan mondják, hogy morgós ember volt. Persze, az volt, amikor megzavarták festés közben. Nem szerette, ha valaki ilyenkor esett be képet venni vagy interjút készíteni. Egyszerre sok ecset volt a kezében, mindegyikkel más színt festett. Ha véletlenül rosszat húzott elő, az egészet ledobta a földre. És attól is dühbe gurult, ha egy gyűjtő panaszkodott, hogy nincs pénze, aztán mégis bőven venni akart, és ki is tudta fizetni. Mindig szerettem volna látni, hogyan készül egy kép, de nem engedett az állvány elé. Sok tükör volt a műtermében, egyszer az egyiket óvatosan mögé raktam, így láthattam az alkotás folyamatát. Aztán amikor a következő vasárnap visszamentem, addigra lecsiszolta az egészet, mert nem tetszett neki.

A modell nem beszélhetett, ő igen, munka közben szavalt vagy francia kuplékat énekelt.

Idővel, a közös munkák kapcsán életének sok dokumentuma került hozzám, én pedig a lényegtelennek látszó papírokat is megőriztem, mert egy üres boríték is adalék ahhoz, hogy mikor volt éppen Párizsban, vagy hol lakott abban az időben. Ezek fontos adatok, amiket fel tudunk használni például egy kiállítás megrendezéséhez vagy egy katalógus elkészítéséhez, mint most, a szentendrei tárlat kapcsán. mc A szentendrei Czóbel Múzeum még a művész életében megnyitott. Hogyan fogadta, és mennyire működött közre az anyag összeállításában?

1975-ben nyílt meg a múzeum, egy évvel Czóbel halála előtt. Nagyon boldog volt, olyan�nyira, hogy kiment Párizsba, és kölcsönkérte vagy visszavásárolta a kinti képeit, hogy kirakhassa a múzeumban. A galériásától is visszahozta az el nem adott műveit. És előre megírta a köszönőbeszédét, amelynek fogalmazványa ugyancsak fennmaradt. mc Ezeket a szentendrei kismúzeumokat sokszor Aczél kezdeményezte, vagy legalábbis őt kellett meggyőzni az alapításukról. Milyen volt Czóbel és Aczél kapcsolata?

Kifejezetten jóban voltak. Aczél amellett, hogy műgyűjtő volt, karácsonykor minden művésznek küldött ajándékot, és ezeket személyre szólóan válogatta. Béla bácsinak francia bort küldött, mert bár a művész nem szerette különösképpen az alkoholt, de hozzá mégiscsak ilyen ajándék illett. Másnak műalkotásokat adott, Kovács Margit-kerámiát például. Volt, hogy beüzent a Műcsarnokba, hogy Kurucz D. Istvántól öt kisebb képet szeretne vásárolni, mert azokat adná ajándékba. Bejött a Műcsarnokba a sofőr Aczél levelével, vagy előzetesen telefonált a titkárnője, hogy kérjünk képeket. Akkor én felhívtam a művészt, hogy Aczél elvtársnak kellene öt kis kép, ő megfestette, és behozta nekem, aztán telefonáltam a titkárnőnek, hogy megvannak a képek. Ő beküldte a pénzzel a sofőrt, aki elvitte a képeket, én meg értesítettem a művészt, hogy jöhet a pénzért. Érdekes konstrukció volt, de jellemző Aczélra.

De sokszor más gyűjtők is rajtunk keresztül léptek kapcsolatba a művészekkel, vagy ha nem szerettek „pénzezni”, akkor nálunk hagyták a pénzt, és mi adtuk tovább a művésznek. Egyszer én is vásároltam. Firenzében volt egy nagy árvíz a hetvenes évek elején, és a Képzőművészek Szövetsége tett egy felhívást, hogy a művészek ajánljanak fel egy-egy művet, az anyagból rendezett árverés összegéből restaurátorokat utaztatnának ki. Rengetegen hoztak képet, ki a legjobb műveit, más gyengébbeket, de a szövetség vagy a minisztérium egyszer csak lefújta az akciót.

Jöttek a művészek elvinni a műtárgyakat. Összefutottam Szabó Vladimírral, aki egy nagyméretű képpel küszködött, várta a tehertaxit, hogy bevigye a képet egy bizományiba, mert a kis lakásukban nem tudta elhelyezni. Nyeltem egy nagyot, és megvettem a képet részletre, nagy örömére, mert nem kellett tovább küszködnie vele. mc Nem Czóbel volt az egyetlen, akinek modellje voltál.

Ki készített még portrét rólad?

Kárpáti Éva, Breznay József, Szabó Vladimír. A Koller Galéria sok művésznek adott megélhetési lehetőséget rézkarcok készítésével. Egyszer Szabó Vladimír elárulta Kollernek, hogy engem fest éppen, a galériás pedig megkérdezte, hogy akt lesz-e a kép. Jól ismertük egymást a művésszel, rendeztem neki több kiállítást. Koller felvetése szöget ütött a fejébe, ezért kezdeményezte, hogy aktot festene rólam, amit persze nem engedtem neki, de ő nem hagyta annyiban, így készült el A festő felöltözteti a pucér Mimit című festmény. A képen én modellként felöltözve szerepelek, de az állványon készülő képen ugyanabban a pózban, de meztelenül ábrázolt, persze a fantáziája alapján…

97

MÚZEUMŐR

CZÓBEL BÉLA MEGKÖSZÖNI A KIÁLLÍTÁS RENDEZÉSÉT KRATOCHWILL MIMINEK A MŰCSARNOK 1971-ES ÉLETMŰ-KIÁLLÍTÁSÁNAK MEGNYITÓJÁN

99

Kratochwill Mimi 1931-ben született Budapesten. Származása miatt csak 1963-ban nyerhetett felvételt az ELTE művészettörténet szakára, így érettségi után először a Néprajzi Múzeumban, majd 1953-tól a Műcsarnokban dolgozott nyugdíjba vonulásáig. Itt és más fővárosi és vidéki kiállítóhelyen mintegy ezer kiállítást rendezett. Legfontosabb munkái között tartja számon Czóbel Béla 1971-es műcsarnokbeli életmű-kiállítását, Csernus Tibor retrospektív tárlatát ugyanott 1989-ben, valamint Varga Imre kiállítását a Velencei Biennále magyar pavilonjában 1984-ben. Portréját megfestette többek között Czóbel Béla, Szabó Vladimír, Patay László, Kárpáti Éva. Több monográfiát írt Czóbel Béláról, Varga Imréről, Szabó Vladimírról, Reich Károlyról. 2002-ben Bánffy Miklós-díjjal tüntették ki.

100

„NEM GYÖKERESEN MÁST, DE AZ BIZTOS, HOGY MÁS HATÉKONYSÁGGAL” – FAJCSÁK GYÖRGYI, A HOPP FERENC MÚZEUM IGAZGATÓJA SZERZŐ: KOCSIS KATICA FOTÓ: MÁTÉ BALÁZS A kormány idén januárban döntött arról, hogy a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum március 1-jei hatállyal a Szépművészeti Múzeum gondozásában működjön tovább.

A határozat mögött több indok húzódik meg: a két intézmény egymáshoz való közelsége és gyűjteményeik profiljának kapcsolatai mellett fontos tényezőként szerepelt az alapító, Hopp Ferenc végakaratának figyelembe vétele is. Ezzel a lépéssel lehetőség nyílik arra, hogy a múzeum újra egy hangsúlyos, az ázsiai művészetet bemutató helyként működhessen, hogy holt kiállítóhelyből élő, pezsgő intézménnyé válhasson. Fajcsák Györgyi, az intézmény igazgatója elmondta, hogy ez a döntés óriási felszabadulásélményt jelent a múzeumban dolgozók számára, hiszen így alkalom nyílik a kigondolt kiállítási tervek megvalósítására, a kutatási programok véghezvitelére. A vele folyatott beszélgetésben a lehetőségek mellett a Hopp Ferenc Múzeum nemzetközi jelentősége, valamint a hazai Kelet-kutatók feladatai és esélyei is szóba kerültek.

Milyen cél húzódik meg a januári kormánydöntés mögött?

A múzeum 1919-ben jött létre Hopp Ferenc végrendelete szerint, aki Ázsiában gyűjtött tárgyait azzal a feltétellel hagyta a magyar államra, hogy azokat egységben, a nevét viselő múzeumban kezeljék. Az intézmény a Szépművészeti Múzeum filiájaként kezdett működni, mivel a Hopp-gyűjtemény legfőbb segítője, Felvinczi Takács Zoltán ott dolgozott. Ez az állapot egészen 1948-ig tartott, akkor a intézmény az Iparművészeti Múzeum égisze alá került, és megkapta a Ráth György-villát is, ami az állandó kiállításainak biztosított helyet. Így jutunk el napjainkig, amikor is az Iparművészeti Múzeum teljes centralizá­ciót szeretett volna végrehajtani: szembemenve Hopp Ferenc végakaratával, gyűjteménnyé minősítette le az intézményt, és nem kívánta azt egy hangsúlyos, az ázsiai művészetet bemutató helyként működtetni. A mostani döntés mögött tehát elsősorban az eredeti állapot visszaállításának a szándéka áll: ha van egy csaknem százéves intézmény, az ázsiai művészetek avatott bemutató- és kutatóhelye, akkor próbáljuk meg azt hangsúlyos módon, reprezentatív intézményként működtetni. A döntés célja, hogy a Hopp Ferenc Múzeum folyamatosan, teljes nyitva tartással és teljes elánnal működő intézmény legyen. mc A döntés mennyiben változtatja meg az eddig itt zajlott munkát, illetve milyen új lehetőségek nyíltak meg ezzel a lépessel a múzeum előtt?

A múzeumban korábban is sokat beszéltünk arról, hogy milyen irányba vinnénk tovább az intézményt, de elképesztően nagy súlyokkal a lábunkon kellett lépegetni. Most ezek lekerültek rólunk; hagyják, hogy azt csináljunk, amit szeretnénk. Amit elmondtunk, amit végigbeszéltünk, az vállalható és a Szépművészeti Múzeum számára is elfogadható irány. Óriási felszabadulásélményt jelent, hogy intézményi háttértámogatást kaptunk a terveink mc

megvalósításához, ami nem kizárólag az anyagiakban nyilvánul meg. Olyan, mint amikor az ember egy ősködszerű állapotból átkerül a fényre. Nem gondolnám, hogy gyökeresen mást fogunk csinálni, de az biztos, hogy egészen más hatékonysággal, egészen más intenzitással tehetjük azt, amit fontosnak tartunk. mc Mi történik a Ráth György-villában található anyaggal?

Mi lesz a sorsa az állandó kiállításoknak?

A Ráth-villa Ráth György végakarata szerint az Iparművészeti Múzeum fennhatóságában marad, mi pedig az állandó kiállításaink számára kapunk egy másik épületet a mostani közelében, ami az ázsiai művészetek bemutatóhelye lesz. Megnyugtató, hogy a magintézményünk környezetében egy másik épületben is elkezdhetünk dolgozni, hiszen így a keleti művészetnek Budapesten meglesz a megérdemelt reprezentációja. mc Melyek azok a korábbi terveik, amelyek most ezzel az átkerüléssel valósulhatnak meg?

A Hopp Ferenc Múzeumban nagyon következetes kutatási és kiállítási program működik, amit megpróbáltunk a legzűrzavarosabb időszakokban is követni. A kiállításokat mindig alapvető kutatások előzik meg: a mostani legnagyobb munkánk a Baktay Ervin-hagyaték feldolgozása és egy nagy monográfiában történő közreadása. Ehhez a kutatómunkához egy kiállítás is kapcsolódik, amelyik az indológus-indián Baktay arcait fogja megmutatni: a festőművész-növendéket, a Kelet-kutatót, a muzeológust és az indiánt. Ezt tervezzük őszre, de a kiállítási tervek között szerepel a most is álló, a hagyományos keleti kultúrák és a kortárs művészet kapcsolatára épülő kiállítássorozatunk folytatása, ami egy mai fotográfus, Gál Zoltán, és Bozóky Dezső egykor Japánban készített fotográfiáit együtt fogja bemutatni. Következő nagy kiállításunk laoszi, vietnami, kambodzsai textileket, ékszereket mutat majd be, és ezeket is a kortárs művészet alkotásaival szeretnénk kiegészíteni. A 2016-os tervek között szerepel a sanghaji mulatók világát felidéző kiállítás és egy 20. századi hagyományos kínai festészeti és fametszet tárlat, amelyik alapvetően a múzeum anyagára épülve mutatja be a tradicionális kínai tusfestészet remekműveit. Vannak olyan kiállítási ter­veink is, amelyek egy jóval nagyobb kiállítótérre számítanak: W címmel mutatnánk be négy egységben a magyar festészetnek a japonizmushoz köthető alkotásait. Közben folyamatosan zajlik egy nagyon intenzív kutatási program is, ami a hazai mongol közgyűjtemények felmérésére vállalkozik; terveink szerint ez is egy kiállításban teljesedik majd ki.

101

MÚZEUMŐR

A kutatások között meg kell említeni a gyűjteményeink alapkutatásához kapcso­lódó munkákat is, amelynek eredményeit külön könyvsorozatban adjuk közre. Három-négy olyan köteten dolgozunk, amelyek a közeljövőben biztosan napvilágot látnak. mc Milyen lehetőségeik vannak ma a magyarországi Kelet-kutatóknak?

A mi múzeumunk sajátos helyet foglal el Magyarországon, hiszen alapvetően olyan tárgy­ anyagot kezel, amelyiknek sokfelé van leágazása: kapcsolódik egyszerre akár több ázsiai kultúrához, de magyar művelődéstörténeti, művészettörténeti, történeti és képzőművészeti, iparművészeti, néprajzi, sőt régészeti vonatkozása is van. A gyűjtemény kezelése ezért komplex ismeretanyagot feltételez. Az ötvenes évektől alapvető szabály, hogy a keleti művészettel való foglalatosságnak az adott keleti kultúra autentikus ismeretén kell alapulnia, ami nyelvi és művészettörténeti tudást is jelent. A kezdetek kezdetén művészettörténeti végzettséggel bíró, a Kelet iránt érdeklődő, de európai látásmódú szakemberek kezelték ezeket a gyűjteményeket, az ötvenes évektől kezdve viszont azok az orientalisták vették át a szerepet, akik valamilyen keleti stúdiumot végeztek; többnyire külföldön szerezték meg az ehhez tartozó művészettörténeti ismereteiket. Erősen nemzetközi színtéren működik mindenki, aki ezen a területen mozog. Egyfelől fontos partnerek a hazai felsőoktatási intézmények, másfelől viszont mindenki szakterülete külhoni képviselőivel és intézményhálózatával áll szoros kapcsolatban. A tervek szerint ismét országos szakmúzeumként működünk majd, ami azt jelenti, hogy minden magyarországi közgyűjtemény keleti anyagának a feldolgozását megpróbáljuk a tudásunkkal elősegíteni. mc Nemzetközi terepen a múzeum hol helyezkedik el? Mennyire egyedülálló Európában?

A Hopp Ferenc Múzeumnak harmincezer tárgya van, ehhez tartozik egy meghatározó adattári anyag körülbelül huszonötezer tétellel és egy harminckétezer kötetes keleti művészeti szakkönyvtár. Közép-Európában a múzeum ebben a formában abszolút egyedülálló. Gyűjteményeink közül a buddhista tárgyaink, a távol-keleti lakkok, a kerámiák és a fametszetgyűjtemények nemzetközi viszonylatban is számottevők. A feldolgozás szempontjából is viszonylag jó helyen állunk: nagyon sok publikációja van az intézménynek, nemzetközi viszonylatban jól ismert gyűjteményről van szó, amit az ázsiai népek is számon tartanak, és támogatásaik révén hatékonyan segítik is a feldolgozását. mc Ön miért kezdett el keleti művészettel foglalkozni? Mi vonzotta a sinológiában?

Elsősorban a kínai írás megismerése motivált; nagyon vonzott a kalligráfia. Már a középiskolában tudtam, hogy ez érdekel, de persze azt akkor még csak nagy vonalakban sejtettem, hogy milyen módon fogok tudni ezzel foglalkozni. A bölcsészkaron már egyértel­műen a keleti nyelvek közül választottam. A kínait szerettem volna felvenni, de kívülről akkor még nem lehetett jelentkezni, mivel az a hagyományos képzésen belül B szak volt. Kara György professzor javasolta, hogy kezdjek a tibetivel, hiszen ott kötelező lesz kínait tanulni. Az egyetem alatt Kínában is tanulhattam, majd Londonban kínai művészettörténetet és régészetet hallgattam. Még egyetemistaként jelentkeztem a Hopp Ferenc Múzeumba, majd a végzés után a kínai gyűjteménybe kerültem, ami a múzeum egyik legnagyobb kollekciója, számát és jelentőségét tekintve is. Itt kezdtem el foglalkozni a kínai lakktárgyakkal, kerámiákkal, bútorokkal és a magyarországi keleti műgyűjtés történetével. Ez utóbbi témában Sinkó Katalin jelentette a legfőbb szakmai hátteret. 2007-ben lettem a múzeum igazgatója, onnantól kezdve a többi gyűjteményre is jóval nagyobb rálátásom lett. Igazából szerencsém is volt, hiszen Londonban kötelező volt koreai és japán művészettörténeti stúdiumokat is felvenni – ezek nélkül aligha született volna meg a koreai gyűjteményünk szakkatalógusa vagy Vay Péter japán fametszeteinek monográfiája.

mc Mi ma, a 21. században a muzeológus legfontosabb feladata, ha ezen a területen dolgozik?

Mindenképpen az, hogy hitelesen, a szaktudása legjavát nyújtva közvetítse a keleti művészet értékeit. Ebben elképesztően sok feladat van: sokan foglalkoznak középszerűen a keleti kultúrákkal – a szakmuzeológus dolga az ő tévedéseik finom, de határozott helyretétele. A múzeum népszerűsége, a látogatók megnyerése alapvetően az auten­tikusság érzékelésén alapszik. Azt gondolom, hogy ez nem csak és kizárólag pénzfüggő, még akkor sem, ha pontosan tudom, hogy milyen nehézség a könyvtár naprakészen tartása, az információk, a legfrissebb kutatási anyagok beszerzése, feldolgozása. Nagyon sok egyéb dolgokon is múlik, például a kapcsolatokon. Ebből a szempontból egy másik kulcsfogalom az együttműködés. Minden egyes megkezdett munka olyan partnerek megszólításán alapszik, akik az adott részterület legkiválóbb ismerői Magyarországon és nemzetközi viszonylatban. Nagyon fontosnak tartom, hogy minden kutatás, minden program során meglegyen ez a párbeszéd, az együttműködés. Ha ilyen módon juttatjuk el a látogatókhoz az élményt, akkor az sokkal maradandóbb és értékállóbb lesz. mc Milyen múzeumokban látja leginkább ezeknek a szempontoknak a megvalósulását?

Minden intézmény, amit az ember lát, valamilyen módon példa. A kollégáimat is mindig arra kérem, hogy mindent, amit máshol látunk, próbáljunk meg a saját működésünkben is valamilyen módon meghonosítani. Én nagyon szeretem a kölni keleti múzeumot vagy a berlini kelet-ázsiai múzeumot. De minden nemzet másban erős: a németek a tudományos feldolgozás mintái lehetnek, a franciák a múzeumok társadalmi szerepvállalását tekintve izgalmasak, az angolok rendkívül jók az oktatás hasznosításában. De nem kell messzire mennünk, időnként a bécsi kiállítások is nagyon impozánsak: most például a MAK-ban nyílt egy új ázsiai állandó kiállítás, amelyet belsőépítészetileg egy japán művész, Tadashi Kawamata tervezett, az ő tereiben helyezték el a múzeum állandó kiállításra szánt darabjait.

Nagyon izgalmas, ahogyan egy keleti művész interpretálja a saját kultúráját az európai látogatóknak. De ugyancsak Bécsben korábban a Museum für Völkerkunde Wienben állt egy ázsiai vallástörténeti kiállítás, ami nagyon jól párhuzamba állította a tradicionális keleti vallásokat és a mai vallásgyakorlatokat. Nagyon sokat lehet ezekből tanulni, átemelni, végiggondolni, hogy a mi kiállításaink szempontjából mit lehet belőlük hasznosítani.

103

Fajcsák Györgyi az ELTE BTK Kelet-ázsiai Tanszékén szerezte meg a diplomáját 1991-ben tibeti–kínai szakon, majd Londonban a University of London Keleti Fakultásán (SOAS) kínai művészettörténetet és régészetet hallgatott. Már gyakornoki idejét is a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeumban töltötte, az egyetemi évek után pedig a kínai gyűjtemény munkatársaként kezdett el dolgozni. 2007 óta vezeti az intézményt. Fontosabb publikációi között szerepel egy, a kínai bútorművességről szóló könyv, A Ming-bútor, a Kínai műgyűjtés Magyarországon a 19. század elejétől 1945-ig címet viselő kötet, a Hopp Ferenc-gyűjtemény bizonyos részeit feldolgozó írások, szövegek, valamint a kollégáival közösen megírt, Ázsia művészetének átfogó bemutatására vállalkozó Keleti Művészeti Lexikon.

104

ÚJ HANGSÚLYOK ÉS RÉGI KIHAGYÁSOK – PETRÁNYI ZSOLT KURÁTOR AZ MNG JELENKORI GYŰJTEMÉNYÉNEK ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSÁRÓL SZERZŐ: JANKÓ JUDIT FOTÓ: VILLÁNYI CSABA Ha bárhol megmozdul valami addig állandónak tartott, évtizedek óta beporosodott dolog, amikor a korábban megkövesedett pozíciók új fénytörésbe kerülnek, az szinte mindig konfliktusokkal, korábban szőnyeg alá söpört érzések, gondolatok felszínre törésével jár. Nem történt ez másképpen akkor sem, amikor Lépésváltás címmel a Magyar Nemzeti Galéria újrarendezte a háború utáni művészetet bemutató állandó kiállítását (lásd: MúzeumCafé 39. – a szerk.). Az új tárlat kurátora, Petrányi Zsolt művészettörténész, az MNG Jelenkori Gyűjteményének vezetője a megnyitó után kénytelen volt megtapasztalni, válogatásához mennyire ambivalensen viszonyulnak a kritikusok. Az alábbi beszélgetésben arra tettünk kísérletet, hogy körbejárjuk eredeti szándékait, és elemezzük a tárlat fogadtatását. Az értelmezésekben tetten érhető tanácstalanság nemcsak a koncepció további kutatásokat és kérdésfelvetéseket igénylő, új haladási irányokat kereső pontjaira mutat rá, hanem bizonyos értelemben a szcéna vakfoltjaira is.

Honnan eredt a kezdeményezés a jelenkori állandó kiállítás átrendezésére? Mennyiben volt saját ambíció, saját ötlet, illetve mennyiben az intézmény terve?

2011-ben pályázati úton kerültem a jelenlegi pozíciómba, akkor lettem a Jelenkori Gyűjtemény vezetője, de korábban egyszer már eltöltöttem a Magyar Nemzeti Galériában hét évet: 1989 és 1996 között dolgoztam itt, tehát jól ismerem az intézményt; ez szerintem fontos háttér-információ a továbbiakhoz. A 2011-es pályázat során a felvételi beszélgetésen már elhangzott, hogy a Galéria időszerűnek tartaná a jelenkori állandó kiállításának az átrendezését; ilyen értelemben azt mondhatom, hogy ha nem is csak ezzel a céllal vettek fel, de ennek a feladatnak a megtervezése a kezdetektől része volt a munkakörömnek.

Az is igaz, hogy ez akkor még csak hosszú távú célként fogalmazódott meg, nem kapott közvetlen prioritást. Csak a Szépművészeti Múzeummal történt intézmény-összevonás után vált konkrét üggyé, aktuális feladattá a jelenkori kiállítás újrarendezése. mc Mi volt a koncepció, ami mentén elindult?

Azok közé a művészettörténészek közé tartozom, akik szeretnek kiállításokat rendezni: sok, főként kortárs művészeti témájú tárlatot rendeztem. A munka kezdetén az a kihívás fogalmazódott meg elsőként, hogy lehetőleg úgy kell kitalálni a kiállítás koncepcióját és struktúráját, hogy az a művészettörténeti és gyűjteménybemutatási szempontokon túl alapvetően egy látványos, az érdeklődők számára vonzó tárlatként jelenjen meg.

A Jelenkori Gyűjtemény egyik legfontosabb szembeötlő tulajdonsága az archívum jellege.

Csaknem tizenötezer műről beszélünk az elmúlt hetven évből. A válogatott, kvalitásos műtárgyak mellett sok olyan is található az anyagban, ami éppen attól érdekes, mert egy bizonyos korszak értékrendjét tükrözi: minisztériumi vásárlás, adomány vagy éppen vamc

lamilyen más úton került a Nemzeti Galériába. A kollekció olyan egységekkel rendelkezik, amelyek nemcsak a művészet karakterét, de egy-egy évtized kultúrpolitikáját is tükrözik. Ebben az értelemben egyedülálló lehetőségeket ad, mert nemcsak azt teszi kutathatóvá, ami kiemelkedő vagy stílusmeghatározó, hanem azt is, amihez képest egyegy alkotás jelentőssé vált. Így a lehetséges rendezések egy állandó kiállításon nagyon sok irányba vezethetnek; a nehézséget éppen az okozta, hogy hogyan szűkítsük le a megközelítéseket, hogyan viszonyítsam a prezentációt az előzőhöz, és hogyan adjak utat a mostani kiállítás utáni, majdani jövőbeli újrarendezésnek. Az előkészületek alatt számba vettem a gyűjtemény és az intézmény adottságait. Az említett archívum jelleg mellett fontossá váltak számomra a múzeum markáns belsőépítészeti – hetvenes évekbeli – megoldásai és terei, illetve a Magyar Nemzeti Galéria és a Jelenkori Gyűjtemény története. Nem tudtam és nem is akartam eltekinteni attól a ténytől, hogy az osztály megalakulása és első bemutatása a Galériának a Várba költözése után történt, 1974-ben. Így tehát a hetvenes évek légkörét is a kiindulópontok közé soroltam. Az akkori felújítás adottságai közé tartoznak az építészeti elemek, a szinte branddé vált vörösmárvány; ezen is el kellett gondolkodnom, hogy mit kezdjek vele. A belsőépítészeti megoldások sok szempontból kritizálhatók, ráadásul jól mutatják azt a dilemmát, ami nyilván a tervezőkben felmerült, hogy tudniillik hogyan változtassanak át egy teljesen más funkciójú épületet múzeummá olyan módon, hogy az kívülről idézze fel stíluseredetét, belülről viszont azt mutassa, hogy ez egy más hatalom teljesen más alapú reprezentációja egy egészen más korban. Végül úgy döntöttem, hogy múzeumarcheológiai tényként kezelem ezeket az elemeket, és ezt a környezetet elfogadva építem fel a kiállítást. Érdekelt a kiállítás műfaja mint művészettörténeti manifesztáció is, ezért példákat kerestem a korszakban, amelyeket inspiratív csomópontokként tudtam kezelni az új kiállítás felépítése során. Manifesztációnak tekintettem a Nemzeti Galéria történetében a jelenkori művészetet bemutató első kiállítást, mert a magyar művészet reprezentációjának összefüggésében reflektált az akkori jelenre.

Az ott bemutatott anyag alapvetően a tűrt és támogatott művészetről mutatott képet, így ez a kiállítás annak egy negyven évvel későbbi újjárendezése is, mindazzal a történeti adalékkal, ami azóta a magyar művészetben, illetve az MNG gyűjtéstörténetében lezajlott. Az osztály megalakulása után a kollekció a kultúrpolitika enyhülésével több

105

MÚZEUMŐR

irányban bővült, idővel az Európai Iskola és az avantgárd alkotásai is beszerezhetőkké váltak a jelenkori műveken túl. A Nemzeti Galéria szempontja alapvetően az volt az intéz­ mény jellege miatt, hogy a művek szélesebb körét igyekezzen láttatni, és ne csak az aktuá­ lis trendekre reagáljon. Persze ennek részben mindig határt szabtak a vásárlási keretek. mc Mennyi idő volt erre a munkára?

A projekt indulásától a megnyitóig nagyjából egy év és két hónap telt el. mc Melyik korábbi kiállításokat választotta az ebben a tárlatban is megidézendő referenciapontoknak, és miért éppen azokat?

A leghangsúlyosabban az Iparterv-kiállítások szerepelnek, mert szerintem az a neoavant­ gárd generáció, amely a hatvanas években indult, és a többi között az iparterves kiállítá­ sokon manifesztálta önmagát, nagyon erősen meghatározza az utánuk jövők gondolko­ dásmódját is. Másfelől a háború utáni nemzedékek közül ők a legmarkánsabbak, akik az európai művészeti tendenciák és a magyar fejlemények közötti időbeli rést a legkisebbre tudták zárni. A legaktívabban, legkorszerűbben tudtak reflektálni a saját korukra. mc Időrendben haladva az 1945 utáni történet kezdődhetne az Európai Iskolával is.

Csakhogy ez a kiállítás nem az 1945 utáni művészet történetét mutatja be, hanem a Ma­ gyar Nemzeti Galéria jelenkori gyűjteményét! Az Európai Iskola is kielégíti azt az Ipar­ terv-generáció számára is meghatározó szempontot, hogy az európai művészeti kvalitás a legfontosabb követendő elve, de nekik kettévágták a pályájukat az 1949-es fordulattal, és a gondolat, amit képviselnek, még a háború előtti időkbe nyúlik vissza. Éppen ezért nem velük kezdődik a tárlat narratívája, bár fontos a kiállításon az a tény, hogy a szür­ realizmus, mint gondolat és irányzat, párhuzamosan fut a neoavantgárd tendenciákkal egészen a hetvenes évekig, és újra feltűnik a magyar művészetben a Vajda Lajos Stúdió és a szentendrei művészek körében. Visszatérve a fontos kiállításokhoz: az Iparterv mellett az 1957-es műcsarnoki Tavaszi Tárlat, az 1966-os Stúdió-kiállítás, az Új szenzibilitás-kiál­ lítássorozat, a balatonboglári kápolnatárlatok és az az óbudai tárlat, amelyen Jovánovits Ember című szobra együtt volt látható Pauer Gyula Mayájával; ezek mind vagy a falszö­ vegekben vagy képcédulák szövegeiben is olvashatók. Az előkészítő munkának része volt az a kutatás is, amelyet négy művészettörténész-hallgatóval folytattunk: megkíséreltük összeírni a szóba jöhető, manifesztumként felfogható tárlatokat, amelyeket az én eredeti elképzelésem szerint egy csaknem nyolc méter hosszú kronologikus ábrán jelöltük volna, így említést tettünk volna a részletesebben nem tárgyalt kiállításokról is. Végül ez nem valósult meg: nem találtunk megoldást arra az áthidalhatatlannak tűnő problémára, hogy ami művészettörténeti tényként kimondható a magyar művészet történetében, az nem elég informatív a tájékozódni vágyó látogatóknak. Onnan ered az ellentmondás, hogy az egyszeri látogatót nem az érdekli, mettől meddig állt egy kiállítás, amiről a címe alapján semmit nem tud meg, vagy hogy mettől meddig működött egy szervezet, sokkal többet jelentene neki egy adat arról, mettől meddig tartott például a magyar pop art, és mi jelle­ mezte azt nagy vonalakban. Csakhogy a stílusok időben sokkal nehezebben behatárolha­ tók, és a nóvuma egy ilyen grafikonnak is joggal megkérdőjelezhető. mc Mennyire fogalmazta meg előre, hogy kikhez fog szólni ez a kiállítás?

Ezt igyekeztem nagyon is pontosan meghatározni. Két „hívó-kategóriára” építettem, két jól körülhatárolható látogatói csoportra. Az egyik a mai 16–35 éves generáció: ők érdeklő­ dők és nyitottak, ugyanakkor sajnos kevés vizuális ismeretet kapnak az iskolában az egyre inkább specifikálódó oktatási rendszer következtében. A másik megcélzott látogatótípus a külföldről Magyarországra érkező kultúrturista, aki szeretne minél többet megtudni

arról, hogy mi történt Magyarországon ezekben az évek­ ben. Feltételeztem, hogy ő viszont az ugyanekkor lezajlott nyugat-európai művészeti folyamatokról már rendelkezik ismeretekkel, és ehhez viszonyítva értelmezi a magyar képzőművészetet. Egyik általam említett csoport sem tud sokat a magyar művészet tényanyagáról, de mindkettőnek fel szerettem volna kelteni az érdeklődését. Az ismeret­ adás vágya azonban meghatározta azt is, hogy nem térhe­ tek el a kronológia követésétől. Bár vannak olyan egysé­ gek, amelyek témákat járnak körül, de ezek alárendeltek annak a struktúrának, hogy aki végigmegy a kiállításon, az az 1945 utáni művészet kérdéseivel találkozik, nagyjából évtizedekben szakaszolva a kiállítást. mc Az eredetiség vagy a „jellemzőség” számított inkább a műtárgyak válogatása közben?

Ez két fontos szempont, nem tudok köztük rangsorolni, így azt kell hogy mondjam, hogy mindkettő. Nem elha­ nyagolható egy harmadik elem sem: a tér, ami ráadásul megváltoztathatatlan. Bár azért történtek átépítések is: a legfontosabb talán az volt, ami az új kiállítás nézőjének fel sem tűnik, hogy kikerültek a térből az egyes részeket elválasztó fémszerkezetes üvegajtók, amelyek tovább bon­ tották a teret, illetve hogy lezártuk azt a belső folyosósza­ kaszt, amelyen a korábbi kiállításon az ötvenes évek mű­ vészetéből láthatott egy-két darabot a látogató. Néhány ideiglenes fal beállításával a haladási irány is egyértelműbb lett. Az viszont hamar kiderült, ahogy haladtunk előre a munkában, hogy nem fér ki minden, amit a raktárból ki­ válogattam, de egy kiállítás rendezőjének – ha tetszik, ha nem – fel kell vállalnia a szelekciót. A kihagyások és hang­ súlyozások szempontját is figyelembe véve azt gondolom, az MNG-nek is a nagy nyugati múzeumok praxisát kell kö­ vetnie, és időről időre átrendeznie az állandó kiállítását is.

Az ideális ritmusa ennek két-három évente lenne, mindig más kurátorral, változó szempontrendszer alapján. Ne fe­ ledkezzünk meg arról sem, mennyire bőséges műtárgyál­ lomány áll a kiállítás mögött: bár az anyag évtizedenkénti megoszlása változó, éppen a kilencvenes évektől sokkal szűkebb a rendelkezésre álló anyag. Ha kimondtuk már a tizenötezres számot, tegyük hozzá, már csak az arányok érzékeltetése miatt is, hogy ezen a kiállításon mindössze százötven mű szerepel. Az előző kiállításon ennél több műtárgy szerepelt, a mostani nagyjából hetven alkotást szerepeltet az ott is látottakból. Szempontom volt az is, hogy minél több olyan művet tudjak megmutatni, ami új lesz a visszatérő látogatónak. )

106

mc A kiállítást az egyidejűleg párhuzamosan futó tendenciákra építette, ezek adják a vezetőszálakat. Éppen ennek kapcsán érte a legtöbb kritika a tárlatot, hogy ezek a párhuzamosságok nem mennek következetesen végig. De melyek is ezek?

Azt veszem észre, hogy a 21. század második évtizedének a közepén a nemzetközi művészeti kontextusban egyre fontosabb kérdéssé válik, hogy a 20. század modernizmusát miként is lehetne érvényesen összefoglalni. Tavaly a Velencei Biennálén láthatóvá vált, hogy az ehhez kapcsolódó kérdéseket ma a kortárs művészet – a festészet éppúgy, mint a szobrászat – mennyire markánsan kerülgeti. Az egyes irányzatokon, a különféle izmusokon túl keresik az alapvető, összefoglaló nyelvet a művészet 20. századi történetének egészében.

Visszatérve a kiállításra: valóban egyszerre több szál is elindul benne, megmutatva, hogy a különböző évtizedekben hogyan éltek egymás mellett a különböző stílusok, és mi az, ami mindegyikben felismerhető törekvés. Ilyen az Európai Iskola szürrealizmusa és a hatvanas évek avantgárdja és támogatott művészete. De érdekes a nyolcvanas években a nemzetközi trendek mentén haladó új szenzibilitás mellett az akkor induló underground művészi tendenciák mediális és tartalmi különbözősége is. Párhuzamos kutatási területnek tekintem a kilencvenes éveket is, ahol egy új generáció az információ és az utazás adta könnyebb lehetőségek mentén már sokkal többféle pozícióban és állásfoglalásban gondolkodott. Ez azt eredményezi, hogy innen nehezebben emelhető ki egy markáns karakterisztikum vagy fősodor, ami mentén a kilencvenes évek művészetét le lehetne írni, be lehetne mutatni. Ezért a kilencvenes évek esetében úgy döntöttem, a bemutatás fókuszát megnyitom, azaz többféle lehetőséget említek, mint a korábbi évtizedekben. De mindezt csak a gyűjteményünk műtárgyainak keretei között tehettem. mc Tehát nincs egyértelmű főszál, nézzünk meg több mellékszálat, bármelyikről kiderülhet később, hogy ez volt a jelentős?

Igen, a kilencvenes évekre ez helytálló, miközben a kiállítás vége megint egy aspektust vizsgál. Kifejezetten a referencializmus alapján néhány installációt és néhány művet állítottam egymás mellé, olyanokat, amelyek más művészettörténeti ábrázolásmódokat, más kódrendszereket használnak. A kiállítás a Lépésváltás címmel is sok utalást hordoz, első jelentésként a ritmusváltásról szól, ami akár az állandó kiállítás periodikáját is jelentheti.

A címadó mű alapgondolata a rendszerváltás környékén paradigmaváltásról beszél, de kimondja, hogy ugyanazok a személyek haladnak tovább – ez az egész kiállítást tekintve is fontos és érvényes metafora szerintem. Visszatérve a párhuzamosság kérdésére, a hivatalos–nem hivatalos művészet szembeállítása koronként változik, sokszor függ a művészek politikai álláspontjától, mert abból a művészet használt nyelve is következik. mc Mi a helyzet a tiltott/tűrt/támogatott kategóriákkal?

A kiállítás felveti, hogy a hatvanas évek avantgardizmusa mellett létezik egy más, domináns nézet, a támogatott, illetve tűrt művészeté. Nemcsak az érdekes, hogy Kerényi Jenő vagy a Somogyi József, mint legnagyobb megrendelésekkel bíró köztéri szobrászok, milyen elkötelezettséggel álltak a pártvezetés mellett, hanem hogy hogyan próbálták megoldani azt a feladatot, hogy ideológiai szempontból elfogadható témákat jelenítsenek meg a 20. század második felének modernista modorában, mindezt olyan módon, hogy nem foglalnak egyértelműen állást egyetlenegy izmus mellett sem. Frusztráló, de a kiállítás kapcsán sok stilisztikai és történeti karakterjegyet szerettem volna bemutatni arról, hogy Magyarországon mi jellemezte a művészettörténetet, de a tér mérete és alaprajza sok kötöttséget teremtett. A párhuzamok – mint a tűrt és a támogatott művészet – végigvezethetők ugyan a kilencvenes évekig, de kérdés, hogy minek a rovására.

mc Láthatóan törekedett a műfaji sokszínűségre.

Célom volt bemutatni a gyűjtemény mediális változatosságát: nem akartam csak festmények és szobrok mentén gondolkodni. Ez egyidejűleg rávilágított a hiányokra is, ez tény. Megmutatta például, hogy a gyűjtemény gyengélkedik mozgóképekben, intermediális és médiaművekben, pedig az utóbbi évtizedekben értékes kísérleti művek születtek, amelyeknek itt lenne a helyük, nélkülük nem is teljes a korszak bemutatása. De én a gyűjteményünk karakteréből indultam ki, még ha ez egy-egy korszakban, például a kilencvenes években, problémát is jelentett. mc Mit tenne másképpen, ha most látna hozzá egy hasonló új kiállítás megrendezéséhez?

Kétféleképpen tudom ezt a kérdést értelmezni: egyrészt ha ugyanerre a kiállításra vonatkoztatom, másrészt ha ezen túlvagyunk, és jön a következő átrendezés. Az első esetben a szakaszolást tematizálnám. Nem azt mondanám, hogy szürnaturalizmus, hanem konkrét kérdésköröket járnék körül, emellett illusztrálnám a korszak művészeti kontextusát filmekkel, fotókkal, és ebben használnék nem képzőművészeti vonatkozású anyagokat is. Erre a megoldásra több példa is van Európa múzeumaiban, legutóbb a madridi Reina Sophiában és a varsói Nemzeti Múzeum újrarendezett állandó kiállításain találkoztam ilyennel. Ezek a bemutatók a közelmúltat már nem mindenki emlékezetében meglévő időszaknak tekintik, hanem olyannak, ahol az évtizedek vizuális kultúrája már felidézésre, magyarázatra szorul. Ha a múzeum közönségéből, ahogy említettük, a fiatalokat és a külföldieket kiemeljük, akkor ez a felfogás helytálló, de az is biztos, hogy egy ilyen bemutató kilép a gyűjtemény keretei közül. A második lehetőség az lenne, ha a mostani verzió után rendezném újra a kiállítást: akkor egy markánsabb kurátori kiállítás irányába lépnék tovább, és témák alapján, a szigorú kronológiából kilépve mutatnám be a műveket. Ez összevethetővé teszi egy-egy motívum történeti átalakulását, egy-egy téma különböző évtizedekben való értelmezését. Ahogyan ezt más múzeumokban, például a Tate Modern vagy a Centre Pompidou gyűjteményi bemutatóin is megtapasztalhattuk, ez a változat a nézőnek azt az élményt adja, hogy a művészet érdeklődése egyetemes és következetes, viszont az eszközök, a módszerek, a felfogásmódok, a megközelítések koronként, izmusonként változtak. Ebben az esetben a művek így adják vissza a képzőművészetnek a történelemhez, a technikai fejlődéshez, a társadalomhoz és a társművészetekhez való kritikai vagy elemző viszonyát.

107

MÚZEUMŐR

RÉSZLET A KIÁLLÍTÁSBÓL – SZILVITZKY MARGIT: RÉTEGEK I–II. (1978, VÁSZONOBJEKTEK PLEXIKOCKÁBAN, 20 × 20 × 20 CM, MNG)

109

Petrányi Zsolt művészettörténész 1966. április 13-án született Budapesten. 1993-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem művészettörténet szakán; 1998–s99-ben Kitakyushuban, Japánban posztgraduális képzésen vett részt. A Műcsarnok Kiállítási Osztályának volt vezetője; 2001-től a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet igazgatója, 2005 szeptemberétől a Műcsarnok főigazgatója, 2011 szeptemberétől a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője. Jelentősebb kiállításrendezései: Rejtőzködő (Ernst Múzeum, Budapest, 1996); Observatorium (Zamek Ujazdovski, Varsó, 1997); 1957 – rekonstrukciós kísérlet (Műcsarnok, Budapest, 1997); Áthallás (Műcsarnok, Budapest, 2000); Kis Varsó: Nefertiti teste (Velencei Biennále, Magyar pavilon, 2003).

110

ÉRTÉKEINK MENTÉSE ÉS TEREMTÉSE – KÁRPÁTI TAMÁS ÚJSÁGÍRÓ A HUNGARIKONOK-GYŰJTEMÉNY TÖRTÉNETÉRŐL SZERZŐ: MARTON ÉVA FOTÓ: MÁTÉ BALÁZS A gyűjtő egész otthona a szenvedélyéről mesél: a kert, a terasz, a lakás mind-mind – ahogyan ő nevezi – a ma­gánmitológia színterei. Kezdetben családtagjainak kedveskedett: Alma lányának almás képeket, fiának bohócokat gyűjtött. Festettek neki a barátokká lett interjúalanyok, adtak képeket, tárgyakat a régi barátok. A lassan hatalmassá váló kollekció tudatosságra, műgyűjtésre inspirálta Kárpáti Tamást. Aztán jött az ötlet: a múlékony tárgyak is váljanak egy-egy műalkotás részévé; már csak a művészeket kellett hozzá játékra buzdítani. Így születtek a Hungarikonok, amelyek neves emberek rekvizitumait szövik bele kortárs alkotásokba. A ma már több mint száz darabból álló gyűjtemény az elmúlt években több alkalommal is bemutatkozott itthon és a határokon túl ; ennek nyomán jöttek a külföldi hírességek emlékei is, amelyek megszülték az Eurikonokat és a Worldikonokat. Kárpáti Tamás gyűjteménye idén májusban megkapta a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play díját, és meghívást kapott a 2015-ös Milánói Világkiállításra is.

A Hungarikonok gyűjteménye évtizedek szenvedélyének különleges termése. Az újságírói szakma, a barátságok adták a kezdeteket? Hogyan lett gyűjtő?

Fiatal újságíróként többször készítettem interjút idős képzőművészekkel. Így jutottam el többek között Reich Károlyhoz, Barcsay Jenőhöz, Amerigo Tothoz. Tot Alma lányomnak három piciny almát rajzolt – ez volt a gyűjteményem első darabja. Kezdetekben a fiamnak bohócokat, a feleségemnek vitorlásokat ábrázoló képeket gyűjtöttem. A komoly, tudatos gyűjteményépítés csak később, a „Mesterecsetekkel” kezdődött. Sikerült megszereznem Rippl-Rónai József krétáját és egy krétarajzát, majd Bernáth Aurél, Hincz Gyula, Molnár-C. Pál ecseteit, Borsos Miklós lúdtollát, Hencze Tamás festőhengerét. Barcsay Jenő ecsetéhez nem találtam képet. A Barcsay-tanítvány Fehér Lászlót kértem meg, hogy komponálja bele az ecsetet egy alkotásába. Így született meg a későbbi Hungarikon-gyűjtemény első műve, amelyhez Nádas Péter írt nagyon szép szöveget. Aztán egyre fontosabb lett ez a „játék”. Korábbi művész-interjúalanyaimat, barátaimat kértem fel, készítsenek műveket a tárgyak felhasználásával. Faludy György botja, Pege Aladár bőgővonója és sok más tárgy hamar művészre talált. Hamarosan itt álltam egy gyűjtemény kellős közepén. mc Olyan tárgyakat gyűjt, amelyekhez személyes történetek fűzik. Fontos, hogy olyan alkotások szülessenek, amelyek továbbmesélik a történeteket? Emlékállítás? „Szellemi rongygyűjtőként” mindent eltettem; ez a szenvedélyem rendeződött gyűjteménnyé, amikor azzal szembesültem, hogy utódaim, akiknek ezek a tárgyak már nem lesznek fontosak, alighanem lomtalanítják majd a kacatjaimat. Nem akartam, hogy erre a sorsra jussanak. Míg rendet raktam közöttük, azt láttam: erős kisugárzásuk, vonzerejük van; ezért is találtak olyan könnyen egymásra művészek és a gyűjtésem darabjai. mc

mc Tandoritól is van rekvizituma. Az ő szavaival élve: maga a talált tárgyak megtisztítását végzi el?

Tandoritól természetesen sapkám van, és szöveget is írt Pauer Gyula Fekete párduc című alkotásához, amelybe Pauer Grosics Gyula futballmezét applikálta. Mint a fogaskerekek, úgy kapcsolódnak egymáshoz a tárgyak, a művek és a hozzájuk írt szövegek. A Hungarikonok-gyűjteményt először Csorba Csilla főigazgató meghívására a Petőfi Irodalmi Múzeumban állítottuk ki; ekkor vetődött fel, hogy szülessenek írások is a művekhez. Bár többek között Parti Nagy Lajos, Kukorelly Endre, Jókai Anna, Garaczi László, Kányádi Sándor, Grecsó Krisztián írták ezeket, kevéssé ismertek. Tervezem, hogy albumot készítek ezekből is. mc Maga kéri fel az alkotót, vagy a tárgy „talál rá”?

Eleinte a művészek választottak, de sokszor magam látom meg a tárgyakban az alkotókat. Cziffra György kottáskönyve Barabás Mártont juttatta eszembe. Solti karmesteri pálcája Vinczellér Imre után kiáltott, aki rengeteg zenei témájú képet festett. Kentaur szenvedélyesen gyűjti az írógépeket; tudtam, ha bekerül egy írógép a gyűjteményembe, őt kérem fel. Később Karinthy Márton tényleg nekem adta a család egykori gépét, Kentaur pedig a klavia­ túrán úgy rendezte át a betűket, hogy azok az Előszó első két sorát, a „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” feliratot adják ki. Harasztÿ István Édeske Szabó István filmrendező csapóját hangos mobilszoborba építette, amelyen a „Figyelem, csapó!” Harasztÿ hangján szól. Kezdetekben a „nagy öregeket”, Konok Tamást, Nádler Istvánt, Gyémánt Lászlót, Kass Jánost kértem fel a játékra. A többség belement. Később sok fiatal képzőművész, hallva a gyűjteményről, maga keresett meg engem. mc Személyesen kötődik minden egyes tárgyhoz. Vannak kérései? Volt már elégedetlen az elkészült alkotással?

Nagyon változatosak a munkafolyamatok. Sokszor már csak a kész művet látom, olykor a vázlatokba is bepillanthatok, követem a készülő munkát. Gábor Áron Kertész Imre Borsalino kalapját szögesdrótba komponálta; ennek számos vázlatát nézhettem meg a végleges mű elkészülése előtt. Láttam, Áront milyen mélyen megérintette a téma.

De arra is volt példa, hogy a felkért művész, bár többször nekifutott az alkotásnak, nem tudott mit kezdeni a tőlem kapott tárggyal. Ezek egyébként mind „szerelemmunkák”: az anyagköltséget én finanszírozom, de a művészek szerelemből alkotnak. És igen, mindegyikhez személyes emlékek kötnek. Bár ajánlottak fel, de olyan tárgyat nem fogadok el, amihez nem köt személyes kapcsolat.

111

MÚZEUMŐR

mc Egy-egy műnek több olvasata is van: egyrészt emlékállítás, másrészt önálló műtárgy, ami magában hordozza készítője stílusjegyeit is. Általában melyik válik hangsúlyossá?

Akkor vagyok boldog, ha mindez szimbiózisban él egymással. Asszociációk láncolata a tárgytól eljutni a műig. Évekkel ezelőtt megkaptam Radnóti Zsuzsától Örkény István zsebóráját. Azonnal Szikora Tamásra gondoltam, hiszen Örkényről a Tóték, arról a dobozolás, a dobozokról pedig Tamás jutott eszembe. A kép emlékállítás Örkénynek, de ott van rajta Szikora összetéveszthetetlen kézjegye is; messziről ordít, hogy ez egy Szikora-kép. mc Ha a látókörébe kerül egy fontos tárgy, mit tesz meg a megszerzéséért?

Mindig vannak olyan tárgyak, amelyeket meg szeretnék szerezni – és mindig bukkannak fel újak is, amelyeket szintén meg szeretnék szerezni. Általában sikerül, sőt szívesen adják, mert tudják, hogy jó helyre kerülnek a féltett emlékek. Persze hogy a legjellemzőbb tárgyait szerezzem meg valakinek, az sokszor remény csak. De sokat megyek, beszélgetek, tárgyalok, hogy egy-egy tárgya nálam lehessen. Legutóbb Wichmann Tamás kenulapátját és Széchenyi István gyógyszerestálkáját kaptam meg. Rengeteg olyan emlék van a birtokomban, amelyek még alkotókra várnak. És vannak alkotók is, akik elindították a fantáziámat. Tóth György fotográfus munkáit nagyon szeretem, be akartam vonni ebbe a munkába. Így született meg a Magyar Múzsák sorozat: hét művészről – táncosnőről, színésznőről, írónőről, képzőművésznőről – születtek és születnek még aktfotók, és itt is megjelennek majd mellettük a rájuk jellemző kellékek: a balett-táncosnő cipője, a színésznő maszkja… Tóth György nagyon finom fotói és ezek a tárgyak tehát hasonló szellemiségben születnek, mint maga az egész gyűjtemény. És külön örülök annak, hogy ezzel a sorozattal a fotó is létjogosultságot kap a kollekcióban. mc A gyűjteményébe számos olyan tárgy került, amely ma már halottak emlékét őrzi. Nehéz elkérni ezeket a hozzátartozóktól? Miért adják magának a féltett kincseiket?

Mindegyiknek saját története van. Kodály metronómja is érdekes úton került hozzám. Vásáry Tamástól kértem el az általa színes ceruzákkal preparált kottáit. Már jöttem el tőle a „zsákmánnyal”, amikor megmutatta ezt a metronómot. Nem kellett volna, hiszen innentől kezdve az hajtott, hogy megkaphassam. Végül Vásáry is belátta, méltó helye lesz a gyűjteményben, és ideadta. Ez a gyűjtemény nem a mának, a jövőnek készül, hiszen reményeim szerint évtizedek múlva is méltó emléket állít majd a tárgyakon keresztül. mc Mindez tehát egyfajta „leletmentés”? Értékmentés, értékőrzés, értékteremtés. Számos olyan rekvizitum van a gyűjteményben – a Cziffra-kottáskönyv, Nicolas Schöffer homokórája, Pierre Székely szemüvege, Szalay Lajos ecsetjei, Vaclav Nizsinszkij tarotkártyája –, amelyik emiatt tért haza külföldről. mc De ezek egy vitrinben nem képviselnék ugyanazt az értéket? Önzőbb vagyok annál, mint hogy egy vitrinben nézzem őket. Így, ebben a formában sokkal komplexebb megmutatási lehetősége van. Dunaszerdahelyen, ahová elvittük a kiállítást, osztályfőnöki óra keretében dolgozták fel a diákok a témát. Számomra fontos az érintés varázsa is, hogy meg lehessen fogni, simogatni a tárgyakat. Hogy a megtapintásával átjöjjön a tárgyak múltja, a használója, aki érintette azokat. Ez csak így lehetséges. Itt áll a házban Farkas Ádám szobrász műve, aki Borsos Miklós vésőkészletét applikálta márványba.

Nincs alkalom, hogy ne érinteném meg, amikor elmegyek mellette. Izgat az is, hogyan állják ki ezek a tárgyak az időt. Kertész kalapjából, Garas Dezső Minarik-kalapjából mi marad évtizedek múltán? Ez előre vetíti a jövő munkáját is: szükség lesz ezeknek a műveknek az állagvédelmére. Arra törekszem, hogy láthatóvá tegyem mindenki számára a gyűjteményt.

A műtárgy akkor lélegzik, ha látható, ezért is élek minden kiállítási lehetőséggel.

mc Ma a személyes történelem, a még élő, aktív emlékezet teszi érdekessé ezeket a műveket. De vajon évtizedek múlva mitől maradnak majd izgalmasak? Ha lekopnak róluk a személyes történetek, mindegyik „pusztán” egy-egy képzőművészeti alkotás lesz a néző szemében.

Fikció erről gondolkodni. De valóban annyi történetet, barátságot hordoznak az egyes tárgyak, hogy azt érdemes megírni. Egy-egy alkotásnak persze így nagyon hosszú, szövevényes leírást kellene kapnia, hiszen el kellene mesélni mindent, ami hozzájuk köt. A Barcsay ecsetjét el is kezdtem már megírni – kiderült, többoldalnyi sztori van benne. Messzire visznek a visszaemlékezések – de kapaszkodót is nyújtanak az alkotások megértéséhez. mc A gyűjteménynek a lakása ad otthont. A kiállítások alkalmával más terekbe, más összefüggésekbe kerülnek a művek. Más lesz az olvasatuk, más lesz a hangsúlyuk, amikor kilépnek ebből a térből az idegenbe?

Sok helyen állítottam ki: a balatonfüredi Vaszary-villában, az egri várban, Rómában az Akadémián, Bécsben, Londonban. A Nemzeti Múzeum is kért kölcsön műveket tőlem egy kiállítására. A házunk valóban sajátos helyszín. Magánmitológia. Hogy hogyan változik ez a mitológia a kiállítóterekben? Függ a kiállítások rendezésétől, a helyszíntől, a látogatók befogadásától. Volt olyan kiállítás, amit én másképpen rendeztem volna. mc Meddig növelhető a gyűjtemény?

Korábban úgy gondoltam, száznál megállok, de most már százkettőnél tartok. És megszülettek az elágazások, az Eurikonok, a Worldikonok, amelyek túlmutatnak a Hungarikonok gyűjtési körén. Niki Lauda sapkáját, John Lennon nyakkendőjét, Jiři Menzel pulóverét, Frida Kahlo ecsetjét nem hagyja ott az ember csak azért, mert nem magyar.

Persze hogy elhoztam, és meg is találták a maguk helyét. mc Jövőre a Milánói Világkiállításra hívták meg a Hungarikonokat. Vajon ezek a tipikusan magyar történetek mit tudnak mondani a külföldi nézőknek?

Ezért kap nagy hangsúlyt a képzőművészet: hogy befogadhatóvá tegye a számunkra ismert, személyes történeteket a külföldiek számára is. A gyűjteményben csak néhány világszerte ismert magyar van; ismerik Bartókot, Kodályt, Rubik Ernőt, Puskás Öcsit, de sokakat nem. A 2015-ös Milánói Világkiállításon is az ismertebb, külföldön is híres magyarok tárgyait, az ezekből született alkotásokat állítjuk ki. És fontos szerepet kapnak majd az Eurikonok is: a világhírességek átvezetnek a kevésbé ismert, de számunkra fontos magyar személyekhez is.

113

Kárpáti Tamás újságíró 1946-ban született Budapesten. Már gimnazistaként több országos lapban publikált, a gimnázium elvégzése után az MTI-nél dolgozott, és több kötete is megjelent. Az 1980-as évek végétől szellemi szabadfoglalkozású, a Premier című művészeti magazin alapító főszerkesztője. Műgyűjtő; gyűjtőszenvedélye sokirányú, de mindig egy-egy téma köré szerveződik. A Hungarikonok sajátossága, hogy valamennyi darabjához kiváló kortárs írók tollából születtek esszék; ezek a művekkel együtt különböző albumokban láttak napvilágot. Gyűjteményéből itthon és külföldön is sokfelé rendeztek már kiállításokat, és meghívták azt a 2015-ös Milánói Világkiállításra is. Alapító tagja a Hungarikum Szövetségnek, az Új Gresham Körnek és több más művészeti társulásnak.

114

SUMMARY

PAGE P. XX 52

IN THE SPOTLIGHT ONE HUNDRED YEARS OF DISTANCE THE MEMORY OF THE GREAT WAR IN HUNGARIAN AND WORLD MUSEUMS

BY MARIANNA BERÉNYI

The physical, psychological and intellectual devastation, the peace treaties ending the war, the new meaning of the notion of camaraderie, nation and enemy in the wake of World War I not only reshaped the former state borders, but also earlier frameworks of life. The lives of individuals, societies and states were transformed. The role of women and children, people’s knowledge about the surrounding world and the perception of distances changed. The centuries-old veins through which Europe’s or even the world’s economic, scientific and cultural circulation flowed ceased to exist. The centenary series of events beginning this year is a good opportunity for all European states to take stock of and discuss the causes and consequences in light of the collective nightmare and joint memory. How are museums in Hungary participating in this? When in his 2008 speech Luxembourg’s premier Jean-Claude Juncker suggested that those who had doubts about the EU should visit a military cemetery since they would then be convinced where the lack of Europe and the lack of will for peoples to cooperate would lead to, he may not have realised how many people would quote his words in a few years’ time in connection with the centenary of the First World War. The hundred years of distance, the European integration and the west-European need to face up to the past has now created the possibility that with the anniversary of the Versailles peace treaties Europe would finally end the Great War with the help of events between 2014 and 2018 and remembrance. The challenge and the responsibility of the event-organising institutions and individuals are huge, since the tragedy – referred to by many as the core catastrophe of the 20th century – not only demanded 19.7 million lives and left 21.2 million wounded or invalided and left ruined cities, devastated countrysides, epidemics, misery and hatred in its wake, it also tore Europe’s traditional communication channels to pieces, i.e. it not only dug deep trenches on the battlefields. Following four years of fighting both the earlier power system based on cooperation in foreign affairs and the integrated world economy ceased to exist. The war propaganda eliminated cultural communities, the usual inter-European scientific, artistic and literary relations were slackened. At the same time, the war broke up hardened social structures: the issue of women’s emancipation gained new meaning, the transformation of the traditional peasantry accelerated and people in Europe became more mobile. The attitude to power changed, while practices which helped handle the problems before were lost in both the private and public spheres, being replaced by aggression, prejudices and exclusion. Genocide, injustice and cruelty became accepted. Perhaps the most important question of the centenary events is whether the often fossilized narratives which determine how the Great War is remembered can be

dissolved at all. After all, every family and community of people examines the historic events primarily from its own viewpoint and the memories related to certain events compete and are in contrast with one another. As European Network Remembrance and Solidarity based on the principles of Pierre Nora and Krzysztof Pomian asserts, the historical memory of all parties concerned must be recognized and be the point of reference during discussion, since awareness of the peculiarity of each country and its culture of remembrance is the fundamental precondition for the establishment of a common “European market of history”. This idea is also presented on the website of Volksbund Deutsche Kriegsgräberfürsorge, which gives an overview of its centenary events. It emphasises that the EU is more than just an organisation handling economic and social problems despite its member states having different memory cultures. Yet only a little knowledge of human character and political experience is required to realize that these principles are far from the daily routine in many places. Only a very few institutions, such as the Historial de la Grande Guerre which opened in a former war location in Péronne in 1992, have such a collection and staff whose permanent exhibition presents the objects, propaganda and military culture of three former belligerents – the British, Germans and the French. The museum does not intend to reinforce victory and defeat, but most importantly it aims to show the similarity of bodies suffering from war, the war of nations against each other, the military propaganda, the comparison of belligerent societies and the common pain. The permanent exhibition with the connected temporary exhibitions, events and conferences constitutes an experiment which looks at the individual national narratives from above, puts an equal sign between the belligerents and lays the

115

P.

emphasis on mutual violence and suffering instead of the heroism characteristically attributed to individuals and armies. The already launched website europeana1914-1918. eu of the joint European digital library similarly points at reconciliation. Through its digital archives the website enables everyone to access war mementos still existing in different countries. Not only items from public collections can get into the database, but after registration anyone can upload their personal or family memorabilia, be they diaries, photos, films, letters, postcards, propaganda leaflets or objects. The virtual show enlists places that could be temporary such as railway stations, hospitals, research laboratories and barracks, and the consecutive photos reveal the representatives of different nations often in similar situations. The themes of museum exhibitions staged with the new attitude in view do not stop at the common suffering and the issue of joint responsibility, but try to examine the connections of the Great War in as wide a context as possible. In Hungary the First World War Centenary Memorial Committee formed in January 2013 is coordinating commemorative events.

The message on elsovilaghaboru.com is also rooted in European integration and emphasises: “It is perhaps worth rethinking our past and finding perceptions of the conflicts of a hundred years ago not only in the duality of the victorious and the defeated. It is not a committee standing above all else,” said Vilmos Kovács, commander of the Institute and Museum of Military History and a member of the Memorial Committee. We are trying to bind in a sheaf the endeavours which are planned for the period up to 2018. We are coordinating initiatives, exhibitions and conferences proposed by public collections and NGOs so that they would not counteract each other but be concerted.

1

EDITORIAL OUR MONEY “Even God would not have enough money!” So say the Hun­ garians when incredible sums are needed to acquire something.

Meanwhile, of course, you know that in fact you would wait in vain for a miracle and you can only rely on either your own re­ sources or at most other people’s money. This is the situation when someone wants to acquire or actually keep an artwork that for some reason is important. In 2010 the British Lord St Oswald decided to have his mansion ren­ ovated rather than keep The Pro­ cession to Calvary painted by Pieter Bruegel the Younger in 1602, which had been with his family for two centuries. He wanted to put the painting on the market, but The National Trust and the Art Fund together contributed a million pounds and raised a further 680,000 pounds in a short space of time.

As a result, the painting could be kept in the country. The Louvre chose a more or less similar path in order to acquire The Three Graces by Lucas Cranach the El­ der, which had turned up in a private collection. Since the pur­ chase price was too high for the museum’s budget, it launched a campaign and some 5000 French citizens raised a million euros, so as to supplement the museum’s money and sponsors’ donations and enable the work to be obtained. In the same way, in 2012 the National Galleries of Scotland and the National Gal­ lery in London together kept Dia­ na and Callisto by Titian in the UK after the Duke of Sutherland decided to sell the work even abroad. Part of the purchase price was raised by British citi­ zens who regarded it important not to lose an artwork that has been in their country for centu­ ries. Since 26 March we Hungar­ ians have been able to see some pieces of the so-called Seuso Treasure, which the Hungarian state reacquired from public – i.e. our – money. So the unique treasure is ours. It belongs to all of us.

We can rightly be proud of it. gábor martos editor-in-chief

P.

18

MUSEUM GUIDE GRAPHIC ARTS BIENNALES – SPECIAL OPPORTUNITIES FOR WORKS EXHIBITED AT REGULAR SHOWS WHEN ACQUIRED

BY COLLECTIONS Fine arts biennales began to spread across Europe towards the end of the 19th century, at a time when the traditional aca­ demic institutional structure was being replaced by a more demo­ cratic one. The biennale in its full sense originally had the aspect of a salon, of which the main, in­ deed only aim was to survey the current artistic situation of a re­ gion or genre at regular intervals.

For example, in 1895 a biennale was established in Venice to pro­ mote regional cultural and eco­ nomic development. The num­ bers speak for themselves. From the beginning of the 1960s to today, twelve graphic arts bien­ nales, lasting for various lengths of time, have been organised in Hungary. This is an indisputable sign of the significance the graph­ ic arts enjoy in the art scene, as well as their vitality and the suc­ cessful creative power of graphic artists in Hungary. In the 1960s it was only the Eger National Water Colour Biennale of 1968 which ended the monopoly of Miskolc.

Then the Balaton Small Design Biennale and the Békéscsaba Graphic Design Biennale were launched in 1971 and 1978 re­ spectively. In the following dec­ ade the Salgótarján National Drawing Biennale was estab­ lished in 1982, while in 1987 the first International Art Book exhi­ bition was held in Székesfehér­ vár. The post-1989 ‘biennale boom’ involved new graphic de­ sign events appearing almost every year throughout the 1990s.

During this period up to the be­ ginning of the following decade sometimes a dozen national shows of graphic art were staged simultaneously. Understandably, the impetus was broken by the economic crisis. Thus the period 2002-2009 witnessed the cessa­ tion of the Esztergom, Szekszárd and Budapest sculptural design exhibitions and from 2008 the Miskolc and Salgótarján shows became triennial. emese révész

P.

26

DEBATE WHAT KIND OF ITEMS SHOULD BE PURCHASED WITH THE PLANNED 30 BILLION FORINTS OF THE NATIONAL BANK’S ART PURCHASE PROGRAMME? ferenc gerhardt, deputy gov­ ernor of the hungarian na­ tional bank and head of the programme’s advisory body, said that the initiative to launch the programme was part of the bank’s medium-term strategy for social responsibility, the aim of which was to buy back the most important works of art with a Hungarian connection which had come into foreign ownership dur­ ing past historical periods, as well as to keep items of Hungarian cultural value within the country. art historian lászló mravik believes that the amount is insuf­ ficient to fully address the issues involved, though it is a large sum to allocate for an idea lacking any seriously thought-out conception.

The last time a major amount was designated for state purchas­ es of artworks was in the 19th century in connection with the Millennium Celebrations of 1896.

According to istván monok, di­ rector of the hungarian academy of sciences’s library and information centre, it’s an old dream of libraries in Hun­ gary to have a financial fund which can be turned to when unique items missing from public collections appear on the market, such as important documents forming part of the written cul­ tural heritage, for the purchase of which there are usually insuffi­ cient financial means. the presidency of the associa­ tion of hungarian provincial museums, having learnt that the National Bank is designating 30 billion forints for the purchase of artworks over four years, has gathered suggestions from its 32 member institutes. All the sug­ gestions are closely connected to the relevant museum’s collection and would represent outstanding regional, national and even Euro­ pean value. Furthermore, it is clear that their plans concern not only the fine arts as the concep­ tions are being elaborated with the overall character of individual museums in mind. ¶

116

P.

38

WORKSHOP REFORMULATION OF THE TASKS OF COUNTY MUSEUMS IN THE WAKE OF CHANGES IN THE ORGANISATIONAL STRUCTURE Hungary’s Law CLII passed on 8 October 2012 with respect to museums, administration of public libraries and general education is a modification of Law CXL of 1997. Of concern here is that its provisions cover “museum institutes, their funding bodies and employees, the elements of cultural heritage held by museums, the users of services provided by museum institutes”. The section about museum institutes is supplemented with the following paragraph 37/A: “Museum institutes are the most important trustees for realising the aims related to protecting those cultural goods defined in this law.” The text summarises these as follows: “The museum institute stands in the service of society; is open to the public; it maintains active relations with the local community; its basic sphere of activity is not based on generating a profit, but on ensuring broad-ranging and equal access to cultural goods.” It is necessary to quote all this at length since it is complemented with elements – such as performance and economic activities – which clearly imply new kinds of tasks for museums.

The abolition of the county museum structure has brought about an entirely new situation in the life of provincial museums. The law also determines professional ranking, for example by differentiating between seven types of museums. In addition to state support, local authorities are obliged to participate in providing financial backing for museums which, as experience so far shows, has not happened everywhere. Local museums with county rights and the former branch institutes believe that the period involving county, state and local authority funding was good or bad in relation to different aspects. Efforts should be made to develop some kind of balance between freedom and limitations. beatrix basics, art historian

P.

42

WORKSHOP SLAVES OR CO-WORKERS? – AN OVERVIEW OF RESULTS OF THE PUBLIC-WORKS PROGRAMME IN MUSEUMS Organised by the National Institute for Culture (NIC) and the Hungarian Digital Archive (HDA), several thousand public-works employees have appeared in museums. Was this just a pre-election gimmick about the employment rate, which is ineffectual and expensive (costing more than three billion forints), even a government adventure involving risks to security and artwork protection, or one of the bases for the good functioning of public collections in the future? The cultural public-works programme involving about 4000 people was launched on 1 November 2013.

Assistants numbering 134 for six months, and 160 chief coordinators and 3706 public-works staff for five months were to be employed up to 30 April. According to 31 March data, including those who dropped out 4401 people had participated in the project.

During five months 392 people withdrew, i.e. approximately 10%. The vast majority of those, according to NIC director Magdolna Závogyán, by means of the programme successfully returned to the primary labour market.

The project cost around 2.5 billion forints, which relative to the time period is half the amount public collections receive from the budget. Of this, wage costs were 2.2 billion, and part of the remaining amount, 93 million, was the cost of the compulsory 46 hours of training for people involved. The project included mainly women (74%), the majority under 40. Thirty-nine per cent were under 25, another 39% were between 26 and 40, while 13% were between 41 and 50, with those over 50 accounting for 9%. Regarding qualifications, a secondary school-leaving certificate was essential, thus every participant had the qualification of secondary education as a minimum. Twenty-one per cent of the participants had attended college, while 9% had graduated from university. péter hamvay

P.

46

WORKSHOP OH, WHAT A NUCLEUS! – NOVEL ARCHAEOLOGICAL NARRATIVES AT THREE EXHIBITIONS IN HUNGARY A nucleus. So much and no more.

Perhaps the age, material and location by the object’s name.

A typical object label that can be found in numerous archaeological exhibitions. An expressive symbol, saying more about the taciturnity of a profession than about the displayed object.

A long-lasting phenomenon and as a result the question must be raised: for whom and why are archaeological exhibitions staged? Where can the postmodern view of history and social science, as well as the theoretical and methodological toolkit of new museology, be detected? Is there a dialogue between archaeological museology and contemporary culture or society? Scientific resources and archaeological IT have extended the methodological opportunities, introducing a significant change of approach: in western Europe from the 60s the New Archaeology movement insisted on laying more emphasis on researching society and an inter-disciplinary approach. Archaeology no longer involved only the reconstruction of the past and the life of people living at the time, but also an explanation for past changes. The issue of urbanisation, the analysis of cults, rituals, feasts, wars, consumption, everyday life and households have become important. At the same time, due to compulsory excavations preceding investments, the volume of explored areas has increased incredibly, as have the archaeological collections of museums. This has resulted in archaeologists being unable to process and publish their findings, while archaeology exhibitions only rarely reflect the methodological and theoretical changes which are evident in the case of research. The situation is even more complicated in Hungary, where the Iron Curtain did not open for New Archaeology and the lessons of postmodern movements can hardly be detected. marianna berényi

P.

48

WORKSHOP REBIRTH OF A PAINTING – MIHÁLY ZICHY: QUEEN ELIZABETH BY THE CATAFALQUE OF FERENC DEÁK The Gödöllő Palace has a new attraction – Mihály Zichy’s monumental canvas Queen Elizabeth by the Catafalque of Ferenc Deák, now on display after several years of restoration work. For decades the work, damaged during World War II, was kept rolled up in the Hungarian National Gallery’s storeroom. Serious restoration began in 2011, helped financially by a tender announced by the National Cultural Fund. Initially, the damaged canvas was strengthened in order to stretch the picture. The original stretcher was no longer available, but the National Gallery already had one, which was adapted to hold the huge canvas. After stretching, cleaning of the surface could begin as well as conservation of the paintwork. The Gödöllő Palace – the central memorial place for the Elizabeth cult in Hungary – has been planning to display the painting since 1996, but due to its large size the part of the building renovated between 1996 and 2003 wasn’t suitable. However, the space which was ready in 2010 and which served as the location for Hungary’s EU Presidency in 2011, became available in the autumn of 2011 and was deemed appropriate for displaying the work.

The wing housing the painting opens directly from the end of the Queen Elizabeth memorial exhibition, which concerns the Elizabeth cult and displays objects formerly held by the Queen Elizabeth Memorial Museum.

Antal Grassalkovich, for whom the palace was originally built, must have also intended the space for a picture gallery. The huge painting has been installed in the first room leading to the corridor. When it was painted it already depicted a symbolic event, reflecting the significance of the 1867 Compromise, and increased the cult of Elizabeth. éva mariann kovács, historian, and éva oravec-kis, museum education specialist, gödöllő royal palace

P.

60

MUSEUM QUARTER THE ‘POOR CADET’ TURNED ART COLLECTOR – ALBERTINA EXHIBITION RECALLS THE WORK OF ITS FOUNDER After the early death of his beloved spouse Archduchess Christina (1742–1798), Prince Albert von Sachsen-Teschen (1738–1822) returned to live in his Viennese palace, which at the time was called the Tarouca, but today is named the Albertina after its former resident. Prince Albert spent most of his time here, in the rooms of the palace that housed his collection of drawings, prints, paintings and books. Of course, there was enough for him to look at – at the time of his death the collection included 14,000 drawings and 200,000 prints. However, today the Albertina is considered the world’s number one collection of graphic art not only because of its size but also because of the quality it contains. In this internationally famous museum you can find exceptional works such as Michelangelo male nudes and Dürer’s well-known pen-and-wash drawing of a hare, the provenance of which can be traced back all the way to the artist. Its reproduction appears on the cover of the catalogue for the exhibition Dürer, Michelangelo, Rubens – 100 Masterworks of the Albertina, which opened on 14 March and runs until 29 June.

Part of the collection became public in 1805, initially for academy professors, artists and art students. The works of art were kept in ornate, gilded drawers and portfolios. In 1795 Albert turned his back on his military career and following the death of his wife in 1798 he withdrew from social life, devoting his last two decades exclusively to his collection. In his will, which was drawn up in 1816, he ensured that the collection would not be broken up and dispersed, passing ownership to his adopted son and general inheritor, Archduke Charles. Today the Albertina houses more than 50,000 drawings and 900,000 prints. The structure of the collection has hardly changed since 1776. ernő p. szabó

117

SUMMARY

PAGE P. XX 1 104

MUSEUM KEEPER EMPHASES AND OMISSIONS ZSOLT PETRÁNYI, CURATOR, ON THE NEW PERMANENT EXHIBITION ‘SHIFTS’ OF THE HUNGARIAN NATIONAL GALLERY’S CONTEMPORARY COLLECTION INTERVIEW BY JUDIT JANKÓ

When the spotlight focusses on something which was regarded as permanent and when previously petrified positions come into a new light, conflicts, feelings and ideas that were swept under the carpet always come to the surface. That’s what happened when the Hungarian National Gallery restaged its permanent exhibition presenting post-war art under the title Shifts. (See issue 39 of MúzeumCafé – Ed.) After its opening art historian Zsolt Petrányi, curator of the new exhibition and head of the Hungarian National Gallery’s Contemporary Collection, experienced how ambivalently critics related to the selection.

The interview below aims to review his original intentions and the reception of the show. mc Where did the initiative to restage the permanent exhibition of contemporary art originate? Was it your own idea or the National Gallery’s plan?

I applied for and got my present position in 2011. That was when I became the head of the Contemporary Art Collection, but I had already worked at the Hungarian National Gallery earlier for seven years, between 1989 and 1996, so I knew the gallery well. At the interview in 2011 it was said that the gallery would consider as timely the restaging of the permanent contemporary art exhibition and in that respect, although I was not taken on with this in mind, planning it has been part of my duties though, it’s true, it was still postulated as a long-term aim and did not have priority. Restaging became concrete and current when the National Gallery and the Museum of Fine Arts merged. mc What was your initial conception?

I am one of those art historians who like staging exhibitions. My initial challenge involved trying to devise the concept and the structure of the exhibition such that, besides the art historical and collection presentation aspects, it would be spectacular and attractive for visitors. One of the most important features of the Contemporary Art Collection is its archival character. We are talking about nearly 15,000 works from the past 70 years. Besides high-quality works of art there are many items in the collection which are interesting precisely because they reflect the scale of values of a certain period. The collection has units which not only reflect the character of the arts, but also the cultural policy of each decade. In this sense it provides unique opportunities, because it enables us not only to research what is outstanding or has defined a style, but also to examine how a work of art has become significant. Thus the possibilities of staging a permanent exhibition can point in a large number of directions. The difficulty was caused by how to narrow down the approaches, how to relate the presentation to the previous one and how to provide a way of restaging this present exhibition in the future. During the preparation I considered the nature of the collection and the facilities of the gallery. In addition to the

aforementioned archival character, the museum’s marked interior design features and spaces – those of the 70s – became important for me, and so did the history of the Hungarian National Gallery and its Contemporary Arts Collection. I could not and did not want to disregard the fact that the Department for the Collection was formed and its first exhibition was held after the National Gallery moved to the former Royal Palace in 1974. Therefore, I also included the atmosphere of the 70s among the starting points. The architectural elements, such as the red marble which has become almost a brand, represent a feature of the renovation of that time and I had to think about what to do with it. The interior design can be criticised from many aspects. These reveal the dilemma that must have faced the designers, how to convert a building with an entirely different function to a museum in such a way that it would recall its original style in its exterior, yet inside it would be manifest that it was a completely different representation of a different system at an absolutely different period.

Finally, I decided to handle these elements as a museum archaeological fact and construct the exhibition while accepting this environment. I was also interested in the genre of the exhibition as an art historical manifestation, therefore I wanted to find examples from the period which I could treat as inspiring points during the staging.

I regarded the first exhibition presenting contemporary arts in the history of the National Gallery as a manifestation because it reflected the then present in relation to the representation of Hungarian art. The works exhibited then basically showed which art was tolerated and supported, thus this exhibition is also a restaging of that 40 years later, with the historical addition of what has taken place in the Hungarian arts and in the Hungarian National Gallery’s history of collecting since then. )

118

) After the deparment had been founded the collection expanded in several directions as cultural policy eased. In time avant-garde works and those of the European School could also be acquired in addition to contemporary works of art. Because of the character of the institution, the National Gallery’s approach was to try to have a broader circle of works presented and not to react only to currect trends. Of course, purchasing limits have set boundaries in every period. mc How much time was at your disposal?

Overall, from the launch of the project to the opening took fourteen months. mc Which exhibitions did you choose to be reference points and why?

The Iparterv exhibitions are most emphatic, since in my opinion the neo-avant-garde generation, which emerged in the 60s and manifested itself at the Iparterv exhibitions among others, strongly defined the way of thinking of those coming after them. In addition, their participants are the most distinct from among the post-war generations who were able to narrow the time-gap between European art tendencies and Hungarian developments. They could reflect their own era in the most active and modern way. mc Chronologically, the post-1945 story could as well begin with the European School.

This exhibition does not present the history of post-1945 art, rather the contemporary collection of the Hungarian National Gallery. The European School satisfies the notion of European artistic quality being the most important principle to follow, which was significant for the Iparterv generation, too. Yet the 1949 change bisected the former’s path and the idea it represents goes back to the pre-war period. That is exactly why the narrative of the exhibition does not begin with them, although it is an important fact with the exhibition that surrealism as an idea and a school goes in parallel with neo-avantgarde tendencies as far as the 70s and reappears in Hungarian art in the circle of the Lajos Vajda Studio and the Szentendre artists. Returning to the important exhibitions: besides Iparterv, there was the Budapest Kunsthalle’s Spring Show in 1957, the Stúdió exhibition in 1966, the New Sensibility exhibitions, the chapel shows in Balatonboglár and the Óbuda exhibition where the statue Man by Jovánovits featured together with Gyula Pauer’s Maya. All these can be read about in the texts on the walls or the labels by the works.

The research I conducted with four art history students was also part of the preparatory work. We attempted to indentify the exhibitions that could be regarded as manifestations and I originally wanted to highlight them in an almost 8-metre-long chronological outline.

In that way we would have made a mention of exhibitions which have not been discussed in detail. In the end this failed to materialize. We could not resolve the apperently insurmountable problem that what can be stated as an art historical fact in the history of the Hungarian arts is not informative enough for a visitor who wants information. The contradiction comes from the fact that ordinary visitors are not interested in how long an exhibition was on or from when to when an organisation operated. Data about how long Hungarian pop art, for example, lasted and what characterised it in outlines would mean much more. But styles are far more difficult to define in time periods and with justice the novelty of such a chart could be questionable. mc How far in advance did you determine who the exhibition will speak to?

I tried to determine it precisely. I relied on two categories, well defined groups. One was the present generation between 16 and 35. They are interested and open, yet have received little visual information at school as a result of the increasing specialisation of the education system. The other type of visitors targeted includes foreign cultural tourists

who would like to learn as much as possible about what had happened in Hungary in those years. I presumed that they already know about the artistic processes in western Europe and interpret Hungarian fine arts in relation to that. Neither of the groups mentioned know much about the facts in Hungarian art, but I wanted to kindle their interest. The desire to provide knowledge, however, determined that I could not deviate from following the chronology. Although there are units which are thematic, they are subordinated to the structure which means that when you go through the exhibition you face the issues of post-1945 arts, phasing the exhibition roughly by decades. mc When selecting the works which mattered more, originality or being characteristic?

They are two important viewpoints, I cannot rank them, therefore I must say both. A third element is not negligible either: the space, which cannot be changed. However, there have been alterations: most importantly perhaps, something that a visitor to the new exhibition may not notice. Metal-framed glass doors separating sections of the space have been removed and the inside section of the corridor where a couple of works created in the 50s were displayed at the earlier exhibition has been closed.

By installing a few temporary walls the direction of progression has become more obvious. As we developed the project it soon turned out that there would not be enough space for everything I had selected from storage.

However, a curator, like it or not, has to make choices.

Considering the omissions and emphases, I think that the Hungarian National Gallery should follow the practice of large western museums and restage its permanent exhibition from time to time. Ideally this should be every two-three years, always with a different curator and on the basis of changing viewpoints. Let’s not forget the volume of artworks ‘behind’ the exhibition: although it differs regarding the decades – from the 90s the collection at our disposal is narrower. To give an idea of the proportion, 150 works feature at this exhibition out of about 15,000. More were displayed at the previous exhibition. The present one displays roughly 70 works that could be seen before.

I had a particular goal, namely to show as many works as possible which will be new for the returning visitor. mc You have based the exhibtion on simultaneously parallel tendencies, which constitute the leading threads. What is critised the most is that these parallels are not pursued to the end consistently. What is your view?

119

SUMMARY

I’ve noticed that in the middle of the second decade of the 21st century the question how the modernism of the 20th century can be summarised in an international art context is becoming increasingly important. Last year at the Venice Biennale it was clear how significantly contemporary art – painting and sculpture – was avoiding the related questions today. Beyond the trends and isms the artists are looking for a fundamental summarizing language in the entire history of 20th-century art. Returning to the exhibition: several threads start off presenting how the different styles existed alongside each other in various decades and the nature of the endeavour that can be discovered in all of them. Such are the surrealism of the European School and the avant-garde, as well as the supported art in the 60s. But in the 80s the different mediums and contextual difference between the then starting underground artistic trends are interesting, besides the new sensibility visible in the international trends. I also regard the 90s as a research field of parallels when a new generation thought in terms of far more positions and statements due to the easier opportunities for gaining information and travelling. Thus it is rather difficult to identify a marked characteristic feature or a main current by which the art of the 90s could be described and presented. Therefore, in the case of the 90s I decided to open up the focus of presentation, that is to mention several options as compared to the earlier decades. But I was able to do that only in the framework of our collection’s artworks. mc So there is no main thread. Let us consider several complementary threads. Did any one of them turn out to have been the significant one?

Yes, that is relevant for the 90s while the end of the exhibition again examines an aspect.

Specifically on the basis of reference, I have presented side by side a few installations and works which used different art historical renderings and different code systems. The title of the exhibition Shifts also involves many references. The first meaning is about a rhythm shift, which could as well mean the periodic nature of the permanent exhibition.

The basic idea of the title-bearing work suggests the paradigm change around the time of the 1989-90 changes, but indicates that the same persons contineed to proceed. Regarding the whole exhibition I think it is a significant and valid metaphor. Going back to the issue of parallelism, the identification of official and unofficial art changes periodically. It often depends on the political standpoint of the artists, since that also results in the language used by the arts. mc What about categories such as banned/tolerated/supported?

The exhibition raises the issue that another, dominant idea of the tolerated and supported arts existed besides the avant-garde of the 60s. It is not only interesting how loyal Jenő Kerényi or József Somogyi – who were commissioned the most to sculpt public works of art – were to the party leadership, but how they tried to resolve the task of representing subject matters that were acceptable from an ideological aspect in the modernist manner of the second half of the 20th century, and in such a way as not to clearly take a stand in favour of any one ism. It is frustrating, but with the exhibition I would have liked to present many characteristic stylistic and historical features – represented in a wide selection of different artworks – concerning what characterised art history in Hungary, but I was restricted due to the size and the groundplan of the space. The parallels – as the tolerated and supported arts – can be shown together up to the 90s, but the issue is at the expense of what. mc You have visibly wanted to show a plethora of genres.

My aim was to present the collection’s diversity of mediums. I did not want to think only in terms of painting and sculpture. At the same time it cast a light on deficiencies, that’s a fact. For example, it showed that the collection was somewhat weak in motion pictures, crossmedia and media works in general, although in recent decades valuable experimental works have been made which should be here and without them the persentation of the period is incomplete. I started off from the character of our collection, even though in some periods, for example in the 90s, it presented a problem. mc What would you do differently if you were to stage a new exhibition?

I can interpret this question in two ways: if it is related to this very exhibition or when we are over this and the next restaging is on the agenda. In the first case I would make the periods thematic. I wouldn’t say sur-naturalism but examine concrete groups of questions, and besides I would illustrate the artistic context of the period with films and photographic documents, for which I would also use materials unrelated to the arts. There are several examples of this concept in European museums. I have recently seen it at the restaged permanent exhibition of Madrid’s Reina Sophia and the National Museum in Warsaw. These shows regard the recent past as a period which is not in everyone’s memory, but is such that the visual culture of the period requires recollection or explanation. If we highlight the young and the foreigners, as has been mentioned, from the changing circle of visitors this conception is correct, but it is sure that such an exhibition steps out from the framework of the collection. The second possibility would be if I restaged this exhibition after the present version. I would go in the direction of a more significantly curator’s exhibition and present the works according to themes, stepping away from a strict chronology. This offers the possibility of comparing the historical transformation of a motif and its interpretation. You can see this in other museums, such as with the collection exhibition of the Tate Modern or the Centre Pompidou. This version provides the visitor with the experience that the interest of the arts is universal and consistent although the means or approaches have changed in different eras and with different isms, and that was how the works have reflected the critical or analytic relation of culture to history, technical development, society and other fields of the arts.

120

P.

72

MUSEUM QUARTER A HOME FOR CERAMICS – EXHIBITION IN THE FORMER STUDIO OF ÁRPÁD CSEKOVSZKY Árpád Csekovszky was the outstanding figure of 20th-century Hungarian ceramic arts, as art historian Éva Csenkey wrote about his oeuvre always in connection with reality. His former studio is today a museum. Cse­ kovszky’s widow, Edit, looks after his works. After completing his college studies, in August 1957 Árpád Csekovszky was appointed as an assistant professor and after a year as head of the ceramics department, where he taught for 40 years. His studio was built in 1962 next to the family’s house and today it serves as an exhibition space displaying his works and related objects. In the 60s and 70s he received many commissions for murals, thanks to the then system’s ‘two thousandth’ decree, according to which two thousandths of state investments had to be devoted to the creation of contemporary artworks. In addition, every year ministries made purchases, selected from works by noted artists, which then decorated their offices. These usually ended up in public collections. In the 1980s murals were superseded by small sculptures. Following Csekovszky’s death, two years were devoted to making an inventory of his works, then a year later the Árpád Csekovszky Public Arts Foundation was established with the aim of taking care of his legacy.

Budapest’s 17th District Council became the funding body, though ownership of the collection remained with the family, whose members had already formulated the idea of an exhibition house. With the help of the Rá­ kosmente local authority, the reconstructed former studio opened as a four-storey exhibition space in October 2003.

For five years after the opening Edit Csekovszky operated, managed and maintained the building. Since it became a museum institute a special artistic director, Sára F. Orosz, has been assisting her. Orosz herself is a former student of Árpád Csekovszky. nóra vágvölgyi busi

P.

80

MUSEUM QUARTER REVITALISED FUNCTIONING IN A RENOVATED MANSION – THE COUNT KÁROLY ESTERHÁZY MUSEUM IN PÁPA ACCEPTS THE CHALLENGE With its town centre of Baroque and late 19th-century architecture resting on a medieval basis and in view of its rich traditions Pápa (population 31,000) has reason to be proud among Hungarian towns. Following the vicissitudes of the 20th century, in recent years the Esterházy Mansion in the town centre has been reborn and with the final touches being completed it will soon sparkle again in its former brilliance.

Renovation has been timed well.

This year Pápa is celebrating its 800th jubilee, recalling the first document, dated 1214, mentioning a settlement where the Small Plain and Bakony Hills meet. It was only at the beginning of the Turkish wars when a weak fortification was raised around the market town. In 1628, due to a marriage, the town became part of the estate of the Esterházys.

The Baroque decades of the 17th and 18th centuries witnessed the golden age of Catholic Pápa and it was during this time that the two-storey, irregular U-shaped Esterházy Mansion was constructed. Ferenc Esterházy began to transform the castle buildings of Turkish times into a Baroque mansion. Work began in 1717 and accelerated in 1743 when the Viennese architect Franz Anton Pilgram drew up plans for a mansion which can be seen today on a landscape in the Nádor Hall.

From the end of the 18th century there were not many alterations, then in the 1860s Pál Esterházy had the internal spaces remodelled, resulting in the Nádor Hall and the Ancestors’ Hall. Due to its dangerous state, the building was closed in 1995. In 1999 repair work on the roof and drainage pipes began at a cost of 300 million forints. In 2009, thanks to EEA and Norway Fund support of 173 million forints, plus own resources of 96,7 million, it was possible to restore the Baroque interior of the first-floor ceremonial halls. gellért rajcsányi

P.

92

MUSEUM KEEPER A MODEL FOR A NUDE WHEN DRESSED – ART HISTORIAN MIMI KRATOCHWILL ON THE KUNSTHALLE’S 40 YEARS Today, when the position and mission of Budapest’s Kunsthalle must be redefined, it is worth reflecting on the stormy past of the exhibition venue. What is clear is that its identity has perhaps always been somewhat problematic. Regarding exhibitions, it has been ‘omnivorous’, it has mostly been a venue for large-scale exhibitions, though this task has now been taken over by larger museums. However, the story is far more complicated than this – and very few know more about it than Mimi Kratochwill. During her four decades at the Kunsthalle seven directors came and went, yet the position of the institution was mostly unchanged. The ministry determined which exhibitions were to be staged, while art historians and curators organised them as best as they could. Despite this, she fondly remembers her joint work with János Frank, the artists “who kept returning to Hungary” and even the exhibitions of Socialist Realism held in the 1950s. And of course there was Béla Czóbel. Their friendship resulted in quite a few portraits of Mimi, the last large-scale retrospective exhibition during Czóbel’s life, several volumes and documentation that has been collected for decades, without which it would be difficult to stage a proper exhibition of Czóbel’s art or write a monograph.

Mimi Kratochwill began her career in the Museum of Ethnography and she was already working at the Kunsthalle when she graduated as an art historian. Earlier she did not have the possibility of attending university for political reasons. She regards the Czóbel retrospective in 1971 as her most important involvement. Czóbel painted many portraits of her, as did others. Vladimir Szabó would have painted her nude, but she did not agree. However, the artist insisted and thus The Painter Dresses Naked Mimi was born. emőke gréczi

P.

100

MUSEUM KEEPER NOT RADICALLY DIFFERENT, BUT CERTAINLY WITH DIFFERENT EFFICIENCY – DIRECTOR GYÖRGYI FAJCSÁK ON THE FUTURE OF THE FERENC HOPP MUSEUM In January the government decided that from 1 March the Ferenc Hopp Museum of East Asian Arts should operate under the auspices of the Museum of Fine Arts.

Several reasons were involved: besides the physical proximity of the two museums and the connections between the features of their collections, another important factor involved consideration of the will of the founder, Ferenc Hopp. The change enables the museum to again function as a significant place presenting Asian arts in a lively manner. The director of the museum, Györgyi Fajcsák, told MúzeumCafe that the decision produced a liberating effect on the staff, since as a result there would be an opportunity to implement their exhibition and research projects. Besides the opportunities, she also mentioned the international significance of the museum, as well as the tasks and opportunities of researchers of Oriental arts in Hungary. The museum was established in 1919 in line with the wishes of Ferenc Hopp, who left his artefacts collected in Asia to the Hungarian state on condition they would be held together in a museum bearing his name. Initially it was a branch of the Fine Arts Museum, since the chief supporter of the Hopp collection, Zoltán Felvinczi Takács, worked there. This lasted until 1948 when the museum was linked to the Museum of Applied Arts and received the György Ráth villa to house its permanent exhibition.

Then recently the Applied Arts Museum aimed to implement complete centralisation and, going against Hopp’s will, it downgraded the museum, not wanting it to operate as one presenting Asian art. Thus the present decision intends to reinstate the original conditions: once there is a nearly 100-year-old institution, an expert place for displaying and researching Asian arts. katica kocsis

P.

110

MUSEUM KEEPER RESCUING, PRESERVING AND CREATING VALUE – JOURNALIST TAMÁS KÁRPÁTI ON HIS COLLECTION OF HUNGARICONS His home reflects his passion: the garden, the patio and the house are all scenes of his private mythology as he calls it. Initially Tamás Kárpáti gave presents by collecting pictures of apples for his daughter Alma (apple in English) and images of clowns for his son. Interviewees who became friends painted works for him and friends gave him works of art and objects. The expanding collection inspired Kárpáti to engage in deliberate collecting. He had the idea of including ephemeral objects and thus Hungar­ icons were created – objects of noted people in works of art by contemporary artists. The collection, now comprising 102 works, answers these questions. It has been exhibited in Hungary and abroad on several occasions. As a result, relics from prominent foreign people followed and Euro­ icons and Worldicons have been created. Tamás Kárpáti has even been invited to take his collection to Expo Milan 2015. As a young journalist he often interviewed elderly artists, such as Károly Reich, Jenő Barcsay and Amerigo Tot. Tot made a drawing of three apples for his daughter Alma, which was the first piece in the collection. Serious collecting began later with ‘Masters’ Brushes’, i.e. tools artists had used. The collection was augmented by acquiring József Rippl-Rónai’s crayon and a drawing in chalk, then brushes of Aurél Bernáth, Gyula Hincz and Pál C. Molnár, the quill of Miklós Borsos and Tamás Hencze’s paint roller. Yet many objects were not included in the selection and no painting was found to incorporate Jenő Barcsay’s brush. In order to preserve it Tamás Kárpáti asked László Fehér, a Barcsay student, to include the master’s brush in a composition. Thus the first work of the future Hungaricon collection was created and the writer Péter Nádas wrote a nice text to accompany it. éva marton

121

SUMMARY

PAGE P. XX 32

WORKSHOP THE FIVE HUNDRED YEARS HISTORY OF THE KISSZEBEN HIGH ALTAR THE LATEST ATTRACTION OF THE OLD HUNGARIAN ART COLLECTION IN THE HUNGARIAN NATIONAL GALLERY

BY GYÖNGYI TÖRÖK, ART HISTORIAN

The golden age of late Gothic winged altars was from the late 15th century to the 1520s.

Collecting by museums began in parallel with an interest in Gothic art in the 19th century.

In the past centuries the structural parts of an altar were naturally the most precarious.

The acquisition of the three altars of Kisszeben by the Museum of Applied Arts in 1897 is due to Kornél Divald (1872–1932). They were replaced by neo-Gothic altars which followed the original altars in the new style. The winged altar was one of the largest altar structures in Central Europe and it is the largest of altars held in museums in this region today.

It is exhibited in the former state-room of the Buda Royal Palace as part of the unified collection of the Hungarian National Gallery and the Museum of Fine Arts. The former size of the altar can only be deduced. Without the mensa but with the predella and the tabernacle its present height is 410 centimetres, the width together with the rigid wings is 660 cms. Its height with the decoration still being restored will approach seven metres. Its original height must have been around 11 metres. Records show that winged altars were closed most of the year except for important ecclesiastical holidays (Christmas, Easter, Pentecost, etc.) and in this case on the saint’s day of the patron of the church, St. John the Baptist, and usually on each holy day of the Virgin Mary. At those times the congregation could see the richly carved tabernacle and the gilded volets of the wings. One of the tabernacle statues, which are somewhat larger than life-size, represents St. John the Baptist, on the right of the Madonna and in the company of St. Peter. Opening the altar, the paintings on the volets of the movable wings depict the life of St. John the Baptist in eight scenes, while when the altar is closed originally 16, at present 12 images representing the text of the Credo can be seen. Of these eight are in their original place on the rigid wings and four are independent of the altar. Two dates help to determine when the altar was made: 1490 can be seen painted on the middle frame of the outside of the right moveable altar wing, while 1516 can be read in red crayon on the rear side of The Transfiguration of Jesus on the left rigid wing. Written documents and photographs, as well as the work of art itself, reveal information about its restoration. The altar was first ‘restored’ rather early, in the first half of the 17th century. “Johannes Czernak 1624 die F. Mich. Archangeli” can be read at the bottom edge of the gilding on the slanting left part of the tabernacle.

This may refer to the first major renovation of the altar when it was re-gilded and other repairs must have been made. So far Baroque repainting has been removed from 13 works of the altogether 24 paintings of the altar. Of these the first, top painting on the left rigid altar wing, The Creation of the World, can be seen restored for the first time. The rigid wings still show the Baroque repainting on scenes such as The Transfiguration of

Jesus, Christ’s Descent into Hell and Christ’s Ascension.

The pictures of the right moveable altar wing, which are in the worst condition, are not exhibited. The altar, especially the addition to the decoration, was renovated a year after it had been taken to the Museum of Applied Arts in 1898, as can be concluded from the inscription of the carved inlay above one of the rigid wings. In 1909 the altar was passed on to the Museum of Fine Arts, which had opened three years before, but director Elek Petrovics had it exhibited permanently only on 4 September 1928 in the museum’s Marble Hall. When Budapest was bombed in 1944 during World War II, the altar was dismantled and placed in the cellar. As a result of broken windows and snow drifts, damp affected it in 1945. The preservation of the panel paintings and statues in the worst condition immediately began in the Museum of Fine Arts after 1945.

Following conservation in the Fine Arts Museum, the dismantled pieces of the altar were packed in 1973 and moved to the Royal Palace in Buda. The altar, together with the Old Hungarian Art Collection under the same inventory number, was acquired by the Hungarian National Gallery. Its renovation could continue only after the State Hall had opened and the smaller altars had been set up. In 1991 an art history survey in relation to restoration was conducted about the whole altar, and until the end of the 1990s a large number of the statues and one panel painting were being restored. The monumental effect of the artwork in its architectural unity, which originally was well suited for the Gothic church, can only be imagined in 2014. A new chapter began in the history of the altar with the restoration of the architectural elements, the predella and the tabernacle, which was significantly supported by funds won from the ministry and the National Cultural Fund between 2002 and 2013.

www.kepmas.hu A Képmás magazin 1 évig grátisz érkezhet az Ön otthonába!

Ehhez nem kell mást tennie, mint előfizetni egy ismerősének* a Képmás magazinra, és mi egy éven át Önnek is küldjük a lapot. * Csak olyan ismerőst jelöljön meg, akinek nincs Képmás előfizetése!

Ára: 5100 Ft További részletek a www.kepmas.hu oldalon, az elofizetes@kepmas.hu címen vagy a 36/1/3651414 telefonon.

2014

stílusos, bátor, elkötelezett

stílusos, bátor, elkötelezett

04

2014

05

„AZ ÖNZÉS EVOLÚCIÓS ZSÁKUtCA”

FREUND tAMÁS

„egY új SZÍNÉSZNŐ jött vissza BERLINBŐL”

12,6 Lei 325 Dinar 3,24 euro

MINDIg SEgít A hUMOR?

Milyen a vidám elme?

ApA jÖN, hA VIRÁgZIK AZ AKÁC…

Sterczer Hilda Erőss Zsolt emlékéről

14Kepmas-05_Salt-01v.indd 1

9 771586 423002

Mindörökké róMa

Iránytű

9 771586 423002

a húsvéti asztal újjászületése

Végy egy régi receptet!

12,6 Lei 325 Dinar 3,24 euro

14004

– magadnak is

Egy mértéktudó Hollywoodban

14005

Bocsáss Meg! Éves előfizetőknek: 425 ft

32 64 96

16 42 52

550 Ft

550 Ft

DENZEL WAShINgtON

Éves előfizetőknek: 425 ft

háMori gaBriella

2014.04.11. 14:51

OLVASNIVALÓ EGY HÓNAPRA, ÉRTÉKEK EGY ÉLETRE hird_muzc_majus_222x288_02.indd 1

2014.05.09. 12:10:13

Legyen képben Év közben is előfizethet az folyóiratra, akár visszamenőleg is!

Ha hoz még egy előfizetőt, az Öné féláron lesz, partneréé pedig kedvezményesen: egy évre 7000 forintért fél évre 3800 forintért.

Előfizetés-megrendelés e-mailen az info@ujmuveszet.hu címen, telefonon a +36 1 341 5598 számon (hétfőtől csütörtökig 10 és 16 óra között), illetve a +36 70 626 2392 számú mobilon, vagy közvetlen befizetéssel az MKB-nál vezetett 103000002-20337629-70073285 számú bankszámlára.

Számlaigényét és hogy mikortól rendeli meg a folyóiratot, kérjük, jelezze e-mailen, vagy a banki átutalás megjegyzés rovatában!

Érdemes a Ludwig Múzeum Shopot (LUMÚ, I. emeleti kiállítótér) és az Írók Boltját felkeresni, ahol most rendkívüli kedvezménnyel kaphatók az Új Művészet Kiadó könyvei.

uM-MuseumCafe-hirdetes-222-288mm1 1

2014.05.09. 22:45:02

w

w

w

.f

la

sh

ar

th

un

ga

ry

.h

u

INTERNATIONAL CONTEMPORARY ART FAIR

OCTOBER 9-12, 2014 | MILLENÁRIS, BUDAPEST 6,000 SQUARE METERS OF CONTEMPORARY ART OVER 25 THOUSAND VISITORS EXPECTED IN 2014 EXHIBITORS FROM MORE THAN 20 COUNTRIES 500 FEATURED ARTISTS, 100 EXHIBITORS LEADING POSITION IN EASTERN EUROPE

DIRECTORS OF BERLIN, BUCHAREST, BUDAPEST, LJUBLJANA AND

VIENNA GALLERIES ON THE BOARD

EXTENSIVE PROGRAM TO PRESENT

BERLIN AS

ART PHOTO BUDAPEST LAUNCHED AS DEDICATED PHOTO SECTION IN 2014 sCULTURE PROGRAM FOR SCULPTURES AND INSTALLATIONS INCLUDES AN OUTDOOR SCULPTURE PARK COLLECTORS’ AND GUEST

CITY IN 2014

VIP PACKAGE: ART, DESIGN, GASTRONOMY AND HOSPITALITY OFFERED BY BUDAPEST

PROFESSIONAL PROGRAM WITH UNIQUE LOCATION IN CENTRALLY LOCATED OLD ‘INSIDE ART’

TALKS AND PRESENTATIONS INDUSTRIAL COMPLEX

RANGE OF SATELLITE EVENTS: MUSIC, DESIGN, ART PERFORMANCES, EXHIBITIONS

YOUNG ART FAIR FOR YOUNG EUROPE +36.1.2390007 | info@artmarketbudapest.hu www.artmarketbudapest.hu | www.facebook.com/ArtMarketBudapest

A WIDE

41 múzeumcafé

A HAZAI GRAFIKAI BIENNÁLÉK TÖRTÉNETE * MILYEN TÁRGYAKRA KELLENE KÖLTENI AZ MNB ÉRTÉKTÁR PROGRAMJA RÉSZÉRE VÁSÁRLÁSRA TERVEZETT HARMINC-

MILLIÁRD FORINTOT? * A KISSZEBENI FŐOLTÁR RESTAURÁLÁSA * A MÚZEUMI RENDSZER MEGVÁLTOZÁSA NYOMÁN ÁTALAKULÓ FELADATOK * KÖZFOGLALKOZTATÁS

A MÚZEUMOKBAN * ÚJ RÉGÉSZETI NARRATÍVÁK A HAZAI KIÁLLÍTÁSOKBAN * ZICHY MIHÁLY ERZSÉBET KIRÁLYNÉ-FESTMÉNYE GÖDÖLLŐN * AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ

EMLÉKEZETE * AZ ALBERTINA KIÁLLÍTÁSSAL EMLÉKEZIK ALAPÍTÓJA ÉLETMŰVÉRE * A CSEKOVSZKY-GYŰJTEMÉNY KIÁLLÍTÓHÁZA Y* A PÁPAI GRÓF ESTERHÁZY

KÁROLY MÚZEUM * KRATOCHWILL MIMI MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSZ * FAJCSÁK GYÖRGYI, A HOPP FERENC MÚZEUM IGAZGATÓJA * PETRÁNYI ZSOLT KURÁTOR AZ MNG

JELENKORI GYŰJTEMÉNYÉNEK ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSÁRÓL * KÁRPÁTI TAMÁS ÚJSÁGÍRÓ A HUNGARIKONOK-GYŰJTEMÉNYRŐL * SUMMARY