Finale

szerzett tapasztalatait kamatoztatva teremtette meg Koppenhága zenei életének intézményes kereteit – igazgatóként felvirágoztatta a Zenész Egyesületet (Musikforeningen), valamint megalapította a konzervatóriumot is. Amikor tehát Carl Nielsen 1865-ben megszületett, már működtek azok az intézmények, amelyeknek köszönhetően a tehetségből képzett, hivatásos muzsikus válhatott. Nielsennek kellett is a segítség, ugyanis meglehetősen messziről indult. Míg kortársai, Mahler, Richard Strauss, Debussy, Sibelius, Dukas, Satie és Busoni társadalmilag és földrajzilag előnyösebb helyzetből indultak az érvényesülés útján, ő Dánia harmadik legnagyobb szigetén, az akkor még híddal nem rendelkező Fyn (Funen) egyik falucskájában töltötte gyermekkorát, szülei tizenkét gyermeke közül hetedikként. Önéletrajzában, melyből 1994-ben nagyszerű film is készült, leírja, hogy apja kornetten és hegedűn játszott, anyja énekelt, ő maga hatévesen kapott hegedűt. Zongorázni is tanult, első műveit kilencévesen komponálta, de mivel szülei nem hittek abban, hogy zenészként boldogulni tud majd, tizennégy évesen a szomszéd faluba küldték, hogy ott bolti eladósegédként dolgozzon. A vállalkozás – szerencsénkre – pár hónappal később tönkrement, így Nielsen visszakerült szüleihez, rézfúvós hangszereken kezdett tanulni, és még ugyanabban az évben trombitásként és harsonásként csatlakozott a dán hadsereg Odensében állomásozó 16. zászlóaljának zenekarához. Egy kedves műtermi fénykép is fennmaradt róla, amint komolyan, katonauniformisban tartja kezében a két hangszert. Közben a hegedülést is folytatta, apjával esténként népzenét játszott, és házi mulatságokon húzta a talpalávalót. Mikor tizenkilenc éves korában Niels Gade felvette a királyi zeneakadémiára, szögre akasztotta a mundért, és Koppenhágába költözött. Meglepő módon nem szerzett túl jó jegyeket, keveset is komponált, Gade mégis barátjaként kedvelte. Diplomaszerzése után, 1889 szeptemberétől a Johan Svendsen vezetésével aranykorát élő Dán Királyi Zenekar másodikhegedű-szólamában játszotta végig a szimfonikus repertoárt. Mivel az együttes a Királyi Színházban is teljesített szolgálatot, Nielsen operákat is megismerhetett, sőt, a zenekarban eltöltött tizenhét év alatt Svendsen asszisztenseként gyakran vezényelt is. Közben ösztöndíjjal beutazta Európát, megismerte a nemzetközi zenei trendeket – ha meg nem is kedvelte azokat –, valamint Párizsban leendő feleségét, a szintén ösztöndíjjal ott tartózkodó Anne Marie Brodersent, Dánia leendő első, nagy jelentőségű női szobrászát. Együtt folytatták utazásaikat, 1891-ben Firenzében összeházasodtak, majd hazatértek. Felesége továbbra is ambiciózusan építette karrierjét, hónapokat töltött távol családjától, ezalatt a más nők iránt amúgy is fogékony Nielsen egyedül maradt három gyermekükkel, miközben a zenekarban játszott és komponált. Ebben a lelkileg megterhelő időszakban, 1897 és 1904 között keletkezett a Saul és Dávid című opera, A négy vérmérséklet alcímű második szimfónia, a Szerelemhimnusz, valamint az Álom (Søvnen) című oratorikus mű. Bár 1905-ben el akart válni, végül élete végéig együtt maradt feleségével. Középső gyermekük Telmányi Emil hegedűművészhez ment feleségül, magyarul is értett, a legkisebb viszont gyermekkori agyhártyagyulladás következtében megbénult, és csak az ünnepeket, nyaralásokat töltötte szüleivel.

Nielsen a Friedrich Kuhlau által megteremtett, majd Niels Gade által kiteljesített dán nemzeti zene emblematikus alakjaként hunyt el 1931-ben, felesége készítette emlékműve ma is Koppenhága központjában áll. Közéleti szereplőként is Gade utódjának tekinthető, hiszen pár évtizeddel később, 1915 és 1927 között őt követte a Zeneművész Társaság élén, valamint a Királyi Konzervatórium tanáraként, majd igazgatójaként is. Legismertebb művei a hat szimfónia, a hegedűre, fuvolára és klarinétra írt három versenymű, valamint a Fúvósötös. Első szimfóniája még 1892-ben, házasélete boldog kezdetén keletkezett – a művet feleségének ajánlotta –, de csak két évvel később mutatták be Svendsen vezényletével, Nielsen a zenekar másodikhegedű-szólamában játszott. Keletkezésekor még él Brahms, Bruckner, Verdi, Grieg, Csajkovszkij és Dvořák, a 20. század első felének zeneforradalmárai, Bartók, Webern, Stravinsky pedig tíz-tizenegy éves gyerekekként növesztgetik oroszlánkörmeiket, de Schönberg is még csak fiatal felnőttként próbál elindulni a muzsikuspályán. A mű nem kapcsolódik szorosan a kor divatjaihoz, az Európában megismert irányzatokhoz, Wagner végtelen kromatikájához, Richard Strauss és Mahler hangorgiájához, monumentalitásához, hatalmas gesztusaihoz, de Debussy franciás légiessége is távol áll tőle. Egyéni hangú, biztos kézzel megírt remekmű, amely bő félórás időtartamával, hagyománytisztelő négytételességével és formavilágával látszólag a romantikus szimfóniák arany középutat követő vonulatához tartozik. A visszafogottság felszíne alatt azonban meglepően modern harmóniai és dallamfordulatok, megoldások sorakoznak, merész zenei nyelvezete már a tonalitás és hangnemekben gondolkodás egy-két évtizeddel későbbi felbomlását előlegezi. Minden pillanatban leköti a hallgatót, sőt, olyan természetességgel árad, ami csak a legnagyobb remekművekre jellemző. A hallgatóban őszintén felmerülhet a kérdés: hogyan lehetséges, hogy hazáján kívül alig játsszák Nielsen műveit?

Írta: Várkonyi Tamás

Fotó © Maria Turowska

Fotó © Csibi Szilvia, Müpa Kinga Wojdalska Lengyelországban született és nőtt fel, tavaly diplomázott a londoni Royal College of Music hallgatójaként, szeptemberben pedig a Zürichi Művészeti Főiskola mesterképzésében kezdte meg tanulmányait. Tizenhat versenyen szerepelt sikerrel szóló- és kamarazenei kategóriában, ezeken összesen tizenkilenc díjat nyert; a Lionel Tertis brit brácsaművész emlékére háromévente megrendezett rangos versenyen neki ítélték az egyik különdíjat, a következő évben pedig első helyen végzett a Bach Solo Competition elnevezésű poznańi versenyen. Egyik alapítója a Kameralna N-Harmonia együttesnek, valamint a Hattori Foundation ösztöndíjasa. Fiatal művészként olyan rangos helyszíneken lépett már fel, mint a bécsi Musikverein, a bostoni Jordan Hall, a londoni Kings Place és a Royal Festival Hall.

Hollerung Gábor Liszt Ferenc-díjas karmester, karvezető, érdemes művész, a Budafoki Dohnányi Zenekar ügyvezető zeneigazgatója, a Budapesti Akadémiai Kórustársaság vezető karnagya, a Zempléni Fesztivál művészeti vezetője, a Budapesti Nemzetközi Kórusverseny alapítója és művészeti vezetője. Fellépett számos európai zenekar, valamint az Izraeli Filharmonikus Zenekar, a Cincinnati Szimfonikus Zenekar, a Brazil Szimfonikus Zenekar, a Sanghaji Szimfonikus Zenekar, a Kuangcsoui (Kantoni) Szimfonikus Zenekar és a Tajvani Nemzeti Szimfonikus Zenekar vendégkarmestereként. Rendszeresen tart kurzusokat fiatal karvezetőknek és karmestereknek Magyarországon és szinte valamennyi európai országban, illetve az USA-ban és Tajvanon.

Fotó © Nagy Attila, Müpa

A Budafoki Dohnányi Zenekar Magyarország egyik legdinamikusabb és legsokoldalúbb szimfonikus zenekara. A fenntartó Budafok-Tétény Budapest XXII. Kerület Önkormányzata jóvoltából 1993 óta hivatásos együttes Hollerung Gábor irányítása alatt rövid időn belül előkelő helyet vívott ki magának a magyar zenei életben, és az elmúlt években az ország egyik vezető együttesévé vált. A zenekar olyan hazai és külföldi muzsikusokkal játszott együtt, mint Shlomo Mintz, Jelena Baskirova, Jaakko Ryhänen, Miklósa Erika, Rost Andrea, Rivka Golani, Yoav Talmi, Roberto Paternostro, Jörg-Peter Weigle, Michael Stern, Tatyjana Vasziljeva, Kocsis Zoltán, Jandó Jenő, Bogányi Gergely, Geiger György, Baráti Kristóf, Kokas Katalin, Kelemen Barnabás. 2018 januárjától Guido Mancusi – a Schönbrunn Orchestra művészeti vezetője és a bécsi Volksoper vezető karmestere – lett a zenekar első vendégkarmestere.