Igaz történet hamis festményekről

KÉRI GÁSPÁR

Az évszázad eddigi legnagyobb festményhamisítási botránya tört ki 2011-ben, alapjaiban rengetve meg a kortárs nemzetközi műkereskedelem egyik központját, New Yorkot. A krimibe illő történetről készült dokumentumfilm lebilincselő.

Minden túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen, de sokat próbált műkereskedőktől felkent szakértőkön át milliárdos műgyűjtőkig dőltek be egy még csak nem is túl eredeti svindlinek. Igaz, egy szerelem fellobbanásakor sem foglalkozunk a figyelmeztető jelekkel, ez az affér pedig sokaknak szerelem volt első látásra, a bűntény kitervelői pedig zseniális pszichológiai érzékükről tettek tanúbizonyságot. New York patinás művészeti galériájában, a Knoedler galériában az ismeretlenségből tűnt fel egy Glafira Rosales nevű nő. Bombasztikus sztorija arról szólt, hogy egy mexikói hagyatékban jelentős mennyiségű, az ötvenes–hatvanas évekből származó absztrakt expresszionista festmény között Mark Rothko, Jackson Pollock, Robert Motherwell, Willem de Kooning, Franz Kline – egyszóval a műfaj legnagyobbjainak –ismeretlen munkái lappanganak. A mézesmadzagot egy eredetinek mondott Rothko-festmény jelentette, amitől a galéria sztárkereskedője, Ann Freedman képzelete virágba borult, lelki szemei előtt pedig felsejlett élete legnagyobb üzletének lehetősége. A biznisz szépen be is indult, egymás után érkeztek addigi ismeretlenségükből a remekművek, és rövid idő alatt nyolcvanmillió dollár körüli értékben kelt el mintegy hatvan festmény. A vészjósló jelek dacára neves szakértők, művészettörténészek, műkritikusok ültek fel a hullámokra, sőt Rothko fia is, a felbukkanó festményeket sorra kanonizálták az életművekben, milliárdos műgyűjtők pedig szerte a világon büszkélkedtek újonnan szerzett trófeáikkal. Végül egy nyögvenyelősen beadott feljelentést követően az FBI emberei foszlatták szét a kollektív álmot, s vált egy csapásra rémálommá a „szerelmi” történet. A Netflix kínálatában megtalálható, A vászon mögött című kanadai dokumentumfilm nemcsak a tényt tárja fel – intellektussal megtámogatott zseniális feszültségkeltéssel –, de tükröt is tart a kortárs műkereskedelem ellentmondásos világának. Nagy erénye, hogy egy kulcsszereplő, Glafira Rosales kivételével Barry Avrich rendező gyakorlatilag mindenkit a kamera elé tudott állítani. Egy villanásra Kínában még azt a zseniális hamisítót is, akire a legkevesebb fény vetül ebben a történetben. Pedig az egy árva jüan nélkül Amerikába érkező, angolul nem beszélő, a botrány kirobbanása idején néhány dollárral a zsebében sebtiben távozó Pei-Shen Qian is érdekes figurája a tragikomédiának. Tehetséges festőként ugyanis nem tett mást, mint követte az évezredes hagyományt: a régi mesterek alkotásainak megtévesztésig hű másolása egyrészt a tisztelet jele, másrészt a kiemelkedő mesterségbeli tudás bizonyítéka a kínai kultúrkörben. Qian bravúrosan kreált hat-hét absztrakt expresszionista festő stílusában, mikor mit kellett éppen prezentálni megrendelőinek – végül mégis a legkevesebb hasznot húzta az ideig-óráig gyümölcsöző üzletből. A tanmesének is beillő, bizonyos elemeiben sírva nevettető históriából zseniális játékfilmet lehetne forgatni, melyben az emberi psziché legmélyebb bugyraiba ásva a siker, az átverés, a becsapottság megalázó érzése, majd az egymásra mutogatás, a hamis moralizálás és a felelősség teljes áthárításának kísérlete váltogatja egymást. Mintha Shakespeare vagy Molière óta ugyanaz a különös dráma játszódna le időről időre közöttünk.