Holt remények

HOLT REMÉNYEK ÁRNYAK HANGJA VÁLOGATÁS

Copyright © 2017 PORCELÁNSZÍV IRODALMI FOLYÓIRAT Holt Remények

Válogatta és szerkesztette a Porcelánszív Irodalmi Folyóirat szerkesztősége Árnyak Hangja Rovat

A kiadvány szabadon letölthető és felhasználható, de kereskedelmi forgalomba nem hozható!

A szerzői-, megjelentetési- és minden egyéb jog a szerzőket illeti, bármilyen másolással, további megjelenéssel kapcsolatban az ő engedélyük szükséges!

Elérhetőség: info@porcelansziv.hu weboldal: http://www.porcelansziv.hu

KATNISS V. WESS

"A víziók zord éjén Láttam tűnt boldogságom; Szívem megtört, mert élet és fény Nem volt - csak éber álom."

E. A. Poe: Egy álom (részlet)

KATNISS V. WESS

TARTALOM

Agatha Keyguard

A SZÍV

Lir Morlan

A BÁNAT SZÍNHÁZA

Eliza Beth

ÖRÖKKÉ

Bella Katalin Vasas Marianna Mickey Long Sütő Fanni Lesley MacBeltine Bel Corma

HIDEG KÖVEK A VÉR VÁSZNA LÉLEKFUTÁR CSAK EGY TÁNC Ő, A PIROS TÁSKÁVAL SÁPADT ANGYAL

Buglyo Gergely Tabi Kazu Cotter Blackstone

KÉPHIBA AZ ESŐVEL KEZDŐDÖTT HUROK

R. J. Hendon

MR. BAJUSZ

Bacsai Gábor

A VIHAR ELŐTT

Szilágyi Heléna Molnár Csaba Viktor Britpopper

A KRÓNIKÁS KERESZT-UTAK AZ ÖREG HÁZ

Kedves Olvasó!

Kortárs alkotók műveiből válogattunk a hosszú, sötét, téli estékre.

Az Árnyak Hangja rovattól megszokott hangulatot most könyvnyi hosszúságban hoztuk el, hogy a borzongás ne csupán egy-egy délutánra vagy estére legyen velünk! Új és visszatérő szerzőink történetei mindenkit magukkal ragadnak a rejtélyek és misztikum birodalmába, ahogy év közben, hónapról-hónapra, ugyanúgy e kötet oldalain!

Olvassunk együtt jövőre is!

AGATHA KEYGUARD A SZÍV

ide JJuhász

„Drága Kedvesem, van

valami,

amit

mindenképp

el

kell

Neked

mondanom. Szeretném, ha tudnád, hogy mindvégig a biztonságodra törekedtem,még akkor is, miután a kór elemésztett Téged. Ezt követően sokakhoz hasonlóan, én is eljutottam arra a pontra, amikor a „szív” már nem idézett fel bennem romantikus érzéseket. Nem jelentett többet számomra, mint egy állandó, belszervi elem.”

Kísérteties köd kúszott a fák között. A saras földúton csak a pocsolyák árulkodtak a reggeli esőről. Itt-ott emberi lábnyomokat láttak, ahogy a rozoga kordé egyre beljebb haladt. Egy idő után ezek a nyomok letértek az útról és belevesztek a gondozatlanul hagyott erdőségbe. William Sand két napos utazása során először gondolkodott el azon, hogy helyesen döntött-e, amikor elfogadta ezt a jelentéktelennek tűnő megbizatást.

A kocsis szinte minden neszre felkapta a fejét. Összeszűkült szemekkel, gyanakodva méregette környezetét.

– Nem jól van ez így, jóuram. Biztos, hogy abba az átkozott városba akar menni?

– Biztos. Ha tetszik, ha nem, mindketten ezért kapjuk a pénzünket.

Holt Remények

Agatha Keyguard – A Szív

A kocsis morgott valamit a bajsza alatt, miközben borostás képét vakargatta. Ezidő alatt William a felöltője alá nyúlt és egy megviselt térképet vett elő. Az évek alatt megsárgult, foltossá vált lapon egy Thanos nevű kisváros rajzolata bontakozott ki.

Mint minden régi település esetében, itt is központi szerepet játszott a templom. Minden út Isten házától indult és oda is vezetett vissza. A jelenkorban már nem féltek úgy az egyháztól, mint ötven évvel ezelőtt. A századforduló beköszöntével az új uralkodóház tagjai inkább a tudományokat támogatták. A felfedezések romantikáját élték, amikor mindenki rég elfeledett örökségekkel, hét pecsét alatt tartott titkokkal akarta fellendíteni az unalmas családi történeteket. William jelenlegi megbízója is ugyanezért pénzelte ezt az utat. A nála őrzött Thanos térképének jelei közt akadt egy szív alakú karcolat, ami csak ezen a példányon szerepelt.

William memorizálta az útvonalakat, majd elrakta a vásznat.

Egyik kezét folyamatosan pisztolyán tartotta. Nem akart kellemetlen

meglepetésekkel

és

igazzá

vált

pletykákkal

találkozni. „Az

orvostudományban

elfogadottá

vált,

ha

valaki

szinte naponta találkozott a Halállal. Egyre kevesebbett láttunk az Isten által teremtett élet csodáiból. Hiszen mi

ide JJuhász

az

élet

maga?

Születés

és

elmúlás.

Ami

egyszer

megszületik, felnő, majd visszatér a földbe. Az állatok épp úgy, mint az emberek. Az egyetlen különbség, hogy az

emberek

porhüvelyeket.

eltemetik, Aztán

megsiratják

jövünk

mi,

az

elgyengült

akiknek

lelkét

elemésztette a Halál közelsége.”

A sűrű ködben vörössel kísért, homályos sziluettként bontakozott ki a templomtorony. A fák egyre ritkultak, az alkonyat máskor barátságos színei most szürkés masszaként vonták be az egymásra épített, düledező házakat. Síri csend honolt körülöttük.

A kocsis habozás nélkül megállt és a markát tartotta.

– Ahogy megegyeztünk. Elhoztam a városig. Innentől egyedül kell boldogulnia.

– Mit szólna még egyszer ennyihez, ha még egy órát itt marad?

Nem hiszem, hogy annál több időre lenne szükségem.

– Nem bolondultam meg. Nem fogok démonok között éjszakázni egy fővárosi kedvéért.

– Még mindig nem vagyok fővárosi – fizette ki a férfit kelletlenül.

– Márpedig muszáj lesz annak hívnom. Csak egy fővárosi nem hallgat az értelmes beszédre.

Holt Remények

Agatha Keyguard – A Szív

William nem szállt vitába vele. A kocsis egy biccentéssel búcsúzott, majd visszafordította lovát arra, amerről jöttek. Úgy tűnt inkább vállalja az éjszakai utak veszélyét, minthogy az „átkozott város” közelében maradjon.

William vállára igazította zsákját és elindult. A foghíjas macskakövek között ritkás gyomok nőttek, némely házat már csak

a

kúszónövények

tartották

egyben.

Kóbor

állatok

neszezéseire számított, ám a saját léptein kívül nem hallott mást.

A csend sípolt a fülében.

Különös – jegyezte meg magában. – Mintha ez az átok valamiféle búrát vont volna a város fölé.

Egy pillanatra végigfutott hátán a hideg. William megállt és ujját pisztolya ravaszán tartotta. Talán az ősz, talán az ismeretlen hely furcsa csendje okozta az előbbi borzongást. Habár ő maga nem hitt az átkokban, vagy a szellemekben, a gondolat már befészkelte magát elméje egy hátsó szegletébe; óvatosnak kell lennie. „Sokak

úgy

tartják,

az

emberek

különbözőek.

A

szemszínük, a hanghordozásuk, a viselkedésük teszi őket jellegzetessé, egyedivé, ugyanakkor holtan mind ugyanolyanokká

lesznek.

Ugyanolyan

tehetetlenül

jönnek a világra, mint ahogy elhagyják azt. Azt hiszem

ide JJuhász

egyszer

beszélgettünk

magasztaltad,

azt

erről.

mondtad

Te a

akkor

a

fejlődést

tehetetlenségből

való

kilépés az, ami az életet csodálatossá teszi. Hittem neked, csakhogy rá kellett jönnöm, hogy mikor megérint a Halál, már nincs különbség ember és állat között.

Belülről mindenki ugyanolyannak teremtetett.”

Útját feldöntött, korhadt szekerek részben elhordott rakományai, üveg- és zsindely törmelékek szegélyezték minél közelebb ért a város központjához. A betört ablakokban elhúzott, szakadt függönyök mögött árnyalakokat látott mozogni a szeme sarkából.

Csak képzelődsz! – korholta magát. – Ha lennének itt emberek, hallanád őket!

Williamnek sajátos nézete volt az átkokról. A harminckét éve alatt mindig azzal a magyarázattal találkozott, hogy az, amit a tudomány nem tud megmagyarázni, csak az emberek fejében létezik. Úgy vélte Thanos városának átka is valami hasonló elméleten alapulhatott; logikus magyarázat hiányában az emberek elfogadták, még inkább elhitték a történetet a gonosz járványról, az eltűnő halottakról és arról, hogy Thanos lakosai egyik napról a másikra kámforrá váltak. A legközelebbi

Holt Remények

Agatha Keyguard – A Szív

településen úgy tartották; aki egyszer a városba merészkedett, soha többé nem tért vissza.

A ködben halvány, ismerős szag csapta meg az orrát. Leginkább egy gépműhely belsejére emlékeztette. Körüllengte, aztán amilyen hirtelen jött, úgy foszlott semmivé. Egy ablak nyikordult a bal oldali ház emeletén. Lehetett a szél, vagy az öreg fa súlya miatt.

Ezen nem tudott sokáig merengeni. Jobbról fémes csikordulást hallott. Williamnek mindössze egy félfordulatra volt ideje, hogy elkerülje a támadást. A kést csak egy villanásnyi ideig látta, azonban támadója üres tekintete, arcáról félig lefoszlott húsa, maga volt az élő halál. William önkéntelenül emelte fel pisztolyát és meghúzta a ravaszt. Maró, olajos szag töltötte meg a levegőt. A golyó puhán fúródott a húsba. Nyomában fekete vér szivárgott. „A kés feltárta előttünk az igazságot. Kevés olyan lény akadt, kinek bőre, húsa alatt rendellenességet találtunk.

A test egy jól felépített szerkezet, néhol apróbb hibákkal.

Ez

az

élet.

Gondold

csak

el!

Mindenki

alapja

a

csontváz, amire inak, izmok tapadnak. Ott vannak az aorták,

a

kisebb

erek,

amik

behálózzák,

vérrel,

energiával látják el az adott területet. Ott a szív, mely

ide JJuhász

mindezt működteti. Az idegek szövevényes hálózata, akár

az

áramosság...

minden

adott.

Minden

a

kezünkben van. Isten az ember kezébe adta a kulcsot, hogy teremtsen.”

William zihálva hátrált a házfalnak. Újra felhúzta a kakast, miközben idegesen fürkészte a szürkeségbe vesző utcákat. Az éjszaka közeledtével feltámadt a szél. A házak között ragadt szemét megzörrent, a cserepek összekoccantak. William érzékei megteltek az átkozott város hangjaival. A világ összeszűkült körülötte.

A mozdulatlanná vált test körül sötét tócsába gyűlt a sűrű, olajos anyag. Bár furdalta a kíváncsiság, mégis a menekülés mellett döntött. Nem akart egy olyan helyen vesztegelni, amit nem ismert, és amit nem tudott teljesen belátni. Megszaporázott léptekkel sietett a főtér irányába, remélve, hogy nem éri több, váratlan támadás. Egy biztonságosnak látszó házat keresett, ami elég közel épült a szívvel jelölt helyhez, de elég távol a korábbi támadás helyszínétől. „Ahogy Isten, úgy az ember is saját képmására alkothat.

Megrészegültünk

Holt Remények

a

gondolattól,

a

lehetőségektől

és

Agatha Keyguard – A Szív

örömkönnyeket

hullattunk,

hogy

ezzel

végre

megállíthatjuk a betegség terjedését. Úgy hittük nincs más dolgunk, mint feljavítani azt, ami gyengének lett teremtve.”

Williamet az izgalommal kevert félelem kettőssége járta át. A sötétség erősödésével fények gyúltak az ablakok mögött, néhány régi lámpásban erőtlen láng lobbant. William vállal tört be a legközelebbi házba, majd azonnal bezárta maga mögött az ajtót.

Fegyverét maga előtt tartotta, amíg meggyőződött arról, hogy a ház valóban üres.

Szüksége volt egy percre, amíg feldolgozta a történeteket. A mostani eset sokban különbözött attól, amire lélekben felkészült.

Logikus énje olyan renegátokra számított, akik szándékosan ijesztgették a környéken élőket, hogy elkerüljék az adószedőket, vagy az egyéb, előírt kötelességeket. Nem ez lett volna az első eset a történelem folyamán. Csakhogy azt, amit látott, nehezen hívhatta embernek.

Kezében megremegett a revolver, ahogy az emeleti ablakhoz lopakodott. A házat átjárta a dohszag, a lépcsőfokok felnyögtek a súlya alatt. Kintről hallotta a felhangzó csikorgásokat, ahogy egy-egy emberszerű lakos ment el a ház előtt. Mozgásuk szakadozott volt, mint a bábuké, mechanikus részeiket még ilyen

ide JJuhász

távolságból is látta. Némelyikről lefoszlott a bőr, a testben csattogó alkatrészek pedig fényes, gyorsan hamvadó szikrákat szórtak.

A felzendülő harangszóra összerezzent, szíve kihagyott egy ütemet. Egy pillanatra attól félt, ijedtében meghúzza a ravaszt, és felhívja magára a figyelmet. Néhány mély levegő után ismét kilesett az ablakon. El kellett döntenie mi legyen a következő lépése; némi pihennéssel megvárja a holnapot, vagy enged a kíváncsiságának. A szállingózó teremtményeket úgy tűnt vonzotta a harangzúgás, ráadásul a térkép szerint nem volt messze a kijelölt épület, a tetőkön keresztül elméletileg gond nélkül megközelíthette.

William az ablak melletti falnak dőlt és pisztolyát homlokához érintve elmormolt egy imát. „Egy valamit tudnod kell Kedvesem; az emberek valódi gyengesége

idejük

rövidségében

rejlik.

Nem

tudják

milyen az örökkévaló, mert sosem tapasztalhatták meg a Halál nélküli életet. Úgy hittem, ha szembeszállok az Isten által létrehozott gyengeséggel, ha még idejében megállítom a kór terjedését, neked sem kell tovább szenvedned. Úgy hittem a fájdalom csak egy állapot,

Holt Remények

Agatha Keyguard – A Szív

amin túljutva már Te is megláthatod, és Te magad is megalkothatod a tökéletességet.”

Csomagját hátrahagyva mászott fel a rozoga padlásra, hogy onnan a tetőre óvakodjon. A régi zsindely csúszott, a kémény bármely pillanatban összedőlhetett. William gyanította, hogy akárcsak fiatal, szerencsejátékkal és besurranással telt éveiben, most is sokat remélt az isteni szerencsétől. Minden tudását bevetve osont árnyékból-árnyékba.

A város ebből a nézőpontból meglehetősen más volt, mint amit elképzelt. A lámpások elszórt jelzőfényei mind sűrűsödtek a templomtér felé, a házsorok sötét gyűrűi szinte egybeolvadtak a felhős éjszakával. A templom fekete fáklyaként tört az ég felé, megroppant harangtornya szinte beleremegett az újabb és újabb kondulásba.

Amennyire látta, a mechanikus lények jól nevelt szörnyekként álltak a templom előtt, akár az Isteni kinyilatkoztatásra váró zarándokok. Próbált közelebb menni. Egy nagyobb termetű lény, vállán egy másikkal épp akkor lépett elő, az egybegyűltekhez.

William nehezen ugyan, de végül felismerte az ájult alakot. Őt lőtte le az előbb. Mire a templom ódon bejáratához értek az eddig csattogó, zörgő lények magasba lendített kézzel kezdtek visítani.

ide JJuhász

A levegőt megtöltötte a harag és az elkeseredettség hangja.

William döbbenten nézte végig, ahogy némelyik gép a másikra támadt, ahogy egyesek a földre borulva tépték szét magukat. A monstrum megállíthatatlanul lépett a templomba, mit sem törődve a mögötte kialakult káosszal.

William felé olajos bűzt sodort a szél. A harang lassan elnémult. „Ám, amint megalkottalak, amint visszahoztalak, már tudtam az igazságot. Ráeszméltem arra, mivé tettelek.

Túl tökéletes lettél. Tested csak évszádokkal később kopik majd el, szíved sosem áll le Csengő kacajodat bezártam az időtlenség fogságába és már nincs erőm ahhoz, hogy felszabadítsalak.”

Végül elszakította tekintetét a brutálissá fajult látványtól. Sok mindenre szeretett volna választ kapni, de talán ez volt az egyetlen esélye, hogy biztonságban eljusson és szétnézzen a szívvel jelölt helyen.

A ház semmiben sem különbözött azoktól, amiket eddig látott.

Ha volt is rajta cégér, vagy valamilyen kovácsolt jelzés, azt idővel ellopták róla. William azon se csodálkozott volna, ha kiderül, hogy a város összes fémét a lényekbe olvasztották.

Holt Remények

Agatha Keyguard – A Szív

A tetőn tátongó lyukba először egy cserép darabot rúgott. Nem szándékosan, de mint rájött, ez a véletlen a hasznára vált. A padlás sötétjében valami megmozdult és a leesett kődarab felé csoszogott. William egyenesen rá célzott, majd lőtt. A gép mozdulatlanná dermedt, aztán összecsuklott. William szíve eszeveszetten zakatolt a mellkasában. A dübörgés akkor sem csillapodott, amikor a padlást biztonságosnak ítélte. Nem tudhatta mennyien törnek majd rá, ha észreveszik.

Semmit sem látott. Próbált keresni egy lámpást, vagy gyertyát, ám ez halott ötletnek tűnt. Revolverét készenlétben tartva próbálta kitapogatni a lejáratot. Az ismeretlen törmelékek alatt megbújó vaskarika sehogy sem akadt a kezébe.

Talán ez a ház más mechanikát használ – futott át agyán a gondolat. – Ennek az alaknak is valahogy fel kellett jönnie...

Hacsak nem ő törte be a tetőt.

Szitkok tömkelege ragadt a torkán, miközben tovább keresgélt.

Nem tudhatta mennyi idő telt el, mire lentről lépteket hallott.

Tompán sercent a kanóc és a kiürült padlás résein át gyér fény szűrődött fel. A legközelebbi résen próbálta kilesni ki van alatta.

A fekete haj alatti arc egyenesen ránézett. Majdnem emberi volt.

A csillogó üvegszemek mélyén ülő ürességtől meghült benne a vér. Ijedten húzódott el a réstől. Jobb oldalt kattanás hallatszott.

ide JJuhász

A padlástér egészen lassan leereszkedett, a falakba épített rozsdás láncok és fogaskerekek hangja szinte belemart a ház csendjébe.

A nőalak gyertyával a kezében nézte a rá szegeződő revolvert.

William nem tudta mi lenne a helyes lépés. Ő valahogy más volt, mint azok az őrültek. A lény végül szó nélkül hátat fordított neki, és elindult a földszint felé. Lassú, de a többiekéhez képest lényegesebben könyedebb léptekkel mutatta az utat. William gyanakvóan követte.

A ház jellegtelen üressége furcsán illett ehhez az emberibb teremtményhez. Minden képnek már csak a porlepte helyét látta a falakon, a dísztárgyak mintha sose léteztek volna. A bútorok többsége ugyanúgy járhatott, mint a képek. Nem maradt semmi személyes, vagy a szükségesnél több.

A nő egészen a pincéig vezette. A gyertyaláng fénykörében William

szépen

olajozott

orvosi

eszközöket,

letisztított

műtőasztalt és más, számára beazonosíthatatlan gépezeteket, szerkezeteket látott. A kampók, fogók, kések látványa korántsem nyugtatta meg. A nő a rendezett műhelyasztalra tette a gyertyát.

William ekkor látta meg a pince végében magasodó, trónszerű építményt. Dróthuzalokat vezettek bele, felette egy hasonlóan kiépített búrával. Az egészet valamiféle groteszk nagyszerűség

Holt Remények

Agatha Keyguard – A Szív

övezte, amitől kalandor lelke egyszerre esett ámulatba és szörnyedt el. A székre egy okkulárét viselő, középkorú férfi portréját helyezték. Az idő miatt megkopott a festék, de még így kivehetőek voltak szelíd, atyai vonásai.

Míg William szemlélődött, a nő egy pólyába csavart valamit emelt fel a fémágyról. Szinte emberi kecsességgel ölelte magához. A mozdulatban még William is felismerte az anyai gyengédséget.

– Mégis mi folyik itt? – tört elő belőle az eddig elfolytott kérdés.

Válaszul a nő a gyertya felé mutatott. Az apró szoborral lesúlyozott, itt-ott meggyűrt levél szinte beleolvadt a gyertya félhomályába. Ezután fém kezével egy falba süllyesztett karra hívta fel a férfi figyelmét.

Williamnek beletelt egy kis időbe, mire összerakta mit várnak el tőle. A nő a kép elé ült, ölébe helyezte gyermekét, majd Williamre emelte üres szemeit.

– Azok... Azok ott kint, emberek? – próbálta kérdezgetni.

Jelenleg ő volt az egyetlen, akivel láthatóan értelmesen tudott kommunikálni.

A nő nemlegesen rázta a fejét.

– Vagyis... Gépek?

Nemleges fejrázás.

ide JJuhász

– Szóval van egy városnyi, őrült gépember.

Bólintás.

– Ki hozta őket létre?

A nő egy percre maga elé meredt. William már attól tartott, hogy itt lesz vége a beszélgetésnek, amikor a nő a saját mellkasára helyezte a kezét.

– Ön? Ön alkotta meg őket? De miért?

Itt ismét a levélre mutatott.

– Értem. És most azt várja tőlem, hogy meghúzzam azt a kart.

Bólintás.

– Tudom, hogy nem illendő, de ettől nekem is bajom eshet?

A nemleges fejrázást követően William a karhoz lépett. Izzadt a tenyere.

– Nem tudom mi történt... De sajnálom.

Az emberinek alkotott arc mozdulatlanul meredt maga elé. „Remélni tudom, hogy nem leszel sokáig egyedül. A templomban immár te is meggyógyíthatsz másokat, véget vethetsz a kór további pusztításának. Tudom, hogy mindez nehéz lesz számodra, mert utólag már nekem is az, de én már sajnos nem lehetek melletted. Remélem egy nap, amikor minden elcsendesül és az általad oly

Holt Remények

Agatha Keyguard – A Szív

csodálatosnak tartott Élet új erőre kap, ismét melletted lehetek.

Védeni

foglak

Kedvesem,

örökkévalóságig légy boldog!

Dr. Raymond Raven, az Úr 1756. Évében”

ameddig

csak

tudlak.

Az

Akadnak ... olyan titkok is, amelyek nem hagyjรกk magukat elmondani.

Edgar Allan Poe

LIR MORLAN A BÁNAT SZÍNHÁZA

ide JJuhász

Amikor először hallottam róla, azt hittem, csak szóbeszéd. Aztán egyre többször bukkant fel suttogásokban, legyezők mögött súgott félmondatokban, tánc közben elejtett utalásokban. A szalonok megteltek a pusmogással, és ha akartam volna, sem tudom kikerülni, hogy halljak róla.

Rám is ugyanúgy hatott, ahogy másokra, nekem is épp úgy felkorbácsolta az érdeklődésemet, és megmozgatta a fantáziámat ez a titokzatosság.

Hogy egy színház Velencében ilyen feltűnést keltsen, ez több volt, mint szokatlan!

Minél több elragadtatott mesét hallottam, annál inkább vágytam rá, hogy magam is láthassam az előadást. Ugyanígy bátyám, Massimo is, aki egy napon üzent értem, hogy jegyekhez jutott e különleges színházban, és találkára invitált a Rialto hídfőjéhez aznap estére.

Egyetlen pillanatig sem gondolkodtam, örömmel mentem, és csak akkor torpantam meg, amikor megláttam, hogy nincs egyedül. Ott állt a bátyám mellett, köpenyének csuklyája a fejére, éji feketesége pedig teljes alakjára borult, de már az első pillanatban tudtam, hogy Ő az. Bianca. A felesége.

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Bianca volt életem öröme és bánata, legnagyobb szenvedésem oka és minden reményem… A létem értelme, és egészen bizonyosan halálom oka is egyben.

Azon a napon, amikor először láttam, amikor testvérem hazatért ifjú arájával, én már akkor tudtam, hogy a lelkem örökre elveszett. A boldogság reményével együtt szállt ki a nyitott ajtón, a fagyos téli éjbe, akkor, amikor Bianca belépett rajta.

Bátyám volt a tökéletes utód. Örökös, elsőszülött fiú, okos és erős, apánk minden álma, aki a rangot, a címet, a vagyon nagy részét elnyerte, vele pedig a tiszteletet, a megbecsülést, minden kiváltságot – és neki jutott Bianca is! A nő, aki apánk egy üzletfelével megegyezve már csecsemőkorában „lekötött” neki.

Korábban soha nem irigyeltem tőle semmit! Nem vágytam olyan figyelemre, annyi szeretetre vagy ajnározásra – elfogadtam sors szülte helyzetemet, és nem is lázadtam ellene. A magam módján éltem, és talán még élveztem is az övéhez képest szabadabb életem előnyeit, a hölgyek kegyeit, a barátok ugratásait, a felelősség súlyától mentes aranyifjak életét. Jó élet volt. A sorsom és én, úgy tűnt összecsiszolódtunk, elfogadtuk egymást, és idomultunk a helyzethez. Nem vártunk el többet a másiktól, mint ami adatott, és igyekeztem úgy élni, hogy kiélvezzem minden pillanatát.

ide JJuhász

Ám aznap este minden megváltozott. Többé semmi más nem boldogított, mint az a szempár.

Mondhatnám, hogy a legszebb nő volt, akit életemben láttam, de hazugság lenne. Mondhatnám, hogy nem volt hozzá hasonló kellemben, bájban, kedvességben, de ez mind túlzó ostobaság.

Bianca csak egyetlen dologban volt különleges – az övé volt a szívem.

Apró volt, törékeny és sápadt. Talán ha a mellkasomig ért barna fürtökkel keretezett feje. Ajkai is olyan vértelenek voltak, hogy szinte egybeolvadtak bőrének színével, és vékonyak, mintha örökké zárva akarná tartani őket. Szemöldökének finom íve alatt azonban, a súlyos pillák takarásában olyan zöld szemek rejteztek, melyek azonnal a lelkembe láttak, és minden szava mintha tőrdöfés lett volna szívemben – sosem értettem, miért.

Azon az estén nem számítottam rá, hogy Massimo őt is magával hozza a találkánkra. Azt hittem, csak ketten megyünk a színházba, ahogy régen, ahogy mindig… sokkal, de sokkal könnyebbnek éreztem nem találkozni ezzel a nővel, aki soha nem méltatott az udvariasnál több figyelemre. Ezúttal sem. Lesütött szemmel tűrte az üdvözlést, és a kelleténél egy pillanattal előbb húzta el kesztyűs kezét a kezemből. Sosem értettem, mi tarthatta

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

ennyire távol, hogy mit sejtett, érzett vagy tudott, ami arra késztette, hogy barát helyett ellenségként tekintsen rám, de lelkem minden zaklatottsága ellenére elhatároztam, hogy ezen az estén a titokzatos előadásra koncentrálok, és úgy teszek, mintha ő jelen sem lenne. Úgy teszek ezentúl életem végéig!

Túlságosan lefoglaltak gondolataim, így csak később döbbentem rá, mennyire különös is volt az elhagyatott hely, ahová betértünk, és mely végül – nem kis meglepetésemre – mégiscsak színháznak bizonyult. Hogy valaha régen is az lehetett, vagy maguk rendezték

be,

innen-onnan

összehordott

kellékekkel

és

bútorokkal, azt nem tudtam megállapítani, és bátyám véleménye sem volt számottevő. Csak találgattunk – ahogy mindenki.

A padlózat kopott volt, és ha koszos nem is, mégiscsak annak tűnt. A fa természetes erezete kidomborodott, míg a belső rostjait elnyűtte az idők során a sok bútor és cipő, a mélyedésekben az évtizedek porával átitatott felületet pedig emberi kéz tisztára nem törölhette, bárhogy is próbálkozott. A valaha szebb napokat látott székeken már teljesen megfakult és foszlásnak indult a kárpit, a színpad nehéz, leeresztett függönyeinek egyik szárnyán pedig, a feltűnő és hosszú szakadást színben nem egyező toldással javították.

Minden olyan volt, mintha az alsóbb rétegnek készült volna,

ide JJuhász

mégis, a közönség nagy része a mi köreinkből került ki. Finom selyem és nehéz bársony surrogása töltötte be a kopott kis termet, és a feszült várakozás elnyomott suttogása megsokszorozta az izgalmat.

Az, hogy ez a hely megjelenése ellenére a legelőkelőbb körök figyelmét is így rabságban tartotta az elmúlt hónapokban, mindenképpen sokat ígért. Azok az emberek, akik minden este a legfinomabb szalonokban tárgyalták ki a legújabb előadásokat, és lekicsinylően szóltak a legnagyobb művészek újításairól is, ha úgy hozta kedvük, most szinte lélegzetvisszafojtva tolongtak a jobb helyekért. Akik látták már az előadást, sejtelmes mosollyal ültek székeiken, akik pedig hozzánk hasonlóan először voltak itt, legalább olyan izgatottsággal várták az előadás kezdetét, mint annak idején első báljukat. Döbbenetes volt látni, hogy a titokzatosság, ami a színházat és az előadást övezte mennyire magával ragadja és megbabonázza a közönséget!

Ismerősök

mellett

foglaltunk

helyet,

feszengve

a

kényelmetlenségektől, a szokatlanul szűk hely, a párnázatát rég elvesztett szék, és az ölünkben tartott köpenyeink olyan bosszúságoknak tűntek, melyeket aligha feledtet majd a

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

színészek játéka. Mégis… valahogy éreztem, hogy többet ígér ez az este, mint amit első pillantásra sejteni enged!

Lassan elcsendesedett körülöttünk a terem, és ahogy elaludtak a fények,

felgyulladtak

a

színpad-széli

gyertyák,

végre

megkezdődött az előadás.

A színház igazgatója, igazi ripacs módjára úgy konferálta fel az előadást, mint egy vándorcirkusz porondmestere, és ízléstelenül színes maskarája sem ígért semmi kifinomult művészi élményt az estére. Kezdtem azt hinni, hogy valamiféle tréfa áldozatává váltunk.

– Rövid történeteinket a valóság ihlette, – mondta eltúlzott sejtelmességgel, – és a valódi bánat, a lelkek kínja, a fájdalom kézzelfogható lesz, ezt megígérhetem!

A függönyök szétnyíltak, felhangzott a zongora és a hegedű szívet facsaró kettőse, valami ismeretlen, még sosem hallott dallammal zsongított el minket, és talán más körülmények közt jobban értékeltem volna a zene mélabús futamait. Most azonban kellemetlen estémnek legfájdalmasabb mementójaként Bianca ült a jobbomon, a székek szűk elrendezésének köszönhetően válla a karomhoz ért, éreztem a parfümje illatát, és ha lehunytam a szemem, még lélegzetvételének hangját is hallottam… Óh, én nyomorult! Tudtam, egészen bizonyosan, hogy ez az érzés

ide JJuhász

elkísér a halálomig, és ha meg is nősülök valaha, minduntalan úgy tekintek majd bármely nőre, hogy vele összevetve csupán hiányosságaikat látom majd… Lelkem pedig a pokolban ég el, ez kétségtelen! És mintha gúnyolni akarná szenvedésemet a világ, az előadás elkezdődött – egy romantikus jelenettel!

Az első történet szétválasztott szerelmeseit ezerszer láthattuk más néven, más díszletek közt, más rigmusokat kántálva, mégis az egész merőben más volt, mint a megszokott előadások.

A legkevésbé sem hasonlított színházra, olyan volt, mintha a színpadon

idegenek

életét

látnánk

leperegni,

és

titkon

belepillanthatnánk. Mintha a színészek nem is törekedtek volna valódi előadásra, ami megbotránkoztató és visszatetsző voltával nem egy elégedetlen suttogást csalt elő a közönség soraiból. A szerelmesek végül – az ígértekhez hűen belehaltak fájdalmukba. És ez a pillanat mindent megváltoztatott.

A lány a színpadon zokogva mondta el, mennyire nem ér semmit az

élete

kedvese

nélkül.

A lány a mellettem lévő széken a kezembe csúsztatta a kezét, és vékonyka ujjai megszorították az enyémet a köpeny takarásában.

Szívem hevesen dobogott, arcomat elfutott a vér, és lélegzésem

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

szabálytalanná

vált

az

érzelmek

súlya

alatt.

Bátyámra

pillantottam, de ő teljes figyelmével az előadás felé fordult.

A lány a színpadon hosszú tőrt húzott elő.

Az apró kéz az enyémben reszketett, mint egy szabadságra vágyó kismadár.

A tőr lecsapott.

A közönség felhördült.

A lány mellkasából vér bugyogott, gyorsan színezve vörösre halovány

bál

ruháját.

Soha nem láttunk ehhez foghatót! A borzalom megbénította legtöbbünket, és a test lassan a színpad deszkáira roskadt.

Már értettem, miért emlegették olyan halkan és titokzatosan az előadást. Mindenkit elvarázsolt, de senki nem merte volna bevallalni. A halál az emberiség örök misztériumai közé tartozik, és bár voltak korok, ahol olyannyira természetes volt, hogy senkit nem rázott meg, de az én időmben, az én köreimben egyáltalán nem hétköznapi esemény valakinek a halálát látni. A vért, a vöröslő, terjedő, kegyetlen végzetességet sugalló foltot, és a mögötte rejlő igazságot…

Azt hittem hát, hogy megfejtettem a színház minden titkát, és előre azon gondolkodtam, hogyan találok majd elfogadható magyarázatot minderre, amikor majd bátyám, hazafelé tartva a

ide JJuhász

véleményem kérdi. Ekkor olyasmi történt, amire egyáltalán nem számítottam. Nem is számíthat senki!

Az előadás nem ért véget!

A függöny nem hullott alá, a holttest megmozdult, és a különös látomás

szinte

a

székemhez

szögezett!

A testből kiemelkedett, és a színpad fölött lebegett egy félig áttetsző lélek! Egy szellemszerű lény képe, aki ezután ugyanúgy járt, kelt, beszélt a színpadon, még ha halk, bánatos monológjának nem is hallottam minden szavát a közönség morajától.

A döbbenet az első alkalommal volt a legnagyobb, a következő történeteket ennek hatása alatt néztem végig, a bánatos özvegyről, gyermeke után haló anyáról, meggyalázott szűzről, becsapott barátról, és megannyi emberi léptékű, halállal végződő rémségről szóló mesének csak egyetlen közös különlegessége volt. A halál után előbújó szellem, aki olyan hihetetlen átéléssel, és fájdalommal sírta el bánatát, hogy néha elfeledkeztem róla, hogy

színházban

ülök!

Az első döbbenetet iszony váltotta fel, ami az előadás végére valami olyan mély és fájdalmas letargiává nőtt, hogy alig voltam képes felállni a helyemről.

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Az igazgató minden ígérete teljesült!

– Különleges trükk!

Massimo szájából ez kétségtelen elismerésnek számított, bár nem állta meg, hogy ne fűzzön hozzá valami negatívumot is, ahogy mindig.

– Kár, hogy szinte mást nem is tettek hozzá, ugyanazt ismételték újra és újra!

– Szerintem csodálatos volt – jegyezte meg csendesen Bianca, de testvérem vagy nem akarta meghallani, vagy valóban annyira lekötötte saját nagyszerű eszmefuttatása, hogy tényleg nem is hallotta.

– Te nem érezted? – kérdeztem végül, és igyekeztem nem szerelmünkre pillantani, ahogy ő is kerülte a tekintetemet amióta kiléptünk a színházból.

– Mi a csudát?

– Azt a töménytelen fájdalmat, ami belőlük áradt…

Meghökkenve nézett rám – és esküszöm, a mai napig kísért a gondolat, hogy a döbbenete talán annak szólt, hogy ekkor ismerte fel az előadás mindenkire gyakorolt hatását – A színészekből? Ugyan, már, Lucian, ez csak egy előadás volt

ide JJuhász

– legyintett – semmi több! Furcsa, újszerű előadás, azt elismerem, néhány egyedi fogással ötvözve, de pusztán színház!

Azért holnap gyere majd át, és részletesebben is megvitatjuk vacsora közben!

Elváltam tőlük.

Bár amikor kezet csókoltam neki, Bianca nem nézett rám, viszont nem is húzta el a kezét idő előtt.

Rettegtem, hogy bátyám észrevesz valamit zavaromból és illetődöttségemből. A szívem olyan hevesen vert, hogy azt hittem, feltépi a mellkasom, és szinte biztos voltam benne, hogy fél tucat ruhán át is látszik, ahogy megpróbál szabadulni bordáim ketrecéből.

Miután elváltam tőlük, és befordultam a sarkon, szinte pánikként tört rám a felismerés, hogy mit is tettem! Ostoba, őrült meggondolatlanság lenne hagyni, hogy ezek a szentségtelen érzések

elhatalmasodjanak

rajtam!

Mégis

legszívesebben

megfordultam volna, hogy kilessek a ház mögül, hogy csak néhány pillanatig láthassam még távolodó alakját!

Elvesztem – és ezt oly biztosan tudtam, mint semmi mást a világon, olyan bizonyossággal, mint soha korábban!

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Másnap dél körül üzenet érkezett a bátyámtól, halaszthatatlan ügyben elhagyta a várost, és így a vacsorát visszaérkezésének estéjére tette át.

Reszkető kézzel bámultam a sorokat, és őrlődtem, mit is kellene éreznem. Lelkem két fele viaskodott, az egyik, mely tudta, meg kell szabadulnom valahogy a kísértő szerelemtől, és a másik, mely

mindennél

jobban

vágyott

látni

Biancát.

Szinte

belebetegedtem a tudatba, hogy ez a heves, mindent elsöprő érzés helytelen és halálra kárhoztatott…

Aznap este magányosan ültem a kandalló mellé tolt kényelmes karosszékben, és olvasni próbáltam, de minduntalan a színházra terelődtek gondolataim. Az előadás szokatlan idegenszerűsége egyszerre vonzott és taszított, egy pillanatra elbóbiskolva azt álmodtam, hogy sorsunkat mutatta a színpad… A közönség soraiból léptek fel a szereplők a színpadra, és váltak maguk is saját történetük áldozataivá.

Ismertem őket, tudtam, hogy

valóban ott lenne a helyük, hogy ez lenne a sorsuk. Az anya, aki eltemette szeme fényét, egyetlen gyermekét – és az óta nem láttuk többé mosolyogni… most fogta a tőrt, és szívébe döfte.

Ahogy lerogyott, hangos puffanásra riadtam, a könyv az ölemből a földre hullott, és én megrökönyödve éreztem, mennyire lelkem mélyéig hatolt az előző este emléke.

ide JJuhász

De valami más is világossá vált előttem. Olyasmi, amit tudtam kezdettől, de nem akartam szembe nézni vele… Bianca kapcsán… És ez a kegyetlen felismerés, bevallom, olyan erővel szorította össze a szívemet, hogy gyerekkorom óta most először könny csordult végig az arcomon.

Elhatároztam, hogy véget vetek ennek. Hogy nem kínzom magamat tovább, és bármi is az ára, megszabadulok az érzéseimtől. Olyan erővel kapaszkodtam ebbe a látomásba, amit nem érthet meg, aki nem élt át hasonlót! Ez volt az egyetlen, ami erőt adhatott nekem a következő naphoz, órához, perchez. Egy halvány reménye annak, hogy ami létezik, az el is pusztítható, így a szerelem is, amit érzek! Ha kell, örökre távol maradok bátyám házától, vagy papi szolgálatot választok, és életem minden hátralévő napját vezekléssel, és a bűnöm bocsánatért való imával töltök!

Olyan mélyen járt át a fájdalom, amit se elmondani, se átadni nem lennék képes. Lelkem legmélyéről indulva áradt szét bennem, és úgy öntötte el az egész lényemet, mintha magam is csak egy bús kísértet lennék, semmi több!

Létezhet színház, előadás vagy színészi játék, mely valóban így hat

a

lélekre?!

Holt Remények

Vagy

csupán

élethelyzetem

túlzott

Lir Morlan – A bánat színháza

érzékenységének köszönhető ez a hatás? Éreztem, hogy valami megváltozott, de nem tudtam, hogy minek tulajdonítsam. A teátrum és az ott látott történetek, vagy az az eltévedt apró kéz az, mely ily kegyetlenül kifacsarta a szívemet?

Szinte borzasztott a gondolat, hogy magam sem vagyok több, mint egy kísértet életem színpadán. És ahogy jó színdarabhoz illik, váratlanul elérkezett a tetőpont… egy halk kopogás az ajtón, és a kilincs díszes felületén megcsillanó fény – még mindig emlékszem. Úgy bámultam, mintha tudnám, mi következik!

Vajon megéreztem, vagy reméltem?

– Uram, egy hölgy keresi…

Mintha ezerfelé szakadt volna a szívem, amikor Bianca belépett a szobába.

Nem tudom, meddig álltunk ott egymással szemben, szótlanul. Én úgy bámultam rá, mintha nem lenne valóság, mintha egy testetlen jelenés lenne lelkem színpadán, és ő lesütött szemmel, reszketve állt az ajtónál, egyetlen lépést sem téve beljebb… óráknak tűnt! Aztán hozzám rohant, átölelt, én pedig karjaimba zártam, és magamhoz szorítottam.

Világossá vált hát minden, egyetlen pillanat alatt, amit tegnap este óta reméltem és rettegtem! Nem azért volt hűvös és elutasító

ide JJuhász

velem, mert gyűlölt, éppen ellenkezőleg! Hasonló kínokat élt át, mint jómagam, és most – most nem tudta már magában tartani tovább kegyetlen titkát! Szeretett!

A karomban tartottam egész éjjel, és soha olyan boldogságot nem éreztem! Tudtuk, hogy amit teszünk, az helytelen, gonosz és önző, mégsem voltunk képesek többé ellenállni ennek a lehengerlő szenvedélynek. Könnyeink és csókjaink közt, a boldogság

és

boldogtalanság

hullámaiban

szerettünk

és

kínlódtunk, tudva, mily rövid és mily bűnös percek jutottak csak nekünk…

Egész nyomorúságos életem minden pillanata közül mégis ez az éjszaka volt a legfelemelőbb, és legtisztább – ugyanakkor a legbűnösebb és leghalálosabb is! Sosem voltam képes megérteni, hogy lehet valami egyszerre ennyire szent és ennyire szentségtelen?!

Egy medaliont ajándékoztam neki, tudtam, hogy csupán rejtve hordhatja majd, de megesküdött, hogy soha nem válik meg tőle.

– Velem lesz mindvégig – mondta, és könnyekkel átitatott mosolya olyan fájdalmasan gyönyörűvé tette, amilyennek talán sosem láttam – Sosem válok meg tőle! És ha eljön az idő, hogy

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

nem szeretsz már tovább, én akkor is a szívemre ölelem majd százszor is, hátralévő életem minden napján!

Amikor közeledett a hajnal, távozott. A csatorna felett terjengő köd, mintha érte nyúlt volna, hogy magával ragadja törékeny alakját. A függöny mögül néztem őt, és úgy éreztem, mintha a szívemet tépte volna ki, hogy magával vigye.

Elhagytam a várost még aznap reggel. Párizsba utaztam, és megesküdtem magamnak, hogy nem térek vissza mindaddig, míg el nem felejtem őt! De nem tarthattam meg fogadalmamat, családom zaklatott levele azonnali visszatérésre szólított fel, így nagyjából egy hónap elteltével visszatértem Velencébe.

Csak ekkor tudtam meg.

Bianca eltűnt.

Ugyanazon a napon, amikor én is elhagytam a várost, Bianca elment otthonról, és soha többé nem tért vissza. Talán titkon remélték, hogy velem szökött el – ha így is volt, sosem mondták ki –, talán csak nem akartak értem is aggódni. Anyám egyfolytában sírdogált, bátyám összeomlott, apám pedig a házassággal nyert vagyon elvesztésén kesergett. Ha Bianca nem kerül elő, utód nélkül a hozománya visszakerül a családjához, és húgát illeti majd. Így egyezett meg a két apa már több mint

ide JJuhász

tizenöt évvel ezelőtt…

Beköltöztem bátyámhoz, hogy segítsek a keresésben. Hónapokon át jártuk az utcákat, kutattunk, kérdezősködtünk. Eleinte a család, és a barátok is segítettek, de hamarosan csupán ketten maradtunk.

Végül én egyedül. Massimo bezárkózott, és még velem sem beszélt.

Súlyos,

kegyetlen

titkom

sziklaként

nyomta

lelkiismeretem, és minduntalan másokon is ezeket a jeleket véltem felfedezni. A titkolózásét, a bűntudatét. Kezdtem azt hinni, hogy testvérem ölte meg őt őrült féltékenységében…

Azon a reggelen, amikor a Signori di Notte embere kopogtatott Massimo palazzójának ajtaján… Istenem, még az emlékbe is beleremeg a lelkem!

Azt mondták, a csatornában találtak egy holttestet. Biancát – úgy vélik. A ruhája és az ékszerei alapján testvérem elfogadta, hogy felesége halott. A test már olyan rossz állapotban volt, hogy aligha lehetett felismerni. Az ismeretlen asszonyt megsiratták, és a

családi

sírboltba

temették.

Mindenki

elfogadta

a

megváltoztathatatlant, csak én nem voltam rá képes!

Nem hittem el, hogy halott! Nem hittem el, hogy nem láthatom többé, a lelkemet, a tudatomat, egész lényemet rabságban tartotta a gondolat, hogy látom még őt, hogy nem veszíthettem el végleg!

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Az ékszerek közt nem volt ott a medalion, amit én adtam neki utolsó találkozásunkkor! Hinni akartam, hogy ahol az ékszer van, ott van ő is!

Visszaköltöztem a saját házamba, most már magányosan róttam az utakat, és kutattam Bianca után. A barátok – minthogy már nem kerestem társaságukat – elmaradtak mellőlem, senki nem szegődött társamul e reménytelen küldetésben. Összesúgtak a hátam mögött, és aki eddig nem sejtette szörnyű titkomat, most már az előtt is nyilvánvalóan megmutatkozott. De a harag és megvetés helyett szánalommal tekintettek rám. Még Massimo is, aki – amint letelt a gyász ideje – újranősült. Én voltam az egyetlen, akit fogva tartott a múlt, és Bianca pillantása. Rémálmok kísértettek, ahányszor lehunytam a szemem, láttam őt kilépni a házam kapuján, láttam, ahogy elnyelte a köd, és magával ragadta a halál… Láttam, ahogy a nevemet suttogva a folyóba veti magát, vagy, ahogy bátyám ujjai törékeny torkára fonódva kiszorítják belőle az utolsó lélegzetet.

Olykor menekültünk, de bárkitől kértem is segítséget, az elfordult tőlünk, vagy árulónak bizonyult, de legtöbb esetben csak tétlenül, a távolból nézhettem szörnyű haláltusáját.

Lidércnyomásom nem szakadt meg az ébredéssel, nem hozhattak enyhet vergődő lelkemnek a nappali órák sem, minden fekete

ide JJuhász

köpenyben, minden barna hajfürt lebbenésében, minden lágy kacajban őt véltem felfedezni – míg újra össze nem törte a szívem a csalódott felismerés… Bianca nem volt sehol… Óh, hányszor riadtam éjjel arra, hogy lélegzetét vélem hallani a szobámban, de gyertyát gyújtva egyedül találtam magam hideg ágyamban. Megannyi éjjel és nappal telt egymás után, és mégsem csökkent a lelkemet nyomó teher… nőtt inkább, percről percre gyűjtve erejét, hogy végül agyonnyomjon!

Több, mint két év telt el, amikor hírét vettem, hogy a Bánat Színháza ismét Velencébe érkezett. Borzongó rémület járt át a gondolatra, de ahogy teltek a napok, egyre inkább vágytam rá, hogy ismét a kopott nézőtéren ülhessek. Azt hittem, ha lehunyom a szemem, újra érzem majd Bianca kezét a kezemben, és ez, még ha csak ostoba képzelgés volt is, most többet ért mindennél! Újra látni akartam a lebegő szellemalakokat és a kiömlő vért, még akkor is, ha tudtam, tőrdöfés lesz a szívembe minden halál…

De vele voltam ott! Mellettem ült, éreztem a meleget, ami belőle áradt, és kezének rezdülését, ahogy magával ragadta a hév…

Tetszett neki az előadás, elbűvölte, és ez elég volt ahhoz, hogy újra látni akarjam!

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Nem mesélem el részletesen, mennyi könyörgés és milyen szívességek árán jutottam meghívóhoz, de végül ott álltam a kapu előtt. Ahogyan a múlt alkalommal, úgy most is egy eldugott, a legkevésbé sem elegáns helyen, egy régi, elhagyott polgári ház aljában hozták létre a színházat. Nem hirdette semmi, nem keltett feltűnést. Fogalmam sem volt, hogyan lehetséges, hogy a több tucat színész, kellékes és háttérmunkás ilyen észrevétlenül mozogjon a városban – mert, ahogy évekkel ezelőtt, úgy most is megpróbáltam rájuk találni meghívó nélkül – sikertelenül.

De

mindez

nem

számított,

hiszen

végre

beléphettem… Ott voltam! És bár egyedül érkeztem, magamban azt játszottam, hogy Bianca is velem van, hogy őt kísérem a helyünkhöz, és hogy az én feleségem, nem Massimoé, mert valami álombéli csoda folytán atyám engem kényszerített nőül venni az idegen leányt, és nem testvéremet. Azt képzeltem, hogy megfoghatom a kezét, és ismét megszorítja majd az enyémet, amikor a szenvedő szerelmes leány a

földre

rogy,

elképzeltem,

ahogy

az

előadás

után

hazakísérhetem, átölelhetem, és el sem kell engednem többé!

Mint akit elbűvölt saját álmainak valótlan szépsége, úgy kóvályogtam, én, a lélekben szellem, az élők közt, míg végül le nem ültem egy székre, és le nem hunytam a szemem, küszködve

ide JJuhász

lelkem fel-felzokogó kínjával, a szívemet ostromló emlékekkel, vágylátomásaim bódító mákonyával. Ha valaki így lát, bizonnyal őrültnek bélyegez, és talán nem is állt volna távol az igazságtól!

De szerencsémre a színpadon megjelent az igazgató, csiricsáré ruhájában, és kellemetlenül erőteljes hangjával, és kezdetét vette az előadás.

A színház változott, mióta utoljára láttam, olyan fény-játékot alkalmaztak, amihez hasonlót még a Sant’ Angelo-ban sem láttam soha! Mintha Murano minden üvegét a gyertyák elé tették volna, millefiorik és aventurin mögé rejtett gyertyák adnak csak hasonló világítást. Egy pillanatra elfeledtem, miért is vagyok itt, és magával ragadott a csodálat. Aztán megjelent a lány, a tőr, és lassan a vérfolt, én pedig visszazuhantam kábult keserűségem legmélyére. Újabb történet, újabb halál, majd újabb, és a torkomat szorongató kegyetlen kín egyre erősebben zárult össze – úgy éreztem megfulladok! És akkor megláttam!

El se akartam hinni, azt hittem, végleg megtébolyodtam, vagy elgyötört lelkem végső kínjában így megtréfálja elmémet…!

Bianca a színpadon állt! Ott volt, életben volt, és reszkető ajkai épp oly édesen formálták a szavakat, barna fürtös fejecskéje

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

éppen úgy mozdult, pillája éppen úgy rebbent, ahogy emlékeztem rá…

Azt hittem puszta látomás, de ahogy elmúlt az első pillanat bénult döbbenete talpra ugrottam, és mit sem törődve a többiekkel, a színpad felé kiáltottam.

– Bianca!

Nem emlékszem a mozdulatokra, amivel megpróbáltam arrébb taszítani az embereket, hogy a hevenyészve ácsolt színpad közelébe jussak, de biztosan tudom, hogy nem volt könnyű dolgom. Eközben egyre kiabáltam, amitől a közönség soraiban ülők hangos méltatlankodásba kezdtek, a színpadon pedig megállt az előadás. Bianca azonban nem fordult felém. Csak lehunyt szemmel állt a színpadon, és könnyek csordultak le az arcán, de nem nézett rám.

Hallott engem! Egészen biztos voltam benne, és ekkor döfött szíven a kegyetlen bizonyosság, az, amit eddig is sejtettem, és ami miatt oly iszonyú bűntudat kínzott mindvégig – miattam ment el! Úgy éreztem, a világ megfordult, új remény töltött el, nem akartam semmit, csak átölelni, térden állva esdekelni a bocsánatáért, és megesküdni neki, hogy jóváteszem, hogy nem hagyom el soha, ha kell, bűnben élek vele, de vigyázok rá élete

ide JJuhász

utolsó pillanatáig!

De mielőtt elérhettem volna a színpad szélét, két fickó ragadott meg, és bárhogy kapálództam, nem voltam képes mozdulni.

Elsötétült előttem a világ.

Amikor magamhoz tértem, az utcán hevertem, valahol a kikötőben, egy kupac szemét tetején – messze a színház ideiglenes épületétől. Minden tagom sajgott, és amikor felemelkedtem, iszonyú fájdalom hasított az oldalamba.

Hazabotorkáltam,

szegény

inasom

majdnem

elejtette

az

olajlámpást ijedtében, ahogy meglátott. Arcomat alvadt vér borította, ruhám szakadt volt, és amikor végre megtisztálkodtam még egy tucat véraláfutást, lila foltokat és sebeket fedeztem fel.

Néhány bordám egészen biztosan eltört, mélyebb levegővételnél is kínzó fájdalom járta át a testem, és a fejem hátsó részén jókora púp bizonyította, hogy mennyire méltánytalan küzdelemben maradtam alul.

De most már nem nyughattam!

Megtaláltam Biancát, élt, és ez több volt annál, amiben korábban reménykedhettem! Látnom kellett, akkor is, ha a torkom vágják el az igazgató csatlósai, de bíztam benne, hogy bármi történt is

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

vele az elmúlt évek alatt, megbocsát nekem, és visszatér hozzám!

Vagy ha nem, hát engedi, hogy én tartsak vele!

Nem engedtek be. Bármennyire is elkeserített, nem lepett meg, hogy így van, és a sötét tekintetű, nagydarab fickó, aki utamat állta, úgy nézett keresztül rajtam, mintha nem is léteznék.

Kivéve, amikor közelíteni próbáltam, mert akkor egyértelművé tette nemtetszését. Nem érdekelt. Úgysem az előadást akartam látni! Én csakis Biancára vártam, és miután meggyőződtem róla, hogy ez az egyetlen kijárat, ahol a színészek távozhatnak, lecövekeltem, elhatározva, hogy nem mozdulok, bármi történjék is!

Sok mindenre felkészültem gondolatban… Arra, mit mondok, ha meglátom, hogy esetleg elutasít, arra, hogy újra megvernek, akár meg is ölnek, ha túl makacs lennék… De arra, ami történt, nem… Arra nem készülhettem fel!

Bianca ugyanis nem jött ki az épületből! Ahogy senki más sem, egész éjjel! Hajnaltájban kezdtem azt hinni, hogy talán elbóbiskoltam, és közben távozott a társulat, de biztos voltam benne,

hogy

arra

felébredtem

volna!

Már-már

arra

a

következtetésre jutottam, hogy bizonyára itt lehet a szállásuk, de akkor is, előbb-utóbb valakinek el kell hagynia a helyet, ha másért nem, hát hogy élelmet hozzon a többieknek!

ide JJuhász

Eljött a reggel, majd a nap lassan emelkedni kezdett, és a lagúnák vize mintha szándékosan százszoros erővel verte volna vissza a fényét. Zúgott a fejem, és kínomban többször hánytam a fájdalomtól, míg végül, már majdnem dél táján, az igazgató lépett ki az ajtón. Eljött a pillanat! Nem késlekedhettem, és bármennyire fájt is minden mozdulat, utána eredtem!

Most teljesen hétköznapi öltözéket viselt, a gazdagabb polgárok ruházatát, és talán fel sem ismertem volna, ha szembejön velem.

– Uram! Kérem!

Nem állt meg, csak amikor utolértem, és elé álltam.

– Uram!

– Mit óhajt tőlem?!

Aggódva pillantott körül, úgy hiszem, megsejtette, hogy ki lehetek, és talán azt kutatta, kitől kérhet segítséget, ha úgy hozná a sors.

– Ön a Bánat Színházának igazgatója…?

– Fogalmam sincs, miről beszél – vont vállat, és megkerülve engem, tovább indult.

De innen nem volt már mód visszafordulni. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy ő az egyetlen esélyem, hogy viszontlássam Biancát.

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

– Kérem! Úgy lépett tovább, mintha nem is hallaná, mit mondok. Úgy tűnt, eldöntötte, hogy nem vagyok érdemes a figyelmére, hát először ezen kellett változtatnom.

– Adományoznék a színház javára!

– Valóban? – mért végig, de nem állt meg, csak hagyta, hogy csatlakozzam hozzá.

– Ötszáz arany dukát!

Erre már megállt, és végre a szemembe nézett.

– Ki maga, és mit akar?

Nagyot sóhajtottam, amitől olyan hévvel nyilallt jobb oldalamba a fájdalom, hogy egy pillanatra megtántorodtam.

– Csak beszélni akarok Biancával! Öt percet, mindössze, semmi több!

– Nem ismerek Biancát – vont vállat, és tovább indult.

Mintha a pénz sem érdekelné hirtelen!

– Az egyik színésznője…

– Nem ismerek Biancát! Ha megbocsát…

Félretolt az útjából, és úgy tűnt tényleg ott hagy engem az utca közepén.

– Lisolette! Azt a szerepet játszotta tegnap!

Ismét megállt, és ezúttal ő sóhajtott fel.

ide JJuhász

– Mi az ördögöt akar tőle?! Csak egy színésznő! Száz másikat talál az enyémnél sokkal jobb színházak mögött a sikátorokban! És ha tényleg ennyi pénze van, ifjú barátom, akkor bármelyiket megveheti magának esti társaságként.

– Szeretem! – nyögtem ki, magam sem tudom, hogy miért pedig korábban elhatároztam, hogy ezt nem hozom a tudtára.

– Mi közöm hozzá?

A közönye egyszerre bosszantott és keserített.

– Ha beszélhetek vele, megkapja a pénzt! Újra végigmért, aztán a szemembe nézett. Nem tudom, mit keresett, de esküszöm, megfordult velem a világ! Úgy éreztem, mintha belém látva lelkem legmélyebb titkai közt kutatna.

Bárhogy is, igyekeztem állni a pillantását, annak ellenére, hogy minden pillanattal egyre erősebb volt bennem a sürgető érzés – hagyjam itt, és menjek el! Találok más módot, hogy Bianca közelébe jussak, de ez az alak valahogy rettenetesen taszított!

Mintha félelem gyűlt volna a szívem tájára, és lassan növő indáinak tüskéit véremmel táplálva növelte volna…

– Hozza el a pénzt, és beszélhet vele – bólintott végül, és én szinte fel sem fogtam, hogy beleegyezett. – Délután hatkor legyen ott. Beengedik. Ha ott lesz a pénz, beszélhet vele!

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Otthagyott. Én pedig kóválygó fejjel támolyogtam haza. Nem volt ennyi pénzem, de az sem érdekelt, ha mindenemet el kell adnom, hogy hozzájussak az összeghez!

Nem mondhatnám, hogy ésszerű és megfontolt terv volt, de azt sem, hogy végiggondoltam, mihez is kezdek majd azután, hogy beszéltünk.

Elérkezett a megbeszélt időpont, és a nagydarab őr végigmért, mielőtt kinyitotta volna a kopott, festékét pergető ajtót.

– Erre!

Nem tudom, milyen származású lehetett, csak azt éreztem, hogy bizonyosan külhoni. Talán nem is értette, amikor megkérdeztem, hová vezet, talán csak nem tartott méltónak, hogy válaszoljon.

Felvezetett egy hátsó lépcsőn, végig egy folyosón, végül egy szoba ajtaját nyitotta ki nekem.

– Ide! Engedelmesen beléptem.

A ház, ahogy korábban is sejtettem, valószínűleg korábban egy polgári család háza lehetett, de jó ideje lakatlanul állhatott. A port sem takarították fel, az a néhány lábnyom, amit láttam, azt sejtette, hogy aligha lakhat itt a társulat minden tagja. A szobában félhomály uralkodott, a zárt zsalukon beszűrődő esti

ide JJuhász

nap fénye vékony csíkokban festette meg a levegőben szálló port.

Az igazgató egy valaha díszes, mára megkopott asztal mellett ült egy karosszékben, és éppen sültet evett. Kristályüvegben bor volt előtte, és amikor beléptem, nekem is öntött az odakészített pohárba.

– Na, jöjjön, ifjú barátom!

Közelebb léptem.

Az ócska bútorok valaha szebb napokat látott darabjai nem passzoltak egymáshoz, olybá tűnt, mintha szemétre hányt darabokat hordott volna össze valaki. A félhomályban alig láttam az arcát, de azt azonnal észrevettem, hogy az arannyal túldíszített bordó fellépőkabát van rajta.

– Üljön le! – bíztatott, és ha nem lett volna mindennél fontosabb, hogy láthassam Biancát, ez lett volna az a pillanat, amikor ösztöneimnek engedve megfutamodok.

De erőt vettem magamon, és félretolva balsejtelmeim egyre hevesebben ostromló árnyait, odaléptem, hogy az igazgatóval szembeni székre telepedjek. Letettem a pénzes szütyőt az asztalra, és felé toltam.

Ismét végigmért, és amikor tekintetünk találkozott, végigfutott rajtam a borzongás.

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Kibontotta a zsák száját, kivett egy dukátot, majd visszadobta, hanyagul, mintha mit sem számítana ez a kisebb vagyon.

Belém hasított a felismerés, hogy nem hagyom el élve ezt a szobát, hiszen ha megöl, és hullámat a Canal Grande mélyére dobatja, rég messze jár már a társulat, mire egyáltalán rám találnak!

– Tudja, időközben végiggondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy ez az összeg kevés.

Nagyot nyeltem. Nem tudtam volna többet szerezni, így is a pénzes zacskóban volt a múltam és a jövőm!

– Ennyi van – mondtam határozottnak induló, de megcsukló hangon.

– Óh, nem pénzt akarok magától – nevetett, és elém tolta a kristálypoharat. – Valami egészen mást! Olyasmit, amit könnyen nekem adhat, magának nem fog hiányozni, de nekem kincset ér!

Elhűlve meredtem rá, fogalmam sem volt róla, mire gondolhat.

– A történetét! Magáét és Biancáét!

Mesélje el, részletesen,

minden apróságra kitérően! Hallani akarom az első mozzanattól az utolsóig, és ha végzett, megkapja, amit akar!

Megremegett a kezem a míves kristályfelületen.

Két félre szakadt a lelkem, az egyik fele szinte vágyva vágyott rá, hogy végre kiönthesse bánatát, és megoszthassa valakivel az

ide JJuhász

elmúlt évek magányának kínzó terhét, míg a másik, a hűvösebb és racionálisabb énem mind egyre arra bíztatott, hogy hagyjam ott… menjek el!

Végül ráálltam. És ő jó hallgatóság volt, kitűnő közönség! Úgy folyt belőlem a szó, akár az áradó folyó, hömpölygött, megállíthatatlanul,

és

ő

figyelt,

bólintott,

kérdezett

és

sajnálkozott, éppen, amikor kellett. Én pedig beszéltem, hosszan, talán órákig, közben sötét lett, és az igazgató gyertyákat gyújtott mellettünk, de egy pillanatra sem veszítette el a történet fonalát.

Későre járt már, amikor úgy éreztem, mindent elmondtam.

Addigra szinte barátként tekintettem rá, olyan megértő, olyan támogató volt, és az egyetlen – az egész világon az egyetlen! –, aki tudta, látta, érezte, ismerte a fájdalmamat!

– Könyörgöm! Engedje, hogy lássam!

Felállt, és szó nélkül a kezembe adta az egyik gyertyatartót. A három viaszrúd már félig leégett, fehér könnycseppjeik megdermedtek az oldalukon.

Az igazgató a szoba egy másik ajtajához lépett, és intett, hogy kövessem.

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Engedelmeskedtem. Kezem, szívem úgy reszketett, akárha kivégzésemre vezettek volna, és egy pillanatra meg is torpantam, mielőtt be mertem volna lépni.

Mi lesz, ha Bianca elutasít? Mi lesz, ha szíve olyannyira összetört, hogy kihullott belőle minden emlékem, és nem képes már többé szeretni?! Mi lesz, ha gyűlölettel és vádlón fogad?

Minden erőmre szükségem volt, hogy átlépjem a küszöböt.

Ez a szoba jóval kisebb volt, mint az előző. A falak mentén álló könyvespolcok szinte mind üresek voltak, az ablak itt is el volt sötétítve, bár az óta odakint is leszállt az éj, így nem értettem az okát. A helyiségben nem is állt más, csupán egy kis kerek asztal, rajta gyertyatartóval, valamint egy letakart dobozkával, és három szék. Kettő az asztalnál, egy pedig a falnál. Az asztal mellett pedig ott ült Bianca!

Csak álltam, és megbabonázva bámultam rá!

Kissé sápadt volt, talán a fény, vagy a smink tette, haját máshogy fésülte, és egyszerű ruhájában olyan szánandónak tűnt… de ő volt az! Biztos voltam benne, ahogy rám emelte a tekintetét!

Könnyek gördültek le az arcán, és abban a szent pillanatban biztosan tudtam, hogy ő sem szűnt meg szeretni engem, hogy mindez nem lehetett hiábavaló, és hogy boldogságunknak többé semmi nem szabhat határt!

ide JJuhász

Hosszá futottam, hogy átöleljem, de kezem csak a levegőt markolta, átsiklott az alakján, mintha nem lenne több, mint köd a csatorna vize fölött…

– Ne! Lehajtotta a fejét, és zokogott. Apró ujjaival megpróbálta megérinteni a felé nyújtott kezemet, de képtelen volt rá.

– Ne! Engedje, hogy lássam! – támadtam az igazgatóra – Engedje, hogy valóban lássam! Ne csak így!

Biztos voltam benne, hogy ugyanazt a trükköt alkalmazza, amit a színpadon. Talán meg akarta védeni tőlem, nehogy bántsam, és ezért nem engedte be a szobába?! Dehát nem bizonyítottam még eléggé, hogy mit érzek?!

Az igazgató felállt, és a vállát a kezemre tette.

– Üljön le, fiatal barátom! És bár a legkevésbé sem vágytam a székbe ereszkedni, mégis engedelmeskedtem, olyan erővel nyomta lefelé a vállam.

– Most maga hallgat! – mondta ellentmondást nem tűrően, és a gyertya fénykörében Bianca könnyeit néztem. – A Bánat Színháza nem tartogat boldog befejezést senkinek, drága fiam! A maga szerelme, Bianca, már a színházé! Nem viheti őt el!

Semmiképpen!

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

– De… – Nem. Egyszerűen lehetetlen – hangjában nem volt se harag, se erőszakosság, sokkal inkább tűnt szomorkás kijelentésnek, mint utasító fenyegetésnek. – Ha akarnám, se változtathatnék ezen!

Most megengedem, hogy kettesben maradjanak. Aztán maga távozik, és nem jön ide többé!

Nem tűnt se elégedettnek, se kárörvendőnek. Szinte elhittem, hogy átérzi a fájdalmam, és így még érthetetlenebb volt számomra, hogy nem segít!

– Várjon! Legalább azt engedje meg, hogy hús-vér valójában itt legyen!

Megállt, az asztalhoz lépett, és óvatosan felemelte a kendőt.

A csavaros üvegben, ami alatta bújt meg, egy emberi szív volt, rajta pedig a nyaklánc a medalionnal, amit Bianca tőlem kapott!

Megfordult velem a világ! És mire magamhoz tértem döbbenetemből, az igazgató már nem volt sehol! Szerettem volna utána rohanni, válaszokat követelni, ha kell, kitekerni a hájas nyakát, de egyedül voltam, zárt ajtók mögött, szerelmem kivágott szívével és a szellemével!

Igen.

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor mindent megértettem.

A Bánat Színháza nem használt trükköket. Csupán egyet. Az

ide JJuhász

emberek legmélyebb fájdalmát maga valójában mutatta meg.

Bebörtönzött, bús kísértetek által. Az áradó, mindent elborító búskomorság, a lényegük, valaha volt lelkük itt maradt része, ez volt az, ami megdermesztette, elborzasztotta, és a székhez szegezte a közönséget! Anélkül, hogy akár csak sejtették volna a valóságot!

– Bianca…

Lerogytam a székbe, és megpróbáltam megérinteni a kezét. Átsiklott rajta az enyém.

– Hogyan…? Miért…?

– Nem tudtam, és nem is akartam nélküled élni… Összeroppantam szavai súlya alatt.

Az arcát néztem, a kedves, sápadt arcot, majd a szívet az üvegben… melyre úgy akasztották rá a vékony aranyláncot és a finom aranymedált, mint valami jelölő címkét.

– Az én hibám…

– Óh, ne, szerelmem! Ő is megpróbált megérinteni, de nem sikerülhetett. Lehunytam a szemem, és minden erőmmel igyekeztem, hogy érezzem az érintését. De még csak egy hűs fuvallat sem haladt át a szobán…

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

– Nem! – ismételte. – Ez csakis az én gyengeségem! Nem tudtam volna elviselni, hogy Massimo ismét hozzám érjen! Nem tudtam volna elviselni, hogy nem látlak, hogy nem érinthetlek, hogy nem szerethetlek minden nap! Nem lettem volna képes más feleségeként élni! Azt pedig nem várhattam, nem kérhettem tőled, hogy a családod ellen fordulj, és a pokolra kárhozzunk mindketten! Így az egyetlen dolgot tettem, amivel halhatatlanná tehettem a szerelmünket!

Nem tudom megmondani, hogyan kerültem haza. Újabb sérüléseket nem szereztem, így bárhogy történt is, nem erőszakkal. Csupán napokkal később tértem magamhoz. Inasom szerint olyan voltam, mint aki nyitott szemmel alszik, vagy ájult, a családom és az orvosok már aggódtak értem, nem tudtam magamról, és az alapvető reflexeken kívül semmiféle életjelet nem adtam.

Napok teltek el!

Nem volt vesztegetni való időm, még az előtt kellett cselekednem, hogy a színház továbbállna a városból… De fogalmam sem volt róla, mit tehetnék!

Kihez fordulhatnék segítségért, aki bármit is tehet egy ilyen irtózatos és természetfeletti erővel szemben? Létezhet egyáltalán segítség ilyesmire?

ide JJuhász

Magammal akartam hozni holt szerelmem lelkét, hogy, ha másképpen nem, így velem maradjon… Visszamentem hát a színházhoz, hogy újra beszéljek az igazgatóval.

Az őr most könnyedén beengedett, szinte azonnal a szobába kísért, majd rám zárta az ajtót. Egyedül maradtam zaklatott árnyaimmal, és nem volt kiút. Minden ajtó zárva volt, ha meggondoltam volna magam, se távozhatok. Kínzó kétségeim új erőre kaptak ehelyütt, és lassanként megkérdőjeleztem már mindent.

Csak az előadás végeztével, jóval éjfél után nyílt ki az ajtó, és sétált be rajta az igazgató.

– Tudtam, hogy visszajön – mondta a legkisebb meglepetés nélkül, és lehuppanva a kerevetre nekiállt, hogy lehúzza a csízmáját.

– Adja nekem Bianca szívét!

Kissé megemelkedett a szemöldöke, azt hiszem, ekkor láttam rajta először meglepetés jelét.

– Ugyan, minek az magának?

– Azt akarom, hogy velem maradjon! Nem tudok, és nem akarok élni nélküle… – ismételtem az Ő szavait – elviszem, hogy együtt legyünk!

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Felnevetett, gúnyosan, cinikusan.

– Azt hiszi, ilyen egyszerű? Az a lélek a színházé. Ha elviszi a szívet, a lélek elvész. Nem lesz ugyan már velünk, de nem marad itt többé! Örökre feloldódik a nagy ismeretlenben barátom, és a legkitűnőbb médium se tudja majd többé előhívni magának! A szív pedig nem lesz más, csupán egy rothadó húsdarab! Nem tudja őt elvinni… Ő a Színház része!

– Ezt nem fogadom el!

Megvonta a vállát.

– A lélek mindig a Színházzal marad. Mindaddig, míg valaki fel nem ajánlja magát helyette, és meg nem váltja a sorsát… Akkor, és csakis akkor térhet meg istenhez!

– Nem hiszek magának!

Dühösen nekirontottam, de olyan könnyedén tért ki az utamból, mintha nem is lenne súlya… Mintha olvasott volna a gondolataimban, és előre tudta volna, mit fogok tenni!

– Tudja mit, fiam? Tegyen egy próbát!

Kinyitotta az ajtót, és visszatért az üveggel. Az arany lánc úgy csillogott a gyertya lángjában, mintha engem vádolt volna mindenért.

A kezembe nyomta, és az ajtó felé intett.

– Menjen!

ide JJuhász

Haboztam. Magam sem tudom, miért. Ezt akartam! De amit mondott, elbizonytalanított. Ha csak egy halvány esély is van rá, hogy igaz… akkor megölném vele Biancát!

– Tudja mit mondott a lány, amikor felkeresett?!

A gondolatától is iszonyodtam, hogy valaki hangosan kimondja azt, amit gondoltam – hogy miattam választotta ezt a sorsot!

Megsimogattam az üveg felületét, és esküszöm, olybá tűnt, mintha megdobbant volna az üvegben az érintésemre!

– Azt mondta, nem akarja, hogy ez a szerelem a halandó érzések módjára elsorvadjon! Azt mondta, örök időkig a színpadon a helye, az emberek előtt, hogy lássák, értsék, érezzék és megtanulják, mi a valódi szerelem! El akarja vinni? Vigye…

Meghátráltam.

Szégyellem bevallani, de rettegtem a gondolattól, hogy elveszítem. Ha kiviszem, és azzal tényleg a nemlétbe taszítom…

Szó nélkül visszaadtam neki, és amikor megfogta az üveget, én még egyszer végigsimítottam a felületén – aztán elrohantam.

Bíztam benne, hogy létezik megoldás, hogy Isten segít, hogy nem engedheti ezt a szentségtelen dolgot… De a pap, akinek mindent elmondtam, aki családunk barátja és bizalmasa volt már jóval a születésem előtt, bolondnak nézett. Nem törődött

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

mondanivalóm lényegével, egyre azért szidalmazott, hogy olyan nő iránt éreztem szerelmet, aki iránt nem lett volna szabad, és egyetlen szavamat sem hitte el a színházzal, vagy a kísértetekkel kapcsolatban!

Hosszan imádkoztam, és amikor utána indultam a sekrestéybe, mert még néhány szót akartam váltani vele, hallottam, amint éppen levelet diktál családomnak… Azt írták, hogy az őrület oly mértékben elhatalmasodott rajtam, hogy talán jobb lenne valahol vidéken bezárva tartani. A levelet megvettem a szolgától, hogy némi időt nyerjek, és súlyos döntést hoztam. Ha Isten nem segít, a másik oldal erőihez kell folyamodnom! Felkerestem hát néhány kétes hírű barátot, és útmutatásaik alapján egy „különleges” embert. Cigány ősökkel dicsekedett, bár őszintén szólva, inkább tűnt valami részeg tengerész és egy ócska, kikötői lotyó utcán felnőtt fiának. Állította, hogy kapcsolata a szellemvilággal olyan erős, amilyen senki másé a városban, és miután végighallgatta a történetemet, jó pénzért vállalta, hogy megoldja ezt a csekélyke problémát.

– Mit is akar tulajdonképpen, drága uracska? Megszabadítani a szép hölgy lelkét?

– Nem! Nem elveszíteni akarom őt, hanem magammal vinni!

Lehunyt szemeim előtt már láttam megrendezett, díszletekkel

ide JJuhász

takart életem, ahol minden vasárnap templomba megyek, hétköznap apám irodájában segítek az üzleti ügyekben éppen úgy, ahogy a tökéletes gyermektől elvárja… Ha kell, néhány családi eseményen részt veszek, de sosem nősülök meg.

Vendégeket nem hívok, de ezt megszokják egy idő után, és bár legyintenek majd a hátam mögött, hogy „magányos vén bolond”, azért senki nem bélyegez majd meg a kelleténél jobban. És nem sejtik majd, hogy a szolgák nélküli házban egy tünemény vár rám, minden nap, amikor hazaérek, mosolyogva jön elém – és ez a mosoly ad erőt minden nélküle töltött pillanathoz! Ez a mosoly, mely többet ér számomra lelkem üdvénél is, és ha kell, ezer ördögnek vetem oda halhatatlan lelkem, ha halandó életem maradékát vele tölthetem! Még akár így is! Ilyen formában! Érintés és csók nélkül, ölelés nélkül, a test melege nélkül! Csak velem legyen!

Utolsó ezüstjeim, és a családi ékszerek átadása után, a férfi, „a nagyszerű tudor” és „kivételes látnok” nekilátott, hogy elvégezze varázslatát. Vér, állati belek, és érthetetlen kántálás, mindenféle felfestett szimbólum, kén és más szerek maró bűze… Fogalmam sem volt, mi történik, hogy mit látok, vagy érzek, csupán szívem minden rezdülésével vágytam a sikerre, nem törődve a

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

következményekkel. Amikor végzett, intett, hogy távozzak, és kikísértek az emberei.

Az éjszaka csípős levegője felszabadította az elmúlt órában eltompult érzékeimet, és lelkem egy pillanatra szabadnak tűnt a remény szárnyán lebegve. Most már ellophatom szerelmem szívét, hogy magammal vigyem, és örökké együtt legyünk!

Lépteim könnyűnek tűntek, de az éj megelevenedett, mintha az árnyak életre keltek és értem jöttek volna, mintha minden, amit ismertem, eltorzult formába csavarodott volna körülöttem… A csatornák, a hidak, a paloták, a terek… mind-mind átalakultak, és rémek tucatjai nyüzsögtek a város izzó testén! Istenem!

Rászabadítottam a poklot a világra?!

Rettegve támaszkodtam az egyik palota márvány falához, és amikor egy ördögi, karmos, fekete teremtmény közeledett felém, rémülten lehunytam a szemem. Elkárhoztam még életemben!

De nem mélyedtek belém a karmok, nem tépték szét a testemet, nem szaggatták agyarak a bőrömet, csak belém karolt, magával húzott, és bár próbáltam ellenállni, hamarosan az erőm teljesen elveszett. Csak mentünk, vagy suhantunk, nem tudtam volna megmondani, de amikor kinyitottam a szemem, egy bordély előtt álltunk. Különös egy démontól…

Magával húzott, és én nem tudtam ellenkezni. Odabent aztán

ide JJuhász

még iszonyúbb látvány fogadott, mintha mindent vér borított volna, és rémülten takartam el a szemem, míg ismét meg nem ragadtak, és vittek, vonszoltak, bárhogy is tiltakoztam.

Csend vett körül. A zárt ajtón át némiképp átszűrődött a mulatozás, a zene és az ének hangja, de idebent nyugodt csend volt. Homlokomon hűs, nedves kendő érintését éreztem, kinyitottam a szemem. A sötét szobában egyetlen gyertya égett csupán, távol tőlünk, így a kanapé mellett térdelő alakot nem láttam tökéletesen. Azt azonban így is kivettem, hogy nem démon volt!

Hosszú, hullámos barna haja a dekára alá ért, és kibontva hordta.

Furcsa, fűszerekre emlékeztető illatot árasztott, színes ruháján érmék csüngtek, melyek mozdulatainál összeütődtek. És én azt hittem, az ördög gúnyból szórja a pénzt, mint afféle bűnjelzőt…

Egy cigánylány volt, semmi kétség!

– Ki vagy te?!

– A nagybátyám boltjában voltál ma este…

Elszörnyedtem, és megpróbáltam felállni, hogy elmeneküljek, de megszédültem, és ő könnyedén visszalökött a kanapéra.

– Maradj nyugton!

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Az árnyak ismét sűrűsödni kezdtek, és a gyertya lángja mintha sokkal kevesebb fényt adna, egyre nőtt és erősödött a szobában a feketeség. A lány arca eltorzult, és a sarokból ismét karmok kaparását hallottam.

– Nyugodj meg, még a végén megáll a szíved!

– A pokol démonai… – suttogtam rémülten.

A lány valamit a számba erőltetett. Ki akartam köpni, de a torkomra szaladt, és fuldokló köhögésbe kezdtem. Könnyek szöktek a szemembe, és azon át úgy tűnt a gyertya lángja maga is életre kel, egyre közeledett, majd ellobbant, és rámszakadt a teljes sötétség!

Amikor magamhoz tértem, odakint már világosodott.

Nem tudom, hogyan kerültem az ágyba, a takaró alá. A lány az ágy szélén ült, és halkan dúdolva fésülte hosszú haját, kifelé nézett a félig nyitott spalettán, messze, a tenger felé.

– Hol vagyok?! Ki vagy te?!

– Én hoztalak ide – felelte, mintha ez olyan természettől való lett volna – nagyon rosszul voltál tegnap este!

– A pokol démonai! – vágott ismét tarkón a felismerés. – Elszabadítottam a pokol démonait!

Szinte pánikszerű rettegéssel tört rám az önvád, de a lány

ide JJuhász

felnevetett.

– Ugyan, dehogy! Még hogy pokol, meg démonok! A nagybátyám csak arra képes, hogy a pénzt kilopja a zsebedből, semmi többre! Értetlenül ültem fel.

– De… én… láttam őket!

Félig felém fordult, és bátorítóan rám mosolygott.

– Azok a füvek, amiket a szertartás alatt elégetett… azok láttatták veled a saját félelmeidet! A hatása elmúlik, és nem látod majd többé őket!

Döbbenetemben alig találtam a szavakat.

– De… a véráldozat… a mágia…

Ismét felkacagott. Volt a nevetésében valami gyermeki erő, amitől annyira tisztának hatott, hogy szíven ütött.

– Csalás mind. Ne higgy neki! Semmi nem igaz belőle!

Nem értettem, mi történik, és miért. Azt felfogtam, amit mondott, de nem láttam az értelmét.

– Miért mondod el?!

– Hallottam, amit a kedvesedről mondtál! Nem akartam, hogy megöld azzal, hogy hiszel a mágiában…

– Micsoda utolsó mocsok csaló!

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

A keserűség felgyűlt bennem, és most szennyvízként zúdult a szobára. Záporoztak a szidalmak, és jóval cifrább dolgok is kijöttek a számon. A lány némán tűrte, hogy a családját ócsárlom, és csak akkor szólalt meg ismét, kifelé bámulva az ablakon, amikor elkeseredetten az ágy szélére roskadtam.

– Nem akartam, hogy elveszítsd a szerelmedet.

– Ugyan, mit tudsz te a szerelemről és az áldozatról?! – csattantam fel. Újra felém fordult, szemében egy pillanatra felismertem azt a mélységes szomorúságot, ami csakis azok sajátja, akik megélték ezt a fajta fájdalmat. Azonnal megbántam a szavaimat.

– Többet, mint szeretnék.

Hallgattam. Bocsánatot kellett volna kérnem, de nem voltam képes megszólalni. Végül odatérdeltem mellé a földre, és megfogtam a két kezét. Rám nézett, és abban a pillantásban nem egy kisgyermek, vagy egy fiatal nő lelkét láttam, hanem egy vénséges, fájdalmaktól gyötört, sokat megélt asszonyét.

– Van segítség? – kérdeztem szinte könyörögve, és bár nem volt már jogom, imádkoztam, hogy azt a választ adja, amit hallani akartam.

– Ez a mágia olyan ősi, hogy nem találsz olyat, aki meg tudná törni.

ide JJuhász

Felállt, és otthagyott. Egyszerűen elsétált mellettem, egy pillanatra megsimogatta a fejem, ahogy egy anya tenné, vagy egy tanár. Kissé lemondóan, ahelyett, hogy kimondaná, „nincs mivel bíztassalak”! Az ajtóból visszafordult, egy pillanatra.

– Tudod, mit kell tenned.

Ismét ott álltam a kopott kapu előtt, és az őr már szinte fásultan vette tudomásul, hogy megint én vagyok… Mintha tudta volna, mintha számított volna rá… Szó nélkül nyitotta előttem az ajtót, és ezúttal nem fel a lépcsőn, az emeletre kísért, hanem lefelé, a színpad mögött egy szűk lejáraton a legalsó szintre.

Az igazgató, amikor meglátott, sóhajtott, és beletörődő mosollyal bólintott.

– Tudtam, hogy visszajössz!

– Meg akarok váltani egy lelket!

– Valóban?

Nem tűnt úgy, mintha kérdezné. Nem tűnt úgy, mintha meglepődött volna.

– Azt a lelket, aki Bianca partnerét játssza!

Halványan elmosolyodott.

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

– Ha valaki megvált egy lelket, maga kerül a helyére. A szelleme onnantól a színházé, és mindaddig, míg valaki fel nem szabadítja, a színházé is marad! Megértetted ezt?

Határozottan bólintottam, de a legkevésbé sem voltam biztos benne, hogy felfogtam, miről is van szó. Csak egyet tudtam. Ez az egyetlen módja, hogy Biancával együtt legyek!

– Tehát az elhatározásod végleges?

Bólintottam.

A szobának nem volt ablaka. A kőfalakon néhol kiütött a salétrom, és itt-ott rozsdafoltok barnították furcsa mintákat kreálva a félhomályban. Volt időm tanulmányozni, míg arra vártam, hogy véget érjen az előadás. A fa polcok azonban nem tűntek idevalónak, jobban hasonlítottak az új, drága bútorokra, a rajtuk sorakozó üvegek – bennük a még mindig ép szívekkel –, pedig különös, misztikus csillogással fogták fel a gyertyák rebegő fényét.

– Meg akarom váltani Eduard lelkét, és felajánlom helyette cserébe a magamért a színháznak!

– Elfogadom.

A polchoz lépett, és levett egy üveget, azt, amelyiket korábban is megmutatott már nekem, és ami a férfi szívét rejtette. Letette a

ide JJuhász

hosszú asztalra, ami a szoba nagy részét elfoglalta, és zubbonya zsebéből egy cetlit húzott elő. Az ismeretlen nyelven írt szöveg egyetlen szavát sem értettem, még csak nem is hasonlítottak se anyanyelvemre, se az általam ismert nyelvek egyikére sem! Az első szavak után megjelent a férfi szelleme, majd ahogy befejezte a rigmust, Eduard arca megváltozott. Mintha valami teljesség töltötte volna el, mielőtt végleg áttetszővé vált, és eltűnt, végleg beleolvadva a gyertyák fényébe!

A szív, az üvegben, mely eddig halványvörös volt és kerekded, most elszürkült, összeaszott, egyre kisebb és szárazabb lett, míg végül, az igazgató egyetlen, apró érintésére finom porrá vált.

– Ő már szabad. Vedd át a helyét!

Bólintottam.

Nem tudtam mi fog velem történni, csak azt, hogy meg kell halnom. Legbelül reszkettem a félelemtől, de nem láttam más kiutat. Nem tudtam, és nem is akartam tovább így élni!

Istenem, Bianca…

Pecsét volt sorsomon minden szava!

Alig éreztem a szúrást. Egy pillanatnyi fájdalom volt csupán, alig felfogható, jelentéktelen. Aztán a testem elzsibbadt, és már csak láttam, nem éreztem, ahogy zuhanok.

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

Az igazgató felfogta a testem, és az asztalra feltette. Akárhogy próbáltam, nem voltam képes mozdulni, csupán pislogtam, és zihálva kapkodtam a levegőt.

– Mi… – nyögtem volna, de megelőzött.

Mellém lépett, és fölém hajolt.

– Semmit nem fogsz érezni, ezt megígérem.

Olyan volt, mint egy jóságos atya, aki altató mond a fiának.

– Tudod, amikor Bianca elmesélte a történetét, a szívem mélyén azonnal tudtam, hogy egyszer itt fekszel majd. Hinni akartam, hogy a lány nem téved, annyira hitt szerelmed őszinteségében és erejében, és tudtam, ha igaza van, utána jössz, hogy meghozd ezt az áldozatot!

Két kezébe fogta az arcom, és finoman elfordította a fejem.

– Nem akarom, hogy lásd. Nincs is rá szükség!

Ha akartam volna, se tudtam volna a testemre pillantani, szándékosan úgy helyezte el mozdulatlanná dermedt tagjaimat, és fordította a fejemet a polcok felé. A szívek, mintha egyetértő beleegyezéssel lebegtek volna tartó üvegeikben…

A szemem előtt megjelent egy pergamen.

– Ezt fel kell olvasnod!

A szavak idegen nyelven voltak, de latin betűkkel írva.

Fogalmam sem volt róla, mit jelentenek, de éreztem a

ide JJuhász

dallamosságuk mögött megbújó kegyetlen erőt.

Vér fröccsent a papírra, az én vérem! Tudtam, de valóban nem éreztem. A szavakra koncentráltam, és arra, hogy hamarosan vége, hogy együtt lehetek a kedvesemmel… Az üvegek felől mintha egy tucat árnylélek suhant volna felém, hogy körbeállja az asztalt – köszöntve a jövevényt. Biancát kerestem közöttük…

Egy pillanatra még láttam, ahogy az igazgató, szívemmel a kezében az üveghez lép, aztán rám borult a sötét.

A következő fény, amit láttam, a színpad széli rivaldafény rám vetülő sugara volt. Ott álltam, teljes valómban, a színpadon pedig egy másik alak… Felém fordult. Bianca! Újra láthattam! Újra érinthettem, éreztem a bőrének selymét, a hajfürtjei

simítását

az

arcomon!

A

karomba

vehettem,

átölelhettem és megcsókolhattam!

Amire nem számítottam, hogy minden este végig kellett néznem a halálát, a kísértetté válását, ahogy belefakul a lét és nemlét közti határba! Minden alkalommal belepusztultam egy kicsit, tudván, hogy én okoztam ezt, hogy miattam halott, és amikor saját mellkasomba szúrtam a tőrt, az sokkal kevésbé fájt, mint az ő könnyes arcának látványa! Fájdalmunkat az érzés legmélyéig

Holt Remények

Lir Morlan – A bánat színháza

megéltük, hogy ez aztán szétáradjon a teremben. Bánatunk, kínunk, vesztett szerelmünk minden tragédiája újult erővel borította el a lelkünket – és a közönségét.

Aztán sötét lett. Minden előadás végén. Egészen a következő alkalomig, amikor a színpad reflektora megvilágított. Amint vége lett a történetünknek, eltűntünk.

Olykor hosszan, máskor egészen rövid ideig tartott csak. De ennél kegyetlenebb magányt nem éreztem még soha. Mintha nem is én szűntem volna meg létezni, hanem maga a világ! Hiába igyekeztem felidézni Őt magamban, csak a hiányát éreztem.

Mindennek csupán a nem-létét. De a tudat, hogy amikor legközelebb fény gyúl, ő ott lesz, ez erőt adott! És így is volt!

Felém fordult, rám nézett, hozzám szalad, és a karomba zárhattam! Újra és újra, estétről estére.

Aztán egy este, több ezer, több tízezer előadás után, aki felém fordult, nem ő volt! Egy szőke, kék szemű, tökéletesen babaarcú lány. Szép volt, sugárzó és idegen! És én bármennyire szerettem volna eltűnni, semmivé foszlani, vagy legalább sírva kuporodni a sarokba, ki kellett tárnom a karom, hogy átöleljem, magamhoz kellett vonnom, kimondanom a szerelmes szavakat, és hagynom, hogy ajkai az enyémhez tapadjanak – ahol előző este még Bianca

ide JJuhász

édes ajka volt! – és a kín, amit úgy hittem, nem lehet fokozni, ezerszeresére nőtt! Elveszítettem őt! Megváltották!

Hálát kellene adnom, hogy felszabadult, de bilincsem láncai most olyan súllyal húznak, amit nem bír el a lelkem, és bűnöm ezerszeresen megváltott szenvedés árán sem tűnik el… Itt ragadtam, nyomorúságom legmélyebb bugyrában, élet és halál közt, nem nyerve megváltást! És minden este, amikor a rivaldafény rám vetül, amikor a tükrök rám irányítják a gyertyák lángjának megsokszorozott erővel ragyogó sugarát… és felém fordul Bella, aki elvette tőlem Biancámat, és ki kell tárnom a karjaimat, hogy vágyaim, érzéseim, és akaratom ellenére játsszam, mondjam, tegyem, amit a szerepem kíván… meghalni vágyom. És most, ismeretlen barátom, hogy végighallgattad szomorú történetem, döntened kell! Ha csatlakozol a Bánat Színházához, megváltod a lelkem. Viszont mindörökre eladod a sajátodat!

Holt Remények

ELIZA BETH ÖRÖKKÉ

ide JJuhász

Huszonnégy éves vagyok, ötödéves az orvosi egyetemen. Immár ötven éve. Azóta élem újra meg újra azt az átkozott napot, amikor hagytam magam belerángatni Karola ágyába.

Reggelente felkelek, megiszom a kávémat, megállapítom, hogy pfuj, keserű, megfogadom, ez volt az utolsó. Elmegyek suliba.

Délben találkozom Anitával, összeveszünk, szakítunk. Az utolsó órám után egy sör a szomszéd bárban, ahol menetrendszerűen megkörnyékez Aladdin. Aladdin a csapos, és folyton a poharait fényesítgeti. Ötven év után is úgy érzem, beszél közben hozzájuk.

Finom érintés a bal vállamon, jobbról mellém siklik Karola. Ötven éve mindennap látom, ahogy a poharamba ejti a tablettát.

Akkor miért nem vettem észre?

Nála

ébredek.

Nem szépítem,

ramatyul

érzem magam.

Megszámolni sem tudom, hány ingerem van, mindenesetre sosem örültem még ennyire, hogy az összes szanitert ugyanabba a helyiségbe zsúfolták.

Amint képes vagyok viszonylag stabilan megállni a lábamon, érzem, eljött az ideje utánajárni a történteknek. Karola szólongat, de nem törődök vele, beállok a zuhany alá gondolkodni. Nem megy. Lefagytam, mint a windows. Utolért a kék halál? Zseni vagy, osztályelső, átlagon felüli IQ-val, gondolkodj! – biztatom

Holt Remények

Eliza Beth – Örökké

magam, de csak Karola mosolyát látom, meg a két ragyogó szemét a pohár pereme felett. Itt filmszakadás, akárhányszor rugaszkodok neki. Az ötödiknél törik rám az ajtót.

Karola a nyakamba veti magát, zubogó víz alatt zokog, úgy aggódott értem, sutyorogja a fülembe. Anita csak néz ránk hidegen, előhúzza a kést a háta mögül és belém szúrja. Karola még mindig rajtam lóg, de ahogy meglazul a derekát fogó karom ölelése, rám néz. Én már félig holtan rádőlök, Anita a kezembe nyomja a kést, ráfonja az ujjaimat, és Karola hátába döfi két borda

között

a

szív

irányába,

precízen,

ahogy

egy

orvostanhallgatóhoz illik.

Ennyi az életem, nem több, nem kevesebb. Valahogy itt ragadtam ebben az átokverte napban, emlékek és magyarázatok nélkül. Ha legalább tudnám, miért! Miért?!

Hanyatt fordulok, mint mindig. Új nap kezdődik. Már sóhajtani sincs kedvem. Kávé, suli, Anita, sör, zuhany, Karola nevető szeme a pohár felett… Várjunk csak! Ez nem Karola szeme!

Valami megváltozott. Kíváncsian nézek körül. A hely stimmel, az érzeteim is, mégis más…

Nem várom meg, míg rám törnek. Kilépek a zuhany alól, körbetekerek a csípőmön egy törölközőt, a kilincsért nyúlok éppen, amikor beszakad az ajtó. Anita a tőle megszokott precizitással végez ki bennünket.

ide JJuhász

Napokig töprengek, mitől változott meg a napirendem, kihat-e ez a továbbiakra, és vajon meddig fog tartani? Lehet, hogy elkezdődött egy folyamat és végül kiszabadulok az idő fogságából? Elhessegetem a gondolatot, nem merek vele foglalkozni.

Hétnaponta jön egy apró változás, egy icipici eltérés a megszokottól. Tisztára, mint a teremtés! Előbb egy gondolat tör utat magának agyam ködéből, később már eljutok a nappaliig.

Hosszú idő után újra remény ébred a szívemben.

Végre eljön a nap, amikor megfogom Karola kezét, és kiveszem belőle a tablettát.

– Mi ez? – kérdezem, de ő csak néz rám, már nem mosolyog, de nem is felel.

– Ezt meg hogy csináltad? – bámul rám Aladdin a tükörfényes pohár felett.

– Mit? – fordulok felé bőszen.

– Hát ezt! – tesz egy tétova mozdulatot, amibe belefoglalja velem együtt az egész sörözőt. – Megváltoztattad a történetedet.

– Nem én csináltam, de nagyon örülök neki, hogy kiléptem a körforgásból, akármi volt az.

– A te kívánságod volt. Éppen ezért nem értem, miért módosítottad.

Holt Remények

Eliza Beth – Örökké

– Hogyhogy az én kívánságom? Ne mondd már, hogy örökké a saját halálomat akartam újra meg újra átélni!

– Nem mondom. Ha idáig eljutottál, menni fog tovább is, csak folytasd! Hamarosan rájössz.

– Mire?

– Majd megtudod.

Elkapom a grabancát a pult felett, magamhoz rántom, közelről sziszegem az arcába: – Beszélj, vagy orrba váglak! Úgy siklik ki a kezemből, észre sem veszem, csak bámulok az üres markomra. Majd megtudod – hallom a hangját.

Reggel ezek a szavak kavarognak a fejemben. Majd megtudod, majd megtudod. Kávé, suli, ebédszünet. Anitával összeveszünk, mire költsük a lottónyereményemet. Én be akarom fektetni, hogy ha végzünk az egyetemen, könnyebb legyen a kezdés. Vehetünk egy kisebb praxist, ahol együtt dolgozhatunk. Anita fél perc alatt talál helyet a nyeremény felének, pedig nem kis összeg, szerencsére. Végül mégiscsak hagyja meggyőzni magát, szent a béke. Együtt megyünk vissza az egyetemre.

Suli után rákívánok a sörre. Aladdin fél kézzel tolja elém, a másikban törlőruha és egy ragyogóan tiszta pohár, azt suvickolja fáradhatatlanul.

Karola érkezik, Anita legjobb barátnője. Nem akadályozom meg,

ide JJuhász

hogy beleejtse a drogot a sörömbe, de nem is iszom meg. Várok.

Karola módszeresen behálóz. Amikor hozzám simul, kicserélem a korsóinkat. Az övéből iszok, mégis kóválygok. Anita tűnik fel a látómezőmben, furcsán figyelő szemmel. Kér egy gint, amit Aladdin azonnal elébe varázsol.

Karola lakására megyünk. Szédülök, de magamnál vagyok.

Hármasban bújunk ágyba. Anita virgonc, Karola részeg a nekem szánt tablettától, én is kidőlök. Valószínűsítem, hogy Anita a barátnőjének is adagolt egy keveset. Ébredés után irány a fürdőszoba. A zuhany alatt állok, amikor beszakad az ajtó.

Karola a nyakamba veti magát, Anita előhúzza a kést, én elfordulok. A szúrás Karolát éri. Hagyom lecsúszni. Elkapom Anita kezét, megcsavarom, saját testébe döf. Huh, ezt túléltem!

Reggel van. Menetrend szerint ébredek, kávé, suli, Anita, Aladdin… Miért ismétlődik megint? Pedig már beleéltem magam, hogy kiszabadulok. A nagy csalódásra sör helyett gint kérek.

– Itt a dzsinned – tolja elém a vakító poharat Aladdin, de még a mozdulat közben is töröl egyet rajta.

Belenézek, valaki visszanéz rám. Furcsa észlelés fog el, mintha nőne a helyiség. Egyre nagyobb a ginespohár is, benne azzal a…

Aladdin óriási kézzel nyúl értem, piheként ránt a pultra. Elférek a

Holt Remények

Eliza Beth – Örökké

söralátéten. Összementem! Mellettem füstölög a pohár, a dzsinn megjelenik, Aladdin rám borítja a poharat, fogságba estem!

Uram, segíts!

– Azt kívántad, örökké! – dörgi a dzsinn. – Emlékezz csak vissza!

Agyamban képek jelennek meg. Karola búgja, születésem napján teljesítik régi kívánságomat, és ő is mellénk bújik az ágyba.

Anita bólogat, nevet a szeme. Az a lüttyent, élvhajhász pasi meg, aki én vagyok, nagy boldogan sóhajtozik.

– Hú, lányok, ez életem legszebb napja! Bárcsak örökké tartana!

– Te akartad! – szól a dzsinn, és int a csaposnak. – Tedd fel a polcra, Aladdin!

Már nem számolom az éveket. Mindegy. Igaz, nap mint nap újraélem „életem legszebb napját”, de legalább már nem engem gyilkolnak. A lányok meg megérdemlik, képesek voltak megölni engem – sőt még egymást is! – a pénzért. Még ilyet!

Mit ér a napvilág, Ha szemünk a jelenbe néz, S ködön át csak a múltba lát?

Edgar Allan Poe

BELLA KATALIN HIDEG KÖVEK

ide JJuhász

Nem lehettem idősebb tizenöt esztendősnél, mikor első ízben hallottam a Mornay család tragikus történetét, és még az alkalomra is pontosan emlékszem ennyi év elteltével. Szüleim nagyanyám gondjaira bíztak pár napra, aki egy Ashbrook melletti kis faluban élt és igen ritkán találkoztunk vele, mert mi az ország másik

felében

laktunk.

Az

eső

egyfolytában

esett

ott

tartózkodásom ideje alatt, nyomasztóan sötét felhők úsztak az égen, így egész napokra a kis házban rekedtünk. Esténként a konyhában ültünk a kályha mellett, miközben csak egy gyertya világította meg a teret. A szomorú időjárás és a házban uralkodó félhomály nem keltett félelmet bennem, sőt már ilyen fiatalon fogékony voltam a félelmetes históriákra, minden könyv, vagy elbeszélés érdekelt, ami a borzongás ígéretét hordozta. Az egyszerű fa asztalnál teánkat kortyolva arra gondoltam, milyen jó lenne egy borús, rémítő történetet hallani, így megkértem nagyanyámat, hogy meséljen nekem egy igazán félelmetest. Ő természetesen vonakodott, és egyre csak azt hajtogatta, hogy az ilyen

mesék

nem

gyerekek

számára

valók,

kitartó

könyörgésemnek hála azonban mégis beszélni kezdett olyan eseményekről, amikről ő maga is kislánykorában hallott. A pislákoló gyertya fényénél, és az ablakon kopogó esőcseppek

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

hatására nagyanyám hangja különösen sejtelmesen hatott, az akkor elmondottak mélyen az emlékezetembe vésődtek.

Az Ashbrook–ban élő befolyásos Mornay családról szólt a története, akiknek fényűző villája a város szélén, közvetlenül az erdő mellett állt, több mint százötven évvel ezelőtt. A környék legmeghatározóbb famíliájaként hatalmas birtok tartozott az uradalmuk alá, lovardával, termőföldekkel és persze számos munkással, akik a város polgárai közül kerültek ki. A házaspár mindig kedvesen és segítőkészen bánt a náluk dolgozókkal, akik szívesen látták el feladataikat a szemet gyönyörködtető mezőkön és szántóföldeken. A házhoz hosszú, kaviccsal borított úton lehetett eljutni, aminek két oldalán gondosan karbantartott, gyönyörűen zöld pázsit húzódott. Az egész hatalmas kertet magas és vastag kőkerítés takarta el a kíváncsi tekintetek elől, és a tömör fa bejárati kapun át sem lehetett semmit látni a belső világból. A házat hatalmas méreteivel és díszítettségével nyugodtan kastélynak lehetett volna nevezni, ebben a hétköznapi ember számára elképzelhetetlen gazdagságban élt a háromtagú família. A családfő, Edgar Mornay őseitől örökölte vagyonát, amit olyan ügyesen kezelt, hogy az 1840 – es évek végére sikerült megsokszoroznia. Felesége, Agate, sokkal fiatalabb volt a negyvenes éveinek közepén járó Edgar–nal, akihez azonban

ide JJuhász

szerelemből ment hozzá, a férfi előző feleségének tragikus halála után. Házasságuk boldog volt, az intelligens és komoly Edgar életébe vidámságot hozott az elragadóan kedves Agate, aki tudta, hogy férje legnagyobb vágya egy gyermek. A férfi korábbi felesége egyetlen gyereket sem tudott kihordani, pedig Edgar mindig nagy családról ábrándozott, örökösökről, akik tovább vihetnék a Mornay nevet. Agate–val való házasságkötésük után egy évvel az asszonynak sikerült teherbe esnie, Edgar öröme pedig határtalan volt, mikor megszületett a lányuk, Victoria. A házaspár valósággal rajongott a kislányért és minél előbb szerették volna megajándékozni őt egy testvérrel, azonban hiába próbálkoztak, Agate az első szülése után háromszor elvetélt. Az asszony az egyik ilyen tragikus alkalommal annyira legyengült, hogy az ő élete is veszélybe sodródott és napokig élet halál között lebegett. Ennek ellenére férjével soha nem tudtak lemondani egy második örökösről, nagyon szerettek volna egy fiút is. Közben Victoria szépen cseperedett és gyönyörű, hosszú, sötét hajú kislánnyá érett, aki évek múlva a réteken játszott és sétált, sokat foglalkozott az állatokkal, a birtokon dolgozó emberek pedig a szívükbe zárták. A család híresen zárkózott volt, nem adtak fényűző estélyeket, és a meghívásokat is vonakodva

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

fogadták el, csak a legszükségesebb esetekben hagyták el a birtokukat. Mivel Victoria még nem érte el a kellő kort, az első báljára sem került még sor.

A furcsa szóbeszédek akkor kaptak szárnyra velük kapcsolatban, miután Victoria betöltötte a tizenkettedik életévét. A birtokon csak azok az alkalmazottak éjszakáztak, akiknek olyankor is feladatuk akadt. Ezek a férfiak, akik főként az állatokkal foglalkoztak különös fényekről és hangokról számoltak be, amik a villa ablakain át szűrődtek ki a szabadba.

Nagyanyám meglepő részletességgel festette le a szerencsétlen munkások félelmét, akik gondosan elreteszelték szállásuk ajtaját annak ellenére, hogy megtermett, izmos emberek voltak. Üvöltéseket és sikolyokat hallottak, amik olyan hangosak voltak, hogy hozzájuk is eljutottak, és jeges félelemmel töltötték el őket.

Eleinte női sikoltásnak vélték, ami fokozatosan egy leírhatatlan, állatias üvöltésbe torzult. Legtöbbször telihold idején történt, hogy az éjszaka legsötétebb óráiban vendégek érkeztek a házhoz.

Ilyenkor a ház személyzete kimenőt kapott, és maga Egar Mornay nyitotta ki előttük a roppant bejárati kaput, majd egy fáklyával világítva kísérte be őket az otthonába. Egy ilyen alkalommal, a birtokon tartózkodó nyugtalan napszámosok sorsot húztak maguk között, hogy valaki végre kiderítse a különös

ide JJuhász

összejövetelek okát. A szerencsétlen lovászfiú, aki a rövidebbet húzta reszketve a ház közelébe lopódzott, ahonnan kántálást, éneklést hallott kiszűrődni a falakon belülről. Legszívesebben hazarohant volna, fittyet hányva a szégyennek és gúnyolódásnak, amivel a társai illetnék, de mégis sikerült erőt vennie magán. A hangok egyre erősödtek, ismeretlen nyelven ejtették ki a szavakat, amik megmagyarázhatatlan félelmet váltottak ki a fiatal férfiból, ennek ellenére létrát támasztott a falhoz és felmászott a második emeletig, ahhoz az ablakhoz, ahonnan a fények kiszűrődtek. Attól, amit odabent látott még a szívverése is kihagyott. A hatalmas szobát legalább húsz nagy gyertya világította meg. Ezeknek fényében a fiú fekete csuklyás alakokat pillantott meg, akik egymás kezét fogva álltak körül egy kőből készült, leginkább ősi pogány oltárra emlékeztető emelvényt.

Ezen az emelvényen Victoria feküdt fekete, fényes selyemmel letakarva. A kántálás folytatódott, majd az idegenekből álló körből kivált egy magas és vékony alak, kezében aranyszínű kelyhet tartva. Egyenesen a csontsovány Victoriához lépett és lassan a mellkasára öntötte a vörös, vérnek látszó folyadékot. Az ablakon át bámuló fiú szinte levegőt sem kapott a bénító félelemtől,

Holt Remények

ahogy

a

förtelmes

jelenetet

szemlélte.

A

Bella Katalin – Hideg kövek

gyertyalángok táncoló fényénél a falakra rajzolt, különös szimbólumokat vett észre, amik látványa tovább fokozta iszonyatát. Beszámolójából derült ki, hogy a legnyugtalanítóbb szimbólum egy fejtetőre állított, kérdőjelre hasonlító jel volt.

Nem sokáig tudta megbabonázva bámulni ezeket a jeleket, mert Victoria borzalmas, minden képzeletet felülmúló sikolyt hallatott és vad vonaglásba kezdett a kemény kő oltáron. A hívatlan bámészkodó nem bírta tovább, azonnal lemászott a létráról és visszarohant a társaihoz, akik már azt fontolgatták, hogy dacolva félelmükkel

a keresésére indulnak. Miután

a fiú

sűrű

keresztvetések közepette elmesélte nekik a látottakat a legtöbben kijelentették, hogy másnap felmondanak munkaadójuknál.

– Az Ördögnek mutattak be áldozatot, így próbálták megidézni a Gonoszt a mi világunkba – mondta nagyanyám, és ő is gyorsan keresztet vetett a biztonság kedvéért.

– Mi történt ezután? – kérdeztem és igyekeztem leplezni hangom remegését.

– Újabb szörnyű dolgok történtek. Az Ashbrook–i erdőben eltűnt egy fiatal lány és a keresésére indulók holtan találták meg egy kiszáradt patakmederben. A városban számos kutya a gazdájára támadt teliholdkor, a Mornay birtokon dolgozók közül többen súlyosan megbetegedtek. A környéket megszállta a gonosz, az

ide JJuhász

erdőben tisztátalan lelkek bolyongtak és áldozatokra lestek. Az anyák nem engedték ki a gyermekeiket sötétedés után, mégis újabb lány halt meg, akire szintén az erdőben találtak rá.

Pontosan emlékszem rá, mennyire féltem, és arra is, hogy milyen kíváncsian vártam a történet folytatását, ezért nem mertem kérdéseket

feltenni,

amikkel

kizökkenthettem

volna

a

mesélésből.

– Az emberek közt szóbeszéd terjedt a fertelmes szertartásokról, és az azokon részt vevő, idegen városokból érkező emberekről.

Szinte mindenki

elhitte, hogy a

Mornay család

sötét,

istenkáromló cselekedeteket hajt végre. Nem mondták ki hangosan, de a két halálesetet is nekik tulajdonították.

– Tényleg ennyire gonoszak voltak? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal.

– Az ashbrooki püspök a védelmébe vette őket, és váltig állította a félelemben élő városiaknak, hogy Edgar Mornay mélyen vallásos, jó ember. Minden esetre a különös szertartások és a gyilkosságok

is

abbamaradtak,

mikor

Victoria

Mornay

tizenhárom évesen meghalt. Legalábbis a helyiek szerint nem érkeztek többé vendégek teliholdas éjszakákon a Mornay házba.

Az emberek a félelemtől és felháborodástól hajtva elhatározták,

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

hogy véget vetnek a sátáni összejöveteleknek, de azok nem ismétlődtek meg többé. Victoria halála mindennek véget vetett.

– Mi történt vele? – kérdeztem lélegzetvisszafojtva.

– Nagyon régen volt már, biztosat nem tudok. Annyit hallottam csak, hogy rettenetesen lefogyott és az utolsó időkben már mozogni sem tudott, szegény teremtésnek igen nagy fájdalmakat kellett átélnie. A sugdolózások arról szóltak, hogy a saját szülei áldozták fel őt a Sátánnak.

Magamnak sem tudtam megmagyarázni, de együttérzés szikrája gyúlt a lelkemben a család iránt az ördögi szeánszok ellenére is.

A sötét erdőben hangtalanul suhanó Gonosztól viszont sokáig rettegtem, főleg míg nagyanyámnál vendégeskedtem.

A történet annyira megragadta a fantáziámat, hogy évekkel később kutatni kezdtem a Mornay család után. Mivel újságíróként dolgoztam, az esetek túlnyomó többségében könnyebben hozzájutottam az információkhoz, mint a legtöbben.

Könyvtárakba jártam, és az interneten is megkerestem minden létező adatot. Ekkor jöttem rá, hogy nagyanyám elhallgatta a história nem egy, igazán tragikus részletét, de biztosra vettem, hogy fiatalkoromra való tekintettel tette.

Miután Victoria elhunyt, a szülei összeomlottak és megtört szívvel a család régi, impozáns kriptájában helyezték örök

ide JJuhász

nyugalomra egyetlen gyermeküket.

Olvasás közben több alkalommal is meghatódtam, mintha elfeledkeztem volna a szörnyű vádakról, amikkel a családot illették. A helyiek a tragédia ellenére sem nyugodtak, főleg a két halott lány szülei szították a forrongásokat. Teliholdkor fáklyákkal vonultak a Mornay házhoz, és disznóvérrel öntözték meg a kőkerítést. Máskor kövekkel dobálták a tömör fa kaput, és kegyetlen szavakat üvöltöztek a gyászoló házaspárnak. Edgar és Agate ezúttal teljesen visszavonult a nyilvánosságtól, miután a legtöbb

alkalmazottjuk

felmondott,

a

gazdálkodást

is

abbahagyták.

A legnagyobb csapás mégis lányuk halála után két évvel érte őket, mikor a kripta fala megsérült egy kisebb földrengés alkalmával, ezért felújításra szorult. A földrengés következtében a kőkoporsón is mély repedés keletkezett, a szülők pedig ragaszkodtak hozzá, kicseréljék a sérült fedőkövet. Egy régi feljegyzés szerint borzalmas látvány fogadta a munkásokat a koporsó belsejében, még arra is kitér az írója, hogy egy férfi azonnal elájult a sokk hatására. A holttest nem abban a helyzetben feküdt a koporsóban, ahogy oda helyezték, szegény Victoriát

összegömbölyödve,

Holt Remények

felhúzott

lábakkal

találták.

Bella Katalin – Hideg kövek

Szerencsétlen Victoria Mornay–t élve temették el, tetszhalott volt!Miután

felébredt

a

tetszhalálból

esélye

sem

volt

félremozdítani a nehéz követ, elképzelni sem tudta senki, hogy milyen rettenetes kínokat élt át a korom sötétben, míg el nem jött érte a megváltó halál. A koporsó belsejében halvány, vérrel rajzolt jelek látszottak, amik közül jól felismerhető volt a fejjel lefele fordított kérdőjel. A helybélieket is megdöbbentette az iszonyatos tragédia, de a félelmetes jelekből arra következtettek, hogy a lányt valóban egy gonosz démon, vagy maga a Sátán keríthette hatalmába. Ennek a förtelmes erőnek tulajdonítottak borzalmas végzetét is.

A szülők a rettenetes hír hallatán az őrület határára sodródtak.

Edgar Mornay haja és oldalszakálla egy nap leforgása alatt megőszült, felesége minduntalan hisztérikus rohamokban tört ki. Éjjel nappal a házban bolyongtak, szinte ki se léptek onnan. Egy éjszaka azonban őket is utolérte a végzetük. Ismeretlen eredetű tűz ütött ki a házban, felemésztve minden éghető anyagot, és a Mornay család utolsó két tagját. Csak a kövek maradtak meg a valaha csodálatos villából néma hírmondóként. A városban találgattak az emberek, akadtak, akik azt gondolták, hogy a veszteség súlya alatt összeomló pár maga okozta a pusztító tüzet, mások a feldühödött helyiek gyújtogatására gyanakodtak, míg

ide JJuhász

akadtak néhányan, akik tragikus véletlennek tartották. Utód híján a birtok Agate unokatestvérére szállt, aki készséggel eladta Ashbrook városának. Ekkor már csak a kőkerítés és a szintén kő romok hirdették, hogy valaha emberek éltek a Mornay–k földjén.

A városiak igyekeztek minél előbb elfelejteni a történteket, és messziről elkerülni a birtokot és a kriptát, ahova a házaspár maradványait is végső nyugalomra helyezték.

Szakmámnak köszönhetően jó viszonyt ápoltam számos nagy könyvtár alkalmazottjával, akik rögtön jelezték nekem, mikor új értesüléseket találtak a Mornay családdal kapcsolatban. A világhálón nagyon kevés információhoz jutottam, el se tudtam képzelni, hogy ennyire nem érdekel senkit sem ez a történet. Még ekkor is nehezemre esett elhinni, hogy a leírások alapján intelligens és jószívű Mornay házaspár képes lett volna feláldozni egyetlen lányát bármilyen természetfeletti erőnek is.

Kétségeim és kíváncsiságom hatására eldöntöttem, hogy személyesen is ellátogatok végre Ashbrook–ba, hogy a saját szememmel lássam a kriptát meg a hajdani birtok maradványait.

Elsősorban azért vállalkoztam a hosszú útra, mert fontos elintéznivalóm akadt a nagyszüleim sírhelyével kapcsolatban,

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

amit személyesen szerettem volna rendezni a faluban és ezt a kötelességemet kötöttem össze az ashbrooki látogatással.

Végeláthatatlan, vezetéssel töltött órák után érkeztem a megközelítőleg 85.000 főt számláló városba, ami rengeteget változott azokhoz az időkhöz képest, mikor a Mornay család is itt élt. Ahogy a szállodámhoz közeledtem mégis megfigyeltem számos épületet, amik visszahoztak valamennyit a letűnt kor hangulatából. Lehet, hogy a család sötét múltja, és a sok kutatással töltött év miatt éreztem úgy, mintha egy nyomasztó, sötét búra ereszkedett volna az egész város fölé. Hűvös idő fogadott, vastag felhőtakaró fedte az eget és bármelyik pillanatban havazás vehette volna kezdetét. A szállodában kedves személyzet fogadott, és miután holmimat felvittem a szobámba elhatároztam, hogy a közelgő sötétedés ellenére is ellátogatok az egykori Mornay birtokra.

– Egészen biztos, hogy nyoma sincs már annak az épületnek – felelte a recepciós a kérdésemre, és én éreztem, hogy nem óhajt velem a rossz múltú családról beszélni.

A régi birtokhoz legközelebb eső épület címét betápláltam a telefonomba, és elindítottam a kocsi motorját. A késő délutáni csúcsforgalomban

legalább

egy

órát

araszoltam,

mire

megérkeztem oda, ahol a régi, nagy területet elfoglaló erdő állt.

ide JJuhász

Tudtam, hogy a város terjeszkedése miatt a birtokot beépítették, mégis abban reménykedtem, hogy találok ott valamit, ami a család tulajdonában állt több mint százötven éve.

Autómat egy bevásárlóközpont parkolójában hagytam és gyalog folytattam utamat. Mikor megérkeztem a megadott GPS koordinátákhoz, szomorúan vettem tudomásul, hogy a hajdani birtokból semmi sem maradt, mert téglaépítésű társasház tömbök sorakoztak a helyén. Addig sétáltam céltalanul, mígnem egy kőkerítés maradványához értem, amin egy apró tábla tudatta az arra sétálókkal, hogy a kerítés hajdan a Mornay család birtokát vette körül. A városvezetés nyilván úgy gondolta, valamivel meg kell emlékezniük azokról, akiknek a földjén házakat építettek.

Hozzáértem a sötét, hideg kövekhez és behunyt szemmel próbáltam elképzelni a régi ház és birtok látványát. Pár arra járótól érdeklődtem további emlékek után, de egy kivételtől eltekintve senki se hallott a családról. Készítettem néhány képet a kőkerítésről, telefonom vakuja élesen villant a sötétben, majd visszatértem a hotelbe, hogy kipihenjem a hosszú út fáradalmait.

Aludni viszont nagyon keveset tudtam, az izgatottság, hogy másnap leróhatom a tiszteletemet a Mornay kripta előtt szinte végig ébren tartott. Alvás helyett elővettem a laptopomat és egy

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

cikk vázlatait kezdtem legépelni rajta. A kiadómtól ígéretet kaptam

rá,

hogy

amennyiben

kellőképp

érdekfeszítően

közvetítem az utazásom, és a család történetét, akkor lehozzák a teljes cikket egy előkelő helyen az újságban. A gondolat, hogy tolmácsolhatom a történetet, amit gyerekkoromban ismertem meg, és ami a mai napig foglalkoztat, rég nem ismert lelkesedéssel töltött el. Másnap fáradtan és jóval később ébredtem, mint terveztem, hisz már tizennégy óra is elmúlt, mikor végre el tudtam indulni a temetőbe. Nem volt vesztegetni való időm, mert másnap vissza kellett utaznom a fővárosba, ezért sebtében elkészültem, és kocsiba ültem.

Nagyon hideg nap volt, gondolatban már többször megbántam, hogy novemberben látogattam el a városba, de már semmi sem tudott eltántorítani a célomtól. A sírkert Ashbrook északnyugati részén helyezkedett el, a lakott területektől távolabb, egy hatalmas sík terület közepén. Vékony, hepehupás összekötő út vezetett oda és én közvetlenül a kőkerítés mellett parkoltam le az autómat.

Amint beléptem a temető kapuján, mintha több fokkal hidegebb lett volna, mint pár perccel korábban. Begomboltam kabátomat, és megborzongtam a halottak birodalmában. Mivel nem tudtam pontosan hol találom a kriptát, elindultam a főútnak számító,

ide JJuhász

fagyos kavicságyon, miközben leheletem fehér páraként úszott a levegőben. A bejárattól nem messze, balra állt a súlyos kövekből épült, impozáns templom, mellette egy kisebb, szintén kőből épült ház. Egy lelket sem láttam a temetőben, így segítséget sem kérhettem senkitől. Lassan sétáltam a temető belseje felé, eleinte új, modern sírköveket láttam csak, később viszont egyre több régi, kopott nyughely is tarkította a fejfák sokaságát. Némelyik olyan régi volt, hogy a felirat teljesen lekopott róla.

A sírok erdejét néhány vénséges fa törte meg, lombkorona nélküli ágaik ijesztő csontujjakként meredeztek a fehér és szürke felhők alatt. Meglepően díszes és monumentális nyughelyeket is láttam, pufók kerubok és szentek alakjaival. Gondolataimba mélyedve megálltam egy különösen díszes sírkő előtt és próbáltam kivenni az évszámokat, mikor hirtelen megszólalt valaki a hátam mögött. Annyira megrémültem, hogy élesen felsikkantottam és villámgyorsan hátra fordultam.

– Mit keres itt? – egy alacsony, sovány és ápolatlan külsejű férfit pillantottam meg, akinek csapzott, őszes haja majdnem a válláig ért, arcát pedig borosta fedte.

– Egy kriptát keresek – válaszoltam gyorsan.

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

– Na és melyiket? – kérdezte, és pont olyan képet vágott, mint aki legszívesebben kiköpne egyet a fagyos talajra. Mogorvasága még

ellenszenvesebbé tette, és

én igyekeztem mielőbb

megszabadulni kellemetlen társaságától.

Miután sietve a tudtára adtam, hogy a Mornay kriptát szeretném látni, mintha kicsit megenyhült volna. Közelebb lépett hozzám, és nekem nagy erőfeszítésembe került, hogy ne tegyek két lépést hátra.

– Ne tébláboljon itt egyedül, inkább odakísérem – mondta reszelős hangján, majd kezével intett, hogy kövessem. Általában nem bízom meg gyanús alakokban, és nem követem őket nyomasztó temetők ösvényein, ezúttal kíváncsiságom mégis legyőzte aggályaimat. A goromba férfi egy szót sem szólt hozzám, némán, kissé bicegve baktatott előttem a sírok között.

Gondoltam, aki a halottak társaságához szokott, kevesebbet beszélget, ennek ellenére mégis különös viszolygást és ellenszenvet ébresztett bennem.

Legalább negyed órán át követtem a sírásót a baljóslatú temetőben, mikor olyan részre értünk, ahol már út sem volt, csak a sírok közt lépkedtünk.

– Ez az egyik legrégebbi parcella, mindjárt megérkezünk.

Hálás voltam, amiért végre megtörte a csendet, bár a hangja

ide JJuhász

egyáltalán nem volt barátságosnak mondható.

Pár perc múlva egy mohával benőtt, repedezett falú kriptát pillantottam meg, ami csak a szerencsének köszönhette, hogy még nem omlott össze. Monumentális méretei ellenére szívszorongató látványt nyújtott. A kapu felett őrködő, kivont kardú angyalok arca lekopott, egyiknek az orra is letört az idők folyamán. A leggyalázatosabb mégis a számos firkálmány volt, ami a falakat borította. Ezek, legjobb tudomásom szerint okkult, vagy sátánista jelek lehettek, kisebb és nagyobb méretben éktelenkedve.

– Kik művelték ezt? – uralkodnom kellett a hangomon, nehogy rikácsolásba csapjanak át a szavaim. Mintha nem tett volna elég kárt a kriptában az idő vasfoga, szándékosan is megrongálták.

Azon nem csodálkoztam, hogy senki nem tartotta karban az épületet, de a firkálmányok kihoztak a sodromból.

– Mégis mit gondol? Ha ismeri a Mornay–k történetét, nem nehéz kitalálni miket művelnek itt. Főleg teliholdkor, azt hiszik ezek a sátánisták, hogy itt meg tudják idézni az ördögöt, vagy tudja a fene. Nem győzöm elkergetni a sok rohadékot! – a sírásó olyan utálattal ejtette ki a mondatokat, hogy jobbnak láttam, ha inkább nem feszegetem tovább a témát. Helyette elővettem a

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

táskámból a mécsest, amit magammal hoztam és öngyújtómmal meggyújtottam a kanócát. Amint lehajoltam, hogy a kripta bejáratához helyezzem a fehér mécsest éreztem, ahogy bőrömön kellemetlen borzongás fut át, ahogy a sírásó a hátam mögött állva figyelte ténykedésemet. Gyorsan felegyenesedtem és kezemmel végigsimítottam a névtáblán. A kő jéghideg volt és több betű is lekopott már róla, de ha nehezen is, felismertem Victoria, Agate és Edgar nevét is a többi Mornay között. A remélt cikkemet szerettem volna pár fényképpel illusztrálni, ezért telefonommal gyorsan megörökítettem a kriptát, majd a névtáblát is, utána pedig néma imába kezdtem. Pár percig állhattam ott csendesen, mikor vezetőm hangja olyan hirtelen csattant fel a semmiből, hogy megriadtam tőle.

– Kitalál innen egyedül is?

Mivel egyáltalán nem szándékoztam a szükségesnél több időt tölteni a sírásóval, akitől félni kezdtem, mert egyre szúrósabb tekintettel szemlélt, főleg miután elkészítettem a képeket. Ezért gyorsan biztosítottam róla, hogy nélküle is megtalálom a kifele vezető

utat.

Nem

tudtam

eldönteni,

hogy

búcsúzóul

visszaköszönt–e nekem, vagy csak morgott egyet, de hátat fordított, és sántító járásával eltűnt a régi sírok között.

Megkönnyebbülten fordultam vissza a Mornay kriptához és a

ide JJuhász

szörnyű történetre gondoltam, amit kislányként hallottam a nagyanyámtól. Néma csend honolt a sírkertben, a fákon, ha ültek is madarak, egy hangot sem hallattak. Csupán a szél süvítését hallottam néha, ahogy a több száz éves kövek között fújt.

Hirtelen borzongani kezdtem, ezért elindultam abba az irányba, ahonnan érkeztünk. Búcsúzóul még visszafordultam a szomorú látványt nyújtó kriptához, és elbúcsúztam a bent nyugvó családtagoktól. Ahogy az elhagyatott temetőszakaszon haladtam át, szemügyre vettem pár érdekesnek tűnő sírkövet és kriptát, amik rendszertelenül, összevissza helyezkedtek el a nagy területen. Próbáltam a neveket és az évszámokat kibetűzni, több– kevesebb sikerrel. Már majdnem elhagytam az utolsó öreg sírt is, mikor egy nagy, szépen faragott kövekkel díszített kripta előtt megtorpantam. A megdöbbenéstől szapora lélegzettel hajoltam közel az egyik momentumhoz, ami ugyan nem volt könnyen kivehető, nekem mégis feltűnt. Egy fejjel lefele álló, kérdőjelre emlékeztető

szimbólum rejtőzött

kőangyal

kezében

lévő

könyvön, a Bibliából vett idézet sorai között. Annyira pontosan nem ismertem a Mornay család történetét, mint nagyanyám, de a különös ikon külalakjának leírása megragadt az emlékezetemben.

Csak álltam ott, és megbabonázva bámultam a jelet, amit a

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

Mornay házban tartott szeánsz során, a falon pillantott meg a lovászfiú. Szinte teljesen biztos voltam benne, hogy ugyanerről a jelről volt szó, ami alig néhány centiméternyire állt tőlem. A névtábla olyan kopott volt, hogy alig tudtam kibetűzni a nevet, ami rajta állt. Abbott család – csupán ennyit tudtam kivenni és az évszámot,

ami

1875

volt.

Természetesen

azonnal

összekapcsoltam a dátumot és a jelet a Mornay–kkal és telefonom fényképezőjével lefotóztam őket magamnak. Erősen sötétedni kezdett, ezért jobbnak láttam azonnal továbbmenni, de az összes impozáns kriptánál megálltam, hátha újabb furcsa motívumra bukkanok, ám az Abbott család nyughelyén kívül máson nem rejtették el a fejtetőre állított kérdőjelet. A kijárat közelében jártam már, mikor megpillantottam a templom kis ablakain

kiszűrődő

fényt.

Magamnak

sem

tudtam

megmagyarázni, de szinte önkéntelenül arra vettem az irányt, titkon abban reménykedve, hogy az ott miséző pap a segítségemre lehet a különös jellel kapcsolatban.

A nehéz fa ajtó hangtalanul nyílt ki, és én egy puritánul díszített, hidegséget sugárzó kövekből épült, egyhajós templomban találtam magam. A tömjén nehéz illata töltötte meg a levegőt, vastag, fehér színű gyertyák árasztották a fényt. A díszítést pár kőszobor, és néhány olajfestmény alkotta. A tér jobb és bal

ide JJuhász

oldalán sötét színű fából ácsolt padsorok húzódtak, a templomban azonban látszólag egy lélek sem tartózkodott rajtam kívül. Csalódottan úgy döntöttem, hogy megpihenek az egyik padban,

és

várok

kicsit, hátha valaki

előkerül,

akivel

beszélhetnék. A súlyos csendben megilletődve ültem a helyemen hosszú percekig, miközben néma imákat mondtam Victoria lelki üdvéért.

Mikor ismét felnéztem a kis kőoltár irányába, egy tagbaszakadt, fekete ruhát viselő férfit pillantottam meg, aki egyenesen engem nézett. Halkan felsikoltottam ismét, és gyorsan szemügyre vettem az előttem álló alakot. A férfi kétségkívül pap volt, erről ruházata tanúskodott. Látszólag a negyvenes évei közepén járt, magas, erős testalkatú volt, fekete haját pedig számos ősz hajszál tarkította. Arca merev és szigorú volt, ahogy apró sötét szemei is.

Nagyon kellemetlenül éreztem magam, ahogy a padom előtt állva engem bámult, ezért gyorsan köszöntöttem, és igyekeztem jó benyomást kelteni benne.

Mély hangon válaszolt megkérdezve, hogy miben lehetne a segítségemre. Úgy döntöttem, hogy azonnal a lényegre térek, és egy

határozott

mozdulattal

elővettem

a

telefonom,

és

megmutattam neki a titokzatos jelet. A tiszteletes érdeklődve

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

pillantott a kijelzőre, majd legnagyobb megrökönyödésemre azonnal elszakította a tekintetét róla és hirtelen hátralépett egyet.

– Nem kellene ezzel foglalkoznia! – mondta szárazon és biztos voltam benne, hogy részéről le van zárva beszélgetés.

Bennem ekkorra már felülkerekedett az újságírói kíváncsiság, ezért nem akartam ennyiben hagyni a dolgot.

– Kérem, segítsen nekem! Ismeri ezt a jelet, igaz? – mondtam kicsit hangosabban, mint szerettem volna.

Bíztam benne, hogy papként nem engedheti meg magának, hogy hazudjon nekem.

A férfi nagy levegőt vett, és nyilván azt latolgatta, hogy megszólaljon–e egyáltalán.

– Ha ön nem segít, majd mástól kérdezek! – mondtam magabiztosan és dacosan.

– Ez egy több ezer éves rend szimbóluma.

– Mit jelképez? – erősködtem tovább, mert éreztem, hogy ha ő nem segít nekem, soha nem kapok választ a kérdéseimre.

– Egy gyógyító szimbólum. – mondta olyan elfojtott hangon, hogy szinte sziszegésként hatottak a szavai.

– Többet tényleg nem tudok mondani önnek, gyermekem.

Csupán annyit, hogy nem ajánlott egy fiatal nőnek sötétedés után a temetőben bolyongania – olyan baljóslatú volt a hangja, hogy a

ide JJuhász

félelem alattomosan a hatalmába kerített. Biztosítottam róla, hogy tudok vigyázni magamra, mikor közelebb lépett, és fojtott hangon, suttogva beszélni kezdett.

– Ne ártsa bele magát olyan dolgokba, amikhez az égvilágon semmi köze nincs! A saját érdekében kérem önt erre!

Az egyértelmű és vészjósló fenyegetéstől sóbálvánnyá dermedve ültem a padban, mikor kinyílt a templom kapuja, és a sírásót pillantottam meg a gyertyák fényében, akinek eddig is viszolygást keltő megjelenése még félelmetesebbé vált a félhomályban. Fejemben vadul kergették egymást a gondolatok.

Egyáltalán nem értettem, miért viselkedett velem így a pap, de éreztem, hogy olyan dologra bukkantam, amiben egyáltalán nem lett volna szabad kutakodnom. Ahogy a két borzalmas férfira néztem kicsit sem tartottam elképzelhetetlennek, hogy a legdurvább

eszközöktől

sem

riadnak

vissza,

ha

nem

engedelmeskedem az akaratuknak.

– Harry kikíséri önt a kapuig. De előtte kérem, hogy törölje ki a fényképet a telefonjából! Ekkor már kimondottan rettegtem a két borzalmas alak jelenlétében. Attól tartva, hogy valami végzetes dolgot

tesznek

velem,

teljesítettem

a

kérésüket.

Arról

természetesen mélyen hallgattam, hogy már rég elküldtem a

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

képet az egyik kollégámnak, mert a jó történeten felül már saját magam is az ügy végére akartam járni. Egyedül azonban semmi esélyem nem lett volna ellenük, ráadásul a temető közelsége, a rideg kőtemplom és a táncoló gyertyalángok gyerekkori félelmeimet hívták elő. Nem tehettem mást, gyorsan felpattantam a helyemről, és a kijárat felé vettem az irányt, cipőm sarka hangosan kopogott a padlón. Világ életemben bátornak tartottam magam, a munkám miatt pedig a végsőkig kitartóvá váltam, ezekben a percekben viszont másra sem tudtam gondolni, csak hogy épségben kijussak a templomból. Hiába szaporáztam a lépteim, Harry a bicegése ellenére is a nyomomban volt. Amint kiléptem a szabadba, megszólaltak a harangok, olyan panaszosan és veszélyt jóslóan, hogy vacogni kezdtem, de nem az időjárás miatt. Hideg szél és hóesés fogadott, valamint teljes sötétség, csupán a legközelebb fekvő sírkövek sziluettjét tudtam kivenni, mégis nagyobb biztonságban éreztem magam, mint a templom bezártságában. Annyira hatalmába kerített a rémület, hogy a kavicsos útról letérve, a sírok közt szaladtam a kijárati kapu felé, ezzel

is

lerövidítve

a

távolságot.

Rohanás

közben

hátrapillantottam, hogy meggyőződjek róla Harry a nyomomban van–e még, mikor hirtelen kibicsaklott a bokám és hangos csattanással egy gránitból készült, jéghideg sirkőre zuhantam.

ide JJuhász

Annyira zaklatott voltam, hogy akkor még nem éreztem fájdalmat sem, csak döbbenetemben egyáltalán nem bírtam megmozdulni pár pillanat erejéig. Arra nem is gondoltam, hogy a sírásó a segítségemre siet, amit viszont helyette tett, az minden képzeletemet felülmúlta. Hangos, hisztérikus nevetésben tört ki, ami

a

harang

rendíthetetlen

zúgása

mellett

szinte

elviselhetetlenné fokozódott. Mint egy őrült, bal karjával egy fejfára támaszkodva hahotázott, miközben én feltápászkodtam, és immár lassabban, de a kapu felé igyekeztem. Úgy éreztem, még napvilágban sem mernék visszatérni ebbe a temetőbe, ami az éjfekete égbolt alatt egyenesen a rettegés birodalmává változott.

Többé már hátra se bírtam nézni, az autómhoz siettem, és amilyen gyorsan csak tudtam, felhajtottam a keskeny úttestre.

Még ekkor sem tudtam felfogni a történteket, hogy valósággal az életemért reszketve kellett elmenekülnöm a sírkertből. Újságírói megérzésem, és a józan eszem is azt diktálta, hogy valami nagyon nincs rendben azzal a történettel, ami a Mornay családról él a köztudatban. Talán az sem véletlen, hogy az egyház a védelmébe vette a családod, de akkor miért titkolóznak még ennyi év elteltével is? Esetleg közük lehetett a szeánszokhoz, vagy a fiatal lányok halálához? Egyre több és több kérdés merült

Holt Remények

Bella Katalin – Hideg kövek

fel bennem, de nem tudtam kellőképpen elgondolkodni rajtuk, mert a bokám sajogni kezdett, és a kezeim is remegtek a kormányon az átélt borzalmas órák következtében. Ahogy a szálloda felé hajtottam jóval a megengedett sebességhatár felett, fülemben

minduntalan

visszhangzott.

a

sírásó

borzalmas

kacagása

Ha majd bús hantok közt borong Lelked, komor magánya kong, S a földön ember nem akad Fürkészni fájó titkodat.

Edgar Allan Poe

VASAS MARIANNA A VÉR VÁSZNA

ide JJuhász

A férfi szeme éjjeli egy órakor pattant ki, ahogy szokott, ha formabontó ötlete támad.

Olyan izgatottság lett rajta úrrá, hogy nem is tudta, hová kapjon. Észveszejtő titkának szinte rabja volt, de különösebben sem vágyott soha igazi emberek társaságára…

Megmarkolta az ecsetet, majd igyekezett lassítani hirtelen mozdulatain. Nem szúrhatja el. Most nem.

Már sok torz alakot keltett életre, hol szórakozásból, hol figyelmetlenségből vétette el teremtményeit varázsecsetével; ezúttal azonban nem hibázhat.

Két éve elhunyt apját szeretné újra látni.

A „hogy ez eddig nem jutott eszembe” zaklatott irama keveredett a „tényleg nem hibázhatok” kimért finomságával minden egyes mozdulatában.

Nem tudta, nem tudhatta maga sem, meddig láthatja, vagy hogy láthatja-e úgy egyáltalán apját, ahogyan szeretné.

Az eddig lefestett és életre kelő alakjait ugyanis random festette, különböző lelkiállapotokban, így nem is izgult, mi sül ki belőlük.

Néha iszogatott figuráival, máskor elküldte őket, mikor milyen hangulata volt. Hűséggel tisztelt és csodált édesapját viszont

Holt Remények

Vasas Marianna – A Vér vászna

nagy gonddal és a legszebb emlékek érzésével festette, hogy még utoljára láthassa és átölelhesse. Túl ritkán mondta neki, hogy szereti…

A varázsecsetet is tőle kapta, még a halála előtti karácsonyon.

Nem tudni, honnan szerezte vagy éppen ő alkotta-e: ezt a titkot az öreg a sírba vitte. És nem is az volt ifjabb Szép Frigyes szándéka, hogy az ecset rejtélyét megfejtse apja megidézésével. Csak el akarta mondani neki az elmondhatatlant a váll és a karok nyelvén. Hátha az ölelésétől sosem tűnne el a ködbe, és örökké, vagy legalábbis még sokáig együtt lehetnének!

Miért nem korábban ébredt rá, mennyire fontos neki? Rágta a lelkiismeret, amiért alig-alig látogatta egyedül élő apját. Anyja messzire ment egy másik férfival, mikor Frici három éves volt, azóta se tudni, mi van vele. De Fricit nem érdekelte a családjához hűtlen, hideg nő: az anyja. Az sem, hogy ha esetleg hallana halálhíréről, érdemes lehet-e megidézni őt, legalább egy vallomás-kicsikarás erejéig. Hogy miért hagyta el őket. Lehet-e erre egyáltalán erős ok?

De az anyja nem számít, csakis az apja, aki két szülő helyett állt helyt egymaga.

ide JJuhász

* - Te… miért nézel így rám?... Mit akarsz? – Frici hangja esengő és védtelen volt, akár egy gyermeké.

- Megölni téged – az életre keltett apa szeme eszelősen villogott.

- De... –

Frici köpni-nyelni nem tudott – de apa, én… én

megidéztelek, megfestettelek, valamit rosszul csináltam? Apa, én szeretlek!

Frici éktelen hasítást érzett a mellkasában, ahol a félelem és a remény felváltva dobbant egyet.

- Mindent feláldoztam érted – az apa hangja szenvtelen színezetet öltött – Erre a napra vártam, hogy az ügyes kezű, de félkegyelmű fiamnak leessen végre, hogy mikre nem képes ez az ecset. Még akár halott apját is láthatja. Most itt a bosszú ideje… Nem, nem te hibáztál. Illetve igen… Megszülettél!

- De akkor… akkor nem?... – dadogó félszavai a férfinak végül hallgatásba csuklottak. Majd szemlesütésbe.

- Mindig is szívből utáltalak. Rongy anyád sarjadéka vagy és leszel is, míg ki nem sajtolom belőled az utolsó szuszt! Nem, nem szeretlek. Csak megjátszottam!

Holt Remények

Vasas Marianna – A Vér vászna

- De miért… Mire volt ez neked jó? – kérdezte egy fél fokkal öntudatosabban Frici.

- Reménykedtem, hogy egy nap megölhetlek. De sosem jött össze, kétszer próbálkoztam, de mindig más itta meg a levét…

Szó szerint…

- A bejárónők… – Frici döbbenten sóhajtott.

- Eltaláltad! Aztán az a rohadék infarktus elvágta minden reményem, hogy halottnak lássalak! A túlvilág nem szép hely, fiam. De a földi világ sem, ha nincs saját életed egy kis görcs miatt, akit egy riherongy népség szabadított rád! Festeni, minél többet inni, dorbézolni akartam… Ehelyett mi várt? Te és ami veled jár… Egy átkozott poronttyal! Csak te olyan ostoba voltál, hogy fel se tűnt, nem is érezted, hogy gyűlöllek.

- Apa, én annyi mindent mondtam volna még neked…– a fiatal férfiből kiszakadt a zokogás. A hiábavalóság könnyei voltak ezek, melyekben egy örök kisfiú könyörületvágya csillant meg, majd hullt le a szürke függönyön túlra.

- Én pedig ezt! – azzal a dühödött apa hatalmas erővel, kérlelhetetlen hidegvérrel fojtotta meg a fiát.

Arca még a később kiérkező rendőröket is megriasztotta, majd sikolyrohamba taszította a nyolc éves kislányát, aki ragaszkodott hozzá, hogy láthassa utoljára apját. Az a grimasz napok múltán

ide JJuhász

sem tűnt el teljesen, a hullaházban sem. Gyermeke anyja, aki szülés után halt meg, már csak odaátról szörnyülködhetett, és csak ő látta a köddé vált gyilkos végső, pokolba szállását.

A kislány anyai nagyszüleinél élt, és őrizte húsz teljes éven át szívében a gyászt.

* Nóra szeme éjjeli egykor pattant ki. A szenteste neki sosem volt igazán szent, mindig akkor jött ihlete. Hiába, festőcsalád ivadéka…

Férjét nem keltette fel, pedig ennél kisebb horderejű álmok megtette már azt, amit egy alvó emberrel nem illik.

Tudta, hogy ez az éjjeli képsorozat más, mint a többi.

Gyorsan előkotorta az ecsetet, amihez a legfrissebb álma tükrében már világossá vált, miért is vonzódott annyira.

Majd festeni kezdett. Édesapját, aki húsz éve hunyt el. És akivel sosem töltött el egy karácsonyt sem. De majd most! És édesanyját! Aki meghalt, miután neki életet adott…

Holt Remények

Vasas Marianna – A Vér vászna

Érezte, hogy szereti apja és túlvilágról óvón figyelő anyja is. Az előbbinek túl magányos és kissé elfuserált volt a lelkivilága ahhoz, hogy ezt kifejezze.

De még mindig többet ér a távoli, ki nem fejezett, de bizonyossággal érzett szeretet, mint a megjátszott.

Azon a karácsonyon együtt volt a család.

Frici megőrizte pokolban senyvedő apja titkát; Nóra pedig azt a titkot, hogy mikre képes a varázsecset. „Ők távoli ismerősök, nem is láthattad volna eddig őket, és igen, hasonlítunk, ők a… hm… messzi rokonok! Ideje volt, hogy meglátogassanak engem is...”

Sanda mosolya Ivánnak, a férjnek elárulta, hogy nem hisz a mesékben. De ha ezt nem hiszi el, mit szólna a nagybetűs Csodához?

Jobb néha hallgatni mind a tudásról, mind a nemtudásról.

Néha-néha felcsillant a remény ezen a két elnyújtott, varázslatos napon, hogy talán örökre életre keltette, vagy legalábbis még sokáig vele lehet a rajongásig szeretett édesapa és a kedves mosolyú és hasonló szívű édesanya, Márta is.

Néha meghalnak a remények, hogy ez a világvászonra festett élet a köd által új értelmet nyerjen.

ide JJuhász

Frici és Márti december 27-én tűntek a homályba, és nem maradt más, csak a reménység ezer szilánkja. Fénykorában ünnepi izzósor volt, most darabokban áll.

Mementója egy vászonnak, amit szintén a vér szava hívott életre és küldött végső halálba.

Holt Remények

MICKEY LONG LÉLEKFUTÁR

ide JJuhász

A penge hegye karcolta homlokom, ahogy elsuhant előttem, és néhány

szőke

hajszál

tollpiheként

hullott

alá.

Szőke?!

Világéletemben utáltam ezt a színt… A kardot forgató bozontos férfi tekintetem pillanatnyi zavartságát talán győzelme előjelének hitte, mert forradásos arcán gúnyos mosoly jelent meg.

Következő mozdulatával pedig kiverte a rapírt a kezemből, amely puffanva esett a hajópadlóból ácsolt padlóra.

Gyermekkorom óta a gyors reagálásra képeztek ki, de nem ennyire gyorsra. Hiszen egy pillanattal ezelőtt még Mitfrean eldugott katakombáinak egyikében térdeltem egy pentagramma közepén, elképesztő távolságra Rithas kikötővárosától.

Lelassult az idő, ellenfelem arcán megrándult egy izom, válla leheletnyit megemelkedett. Előre láttam, ahogy visszacsapódó fegyverét

egy

csuklómozdulattal

alulról

felfelé

vágássá

változtatja, és az enyhén széttárt kezem alatt becsapódó penge eltöri két bordámat, majd arasznyira a testembe mélyedve, szétroncsolja a tüdőmet.

Hátrébb helyeztem a testsúlyom, de épp csak annyira, hogy a kard ártalmatlanul elsuhanjon előttem, majd gyors sasszéval közelebb kerültem, és páros lábbal, mellkason rúgtam a férfit.

Jelenlegi testem erősebb és nehezebb volt, mint amit Mitfrenban

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

hagytam, így a találat a falig repítette támadómat. Megfeszített rugóként felpattantam, de már nem volt szükség rá. A Bozontos hörögve feküdt a földön, és habos vért köhögött fel. Biztos voltam benne, hogy eltörtem a bordáját, ami átszúrta a tüdejét.

Az ablak alatt egy másik alakra figyeltem fel, aki még halálában is elmetszett torkát szorongatta.

A keskeny ablakon beszökő ezüstös holdfény megvilágította a fogadó szobáját, ami úgy nézett ki, mintha hurrikán tombolt volna benne. Kopottas asztal felborítva, székek összetörve, gyűrött ágynemű a földön, a padlót friss vérnyomok tarkították.

Ennyire viszontagságos megérkezésem talán még nem is volt, hacsak nem számítjuk azt, amikor a Fekete Medve hegységben ocsúdtam, hurokkal a nyakamon…

Most eszméltem rá, hogy félmeztelen vagyok, csak a jó minőségű, de szokatlanul bő őzbőr nadrág van rajtam, amit vastag öv és egy díszes csat fogott össze. Lapos hasam felett dagadtak a mellizmaim, rajta a mágikus tetoválás, karomon az erek még mindig kitüremkedtek a harc után. Legalább a test előző tulaja karban tartotta magát, a klán szabályai szerint. Csak ez a szőkeség ne lenne…

Bal lábamban alattomos fájdalom sugárzott a csípőmig, mintha nemrég zúzódás érte volna, de rögtön enyhülni kezdett, ha nem

ide JJuhász

figyeltem oda rá. Magamra kanyarítottam az asztal alá gyűrődött sötétkék ingemet, és a csizmámért hajoltam, amikor megláttam egy karcsú lábat az ágy alatt.

– Gyere csak elő!

Apránként kibukkant a boka folytatása, a kecses lábszár, a csábító comb puhasága, a fenék félköríve barnaságában is világított holdfényben. Megvártam, amíg teljes pompájában kikecmereg a rejtekhelyéről, és felém fordul. Nem volt magas, talán ha a vállamig ért, egy aranyos nagyra nőtt kislányra emlékeztetett, akinek a tekintetéért birodalmak dőlnek romba.

Lapos hasán a köldökéből lógó ezüst ékszer szórta hideg fényét szét a szobában. Két apró, hegyesen ágaskodó mellén, tetovált mancsmotívum vonzotta a tekintetet, formás csípője hívogatóan domborodott. Hiába kerestem rajta a híres lótuszrózsa tetoválást, nem találtam, pedig Ahoranu istennő kurtizánjaként is megállta volna a helyét.

Hatalmas kék szemével rám nézett, és vékony hangon megszólalt: – Most engem is megölsz, Rayles- Danmas?

– Ki vagy te? – a hangosan feltett kérdést azonnal egy másik követett a fejemben: – És ki vagyok én?

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

Emlékeim közé egy katakomba képe furakodott be, nyirkosságát a csontjaimban éreztem. Hiába meredeztek lángoló fáklyák a tartókban, a kör alakú csarnokban harapni lehetett a hideget. A kupolaként felénk boruló falakból csillámló pókhálóként csörgedezett a víz, majd eltűnt a padlóba süllyesztett vájatban. A Síró Emlékek Tisztelete teremben térdepeltem egy pentagramma közepén. A füst nélkül égő fekete gyertyák szúrós illata beleette magát a tüdőmbe. A klán mágusa velem szemben állt, feje ugyanúgy kopaszra borotválva, mint az enyém, homlokát mágikus rúnák díszítették. Arcát hatalmas, hórihorgas orr uralta, mélyen ülő disznószeme rezzenéstelenül meredt rám. Szakadt, barna csuháját por borította, a varázsló mégis tekintélyt árasztott.

Az ösztövérségében is tisztelet parancsoló Nagymester lépett be a terembe, fekete öltözékének csuklyáját a fejébe húzta, alatta ezüstből kovácsolt maszk csillant. Mint mindenki, én is kíváncsi voltam kinek az arca lapulhat az álarc mögött, de az évtizedes titokra senkinek sem sikerült még rájönnie. Rekedtes, károgó hangja betöltötte a termet.

– Kilences! Lelked Rithasba száll, és egy ottani hívünk testébe költözik, de három napnál tovább nem maradhatsz a testében!

Tudod a feladatodat, ne hibázz!

Lehajtottam

a

fejem,

és

a

tradicionális

tisztelgésként

ide JJuhász

megütögettem jobb kézzel a mellkasom.

– Nagymester, mindent elkövetek a sikerért!

A

mágus

kántálni

kezdett,

a

pentagramma

csúcsain

meglebbentek a gyertyák, és éreztem, ahogy az előzőleg lenyelt fiola tartalma tűzként száguldott végig az ereimen.

Megráztam a fejem, és újra a kikötővárosi szobában találtam magam.

–… a siker – mormogtam magamban, miközben a barna bőrű szépséget néztem. – Szóval ki vagy te?

– Nem tudod? – nézett rám csodálkozva miközben magára kapkodta szerteszét dobált ruháit. Megigazította lágy, vörös kelméből készült nadrágját, blúzát, és hosszú barna haját összefogta egy piros szalaggal. – Nem emlékszel?

Nem emlékeztem, ez biztosan látszott az arcomon, mert folytatta volna, ha felemelt ujjam nem állítja meg. Furcsállottam, hogy nem

hallok

izgatott

kiabálásokat,

lábdobogást

vagy

fegyvercsörgést, pedig elég nagy zajt csaptunk az elmúlt percekben. Sokat fizethettek a támadók, hogy mindenki vaknak és süketnek tettesse magát ezen az éjszakán, mert az ajtó mögött síri csend honolt, mintha mindenki az igazak álmát aludná.

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

– Folytasd! – intettem a lánynak, mialatt derekamra csatoltam a rapírt.

– A nevem Ceerin. Az este…. Az este menekültem, az utcán futottunk össze, szó szerint.

A keskeny sikátorban megvillantak a macskakövek, ahogy a holdfény a néhány órával ezelőtti zivatar után megmaradt tócsákra vetült. A sarokhoz közeledve mezítelen talpak közeledő csattogása hallatszott. A hosszú, barna hajú leányzó úgy futott belém, mint egy száguldó postakocsi. Alig bírtam megtartani az egyensúlyomat, ahogy hosszú ujjaival belém kapaszkodott. Tágra nyílt szemében rémület lobogott.

– Segítsen! Segítsen, kérem!

Visszhangok, így nevezte a mágus az előző test emlékeit, amelyeket sem szabályozni, sem uralni nem lehet. Nem tudhatom, mikor jut eszembe valamilyen életmentő mozzanat, vagy mikor tűnik el örökre egy.

–… hárman üldöztek! Ennek a társai – mutatott félénken a sarokban heverő tetemre. – De te magad mögé toltál, és párbajra hívtad őket…

Körbenéztem, hátha találok egy lovagi páncélt is valamelyik sarokban, mert az mindent megmagyarázott volna.

– De mégis ránk találtak.

ide JJuhász

Megdörzsöltem a homlokom, majd beletúrtam a hajamba.

Szőke…. Na, persze.

– Maradj itt, nem jöhetsz velem!

Ceerin bánatos őzikeszemekkel nézett rám, de bólintott. Az ajtóhoz léptem, és kinyitottam. Hátra sem kellett néznem, hogy érezzem, a lány könnyed léptekkel a hátam mögött termett.

Kiléptem a folyosóra, és abban a pillanatban megéreztem a veszélyt. Az ajtó mellett lapuló támadó kíméletlenül a szívem felé szúrt a tőrével. Hátraugrani nem tudtam, és már a hárítással is elkéstem.

A penge védekezésre emelt alkaromba hasított, a szúrást több rétegben rácsavart köpenyem sem állította meg, csak tompította.

Fájdalom száguldott végig az idegeimen, egyik kezemmel mégis megragadtam a támadó karját, a másikkal pedig kimerevített ujjpercekkel torkon vágtam. A csendet csak a zihálásunk és a szétmálló porcok reccsenése törte meg. Ellenfelem szörcsögő hangokat adott ki, és könyörgően felém nyúlt. Talán csodát várt, de ehelyett a következő pillanatban a halál üvegessége költözött a szemébe.

– Ne ess pánikba! – vetettem hátra a lánynak, aki félelmében az öklét harapdálta. Szorosabbra húztam a kelmét a sebemen,

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

időlegesen elállítva a vérzést. A kín egészen az agyamig rágta magát, majd tompa lüktetéssé változott. Megragadtam a hullát, és a

lábánál

fogva

behúztam

a

szobába.

Ceerin

teljesen

megdermedt, átfutott az agyamon, hogy esetleg valami mágia áldozata lehet, de megláttam az elfehéredő bőrt a fogai közt.

– Jól csinálod – próbáltam erőt tölteni bele. – Csak így tovább!

De maradj itt, nem jöhetsz velem!

Nem válaszolt, csak ismét bólogatott, de alig engedtem el a csizmás lábat, és fordultam az ajtó felé, ismét utánam eredt. A folyosón nem várt újabb meglepetés, úgy látszik biztosra akartak menni a három emberrel, de nem számítottak a lélekcserére. Óvatosan leosontam a lépcsőn, arról meg nem én tehetek, hogy az ácsok nyilván kispórolhatták belőle az anyagot, mert minden harmadik fok fülsértően nyikorgott.

– Ne mozdulj! – sziszegtem a földszinten elém bukkanó hájas, kopaszodó férfinak, aki mesterségének címerét az övébe dugva hordta, koszos, foltokkal teli köténynek álcázva. Vaddisznó lehetett vacsorára…

A kondicionálásom azonnal reagált, ahogy az első mozdulatot megtette. Hat lépcsőnyit ugrottam, ahogy fejbe rúgtam a kocsmárost. Kipattanó lábamtól hátrabicsaklott a feje, majd döngve elvágódott a padlón.

ide JJuhász

– Ezt most miért? – kérdezte a vékony hang mögöttem.

– Rám emelte a kezét…

– Megadólag emelte fel!

– Abból a szögből lehet, úgy látszott – vontam meg a vállam, mert valami miatt igazolni akartam az elhamarkodott mozdulatot.

– Szerintem elkapkodtad – rázta meg a fejét, szemébe zavartság költözött. Majd leguggolt a kábult kocsmároshoz. – Ne ess pánikba!

Az ajtó már majdnem becsukódott mögöttünk, amikor visszaszólt a vaddisznózsíros kötényt szemfedőként használó vendéglősnek.

– Ez az… Jól csinálod!

*** Ceerin könnyedén felvette lépteim ütemét, és úgy olvadt a fakó, alaktalan árnyékok közé, mintha évek óta ezt gyakorolta volna. A karom zsibbadt, és vércseppek áztatták át a vastag anyagból készült kelmét, egyre jobban elnehezítve azt. Hamar rájöttem, hogy ebben a testben nem tudok elég mágikus esszenciát gyűjteni a fájdalom csökkentésére és a regenerálódásra. Benyúltam a zsebembe, de csak női, pacsulis kendőket találtam takaros

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

háromszögbe hajtogatva. Négyet… különböző színben és illatban. Féloldalas mosolyra húztam szám, amikor leesett, hogy nagy nőcsábász lehetett az eredeti lélekgazda.

– Miért üldöztek? – kérdeztem a lányt.

– Nem tudom – suttogta, és ahogy felnézett, a tekintetében csillogó hold ezernyi mása elé sötét felhő kúszott.

– Nem? – Nem… – nézett elgondolkodva a borús ég felé. – Nem emlékszem.

Megszédültem, és nekitámaszkodtam a falnak, de a kreol szépség úgy termett mellettem, mintha előre látta volna. Derekára csúsztattam ép kezem, ami akaratlanul is lejjebb csúszott. Nem tehettem róla, a test rutinját követtem, ami évtizedekig ivódott bele az izmokba. Ceerin megragadta a kézfejem, és egy olyan pontot nyomott meg, amitől vállig nyilallt a fájdalom.

– Meg ne próbáld!

Tagadóan ráztam meg a fejem, de azonnal megbántam, ahogy megborult körülöttem az egész világ. Most már mindkét kezem zsibbadt, és úgy éreztem, hogy egy tengerjárón vagyok a vihar közepében. Ellöktem magamtól.

– Hagyj békén! Amúgy is minek követsz? Azért mert megmentettelek?

ide JJuhász

– Az, hogy megmentettél, csak egy lehetőséget adott. Magamért teszem. Csak magamért… Átfutott az agyamon, hogy elrángatom a nem messze lévő nyilvános térkapuhoz, és gyengéd, de határozott fenékberúgással adom meg neki a kezdőlökést. Az árnyékok ösztönös felhasználása, ruganyos, harcra termett mozgása és könnyed, mégis fájdalmas szorítása viszont gondolkozásba ejtett. Nem lehet csak egy ártatlan fruska, akit megijesztett néhány martalóc.

Fürkészőn néztem a szemébe, és még az is eszembe jutott, hogy talán a klán küldte utánam biztosításként, de a sajátomon kívül egyetlen más lélekfutár kisugárzását sem éreztem a környéken. Úgy döntöttem, felhasználom álcaként, mivel egy pár sosem annyira feltűnő, mint egy magányos férfi. Elővettem a zsebemből az egyik színes kendőt, aminek a sarkába díszes elf mintát hímeztek.

Fél térdre ereszkedve térdepeltem harmatos füvön, a hatalmas fák óvón borultak felénk. Tavasz volt, a mezei virágok már elkezdték birtokba venni a tisztást, néhány lepke szállt a magasban. Hamiskásan néztem fel Seela-ra, tudtam, hogy szereti, amikor verselek neki. Hosszú, befont haját az ujja köré csavargatta, metszett szemét lesütötte, és aranyos gödröcske

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

jelent meg az arcán. Megköszörültem a torkom, és élveztem, ahogy hosszú fülének hegyéig elpirul.

– Csillogó szemed egy szelet mámor, Lehetek fából, szíven talál, Talán egy jeges zápor, ami lehűtene, Ha nem fűtene bárhol az az érzet, Ahogy a Végzet képzett lángot, S minden, ami fázott, ég, lángol – Még perzsel, ahogy ázott lelkemre forró testtel festel – fejezte be helyettem Ceerin. – A IV. szonett, de nem az energiád verselésre fecsérelni.

Ekkor jöttem rá, hogy hangosan mondtam ki a szavakat. Úgy látszik,

gyengülök,

és

a

visszhangok

egyre

erősebbek.

Letekertem a karomról a köpenyt, és a szépség kezébe nyomtam a kendőt.

– Kösd rá a sebemre!

Talán az éles fájdalom miatt, vagy mert a lelkem erősebben kapcsolódott most hozzám, de újra emlékezni kezdtem. Megint a katakombában találtam magam, ahol a színezüst maszk alól rezzenéstelenül meredt rám a szürke szempár. Tudtam, hogy ez is egyfajta teszt, így ugyanolyan mozdulatlanul álltam, mint eddig.

Akik elkezdenek mocorogni, vagy a testsúlyukat váltogatni,

ide JJuhász

esetleg félrenézni, azok sosem kerülnek be a belső körbe.

Maradnak buroknak, akiknek csak az a dolguk, hogy jó helyen legyenek jó időben. Csak a kiválasztottak lehetnek lélekfutárok, akiket megtanítanak rá, miként ragadjanak magukhoz egy kiröppenő lelket, amit koloncként húznak maguk után a Síró Emlékek Tisztelete csarnokába, ahol a mágus foglyul ejti őket.

– Hány aranytallérod is van? – tette fel a kérdést a Nagymester, bár tudta rá a választ, és megforgatta az ujjai közt a fényes érmét.

A fáklyák sárga fénye élesen csillogott fémen.

– Tizenkilenc – húztam szét az ingemet, feltárva a húsba ágyazott ércpénzeket. Napfényt régen látott, hófehér bőrömön ragyogtak az aranyak.

– A következő feladatodhoz a megkapod soron következőt, amivel összegződik a mágikus hatás. Képes leszel lélekfutárrá válni, csupán a megfelelő esszencia összegyűjtésével. Több mint száz klántagunk testét használhatod majd a célod elérésének érdekében. Ez a test csak egy béklyó, amit most már lerázhatsz magadról, mint az út porát, de ehhez az kell, hogy elhozd a csarnokba Franigan Kortiz lelkét! Akkor bezárul a kör, és felszabadul az utolsó gát.

Az asztalra csapott, és a gyertya lángja imbolyogni kezdett…

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

A csattanás észhez térített. Nem egészséges egy küldetés közben elmélázni, mert akkor nagyon könnyedén azon kapom magam, hogy mindenki áll, csak én fekszek.

Hiába lógott rapír az oldalamon, mégis védtelennek éreztem magam. Időbe telt, amíg rájöttem, hogy a köpeny súlya hiányzik a vállamról. Emlékeztetnem kellett magam, hogy nincs szükségem fegyverre, hisz én vagyok az. A zegzugos kis utcák és az összevissza építkezés miatt esélyem sem lett volna megtalálni azt, helyet, amit kerestem, hacsak nem ide születtem, vagy nem egy olyan kéregben vagyok, aki már évtized óta rója Rithas sikátorait. Tudtam, hova megyek, a test pedig ismerte az odavezető utat.

A ház romos oromzatát már messziről látni lehetett a halovány holdfényben. Csak az emeleti ablak spalettáin szűrődött ki némi fény, ami talán egy kandallótól származhatott. Nem sok jelentősége volt, de elraktároztam magamban, hiszen sosem tudhatom, mikor veszem hasznát bármilyen információnak. Újból megszédültem, de kéretlen segítőm még a ritmusból sem esett ki, ahogy mellém lépett, és megragadta a könyököm. Meg akartam neki köszöni, de csak rám pillantott, és annyit mondott: – Nem kell.

Rá akartam parancsolni, hogy engedjen el, és szedje a formás

ide JJuhász

lábát a teleport felé, vagy ahová akarja, de megint megelőzött.

– Nem, és nem tudsz rávenni.

Dühösen kirántottam karom az övéből, a hirtelen mozdulat megbosszulta magát, a fájdalom egészen az agyamig sugárzott.

– Azt teszel, amit akarsz! – fordítottam neki hátat. – Nem érdekel!

Néhány lépés után már hallottam meztelen talpa csattogását mögöttem. Nem igaz, rosszabb, mint egy feleség… Utolért, és belém karolt, én pedig felhagytam az ellenkezéssel. A bicegésem és a szédülés miatt messziről úgy nézhettünk ki, mint egy kicsit kapatos pár, amint romantikusan sétál a holdfényben. De amíg más a kéjes gondolatoktól huhogott volna, mint egy jégbagoly, én a sebem miatt tettem ugyanezt.

Szótlanul értük el a sarkon álló, jobb napokat is látott házat, ahol Franigan az „üzleti” megbeszélését tartotta. A kétemeletes épület falait sűrűn benőtte valamilyen növény, amitől úgy nézett ki, mintha kinőtt volna a földből. Földszinti spalettáit beszögelték, elhagyatottnak nézett ki, egyedül a fent lobogó világosság cáfolt rá erre, na meg persze az ajtó mellett támaszkodó alakok.

Mindketten bő szárú, fekete nadrágot hordtak, ugyanolyan színű buggyos inggel, amelyen ezüst mintába ágyazott kígyó tekerget.

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

Nem volt jelentősége, hogy kobrát, viperát, vagy más csúszómászót választottak jelképnek.

Halkan dúdolni kezdtem egy régi pajzán dalocskát, még jobban rájátszva a részegségre. Jól sikerülhetett, mert egészen közel engedtek magukhoz, és nem vették elő az oldalukon lógó hajlított kardot. Összehúzott szemmel méregettek, mintha rég nem látott ismerősük vagy haragosuk lennék.

Elengedtem Ceerin derekát, és két dülöngélő tánclépéssel megfelelő távolságba kerültem. A harmadik mozdulat nem volt benne a népi koreográfiában, és talpaló rúgásom meglepetésként érte a közelebbi bőgatyást.

Térdkalács korhadt faág reccsenésével ugrott ki a helyéről. A megrogyó testet pörölycsapásként érte a halántékára irányuló könyökütés. Feje félrecsapódott, és nyálpermet terített be.

Ráfordultam a másik ajtónállóra, de már csak azt láttam, ahogy szépséges társam kimerevített ujjpercekkel torkon vágja, aztán óvatosan a földre kíséri, miközben egy speciális pontot nyom a nyakánál. Két szívdobbanás sem telt el, az első mozdulat óta, nem értettem, hogyan tudott ilyen gyorsan reagálni az eseményekre. Megígértem magamnak, hogy mindenféleképpen időt szakítok majd rá, hogy rájöjjek, ki ez a nő. Egyelőre azonban úgy véltem, ráérek később is utána járni. Szavak nélkül

ide JJuhász

megragadtuk az ájultan fekvőket, és a falhoz támasztottuk őket.

A karom megint elkezdett lüktetni, éreztem, ahogy a vér kibuggyan a hevenyészet kötés alól. Fogaim közé kaptam a kendő egyik csücskét, és fél kézzel szorosabbra húztam a kötést.

Az egyik őrt-űlő megmoccant, és motyogott valamit. Ráemeltem a mutatóujjam.

– Ott maradsz! – majd amikor visszazuhant az ájulás jótékony homályába, hozzátettem: – Ez az, jól csinálod.

Benyitottam az ajtón és a hívatlan vendégként betüremkedő holdfény megvilágított egy lépcsősort a fal mellett. Sötét, rojtos szőnyeg szegélyezte a fokokat, a korlát jó néhány helyen hiányzott. A falakon üres képkeretek lógtak, agyonhasznált háromlábú szék hevert felborítva a földön.

Bent nem lapítottak őrök, ami túlzott magabiztosságra utalt.

Felosontam az emeletre, csendesebben, mint egy futkorászó patkány. Hosszú folyosóra jutottam, ahonnan mindkét oldalra ajtók nyíltak, és az egyik alól halvány fény sugárzott ki.

Megvagy – gondoltam, és… … féloldalas mosolyra húztam a szám, amikor az első támadóm kardszúrását eltérítettem a rapírommal. A második elől csak

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

elegánsan

elléptem,

és

a

saját

lendületét

kihasználva

kipenderítettem a harmadik emeleti ablakon. A férfi artikulátlan üvöltése még akkor is hallatszott, amikor még négyen furakodtak a hitvesi szentélybe. Az egyetlen gond az volt, hogy az ágyon aléltan pihegő vörös hajú démon nem az én feleségem volt. Kerek melle ütemesen ringatózott, alabástrom bőrén még szenvedélyes szeretkezésünk pírja lángolt. Az ágyról lekapott lepedővel megtöröltem izzadságtól csillogó felsőtestemet, és a fekete ingjükön ezüstkígyót viselő fegyveresek felé intettem.

– Csak egymás után, uraim!

A nyitott ajtón még többen tódultak be, sereghajtóként pedig felbukkant a férj, kopasz fején néhány kósza tincs remegett, tokája pedig rezgett, ahogy üvöltözött. Látásból ismertem már Franigan Kortizt, a hájas kereskedőt, akinek lógó hasától csak a hatalomvágya és az erőszakossága volt nagyobb.

– Megölni! Kibelezni! A fejét akarom!

Lepillantottam a rémülten sikoltó feleségre, akin még mindig látszottak a férjétől elszenvedet korbácsütések heges csíkjai, majd a kezemben tartott lepedő sarkát beakasztottam az ágy dárdát imitáló fadíszítésbe.

– Még találkozunk! – ígértem meg Kortiznak. Reméltem, hogy az anyag elég erős lesz ahhoz, hogy lassítson, majd erősen

ide JJuhász

megmarkolva a kelmét, kivetettem magam az ablakon...

Az emlékfoszlány olyan elementáris erővel tört rám, hogy meg kellett állnom. A lábamba újult erővel hasított bele a fájdalom.

Hiába no, már a lepedők sem a régiek.

Az előbb kiszemelt ajtóhoz osontam, és belestem a kulcslyukon.

A félkör alakú nyílás felfedte előttem a szoba egy részét. Az asztalnál ülő hájas kereskedőt azonnal felismertem, de a vele szemben elhelyezkedő hórihorgas, loboncos hajú alakot még sohasem láttam. Kidülledő szemei ide-oda jártak, miközben hevesen gesztikulált. Az asztalon egy emberfejnyi zsák hevert, arra mutogatott éppen.

– … mondom, hogy a Fekete Medve hegységből származik!

Ha a célpont megvan, nincs idő habozni, így felegyenesedtem, majd hatalmasat rúgtam az ajtóba. A fájdalom azonnal emlékeztetett a régebbi sérülésemre.

A hold ezüstösen bevilágított az ablakon, hideg csillogása elkeveredett a kandallóból áradó meleg fénnyel. Az asztalnál mindketten rémülten kapták felém a fejüket. A girhes óvón nagyméretű szütyője felé nyúlt.

A falak mentén kétoldalt pedig észrevettem a testőröket…

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

A legrosszabbkor tört rám az emlékezés, amely tengerként borított be. Az étkezdében találtam magam, ahol lehajtott fejjel ültünk a fából ácsolt ősrégi lócán, előttünk az asztal hosszú volt és kopottas. Terítő, vagy egyéb díszítés nem takarta a foltokat, amelyek már régen a fa erezetébe ivódtak. Mélyen a tányér felé hajoltam, és kanalaztam a gusztustalan, de tápláló levest. Vagyis a szakács annak hívta, mi pedig lóhugynak, mert ízében és állagában ugyanolyannak tűnt.

– Az új fiú miért nem eszik? – intettem a fejemmel a pad legvégén összegörnyedő fiatal, nyolc tavaszt ha megért kölyök felé. Kezét összekulcsolva támaszkodott az asztallapra, becsukott szeméből könnycseppek indultak útra. Jobban megfigyelve, láttam, hogy az arcán korbácsütés hegei sorakoznak. Kopaszra nyírt fején a tarkójától sokasodtak az ujjnyi vastag sebek, és a csuha alatt folytatódtak.

– Asszem, összefutott valami perverz állattal – nyelt nagyot fanyalogva a Hetes, mert bár ő is évek óta ezen a koszton tengődött, képtelen volt megszokni, megszeretni meg pláne nem.

Bevillant, hogy a Kettes a múltkor repetát is kért… beleborzongtam.

– Megkorbácsolta? – húztam össze a szemöldököm.

– Csak aztán… – tört egy hatalmas falatot a kenyér sarkából

ide JJuhász

Hetes. – Csak azután….

– Egy klántagot?

– Akkó’ még nem volt az. Csak egy taknyos csavargó, má’ nem is tudom, ki hozta be. Valamelik kapualjban találta véresen, mocskosan, a saját ürülékében.

– Tökéletes alany… – bólintottam, miközben még egy kanál „lóhugyot” leerőltettem. – A másikra biztos ráküldenek egy lélekfutárt.

– Az olyan biztos, mint ahogy itt állok – tömte a szájába Hetes a kenyeret, miközben ült. – Valami Kortiznak híjják a mocskot, nem lennék a helyében…

A valós időben csak egy pillanat telhetett el közben, mert még mindig ugyanolyan értetlenül néztek rám a szobában lévők.

Hatan voltak, hárman-hárman mindkét oldalt. Nem láthattam őket a kulcslyuk perspektívából, de nem is érdekelt. Tudtam, hogy nem lehetnek bent annyian, hogy megállítsanak… ha nem fáj a lábam, és nincs egy tőrszúrás az alkaromon. Lehet, átgondolhattam volna a helyzetet.

Tettem egy olyan mozdulatot, mintha tollas kalpagot emelnék le a fejemről, és a pillanatnyi megrökönyödést kihasználva közelebb csusszantam az ép kezem felőli testőrhöz, majd

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

egyetlen jól irányzott rúgással berepítettem a lángoló kandallóba.

Az alattomos fájdalom a lábamban megunta a rejtőzködést, és teljes erővel lüktetett a halántékomban. Felkaptam egyet a kiröppenő, lángoló fahasábok közül, miközben észrevettem, hogy csupa vér a kezem. A kötés már nem bírta leszorítani a sebemet, minden egyes pillanattal sikamlósabb lett a markom.

Tudtam, kis idő kell csak hozzá, és a karom bénult koloncként fog lógni. Rátapostam egy másik izzó fadarabra, ami felröppent a levegőbe.

Tökéletesen időzítve eltaláltam a levegőben a

másikkal, és az nyílvesszőként röppent a következő feketeinges üvöltésre tátott szájába. Most már tényleg lett volna oka ordítani, csak nem tudott. Orrában is láttam pulzálni a fényt, szeme hatalmasra tágult. Égett hús és szőr szaga töltötte be a helyiséget, majd egy erőteljes rúgással beljebb nyomtam a miniatűr fáklyát az agyában.

A másik oldalt a kreol szépség csökkentette a testőrök létszámát.

Hiába volt nagydarab az ellenfele, mégis kétrét görnyedve ordított, szeme pedig annyira kidülledt, hogy azt hittem kiesik. Öreg hiba herevédő nélkül közlekedni egy ilyen rossz hírű környéken.

Ceerin visszahúzta a lábát, majd egy fordulással, teljes testsúlyát megpörgetve sarokkal fejbe rúgta a görnyedtet. A fickó az

ide JJuhász

asztalra esett, és összetörte. Kortiz és a loboncos még csak ekkor pattantak fel. Ügyeltem, hogy elálljam előlük a kijáratot, miközben rám támadt a harmadik tekergődző mintát viselő férfi.

Hosszú haját összefogta hátul, keskeny bajsza és szakálla érdekes kifejezést kölcsönzött az arcának. Előhúztam a rapírom, de éreztem, hogy gyenge a szorításom, mint egy csecsemőé, és bármelyik csapásával kiverheti a kezemből.

Földöntúli nyugalom szállt meg, ahogy rájöttem arra, amint megint elfelejtettem. Én magam vagyok a fegyver… Elejtettem a kardomat, és féloldalas mosolyra húztam a szám.

– Azt hiszem, ez nem kell.

Ellenfelem összehúzott szemmel méregetett, nem tudta, hogy milyen cselt akarok bevetni, nem értette, hogy tényleg nincs rá szükségem. A fegyver csak egy tárgy – hallottam az ezüstmaszkos rekedt hangját a fülemben, és újra tizenéves suhancnak képzeltem magam, amint a fűben ülünk a többiekkel, és tágra nyílt szemmel hallgatom az okítást. Nem az acél, nem a vas, amitől félni kell. Az igazi erő itt van! – kocogtatta meg a homlokom a Nagymester.

Az idő ismét lelassult, amint a kackiás bajszú előreszúr a kardjával. Láttam, ahogy hátralépek, de hiába, mert egy gyors

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

szökkenéssel utolér. A vékony acél nehézség nélkül áthatol az ingemen, és a mellkasomba fúródik, pont a szívemnél… Épp ezért csak annyira fordultam ki a szúrás elől, hogy a penge elsuhanjon mellettem. Kicsit elszámoltam, mert éreztem a hegyét, amint fájdalmas csíkot húz az oldalamon. Abban a pillanatban megragadtam ellenfelem markolatot szorító kezét, majd a másikkal elementáris csapást mértem a könyökízületére.

Azonnal megbántam, mert olyan fájdalomhullám öntött el, hogy összekoccantak tőle a fogaim. A férfi karja természetellenes módon meghajlott, a porcok reccsenését a zsigereimben éreztem.

Csípőből indított lendülettel, visszakézből szájba könyököltem, fogai véres jégdarabokként potyogtak a földre.

Oldalra kaptam a fejem, de csak Kortiz borított fel egy széket, a többi testőr a földön hevert ki fájdalmasan nyögdécselve, ki ájultan vagy holtan. Ceerin egy konyhakést tartott a loboncos hajú nyakának. Újból feltettem magamnak a kérdést, ki lehet ez a nő, és miért bízok meg benne? Közelebb bicegtem a rémült kereskedőhöz, és két kézzel megragadtam a torkát – A lelked az enyém – mondtam neki a klán szertartásos szavait, és láttam a szemében felködlő halálfélelmet. Megragadta sérült kezemet, és a szöveten keresztül belenyomta ujját a sebembe.

Megpróbáltam kiiktatni a fájdalmat, ami egészen addig sikerült

ide JJuhász

is, amíg meg nem forgatta húsos ujját a sérülésben.

Lefejeltem, az orra vörösboros palackként reccsent szét, spriccelő véréből a szemembe is jutott. Megtántorodott, de nem engedett el.

Ekkor éreztem a rántást, ami a téren át a lelkemnek feszült. A három nap még nem telt el, de testem visszakövetelte a jussát.

Egyre jobban távolodtam Rayles- Danmastól, aki felfelé kapaszkodott a lélekkútban. Megragadtam a pillanatot, ahogy tanultam, de tudtam, hogy ekkora erőnek nem tudok ellenállni.

Próbáltam elkapni Kortiz lelkét, hogy magammal ragadjam, de nagyon erősen dolgozott benne az élni akarás. Kicsúszott szellemkezem közül…

A kereskedő megrándult, és fennakadt a szeme, szájából habos vérpermet bukott ki. Ceerin kihúzta a konyhakést a hájas testből, majd féloldalasan rám mosolygott: – Csak magamért teszem.

*** Vakító fényesség támadt, és hihetetlen sebességgel iramodtam neki a kacskaringós útnak. Franigan lelke holtsúlyként húzott, de

Holt Remények

Mickey Long – Lélekfutár

szorosan fogtam, nem volt esélye a szabadulásra. Fényes alagutak következtek, habozás nélkül választottam ki azt, ami Mitfreanba vezetett a testemhez. A sebességünk csökkent, de a külvilágból még csak elmosódott foltokat láttam. Aztán megpillantottam

egy

sziklafalat,

amelyen

pókhálóként

csörgedezett a csermely. Belesuhantunk a kőbe, ami szürke volt és érdekes módon puha, selymes. A Síró Emlékek Tiszteletének csarnoka bukkant fel előttem.

A falakat korom borította, mintha tűzmágia tombolt volna odabent. A mágus teste cafatokra szakadva hevert a bejáratnál, csak a ruhájáról ismertem fel.

A pentagramma egy csúcsa

hiányzott, megolvadt a szikla a környékén. Testem görcsbe meredten hevert a közepén, koponyámon halálos sérülés tátongott, de a mellkasom még zihált. A huszadik aranytallér örökre a húsomba ágyazódott, miközben kínomban az olvadt padlót kapartam.

Elengedtem Kortizt, és a lelkét gyötrelemtől tébolyodott porhüvelyembe kényszerítettem.

Nem volt más választásom, keresnem kellett egy kérget, hogy életben maradjak. A huszadik aranytallér lehetővé tette, hogy válogathassak a klán tagjai közül. Újból mozgásba lendültem, és átsuhantam a termen. A következő helyiségben is a halál

ide JJuhász

fogadott, az összes testvérem kitekeredett pózban feküdt.

Legtöbbjük megcsonkult vagy, megégett.

Tűzelementál…

A Nagymester hullája középen éktelenkedett, körülötte több lélekfutár holtteste hevert, még az utolsó lélegzetükkel is urukat védték. Az ezüstmaszk ráolvadt a füstölgő koponyára, most már senki sem tudhatta meg, ki lapult alatta.

Düh és a bosszúvágy kavargott bennem, kedvem lett volna üvölteni, de az életösztön erősebbnek bizonyult. Megragadtam az első fonalat, ami szellemként tekergődzött mellettem, és végigsuhantam rajta. A fény élesen, csillogóan feszült előttem, mint egy holdfényben fürdő patak, majd fodrozódni kezdett, mintha követ dobtak volna bele.

A tér és az idő összekavarodott, fuldokolni kezdtem az örvényben. Megragadott, aztán a mélybe rántott. Nagy levegőt vettem, és…

– … Szerintem elkapkodtad – ráztam meg a fejem zavartan, hajam sötét ostorként csapkodott mögöttem. Gyermekkorom óta gyors reagálásra képeztek ki, de még sosem kerültem annyira faramuci helyzetbe, hogy egy női testben éledjek. Szemügyre vettem

az

Holt Remények

előttem

lépkedő

atléta

termetű

férfit,

aki

Mickey Long – Lélekfutár

nagymacskákra jellemző ruganyossággal mozgott. Már nem is emlékeztem rá, milyen volt szőkeségem, így újra meg kellett emésztenem a látványt. Leguggoltam a kábult kocsmároshoz. – Ne ess pánikba!

Az ajtó már majdnem becsukódott mögöttünk, amikor még visszaszóltam a vaddisznózsíros kötényt szemfedélként használó vendéglősnek.

– Ez az… Jól csinálod!

Minden mit látunk, aminek látszunk Nem más: álombéli álmunk.

Edgar Allan Poe

SÜTŐ FANNI CSAK EGY TÁNC

ide JJuhász

Ludmilla már egy hónapja nem aludt rendesen. Éppen csak elszunyókált, máris heves szívveréssel ébredt, a homlokán izzadtság gyöngyök gurultak le. Amint behunyta a szemét, úrrá lett rajta a nyugtalanító érzés, hogy valaki figyeli. Ám amikor szívdobogva felült, feloltotta az éjjeli lámpáját, és hunyorogva a sötétbe burkolozó távoli szobasarok felé bámult, nem volt ott semmi és senki csak a régi fényképekkel és érmekkel díszített fal.

A hálószobában hervadó levendula és porlepte emlékek illata terjengett. Amikor Ludmilla mély levegőt vett, a nyelvén vattacukor és édes diadal íze olvadt szét. A szobában nem volt senki más, csak ő.

Ludmilla tudta, miért sűrűsödtek meg körülötte az árnyak, de úgy döntött, nem vesz róluk tudomást. Inkább kitapogatta a szemüvegét az éjjeli szekrényen, és leóvakodott a konyhába, hogy főzzön magának egy erős angol teát: tökéletes ital éjjel háromkor. A felszálló gőz bepárásította a szemüvegét. Ludmilla kis fejcsóválással levette, és megtörölgette a rózsás hálóingében.

– Tudod, Jim, téged hibáztat a korai haláláért. Milyen ostoba az a lány, hiszen, kedvesem, a döntés mindig is az én kezemben volt – motyogta Ludmilla a teájába. Az üres konyha mélyen hallgatott.

Holt Remények

Sütő Fanni – Csak egy tánc

A következő éjjel már zajok is voltak. A padló nyikorgott és sóhajtozott, mintha valaki könnyű léptekkel táncolna rajta. A levegőben puha tüll suhogása lebegett lányok kacajával kézen fogva. Ludmilla összeszorította a szemét, és elhatározta, hogy semmilyen körülmények közt nem fogja kinyitni. Pedig a kísértés nagyon erős volt, főleg amikor a köhögő vízvezetékek és ugató kutyák hangzavarán átszűrődött egy láthatatlan zenekar elhalkuló utolsó hangjegye és a dörgő tapsvihar. Ludmilla makacs nő volt.

Nem hagyhatta, hogy bűnbánatba csalogassák.

– Hagyj békén! – suttogta a sötétségnek – Semmit sem bántam meg és nem is fogok.

Elmosolyodott, és kikászálódott az ágyból. A kis lámpa fényében kitapogatta az útját a régi lemezjátszójához. Kicsit kotorásznia kellett a polcon, mire megtalálta a megfelelő bakelitet. Amint a tű megcsókolta a lemez fekete testét, felzengett Edit Piaf kissé távolinak tűnő néha meg-megakadó hangja. Je ne regrette rien, az dal, amire Jim először kérte fel táncolni. Igen, már majdnem hatvan éve. Emlékezett a keze érintésére, a szemében villogó fényekre. Ludmilla kuncogott, és elkezdett a zene dallamára lépegetni, épp mint azon az estén, ami megváltoztatta az életét. A sarokban gubbasztó sötétség megvetően hallgatott.

ide JJuhász

A harmadik éjjel, Ludmilla hűvös érintést érzett az arcán. Nyitva hagyhatta valamelyik ablakot, amin beszökött a hideg éjszakai levegő. Felkapcsolta a lámpát, és rögtön meg is látta a tettest.

Valóban egy nyitott ablak volt, méghozzá az íróasztal mellett lévő. Valószínűleg egy erősebb széllöket ébreszthette fel Ludmillát, mert a padlón is szétfújt papírok hevertek. Mint a rózsaszirmok, gondolta Ludmilla. Eszébe villant az első nagy színpadi sikere. Az újságírók a „Fehér Rózsa” becenevet adták neki, és attól az estétől fogva a rajongók mindig egy kisebb rózsalugasnyi virágot öntöttek a lábai elé. Az emlék mosolyt csalt ajkára, leguggolt, hogy megnézze a papírokat. Régi újságkivágások könnyedségét

voltak, a

melyek

„Csipkerózsikában,”

dicsérték szíveket

álomszerű összetörő

finomságát „A diótörőben” és kecses halálát „A hattyúk tavában.”

Ludmilla nagyot sóhajtott, és letörölte az arcán végigszaladó könnyet. Az utolsó cikk is róla szólt, a balett égboltjának fényes csillagáról, amint bejelenti, hogy a pályája csúcsán visszavonul.

Szerelmes lett, teherbe esett, és a békés családi életet választotta a karrier és a közönség rajongása helyett.

– Ez nem volt szép húzás – súgta Ludmilla az árnynak.

Holt Remények

Sütő Fanni – Csak egy tánc

– Legalább végre tudomást veszel rólam. Már éppen ideje volt – mondta az előtte álló fiatal nő. Sápadt volt, szinte áttetsző. A testét balett ruha ölelte szorosabban, mint bármilyen szerető.

– Mit akarsz tőlem? Hát nem kínoztál még eleget? – morogta Ludmilla.

A fiatalságának visszhangja szomorúan elmosolyodott.

– Vissza szeretnélek kapni. Eldobtál, megöltél, hagytál a feledés homályába hullni. Kárpótlást szeretnék.

– Nagyon sajnálom, de a történteket, nem lehet meg nem történté tenni. Ha most megkérdeznél, akkor sem változtatnék semmin – mondta Ludmilla, gondosan kerülve a fiatal lány szemét.

– Tudom, és az évek alatt megtanultam elfogadni a te igazadat is.

Nem kérek mást, csak hogy táncolj velem most utoljára. Nem vagyok én olyan kiállhatatlan, mint ahogy te azt elképzeled.

Hiszen minden látszat ellenére egyek vagyunk.

– Ez túl szép, hogy igaz legyen. Ezért zargattál volna egész idő alatt a zörgéseddel és nyöszörgéseddel? Csak azért, hogy táncoljunk? Nem gyanús ez egy kicsit?

– Úgy látszik, az évek nem koptatták meg az elménket, sem csorbították meg a nyelvünket. És igen, nem csak a tánc van. De azt hiszem, erre már te is rájöttél – mondta a lány, és leült Ludmilla mellé.

ide JJuhász

– Látod, tudtam én, hogy nem csak úgy, a jámbor megbékélés ígéretével ólálkodtál itt.

– Megértem, hogy bizalmatlan vagy, de mindennek eljön az ideje. Annyira reméltem, hogy egyedül is meg tudlak győzni, és nem kell kijátszanom az ütőkártyám, de persze makacs vagy, mint mindig – a lány lemondóan sóhajtott. – Ha nekem adod ezt a táncot, megkaphatod cserébe őt – az ajtó felé intett – az idő végezetéig.

A jelzett irányban a sötétség és az éjjeli levegő egy pontban összesűrűsödött, majd régi fenyőillat töltötte be a szobát.

Ludmilla szeme megtelt könnyel, ahogy meglátta az ajtóban álló alakot.

– Hogy ityeg a fityeg, drágaság? Látom, kicsit megviseltek az évek a gondoskodásom nélkül, de most már újra itt vagyok – kuncogott Jim. – Felszerelkeztél az övön aluli ütések egész tárházával? – kérdezte Ludmilla a kezéért nyúló balerinától – Már nem vagyok olyan hajlékony és kecses, mint fél évszázaddal ezelőtt.

– Nem számít – mondta a fiatalabb énje – majd meglátod, hogy minden forgásnál egyre egyszerűbb lesz.

Holt Remények

Sütő Fanni – Csak egy tánc

– Hát jó. De ha nevetni merészelsz, akár csak egyszer is, megmutatom, hogy mégse vagyok olyan öreg, mint amilyennek látszom.

Mindketten felkacagtak, aztán keresztültáncoltak az árnyakon és a sötétségen, míg a hegedűk puhán zokogták a Hattyúk tavát, az ajtóban álló férfi pedig büszkén nézte a két nő összefonódó alakját.

Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek.

Edgar Allan Poe

LESLEY MACBELTINE Ő, A PIROS TÁSKÁVAL

ide JJuhász

A történet, amit most elmesélek, inkább szomorú semmint félelmetes, bár sok hátborzongató részlete van. Városi legendává is válhatott volna, ha sokkal, ha évtizedekkel korábban történik – a Leinelä állomás, ahogy a körvasút is, amihez tartozik, csupán 2015 nyara óta működik –, és ha a szereplői nem változnának időről időre. Nem mindig volt azonos valamennyi részlet, ami segíthetett volna az embereknek abban, hogy előbb felismerjék a látszólag véletlen események sorában a rendszert.

Valamikor karácsony környékén történt, bár ez Finnország esetében eléggé tág időintervallum, hiszen november első hetétől kezdve szinte egymásba érnek a különféle céges és egyéb kiskarácsonyi bulik. Én magam is egy ilyenről tartottam haza éppen és bár nem voltam részeg, ahhoz azért éppen eleget ittam, hogy elébb rossz vonatra szálljak fel, aztán pedig rossz állomáson le. Körülnéztem, de egy lelket se láttam a peronon, amit nagy hirtelen nem is bántam, mert a gyomrom ekkor döntött úgy, hogy ideje megszabadulnia az este során elfogyasztott pia egy részétől.

A lány éppen a mögöttem lévő padon ücsörgött: akkor vettem csak észre, amikor felegyenesedtem és az információs tábla felé pillantottam, hátha.

Holt Remények

Lesley MacBeltine – Ő, a piros táskával

- Rég ment el a vonat Helsinki felé? – tudtam, hogy a P-vonatnak hamarosan jönnie kellene, de nemigen jártam még erre ennyire korán, az információs táblák pedig nem működtek. A lányt reflexből angolul szólítottam meg: ittasan meg se próbálkoztam volna az egy év nyelviskolai finntudásommal.

- Az nem az én vonatom – nem arra válaszolt, amit kérdeztem – Másikra várok.

Reggel volt, úgy tíz perccel öt után, sötét és csípős, mint az évnek e szakaszában mindig. A Leinelä állomáson ezekben a korai órákban a kék és a fehér uralkodtak, a kijelző táblák fényei.

Az eső nyomán felszálló köd egybemosta őket a peron betonszürkéjével és a padok üveg szélfogóinak palackzöldjével; ebben a lassan kavargó semmiben alig kivehető ködszellem volt csupán az a néhány ember, akik talán munkába tartottak, talán haza, mint én. Nem voltak sokan és igyekeztek tudomást sem venni egymásról, vagy mirólunk.

- Kicsit elkeveredtem – jegyeztem meg félszeg mosollyal – Rossz vonatra szálltam fel Helsinkiben…

- Anyukámhoz megyek – mondta erre, válasz gyanánt, vagy inkább helyette – Korábbra ígértem magam…

- Szintén kiskarácsony? – mosolyodtam el. Ez megmagyarázta volna azt a furcsa zavarodottságot a lány tekintetében, amit

ide JJuhász

mindeddig nem tudtam hová tenni. Tehát simán csak arról van szó, hogy ő se józan.

Végignéztem rajta, ahogy ott ült a padon, a sápadt fényben.

Világos, talán bézs kapucnis kabát, szürke nadrág, egy piros táska… Fekete haja és keleties vonásai egyértelművé tették, hogy nem finn. Bár felém fordította az arcát, tekintete olyan volt, mintha nem is látna engem.

Tizenöt perc lehetett még vissza a vonatig; elmerengtem, megérie várnom, hiszen csupán egy megállóról van szó, ráadásul semmivel se leszek közelebb Korso-hoz, mint most. Elnéztem jobbra, a Leinelän Puistotie felüljárója felé, amely most épp csak sejlett a ködben és azon gondolkoztam, vajon a buszokkal többre mennék-e, amikor a lány ismét megszólalt.

- Mennem kell!

- Persze, viszlát… – ahogy vissza akartam fordulni már csak a szemem sarkából láthattam, amint sietve ellép mellettem a peron széle irányába, a padon felejtve a piros táskát. Hallottam a fékező vonatot és hallottam a sikoltást, ám mire megfordultam, csupán a süket csend és az üres peron maradt: se a lányt nem láttam sehol, se a vonatot, amely a menetrend szerint ott se lehetett volna. És

Holt Remények

Lesley MacBeltine – Ő, a piros táskával

ahogy ott álltam értetlenül forgolódva, észrevettem, hogy az ottfelejtett táska is eltűnt.

Korso-ba vonattal jutottam el valamikor reggel hat körül, fogalmam sincs, hogyan: nem emlékszem rá, hogy felszálltam volna bármire is, viszont ahogy a bakancsom és a nadrágom szárai térd alatt kinéztek, olyan helyen is találhattam utat hazafelé, ahol sose volt. De a leginkább mégis azon járt az agyam,

hogy

mit

láttam

pontosan

Leinelä

köd-lepte

vasútállomásán… Vagy hogy voltam-e ott egyáltalán.

A hétvégén többször is eszembe jutott a lány, sőt még az is, hogy szétnézek a neten, hátha találok valamit a Leinelä állomásról, de végül túl lusta voltam hozzá, mint úgy általában mindenhez hétvégénként.

Sötét volt a hétfő reggel, az a fajta mély és nyomasztó sötét, amire csak Észak telei képesek, ráadásul köd ült meg mindent.

Beteg sárga pacákká mosta szét a közvilágítás fényeit, eltüntette a tárgyak kontúrjait, az elsuhanó autók morgó, alaktalan tömegek voltak csupán. Fél hat volt, azok ideje, akik nem lassítanak se a zebráknál, se a pirosnál.

Amikor leszálltam a buszról a Leinelän Puistotie felüljárójánál, az állomást odalent jóformán látni se lehetett. Kék és fehér fénypamacsok; ha volt is odalent valaki, nyilván a peron

ide JJuhász

távolabbi, fedett részén várakozott. Mintha számított volna!

Valami szitált, nem lehetett egyértelműen esőnek vagy hónak nevezni, de minden nedvesen csillogott tőle, az arcom pedig folyamatosan irritálta.

Lesétáltam a fedett lépcsősoron – alulról a harmadik lépcsőfokon már egészen megfakult a tenyérnyi vérfolt, ami pár napja még frissen vöröslött –, majd kényelmes tempóban elindultam a peron közepe felé. Talán tíz lépésre lehettem a szélfogóktól, amikor az egyik üvegtábla mögött egy alakot fedeztem fel. Nem ült le, nyilván a hideg vagy a mindenütt jelenlévő nedvesség miatt, viszont így, a párás palackzöld üvegen keresztül úgy látszott, mintha nem is létezne deréktól lefelé. A turpisságra persze azonnal fény derült, amint odaértem: egy világos szürke nadrág tréfálta meg a szemem. Sötét hajú lány álldogált ott, bézs színű kapucnis kabátban, mögötte a padon egy piros táska. Ismerősnek tűnt, de már megszoktam, hogy az egyes napszakokban mindig ugyanazokat az embereket látom, ugyanott. Nyilván a szokásos reggeli vonatvárók egyike…

Mért volt akkor mégis olyan furcsa érzésem?

Felpillantottam az információs táblára, nem kellett volna.

Holt Remények

Lesley MacBeltine – Ő, a piros táskával

- A franc essen bele, hogy már megint késik! – mordultam fel, ösztönösen angolul. Ugyan csak négy perc csúszásról volt szó, de amilyen az én formám, a busz egészen biztosan nem fog várni rám…

- Az nem az én vonatom – egy pillanat alatt kiürült a fejemből minden gondolat, ahogy a lány megszólalt mellettem – Másikra várok.

- Te… Tessék?

- Anyukámhoz megyek – felém nézett, de nem rám – Korábbra ígértem magam…

- Isteni csoda lenne – pillantottam ismét az információs táblára – ezzel az átkozott vonattal bárhová is időben odaérni! És egyszeriben minden beugrott: ez ugyanaz a lány volt, akit két nappal korábban láttam ugyanitt, csaknem pontosan ugyanebben az időpontban.

- Mennem kell… – ahogy visszafordultam hozzá, már csak a szemem sarkából láttam elsuhanni a peron széle felé, hallottam a fékező vonat hangját és a sikolyt, ám mire megpördültem…

Semmi. A pad felé pillantottam, de mostanra a táska is eltűnt, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy ott hagyta, amikor a vonathoz szaladt… Megint.

Alvajáróként

dolgoztam

végig

a

nyolc

órámat

a

ide JJuhász

csomagolóüzemben és aznap először hálás lettem volna, ha a munka szellemileg is igénybe vesz annyira, hogy ne gondoljak minden átkozott percben arra a lányra. Immár tisztán emlékeztem az első találkozásunkra is, sokkal részletesebben, mint szerettem volna.

De ki ő és miért kísért engem? Vagy nem is engem kísért, csupán én vagyok mindig ott, amikor megjelenik?

Mire eljött a műszakom vége, két dolgot tudtam biztosan: először is, a lány nem lehet valóságos – bár azt nem tudtam volna megmondani, hogy micsoda. Másodszor: kell lennie valahol az internet végtelen pornó- és konteó-áradatában valaminek, ami segít megértenem ezt az egészet.

- Az nem az én vonatom…

- Itt csak ez a vonat jár – délután közepe volt, bár az évnek ebben a szakában az se sokkal világosabb, mint az éjszakák. És az a mindent elborító köd, mely mintha az egész világot sápadt foltokká akarná mosni…

- Másikra várok. Anyukámhoz megyek.

- Tíz perc és jön a másik – fogalmam sincs, mért tettem úgy, mintha nem tudnám, mire megy ki a játék. Egy kezemen már

Holt Remények

Lesley MacBeltine – Ő, a piros táskával

meg se tudnám számolni, hányszor akadtam össze ezzel a furcsa lánnyal a Leinelä állomáson, a legváltozatosabb időpontokban.

- Korábbra ígértem magam.

- Feleslegesen sietsz – bukott ki belőlem – Sosem fogsz odaérni hozzá.

- Tudom – mióta ismertem, először ekkor nézett egyenesen a szemembe –, de mennem kell.

Mióta ismertem, először adta jelét annak, hogy tudatában van a jelenlétemnek, először reagált a hangomra. És én először nem fordultam utána, hogy lássam a semmit, amivé szertefoszlik, amikor sikoltva a nemlétező vonat elé veti magát.

Van valami sorsszerű abban, hogy éppen ugyanezen a napon akadtam a lány nyomára. Pár éve a Vantaan Sanomat nyúlfarknyi cikkben számolt be egy balesetről, amelyben egy fiatal lány megbotlott a peronon és az állomásra érkező vonat elé zuhant. A cikkhez csatolt képen jól látszott a piros táska, amit a padon felejtett. Ki tudja, talán épp akkor botlott el, amikor vissza akart fordulni érte…?

Hosszú heteken át nem voltak ködös napok: az idő mind hidegebbre fordultával az esőből havas eső, majd hó lett. Ám én minden sötét reggelen rettegve pillantottam ki az ablakon, ott találom-e azt az átkozott tejfehér gomolygást, mely mintha

ide JJuhász

egyenesen a túlvilágról szivárogna elő. Nem a lánytól féltem, hiszen bármi volt is ő – a „szellem” és hasonló szavak túl ostobának tűntek, amikor rá gondoltam –, sohasem ártott nekem, rettegtem viszont a ködtől, amely kérlelhetetlenül újra és újra megidézi, majd mindannyiszor a halálba taszítja őt.

Aznap reggel késve érkeztem az állomásra, a vonat már csaknem beért: igyekeznem kellett, ha nem akartam lemaradni róla.

- Az nem az én vonatom…

Megdermedtem, szó szerint.

- Másikra várok.

Nem volt köd, vagy legalábbis nem annyi, hogy látványos legyen.

- Anyukámhoz megyek.

- Tudom – bólintottam és egyenesen ránéztem – Elkísérlek, ha gondolod.

- Korábbra ígértem magam… – ezúttal is egyenesen a szemembe nézett.

- A táskádat ne hagyd itt!

Nem tudom, hogy a vonat, amire felszálltunk, létezett-e egyáltalán. Útközben a lány elmesélte, hogy a haldokló édesanyjához siet a kórházba, ám valamiért akárhányszor felszáll

Holt Remények

Lesley MacBeltine – Ő, a piros táskával

a vonatra, mindig a Leinelä állomás peronján találja magát. Nem egyszerűen csak össze volt zavarodva, ahogy első alkalommal gondoltam, de leírhatatlanul szomorú is volt.

- Tudom, hogy anyukám meghalt – suttogta maga elé – és azt is tudom, hogy én halott vagyok, már évek óta. És tudom azt is, hogy anyukám egyedül halt meg, engem gyászolva: ezt sosem fogom megbocsátani magamnak!

Könnyes szemekkel nézett fel rám.

- De végre volt valaki, akinek elmondhattam. Köszönöm.

A vonatról már egyedül szálltam le a Leinelä állomáson: a lány eltűnt, mintha sohasem létezett volna és bár biztos nem lehettem benne, úgy hittem, végre odaért az édesanyjához. Egyedül a piros táskája, amit a vonaton felejtett, emlékeztet rá azóta is, hogy nem csupán káprázat volt. Most is nálam van: várom a vonatot, ami elvisz hozzá, hogy visszaadhassam neki. Ó nem, ez nem az én vonatom. Másikra várok.

Az életet a haláltól elválasztó határ homályos és bizonytalan.

Ki a megmondhatója, hol végződik egyik, és hol kezdődik a másik?

Edgar Allan Poe

BEL CORMA SÁPADT ANGYAL

ide JJuhász

Az alkony lágy, szellő lantján szerelem szonáta száll felém, hűs ujjam dallamát simítja

Langy fuvallat szellem keze

száraz pernyeként hull elém.

kedvemet keresi kutatva, lélek fátylam fellebbentem

A hold ezüstös, szeretet színe

s ő menekül dérrel sivítva.

mindent lebíró hűvös hullám, sugara széttörik szívemnek

Kedvesem, csak szépséged

kemény, kristályos pajzsán.

emléke, mi maradt nekem, vörös ajkad véres nyomát

Köröttem millió, alvó virág

én hideg bőrömön viselem.

édes folyamként virulnak, ám ha érintik szürkeségem

Sápadt angyal, te lehelted

halk sikollyal kifakulnak.

ajkamra az árnyak csókját, s én némán, könnyezve járom a vámpírok magányos útját.

Holt Remények

BUGLYO GERGELY KÉPHIBA

ide JJuhász

Óvatosan cipelem fel a dobozt a lépcsőn: kéthavi fizetésem ment rá az új tévére. Ma végre kidobhatom azt a katódcsöves vackot.

A második emeleten már csúszik a kezem a verítéktől, fogást kell váltanom a dobozon. Az ajtóban se merem letenni, inkább megnyomom a csengőt a könyökömmel.

– Na, mit szólsz? – vigyorgok Diára, amint ajtót nyit.

Csodálkozva méri végig a dobozt: szerintem nem tudta elképzelni, hogy a százhuszonhét centis képátló mit jelent a gyakorlatban.

Csak annyi időre rakom le a tévét, amíg kibújok a cipőmből, aztán viszem is tovább a nappaliba. Ahogy az olló után kutatok a fiókban, észreveszem, hogy remeg a kezem, mint kissrác koromban, karácsonykor. Az biztos, hogy jó kis ajándékkal ünnepeljük meg az összeköltözésünket Diával.

– OLED kijelző, 4k felbontás, webOS, 3D funkció! – sorolom, miközben átvágom a ragasztószalagokat.

– Ajaj – csóválja a fejét játékosan Dia. – Ez mind kell nekünk?

Egyelőre az erkély melletti sarokban, a még ki nem pakolt dobozok tetején találok helyet a régi tévének, és máris nekilátok bekötni az újat. Amíg fut a csatornakereső, hol a kanapé szélén

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

ülve dobolok a lábammal, hol felpattanok, és fel-alá járkálok a szobában.

– Most már meghívhatjuk a szüleidet tévézni – jegyzem meg félkomolyan, mire ő szúrósan néz vissza rám.

– Mondtam, hogy apám nem tud járni. Felcipeled őt is?

Igyekszem olyan képet vágni, mintha megérteném. Én már a kapcsolatunk elején bemutattam Diát a családomnak, ő viszont hónapok óta halogatja a dolgot, mintha szégyellne engem előttük.

Mindig akad valami kifogás: pont felújítják a házat, másik vendéget fogadnak a hétvégén, és így tovább. Lényegében Dia választotta ki a közös lakásunkat, de mi a francnak akart lift nélküli házba költözni, ha az apja mozgássérült? Most azonban nem kezdek vitatkozni. Úgy tűnik, a rendszer végre üzemkész.

– Figyeld a tűéles HD-t! És ezek a kontrasztok, beszarás!

– Tényleg klassz – bólogat Dia. – Neked is tetszik, ugye?

– Persze.

Nem igazán hiszek neki – tudom, ha rajta múlik, a tévére költött pénz még a számlánkon lenne tartalékban –, így egy hirtelen ötlettel a kezébe nyomom az egyik szemüveget.

– Nézzük meg a Gravitációt 3D-ben! Állítólag úgy az igazi.

ide JJuhász

Már a bevezető képsoroknál elfog egy különös érzés, mintha valami nem lenne a helyén. Talán csak időbe kerül, amíg a szemem hozzászokik a háromdimenziós képhez. Diának nem szólok róla, úgy tűnik, ő nem vett észre semmit.

Ahhoz a jelenethez érünk, ahol Sandra Bullock elalszik a zéró gravitációban. Itt végre tetten érek egy furcsaságot: az alakja hosszú árnyékot vet a kép jobb oldalát behálózó kábelekre, pedig a fényforrás hátul van. Nem bírom tovább, kimerevítem a képet.

– Te is látod? – mutatok a hibára.

– Mit? – Az az árnyék nem kéne ott legyen. Olyan, mintha kiemelkedne a képből. Kurvára nem értem, mi ez.

Próbaképpen

leveszem

a

3D

szemüveget.

A

kontúrok

megkettőződnek, a térhatás megszűnik, de ezzel együtt az árnyék is eltűnik a képről.

– Szellemképes? – tippel Dia. – Az nem lehet – jelentem ki. – Polarizációs szűrő, vagyis szemüveg nélkül mindkét szemmel egyszerre látod a két képet, de egyébként ugyanaz az egész. Ha bármilyen hiba lenne, azt most is látnunk kéne.

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

Visszaveszem a szemüveget: az árnyék újra ott van. Sötét, homályos paca a hamis mélységű tér szövetén.

– Felhívtad a szervizt? Mit mondtak? – érdeklődik Dia, amikor végez a futópadon, és a szennyesbe dobja a tréningruháját.

– Csupa baromságot. – Dühös pillantást vetek a telefonomra, mintha az tehetne róla. – Figyeljek oda a távolságra, meg hogy milyen szögből nézem a 3D-t, és így tovább. Szerintem azt se fogták fel, milyen hibáról beszélek.

– Nem kéne visszavinni a tévét, hogy meg tudják nézni?

Egy pillanatig mérlegelem a lehetőséget. Szívesen kísérleteznék még a hibával, de a legfontosabb, hogy legyen egy jól működő tévénk.

– Reggel beviszem meló előtt. Gyere, együk meg a pizzát, éhen halok.

– Hülyéskedsz? – bámul rám Dia. – Már így is kövér vagyok a szerepemhez! Szerinted azért tornázom ennyit, hogy aztán pizzát egyek?

– Pedig nem kell fogynod. – Egy gyors csókkal nyomatékosítom a mondandóm, aztán leülök a konyhában, és nekilátok a pizzának.

ide JJuhász

A következő pénteken hívnak a szervizből: nem találtak hibát, a tévé 3D funkciója tökéletes. Nem akarok hinni a fülemnek. „Egyeseknél előfordul, hogy a kép egy részét duplán látják – magyarázza jóindulatúan az ügyfélszolgálatos, amikor átveszem a dobozt. – Ez nem a készülék hibája.” Most mi legyen?

Balhézzak, hogy cseréljék be? Végül csak megköszönöm, és lelépek. Mára nem osztott be a főnök, így ott az egész délután, hogy a dolog végére járjak.

Több 3D-s filmet is kipróbálok. Az árnyék mindig megjelenik: előbb fél óra, majd öt perc után, az utolsó filmnél már azonnal. És mindig ugyanott van. Akkor is, ha nincs a képen semmi, ami árnyékolna.

Nehogy beparázz!, mondom magamnak. Ez csak egy hülye árnyék, egy képhiba. De az árnyék körül valami más is kezd formát nyerni. Valami, ami leginkább…

Hirtelen kopognak a bejáratnál. Bárki is az, a legrosszabbkor zavar. Megállítom a filmet, gépiesen kimegyek ajtót nyitni. Mire felocsúdnék, kezet kell fognom. Aztán megint.

– Helló.

A két srác Imi és… Atesz, ha jól emlékszem. Munkatársaim, de nem sokat tudok róluk, mert az elektronikai részlegen dolgoznak.

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

– Bocs, hogy így beestünk. Egresinél fel volt írva az új címed, de a telószámod nem – magyarázza Atesz. Kopasz feje szinte világít a lépcsőházi lámpák fényében. – Hallottuk, mi van a tévéddel.

Szóval… megnéznénk, ha nem gond. Láttunk már ilyet.

Azt kétlem, felelek gondolatban, de azért intek, hogy jöjjenek beljebb. Kinek is beszéltem az ügyről meló közben? Úgy terjed ott a pletyka, mint valami rohadt nyugdíjasházban.

Pont ekkor ér haza Dia is. Csendes döbbenettel mered a társaságra, de mielőtt elmondhatnám, miért jöttek, eltűnik a fürdőszobában. Felbontok két sört a srácoknak, és megmutatom a tévét.

– Fú, baszd meg! – Imi eltátja a száját: hatalmas lófogai kuszán meredeznek. – Mennyi a fizu ott a logisztikán?

Közben leállt a film, csak a lejátszó képernyővédője fut. Hirtelen ötlettel kiveszem a lemezt, és a háromdimenziós Youtube-videók között keresgélek.

– Hol az az árnyék? – kérdezi Atesz.

– Csak 3D-ben jelenik meg. Figyelj – mondom, és elindítok valami erdei felvételt. Atesz a 3D szemüvegért nyúl, közben dől belőle a szöveg.

– Akkor nem a kijelző selejtes. Ha kiég néhány pixel, az most is látszana. Próbáltad átállítani a felbontást? – Bólintok. –

ide JJuhász

Kikapcsolni a motion processinget?

– Már megnézte a szerviz – szól közbe Dia élesen. Csak most veszem észre, hogy bejött a szobába.

Atesz felröhög, miközben a szemüveget igazgatja az orrán.

– Ne dumálj bele, bébi! Ez férfidolog.

– Hé, öreg – emelem fel a hangom, de Imi hirtelen felkiált.

– Azt a kurva…! – A kanapéra löttyinti a sörét.

Amíg Dia dühöngve nekiáll feltakarítani a foltot, én a két srácra nézek. A 3D szemüveg eltakarja a szemüket, de az arcukra így is kiül a döbbenet. Ettől furcsamód megnyugszom egy kicsit. Ez bizonyítja, hogy nem őrültem meg.

Aztán elkérem az egyik szemüveget. Az erdő térhatást nyer, és megjelenik az árnyék. De már nem csak az. A fák között ott egy kivehetetlen alak: görnyedt, de emberszerű. Valahogy kilóg a képből, egyértelmű, hogy nem az erdőben filmezték le – és az árnyék az övé.

Csend van. A szemüveg alatt lehunyom a szemem, így a srácok sörszagú leheletén kívül semmit sem érzékelek. De az alak és az árnyéka csak lassan tűnik el, mintha a kép beleégett volna a retinámba. Megborzongok.

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

– Talán egy hacker szórakozik – mondja Imi; kiálló fogain megcsillan a lámpafény. Mind tudjuk, hogy téved. Az egész csak 3D-ben látszik, ráadásul külső fájlokról van szó: a mozifilmek Blu-ray-en voltak, a mostani video meg egy Youtube-szerverről fut.

Miután a srácok elmentek, sokáig vizsgálom, ide-oda tekergetem a felvételt. Az erdő kezd elmosódni, fák helyett padlón heverő farönköket látok, egy ágyat, és falakat meg egy ajtót. Ez valami padlásszoba. És a fura alak a bejáratnál áll.

De van még valami, amit látnom kéne. Biztosan érzem, hogy ott van. Néha már-már megjelenik a kép sarkában, de aztán újra elmosódik, mintha szórakozna velem.

Alig vagyok tudatában, hogy Dia kiviszi Atesz és Imi félbehagyott sörét.

– Kérlek, ne hívd ide többet ezt a két pasit – mondja halkan.

Amikor nem reagálok, hátulról a vállamra teszi a kezét. – Nem pihensz egy kicsit? A tévé megvár.

– Nem. Inkább nézd meg te is.

Hallom, ahogy beszívja a levegőt, majd lassan kiengedi a tüdejéből. Végül mellém ül, és felveszi a másik szemüveget. Újra és újra végignézem a videót, most már Diával. A képkockák

ide JJuhász

folyamatosan változnak, ahogy a padlásszoba képe egyre jobban felemészti az eredeti felvételt. A videó végül teljesen kettéosztódik: szemüveg nélkül békés erdei séta kettős kontúrokkal, szemüveggel viszont térhatású rémálom. És a képernyő szélén, a láthatóság határán még mindig fel-feltűnik az a különös fehérség.

De mi az? Elviselhetetlen érzés, hogy nem jövök rá, mégis pont ez ad egyfajta fókuszt. Cél nélkül úgy esnének szét a gondolataim, mint egy foghíjas Jenga-torony.

Dia is egyre ijedtebbnek tűnik, de nyilván látja rajtam, hogy min megyek keresztül.

– Nyugi, drágám – próbál mosolyogni. – Biztos van ésszerű magyarázat.

Ahhoz sincs erőm, hogy megköszönjem a támogatását. Fél óra múlva egyedül hagy, de én nem tudok leállni. A képernyő előtt vacsorázom.

– Kapcsold már ki! – mondja később Dia. – Kezdesz bekattanni!

Talán igaza van, de nem hagyhatom ennyiben.

– Nem vagy kíváncsi, hogy mi az ott szélen?

– Nem – vágja rá. – Így is rosszat fogok álmodni. Vagy jössz aludni, vagy jó éjszakát a tévéd mellett.

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

Erre nem tudok mit felelni. Amíg a válaszon gondolkodom, ő megvonja a vállát, és sértődötten bevonul a hálóba.

Még egyszer, utoljára az elejére tekerem a videót. A kép már egészen éles, de a sötét emberi alaknak még mindig csak a körvonalai látszanak, mert egy lámpa a válla mögött imbolyog. Úgy tűnik, az alak lába mozog, mintha közeledne. És a háromdimenziós kép felém eső részén, az ágy mellett ott az a valami. A térhatás miatt olyan közelinek tűnik, mintha kinyújtott kézzel elérhetném, de olyan homályos is, mint a fókuszon kívül lekapott tárgyak.

Aztán tisztul a kép, és meglátom. Csontok. Egy nagy halom emberi csont.

A tévé előtt töltöm a hétvégét. A múltkor megígértem Diának, hogy szombat este együtt megyünk a barátnője fellépésére – elég nehezen érti meg, hogy addig sehol se tudnám jól érezni magam, amíg rá nem jövök a padlásszoba titkára. Mert az egésznek van valami értelme, ebben biztos vagyok. Ha megoldom a rejtélyt, talán eltűnik a szorító érzés a gyomrom tájékáról. Mindezt elmondom Diának is, de ő kosztümöt vesz, és elindul egyedül.

Bevágja maga mögött az ajtót, mint egy tini.

Aztán elmúlik a hétvége, de semmivel se jutok közelebb a

ide JJuhász

megoldáshoz. Hétfőn beteget jelentek egész hétre, úgyse tudnék a munkára koncentrálni. De én is érzem, hogy túlfeszítem a húrt.

Másnapra begörcsöl a vádlim, fáj a derekam a folytonos üléstől, de a lelkemre nehezedő ködös fásultság a legrosszabb. Hosszú vívódás után megengedem, hogy Dia elrángasson a tévé elől.

Beülünk egy kávézóba, de nem tudok úgy beszélni vele, mint régen. A csillagmintás tapétát bámulom.

– Szerinted jó ez így? – töri meg a csendet, amíg a kávéra várunk.

Megrázom a fejem. A nyomtatott csillagok némelyike mintha kiemelkedne a fal síkjából.

– Így képzelted az összeköltözést? – kérdi hűvösen.

– Ne haragudj. – Ennyit tudok kinyögni.

Dia megszorítja a vállam.

– Mi a franc van veled? Szinte már nem is ismerlek.

– Semmi gond. Meg fogom oldani, csak idő kell, hogy…

– Egy frászt! – kiáltja, mire a szomszéd asztalnál turbékoló pár ránk bámul. Dia halkabban folytatja. – Az a rohadt tévé az oka mindennek. Holnap el kell mennem a helyszíni próbára, este tíz körül érek haza. Addigra szabadulj meg tőle.

– Mi van? Adjam el? Egy nap alatt?

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

– Akkor vidd vissza, vagy verd szét egy kalapáccsal. Nekem mindegy, de nem akarom látni, mire hazaérek.

Dia hajnalban indul Budapestre. Amint becsukódik mögötte az ajtó, felkelek az ágyból, és a kikapcsolt tévét bámulom a nappaliban: a képernyő egyszerűen túl sötét. Szinte érzem, ahogy a sötétség belülről nekifeszül a kijelzőnek. Mi legyen? Próbáljam meg visszavinni a szervizbe, ahogy Dia mondta? Végül a távirányítóért nyúlok, és bekapcsolom.

Azonnal a padlásszobában találom magam, amint felveszem a szemüveget. Ez nem csak térhatás, nem illúzió. Felállok. A talpam alatt régi gerendák nyikorognak, nem a lakásunk parkettája. A szemem sarkából látni vélem a csontokat, de nem akarok odanézni. Az üres ajtókereten túl lámpa imbolyog. Valaki jön. A fülemben dörömböl a vér, de így is hallom a lépteit. A bejáratnál megjelenik valami sötét.

Lekapom a szemüveget. A padlás eltűnik, de percekbe kerül, amíg helyreáll a légzésem ritmusa. Kimegyek arcot mosni, átgondolom az egészet. Tennem kell valamit, vagy meg fogok őrülni. De mi a francot csináljak?

Felütöm a laptopot, és beírom a keresőbe, hogy „paranormális tanácsadó”. Sok marhaságot dob fel, az életmódfejlesztéstől a

ide JJuhász

szellemjárta kastélyokig. Aztán végre találok valakit. „Házhoz hívható, nagy tapasztalattal. Detektor nélkül is képes észlelni az ektoplazma-maradványokat.” Az utolsó mondat elgondolkodtat, de azért kihívom.

Két óra múlva csengetnek. Jól öltözött, magabiztos mosolyú srác áll az ajtóban.

– Helló, Westhilfer Ervin vagyok. Hol láttad az entitást? Mi ebben a szakmában tegeződni szoktunk, ugye nem gond?

Gyorsan bemutatkozom, és a nappali felé vezetem. Az előtérben többször is megáll, a falakat tapogatja.

– Érzékelem itt egy… másik jelenlét nyomait.

– A barátnőmet? Ha a tapétát nézed, azt ő kávézta le. Most nincs itthon.

Sürgetem, hogy kövessen. Megbotlik egy dobozban, amiben a kupakgyűjteményem van, de végre bejutunk a nappaliba.

Bekapcsolom a tévét.

– Előfordul, hogy egy entitás nem fizikai valójában jelenik meg, hanem valamilyen technikai eszközön keresztül kommunikál – magyarázza Ervin, amikor kapiskálni kezdi, miről van szó. – Esetleg meggyilkolták a tévé előző tulajdonosát?

– Nemrég jött a gyári futószalagról – dünnyögöm.

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

– Akkor elképzelhető, hogy az asztrálvilágból kapsz üzenetet rajta keresztül – folytatja derűsen. – Ez akkor szokott megtörténni, ha az entitás figyelmeztetni akar, bosszút állni, vagy épp a segítségedet kérni.

Egyre fogy a türelmem, de azért elindítok egy 3D-s videót. A szemüveghez hozzá se nyúlok, csak Ervinnek szólok, hogy vegye fel.

– Látok egy árnyékot – mondja. Úgy tűnik, bármi is lakik a tévében, az a srác kedvéért egy kicsit visszafogja magát.

– Mi lehet az? – kérdem.

– Az asztrálüzeneteknek sokszor személyes vonatkozása van.

Esetleg elvesztettél valakit, aki kapcsolatba akar lépni veled? Ha most nem találjuk meg a választ, akkor is tudok segíteni. Egy parapszichológiai cégnek dolgozom, ahol szerény órabér fejében… Észreveszem, hogy már nem is a tévét figyeli. Hogy lehet, hogy nem sokkolta a képernyőn látott változás? Valószínűleg azt hiszi, hogy trükk az egész. Hogy ezzel próbálom felhívni magamra a figyelmet. Nyilván ilyen a legtöbb ügyfele. Úgy érzem, mindjárt rosszul leszek. Gyorsan kifizetem, hátha veszi a lapot, és eltűnik.

– Itt a névjegyem – mondja még az ajtóban. – Asztrálcsapdákat is

ide JJuhász

forgalmazunk, ha netán nem akar távozni az enti…

– Viszlát. – Becsukom előtte az ajtót.

Szívesen egyedül maradnék a gondolataimmal, de amint leülök ebédelni, megcsörren a telefonom. Egresi keres a munkahelyről.

– Figyelj – kezdem –, a héten még nem tudok bemenni, de…

– Nem ezért hívlak. Téged legalább el lehet érni. – Nyugtalanság rezeg a hangjában.

– Hogyhogy?

– Nem tudsz valamit Szabó Imiről és Újhelyi Attiláról? Pénteken állítólag megnézték a tévédet. Azóta nem jöttek be, és a telefont se veszik fel.

Habogok valamit, hogy lerázzam. A srácok valószínűleg jól vannak, de… mi van, ha mégsem? Ha ez valami átok? Mi van, ha én leszek a következő áldozat?

A tévé mögé hajolok, egymás után kihúzom a kábeleket.

Felemelem a készüléket, és az ablakhoz lépek. Dobjam ki?

Eszembe jut a kéthavi fizetés, és inkább leteszem a kanapé mellé.

Pár nap alatt eladom, de így addig se árthat nekem. Kiemelem a régi, katódcsöves tévét a sarokból, és beüzemelem.

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

Az ismerős, szemcsés kép fogad. Egy unalmas fazon a fogkrémekről beszél. Nincs padlásszoba, se árnyék, se csontok.

Próbaképpen felveszem a 3D szemüveget. Még mindig fogkrémek. Ez haladás.

– Szóval eladod, mi? – húzza a száját Dia, ujjaival a tévé keskeny peremén dobolva.

– El. És addig se kapcsolom be. Elegem volt.

Mellém ül, és hosszan fürkészi a tekintetemet. A jobb füle előtt ott maradt egy kis piros folt a színpadi próbasminkből: nyilván sietett, hogy időben hazaérjen.

– Nem hiszek neked – mondja. – Még mindig megszállott vagy.

Különben a tévé már nem lenne itt.

Hirtelen megakad a szeme a kisasztalon heverő névjegykártyán.

Felveszi, gyors pillantást vet rá – aztán elkerekedik a szeme.

– Mi ez? – néz rám értetlenül. – Idehívtál egy ilyen… bohócot?

– Én csak…

– Ne. – A szeméből eltűnik a zavar, a helyét csalódottság és valami fura közöny veszi át. – Azelőtt nem hittél ebben a humbugban. Megváltoztál.

Ez komoly? Ezek után még a hitről beszélgetünk? Az asztalba akarok rúgni, de végül beérem a kiabálással.

ide JJuhász

– Te is láttad, nem?! Az a tévé, az a padlásszoba kibaszottul nem humbug!

– De egy ilyen névjegykártyás pasi…

– …nem old meg semmit, tudom! – vágom oda. – Én húztam ki a tévét, és én fogom eladni! Vége, kész, nincs több képhiba!

Egy pillanatra beáll a csend.

– Már megint „te” – mondja Dia, aztán feláll a kanapéról. És a hangját is felemeli. – Te! Mindig csak te! A te tévéd, a te életed, a te baromságod!

– Mi a…

– Fogd már fel, egy összeköltözés nem erről szól!

– Ja. Esetleg te is segíthettél volna ahelyett, hogy benne hagysz a szarban. Önző picsa – csúszik ki a számon. Legszívesebben visszaszívnám a szavakat.

Dia nem szól, úgy méreget, mint egy ronda bogarat. Aztán sarkon fordul, és bezárkózik a hálóba.

A magány kicsit kijózanít: veszek egy mély levegőt, és visszaülök a kanapéra. Már éjfélre jár, mire Dia előjön. Túlesem a bocsánatkérésen, de a tekintete még mindig szomorú.

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

– Nem csak a te hibád – suttogja, és megfogja a kezem. – Én is elszúrtam ezt az összeköltözés-dolgot.

– Mire gondolsz?

– Az lenne a lényeg, hogy teljesen megismerjük egymást. Ha akarod, vasárnap bemutatlak a szüleimnek.

– Akarom. – Csak akkor jövök rá, milyen furán hangzik, amikor már kimondtam. „Akarod-e hites feleségedül az itt megjelent Széphalmy Diánát?” Érzem, hogy mosolyra görbül a szám.

– Izgulsz? – kérdi Dia a volánnál. A poros út lassan elfogy előttünk, közeledünk az utolsó házhoz.

– Nem igazán – felelem.

– Hazudós – mondja, és igaza van. Ki ne izgulna, amikor a barátnője szüleivel találkozik?

Miután leparkolunk, kutyaugatás fogad. Ettől majdnem pánikba esem, de kiderül, hogy a kutyát a hátsó kertbe zárták. Idősebb, pirospozsgás hölgy sántikál a kapuhoz. Tehát ő Gyöngyi néni.

Nem látszik túl vérmesnek, csak lennénk végre túl az első pár percen.

Leültet a konyhában, sütivel kínál. Tudom, hogy eljött a kényes kérdések ideje: mit dolgozom, milyen a családom, és ha pechem van, még az is jöhet, hogy mikorra tervezzük az esküvőt. Dia

ide JJuhász

pillantását keresem, de ő valamiért kilép az előszobába.

– Kedves fiatalember – mosolyog Gyöngyi néni. – Mutatkozzon be apusnak is.

– Hogyne.

– Szegénykém már teljesen ágyhoz kötött. Felvinné neki a gyógyszerét? Örömmel vállalom a feladatot: ezzel is későbbre halaszthatom a kérdéseket. Átveszem a gyógyszeres dobozt, és nekivágok a lépcsőnek. Az öreg fa nyikorog a talpam alatt, a korlátról minden érintésre potyog a festék. Kezdem érteni, miért szégyelli Dia a szülői házat. Átlépek egy küszöb felett, és majdnem megbotlom egy farönkben: a lépcső fölötti lámpa fénye alig szűrődik be ide.

Miért nincs ablak? Arrébb egy ágyat pillantok meg a félhomályban. Közelebb mennék, de üres. Nem úgy volt, hogy Dia apja ágyhoz kötött?

Oldalt fehérlik valami. Egy rakás. Egy túl ismerős rakás. Üvölteni akarok, de nem jön ki hang a torkomon. Közelebb megyek a halomhoz. Csontok. Azon kapom magam, hogy egy koponyát bámulok: hosszúkás állkapocs, kiugró fogak. Imi fogai.

Holt Remények

Buglyo Gergely - Képhiba

Minden erőmre szükségem van, hogy állva tudjak maradni, ahogy megfordul velem a világ. El kell tűnnöm innen! Az ajtó felé fordulok, de addigra ott áll az alak. Az arca nem látszik, árnyéka a lábamra vetül. Visszahátrálok a falhoz. Egy pillanatra pontosan azt látom, mint a tévé térhatású képén. Levenném a szemüveget, de nincs rajtam. Aztán az alak közelebb jön: Dia anyja az. Már nem sántít.

Elejtem

a

gyógyszeres

dobozt,

amit

eddig

görcsösen

szorongattam: felpattan a fedele, de üres.

– Semmi baj – szólal meg Gyöngyi néni. – Apusnak nem ilyen gyógyszerre van szüksége.

Apus? Az üres ágyra nézek, és látom, hogy hullámzik. Ezúttal tényleg felsikoltok.

Aztán a lépcsőnél megjelenik Dia. – Segíts! – kiáltom. Nem kapok választ. A szeme bánatos, de hideg, még sosem láttam ilyennek.

A két nő lassan közeledik, arcuk mintha viaszból lenne.

Körbefordulok, hogy menekülni próbáljak, de nincs hová.

Gyöngyi néni kivesz egy vaskos csontot a fehér halomból.

Leharapja a végét, és nekilát kiszívni. A cuppogó hangtól felfordul a gyomrom.

– Szabadulj meg ezektől, anya! – Dia a csontrakásra mutat. –

ide JJuhász

Kicsit túl aktívak mostanában. „Ha egy entitás figyelmeztetni akar…” – szólal meg a fülemben Ervin hangja. A mázlista kókler ráhibázott.

De nincs időm ezen gondolkodni. Máson se. Megpróbálok kitörni az ajtó felé, de Dia megragad a vállamnál, és az ágyra nyom. Hihetetlenül erős. Ütök, rúgok, minden erőmmel védekezem. Mintha egy kőfalat püfölnék. A szorítástól és az ágytakaró dohos szagától öklendezni kezdek. Valami mocorog a hátam alatt, a szövet mélyén. Apus.

A kezem Dia torkát keresi, de Gyöngyi néni elkapja a csuklóm.

– Nyugi, drágám – suttogja Dia. Éles fogak mélyednek a hátamba. Megint felüvöltök. Még vergődöm, de a fájdalom ködén át egyre kevesebbet látok Dia arcából. Csak a szomorú tekintetét, aztán már azt sem.

Holt Remények

TABI KAZU AZ ESŐVEL KEZDŐDÖTT...

ide JJuhász

Sötét van. Az égen nem látni egyetlen csillagot sem, pedig a Hold világít… talán már oda is feljutottak. Már nem tart sokáig a szenvedésem, de még egyszer emlékezni akarok rá…

Szokatlanul langyos volt a reggel és a cseresznyefák hirtelen tárták ki virágaikat egymás után. Aki csak tehette, kiment a szabadba gyönyörködni a csodában és beszívni a tavasz édes illatát. Az élénk szellő néhol fehéren kavargott, mint a tiszta hó, távolabb rózsásan, mint a legszebb lány arca… mint az én szerelmesemé. Úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb férfi ezen a világon! Nem csak engedelmes szép feleségem lesz egy hét múlva, hanem a szerelemmel kötöm össze az életem. A sors kegyes volt velünk. Futva siettem hozzá és már várt a kapuban. A távolban sötét fellegek gyülekeztek, mégis úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a kedvenc helyünkig, ami az erdő előtt volt. Régóta terveztük, hogy a szirombontásra ott leszünk, együtt. Elindultunk a faluból kivezető úton, ami a folyóhoz vezetett, majd átmentünk a vörös fahídon és nekivágtunk a rétnek. Erősödött a szél, de észre

sem

vettük,

minél

előbb

el

akartunk

érni

a

cseresznyeligetbe, aztán végre! Szirmok felhőjében sétáltunk,

Holt Remények

Tabi Kazu – Az esővel kezdődött…

szavak nélkül, csak beszédes tekintetünk árulkodott közös gondolatainkról.

Hirtelen csapott le ránk a vihar és zuhogni kezdett az eső.

Visszaindulni nem láttam értelmét, az erdő védelmében bízva futni kezdtünk, és nem tévedtem. A vén fák hatalmas lombja alatt száraz maradt a föld, és a szél sem tudta áttörni a törzsek védfalát. Egy öreg tölgyhöz lapulva bámultuk az elemek küzdelmét és csodálkozva figyeltük a különös felhőket, amik úgy vonaglottak, mintha élnének. Hamarosan gyengülni kezdett a szél és amilyen gyorsan jött, úgy ért véget a zápor. A nap erőre kapott és mi megkönnyebbülten mosolyogtunk össze, s ekkor pillantásom a nyakára tévedt. Kimonója fűzöldjén egy ujjnyi féreg kúszott rángatózva. Odakaptam, de elkéstem. Ahogy nyálkás teste rátapadt a selymes bőrre, kedvesem fájdalmasan felkiáltott. Legyőzve undoromat , megragadtam és letéptem róla, aztán dühödten rátapostam. Csak egy ragacsos folt maradt utána.

A kör alakú sebhelyből rubinvörös vér szivárgott. A folyóban lemosta a sebet és mire visszaértünk a faluba, alig látszott a helye. Estére elfelejtettük az esetet, és egy hét múlva ott álltam a sírjánál…

Az ismert, meghitt világ kapuja bezárult, s én fogolyként vergődtem halálra sebzett lelkem fájdalmának börtönében. Nem

ide JJuhász

tudtam felfogni, hogy már nincs itt velem, hogy soha nem leszünk együtt többé… és talán nem is akartam…

Néha félálomban őt láttam az ágyam mellett, aztán a következő pillanatban elragadtak az álomvilág démonai. Mintha két világ között megrekedtem volna. Újra és újra megpróbáltam visszahozni őt, és néha sikerült.

Kinn álltunk a tulipánokkal telehintett mezőn, és az ég kékjére felhők kúsztak lassan, mígnem fölénk értek. A színük, mint a rothadó avaré, s úgy hánykolódtak a szélben, mint a meztelencsigák a sóban, aztán férgek kezdtek hullani a földre, és minden nappal továbbfolytatódtak az álmok. Embereket láttam, akiknek az arcán másztak, aztán holtakat, akiket szinte elleptek.

Idegeim pattanásig feszültek, s lassan attól féltem, hogy beleőrülök. Végül úgy döntöttem, hogy nem alszom többé.

Nem tudom, hogy mi vett rá arra, hogy elhagyjam szobám rejtekét, talán egy ijesztő gondolat, ami egyre erősebben tört felfelé bennem, mígnem összeszedtem minden erőmet és kimentem a világba. Megkerestem az egyetlen barátomat, akiben megbíztam és akit elviseltem.

Holt Remények

Tabi Kazu – Az esővel kezdődött…

Éjjel indultunk el. A Telihold kékes fénye mutatta az utat egyenesen a temetőig. Miért jöttem ide éjnek idején? Mert abban bíztam, hogy nem azt látom majd, mint amit éjjelente láttam legsötétebb rémálmaimban, de az volt. Feldúlt sírok, szanaszét heverő kövek a kísérteties holdvilágban, mintha egy megvadult vaddisznóhorda tombolt volna itt már egy jó ideje, aztán meghallottuk a hangokat. A szentély felől jöttek. Nyöszörgés, cuppogás, tompa vergődő csapkodás. Óvatosan lopakodtunk a kerítésig és a vér megfagyott ereinkben a látványtól. Egymáson hemzsegő vonagló testek, amik alig őriztek meg valamit az emberből. Társam reszketve hátrálni kezdett és megbotlott egy ágban. A lények észrevettek minket.

Kapkodva szedtem elő a tarisznyámból néhány sárkánykövet – ahogy a faluban neveztük őket. A papok hozták őket a vulkánról és a belőlük rakott máglya napokig égett. Szemem rémülten tapadt a csúszva-mászva közelgőkre, miközben reszkető kézzel próbáltam tüzet csiholni, és hiába ordítottam barátomnak, akit megbénított a félelem. Tehetetlenül néztem, amikor elérték, és ekkor meggyulladt az első kő és hamarosan lobogva égett a bambuszkerítés hosszú sora, mögötte pedig a sok százéves szentély, s a lángok nyaldosva haladtak tovább a kerten. Úgy rohantam, mint talán soha. Szívem hangosabban zakatolt,

ide JJuhász

mint lépteim dobbanása. Nem tudom, hogy értem vissza a szobámba, csak lassan tudatosult bennem, hogy a sarokban kuporgok és a fogaim hangosan kocognak. Mi történik? Mik ezek a szörnyek és mit akarnak és mi lesz a világgal? Hiába csuktam le a szemem, a rémképek nem tűntek el, mintha az agyamban vetítették volna, aztán elaludhattam. Talán éjfél lehetett, amikor félálomban megéreztem, hogy valaki van a szobában. Felnéztem és egy ismerős karcsú alakot pillantottam meg a sötét homályban. A szívem nagyot dobbant. Ő lenne az?

Akkor csupán álmom oly eleven, mintha valóság lenne, és ő eljött hozzám, mert a szerelme erősebb a halálnál is? Lassan közeledett, mígnem ott állt mellettem. Előrehajolt, s hosszú fekete haja leomlott válláról és orromat édes vaníliaillat csapta meg. Ajkait éreztem ajkamon, bőrét a bőrömön és nem akartam többé felébredni… soha többé… ám nem menekülhettem sorsom elől.

A reggel durván rúgta szét csodálatos éjszakám melengető emlékét. Meztelenül feküdtem az ágyon, mellettem még langyos volt a párna. Felültem és döbbenettel láttam az apró vörös foltokat a lábamon, a mellemen, a karjaimon. Kerek kis nyomok, mint kedvesem nyakán azon a napon…

Holt Remények

Tabi Kazu – Az esővel kezdődött…

Hideg verejték gyöngyözött homlokomon, halántékom vadul lüktetni kezdett, gondolataim egyre őrültebb vágtába csaptak. Mi történt? Bár erre a kérdésre ismertem a választ. Miként sikerült beférkőzniük a gondolataimba, el sem tudtam képzelni, de abban biztos voltam, hogy nem akarom úgy végezni, mint a többiek, akiket a sírjaik mellett láttam. Nem értettem, hogy mi folyik körülöttem és nem láttam értelmét annak, hogy megszökjek, hiszen megfertőztek engem is. Egy hét múlva halott vagyok, és hogy mivé változik utána a testem, megőriz-e valamit emberi tudatomból, ezek olyan kérdések voltak, amikre nem akartam megvárni a választ.

Megfürödtem és tiszta ruhát húztam, elvégeztem a szükséges rituálékat, aztán egész nap imádkoztam. Elbúcsúztam a hanyatló Naptól, ezután a padló deszkája alól elővettem egy sárkánykövet, meg a rövidkardomat. Mindig itt tartottam őket, nehogy ellopja valaki, amikor távol vagyok. Folytattam az imát, majd mikor teljesen besötétedett, meggyújtottam egy gyertyát és letérdeltem a szoba közepén. A láng fölött lassan izzani kezdett a kő. Az idő lejárt!

Tudtam, hogy fájni fog, de már nem féltem. A penge könnyedén hasított a testembe. Bár nincs ember, aki ezt a rituálét gyakorolhatná, ha rákerül a sor, mégis magától értetődően

ide JJuhász

történik minden mozdulat. Forró vérem bíbor tóvá növekedett, és még láttam, ahogy a padló lángra lobbant a sárkánykő tüzétől, és én belezuhantam a kegyes tudatlanság örvényébe.

Egy hónappal később.

A hegyi falucska felett katonai helikopterek köröztek, aztán megkapták a parancsot. Folyékony lángtenger zúdult a házakra, a shinto szentély romjaira, a temetőre, végighömpölygött a mezőn és mohón falni kezdte a cseresznyeligetet.

A szobám közepén ültem, vagyis ott, ahol valaha volt. Sűrű fű nőtte be a helyét, akárcsak a faluét. A folyó túloldalán a mezőt sötétvörös seprűfű dús szőnyege borította egészen az erdőig.

Egyetlen fácskának sikerült túlélnie az infernót és most ott állt egyedül, miközben a hűvös őszi szél lassan levetkőztette meggyötört fatestét. Tekintetem visszatért az előttem álló alakra.

A sötét gomolygásban néha megláttam a pislákoló fényt, ami elkeseredetten küzd a túlélésért.

Talán ezért vagyok még mindig itt, őmiatta, őérte, vagy talán csak saját varázslatom tart fogva. A szent kötél porrá égett a

Holt Remények

Tabi Kazu – Az esővel kezdődött…

tűzben, de az oltalmazó energia most is ugyanolyan erősen ragyog, mint egy körbe tekeredett kék kígyó. Az árnyak néha megindulnak felém, de nem juthatnak át az imák fátylán. Csak ő marad mindig itt velem…

Talán a remény nem engedi a többiek közé… talán még reméli, hogy történhet valami, de talán csak arra vár, hogy abbahagyom az imádkozást… talán…

Holt remények... Fáj az Élet... Éjbe vész a fénysugár...

Edgar Allan Poe

COTTER BLACKSTONE HUROK

ide JJuhász

A törzsőrmester egy közönséges reggelre virradóan döbbent rá, hogy élete zsákutcába futott. Egy hosszú, több évig tartó folyamat utolsó felvonása volt az, amit érzett, és tudta, kizárt, hogy jól jöjjön ki belőle. Át kellett értékelnie mindent, amit a stílusos bűnügyi filmek elhitettek vele. Szembe találta magát a valósággal. A söpredék jött és ment, de nem abból a fajtából, amiért (vagy inkább, ami ellen) érdemes dolgozni. Ugyanazokat a kérdéseket tette fel nekik, és ugyanazokat a válaszokat kapta rájuk. Mára már eljutott odáig, hogy minden reggel megkérdezte magától: Mit fogok ma tenni azért, hogy ne dolgozhassak? Tudta, ha ez így megy tovább, akkor előbb– utóbb közelebbi kapcsolatba kerül a szolgálati fegyverével.

Már régen nem az igazságot szolgálta. Nem emlékezett rá, mit jelent az a bizalom, amit a társadalom elvileg belévetett. A kollégái nagyban közrejátszottak, hogy ennyire közönyösség váljon.

– Ez a valóságban nem így van! – mondták mindig. – Elhiszem, hogy az amerikai filmekben így meg így történik, de ebben az országban ez mese habbal.

A törzsőrmester elhitte, amit mondanak. Nem is tehetett mást, hiszen ő maga is átlátta, mi zajlik. A reggeli eligazításnál az

Holt Remények

Cotter Blackstone - Hurok

osztályvezető elmondja, amit az élet aznapra szánt nekik. Aztán megérkezik az első feljelentő.

– Szeretném, ha megkapná a magáét az a szemét! – tört ki egy legkevésbé sem vonzó nő az asztalánál. – Unom már, hogy állandóan

zaklat.

Nem

akarok

félelembe’

élni!

– És milyen telefonszámról hívogatja?

–

Ja, nem ő szokott hívni, csak SMS-t küld, én meg

visszahívom.

Először nem hitte el, amit hall.

– Szóval úgy zaklatja magát telefonon, hogy tulajdonképpen maga hívja fel őt? – kérdezte a törzsőrmester, bár tudta rá a választ. És ez így ment egész nap. Amikor az egyik elment, jött a következő. A hónapokból évek lettek, az ünnepek egyre csak ismétlődtek. Végül már hetente egyszer elfantáziált azon, hogy a szájába teszi a pisztolya csövét.

Nem ez volt az a nyomozás, amiről álmodozott. Csak a számítógép előtt ült, vagy papírokkal vesződött egész nap. Egyre gyakrabban találkozott bizonyos elharapott szavakkal, mint a „ráverni” vagy a „bevarrni”. Sokáig képviselte azokat az idealista álmodozókat, akik még hitték, a munkájukkal jót tesznek. Mint a lovagerény utolsó felkentje, a végsőkig kapaszkodott a

ide JJuhász

téveszméibe. Segíteni akart másokon, de csak a jogrend bosszúszomjának aljas kis szolgája volt. Úgy érezte, annyira nincs jelentősége annak, amit csinál, hogy idő után már őt sem érdekelte, ártatlan-e az, aki bűnhődik, vagy bűnös– e az, aki szabadságnak örvend. Egy–egy éjszakai ügyelet során, amikor teljesen egyedül maradt az épületben, bátorkodott megnyalni a pisztolyát, hogy tudja, milyen íze lesz, amikor egyszer úgy dönt, megteszi.

Egy lány talán kimenthetne ebből – gondolta néha. – Valaki, akiért érdemes élni, dolgozni, jónak lenni. Egy lány, aki hazavár…

Próbált kapcsolatot teremteni velük, de nem sülhetett ki jó abból, ha a munkahelyére látogató, kérdéses múltú és foglalkozású nők közül válogat. Estére már úgy elfáradt, hogy képtelen volt kimozdulni. Amúgy is kényelmetlenül érezte magát, ha ismerkednie kellett, olyan barátai meg nem voltak, akikkel eljárhatott volna. Szeretetre vágyott, de ez a vágy hamar átfordult olyan ingerbe, ami igazából az ágyékából származott, nem a lelkéből. Órákig böngészte a netet, s amikor könnyített magán, pár röpke óráig megint nem érezte, hogy szerelmesnek kéne lenni. Egyre biztosabb volt benne, hogy hamarosan szétlövi a saját fejét.

Holt Remények

Cotter Blackstone - Hurok

Óriási hatalom birtokában volt. Elérhető közelségében volt számára egy eszköz, amivel árthatott másoknak, és persze magának. Amikor elfogta a vágy, hogy önkezével véget vessen életének,

kocsikázni

indult,

rendszerint

éjszaka.

Mindig

elmélázott a kormányon pihentetett ujjait nézve, amelyeken a vérző, rózsaszín hús szegélyezte, tövig rágott körmei sorakoztak.

– Miért engedték, hogy fegyveres szolgálatot lássak el, amikor ennyire rágom a körmöm? – gondolkodott gyakran ezen a kérdésen.

Az éjszaka nyugalma megvigasztalta. Érezte a békét, ami a csöndes aszfalton honolt. Hallgatta a motorbúgást, s azt képzelte, csak ő van egyedül, mégsem magányos. Ám gyakran átlátott a sötét fátylon, és megpillantotta mindazt a mocskot, amit a világ tartogat számára. Reggeltől estig. Éveken át. Amíg forog a Föld.

– Holnap megölöm magam! – döntötte el. – Csak délelőtt felveszem a pisztolyomat.

Egy tépett ruhájú, rémült lány rohant ki a kocsija elé. Azonnal lefékezett. A segítő szándék szinte ösztönös volt nála. Kiszállt. A lány

zokogva

borult

rá,

majd

jó

erősen

átkarolta.

– Meg akar erőszakolni! Meg akar erőszakolni! – ismételgette kétségbeesetten.

Nem sokkal később feltűnt a férfi, aki elől menekült. Öltönyt

ide JJuhász

viselt, jól szituáltnak tűnt, mozdulatai mégis erőszakosságáról árulkodtak.

– Ne szólj bele, ember! Már kifizettem a csajt. Előre kérte a pénzt. Hallottál már ilyet?

Nem válaszolt. A nő olyan erősen kapaszkodott belé, hogy szinte tépte a húsát a kabátján keresztül.

A férfi elővett egy rugós kést.

– Ne akarjál bajt! – mondta, amint a hideg penge kiugrott.

– Szolgálatba lépek – mondta a törzsőrmester higgadtan, aztán csak várt, hogy szavai hassanak.

A férfi jobbnak látta eltenni a kést. Megfordult és elszaladt.

– Köszönöm – suttogta a nő hosszú percek elteltével. Végül elengedte őt, összeszedte magát, leporolta a ruháját és hüppögve eltűnt az éjszakában.

A törzsőrmester jó darabig szóhoz sem jutott. Furcsa elégedettséget érzett, ami elnyomta egy kicsit a szűnni nem akaró csömörérzést.

Az öngyilkosság már nem is tűnt olyan jó ötletnek. Valamiért eszébe jutott, milyen rég lőtt már célba a szolgálati fegyverével.

– Majd holnap munka után lövöldözök kicsit – mondta magának.

– Aztán kocsikázni megyek.

Ez után évekig nem jutott eszébe, hogy megölje magát.

Holt Remények

R. J. HENDON MR. BAJUSZ

ide JJuhász

Oliver

Dalton

a

golfklubban

hallott

először

a

Jersey

óriásmacskáról. Legjobb barátja, a dörzsölt és dúsgazdag bróker, Francois mesélt neki róla, mikor egy-egy pohár koktéllal a kezükben napoztak a meleg tavaszi reggelen.

– Jeanette olvasott róla a Cosmopolitanben és rögtön beleszeretett. Azt mondta, azonnal akar egyet. Én persze húztam a számat – harminc ezret kiadni egy állatra, ki hallott már olyat?

De végül beadtam a derekam és elmentünk a Willendorfhoz. Az egy élelmiszer-ipari és géntechnológiai cég, továbbfejlesztett állatokkal is foglalkozik. Eddig a hadseregnek dolgoztak, rovarokkal meg madarakkal kísérleteztek. Most törnek be a civil szférába és nem is akárhogyan! A részvényeik szárnyalnak, vettem is egy párat, miután megláttam, mit tudnak. Nem hazudok neked, ott helyben megértettem, miért akarta Jeanette ezt a macskát: egyszerűen lenyűgöző – nem, ez nem is jó szó, túlságosan elcsépelt…

Oliver

mosolyogva

hallgatta.

Francois

mindig

hevesen

gesztikulált és túlzó jelzőket használt, ha belelendült a beszédbe.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

– Sokkoló. Ez a jó szó. Képzelj el egy közönséges brit rövid szőrű macskát, ami van vagy harminc kiló és olyan magas, mint egy német juhászkutya!

Oliver füttyentett.

– Az tényleg nem semmi.

– Úgyhogy rögtön vettünk is kettőt.

– Kettőt?!

– Igen, egy hímet meg egy nőstényt. Ilyen az én Jeanette-em: mindenből rögtön kettőt akar. Kettő Teslát, kettő házi masszőrt, kettő magánorvost. Azt mondja, a kettes a szerencseszáma. Te nem akarod meglepni Cynthiát? Vehetnél neki egyet, közeleg a születésnapja.

Oliver bólogatott.

– Cynthia biztosan imádná.

Cynthia Oliver barátnője volt, akivel pár évvel az után találkozott, hogy első felesége öngyilkos lett. A férfi nem rejtette véka alá, hogy a csillagokat is lehozta volna az égről a nő kedvéért, ha megtehette volna. Azonban a lesújtó igazság, melyet Oliver mindenki elől titkolt, az volt, hogy aggasztó anyagi helyzetbe került. Minden erejével igyekezett fenntartani Cynthia előtt a jómód látszatát és a megszokott életstílust, de ez egyre nehezebben

ment. Nem engedhetett

meg

magának egy

ide JJuhász

harmincezer neurós macskát.

– És nem veszélyesek ezek az óriási cicusok? – kérdezte Oliver, hogy elterelje a témát.

– Cseppet sem! Sőt, a Willendorfnál biztosítottak róla, hogy hűségesebb, mint egy kutya. Garanciát is vállaltak az állatokra.

Ha nyolc éves koruk előtt bármilyen betegségük vagy viselkedésbeli problémáik lesznek, visszavihetem őket és adnak helyettük másikat. Ugorj át valamikor a hétvégén és nézd meg őket!

– Nem tudom, hogy ráérek-e, Francois. Nagyon sok a dolgom.

Tudod, a céges ügyek…

Két héttel később Francois Rolls Roysa fékezett le a Dalton-ház parkolójában. A bróker előbb bevágta maga után az autó ajtaját, de olyan erővel, hogy Oliver összerezzent tőle, majd kirángatott a hátsó ülésről kettő, óriási állatot. Pórázon vezette őket Oliverhez, majd sóhajtott egyet, levette napszemüvegét és köszönés nélkül belefogott: – Megcsalt az a ribanc.

– Jeanette? – színlelt csodálkozást Oliver. Valójában Cynthiától mér régóta tudta, hogy a nő csalja Francois-t, de nem ő akarta közölni a rossz hírt.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

– A két távol-keleti masszőrrel. Micsoda egy… – Francois kereste a megfelelő szitokszót, de végül csak nyelt egyet és remegő kézzel a két macskára mutatott. – Rájuk nézni sem bírok.

Megpróbáltam visszavinni őket a Willendorfhoz, de azt mondták, egy centet sem kapok vissza, mert az állatok tökéletes egészségnek örvendenek.

– És miért hoztad ide őket? Nekem semmi szükségem rájuk.

– De hát mondtad, hogy Cynthia imádná! Tökéletes születésnapi ajándékok. Még nevük sincs, mert Jeanette csak egyesnek meg kettesnek hívta őket.

– De már megvan az ajándéka. – Oliver egyre kényelmetlenebbül érezte magát.

– Biztosan nem olyan lenyűgöző, mint ezek! Nézd, baráti alapon megkapod a kettőt harmincért. Az gyakorlatilag fél áron van!

Sehol a világon nem jutnál hozzá ennyi pénzért egy Jersey óriásmacskához.

– Felejtsd el! – legyintett Oliver.

– Akkor darabját tízért. Ezek tényleg pompás állatok.

– Azok, valóban azok.

Oliver most alaposabban is szemügyre vette a macskákat. A bal oldali, amelyik valamivel kisebb volt, kék színben pompázott, nagy, barátságos szemei voltak és úgy ült gazdája mellett, mint

ide JJuhász

azok a régi, egyiptomi macskaszobrok: méltóságteljes, királyi tartásban. A másik ezüst cirmos volt és lustán elhemperedett a földön. Unott, kissé goromba tekintete volt és nagyot ásított, mikor Oliverre nézett sárga szemeivel.

– Nézd, esetleg nyolcezerért megveszem tőled az egyiket.

– Vidd tizenötért mindkettőt.

– Te nagyon meg akarsz szabadulni ezektől.

– Folyton Jeanette-re emlékeztetnek. Ráadásul az a nő teljesen kisemmiz a bíróságon. Nem akarom megadni neki azt az örömet, hogy megkaphatja a macskáit.

– Tízezer a kettőért. Ennél többet nem adok értük – adta be a derekát Oliver.

Francois fancsali képpel bólintott.

– Legyen. Fogd, ne is lássam őket. Itt vannak a papírok is, benne van minden, hogy mit esznek, milyen oltásaik vannak, s a többi.

De előbb adj nekik valami tisztességes nevet, az isten szerelmére!

Oliver átutalta a megbeszélt összeget barátja számlájára, és a bróker után egy perccel később már az aszfalt füstölgött. Oliver elnézegette egy darabig a macskákat (még mindig meg tudott döbbenni a méreteiken), majd bátortalanul odatartotta a kézfejét

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

az orrukhoz. A kisebbik, mely a papírja szerint a nőstény volt, rögtön megszaglászta és hozzádörgölte a pofáját, a hím viszont tüntetően elfordította a fejét és megint ásított.

Erőlködés nélkül be tudta vezetni őket az előtérbe; amint meghúzta a pórázt, a két állat azonnal engedelmeskedett és követték Olivert.

– Ó, te jó ég, Oliver, mik azok?! – sikoltott fel Cynthia a lépcső tetején.

Oliver mosolygott és színpadias mozdulattal bemutatta a két macskát.

– Boldog születésnapot, drágám!

– Júúúj, az enyémek? Nem mondod komolyan!

– De bizony! Illetve, az egyik a tiéd. Választhatsz, hogy melyiket szeretnéd. A másik Lucyé lesz.

Cynthia csalódottan lebiggyesztette az ajkát, de csak egy pillanatra – Fogalmam sincs, melyiket válasszam! Olyan nehéz döntés ez, Oliver! Ez a kék annyira, de annyira ari! A másik viszont komoly, olyan királyi, olyan szexi, gyönyörűséges!

A hím ásított egyet az örömében ugráló nő láttán.

– Kislányok vagy kisfiúk? – kérdezte Cynthia.

– A kék lány, a cirmos kandúr.

ide JJuhász

– Ó, akkor meg is van! A kislány lesz a nyertes! Gyere ide, cicuskám, gyere!

Amíg Cynthia kedvére dögönyözte a doromboló macskát, Oliver felvezette az emeletre az óriás kandúrt. Az állat magasra tartott farokkal szedte a lépcsőfokokat, léptei ugyanolyan puhák voltak, mint egy normális méretű macskának. Mindvégig láb mellett haladt, mint egy engedelmes kutya.

A folyosó legvégén lévő szoba ajtaja halvány rózsaszín volt és vidám, színes betűk hirdették rajta: Lucy. Oliver vett egy mély lélegzetet, mosolyt erőltetett az arcára és benyitott. A szoba néhány részlettől eltekintve olyan volt, mint bármelyik kislány szobája:

rózsaszín

falak,

két-három

poszter

tinédzser

énekesekről, rengeteg plüss játék és egy ketrecbe zárt hörcsög.

Azonban egyáltalán nem voltak tükrök és nem voltak nádszál karcsú babák sem a polcokon. Az ablak mellett álló nagy ágy egy könnyen mozgatható, állítható magasságú, modern orvosi műszerekkel felszerelt kórházi fekhely volt, amely fölé baldachint függesztettek, hogy eltakarja a kellemetlen valóságot.

– Szia apa! Nahát, az meg milyen állat?! – kiáltotta egy vékony hang a baldachin mögül, Oliver pedig odavezette a macskát és széthúzta a függönyt.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

Az ágyon egy kicsi, törékeny anyóka ült és mesekönyvet olvasott. A bőre papír vékonyságú volt, keskeny arcát paróka keretezte. Oliver érezte, hogy a mosoly már majdnem teljesen eltűnt az arcáról, ezért gyorsan elvigyorodott.

– Neked hoztam ezt a szép nagy cicust, kicsim! – mondta hangosan. – Mit szólsz hozzá, Lucy drágám?

Az agg kinézetű kislány pillák nélküli dülledt szemei elkerekedtek és kimászott az ágyból, hogy megsimogassa a macskát. A kandúr közben a ketrecben körbe-körbe rohangáló hörcsögöt figyelte.

– Milyen hatalmas! Komolyan az enyém?

Oliver bólintott. Kicsit remegett a keze, mikor lecsatolta a pórázt az állatról, de már örült neki, hogy megvette ezeket a macskákat Francois-tól; hónapok óta semmi nem tudta jó kedvre deríteni Lucyt. A kislány bezárkózott, nem csak a szobájába, de saját, mesekönyvekkel és képregényekkel teli kis világába is.

– És mi a neve? – kérdezte Lucy.

– Neked kell nevet adnod neki, kicsim.

– Akkor legyen Boholy. Nem! Legyen inkább Mr. Bajusz! Igen, ez az! Mr. Bajusz, gyere ide!

A macska odafordította nagy fejét a hangoskodásra és hosszú bajsza megcsiklandozta a lány arcát. Lucy felnevetett. Oliver is

ide JJuhász

nevetett,

de

gyorsan

magukra

hagyta

őket,

mikor

megbizonyosodott róla, hogy a macska nem fogja bántani Lucyt.

Mikor becsukódott mögötte a szoba ajtaja, azonnal eltűnt róla a torz vigyorgás és kezét a szájára szorította, hogy elfojtsa az elkeseredett nyögést. Lucy egy gyógyíthatatlan betegségben, progériában szenvedett. A diagnózist már egészen korán, a születése után néhány hónappal kimondták, akárcsak a halálos ítéletét. A progéria gyors és visszafordíthatatlan öregedéssel járt és az átlagos túlélés alig tizenhárom év volt. Az anyja beleőrült ebbe és egy szörnyű napon túladagolta a nyugtatókat. Oliver gyűlölte ezért az asszonyt, gyávának és önzőnek tartotta a menekülését.

Lucy most tizenegy éves múlt és már minden létező gyógymódot kipróbáltak

rajta

az

őssejt

terápiától

az

agresszív

hormonkezelésig. Ezek a forradalmi módszerek több százezer dollárt emésztettek fel, mindhiába. A szörnyű és Oliver számára kimondhatatlan igazság az volt, hogy nem tudta megmenteni a lányát.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

~ KEDVES NAPLÓM! ~ Sajnálom, hogy olyan rég nem írtam már Neked! Apa szerint beteg vagyok és vizsgálatokra kell járnom. A kórházban először mindenki nagyon kedves és mosolyog, még csokit is szoktak adni!

De a vizsgálatok után már nem mosolyognak. Mindenki komoly és furán sóhajtoznak. Apa mosolyog olyankor is, de nem tetszik mert annyira fura! Vasárnap láttam a tévében a Karácsonyi Éneket, és abban Mr. Cratchit pont úgy nézett Timre, mint ahogy Apa szokott rám.

De Mr. Cratchit nagyon szegény ember volt, Apa viszont nagyon, nagyon, nagyon gazdag! Megvette nekem a világ legédesebb cicáját! Sőt, egyenesen kettőt vett belőle, de az enyém sokkal szebb, mint amit Cynthia néni kapott! Mr. Bajusz hatalmas! A legnagyobb cica a világon, olyan nagy mint egy oroszlán, de olyan édes, mint a legelső cicám volt, Tejföl. Rögtön a legjobb barátok lettünk. Egy ágyban alszik velem és mindig dorombol!

De azt hiszem, meg akarja enni Linuxot. Linux a hörcsögöm.

Először aranyos volt, de most már kicsit uncsi. Mindig csak eszik és nem csinál semmit. De Mr. Bajusz fantasztikus! Egyszerűen imádom!

ide JJuhász

~ május 7. ~ A két macska nagyon hamar a család részévé vált. Mr. Bajusz a legtöbbször Lucyt követte, bárhová is ment a lány és ennek Oliver nagyon örült. A kislány hosszú idő óta először mozdult ki a szobájából és végre volt egy játszó pajtása is. A hatalmas kandúr tökéletes házi kedvencnek bizonyult: önfeledten játszott a falevelekkel, megpróbálta levadászni a madarakat a kertben, de termete miatt erre esélye sem volt. Oliver sejtette, hogy az állat ösztönei egy közönséges házi macskáéi és nincs tisztában saját méreteivel. Jobb is ez így, vélte, hiszen így még kisebb lehetett az esélye annak, hogy kárt tegyen Lucyban.

Oliver igyekezett kifejezéstelen arcot vágni, mikor Cynthia elárulta, hogy a nőstény óriásmacskát Seraphina Hercegnőnek nevezte el. Mindenhová magával vitte az állatot, büszkén mutogatta a klubban és a pilatesről ismert barátnőinek.

Azonban minden megváltozott, mikor Oliver egy nap a reggeli kávéja mellett a híreket olvasgatta a tabletjén és felkeltette a figyelmét egy hirdetés, melyet régi iskolája, a Hawking Egyetem oldala tett közzé:

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

„A Nanotudományok Tanszéke a McRiver Pharmaceutical-lal karöltve önként jelentkezőket keres forradalmian új nanorobotkezelésekre. A legmodernebb nanotechnológiai eljárás nagy reményekkel kecsegtet; az emberiség legsúlyosabb, mindez idáig gyógyíthatatlannak tartott betegségeire jelenthet megoldást, úgy mint rosszindulatú daganatok, autoimmun-betegségek, testi fogyatékosságok, öröklődő genetikai rendellenességek. Önként jelentkezőnek

olyanokat

várunk,

akik

a

fent

felsorolt

betegségekben szenvednek és a kipróbált kezelések hatástalanok maradtak. Életkor szerinti megkötés nincs. Jelentkezni lehet emailben Dr. Louise McRivernél, vagy személyesen a Hawking Tudományegyetem

B

épületében,

a

Nanotudományok

Tanszékén.”

Olivert egészen felvillanyozta a gondolat, hogy egy új lehetőség nyílik meg előttük. Nem várt egy percig sem, elkezdte fogalmazni a levelet Dr. McRivernek. Részletesen leírta Lucy állapotát, az elvégzett kezeléseket, a fiók mélyéről előkotorta a korábbi leleteket, zárójelentéseket, szakorvosi véleményeket.

Mindet beszkennelte és csatolta a levélhez.

Egész nap várta a válaszlevelet, ami csak nem akart megérkezni.

Időközben Cynthia is hazajött a pilatesről és belecsókolt a nyakába, miközben a férfi a leveleit böngészte.

ide JJuhász

– Mi történt, szívecském? – búgta csücsörítve.

– Semmi, semmi, csak nagyon várok egy levelet – Oliver unottan a kanapéra ejtette a tabletet. – Mindjárt jövök, megnézem, hogy Lucy jól van-e. Egész délelőtt ki se mozdult a szobájából a macskával.

Az emeletre érve azonban megnyugodva tapasztalta, hogy fölösleges volt aggódnia. A gyerekszobából önfeledt kacarászást hallott. Kopogott, majd benyitott és azt látta, hogy Lucy valahogy rácsatolt egy játékcilinder Mr. Bajusz fejére, a nyakörvre pedig egy papírból kivágott fekete csokornyakkendőt illesztett. Most pedig azon ügyeskedett, hogy a régi, törött szemüvegéből kiszedett lencsét valahogy a macska szeméhez rögzítse, mint egy monoklit.

– Te atya ég, mit csinálsz azzal a szerencsétlen állattal? – nevetett Oliver.

Lucy gurult a padlón a kacagástól.

– Átkeresztelem Mr. Bajuszt: most már Sir Bajusz lesz a neve!

– Ragyogó. Nem akartok lejönni egy kicsit? Szép idő van kint.

Játszhatnátok a kertben.

– Most inkább nem, apa – rázta a fejét a kislány és hirtelen elkomolyodott.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

Oliver beljebb lépett.

– Nem érzed jól magad, kicsim?

Lucy vállat vont.

– Nem vészes. Csak egy kicsit fáj a hátam. Meg a csípőm. Meg a térdem is…

– Bekented a reuma kenőccsel?

– Igen.

– Jól van… – Oliver egyik lábáról a másikra dülöngélt.

Mindig problémás volt számára a beszélgetés Lucyval. Mikor ránézett, semmi más nem jutott eszébe, csak a szörnyű betegsége.

Nem tudott kötetlenül csevegni és idejét sem tudta, mikor töltöttek el kettesben egy napot.

Lucy folytatta a küzdelmet a szemüveglencsével, a macska pedig bámulatos türelemmel tűrte a bolondozást. Oliver csendben nézte őket egy darabig. Leülhetne közéjük és segíthetne Lucynak felrakni a monoklit a macskára. Csak egy kis celluxot kellene tekerni a játékcilinder csatjára. Lucy örülne neki…

Feltűnés nélkül kiment a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Megvette neki azt a macskát Francois-tól és teljesen nyilvánvaló, hogy Lucyt boldoggá tette. Ráadásul most itt van ez az új lehetőség az egyetemen. Nem lesz semmi baj.

Lement a földszintre, hogy befejezze a félbehagyott kávét, ami

ide JJuhász

valószínűleg már rég kihűlt. A nappaliba érve szembetalálkozott Cynthiával. A nő a tabletjével a kezében várta.

– Mikor akartad nekem elmondani, Oliver? – szegezte neki a kérdést.

– Mit? – Hogy a céged a csőd szélén táncol. Meg hogy több az adósságod, mint amit a házad ér.

Oliver kikapta a kezéből a tabletjét. Még mindig a levelek voltak megnyitva, ahogy felejtette.

– Nem volt jogod elolvasni a hivatalos leveleimet!

– Neked pedig nem volt jogod eltitkolni előlem, különösen azok után, hogy megegyeztünk valamiben!

– Nem olyan komoly a probléma, Cynthia…

– Nem olyan komoly a probléma?! A részvényeid árfolyama megállíthatatlanul

zuhan,

két

hónapja

nem

fizeted

az

alkalmazottaidat, amiért sorban mondanak fel és hitelt vettél fel az egész házadra, amivel szintén el vagy csúszva. Szerintem ez kimeríti a komoly probléma fogalmát, Oliver… És ne szólíts többé Cynthiának.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

A nő levette hosszú, szőke parókáját és a kanapéra dobta. Rövid, barna tüsi hajával mintha egy teljesen másik nő állt volna Oliver előtt.

– Volt egy szerződésünk és te megszegted azzal, hogy titkoltad előlem az anyagi helyzetedet – vádolta tovább a nő. – Talán nem játszottam szépen a szerepem?

– De… Remekül játszottad.

– Sajnálom, hogy így alakult Oliver. Már kezdtelek megkedvelni.

– Én is sajnálom, Victoria. „Cynthia” még aznap délben összecsomagolt és elköltözött. A régi szerződésük értelmében vitte magával az összes ruháját, amit Oliver az évek során vásárolt neki, továbbá megkapta az utolsó fizetését. Seraphinát is magával akarta vinni, de Oliver nem engedte.

Mikor becsukódott mögötte a kapu, Oliver olyan egyedül érezte magát, mint a felesége halála után. A szőke parókát nézegette, mikor a tablet csilingelt. Új levele érkezett. „Tisztelt Mr. Oliver Dalton, sajnálattal értesítjük, hogy a nanorobot-kezelésre jelentkezők száma a hirdetés felkerülését követő alig egy óra alatt elérte a maximális keretlétszámot.

Sajnos nem tudjuk vállalni a kislánya kísérleti kezelését, mert a rendelkezésünkre álló anyagi lehetőségek végesek, a McRiver

ide JJuhász

Pharmaceutical és a Hawking Tudományegyetem együttesen huszonhárommillió neuróval támogatja a kísérleteket. Egy páciens kezelése hozzávetőlegesen félmillió neuro, melynek nagy része a nanorobotok előállítási költsége, emellett az orvosi költségek, CT vizsgálatok és laborvizsgálatok is sok pénzbe kerülnek. Tekintettel a lánya súlyos egészségi állapotára, személyesen ingyen vállalnám a kezelését, a CT vizsgálatokat és a laborköltséget is el tudom intézni, azonban még így is körülbelül négyszázötvenezerrel kell számolnunk. Amennyiben meg tudja oldani, hogy ezt az összeget kifizeti az egyetem részére, mindent meg fogok tenni, hogy a kislánya meggyógyuljon és hosszú, teljes életet élhessen. Üdvözlettel, Dr. Louise McRiver.”

Oliver megsemmisülten rogyott le a kanapéra. Honnan fog összeszedni négyszázötvenezer neurót? A házára nem vehet fel több hitelt. A cég csőd közelben van, a számláján annyi pénz maradt, amiből fenn tudja tartani magukat és ki tudja fizetni a leghűségesebb dolgozóit.

Az emeltről Lucy nevetése hallatszott. Oliver hátradőlt, két kezét az arcára szorította és sírva fakadt.

Rövidesen egy meleg, puha test súrlódott a lábához, majd egy nehéz huppanással valami felugrott mellé a pamlagra. Seraphina

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

volt az, Oliver ölébe hajtotta a fejét, mint egy kutya, majd tekeregve a hátára fordult és egyik mancsával finoman megpofozta a férfi állát.

– Mit akarsz? – mordult rá az állatra. Még érezte rajta a nő parfümjének illatát.

A macska nyivákolt, majd dorombolni kezdett.

– Jól felhizlalt téged ez a lány. – Visszanyelte könnyeit és megsimogatta a macskát.

Mikor tenyere az állat hasára téved, Seraphina elkapta a kézfejét és beleharapott, épp csak annyira, hogy még ne fájjon Olivernek.

A férfi annyira meglepődött attól, amit érzett, hogy még szitkozódni is elfelejtett. Ugyanis épp azelőtt, hogy Seraphina elkapta volna a kezét, érezte az apró mozgolódást a hasában. ~ KEDVES NAPLÓM! ~ Apa elvitte Seraphina Hercegnőt az állatorvoshoz és fantasztikus hírrel tért vissza! Képzeld, a Hercegnőnek és Mr. Bajusznak kiscicái lesznek! Annyira imádom a kiscicákat, el se tudom mondani, mennyire örülök!

Azonban Cynthia néni elment. Apa azt mondja, nem fog visszajönni. Nagyon sajnálom, mert boldoggá tette apát. Mindig

ide JJuhász

volt benne valami fura és sosem nézett rám, ha beszélt hozzám, viszont parókát hordott, mint én. És nagyon hasonlított anyára a képeken. Néha elképzeltem, hogy ő anya, de Cynthia néni sosem volt olyan, mint amilyennek egy anyukát képzeltem.

Hiányozni fog, de azt hiszem, apának sokkal jobban, mint nekem. ~ június 1. ~ Miután kiderült, hogy Seraphina Hercegnő vemhes, Oliver felhívta telefonon Francois-t. Barátja úgy meglepődött a híren, hogy először meg se tudott szólalni.

– A doki azt mondta, már hat hetesek a magzatok, szóval akkor esett meg a dolog, mikor még nálad voltak.

– A büdös francba… – szitkozódott halkan Francois.

– Mi van?

– Ha megtartottam volna őket, most behoznák az árukat. Van fogalmad róla, mennyibe kerül egy ilyen kölyök a feketepiacon?

Oliver nem volt tapasztalt a kölyökmacskák árában, de most nagyon érdekelte a téma.

– Gondolom nem annyiba, mint a Willendorftól.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

– Nem, persze, hogy nem. De tizenöt-húsz ezret így is megadnak érte. Én csak az után tudtam meg, hogy feketén is lehet már venni, miután eladtam őket neked. Képzelheted mennyire dühített.

– Szóval azt mondod, tegyem pénzé őket?

– Feltétlenül! De ha Jeanette megkörnyékez, ígérd meg, hogy egy nyamvadt dögöt se fogsz neki eladni, akármennyit ígér!

Oliver nevetett.

– Ígérem. De hogyan találjak vevőket a macskákra? Nem hirdethetem meg, mert az biztosan nem tetszene a Willendorfnak.

– Nem, semmiképp sem. De a golfklubban van két-három ember, akik nagyon érdeklődtek utána, csak sokallták érte a harminc ezret. Ha gondolod, megadom neked a nevüket.

– Megköszönném.

Villámgyorsan beindult az üzlet, így három héttel később, mikor Seraphina leellett öt kismacskát, Olivernek már mindegyikre volt vevője. A hír szájról szájra terjedt a környék tehetősei között, hogy valaki az eredeti ár kétharmadáért árul Jersey óriásmacskát.

Senki se akart törzskönyvet, vagy származási lapot, elég volt ránézniük az állatokra és már el is döntötték, hogy kell nekik.

Egyetlen vevő volt, aki megkérdezte, hogy miért ilyen olcsók ezek a macskák a Willendorftól kaphatókhoz képest.

ide JJuhász

– Csak a papírok miatt – hazudta szemrebbenés nélkül Oliver, aki időközben kiokosította magát néhány internetes fórumon. – Van fogalma róla, mennyibe kerül egy törzskönyv kiállítása?

– Hát…

– És mire jó az? Ahhoz kell, hogy kiállításra vihesse az állatot.

De nézzen csak rá ezekre a macskákra! Nem kell ezeknek macskakiállítás, hogy egy felfuvalkodott hólyag mondja meg róluk milyen közel állnak a sztenderdhez. Nem igaz?

– Nem, azt hiszem…

– Hát persze, hogy nem! Nem a papírtól lesz igazi óriásmacska.

Egy akadékoskodó nő pedig megkérdezte, hogy milyen oltásaik vannak: – Semmilyen. Mert nem is kell nekik! Hölgyem, meg tudja mondani, mikor hallott először a Jersey óriásmacskáról?

– Tavaly olvastam róla az interneten.

– Ez azért lehetséges, mert nem is létezett ezelőtt a fajta. És emiatt még nem is alakultak ki betegségeik. A szokásos macskabetegségek elkerülik őket, leukózis, macska AIDS, egyik se fertőzi ezeket a gyönyörűségeket. Ezek a tökéletes házi kedvencek, higgye el, egészségesebbek, mint kegyed!

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

Az első kismacska árából megvette a további felszerelést: ketreceket, fekhelyeket, etető és itató tálakat, az egyik áruházi leárazáson pedig nagy tételben vásárolt olcsó macskatápot. A pincében

rendezte

be

a

„macskaovit”,

ahogy

Lucynak

magyarázta. Az egyik sarokban négy oszlopot lecsavarozott és köré tekert pár méter drótkerítést – ebből lett a pároztató kennel.

Az egyetlen gond csupán az volt, hogy túl sokat kellett volna várni a következő alomra. Olvasott néhány macskatenyésztéssel foglalkozó oldalt, ahol azt javasolták hagyjon egy év szünetet két elletés között. De hát ez nevetséges volt! Egy enciklopédiából megtudta, hogy a macskák egész évben tüzelnek. Seraphina Hercegnő akár évente háromszor is hozhat utódokat, és, ha a továbbiakban is hasonló alomszámot produkál, akkor ez egy év alatt

tizenöt-tizenhat

kismacskát

jelent,

ami

pedig

háromszázezres bevételt jelent.

Az első alomért kapott pénzből még jócskán maradt, így kifizette végre az elmaradásokat az alkalmazottainak és újult erővel vetette bele magát a munkába. Üzletfelein keresztül újabb kapcsolatokat épített ki, és már kereste a vevőket a következő alomra. Pár hónap alatt már négyen is feliratkoztak, akik hajlandóak voltak megadni a húszezres vételárat.

Oliver egyre biztosabb volt benne, hogy az újra beindult

ide JJuhász

vállalkozás és a „macskabiznisz”, ahogy magában nevezte, együttesen összehozzák a nanorobot-kezelések árát.

Egy szombati reggelen azonban megroppant Oliver derűlátása.

Csengettek, a kijelzőn pedig egy fekete kosztümöt viselő, fiatal nő látszott.

– Dalton-lakás. Miben segíthetek?

– Üdvözlöm Mr. Dalton – recsegett a nő hangja a kaputelefonban. – A Willendorf Genetics jogi képviseletében jöttem. Egy bizonyos Mr. Francois Hottun, aki cégünk ügyfele volt, azt állítja, hogy önnek adta el a két Jersey óriásmacskát, amivel szerződésszegést követett el.

Oliver vérnyomása egy pillanat alatt felszökött és arca felforrósodott.

– Nem tudok semmilyen macskákról – nyögte ki az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Kérem, beszélhetnénk erről személyesen?

– Mondtam, hogy nincsenek macskáim! Nem vettem semmit Francois-tól!

A nő azonban nem tágított.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

– Uram, mindkettőnk érdekében javaslom, engedje meg, hogy négyszemközt beszéljünk, mert ellenkező esetben rendőrséggel és házkutatási paranccsal kell visszajönnöm.

Oliver megnyomta a némító gombot és halkan elmotyogott egy káromkodást. Agya gyorsan dolgozott egy működő terven, s közben a reggeliző Lucyra pillantott, aki ártatlan, nagy szemekkel nézte indulatos apját, miközben Mr. Bajusz fejét simogatta.

– Rendben, jöjjön be – mondta végül Oliver a tőle telhető legnyugodtabb hangon, majd megnyomta a kapunyitó gombot.

Tudta, hogy alig fél perce maradt, amíg a nő gyalog a kaputól a ház ajtajához ér a hosszú kerten át.

– Lucy drágám, segítened kell apunak – hadarta, mikor odarohant hozzá és megfogta a macska nyakörvét.

– Mi a baj?

– Egy néni jött egy cégtől és el akarja vinni a cicusokat. Ugye nem hagyjuk neki?

Lucy nagyon megijedt, szája lefelé görbült és azonnal átölelte Mr. Bajusz nyakát.

– Nem, nem engedjük, hogy elvigyenek tőlünk, Mr. Bajusz!

– Lucy, figyelj rám kicsim! Mr. Bajusz most leköltözik a pincébe a párjához, rendben? Csak egy kis időre, ígérem. Te pedig maradj

ide JJuhász

itt és ne szólj semmit! Nem szabad sírnod, érted? Ne sírj!

Mosolyogj, kicsim, képzeld azt, hogy a néni, aki jön, a kedvenc tanítónénid, jó?

Mire a jogi képviselő újra csengetett a bejárati ajtón, Oliver épp bezárta a pinceajtót, Lucy pedig leült az asztalhoz rajzolgatni.

– Üdvözlöm! – köszönt Oliver és a formális bemutatkozás után kezet fogtak. – Nem tudom, hogy miért mondta ezt Francois.

Eléggé megviseli a válás.

– Ez érthető, de hivatalból ki kell vizsgálnunk az ügyet. Mr. Hottun a bíróságon vallotta, hogy a macskákat önnek adta el.

Ezzel azonban, mint említettem, jogsértést követett el, mert a Willendorf társaság nem hagyja jóvá, hogy a kizárólagos jogtulajdonát képező Jersey macskákat harmadik személynek tovább

adják.

Ezen

kívül

az

eladásukkal

Mr.

Hottun

elmulasztotta teljesíteni a szerződésben vállalt ivartalanítási kötelezettségét, amiről több figyelmeztetést is küldtünk neki.

– Értem – bólogatott Oliver. – De talán pont az volt Francois célja, hogy félrevezesse önöket.

– Ez igen nagy hiba lenne – mosolyodott el a nő. – Ahogy az is nagy hiba lenne, ha rejtegetné a macskákat. Önnek nincs joga hozzá, hogy megtartsa őket.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

– Nem is áll szándékomban. Nem vagyok macskarajongó. A kislányom ráadásul allergiás a szőrükre.

– A Jersey óriásmacskáéra biztosan nem. Antiallergén bundája van.

– Ez volt a reklám helye? – vigyorgott Oliver, mire a nő abbahagyta a mosolygást.

– Mr. Hottun azt is állította, hogy ön tízezer neurót fizetett a két állatért. Jó ha tudja, hogy amennyiben együttműködő és visszaszolgáltatja az állatokat, mi jogi képviseletet biztosítunk ahhoz, hogy visszakapja Mr. Hottuntól az összeget, jelentős kártérítéssel együtt.

– Nagyon kedvesek – sóhajtott Oliver és közben odasétált a rajzolgató Lucyhoz, akit a jogi képviselő eddig észre sem vett. – De mint mondtam, nem nekem adta el a macskákat… Milyen szépet rajzoltál, Lucy drágám! Mutasd meg a néninek is, jó?

Vendégük most először pillantott Lucyra és ekkor megdermedt.

A kislány felkelt az asztaltól és odasétált hozzá a rajzot lobogtatva.

– Nagyon… szép rajz – nyögte ki a Willendorf képviselője.

Találkozott a tekintete Oliverével, aki szomorkásan mosolygott.

A nő elvette a rajzot Lucytól, aztán csak bámulta a kislányt, ahogy visszamegy apjához és átöleli a derekát.

ide JJuhász

Egy fél perccel később megköszörülte a torkát és lesütötte a szemét.

– Szóval, khm… azt állítja továbbra is, hogy nem önnek adta el a macskákat?

– Így van.

– Ez esetben, azt hiszem, végeztünk is. Mr. Hottunnak majd felelnie kell a macskák hollétéről. Sajnálom, hogy raboltam az idejét, Mr. Dalton.

– Ugyan, nem történt semmi.

Miután a jogi képviselő távozott, Olivernek vagy negyed órájába telt, mire Lucyt megnyugtatta, hogy nem fogják elvinni tőlük a macskákat. ~ KEDVES NAPLÓM! ~ Képzeld, Seraphina Hercegnőnek újra kiscicái lesznek! Apa mesélte, hogy az előző cicák mind jó helyre kerültek, de én azért kicsit sajnáltam, hogy egyiküket sem tarthattuk meg. Mikor ezt megemlítettem apának, azt mondta, hogy most megtartunk közülük egy kisfiút és egy kislányt! Annyira, de annyira édesek a kiscicák, hogy el sem tudom mondani! Mr. Bajusz legutóbb nem

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

is láthatta őket, mert apa féltette tőle a kicsiket, pedig mondtam neki, hogy biztosan nem bántaná a saját kiscicáit. De most majd megismerheti őket. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Bajusz lesz a legjobb apa a macskák között! ~ október 7. ~ Oliver úgy gondolta, ha megtart magának még egy hímet és nőstényt, hat-hét hónap múlva, amikor ivarérettek lesznek, megduplázhatja az alomszámot. Tervet készített, egy évre előre, hónapokra lebontva, almonként öt kölyökmacskával számolva, és eltervezte, mit mire fog fordítani. Úgy vélte, körülbelül fél év múlva összegyűlik a pénz Lucy kezelésére.

Seraphina megszenvedte az újabb vemhességet. Sokkal gyengébb volt, mint legutóbb, lefogyott és keveset mozgott. Oliver leköltöztette az állatot a pincébe, egy saját, nagyobb ketrecbe, ahol biztonságban volt. Féltette, hogy a gyenge állat leesik valahol a kétemeletes házban és megsérül a hasa. Lucy azzal nyaggatta, hogy hívják ki az állatorvost, de Oliver szerette volna elkerülni, mert legutóbb is egy kisebb vagyont hagyott nála egy egyszerű vizsgálatért.

Szerencsére a kölykök minden különösebb probléma nélkül

ide JJuhász

megszülettek, azonban, mikor Oliver megszámolta őket, csak négyet látott. Csalódott volt, ez mínusz húszezer neurót jelentett a tervezett költségvetésből.

Aztán pár nappal később, ahogy közelebbről megnézte őket, észrevett valamit az egyik kismacskán, ami eddig elkerülte a figyelmét.

– Mi a fene?

A még vak kölyökmacska egyik végtagja csökevényesen fejlődött ki. Így senki sem fogja megvenni, és akkor már csak egyetlen macskát tud eladni, ha kettőt meg akar tartani magának.

A kismacska három lábon küzdött, hogy odamásszon az emlőhöz. Már épp rácuppant a tejre, mikor Oliver kikapta a ketrecből,

berakta

egy

zsákba

és

párszor

jó

erősen

hozzácsapkodta a betonhoz.

Seraphina dühödten nyávogott és fújt.

– Ó, bocsánat! – gúnyolódott Oliver. – Talán nem ez a természet rendje?!

Morgolódva kiment a zsákkal és bevágta maga mögött a pinceajtót.

– Mi a baj, apa? – lepte meg Lucy, aki fentről leskelődött. Mr. Bajusz most sem tágított mellőle.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

– Semmi, kicsim, semmi…

– Mi van a zsákban?

– Csak macskaalom – válaszolta Oliver és elhúzta a zsákot a hatalmas állat orra elől, aki kíváncsian szaglászta.

– Megnézhetném valamikor a kismacskákat?

– Persze, Lucy, de most még nagyon kicsik. Még csak az anyjukat fogadják el, senki mást. De képzeld… – tette hozzá, mikor látta, hogy a kislány elszomorodik – a harmadik leányzót is megtartjuk!

– De jó!

– Bizony! Szép nagy, népes család lesz itt nálunk, mit szólsz?

Valamiképp muszáj lesz behoznia ezt a kiesést. Jobb ötlete nem volt, még egy nőstényt bevon a „macskabizniszbe” és kicsivel több mint fél év múlva dúsgazdag lesz, ha az állatok vemhesek lesznek. De addig Seraphina Hercegnő produkálhatna legalább még egy almot. Azokat majd szépen pénzé teszi…

Olivernek egyre jobban elege lett a „Sziszegő Szukából”, ahogy magában nevezte a macskát. Folyton-folyvást fújt rá, még akkor is, amikor ételt hozott neki. Egyszer még oda is csapott a mancsával, mikor Oliver ki akarta nyitni a ketrecet. A férfi dühében a macska képébe hajította a tápot.

– Apa, kivihetném egy kicsit játszani Seraphina Hercegnőt? –

ide JJuhász

kérdezte Lucy egyik reggel, miközben Oliver a számláit fizette be.

– Kicsim, tudod, hogy Seraphinának lent van a helye a kicsinyeivel.

– De hát már olyan nagyok! Őket is ki lehetne vinni egy kicsit a friss levegőre, nem?

Oliver nagyot sóhajtott; nem akarta elárulni Lucynak, hogy Seraphina már annyira vad lett az elmúlt hetekben, hogy nem biztonságos kiengedni a ketrecéből. Alighanem ott fog megdögleni, amit Oliver titkon alig várt. A másik két nőstény, Bimbó és Pisze sokkal kezesebbek voltak.

– Hidd el, jobb nekik odalent, Lucy. A macskák jobban szeretik a sötét helyeket, hiszen éjszakai vadászok. Te is tanultad környezetismeret órán, igaz?

– Igaz – szontyolodott el Lucy.

Oliver tovább gépelt a laptopján, a könyvelőjével és egy régi vevőjével is csevegett, aki újabb kismacskát akart venni.

– Apa! – Igen, kicsim, egy pillanat.

– Apa! – Mondom: egy pillanat.

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

– Apa… – Mi van, Lucy, mit akarsz még?! – ordított rá Oliver és dühödten lecsapta a laptop fedelét.

Mr. Bajusz rásziszegett, most először azóta, hogy hozzájuk került.

A kislány is megijedt, de nem sírta el magát, csak nézett az apja szemébe és nem szólt egy szót sem. Olivernek, mint mindig, most is nehezére esett állni a tekintetét, de nem fordulhatott el, mert azt akarta, hogy Lucy lássa, mennyire haragszik, amiért zavarja.

– Köszönöm.

– Mit köszönsz?

– Hogy rám néztél végre – motyogta halkan a kislány, azután sarkon fordult és kiment a kertbe, nyomában Mr. Bajusszal. ~ KEDVES NAPLÓM! ~ Szerintem Mr. Bajusz hiányolja Seraphina Hercegnőt. Pont ahogy apának is hiányzik Cynthia néni. Azt hiszem apa haragszik Seraphina Hercegnőre, amiért Cynthia néni elment. Talán rajta tölti ki a dühét, mint amikor velem is kiabál, ha sok a dolga és fáradt.

ide JJuhász

Szegény apa! Nagyon sajnálom, biztosan nehéz lehet a munkája.

Eldöntöttem, hogy segítek neki a macskák gondozásában, mert akkor lesz ideje pihenni és kedvesebb lesz. Én szívesen kitakarítom és megetetem őket, megfésülöm a bundájukat.

Szeretek állatokkal foglalkozni. Ha egyszer meggyógyulok, állatorvos szeretnék lenni, hogy segítsek a beteg cicákon és kutyákon.

Bárcsak meggyógyulnék végre! ~ április 22. ~ Fél évvel később, amikor a második alom megmaradt tagjai is ivarérettek lettek, Oliver áttette őket a pároztató kennelbe és egy hétvégére magukra hagyta őket. Biztosra akart menni, hogy összejön a betervezett szaporulat. Volt két új nősténye és egy második hímje, az egyszerre tíz kölyköt is jelenthetett. Időközben pedig

Seraphina

Hercegnő

is

hozzájárult

a

család

gyarapodásához, igaz, csak három kismacskával.

A három kölyökre gyorsan talált vevőt még azok közül, akik fél éve érdeklődtek nála, és igaz, egy kis alkudozással, de összejött ötvenhat ezer neuro. Ezt a pénzt is az alkalmazottak kifizetésére

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

fordította, hiszen tudta, hogy mikor megszületik a harmadik generáció, máris meglesz a Lucy kezelésére szánt összeg fele, a másik felét pedig biztosítja az újfent talpra álló vállalkozás.

Valahányszor Oliver kitárta a pincébe vezető ajtót, orrfacsaró ammónia-bűz áradt ki. Hetek óta gyűlt lent az alom összekötözött szemetes zsákokban, melyeket már rég ki kellett volna vinni, de mindig megfeledkezett róla.

Seraphina újra nemzőképes volt, ami azt jelentette, hogy át kellett költöztetni a kennelbe, majd le kellett hozni Mr. Bajuszt, hogy tegye a dolgát. A nőstény macska azonban rosszul tűrte a bezártságot és haragosan fújt, valahányszor meglátta. A férfi azóta már megbánta, hogy az anyaállat szeme láttára verte agyon a kölykét, de már nem lehetett meg nem történté tenni. Azt azonban eldöntötte, hogy ezek után az értéktelen kölyköket kiviszi a kertbe és éjszaka szabadul meg tőlük.

Kitakarította a fiatal macskák ketrecét, a legutóbb pároztatott nőstényt és a fiatal hímet visszazárta a helyére, aztán beszórt némi tápot az állatoknak és kicserélte a vizes tálakat. A könnyű részével megvolt, most jött a neheze. Oliver nagyot sóhajtott és Seraphina ketrecéhez lépett.

Kinyitotta a ketrec ajtaját és a kesztyűvel megpróbálta elkapni a macska bundáját, hogy kihúzza onnan. Az állat sziszegett, mint

ide JJuhász

egy kígyó, majd, mikor Oliver nem tágított, odacsapott a mancsával. Oliver kezét a kesztyű fölött érte a csapás és hosszan felszántotta a bőrét a négy éles karom.

– Te nyavalyás! – förmedt rá a férfi, majd jól belerúgott a ketrec oldalába, mire az feldőlt.

A macska kétségbeesetten vergődött és csapkodott a rácsok között.

– Teljesen elment az eszed, te rohadt dög? Állj már le!

Az állat megvadult, fújt, hörgött, pupillái úgy kitágultak, hogy az egész szeme két hatalmas, fekete lyuk volt.

– Azt csinálod, amit mondok vagy megdöglesz!

Oliver végignézett a többi ketrecben gubbasztó macskán. Gyors fejszámolást végzett. Volt két vemhes nősténye Seraphinán kívül, mindegyik fiatalabb, erősebb állat, és nyugodtan eladhatta a fiatal hímet, Mr. Bajusz bőven elég lesz a pároztatásra. Seraphina nélkül is meglesz a hozam.

– Van egy rossz hírem, szépségem – monda Oliver és a szemetes zsák mellől elvette a lapátot és becsukta a ketrec kis ajtaját.

Megfordította a lapátot és a nyelével ütni kezdte a macskát a rácson keresztül. A macska még elkeseredettebben kepesztett, de sok ütés a fejét és a bordáit érte. Hangosabban visított, mint azt

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

Oliver el tudta volna képzelni egy macskáról. Sok ütés félre ment, amitől a rácsok kezdtek eldeformálódni, de a betalált döfésektől már vérpettyes volt a nyél.

– Dögölj már meg! Nem hallod! Az isten verjen meg…

Még egy ütés érte a macska koponyáját, aztán a következő félrecsúszott és teljes erőből eltalálta a ketrec zárját, ami letört, az ajtó pedig kibillent a helyéből. Az állat sérüléseit meghazudtolva abban a pillanatban kiugrott a ketrecből. A másodperc töredékéig tétovázott, mely arra volt elég, hogy Oliver rájöjjön, micsoda végzetes hibát követett el. Azután a macska nekiugrott.

A harminc kilós test ledöntötte a lábáról, a karmok pedig feltépték az ingét és alatta a mellkasát. Oliver ordított, vére az arcára és a macska pofájára fröccsent. Az állat belemart a karjába, a vállába, csapott, karmolt és sziszegett, míg nem a férfi egy irtózatos erejű ütést mért rá a lapáttal.

Seraphina elterült a hideg kövön, hörögve zihált és nyöszörgött, szájából saját és Oliver vére csordogált. A férfi feltápászkodott és megtámasztotta magát a lapáton. Szédült és émelygett, de fájdalmat nem érzett.

– Te rohadt szemét – nézett gyűlölködve a macskára.

Nehezen lépett előre, majd, mikor már úgy érezte biztosan áll a lábán, feje fölé emelte a lapátot, hogy lesújtson vele. A fal

ide JJuhász

mellett sorakozó ketrecekből három pár rémült szem figyelte gyilkos szándékát, de Oliver megakadt.

Még egy szempár nézte őt. A fentről leszűrődő fényben Lucy kicsi alakja állt a pincelépcsőn. Oliver nem látta az arcát, mert az árnyék eltakarta, de szinte tapintható volt a belőle áradó dermedt rémület. Oliver keze lehanyatlott.

– Lucy, drágám, mióta…?

A kislány megfordult és felszaladt a lépcsőn. Oliver eldobta a lapátot és utána ment, de sérülései miatt csak nehezen szedte a lépcsőfokokat. A fájdalom most kezdett szétáradni benne.

– Megtámadott! Nem tehettem mást! – kiáltott a kislány után. – Lucy! Csak meg akartam védeni magam!

Hallotta a kislány dobogó lépteit az emeletre vezető lépcsőn.

Botladozva követte, közben széttépett mellkasát szorongatta, de egyre rosszabbul volt. Nem tudta, hogy a sokk vagy a vérveszteség okozza a szédülést, de egyre biztosabb volt benne, hogy mentőt kellene hívnia. Csakhogy amint egy orvos egy pillantást vet a sebeire, átkutatják a lakást és felfedezik a pincében a ketreceket.

Elfogta a tehetetlen harag.

– Lucy! – ordította. – Érted tettem! Azért, hogy meggyógyulj!

Holt Remények

R. J. Hendon – Mr. Bajusz

– Hagyj békén! – sikította vissza a kislány a lépcsőfordulóból.

– Állj meg, Lucy, meg akarom magyarázni!

– Nem kell, hogy megmagyarázd! Újabb lábdobogás hallatszott, most gyorsabban, mint az előbb.

Aztán egy puffanás, mikor megbotlott – Oliver szíve kihagyott egy ütemet –, Lucy sikított, de csak röviden. Dübörgés, recsegő fa, és még egy, hangosabb puffanás, aztán csend.

– Lucy? – hebegte megrendülten Oliver. – LUCY! Előbbi rosszullétét meghazudtolva rohant fel a lépcsőn, minden egyes lépésnél rettegve attól, mit fog látni, ha felér. A lépcsőfordulóban vette észre a lehullott parókát, majd fölötte az a látvány fogadta, amitől Oliver már tizenegy éve félt.

Lucy nem mozdult és nem lélegzett. Oliver csak állt fölötte, ugyanúgy, ahogy a felesége ágya mellett állt, mikor megtalálta az asszonyt az üres doboz nyugtatóval. Nem tett semmit, csak állt és a félelem lassacskán elpárolgott belőle.

Vége van. A megmásíthatatlan végérvényesség nyugalommal töltötte el. Nincs miért rettegnie többé. Nem kell már küzdenie.

Nem kell már álmatlan éjszakákon át forgolódnia a gyötrő tehetetlenségben, hogy nem tudja megmenteni a lányát.

Gépies mozdulattal térdelt le Lucy mellé és végigsimította kopasz, ráncos homlokát. Csak egy kis ütés érte a koponyáját, de

ide JJuhász

már ez is elég volt ennek a törékeny testnek.

– Lucy… – suttogta halkan és egy könnycsepp buggyant ki a szeméből. Véres kézfejével letörölte. – Édes kislányom…

Köszönöm. Köszönöm, Lucy.

Ráborult a lányra és zokogott. Az évek alatt felgyülemlett feszültség minden szipogva kifújt lélegzettel elpárolgott belőle.

Morgásra kapta fel a fejét. A könnyektől elhomályosult a látása, de így is ki tudta venni az óriási szürkés alakot a lépcső legtetején. Oliver megint megtörölte a szemét és most már tisztán látta az ugrásra kész kandúrt, hátracsapott füleit, felborzolt szőrét és kivillanó, tűhegyes fogait.

Mikor ugrott, Olivernek semmi sem volt a kezében, amivel védekezhetett volna. Mindketten legurultak a lépcsőn, egészen a hall hideg kőpadlójára, de kettejük közül ez csak az embert viselte meg. Mr. Bajusz még esés közben megfordult saját tengelye körül és Oliver mellkasára érkezett négy kimeresztett karmú mancsával. Egy szemvillanás alatt vége volt Olivernek, mikor a macska állkapcsai összezárultak a torkán.

Holt Remények

BACSAI GÁBOR A VIHAR ELŐTT

ide JJuhász

Those who do not remember their past are condemned to repeat their mistakes.

George Santayana

A csapot bámultam. A fém kifolyó vízköves felületét. Fehérnek kellett volna lennie, ahogy a fürdőben édesanyámnál, Újpesten.

Nálam, ebben a kis legénylakásban mégis kénsárga üledék tapadt a krómozott acélra. Nem volt logikus, hiszen hetente takarítottam, és ilyen szintű mocsok kialakulásához hetek kellenek.

Mi az, ami minden háztartásban megtalálható?

Mi az, amit mindenki fogyaszt?

Mi az...?

Víz: a bolygónk felületén megtalálható leggyakoribb anyag, a földi lét alapja. Egykoron víz uralt mindent, az élet innen indult el, és ide tér vissza. Hisz ami valaha úr volt, újra az lesz, minden csak idő és türelem kérdése.

Felhúztam a kart, a strang nagyot rándult, és a zavaros folyadék köpködve spriccelt ki a csőből. A mosogatótálca hamar megtelt.

Elzártam a vizet, és vártam. Átlátszónak, színtelennek és

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

tisztának kellett volna lennie. Mégis a csapból órák óta az az émelyítően büdös, arzén szagú cucc jött, amitől felfordult a gyomrom. Amikor legutóbb ittam belőle, még nem volt ilyen, de azután is ájulás, majd napokig hasmenés és hányinger kínzott.

Nem tudtam, mi történhetett.

Átlagos ősz volt, évek óta mindig így indult. Az eget megannyi borongós felleg lepte, szomorú hangulatot lopva az utcán tébláboló emberek szívébe. Az augusztusi meleg egyik hétről a másikra elszállt, a rekkenő hőséget felváltotta a nyirkos hideg. A rövidnadrág és a szandál után előkerültek a szekrényekből a pulóverek, és a könnyű kabátok. A fák és bokrok is búskomor delíriumba burkolództak, dicsőségüket és páncéljukat vesztett lovagok voltak ők, a nyár lovagjai, kik a nyert csata után visszavonultak.

Az egész egyszerű influenza vírusként kezdődött. Köhögéssel és lázzal indult, majd pár napon belül komolyabbra fordultak a tünetek. Volt, aki egyből a legsúlyosabb stádiumba került, és volt, aki makacsul ellenállt neki és csak reszelősen köhögött.

Mindebből semmit sem vettem észre, hisz az esemény napokon belül lezajlott és az otthoni munkám közben fel se tűnt, mennyire

ide JJuhász

elnéptelenedtek az utcák. A hétfőnként tartott légiriadót hallottam már nem egyszer, de sose tudtam hozzászokni.

Megvallom furcsa volt, hogy naponta hallottam, de nem foglalkoztam vele, mert a határidő baljóslatúan közeledett.

Egy építészcégnél dolgoztam, mint külső munkatárs, és egész nap a gép előtt ültem. Online és offline kommunikáltam a többiekkel, meg kell valljam, mikor a határidő előtt négy nappal az ember megkapja a változtatások végeláthatatlan listáját, a legkevésbé érdekli a külvilág.

Dolgoztam

és

dolgoztam.

Nagy

ritkán

felálltam,

hogy

kinyújtóztassam magam. Ilyenkor lementem a ház elé elszívni egy

cigit.

Köszöntem

a

bevásárlásból

hazaigyekvő

nyugdíjasoknak és a kutyát sétáltató, babakocsit tologató asszonyoknak. Ekkor, és csak ekkor éreztem, hogy milyen egyedül vagyok, és mennyire hiányzik mellőlem egy társ, akivel megoszthatnám az életem, aki színt lopna a mindennapok szürkeségébe.

Dühösen messzire pöcköltem a csikket, és újra munkához láttam.

A nagy pohár vizet egy hajtásra húztam le, mert a cigaretta után mindig megszomjazom. Már akkor is feltűnt, hogy mennyire más íze van, de a fejemben kavarogtak a munkával kapcsolatos

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

ötletek. A megrendelő által kért javítások körmérkőzést játszottak az idegpályámon az ingerrel, hogy elküldjem melegebb éghajlatra a projekt menedzserét.

Hiába nem volt ínyemre a dolog, újra a retinaégető gép elé ültem, és munkához láttam. Az első intő jel az volt, hogy nem jött email.

Eleinte örültem, majd később már furcsállottam, hisz elküldtem az újradolgozott dokumentumokat és terveket, de nem érkezett válasz. Ennyire egyszerű nem lehet, gondoltam, és kimentem a konyhába. Útközben rám tört a gyengeség. Megszédültem, a beépített szekrénybe kapaszkodva próbáltam észnél maradni. A láz alattomosan és orvul tört rám és elsötétült előttem a világ. Önkívületi állapotba kerültem, percekig, órákig feküdhettem az előszoba hideg parkettáján. Máshol jártam. Kénsárga falak közt, egy távoli, számomra idegen világ kapujában. Talán csak a láz miatt, de annyira valódinak és igaznak éreztem mindent. Látszott a leheletem, és a fagyos pára életre kelt. Suttogott és csalogatott.

Akaratomon kívül mentem, tettem a lábaimat egymás után.

Nedves nyomok maradtak utánam a fekete bazaltkövön. Úttalan folyosókon és számtalan elágazáson túl kiszélesedett a kürtő, és egy vakítóan sárga medencénél találtam magam. A bugyogó víz beteges fényben, pulzálva lüktetett, és a mélyén megmozdult valami. Tehetetlenül, csodálkozva szemléltem a látványt. Kedves

ide JJuhász

női hangok csiklandozták az elmém, és egyre csak azt suttogták, hogy velük kell legyek, mert közéjük tartozom.

Nem tudom, mi hívott. Ahogy megláttam a halszerű, pikkelyes testeket, amik aránytalanul hosszú karokkal úsztak a kénsárga barlangi tóban, elszörnyedtem. Egyikük megfordult a vízben akár egy úszó a startkőnél, és láthatóvá vált a gerince mentén végigfutó tarajos csontkinövés. Ekkor tértem magamhoz. A parkettán feküdtem, Félix, a szomszéd kutya volt a megmentőm.

Panaszos vonyítása hozott vissza onnan túlról, és én végtelenül hálás voltam érte. Ki tudja mi történik, ha közelebbről megismerem a medence lakóit?

Azóta nem ittam a vízből, és nem fürödtem. Azaz próbáltam, de mikor teli engedtem a kádat vízzel, máris feltámadt bennem a félelem. Mi van, ha azok a lények tényleg léteznek?

Idegesen gyújtottam egyik cigit a másik után, és csak gubbasztottam a konyhában. Rám esteledett. Minden itthon levő italt elfogyasztottam. És mikor már semmi - se a tej, se a maradék ásványvíz - sem csillapította a szomjam, láttam neki az évek óta gyűjtögetett alkoholkollekció elpusztításának. Tokaji aszúk, és más nemes borok estek áldozatul, nem kíméltem a

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

többi megmaradt szeszt sem. A céges partyról visszamaradt fehér rum

ugyanúgy

csúszott

mint

az

édesapámtól

kapott

kerítésszaggató. Muszáj volt valamivel tompítanom az agyam lüktetését és hiába ittam, és lötyögött a folyadék a hasamban, mégis szomjas maradtam. Alkoholos mámorom közben a mobiltelefonomat nyomkodtam, hátha felveszi valaki, és meg tudom vele beszélni a lázálomom. Végig hívogattam a névjegyzékemben lévő összes számot, de vagy nem volt hálózat, vagy ha ki is csengett, akkor sem vette fel senki. Kissé illuminált állapotomban kellő bátorságot éreztem, hogy újabb próbát tegyek a vízzel. Mivel a konyhai csappal megjártam, gondoltam teszek egy

próbát

a

fürdőszobában.

Teleeresztettem

a

kádat,

belenyomtam egy egész flakon tusfürdőt és sampont. Az átkozott víz nem habzott, csak viaszos sárgán derengett a húsz wattos izzó tompa fényében. Egy ideig néztem és vártam, hátha történik valami, hátha…

Nem tudom, mikor untam meg és nyúltam a dugóért. Páni félelmemben felüvöltöttem, ahogy a sikamlós test hozzáért a karomhoz. Markom összeszorult, és zihálva kaptam ki kezem a vízből. Kihátráltam a fürdőből, és percekig csak néztem a fekete gumidarabot.

Egy óra is beletelt, mire elegendő bátorságot szedtem össze, hogy

ide JJuhász

visszamerészkedjek. A kád üresen állt és nyoma sem volt benne az álmomban látott lényeknek! Visszamentem a konyhába, és rágyújtottam egy újabb bűzrúdra, egyrészt, hogy az idegeimet csillapítsam, másrészt, hogy elgondolkodjam azon, mi történt az utóbbi órában.

A részegségem egy csapásra elszállt, és én kiszáradva vártam, hogy magyarázatot találjak a dolgokra. Megbontottam az utolsó palackos ásványvizet, és túljutva kezdeti rémületemen a tévé elé botladoztam. Meg akartam nézni, mi történt a világban. A magyar csatornák közül majdnem minden hangyás volt, de legalább a külföldiek bejöttek. A CNN-re kapcsolva kitágult a szemem és a számban lévő kortyot a tévére köptem.

Hungary is under lockdown! – ment az alsó sávban a felirat – Borders are closed, the whole country is under quarantine. An unidentified virus spread out and according to the authorities at this moment, no cure is found for the virus….

Gyorsan átváltottam a magyarra és az egyik hangyafoci alatt meghallottam a himnuszt, és a következő üzenet: „Figyelmeztetés!…

Felhívjuk a lakosság figyelmét, hogy kerüljék a vízfogyasztást! A kőbányai és a Gellérthegyi víztározóba eddig ismeretlen

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

összetételű idegen anyag került, ami a főváros ivóvízhálózatába is bejutott. A hetekkel ezelőtt történt szabotázs akciót a TrueSelf Kollektíva

vállalta

magára,

és

ezt

minden

jelentősebb

hírportálon megosztotta. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság a Katasztrófavédelmi

Főigazgatóság

közreműködésével

már

dolgozik a kialakult probléma elhárításán. A vízminőség ellenőrzésében részt vesz az Országos Epidemiológiai Központ, a Rendőrség pedig forró nyomon kezdte meg a nyomozást az ügyben.

A biztonság kedvéért senki ne használja a fővezetéken érkező vizet, ne érintkezzen közvetlenül vele, és legfőképp ne fogyassza, se forralva, se máshogy! Aki rosszullétre, szédülésre, vagy alhasi fájdalmakra panaszkodik, azonnal keresse fel háziorvosát vagy a legközelebbi kórházat.

Elérkeztem az utolsó cigihez, és még mindig a tévében látottak jártak a fejemben. Mi a büdös franc történt Magyarországgal?!

Kavarogtak bennem az érzések, magam sem tudtam, mi folyik az országban. A fővárosban nagyon nagy gondok vannak, ez egyből kitűnt, de vajon vidéken és a kisebb településeken is hasonló a helyzet? Kínomban újra a telefonért nyúltam, és egy olyan

ide JJuhász

számot tárcsáztam, amit évente egyszer szoktam. Kicsengett.

– Mi van? – szólalt meg egy mérges hang a vonal másik oldalán.

– Apa? – Igen? Mit akarsz éjnek idején? Tudod te, mennyi az idő?

– Igen, tudom. – feleltem megnyugodva – Semmi különöset nem szeretnék, csak meg akartam bizonyosodni, hogy minden rendben veled.

– Miért ne lenne? Mondd meg anyádnak, hogy újabb büntetés érkezett a nevére. Ezerszer mondtam már annak az átkozott nőszemélynek, hogy fizesse időben a számlákat. Fiam, ezt én már nagyon unom, és belefáradtam már a hülyeségeitekbe…

Akarsz még valamit?

– Nem. Nem szeretnék semmit. Anyának majd elmondom, hogy mit üzensz. Apa? – Igen? Mi van?

– Arra kérnélek, hogy ne igyál a vízből egy ideig, jó?

– Miért ne igyak? Nehogy már megint megmondd nekem, hogy mit csináljak!

– Légy szíves! Sosem kérek tőled semmit, ha ezt megteszed.

– Jól van, majd iszom szódát. Van még valami? Tán álljak fejen egész este?

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

– Nem, isten őrizz. Nincs más, jó éjszakát Apa. – Neked is fiam.

A vonal megszakadt és megnyugodtam. Apám ugyanolyan undok, mint régen. Nagy baj nem lehet vele, azonban ismét kaptam tőle egy ígéretet. Csak remélni tudtam, hogy ez majd nem bizonyul olyan üresnek, mint az eddigiek. Nagyot sóhajtva felálltam, és reflexből megnyitottam a csapot. A sárgás víz útnak indult, és hangos loccsanással érkezett a mosogatóba.

– Bassza meg! – csúszott ki a számon, és elzártam.

A tenyérnyi folyadék olajszerűen oszlott el, és távozott a lefolyóban. Üledéke – a sok apró, fekete homokszem – baljósan sötétítette el a tálca fémjét. Letéptem egy darab papírtörlőt, feltöröltem vele a sarat, és egyből a szemétbe hajítottam. A karomon így is minden szőrszál az égnek állt, a libabőr lassan, módszeresen terjedt tovább a testem minden pontjára. Le kellett ülnöm, és nagyokat lélegeztem. Anno még egy céges tréningen tanították ezt vész esetére, és a koncentráció fokozásra.

Hiába minden, továbbra is zaklatottan járkáltam fel s alá, majd végül döntöttem: kimerészkedem az ajtón túlra! Szabóék mellettem laktak, kíváncsi voltam, ők hogy élik meg ezt a vészállapotot.

ide JJuhász

Kinyitottam az ajtót, metsző szél vágott az arcomba. Valaki már megint nyitva hagyta a lépcsőházban az ablakot. Füstszagot éreztem, a szél hozta a hátán, mint az elkavarodott tollpihét.

Kimentem a zárt körfolyosóra, és megálltam a biztonsági ajtó előtt. Egyszerű tábla hirdette, hogy Szabóék itt laknak. Óvatos kopogással kezdtem, és miután nem jött válasz, hosszan megnyomtam a csengőt. A berregés az ajtón túlról is hallatszott, de más nem. Semmi válasz vagy mozgás nem volt. Egy ideig ott szobroztam, majd mikor meguntam, lejjebb mentem és minden lakásnál végigcsináltam ugyanezt. Sehol sem történt semmi! A házmesterünk a földszinten lakott. Kopogásom nyomán ajtaja résnyire nyílt. Fennhangon bekiabáltam egy „Hahó, van itt valaki”-t és kisvártatva beljebb merészkedtem. Por és pókháló borított mindent, mintha évek óta elhagyott lett volna a lakás. Öklömnyi pókok és hatalmas patkányok futottak szerte-széjjel, ahogy lépteim alatt nyikorgott a parketta. Félrehúztam a konyhát leválasztó függönyt és megállt bennem az ütő.

– Mi a ... – eddig jutottam és nem jött ki több hang belőlem.

A férfi a sütő mellett hevert. Koszosfehér trikó és melegítő volt rajta. Fedetlenül hagyott testéről hiányzott a hús, és a csont fehéren világított a félhomályban. Kezében egy összetört

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

vizespoharat szorított. Ennyi elég volt, futólépésben rohantam az udvarra, hogy kiadjam a gyomrom tartalmát. Hosszan, harákoló köhögésszerűen tört ki belőlem a barnás folyadék. Pánikomban izzadtam és ziháltam. „Ilyen nincs, ilyen nincs” ismételgettem szüntelen.

Kiesett az idő, percek vagy órák múlva még mindig a társasház udvarán álltam, és lassan, de biztosan lábadoztam. Mire megnyugodtam volna, a hányásomban megmozdult valami.

Cigaretta nagyságú vak férgek tekeregtek benne, és a kemény betonba próbálták fúrni magukat.

Felüvöltöttem és papucsommal újra ás újra rájuk tapostam.

Miután egy se mozdult többet, tudatosult bennem, hogy ezek a lények csak belőlem jöhettek! Azonnal orvosi segítségre van szükségem! Mert, ha a férgek bennem vannak, akkor előbb-utóbb ki is akarnak jönni! Abba pedig belegondolni se mertem, mi lesz akkor… „Ilyen nincs” ismételtem a mantrámat vég nélkül. Újra nagyokat kellett lélegeznem, és jó időbe telt, mire kellőképpen megnyugodtam.

Felrohantam az emeletre és a sötétben félvakon felöltöztem. A villanyt hiába próbálgattam, nem gyulladt fel, de ez most a legkevésbé sem érdekelt. Magamra kaptam az utcai viseletem és kényelmes sportcipőbe bújtam. Egy kis ideig még tétovázva

ide JJuhász

álltam az ajtóban, majd visszamentem a konyhába, és elraktam az egyik

szupermarket

akciója

keretén

belül

zsákmányolt

szakácskésemet. Imádtam, úgy szelte a húst, mint az álom.

Ezek után nem tudtam, hogy az utcára kilépve mire számíthatok, így egy mosogatórongyba csavartam a kést, és a kabátom zsebébe süllyesztettem. Baj esetére jó lesz.

Az utcára kilépve a szokásos környezet fogadott, azzal a különbséggel, hogy egy teremtett lelket sem láttam. Lassan indultam a kerületi kórház felé, gyanakodva lestem az ablakokat és a kapualjakat. Távolról gyereksírást és üvöltözést hallottam, és megörülve a néma csendet megtörő hangoknak, felgyorsítottam.

Talán akad valaki, aki elmagyarázza, mi történt…

A családot két sarokkal lejjebb találtam meg. Apa, anya és két gyerek, akik vigasztalhatatlanul bőgtek. Eléjük toppantam és őrült módjára belefogtam mondókámba: – Na végre! Emberek, meg tudnák mondani, hova lett mindenki?

Egyszer csak egyedül találtam magam, a csapból az a kénes színű trutyi folyik és egyszeri fogyasztás után is nagyon rosszul vagyok… Kérem, segítsenek!

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

Gyanakodva mértek végig, és az apa a háta mögé terelte a két megszeppent gyereket. Úgy néztek rám, mintha a síron túlról szólnék hozzájuk.

– Nem tudom uram, mire céloz… Mi csak sétálni jöttünk le, innen a Gomb utcából. Minden rendben van magával? – Miközben a férfi beszélt, az anyuka lehajolt a gyerekekhez és elővett a táskájából egy ásványvizes palackot. Sárgás folyadék volt benne és azt nyomta az egyik kezébe. Megbabonázva meredtem a vízre, a szám sikolyra nyílt, mikor a kisfiú a szájához emelte, hogy igyon.

– NE! – parancsoltam rá. Előrántottam a késem, erre a család megdermedt. Ügyetlenül megpróbáltam leszedni róla a rongyot, félig-meddig sikerült is. – Ne igyál belőle, te gyerek! Nem látják, hogy ez is olyan?

A beállt csendet az anyuka törte meg, elvette a gyerek kezéből a palackot és felém fordult. Óvatosan közelebb lépett, szólásra nyílt a szája. Esküszöm minden istenre, hogy a fogaira tapadva egy olyan férget láttam, mint amilyen bennem is van!

– Milyen? Biztos, hogy jól van? – kérdezte illedelmesen a nő, és továbbra is meredten bámulta a kést.

– A víz szennyezett! A hírekben is bemondták! Az ország karantén alatt áll! – újra belefogtam a mondókámba, és a

ide JJuhász

feleségre koncentráltam. – Hát nem érti? Az a víz nem jó!

A támadás meglepetésként ért. A férfi rúgásától kezemből messzire repült a penge, a nyomában jövő ütéstől megszédültem és a földre roskadtam.

– Ez egy dilinyós! Hívd azonnal a rendőrséget, asszony! – rivallt a feleségére, közben kaptam még egyet, amitől elsötétült a világ.

Egy világos szobában tértem magamhoz.

Az asztalhoz voltam bilincselve, mind a kezem, mind a lábam.

Alig tudtam mozdulni. Jobban szétnézve semmi furcsa nem tűnt fel, talán a jobb falat uraló tükör nem illett a képbe. Lassan kezdett derengeni, miért vagyok itt: a tévében látott hírek a vízről, és a fővárosban kialakuló bajokról, az üres társasház, a hulla földszinten és a család.

Az ajtó ekkor kinyílt, és egy alak lépett be rajta. Fekete öltönye élesen elütött a szoba fehérségétől, ami minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy a rendőrség, vagy a kormányügynökség kezébe kerültem. Ruganyos léptekkel közeledett, és egy biccentéssel helyet foglalt velem szemben.

– Uram, emlékszik valamire? Meg tudja mondani a nevét, vagy azt, hogy milyen nap van ma?

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

– Mindenre pontosan emlékszem! – kezdtem magabiztosan – Várady Krisztiánnak hívnak, és ma szeptember tizenkilencedike vagy huszadika van.

A férfi bólintott, és biztató kézmozdulattal jelezte, hogy folytassam.

– Belső építész vagyok, szabadúszóként dolgozom, és hála istennek, most jól megy. Bekerültem néhány nagyobb volumenű projektbe, és a munka teljes gázon pörög, lefoglalja a napjaim és estéim. Tegnap, avagy ma – nem is tudom már mikor – vettem észre a változást, elmaradtak az emailek, és a Krisztina utcát is kevesen rótták. A lényeg, hogy szokás szerint otthon voltam és dolgoztam. Délután felé megszédültem, szerintem el is ájultam.

Nem tudom, meddig voltam kiütve, de mikor felkeltem, egy őrült világban ébredtem. Aggasztó híreket hallottam a külföldi csatornákon, mivel a magyar nem jött be, és az állításuk igaznak bizonyult, miszerint az ivóvízzel valami gond van.

– Mégis mi a gond vele, Várady úr?

– HOGY MI ?! – emeltem fel a hangom. – Maguk nem vették észre, hogy valami sárgás színű lötty jön a csapból?! És mintha ez nem lenne elég még a palackos ivóvíznek is kénszaga van!

– Kérem, nyugodjon meg, és csak szép lassan folytassa, rendben?

Mély levegőt vettem, és megpróbáltam elvonatkoztatni a helyzet

ide JJuhász

abszurditásától. Nem elég, hogy meg vagyok bilincselve, de még faggatnak is. Erőt vettem magamon, és újfent hozzáfogtam a mondandóm kifejtéséhez.

– Ezután mindenkit felhívtam, aki a névjegyzékemben szerepel, de senki sem vette fel. Ezt afféle jelnek tekintettem, hogy nagyobb a baj, mint gondoltam…

– Elnézést, hogy a szavába vágok, de a szociális médiát nézte?

Tudja, Facebook, Instagram, Twitter?

– Nem néztem. Utálom az efféle szarságokat. Akivel beszélni akarok, azt felhívom, és mindenki mással emailen tartom a kapcsolatot.

– Értem. Folytassa kérem, ha van még mondanivalója…!

– Igen. Mindezek után a tévében azt láttam, hogy Magyarország karantén alá került. Ekkor még jobban kétségbe estem… Majd felhívtam édesapámat, aki vidéken lakik, és az megnyugtatott, hogy legalább felvette. Beszéltem vele, majd pár órára lepihentem.

– Várady úr, mikor aludta ki magát úgy igazán?

– Mindig elalszom, de úgy igazán? Megvan annak jó pár hónapja is. Tudja... Hogy is hívják nyomozó?

– Péterfy – segített ki.

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

– Köszönöm. Tudja Péterfy nyomozó… az én munkám meglehetősen hektikus. Van olyan időszak, hogy túl kell hajtanom magam, és van olyan, hogy csak elvagyok, mint hal a vízben. Szóval, miután kellő erőt gyűjtöttem, kimerészkedtem a társasház folyosójára, mert szerettem volna megtudni, hogy a szomszédaimmal mi a helyzet.

– Jóban van ön a szomszédaival? Szabóékkal vagy a házmesterrel, Lukáccsal?

– Eleddig semmi probléma nem volt. Miért kérdezi?

–

Csak

érdeklődtem,

semmi

komoly.

Az

igazolványait

megtaláltuk a zsebében, miután elláttuk.

– Nos, semelyik szomszéd nem nyitott ajtót, és ekkor mentem le Lukácshoz. Bár ne tettem volna…

– Miért, mi történt?

– Nehéz szavakba önteni. Olyan volt a lakása, mint ami több éve elhagyatott, és a házmester…

– Igen…?

– Ott feküdt a tűzhely előtt, és nem volt rajta semmi hús! – mondtam és a kezembe temettem volna az arcomat, de próbálkozásom hatására a bilincsek megfeszültek. Így az asztalra hajtottam a fejem, sós könnyeim ott gyűltek tócsába.

ide JJuhász

A nyomozó rendes volt, hagyott sírni, nem erőszakoskodott.

Csendben maradt és türelmesen várt. Az érzelmi rohamból ismét a légzésterápiával jöttem helyre, és mikor úgy éreztem, hogy jobban vagyok, felemeltem a fejem. Épp időben, mert elkaptam azt a sanda pillantást, ahogy a nyomozó a oldalsó falat uraló tükröt méregette. Biztos voltam benne, hogy nem véletlen, és valaki ül a fal mögött, és ez nem sok jót ígért .

– Jobban van? – kérdezte kedvesen. – Kér egy pohár vizet, vagy egy kávét?

– Nem, köszönöm – suttogtam harákolva – Inkább folytatnám, hogy a végére jussak...

– Rendben. Utána még felteszek pár kérdést, aztán lepihenhet egy nyugodt helyen, rendben?

– Jó, persze. Ott tartottam, hogy a lakásban tett látogatás után már nem tudtam, mit tehetnék. Úgy döntöttem, hogy elmegyek a legközelebbi kórházba és kivizsgáltatom magam, hisz én is ittam a vízből. Felöltöztem és magamhoz vettem a kedvenc késem.

– Elnézést… a kését? Szereti azt a kést? Gyakran magánál hordja?

– Szeretem, de csak az otthoni főzéshez használom.

– Értem, kérem folytassa.

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

– Kimentem az utcára, néptelen volt. Teljesen kiürült. Elindultam a célom felé, és útközben hallottam meg a gyereksírást.

Megörültem, hogy végre találtam valakit, aki felvilágosítást adhat a történtekről. Elindultam a hang irányába, és…

– Akkor futott össze a családdal, akik minket is hívtak…

– Eegen. Ők voltak az egyetlenek akikkel találkoztam az utcán.

Normálisnak tűntek, beszédbe elegyedtem velük, de miután láttam, hogy a fertőzött vízzel akarják itatni a gyereket, nem hagyhattam annyiban.

– Fertőzött?

– Igen, az ásványvíznek sárga színe volt… szerintem ezután tudják mi történt, talán jobban is mint én…

– A család beszámolója meglehetősen pontos volt. Mondja Krisztián, mióta nem szedi az gyógyszereit?

– Ezt meg honnan...? – suttogtam döbbenten.

– Voltunk a lakásában, és házkutatást tartottunk, természetesen engedéllyel. Nos? – Hát, egy jó ideje nem vettem be semmit.

– A tartozásai igen tetemes összegre rúgnak, és az anyja lakását már a behajtók kerülgetik. Ezzel kapcsolatban szeretne mondani valamit?

Egyre antipatikusabb volt a nyomozó. Szavai keserű mérget

ide JJuhász

tódítottak a számba. Hogy jön ide mindez? Hisz a víz megmérgezte az embereket, én pedig csak megpróbáltam túlélni!

Gyanakodva néztem a nyomozóra, aki, mint aki karót nyelt, úgy ült a széken hibátlan öltönyében. Keze nedvesen csillogott, és a tekintete… most figyeltem meg először jó alaposan. Fekete szembogara sárgás, kocsonyaszerű lében úszott! Nem tudom, hogy miért nem tűnt fel első látásra! Ő is fertőzött!

– Ennyit tudok mondani Önnek, nyomozó.

– Rendben, Krisztián. Mit is mondott, milyen projektekben van benne?

– Egy Ferenc körúti iroda felújításában, és egy vidéki ipari park berendezésében…

– Azzal, ugye tisztában van, hogy az ipari parkból nem lett semmi, és a Ferenc körúti irodát átadták fél éve?

– Nem, dehogy! – feleltem ingerülten. – Mind a mai napig érkeznek hozzám a módosítási kérelmek, és a tervezői nyilatkozatot sem írtam alá!

– Nézze Krisztián, azzal ugye tisztában van, hogy én segíteni próbálok magának és a javát akarom? – kérdezte kedvesen, ám szeme sárgás fénye mást sugallt.

– Gondolom, így van. – mondtam flegmán.

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

– Köszönöm. Nos Krisztián, én úgy vélem, hogy mára eleget gyötörtem magát, és azt hiszem, mindenre kitértünk. A közeljövőben újra találkozni fogunk. Kérem aludja ki magát rendesen, hogy holnap fitt és kipihent legyen.

– Miért mi lesz holnap?

– Várhatóan csak egy egyszerű péntek, de önnek pihenésre van szüksége.

Bólintottam, és nem beszéltem többet. A nyomozó felállt, és megfordult. Ekkor láttam meg a gallérja mögül kikandikáló férgek farkát. Ő szerintem nem vette észre, mert nem foglalkozott velem, csak odasandított a szoba egyik oldalát elfoglaló tükör felé, majd hümmögve biccentett, és kiment.

Magamra maradtam újra. * – Mi a véleménye, Péterfy nyomozó?

– Hogy nekem? Őszinte leszek, még csak a filmeken láttam ehhez hasonló őrületet… – A nyomozó hátradőlt, és nagyot kortyolt a vízből, megnedvesítve kiszáradt ajkát. Megköszörülte a torkát és folytatta. – Az egész abszurd, és nagyon beteg, de valahogy mégis… olyan összeszedett!

– Figyelmezettem előre. – mondta a doktornő, miközben levette a szemüvegét és a szárát szórakozottan tekergetni kezdte – A

ide JJuhász

téveszmék sokszor olyan logikusan felépített abszurd valóságok, hogy az is előfordul, hogy másokat is a hatásuk alá vonnak vele, és akár követőkre, hívőkre is szert tesznek!

– Mint az alufóliasapkás bolondok? Ez a helyzet Várady Krisztiánnal is? – vetette közbe Péterfy.

– Még várom az anyagát, de konzultáltam már telefonon a korábbi kezelőorvosával. Végleges eredmények még nincsenek, de…

– Előzetes diagnózis?

– Gravis, negált doxazma, komoly indulatkezelési zavarok, paranoid és skizoid személyiségjegyek…

– El tudná mondani úgy, hogy egy hozzám hasonló laikus is értse?

– Várady Krisztián elveszítette a kapcsolatát a valósággal. – szögezte le a doktornő, és közben letette a szemüvegét, majd határozottan nézett a nyomozóra – Valószínűleg nem szedte a gyógyszereit, az utóbbi időben pedig egyre ritkábban és rendszertelenebbül járt el a találkozókra a pszichiáterével. A gyógyszerek ahhoz kellettek, hogy képes legyen szétválasztani a valóságot a képzelettől. Korábban paranoid skizofréniával

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

kezelték, amihez az elmúlt évek alatt hozzájött ez a téveszmés pszichózis.

– Mármint ez a képzelt valóság? A fertőzött vízzel? Meg az összeesküvéssel?

– Igen. Számára ez a valóság, és igyekszik minden részletet olyan logikusan összefűzni, ahogy csak képes rá. És Várady intelligenciája elég magas, hogy a története meglepően összeszedett legyen. Ahogy ön is mondta, nyomozó. Bizarr, abszurd, de az ő számára megingathatatlan bizonyosság.

– De, ahogy ön is mondta, néha olyan hihető a képzelgésük, hogy másokat is meggyőznek. Ez nem jelenthet gondot a Zápor projektre nézve?

– Az elmegyógyintézetben nem talál senkit, aki hinne egy téveszmés páciensnek. A története ráadásul olyan abszurd elemeket tartalmaz, ami azoknak is hihetetlenné tennék, akik más esetben elgondolkodnának rajta.

– Nagyon remélem doktornő, hogy igaza lesz, de majd idővel elválik.

* „Ilyen nincs” – ismételtem vég nélküli mantrámat, és a repedezett falra újabb rovátkát húztam. Eddig két látogatóm volt,

ide JJuhász

az egyik a kihallgató szobában látott nő, a másik pedig Édesanyám.

A nő nagyon kedves volt velem. Újból ugyanarról kérdezett, mint előtte a társa, hogy mennyi ideje nem szedtem a gyógyszereket, és milyen gyakran telefonáltam vagy emaileztem munka ügyben.

Kár volt ezt felhoznia, mert egyből eszembe jutott a munka, és a félbehagyott projektek. Talán egy kicsit nehezen viseltem, két ápolónak kellett visszatartania, hogy el ne hagyjam az intézményt. A dulakodásban megszúrtak és valószínűleg begyógyszereztek, mert mikor magamhoz tértem forgott velem a világ. Ráadásul egy bontatlan levél várt az asztalon ismerős kézírással az oldalán. „Ilyen nincs” Kisfiam… – kezdte édesanyám, papírra vetett szavai jobban martak a sósavnál. A kezelésemet csak félig állja az állam, így pénzzé kellett tenni legénylakásom és minden ingóságom.

Jobb ez így gyermekem, neked is és nekem is. Remélem végre nyugalmat találsz, és egyszer az életben örömet is okozol édesanyádnak, azzal, hogy nyugton maradsz.

Csak nem? Már anyámat is megfertőzte a vírus? Máskülönben nem írna ilyet nekem!

Holt Remények

Bacsai Gábor – A vihar előtt

„Ilyen nincs” Mindenki azt hiszi, hogy őrült vagyok! Pedig talán én vagyok az egyetlen normális ember ebben az épületben! A nővérek, a doktorok fertőzöttek, de még a többi beteg is! Talán András nem, de ez se biztos… Tiszta pillanataiban, – mikor épp nem a világunkat megszálló idegen erőkről mesél, – értelmesen tudunk beszélgetni. Ő meghallgat és igazat ad nekem. Ráadásul ő se iszik vizet, ahogy én sem.

Nem tudom, mi lesz velem, de kitartok, amíg tudok! Egy idézet jutott eszembe egy régen olvasott verseskötetből, magam sem tudom, hogy miért, de egyszer csak beugrott: …víziók zord éjén Láttam tűnt boldogságom; Szívem megtört, mert élet és fény Nem volt – csak éber álom…

Síri csöndbe semmisülve, kábulattal elgyötörve, Álmot éltem, tébolyálmot, mint halandó senki más...

Edgar Allan Poe

SZILÁGYI HELÉNA A KRÓNIKÁS

ide JJuhász

Kemény

év

állt

legszerencsésebb

mögöttem. emberének

Januárban éreztem

még magam:

a

világ végzős

egyetemista, két könyves írónő, stabil párkapcsolat. Aztán jött a mélyrepülés. Édesanyámnál rákot diagnosztizáltak, a páromról kiderült, hogy titkon már kifelé kacsingat a kapcsolatunkból és rajtam kívül már van más is az életében… Majd előbukkant az apám. Húsz éve hírét sem hallottam. Nem is akartam…

A vonat fékezett, majd lassú kattogással besiklott az állomásra.

Megérkeztem Erdélybe, utam végére. A poros, megviselt üvegen keresztül látott jelentéktelen megálló csupán két sínpárból és egy rozoga épületből állt. Kopaszodó fák és aranybarna avarszőnyeg vették körül.

Múlt hónapban dobtam a jegyesen, a múlt héten temettem el az édesanyám, ma pedig világgá futottam. Arra a vidékre érkeztem, ahová ép ésszel sosem tettem volna be a lábam: apámhoz. Talán büntettem magam. Talán csak megsajnáltam őt. Teljesen mindegy, változásra volt szükségem, és hogy ez a változás jó vagy rossz, már átkozottul nem érdekelt.

Lerángattam a kofferem, majd hátrasimítottam elől félhosszúra hagyott, vörös tincseimet, aztán megdörgöltem a lenyírt

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

nyakszirtem. Rohadt nehéz volt az életem, de nem engedtem, hogy holmi udvarias meg segítőkész férfiak segítsenek lecipelni.

Ez az én terhem, sipirc!

Lecammogtam a szerelvény rozoga fém lépcsőfokain, majd rögvest három lány nézett velem farkasszemet. Egy szőke, egy vörös és egy barna. Tornasorban. Eddig egyetlen fényképen láttam csak a féltestvéreimet, élőben még soha. Nem hittem volna, hogy egyszer megélem ezt. Meg nem is akartam. De egye fene… skorpió létemre próbáltam a jobbik arcomat mutatni és nem rögtön beléjük marni.

– Helló – köszöntem.

Az ő mosolyuk fülig ért, az én szám a bokámig.

A két kiskamasz lány előrerohant, a nővérük is lassan elindult felém. Elvették tőlem a holmikat – a kérdezésem nélkül –, majd előresiettek, én pedig követtem őket. A legidősebb húgom már nagykorú formának festett, ő vezetett keresztül minket hegyeken, dombokon, megzabolázhatatlan földutakon és istenháta mögötti vadregényes tájakon. A két kisebb lány csacsogott egyfolytában, kérdezgettek és rohadtul nem törődtek azzal, hogy élénken él még bennem a gyász, és rengeteget kivett belőlem a hosszú utazás. Bár lehet, náluk ebben nyilvánult meg a törődés. Mégis… megannyi szenvedés sem volt elég ahhoz, hogy egy új történetet,

ide JJuhász

egy egészen nyúlfarknyit is kipréseljek magamból. Egyszerűen elapadt a forrás, kiszáradt a kút. Mióta befejeztem a második regényem, semmi épkézláb ötlet sem jutott az eszembe. Sőt, az eddig

megírtakat

is

borzalmasan

felületesnek

és

semmitmondónak éreztem.

Az életem valamennyi területén válságba kerültem.

A féltestvéreimmel csupán az ezüst tekintetünk volt közös, amit apánktól örököltünk. Édesanyám mindig azt mondta, mikor napfény éri, olyanná válik, mint az éjszaka: sötétkékké, amelyet olykor egy-egy szürkefátyolfelhő eltakar. Viszont sötétben mindez megváltozott: egy egész galaxist rejtett magában, bolygók és a csillagok fénylő milliárdjait. Egy sértett, elhagyott asszony nem így beszélt volna a lánya egyetlen testrészéről, ami egykori szerelmére emlékezteti. Azt hiszem, anyám a haláláig szerette édesapámat. Sajnáltam őt emiatt, apámat meg még inkább gyűlöltem.

Amikor a fenyőerdőbe érkeztünk a borongós árnyak és legendák hazájában, görcsbe ugrott a gyomrom. Reméltem, hamar túlhaladunk ezen a tájon, de csak egyre beljebb merészkedtünk, míg egy takaros, emeletes házhoz nem értünk. Közel és távol egyetlen másik viskót sem láttam, csak fákat, hegyeket meg két

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

termetes kaukázusi kutyát, akik a kerítés mögül vizslattak minket. A három húgom terült-fordult, magukra kapták a holmiijaimat, és úgy rohantak be vele a házba, mintha csak tollpihét cipelnének. Magas, tenyeres-talpas, vidéki lányok voltak, akik mellett az én vézna, bölcsész mivoltom pöttömmé satnyult.

Ott álltam az őskövületre hajazó jármű mellett, és csak tétován topogtam. Akkor sem, de azt hiszem, még ma sem fogtam fel teljesen, mibe kevertem magam. A legrosszabb horror filmek is így kezdődnek. Meg a legjobbak is. És ekkor tompa koppanásokat hallottam meg a hátam mögül.

Eleonóra, direkt szívatod magadat ezekkel a gondolatokkal? – morogtam magamban és bár legyintettem, nem tudtam megállni, hogy hátra ne forduljak. Ekkor kidőlt egy fa, megremegett a föld, majd újabb koppanások következtek. Újabb fenyő vetette magát a talajra, végül lépteket hallottam meg és a fény megcsillant egy balta élén. A férfi pillantása úgy villant meg, mint a ragadozóké az éjszaka közepén, amikor kilépett az erdőből. Minden vér kifutott

az

arcomból

és

az

izmaimba

tódult,

hogy

elmenekülhessek, ha arra kerül sor. És igen, valóban egy kétméteres, sorozatgyilkos kinézetű fazon érkezett. Hideg közönnyel a tekintetében, érzéketlen arccal meredt rám, majd

ide JJuhász

suhintott egyet a baltával, én pedig egy néma sikollyal az autó csomagtartójának estem.

– A bejárat a másik irányban van – vigyorodott el gonoszan, miközben a vállára fektette a balta nyelét.

– Vidéki surmó! – hebegtem, majd magamhoz szorítva az oldaltáskán, szapora léptekkel besiettem a portára.

Lihegve estem be az előszobába, ahol három húgom már tűkön ülve várt engem.

– Nem tudtuk, hová pakoljunk – szólalt meg Imola, a legfiatalabb, tizenkét éves, szőke leányzó.

– Az emeleten jó lesz? Ott van egy szabad szobánk – mosolyodott el Eliza, a középső, vörös.

– Vagy itt a földszinten van még egy… - mormolta a legidősebb, Janka.

– Az emelet tökéletes lesz – szuszogtam. – De hol az apánk? – Faggatóztam. – Tudta, hogy egy elmeháborodott pusztítja a fáit odakint? – háborogtam egy oktávval emelkedett hangon.

– Itt vagyok, itt vagyok – lépett ki egy oldalsó szobából a férfi, akit húsz éve nem láttam.

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

Őszült, az arca rongyos volt, akár egy használt szalvéta, a régen élénk és galaxisokat magába rejtő tekintete vizenyőssé vált. Meg köhögött. Borzalmasan és sokat.

Megviselték az évek.

– Azaz őrült nem más, mint a nevelt fiam, Konstantin – krahácsolta az öreg pontosan abban a pillanatban, amikor a férfi belépett a hátam mögött.

Együtt nevettek, én pedig megsemmisültem szégyenemben.

Szóra sem méltattam az esetet, inkább körbenéztem. A faház tágas előtérét leszámítva jobbra még egy társalgó és pár szoba, balra pedig a konyha és az étkező foglalt helyet. Átható erdő és fa illat töltötte meg az egész épületet, a falakat fehérre meszelték, a padlót parketta és állatok szőrméje borította. Öt vadidegen állt körbe, az egyik kezében balta ficegett, az irataim pedig az egyik lány vállán lógtak a hátizsákomban. Az ő kezükben volt az irányítás, így hát rájuk hagytam. Követtem őket az emeletre, hogy elszállásoljanak.

A nap további része szorgos semmittevéssel és plafonbámulással telt. Olykor felültem térerő után vadászni, aztán mindannyiszor visszahanyatlottam az ágyba. Két okból is. Egy: sosem találtam semmit. Kettő: ugyan, ha találtam volna, ki a francot hívnék?

Mindenki, aki valaha is fontos volt számomra, vagy halott, vagy

ide JJuhász

elhagyott. És még az ihletem is. Hálátlan szajha. Éppen fürdőztem az agóniában, mikor kopogás hallatszódott az ajtómon. Morogtam valamit, majd apám csoszogott be a padlásszobába.

Zavarban volt, sokáig sistergő csend töltötte ki a köztünk lévő távolságot, ami ettől még nagyobbnak tűnt. De nem segítettem neki túllendülni rajta, ő sem segített nekem soha. Leült az ágy szélébe, majd rekedten belekezdett: – Sajnálom, hogy nem lehettem ott a diplomaosztódon… és a temetésen.

– Nem maradtál le semmiről.

Apa csak lesett, nem kérdezett, de láttam, nem érti: – Nem adtam le a szakdolgozatom, képtelen voltam egy épkézláb mondatot is megfogalmazni.

– Te? Aki már négyévesen ismerte az összes betűt és mondatokat írt?

– Már nem megy – vontam vállat. – Hagyjuk. Veled mi a helyzet? Elkaptál valami nyavalyát? Vagy súlyosabb a helyzet?

Ismét csak habogott. Nem bírtam ki, könny szökött a szemembe, majd elfordultam tőle:

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

– Kérlek, most menj ki, fáradt vagyok – préselődött keskeny vonallá a szám, majd rávágtam magam a párnára. Ő bólintott, majd otthagyott.

Az elkövetkező napokban beszálltam a családi bizniszbe, az apám üzemeltette szálló recepcióján ejtőztem, mert ugye erre a környékre félévente, ha idevetődött valaki… Bár azt mesélték, hogy nyáron a közelben tartott fesztiválok, ősz végén és télen a hegyek miatt, illetve a környék misztikus varázsa okán tolonganak a vendégek. Szeptember derekán egyiket sem tapasztalhattam meg, ezért nem is hittem nekik. Máskor pedig a kis könyvesboltban segítettem be, ami szintén apám tulajdona volt. Elfoglaltam magam szinte minden pillanatban, csakhogy ne kelljen édesanyámra gondolnom, vagy édesapámmal beszélnem. Ám az egyik nap nem volt ekkora szerencsém, mert apám nem a könyvesboltban töltötte a délelőttjét, hanem a szállóban, amiben mi is laktunk. Éppen valami bűn rossz regényt olvastam, amikor már menekülni sem maradt időm, leült mellém a pultba: – Egy hete velünk vagy. Hogy érzed magad?

– Tiszta a levegő. Szép, bár kissé ijesztő a táj…

– Hogy érzed magad?

– Hogy érezzem? – sóhajtottam. – Tulajdonképpen… csak egy

ide JJuhász

kérdés… hol az a nő, aki miatt faképnél hagytad anyát? Nem él már veletek?

– Hat éve már, hogy … elhunyt.

– Ó. Sajnálom. – Így már nem tehettem hozzá, amit valójában gondoltam és kívántam neki.

– Megérte? – tette fel helyettem a kérdést, de olyan hirtelen, hogy azt hittem, hallucinációk gyötörnek, ezért visszakérdeztem: – Tessék?

– Ezen gondolkodtál, nem? Hogy felteszed nekem ezt a kérdést.

Valamilyen szempontból igen, és rengeteg miatt nem. Egy részem örökre veletek maradt. Hidd el, ha nem lett volna muszáj távoznom, veletek maradok.

– Fogalmam sincs, mi lehet azaz indok, amiért magadra hagytad a feleséged a kisgyermeketekkel. Elképzelésem sincs! És nagyon remélem, hogy most nem azért kerestél fel újra, hogy asszisztáljak a te halálodhoz is, mert arra most rohadtul nincs szükségem… - keltem fel a széktől, és vártam a válaszát. – Ugye nem?!

– Eli, nem ezért hívtalak, de…

– A „de” mindig semlegesíti a mondat első felét! Legyél az életben egyszer férfi és mondd meg: ugye, nem haldokolsz?

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

– Heteim vannak hátra – nyögte ki.

– Te direkt kínzol engem. Ezt nem teheted velem! – túrtam a hajamba hisztérikusan és csak bámultam rá, hátha visszaszívja a szavait, mert valami morbid játékot űz velem. De nem. Tényleg haldoklott.

Dühösen a pultra csaptam a könyvet, majd kiviharzottam a konyhába. Éppen robogtam volna tovább, amikor egy erős marok rászorult a karomra.

– Eressz! – morogtam a férfira.

– Az, hogy a lánya vagy, nem jogosít fel arra, hogy így beszélj vele. Elég baja van az öregnek – mormolta édesapám szeretett neveltfia.

– Senki sem kérdezett – vicsorogtam, majd rángatni kezdtem magam, de a marka satuként szorult rám. Egyetlen férfit sem ismertem életemben, aki ennyire durva és nyers lett volna. A tenyere kérges, az izmai szikárak, a tájszólása meg borzalmasan erős volt. Sértette a fülem nemcsak a mondandója tartalmával, hanem a kiejtésével is. – Fogd be és engedj el! – A tartása olyan erősnek hatott, mintha vasból lenne. – Ez… ezek… nem is igaziak! Mi vagy te, valami droid?

– Ha fizikai munkát végeznél, tudnád, hogy ezek – feszítette be a bicepszét, majd eleresztett – kialakulnak egy idő elteltével, ha

ide JJuhász

edzed őket.

– Ostoba vagy, de legalább izmos. Jó neked – ironizáltam, mert az elmúlt időben a pasas valamennyi megnyilvánulása vagy rendkívül alpári, vagy primitív volt. Nem beszélve a cimboráiról, akikkel esténként iszogatott az asztalosműhelyében, vagy a faluban.

– Na, idefigyelj, bölcsészkisasszony! A nem egyetemet végzett embereknek is van sütnivalójuk! – vágta hozzám. – És vannak érzéseik.

– Ó, fogd már be, úgysem értek semmit a tájszólásodtól!

– Ha nem nő lennél, már bevertem volna a fejedet az ajtófélfába.

Isten bizony megérdemelnéd!

– Egy mázlista vagyok – feleltem szenvtelenül, majd elhaladtam mellette egyenesen az emeletre.

Az elkövetkező hetek csendben teltek, éltünk egymás mellett és játszottam a sértődöttet. Átkozottul dühös voltam a sorsra, és rohadtul irigyeltem mindenkit, aki megkapta vagy a magáénak tudhatja mindazt, amit pár hónap leforgása alatt én elvesztettem.

Viszont a húgaimat megsajnáltam, egyre többször kísértem el őket iskolába, vagy tettem velük sétát az erdőszélén. Imola

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

hajnalban volt aktív, vele iskola előtt lógtam, majd együtt ébresztettük Elizát, akit alig lehetett kiverni az ágyból. Janka ilyenkor még bőven húzta a lóbőrt, ő csak délután tért magához, estin végezte a gimnázium utolsó évét.

Bár lassan fagyosra fordult az idő és a szálló forgalma is megnőtt a november kezdetével, én csak örültem ennek. A fagy emlékeztetett arra, hogy élek, és képes vagyok még érezni, ha ez csak a didergésben is nyilvánult meg. Az a pár család pedig, akik az hosszúhétvégékre érkeztek, színesebbé és zajlóbbá tették a napjaimat. A mostohatestvérem, ha hívhatjuk így egy halott nevelőanya fiát, egyre inkább elhanyagolta a karbantartási teendőket, és szegény öreg próbálkozott a nyekergő lépcsők és a csöpögő csapok megszerelésével. A keze remegett, a keze lassan már soványabb lett, mint az enyém… és ahelyett, hogy segítettem volna, a könnyeimmel küzdve kotródtam ki a verandára.

A hó nagy pelyhekben hullott, a hegyoldal magára öltötte hófehér

télikabátját,

a

távoli

falvakból

füstgombócok

gomolyogtak a szomorú égbolton. Költőien szép volt a táj, bennem belül mégis némaság honolt. Makacsul hallgatott a múzsám. Csak annyit tudtam, hogy képtelen vagyok újra végignézni, ahogy valaki lassan elmúlik mellőlem.

ide JJuhász

Egy sötét alak közelített a rideg fenyvesből. Vastag bundakabátot viselt, bakancsa mély nyomokat hagyott a hóban. Fától-fáig haladt, mint a flipper golyója. Elmúlt harminc és még mindig úgy viselkedett, mint egy kamasz.

– Vár bent a meló! – ordítottam oda neki.

– Aranyom, és te mit lógatod idekint a lábad? – caplatott felém a férfi, majd tétován fellépett a lépcsőfokokra és nekidőlt egy oszlopnak.

– Legalább nem iszom le magam a sáros földig – vágtam a képébe.

Közelebb lépett, aranyszínű tekintetét rám lövellte. Tudtam, hogy bántani akar, de nem álltam félre. Ekkor hallottuk meg a puffanást, ami az előszobából érkezett. Felhagytunk egymás marcangolásával,

és

mindketten

berohantunk.

Édesapám

eszméletlenül feküdt a hideg járólapon.

– Szánalmasak vagytok – jelent meg a lépcső aljánál a legidősebb húgom, majd rezignáltan az apánkhoz térdelt, de tekintetéből megvetés sugárzott.

Talán még aznap, bár az is lehet, hogy kettővel később történt.

Még mindig ködösek az emlékeim, valahogy mindig így van ez,

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

ha nehéz döntések előtt állok. Annyi szent, hogy sorsfordító pillanatok vártak rám, ahogy édesapám ágya mellett ácsorogtam és néztem, ahogy ébredezik. Megkönnyebbülés hullámzott végig rajtam, ahogy észrevettem, a tekintete tiszta, az arcán pedig halovány mosoly ül.

– Remélem, jobban vagy – suttogtam.

– Nincs sok időm, félre az érzelgőséggel – felelte, a hangja csöppet

sem

tűnt

megviseltnek,

inkább

határorozottnak.

Döbbenten meredtem rá. – Én már nem gyógyulok meg, de ígérd meg nekem, hogy nem hagysz fel az írással…

Kínomban felnevettem, a szemembe könny szökött. Vártam, hogy ő is kövessen, folytassa a kacagást, de nem tette, így kénytelen voltam felelni: – Ez az utolsó kívánságod? Mondd, hogy ez nem komoly!

– Írásra születtél! Ez a sorsod. Olvastam a regényeid, nézd, ott vannak a polcomon. Büszke vagyok rád! Most inkubációban vagy… én is voltam… de csakis azért, hogy ezeknél jobbat, nagyobbat alkoss!

– Én nem voltam elszállva tőlük – hangzott a hátam mögött, én pedig megugrottam. Apám neveltfia állt mögöttem az ajtófélfát támasztva. – Viszont, az utóbbi igaz – bólintott.

– Itt már… nem a regényírásról van szó, ugye? – léptem hátrébb

ide JJuhász

bizalmatlanul vizslatva őket.

– Ideje átadnom a családunk évezredek óta őrizgetett titkát – suttogta apám, a tekintetében ragyogtak a csillagok. – Krónikások. Így hívnak minket, a mi családunkat, minden ősünket és leszármazottunkat. Édesanyád és én is arra születtünk, hogy megörökítsük az emberiség sorsát, hitelesen feljegyezzünk mindent, ami a történelmünk része. Nem magunknak, hanem a felsőbb hatalomnak. Anyád úgy döntött, ő nem folytatja ezt az életet, nem a másokét akarja megörökíteni, hanem sajátot élni. Ő téged akart és egy normális életet. Én a kötelességemnek éltem mindig, ezért felkerestem a legközelebbi krónikást, akit csak találhattam. Konstantin édesanyja volt az – felült az ágyon, majd az éjjeli szekrényhez kúszott, kihúzta a fiókot és egy töltőtollat vett ki belőle. – Fogd, ez mostantól a tiéd – helyezte a markomba.

Tétován figyeltem, dermedten és mikor láttam, hogy mindebben megingathatatlanul hisz, felbugyogott bennem a harag: – Nem csak a tested, hanem az elméd is beteg – rebegtem elborzadva. – Ennyire nem bírod elviselni a valóságot és a tetteid következményét? Hogy hazudhatsz ekkorát!? – siettem az ajtó felé.

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

Konstantin nem tartoztatott, csupán egy lekezelő mosolyt küldött felém, majd kitárta előttem az ajtót. Ő már tudta, hogy így fogok reagálni. És bár képen töröltem volna, mégsem ez az érzés tartott vissza, hanem a három lánytestvérem, akik kint hallgatóztak.

Ismét tornasorban álltak meg előttem, Imola megfogta a kezem: – Apa sosem hazudna neked – motyogta a kislány, majd rám emelte világoskék tekintetét. – Én vagyok a hajnal.

– Én vagyok a nappal – folytatta a középső féltestvérem.

– Én pedig az éjszaka – fejezte be a legnagyobb.

Gépiesen kántálták újra és újra, mintha egyetlen lélek lakozna bennük. Szemükben a fanatizmus fénye játszott. Befogtam a fülem, nem akartam hallani.

– Mi vagyunk a szemed – csapott a tetőfokára a monoton szóforgatag, én pedig kimenekültem előle az udvarra. Két autó állt az épület előtt, tudtam, hogy a kisebben mindig bent felejtik a slusszkulcsot, ezért megindultam az irányába és bevágódtam az első ülésre. Idegesen előkotortam a kulcsot, gázt adtam és cél nélkül elhajtottam az erdei utakon, amerre civilizációt véltem felfedezni. Nem emlékszem az útra, a fákra, fogalmam sincs, meddig utazhattam, annyira feldúlt voltam, hogy nem láttam a dühtől és megrázkódtatástól, de amikor megpillantottam a kerteket, a falusi házakat, amelyek egyre sűrűbb bokrokban

ide JJuhász

közeledtek, biztonságban éreztem magam.

Ki kellett szellőztetnem a fejem. A falu szívében megálltam átgondolnia történteket. Tuti tömegpszichózis… Na jó, ez túlzás… létezik olyan, hogy családpszichózis? A gének hordozhatják. Ezek beteg gének… apám átadhatott valamit, amitől tévképzeteink lesznek. De hogy Konstantinnak is! Vele nem is közös az apám… Bár, amennyit iszik, ő már biztos konfabulál.

Talán egy óra is eltelt, mire abba hagytam a csatangolást és visszakeveredtem az autóhoz. Éppen nyúltam, hogy kinyissam az ajtaját, amikor megpillantottam a szomszéd, lepukkant csehóban Jankát és azt a görény mostohatestvéremet. Rögtön felment bennem a pumpa, mert minimum elvártam volna, hogy hívjanak, vagy keressenek, ha már így elrohantam… erre ők beültek kocsmázni! Átrongyoltam az úttesten, majdnem elcsapott egy ócska teherautó, de ez sem érdekelt. Becsaptam az ajtót magam mögött.. A lebúj népe némán rám meredt. A kezdeti düh rögvest néma szégyenbe csapott át és ahelyett, hogy nekik estem volna, Konstantin azonnal felmorrant egy korsósör takarásából: – Fenébe! Pedig már azt hittem, megszabadultunk tőled! – ivott bele az italába, a legidősebb húgom is megszólalt mellette:

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

– Tudtam, hogy nem hagysz itt minket – pillantott rám sötét, érzéketlen tekintetével. – Mi mindent látunk.

– Rohadtul bosszantó, hogy mindig igazatok van… - dünnyögte a férfi a fejét kitámasztva.

– Nincs igazuk! – csattantam fel. – Igenis itt hagylak titeket! Az első vonattal visszamegyek Pestre! Mind kattantak vagytok!

– Mit feszülsz így be? – pillantott rám Konstantin elmélázva. – Igyál egy keveset – ajánlotta és ekkor először nem éreztem semmi ártó szándékot mély, morózus basszusában. – Másképp én sem bírnám ki… - fűzte hozzá komoran, majd rám emelte a tekintetét – köztük – tátogta.

Hirtelen, mintha leomlott volna a szívemről a harag és a gőg, mintha mindvégig egy ilyen mondatra vártam volna, egy visszajelzésre, hogy nem csak én szenvedek, nemcsak én tartom furcsának mindazt, ami körülöttünk történik. Automatikusan leültem a neveltbátyámmal szembe és elfogadtam a korsósört, amit elém lökött. Belekortyoltam, miközben le sem vettem a tekintetem róla, majd megadóan felsóhajtottam: – Milyen felesek vannak? – kérdeztem, mire a férfi elégedetten elvigyorodott.

Aznap hajnalra értünk haza imbolyogva, egymásba kapaszkodva,

ide JJuhász

jóformán Janka cipelt minket fel a kocsitól. Viszont a hír, ami fogadott, már kevésbé volt vidám. Édesapám már nem élte meg reggelt. Bőgni képtelen voltam, már édesanyámnál is csak pár cseppet tudtam kipréselni magamból.

Másnaposan, kialvatlanul bolyongtam a szállóban, kiszolgáltam a vendégeinket,

reggeliztettem,

ebédeltettem,

de

a

köztes

szünetekben élőholtként vánszorogtam, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy a lakrészünk földszintjén téblábolok és az asztalosműhely

résnyire

nyitott

ajtaja

hív

magához.

Végigvonultam a hosszú, szőnyeggel leborított folyosón, majd beléptem a helyiségbe. Forgácsok gurultak szét a lépteim nyomán. Különböző bútorok, asztalok, székek és szekrények álltak sorfalat a teremben különböző munkafázisban arra várva, hogy befejezzék őket. Aztán megpillantottam az egyik polcon az apró fafaragványok sorát, különböző figurák és domborművek voltak precíz gondossággal kidolgozva.

– Ezek a te műveid? – kérdeztem, mert bár nem tudtam merre van, Konstantinnak valahol a szobában kellett tartózkodnia.

– Nemcsak a papír és a tinta jó alapanyag – felelte, én pedig a hangját követve felfedeztem őt a terem sarkában egy munkaasztal mögött ülve, ahol egy három figurát ábrázoló faragványon

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

dolgozott. – Ehhez a műfajhoz nem elég a finomkodás, a költőiség… olykor durvának kell lenni és a fizikai erőre is szükség van – mormolta, majd egy nagyon darabot lenyesett a fából, hogy az apróbb részletekhez kezdhessen.

Kínosan éreztem magam, így elfordítottam a tekintetem és inkább a szobrait néztem. Az egyik alak lágy arcvonásait tanulmányoztam és arra gondoltam, mennyi sallangot és durva darabot el kellett róla távolítani, mire ilyenné válhasson.

– Nem olyan vagy, mint az apám… vagy az exem… meg úgy általában a férfiak, akiket eddig ismertem. Ők az eszükkel próbáltak

előrébb

jutni, tanultak, olvastak,

finomkodtak,

köntörfalaztak és gondolkoztak…

– Ezzel azt mondod, egyszerű vagyok? – állt meg a munkában.

Tudtam, hogy engem néz, de én bőszen a faragványait bámultam és még mindig nem fért a fejembe, hogy ennyi keménységből miként lehet ennyi szépséget alkotni. Értve ezt mind a szobrokra, mind az alkotójukra.

– Tulajdonképpen igen, de ez nem csak rossz lehet – motyogtam.

– Én… mi… ők… mindent túlbonyolítanak… továbbszőnek… manipulálnak. Nem az eszedre gondoltam, nem vagy primitív… csak… letisztult… azt hiszem… a földön jársz.

Ekkor már a hátam mögött állt. Felpillantottam rá, a tekintetünk

ide JJuhász

találkozott, aztán minden magától történt. Megcsókolt, miközben erősen magához húzott és nekem eszembe sem jutott ellenkezni, hagytam magam sodródni, hömpölyögni, hullámzani az árral. És Konstantin volt a hullám, ami elnyelt és feldobott újra és újra, míg mindketten el nem vesztünk a nyílt vízen…

Talán ha másnap létezik, létezhet harmadnap is. Én biztosan átéltem. Kiültem a verandára és csak figyeltem a november végi tájat,

a

dombokat,

a

zúzmarás

ágakat,

a

gyászoló

gomolyfelhőket. Elővettem a tollat, amit édesapám még a halálos ágyán adott nekem. Egy nehéz, antik darab volt, tintája feketén fogott a bőrömön, majd elillant. Pontosan úgy, mint a minap apám holtteste az ágyról. A szemem előtt történt… Bár már kétségbe vonom a saját épelméjűségem. Miután Janka benyitott ránk és kijelentette, hogy ezt ő már előre megjósolta, Konstantinnal szétrebbentünk, én pedig

a felravatalozott

szobához vonultam vissza. Jó, menekültem. Még szerencse, hogy a ruháim még az ominózus jelenet előtt magamra kaptam!

Totálisan

meghibbantam.

Odaadtam

magam

a

mostohabátyámnak, akit két napja még megvetettem! Mi ütött

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

belém? Mindig ésszerűen és higgadtan döntöttem. Valami nagyon nem stimmelt velem.

Talán örökre megváltozott bennem valami?

Ekkor megnyikordult a fadeszka alattam, de nem miattam, hanem a férfi súlyától. Letelepedett mellém, majd belekortyolt a sörébe, nekem pedig odanyújtott egy bögre tejeskávét.

– Többen vagytok – kezdett bele Konstantin. – Talán úgy ötenhatan az egész földkerekén. Én bennem túlzottan kevés van a ti véretekből… én sosem értettem ahhoz, ami nektek természetes… bár az édesanyám krónikásnak született, az édesapám valami paraszt volt. A szó minden értelmében. Nem ismertem. – Oldalra pillantottam rá. Szeptember óta megnőtt, hullámos sötétszőke tincsei a szemébe hullottak, arcvonásai őszinte bánatról tanúskodtak. – Tízéves koromig az édesanyám bokros teendői miatt szinte sosem ért rám… suli után a kocsmában kötöttem ki mindig, a részeges öregek voltak a legjobb barátaim – nevette el magát. – Édesapád húsz éve jelent meg itt. Ő olyan, mint a húgaink. Tökéletesen tiszta a vérük, nem keveredtek átlagos emberekkel. Látják a jelent, a múltat, a jövőt. Nincsenek előttük titkok. Az öreg azt mesélte, hogy az édesanyád olyan volt, mint én. Aki bár ebbe a világba tartozik, mégsem érthette meg sohasem. Csak kísérhetjük a krónikást az útján…

ide JJuhász

– Miért haltak meg ennyien? – suttogtam.

– A krónikások, meg mindenki, aki hordoz valamit ebből a… misztikus nyavalyából… mind évszázadokig élnek. Aztán megunják. Unalmas lehet, hogy egy olyan életet élsz, amiben mégsem élsz… És ekkor születik meg kiégett elméjükben a gondolat, hogy gyermeket szeretnének. Életet adnak a sajátjukért cserébe.

Onnantól

kezdve,

hogy

az

embrió

kifejlődik,

megcsappan az életenergiájuk… Szép lassan elsorvadnak, bekebelezi őket a saját testük… aztán nyomtalanul eltűnnek ebből a világból – meredt a szinte üres üvegre, miközben lötyögtette az alján maradt sört.

– De miért én vagyok a krónikás, ha a húgaink tisztavérűek?

– Ők látnak, te írsz… Kell egy apró, de éppen csak egy apró emberi rész is ahhoz, hogy emberként tudj fogalmazni, mégis megértsd őket.

– Nem értem őket. Bizarrak és ijesztőek.

– Nem a szavaikkal, nem a füleddel kell tenned. Majd, ha elfogadod ezt a szerepet… ha belevágsz… minden kitisztul.

Nekem ezt mondta édesanyám. Egyébként az apád csak átmenetileg vette át a helyét, míg te meg nem érkezel.

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

– Csodás, de komolyan. Úgy érzem, csapdába csaltak, hogy aki eddig voltam, az nem létezik. De hogy… ez miként történik?

Hogyan lesz az valaki?

Lehúzta az utolsó kortyot, majd kézen fogott és a kocsik felé indult velem.

– Megmutatom.

Beültünk, majd bevezetett a városkába, ahol apám könyvesboltja állt. Vagyis egy teljes napja már az én könyvesboltom. Kinyitotta az ajtaját, a helyiségből rögtön új és régi könyvek szaga ölelt körbe minket. Erősebben éreztem, mint valaha és úgy tűnt, minden egyes kötetek beszélnének hozzám a polcsorokról. De nem ragadhattam le ennél az abszurd gondolatnál, Konstantin gyors ütemet diktált és a raktárhelyiségbe vezetett, ahol kinyitott egy ajtót, amit eddig egy másik raktárhelyiségnek hittem, ahová a különleges, elsőkiadásos ritkaságokat rejtették. Eddig ide csak apám léphetett be. Ám a várakozásaimmal ellentétben egy hosszú, sötét, kőfalú folyosó tárult elénk. Percekig gyalogoltunk, mire a keskeny folyosó szélesedni kezdett, majd egy barlangba torkollott. A lépteink visszahangoztak, a lábunk mellett pedig egy patak folydogált szerényen, míg a barlang egy távoli pontján a felszínre nem tört. Fentről cseppkövek csüngtek alá, ahol valószínűleg denevérek és más sötétben élő kisállatok leledztek.

ide JJuhász

A mostohabátyám… de perverzül hangzik… maradjunk a Konstantinnál… szóval ő a barlang falához lépett, majd az egyöntetű felülethez hozzáérve eltűntek a kezei. Benyelte a fal.

Rémülten hátráltam el, ő pedig látva a hezitálásom, megtorpant.

– Még nem készültél fel? – kérdezte kisvártatva.

Ingatni kezdtem a fejem, ő pedig visszalépett mellém.

– Mi vár majd rám odabent?

– Mindig csak kívülről láttam, én csak kísérlek… vigyázok rád, amíg… írsz, odaát jársz… – felelte, bár látszott, hogy nem találta a legmegfelelőbb szavakat.

– Ez nem fair. Ti mind tudtátok, mi következik, csak én nem – ellenkeztem.

– Tizenöt éve tudtam, hogy így lesz, amióta a húgaink megszülettek – döbbenten meredtem rá, bár nem is tudom, hogy a mondatnak melyik része taglózott le leginkább. – Ők hármas ikrek, csak másképp fejlődtek, más a feladatuk.

– Ne mondj többet, elég az új információkból, ebből az egészből – fojtottam belé a szót, majd magamhoz rántottam és megcsókoltam.

Hevesen viszonozta, éreztem, ahogy a keze lassan végigsiklik a domborulataimon, majd a fenekemnél fogva magához von. Már

Holt Remények

Szilágyi Heléna – A krónikás

nem hallottam az állatok neszezését, a patak csobogását, csak a légvételeinket, ahogy visszhangozza a tágas tér és a vért, ahogy vadul dübörög a fülemben. És mire észbe kaptam, a teste alatt hevertem meztelen magamba fogadva őt és vad szenvedélyét.

– Voltál már hűtlen? – kérdeztem húsz perccel később elmélázva.

– Nem is egyszer – vallotta be.

Felültem, a térdem körbeöleltem, majd oldalra sandítottam.

– Miért? – rebegtem kérdőn.

– Miért voltam hűtlen? Vagy úgy általában… miért teszik ezt a férfiak? – ült fel.

– Mindkettő.

– Mert megtehettem. Nem kötött semmi, nem láncoltam le magam, nem volt súlyos következménye.

– Mit értesz súlyos alatt?

– A veszteséget – válaszolt, majd a kabátja zsebéből előhalászott egy levelet. – Ezt édesapád írta. Azt mondta, akkor adjam oda neked, ha elbizonytalanodnál. Ha nem tudnál elköteleződni.

– Köszönöm – szorongattam, majd letettem a földre. – Azt hiszem, azért történt minden, hogy másra ne is legyen reményem.

Nincs erre a levélre szükségem. Menjünk – pillantottam ismét rá, ő pedig helyeslően bólintott. Úgy, ahogy voltunk, anyaszült meztelenül vonultunk a

ide JJuhász

bejárathoz. A kezem előrelendítettem, a sötétség körbeölelte, de ugyanúgy éreztem, mint korábban. Konstantin szemébe néztem, ő bátorítóan pillantott vissza rám. Vettem egy nagy levegőt.

Elfogadtam a helyem a világban, felvettem a pennám, és ekkor megjelentek előttem a csillagok, az egész univerzum. A szememből szöktek ki, körülöttem keringtek, egy voltam velük.

Hallottam a húgaim hangját a fejemben és csak írtam és írtam a láthatatlan tintával, amelyet csak az bírt olvasni, aki a papírra vetette.

Egy apró láncszem, egy parányi porszem voltam csupán egy nagyobb hatalom kezében, de hogy ez mit jelent, még én sem értettem igazán. Az egy másik történet.

Holt Remények

MOLNÁR CSABA KERESZT-UTAK

ide JJuhász

[A pázsitot naponta öntözték és nyírták, akárcsak Angolhonban lennénk. E ténytől is arisztokratikus hangulata volt a pályának, nem is szólva a gondosan vágott sövényekről, gömbakácokról, a felgereblyézett gyöngykavics utakról. A lelátókat fából ácsolták, a padokon selyemmel bevont párnácskák várták a díszes közönséget. A főtribüntől a pályabejáróig vaskos, rőt szőnyeg terült, amott kecses asztalkán serlegek mutogatták egymásnak tükrös-arany hasukat. A startvonal felett rézharang lengett, hogy majd az utolsó kört jelezze, sarkantyúzásra ösztökélve a zsokékat.

A pályán körbe-körbe gondosan ácsolt akadályokat emeltek. Volt ott fűzfavesszőkből font korlát, mélyszántás, melybe csüdig süllyed a ló, kőfal, és a félelmes Taxis, mely másfél méter magas sövényből, s mögötte ötméteres vizesárokból állt. A töpörödött férfiemberek kék, lila, narancs, sárgacsík meg rózsaszínpöttyös mezekben rugóztak a nemes angol telivérek hátán. A kimért, elegáns urak és páváskodó dámák izgatottan súgtak össze, mikor a bíró kiadta az elnyúlt „Starthoz!” vezényszót. A tábla jobb sarkáról ekkor ujjaim közé csippentettem zöld lovacskámat, rajt a szintén zöld lovassal; onnan, hol kissé kopottan virított a felirat: Wiener Spielkartenfabrik Ferd. Piatnik & Söhne.]

Holt Remények

Molnár Csaba – Keresztutak

Barka János 1944. május 28-án született a Mórahalomtól pár kőhajításnyira eső tanyán. Életének első két esztendejét azzal töltötte, hogy rácsudálkozott a kizökkent világra, a további tízet pedig

azzal,

hogy

igyekezett

elkerülni

kérges

tenyerű,

nagytermészetű apját.

Barka István nehezen tűrte az embereket, legyenek azok akár a saját családtagjai, vagy a hozzájuk elszállásolt német, későbben szovjet katonák. Tengelyt ugyan nem akasztott egyetlen kényszerű vendégükkel sem, de a muszájból ott-tartózkodó tisztek okozta indulatait leginkább feleségén, idősebb lányán, saját anyján, időnként pedig óbégató, karon ülő fián vezette le.

Ha szeretett bármit is a világon, azok csakis a lovai voltak.

Napjai nagy részét az istállóban, az igavonók társaságában töltötte, velük váltott szót, gyöngédséget egyedül nekik tartogatott. Amíg megvoltak. A két leggyönyörűbb jószágot a németek hajtották el, a maradék kettőt a szovjetek ölték le. Akkor pattant meg végleg valami Barka István amúgy sem teljesen tiszta agyában; létezésének lovai helyett e perctől a bor adott értelmet, lányának, fiának, asszonyának és idős anyjának pedig a kelleténél is tovább húzódó értelmetlenséget.

A németek 1944 nyarán érkeztek. A katonákat a melléképületben szállásolták el, Schultz őrnagy és tisztiszolgája a tanyaépület

ide JJuhász

tisztaszobájában kapott helyet. A németek – az őrnagy kifejezett parancsára – tisztelettel bántak a háziakkal, még a mogorva családfővel is. Schultz megsimogatta Barka János pólyából kikandikáló, kopasz kobakját, a csöpp gyermek pedig az őrnagy mellére tűzött fekete horogkereszt után kapott. A tiszt levette a jelvényt, a kölyök parányi tenyérbe ejtette. Őrnagy úr, nem lenne szabad! Még megvágja magát vele!, tiltakozott mosolyogva Aranka asszony, de csak tessék-lássék, mert tetszett neki a fájintos, udvarias német. Schultz visszamosolygott, Barka István meg ökölbe szorította a kezét, szegletes állkapcsa oda-vissza ugrált az elfojtott indulattól. Mielőtt a németek elvonultak, magukkal hurcolva Gyapjast és Fürgét, Schultz leguggolt Barka János fenyőből eszkábált, durván farigcsált bölcsője mellé.

Zubbonyzsebéből

előhúzott

egy

ólomból

öntött,

zöld

lovasfigurát. Elvisszük a lovaitokat, kicsi Hans, de hagyok itt neked egyet cserébe!, suttogta az alvó gyerek fülébe. Aranka asszony könnyezett. Barka István is. Ki-ki más miatt.

1945 januárjában a szovjetek két T-34-es harckocsival jöttek. A lánctalpak fölhasogatták a fagyott talajt, és kidöntötték az udvari árnyékszéket.

Arkagyij

Vasziljev

komisszár

nem

volt

barátságos, nem simította meg Barka Jancsika fejét, nem bánt

Holt Remények

Molnár Csaba – Keresztutak

tisztelettel a nőkkel. A tízéves Annát, Aranka asszonyt és Barka István koros édesanyját megerőszakolták, a két megmaradt lovat Kalasnyikovval ölték le. A tetemeket megnyúzták, a lóhúst besózták, vászonzsákokba gyömködték;

a bőröket

és a

csomagokat elnyelték a tankok feneketlen bendői. Barka János nem kapott lovacskát. A szovjetek két hét után Kecskemét felé indultak. Aranka asszony zokogott. Barka István könnyezett. Kiki más miatt.

A háború vége előtt három nappal Aranka asszony fölkötötte magát az üresen maradt istállóban, miközben férje részegen hortyogott egy szalmakupacon, nem egészen öt méterre tőle. A két gyermek gondja eztán Barka István anyjára hárult. Az idős asszony egyedül próbálta ellátni a kicsiny gazdaságot, mert fia a józanság rövid időszakaiban is képtelen volt bárminemű munkavégzésre. A tizenegy esztendős Anna segített neki, amennyire erejéből telt, aztán egyik reggelen otthagyta a tanyát.

Gyalog indult el, nem csomagolt magának élelmet, ruhaneműt.

Markában szorongatta Jancsika zöld lovasbábuját, amit Schultz őrnagy a kistestvérének ajándékozott.

Csaknem harminc év telt el, míg Barka János hírt hallott felőle.

ide JJuhász

[Az emlékeimben homályosan él egy játék, egy pici kis figura lóháton. Szürke, nem... inkább zöld színű. Álmaimban megjelenik.

Igen, többször is álmodom róla, ahogy nagy, élő lovakról is álmodom. Igavonókról, versenylovakról, patákról, sörényekről, vágtákról, zablákról és nyergekről. Fura ez, mert amióta az eszemet tudom, nem voltak lovaink. Lovas játékom sem.

Egyáltalán nem volt semmilyen játékom. Az ébrenlét óráiban nem érdekelnek mének, lóversenyek, zsokék, lovaskatonák, játékok. Álmaimban meg ott kísértenek. A lovas figura anyámra emlékeztet. Ez is fölöttébb különös, mivel még haloványan sem sejlik föl előttem orcája, termete, szavai, pillantása. Meghalt, mielőtt betöltöttem volna az első évemet. Boldogult nagyanyám szerint betegség vitte el, de azon se csodálkoznék, ha kiderülne, apám sújtotta halálra baltakeménységű öklével, ami elől én is csak kínkeservvel tudtam kitérni átkos gyerekkoromban. Az elemiben volt egy tankönyvem, amelynek egyik oldalára lovakat rajzoltak. Akadt köztük hintaló, versenyló, hátán zsokéval, ekét vontató igásló, megrakott szekér elé fogott szódásló, paripája hátán peckesen feszítő ólomkatona. E helyütt megtört a könyv gerince, annyit csuktam be, nyitottam ki ottan. Csak bámultam a színes ábrákat. A szöveget el nem olvastam – pedig képes lettem

Holt Remények

Molnár Csaba – Keresztutak

volna rá –, történeteket magam fabrikáltam hozzájuk. Egyikben szerepelt egy díszes egyenzubbonyt viselő katona, aki fényes jelvényt

visel,

és

lovacskát

ajándékoz

bölcsőben

alvó

kisgyereknek.]

Barka István anyja abban az évben halt meg, amikor Jánoska nekifutott az elemi negyedik osztályának. A tanyai kemény munka és mihaszna alkoholista fia karöltve taszították a koporsóba.

Barka

János

megsiratta

nagyanyját,

aztán

elgondolkodott további sorsa felől. Csekélyke kora ellenére tisztán látta kérészéltű jövőjét, ha továbbra is a szülői házban marad. A mama temetésén találkozott először apja nővérével.

Kovácsné Barka Jolán gyorsan megértette, ha magához veszi a fiút, előbb-utóbb a tanyát is megörökölheti a hozzá tartozó földdel. Ezen számítását a szocialista szövetkezetesítés keresztbe húzta ugyan, de később sem bánta meg, hogy hosszas perpatvarokon keresztül meggyőzte urát, hadd költözzék hozzájuk az éles eszű, segítőkész gyerek. Barka János immáron Budapesten folytatta az elemit, ott végezte el a középiskolát, majd vörös diplomával az egyetemet. Addigra a tanya a mórahalmi szövetkezethez, apja pedig a föld alá került. A lakóés melléképületeket legyalulták, és már semmi sem tanúskodott

ide JJuhász

arról, hogy azon a helyen valaha egy család élt, ahol esténként egy családfő borgőztől elhomályosult elmével elverte a feleségét, anyját és gyerekeit, ahol erőszakot vettek két asszonyon és egy kislányon, ahol három, borzalmakkal terhes élet ért véget – kettő muszájból, egy direkte. Barka János az egyetemet követően az 1951 januárjában két nagyüzem egyesülésével létrejött GanzMÁVAG-nál kezdett el dolgozni gépészmérnökként, és belépett a Pártba. A nagypolitika ellátta minden jóval, kenegette sérült lelkét, amire János úgy tekintett, mint setét gyerekkoráért kapott kárpótlásra. Sokat utazott, kétszobás lakása pedig kényelmes jövőbeni fészeknek bizonyult a családalapításhoz.

Barka János 1968-ban, Szófiában, a VIT-en ismerte meg Anneli Berit, későbbi feleségét. Anneli, állampolgárságát tekintve, finn volt ugyan, de származásáról maga sem tudott sokat. 1947-ben buszbalesetet

szenvedett

Helsinki

közelében.

Amikor

a

kórházban magához tért, németül szólalt meg, ezért – jobb híján – német származást tulajdonítottak neki. Nem emlékezett életkorára, még a nevére sem. Fogalma sem volt róla, honnan jött, hová megy, és mindezt miért teszi. Papírokat nem találtak nála, hozzátartozók nem jelentkeztek lábadozásának hónapjai alatt. A kórházból intézetbe került, végül Jalmari Beri, egy

Holt Remények

Molnár Csaba – Keresztutak

özvegy nyelvészprofesszor vette magához, aki nyugdíjas éveit örömmel adta Annelinek. Mindketten jól jártak. Anneli tudást, otthont és állampolgárságot kapott, Jalmari mindenek fölötti szeretetet, amit már régóta nélkülözött.

Barka János és Anneli Beri 1970-ben házasodtak össze, de még két

esztendőnek

kellett

eltelnie,

mire

összeköltözhettek

Budapesten. Az ifjú férjnek valamennyi pártkapcsolatára szüksége volt, hogy ezt hivatalosan, viszonylag olcsón, és végérvényesen elintézze. Sokat segített, hogy Anneli 1971-ben, Helsinkiben, megszülte down-kóros gyermeküket.

[Nézem, ahogy alszik. Félresimítom a homlokába hulló szőke hajtincset, porcelán válla az álla alá vackolódik, arca nyugodt, most elmenekülhet a beteg kislányunk követelte napi rutin elől.

Nem tudom, hogyan mondjam el neki. Hogyan is fedhetném fel az életéből hiányzó éveket?! Hogy tölthetném ki tartalommal a hiányzó űrt, ami – paradox módon – most biztonságosabb, ha kitöltetlen marad?! Egész eddigi életemben azt gondoltam, hogy a tudatlanság átok. Éjfél óta tudom, hogy néha áldás. Ha nem találom meg, ha nem nyitom föl azt a dobozt, ha... és megint csak ha...

ide JJuhász

Ismét – immáron sokadjára – rápillantok a társasjáték táblájára: naponta öntözött és nyírt pázsit, akárcsak Angolhonban, fából ácsolt lelátók, a padokon selyemmel bevont párnácskák várnak a díszes közönségre, a főtribüntől a pályabejáróig vaskos, rőt szőnyeg, amott kecses asztalkán serlegek mutogatják egymásnak tükrös-arany hasukat, a startvonal felett rézharang leng, hogy majd az utolsó kört jelezze, sarkantyúzásra ösztökélve a zsokékat, a

pályán

körbe-körbe

gondosan

ácsolt

akadályok,

fűzfavesszőkből font korlát, mélyszántás, melybe csüdig süllyed a ló, kőfal, és a félelmes Taxis, mely másfél méter magas sövényből, s mögötte ötméteres vizesárokból áll, töpörödött férfiemberek kék, lila, narancs, sárgacsík meg rózsaszínpöttyös mezekben rugóznak a nemes angol telivérek hátán, a kimért, elegáns urak és páváskodó dámák izgatottan súgnak össze, mikor a bíró kiadja az elnyúlt „Starthoz!” vezényszót.

A tábla jobb sarkáról ekkor ujjaim közé csippentettem a zöld lovacskát, rajt a szintén zöld lovassal; a figurát, amelyet hajdan egyenzubbonyos

katona

ajándékozott

bölcsőben

alvó

csöppségnek, amit egy otthonról menekülő testvér magával vitt, hogy kisöccsére emlékeztesse, hogy áthidaljon teret és időt, s

Holt Remények

Molnár Csaba – Keresztutak

aztán mindezt elmossa, semmivé porlassza egy baleset meg a tökéletlen elme.

Az ólomból öntött lovas – mely pusztán véletlenségből, s holmi tudatlanság okán kerülhetett a műanyag zsokéfigurák közé – úgy hat, mint a jó irányba fordított varázskép, ahol a vadász és a fa között fölsejlik a megtalálandó nyúl füle, s ha jobban megnézzük, a teste, bojtos farka is. És ott lappang még valami, ott kanyarog a táblán a Taxis és a díszes emelvény között, belesimulva a vaskos, rőt szőnyegbe, kerülgetvén a narancs, sárgacsík meg rózsaszínpöttyös mezekben rugózó töppedt férfiembereket; ott hunyorog rám gúnyosan a homályos kérdőjel: „Hát, Barka János, most mi légyen?”]

A szenvedés száz arcú szörnyeteg.

Edgar Allan Poe

VIKTOR BRITPOPPER AZ ÖREG HÁZ

ide JJuhász

Késő őszi zápor kopog a törött ablakon Hallgatják az elnémult szobák Kopp-kopp, kopp-kopp Málló tapéták figyelik álmosan a falakon Ódon ébenfa bútorok, melyek Megannyi évnek őrzik szürke porát

Az öreg ház egykoron dicső volt Naftalinillatú termek Díszítették méltóságát Mára nem lakja sem élő, sem holt Szétrágta, megtépte az idő vasfoga

Dohos levegő költözött minden helyiségbe Hű szobatársak a megsárgult könyvek A smaragdzöld kert mögött a gaz csontos kézként kapaszkodik A megdőlt kerítésbe És ezt a múltbéli töredéket Eme ködös emlékfoszlányt, ezt az öreg házat Most úgy áztatják a hideg esőcseppek, mint Égből hulló isteni könnyek Minden csepp bánatos alázat

Holt Remények

Viktor Britpopper – Az öreg ház

Az öreg ház örök rabságra ítéltetett Súlyos láncai az évek Börtöne pedig az idő lett És csak csüng a létezés egyhangúságában, mint Dohos szobáinak megtépázott falain az ütött-kopott, poros családi képek

Immár nyugodtan nevezhetjük hagyománynak, hogy a Porcelánszív szerkesztősége karácsonykor irodalmi meglepetéssel kedveskedik olvasóinak.

A Holt remények kortárs alkotók írásait tartalmazza, melyek az árnyak hangján szólnak, sötét, misztikus, olykor kegyetlen hangon mesélve nekünk az éj történeteit.

OLVASSUNK EGYÜTT!

PORCELÁNSZÍV IRODALMI FOLYÓIRAT