SZITAKÖTŐ 2022-58 [nyár]

A folyó és a bagoly

– Hé, bagoly!

Visszafordult, és lehuppant a partomra.

– Csak nem a folyó szólít?

– Bizony – feleltem. – Mondd, emlékszel a régmúltra? Mikor telente havazott? Mikor tucatnyi állat gyűlt ide, hogy igyon?

– Nem én! Nincs időm a múltról ábrándozni.

– Kár… Szólnál az embereknek a nevemben? Belém eresztik a szemetüket. Sok száz évbe telne elkoptatni mindet.

A bagoly gyanakvón felvonta a fülét.

– Miért nem szólsz te?

– Az emberek nem értik a csörgésemcsorgásom. Egy ideje nem.

– Akkor a huhogásomból mit fognának fel?

Nem akarok bajba keveredni az ábrándjaid miatt... – A bagoly elgondolkodott. – De ott a

Folyó vagyok. Egy gleccsernél buggyanok a felszínre, völgybe szivárgok, sziklák közt kanyargok. Utam végén elterülök az alföldön és a tengerbe ömlök.

Rég kiszáradt az erdő, csak a csobogásom keltett zajt. Gyanítom, a szemét volt az oka: minden mellékágamból ömlött, néhol gáttá tornyosult. Fémhordók, olajcseppek, szemcsényi műanyagok. Elijesztették a kevés állatot is, amely szomját oltotta volna vizemmel.

Egy téli napon bicikli sodródott bennem, csorba kerekekkel, kopott csengővel.

Megcsöngettem, csöng, csöng.

A hang odacsalt egy fülesbaglyot.

Zárkózott figura volt, csak kortyolt, és röppent tovább. Mégis megszólítottam. Jobb vele társalogni, mint senkivel.

28