Page 1

TÓTFALUSI ISTVÁN

Sertések aBakonyban KALANDOS NYELVTÖRTÉNET


A népi latin nagy átalakulása – Az előbb eszményi terepnek neveztem a romanisztikát azért, mert egész története bőségesen adatolva van írásos dokumentumokkal – mondta Remete. – Most kénytelen vagyok pontosítani egy kicsit. A fenti állítás talál a klasszikus latin nyelvre, és megáll az utódnyelvek önálló fejlődésére is, ám a kettő között űr tátong, nagy fehér folt az időbeli térképen. Amint figyelmünket a népi latinra fordítjuk, elveszítjük eddigi támaszunkat, az írott emlékeket. Mégpedig ijesztően hosszú időre, hat-nyolcszáz esztendőre. Itt elsősorban a népnyelven írt összefüggő szövegek hiányára gondolok. Ha jól meggondoljuk, nincs mit csodálkozni ezen. A vulgus nyelvét éppen az különböztette meg a művelt nyelvtől, hogy csak beszélték, de nem írták. Ki írta volna kinek? Az analfabéta az analfabétának? És aki értett az íráshoz, minek rögzítette volna? Hisz lenézte, értéktelennek tartotta. A nyelv pallérozói, a grammatikusok csak a már művelt nyelvet művelték tovább, legfeljebb annyi figyelmük volt a nép beszédére, hogy olykor a beavatottakat óvták annak káros hatásaitól. Az első ilyen figyelmeztetések már Cicero idejében elhangzottak: nem szabad elhagyni a szó végéről az -m és -s hangokat. Ez igen fontos közlés számunkra: a vulgáris nyelv tehát már kezdi elhagyni a főnevek fontos ragjait, sőt ez a jelenség a műveltebbek beszédében is fel-felbukkan! Később ugyanis a folyamat teljessé vált, az utódnyelvekben már nyoma sincs névszóragozásnak. Hogy aztán a további hat évszázad során mi zajlott le a csak beszélt latin nyelvben, főleg hogy mikor és milyen sorrendben, azt nem tudjuk közvetlenül dokumentálni. Mégsem vagyunk támasz híján, mert ismerjük a végeredményt, az utódnyelvek grammatikáját, és ennek alapján nem olyan nehéz a folyamat lényegét rekonstruálni. – Egy-két fontos változást a beszélt hangok rendszerében feltétlenül meg kell említeni – vette át a szót Ernő. – A magánhangzókról szólva: az ae, oe kettőshang egy idő után egységesen [e]-vé alakult át. Ez az ae és oe eredetileg mint [aj, oj] hangzott, Caesar tehát [kajszar] formán ejtette a nevét, és mivel ez a név utóbb a ’császár’ jelentést is felvette, még jó ideig így mondták. Hangfelvételünk ugyan nincs abból a korból, de azért van 158


megbízható tanúnk rá. A meghódított germán népek korán átvették a nevet, pontosabban a ’császár’ jelentésű szót, persze az akkori kiejtés szerint, és a német mindmáig megőrizte Kaiser formában! A mássalhangzók közül a [k] (írásban c) mindenütt elváltozik e és i előtt, valami réshang vagy dörzshang (affrikáta) lesz belőle. Később az olaszban és románban [cs], a franciában és portugálban [sz] fejlődik ki, a spanyolban pedig az a hang, amely az angol thank, three elején hallható (fonetikai jele θ). Ez a folyamat a középkorban a klasszikus latin kiejtésében is érezteti hatását, a kérdéses hang [c] lesz. Kevesen tudják ma már, hogy az ókorban Cicero, Cinna és Tacitus neve így hangzott: [kikero, kinna, takitusz]! A latin j ugyancsak rés- és dörzshangoknak ad helyet, az olaszban [dzs]-nek, a franciában, portugálban és románban [zs]-nek, a spanyolban pedig kemény [h]-nak, amely doh vagy ihlet szavunkban hangzik. Feltűnő, hogy pontosan ez történik a g hanggal is e meg i előtt, ezért fel kell tennünk, hogy ilyen helyzetben a g előbb j-vé lágyult, és azután követte az eredeti j-ket a sokoldalú változásokban. Lássunk minderre rögtön egy kis táblázatot, ahogy kivetítjük nektek: latin caelum ’ég’ jocus ’játék’ gente- ’nemzetség’

olasz cielo [csjelo] giuoco [dzsuoko] gente [dzsente]

francia ciel [szjel] jeu [zső] gens [zsan]

román cer [cser] joc [zsok] gint [dzsint]

portugál céu [szeu] jogo [zsogu] gente [zsent]

spanyol cielo [θjelo] juego [huego] gente [hente]

– Az átalakulás legfontosabb eseményei az alaktan szférájában zajlottak le – folytatta Ernő. – A főnevekről már tudjuk, hogy elvesztették ragjaikat, az öt klasszikus esetből mindössze az alanyeset maradt meg, ez viszont nem a latin nominativusszal azonos, hanem a tőalakkal, lényegében az ablativusszal. Latin, illetve olasz mintákkal szemléltetve: modus > modo ’mód, mérték’, mons, montis > monte ’hegy’. A hiányzó esetek funkcióit egyfelől a korábbinál kötöttebb, alany–állítmány–tárgy típusú szórend vette át, másfelől egyes elöljárószók, a birtokosét és az ablativusét a de, a részeshatározóét az ad rövid formája, az a. További egyszerűsítést jelentett, hogy a semlegesnem beleolvadt a hímnembe, így a teljes névszórendszer kétosztatú lett. A többes számot a 159


klasszikus latin a magánhangzós tövű főneveknél -i-vel jelölte: dominus ’úr’ – domini, domina ’nő’ – dominae (kiejtve [dominaj], a mássalhangzós tövűeknél pedig -s: mons, mont- ’hegy’ – montes. A népi latinban megszűnt ez a kettősség; az Alpoktól délre és keletre általános lett az -i, -e többes, és így van ma az olaszban, románban, ettől nyugatra viszont az -s rag látta el ezt a szerepet, ahogy ma a francia, spanyol, portugál tanúsítja. – Nem mondhatjuk, hogy ahány ház, annyi szokás – jegyezte meg Berci –, mert a múltkor láttuk, hogy a germán nyelvek többsége is ezt az utat követte, megszüntette a névszóragozást. – Inkább családi vonásnak lehetne mondani, nem? – kérdezte András. – Annak nem, mert a szláv nyelvek máig megőrizték a még bővebb főnévragozásukat – vetette ellene László. – Szerintem az a legjobb, ha tendenciának nevezitek. Ernő pedig hadd folytassa. – Igen, az alaktannál maradva, ennél is többet változott az igék rendszere. A ragok nem tűntek el, csak a végmássalhangzók, főleg a -t, részben az -s is, a franciában minden rag a többes első és második személyét kivéve. A kijelentő igemód igeidői közül csak a jelen maradt meg, valamint a leíró múlt (a latin praeteritum imperfectum): latin ama-bat > olasz amava, francia amait ’szeretett’. A jövő időnek és feltételes jelennek a vulgáris latin új formát teremtett, emellett megalkotott egy második, általános múltat, amelynek a latinban nem volt előzménye. E célra segédigévé léptette elő a habere ’bír valamivel, van neki’ igét, méghozzá magánhangzóvá redukálódott formában: (h)o, (h)e, (h)a, a, ai, e (a h mindig néma). Ezeket az új múlt idő (összetett múlt) esetében a befejezett melléknévi igenév elé helyezte: olasz ho amato, francia j’ai aimé ’szerettem’, a jövő időben és a feltételes jelenben pedig a főnévi igenév (infinitivus) után tette: olasz amare+ho, francia aimer+ai, illetve olasz amare+ei, francia aimer+ais; végül a két elem összeolvadt: amerò, aimerai ’szeretni fogok’, illetve amerei, aimerais ’szeretnék’. Egy másik szófajra áttérve: a latin korábban nem ismerte a határozott névelőt. Ezt a népi latin egységesen az ille, illa, illud ’az’ mutató névmás alakjaiból formálta meg, így lett a francia le, la, les, az olasz il, la, gli, le és a spanyol 160


el, la, los, las, hangsúlyosan vagy birtokos szerepben lui, hogy a fontosabbakat említsük. Néhány archaikus itáliai nyelvváltozat, például a szardíniai, az ipse mutató névmás mellett döntött, itt su, sa a névelő. – Az ipse magyarul olyasmit jelent, vagy jelentett régen, hogy pasas, alak, ürge, muksó meg ilyesmi – jegyezte meg Marica. – Ez véletlenül egyezik a latinnal? – Egyáltalán nem véletlenül– felelte Imrus. – A latin szó azt jelenti, hogy ’amaz, ő maga’, a magyarban pedig az lett az értelme, hogy ’a szóban forgó férfi, az illető’. Magyarosan ipse lett belőle, majd egy idő után kiment a divatból. Bocs, Ernő, még tiéd a szó. – A szókincs egy része ugyancsak lecserélődött – folytatta Ernő –, de azért nem drámai mértékben. Bizonyos esetekből kiviláglik, hogy a népi latin sokban hasonlított a mai élő nyelvek alsó rétegéhez, a szlenghez vagy argóhoz, amin nincs mit csodálni, hisz valóban ugyanolyan helyzetben volt. A ’beszél’ jelentést a klasszikus latinban a loqui ige hordozta. Úgynevezett álszenvedő ige kacifántos ragozással, érthető, hogy az egyszerűbb emberek hamar megváltak tőle. A helyét más igék vették át, ahogy a mi igénytelen beszédünkben is van erre a fogalomra dumál, mesél, szövegel, hantál, rizsázik és még sok más. A jelek szerint a népi latinban sokáig tartotta magát a parabolare – a görög eredetű parabola ’példázat, példabeszéd’ nyomán –, valamint a fabulari, a fabula ’mese, tanmese’ szóból való ige; az utóbbi a csiszolt latinban is szerepelt ’fecseg’ értelemben. Az előbbiből alakult ki az olasz parlare és a francia parler, az utóbbit a spanyol hablar és a portugál falar folytatja. A klasszikus caput ’fej’ nyomát nem találjuk az olaszban és a franciában, itt testa, illetve tête van a latin testa, azaz ’cserépedény’ nyomán, amely később koponyát is jelentett. Ugyanilyen tréfás névadás szorította ki a művelt latin ost (’száj’) a bucca ’pofa’ kedvéért, innen az olasz bocca, a spanyol és portugál boca, illetve a francia bouche. A klasszikus latin a lovat equusnak mondta, az olasz cavallo, spanyol caballo, francia cheval viszont a caballusból ered, ami igáslóra értődött, és stiláris értéke valószínűleg a mi gebe szavunkéhoz állt közel. A klasszikus nyelvi ignis ’tűz’ helyét a rokon értelmű focus ’tűzhely’ foglalta el, ebből lett az olasz fuoco, a spanyol fuego, a 161


portugál fogo, a román foc és a francia feu. Az edere ’eszik’ igét is hiába keresnénk a neolatin nyelvekben. A mandare ’rág’ gyakorító származéka, a manducare ’rágcsál’ népszerűbbnek bizonyult, belőle alakult ki az olasz mangiare meg a francia manger is, a román mânca ugyanennek a még tömörebb formája. A spanyolban és portugálban ezzel szemben a comer igének van ’enni’ értelme, ez pedig az eredeti latinnak az igekötős comedere ’megesz’ formájából ered. Jó néhány esetben a klasszikus latin szavakat idegen nyelvekből kölcsönzöttek szorították ki. A kölcsönszavak többsége a germán nyelvekre vezethető vissza, elég érthető módon. Az ötödik századtól az itáliai félszigeten gót és longobárd királyságok jöttek létre; Hispániában ugyanezt a szerepet a vizigótok játszották el. Galliában a germán nyelvű frankok és burgundok rendezkedtek be tartósan. Mindezek a hódítók gyorsan romanizálódtak, vagyis nyelvüket az adott területen meghonosodott népi latinra cserélték, de eközben germán szókincsük egy töredékét átadták a meghódítottak nyelvének. A harcias rómaiak egyik legfontosabb szava volt a bellum, azaz ’háború’, ám az utódnyelvekben csak a guerra (olasz, spanyol és portugál) és guerre (francia) szavak élnek ebben a jelentésben: ezek forrása egy ősi germán werra ’kavarodás, zűrzavar, verekedés” szó. A klasszikus hortus ’kert’ helyét a germán gardin vette át (a német Garten is onnan ered), lásd francia jardin, olasz giardino, spanyol jardín, portugál jardim.

162

Tótfalusi István: Sertések a Bakonyban - Kalandos nyelvtörténet  

A Sertések a Bakonyban nemcsak címével lep meg, hanem a műfajával is. Lebilincselő regény a nagy nyelvcsaládok felfedezésének történetéről,...

Read more
Read more
Similar to
Popular now
Just for you