Copyright © Jenny Colgan, 2014 Originally published by Rogers, Coleridge & White Ltd. Hungarian translation © Páll Márta, 2016 Borítóillusztráció © Kate Forrester A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Little Beach Street Bakery Sphere, 2014
p
Tizenkilencedik fejezet Ébredéskor Polly nem tudta, hol van. A kis ablakon keresztül lonc illata áradt be, és zümmögést hallott. Volt egy másik csodálatos illat is, a friss kávé illata, amihez később sült szalonna illata társult. Boldogan ült fel, aztán a gondosan odakészített Advilra és a pohár vízre esett a pillantása, amit korábban elfelejtett bevenni. Most pótolta. A nap fényesen sütött be a függönyön keresztül. – Au – nyögött fel, ahogy kitárta a kis, boltíves faajtót. Huckle is ébren volt már, laza farmer kertésznadrágot viselt póló nélkül. Nevetséges is lehetett volna, de ehelyett kedves volt; kicsit szőrös volt a mellkasa, nem nagyon, és az is aranyszínű. Polly úgy érezte, szívesen megsimogatná, és azonnal hátratette a kezét. – Jó reggelt! Huckle rávillantotta lusta mosolyát. – Hahó! Úgy tűnt, jobb hangulatban van, mint előző este. Vis�szatért a szokásos laza önmagához.
274
– Hogy vagy? – kérdezte Polly. – A kertésznadrágot leszámítva. A férfi hosszan nézett rá, majd így szólt: – Tudod, igazából jól vagyok. Jól érzem magam. Örülök, hogy elmondhattam valakinek. Polly a fejét rázta. – Lehet, hogy szerencséd volt. Lehet, hogy nem voltatok egymáshoz valók. Huckle bólintott. – Igen. Igen. Világos. Igyekszem így felfogni… vagyis jobb napokon. Igen. Te hogy vagy? – Rosszul. Tegnap este megfeledkeztem az Advilról, a vízről meg ilyesmi. Huckle töltött egy nagy pohár almalét, és átnyújtotta. – Tessék, ezt idd meg. – Azt hittem, ti, jenkik narancslevet isztok. – A ti narancslevetek elmondhatatlanul pocsék, tele van rosttal. Az almalé viszont megjárja. Polly hálásan megitta. – Máris jobb. A kunyhó ajtaja tárva-nyitva volt, és besütött a nap. Sugárzóan gyönyörű idő volt. – Kávét? – Igen! – Szalonnát? – Igen! – Palacsintát? – Nahát! Azt hiszem, beléd szerettem! Viccesnek szánta, de valahogy rosszul jött ki.
275
– Úgy értem, a palacsintába – helyesbített sietve. – Rajtad egy kertésznadrág van. Hogy én mennyire odavagyok a palacsintáért! – Igazából ez overall. Elkészült a palacsinta, ropogós volt a külseje, lágy és omlós a belseje, sült szalonna és vastag juharszirupöntet járt hozzá. – Oké, ez a legjobb reggeli, amit valaha is ettem – mondta Polly teli szájjal. – Komolyan, ha valaha megszorulnál, nyiss egy panziót. Én beköltözöm. Huckle mosolygott. – Nos, nem hiszem, hogy ott tartanék. De örülök, hogy ízlik. Miután végeztek, Polly szívesen visszafeküdt volna, de Huckle megkérdezte, hogy szeretné-e látni a méheket, és ő kissé szorongva igent mondott. Huckle-nek volt még egy védőöltözete, azt felvette, és indultak a méhkasokhoz. Izgalmas volt. Huckle beindította a füstgépet, hogy megnyugtassa a méheket, amikor közéjük ér; elvett a lépből, de csak keveset, nehogy túl izgatottak legyenek. Megmutatta a nagy, kövér királynőt, valóban összetéveszthetetlen volt, és olyan kivételes, hogy Polly csak bámulni tudta, félelemmel vegyes kíváncsisággal. Huckle megmutatta, hogyan kell kiüríteni a mézet a lépből, nézték, ahogy az aranycseppek becsöpögnek az üvegekbe. Az édeskés illattól, a zümmögéstől és a kibomlott vadvirágoktól eltelve Polly remekül érezte magát.
A 276
Ebéd előtt azonban jobbnak látta hazaindulni. Könnyed puszit nyomott Huckle arcára, aki közelebb húzta és megölelte. – Köszönöm. Nagy szükségem volt egy barátra. Ugye megőrzöd a titkomat? – Igen. Ha cserébe te sem mondod el senkinek, hogy véletlenül lefeküdtem egy házasemberrel, bár száz mérföldes körzetben már mindenki tud róla. Kezet ráztak. Még Huckle vallomásával együtt is a legszebb este volt, amelyben az utóbbi időben része lehetett, Polly ruganyos léptekkel sétált hazafelé. Huckle felajánlotta, hogy elviszi a motorral, de elutasította; ráfért, hogy egy kicsit kiszellőztesse a fejét, és szép idő volt. Végre szerzett egy barátot, egy igazi barátot, nem valami rossz halászt, aki el akarta csalni egy lakatlan szigetére. Ahogy erre gondolt, mosoly futott át az arcán. Egy egészen halvány mosoly. Ahogy Huckle is mondta, ez azért nem a legrosszabb dolog a világon… Hogy hagyta, hogy valaki egy kissé félrevezesse. Úgy is felfoghatja, hogy megpróbálta. Legalább fordult a szerencséje. És ha a faluban mindenki azt gondolja, hogy ő egy ringyó, akkor menjenek csak el szórakozni egy szombat este Plymouthban. Ostoba dolog volt, de nincs értelme örökké ostorozni magát miatta. Az élet megy tovább. Ahogy sétált – a tengerpartot választotta a szántók melletti utak helyett, ami azt jelentette, hogy mocsaras területen kellett átvágni –, érezte, hogy erősödik a szél. Kezdetben csak egy kicsit, de ahogy továbbhaladt, egyre jobban. Vészjóslóan nagy fekete és szürke felhők – hetek óta az elsők – bukkantak 277
elő a semmiből, előbb csak az égbolt egy részét, aztán a felét, aztán az egészet beborítva. Polly szaporázta lépteit, ahogy elkezdett esni, aztán már szaladt, de végül megállt, és megadta magát az elkerülhetetlen sorsnak: bőrig fog ázni, és semmit sem tehet ellene. Feltartotta a kezét, és hagyta, hogy az eső végigcsorogjon a testén. Meleg volt, de frissítő, egy kicsit olyan, mintha zuhany alatt állna. Teljesen elszállt belőle a másnaposság, és hirtelen hihetetlenül szabadnak és annyira élőnek érezte magát, amennyire régóta nem. – Ááá! – kiáltotta hangosan, átadva magát az elemeknek, egyedül egy domb tetején. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy félőrült, de úgy érezte, most nem tehet másként. Őrültség volt, de senki sem láthatta odafent, és olyan jó érzés volt kiadni magából az elmúlt hónapok – vagy inkább évek – feszültségét. Hangosan, torkaszakadtából üvöltött az égre. Körbeforgott a nagy, súlyos esőcseppek között. – Jobban vagy? – kérdezte egy halk hang. Huckle volt az. Pontosan mögötte állt, kezében egy óriá si fekete esernyővel. – Jézus! – kiáltotta Polly, és majd kiugrott a bőréből. – Honnan az ördögből bukkantál elő? – Elnézést, de láttam, hogy jön az eső, és gondoltam, hogy hátha szükséged van valamire, ami megvéd tőle. Igazán nem tudhattam, hogy újrajátszod az Üvöltő szeleket. Polly dühös és zavart volt egyszerre. – Menj innen! Olyan vagy, mint egy lopakodó vadász. – Ó, ugyan már. Igazán aranyos voltál – nyugtatta. – Fogd be! – Polly hangja vészjóslóan csengett. Érezte, hogy fülig pirult. 278
– Nos, kéred az esernyőt? A víz belecsorgott a szemébe, végigmosta az arcát, és bőrig áztatta. Huckle kezdetben lassan, majd határozottabb mozdulattal nyújtotta felé az ernyőt. Persze miközben ezt tette, ő is elázott, és pillanatok alatt majdnem olyan vizes lett, mint Polly. A nagy fekete esernyő haszontalanul tornyosult kettejük közt. Polly nem akarta elfogadni, Huckle nem akarta visszavenni. Egy hirtelen jött szélroham kitekerte a férfi kezéből, és magasan a fejük fölé emelte, a mocsár fölé, ott táncolt és lebegett a levegőben. Huckle és Polly szótlanul egymásra pillantottak, aztán mindketten nekirugaszkodtak. Polly nedves haja a homlokát csapkodta és a cipője cuppogott, ahogy üldözőbe vette az esernyőt, a vihar kellős közepén. Huckle hosszú lábán gyorsan követte, a karját kitárta az esőben és a dühöngő szélben, fejét hátravetve nevetett az egész őrült helyzeten. Ugrálva próbálták elkapni az esernyőt, amelynek mindegyre sikerült egérutat nyernie, míg végül sarokba szorították, mert fennakadt egy fán. Huckle különösebb erőfeszítés nélkül emelte fel Pollyt. Polly megragadta az esernyőt, és diadalittasan meglóbálta, miközben Huckle gyengéden letette őt a földre a féltett kinccsel együtt. Polly felé fordult, és nézte, ahogy az esőcseppek legördülnek hosszú szempilláin, amelyek meglepően sötétek voltak a világos hajához képest, kék szeme ös�szehúzva, a haja rátapadt oroszlánszerű fejére. Egy pillanatra megpihent a karjaiban, és egy pillanatra azt gondolta, hogy a világ legegyszerűbb dolga lenne kinyújtani a kezét, és… Nem. Nem, nem teheti. Már átélte pontosan ugyanezt. Hát nem pont az imént üvöltötte bele a szélbe a szabadságát? 279
Anna-Marie Fourie-nak, a legkedvesebb első olvasónak és a túlságosan is messze élő barátnak, aki igazán tudja, milyen hazavárni valakit a tengerről.