1. fejezet
A szökés
1918. október 29.
Ilka egészen beletemetkezett a 8 Órai Újságba. Bár ez a fővárosi lap, ahogy a neve is mondja, Budapesten már reggel nyolckor az újságosstandokon volt, Szombathelyre a háborús helyzet miatt gyakran jókora késéssel érkezett meg. Ilka nem bánta, mert úgyis csak délután volt egy szabad órája az olvasásra. Mióta apja a Piávénál harcolt, minden nap a háborús hírekkel kezdte, aztán rátért a bűnügyi rovatra. Pedig az anyja igyekezett eltiltani ettől, szerinte ezek az esetek nem egy fiatal lánynak valók, de Ilka titokban mindig elolvasta ezeket a közleményeket. Képzeletben pedig, mint híres detektív, ki is nyomozta őket. Néha még a nővérét is belevonta ebbe a játékba. Most azonban alig, hogy belekezdett kedvenc bűnügyi rovatának olvasásába, a keze megremegett, és elejtette az újságot.
− Jézus, segíts! Ugye, nem…? − Felpattant a karosszékből, és nővére szobájába sietett. Szinte felrántotta az ajtót, és amit ott látott, balsejtelmeit tűnt igazolni. A máskor olyan példás rendben tartott leányszoba fehér bútorait szinte teljesen beborították a szétszórt ruhadarabok, csecsebecsék.
Az egész olyan volt, mint egy tetthely, ahol a betörők minden fiókot, minden szekrényt
átkutattak, majd hatalmas felfordulást hagyva maguk után sietősen távoztak. Az ágy faragott
lábtámlája ki sem látszott a női ruhák alól. A fésülködő asztalkán hajcsatok, szalagok, nyakláncok teljes összevisszaságban. A ruhásszekrény ajtaja tárva-nyitva, a fiókok
kihúzogatva. Az öltözködő paraván előtti kisasztalkán kesztyűk, papírok szanaszét dobálva, a széken női kalapok, selyemkendők.
Ilka a kisasztalhoz szaladt, és kutatni kezdett a papírok között. Azt remélte, nővére talán
hagyott üzenetet számára, de semmit sem talált. Ezután végigszáguldott az ötszobás lakáson, benyitott minden helyiségbe, de Anna sehol sem volt. Hiába faggatta a szakácsnőt és a szobalányt, ők sem tudták, hol lehet
Talán átment a barátnőjéhez! − gondolta reménykedve Ilka. Gyorsan felkapta a kabátját, de előtte még visszaszaladt az újságért. Ezt feltétlenül meg kell mutatnia Emmának!
Futva tette meg az utat a Szelestey utcáig. Egy pillanatig meg kellett állnia. Szúrt az oldala, levegőért kapkodott. Aztán újra nekiiramodott. Még pár száz méter, és odaér! A Gyöngyös
patak hídján túl laknak Emmáék. Összeszedte maradék erejét, és ügyet sem vetve a járókelők rosszalló pillantásaira lélekszakadva rohant tovább Nyilván szokatlan látványt nyújthatott, amint hosszú szoknyáját kicsit megemelve, hajadonfőtt nyargalt, derékig érő, vastag barna copfja ide-oda csapódott, cipősarka pedig hangosan kopogott a macskaköves úton. Egy jobb
családból való úrilány ilyen kilengéseket nem engedhetett meg magának ebben a kisvárosban anélkül, hogy rögtön szárnyra ne keljen valami pletyka, de Ilka ezzel most nem törődött. Úgy
érezte, élet-halál kérdése, hogy mihamarabb célhoz érjen.
Végre megpillantotta Rudolfék egyemeletes házát. Nagy megkönnyebbülésére az utcai
ablakokból fény szűrődött ki a csukott faspaletták résein át.
– Szerencsére itthon vannak! – sóhajtott fel Ilka. – Remélem, Emma sem kószál valamerre a városban!
Hosszan, türelmetlenül csengetett, mire végre megjelent az ajtóban Emma. Ruházatát a legnagyobb műgonddal válogatta össze, mintha látogatóba készülne valahova. Szőke haját
gondosan megfésülte, cipőjét csillogóra suvickolták, ruháján egyetlen kis gyűrődés sem volt.
A tökéletes összképen csak bűntudatos ábrázata rontott valamelyest, és ide-oda rebbenő
tekintete, ahogy igyekezett elkerülni, hogy Ilka szemébe nézzen.
− Nálatok van Anna? Tudsz róla valamit? − kérdezte szinte kiáltva Ilka.
− Gyere inkább be, ne itt az utcán beszéljünk! − suttogta Emma, és szinte behúzta a házba lányt.
– Emma, ne táncolj az idegeimen! Ha tudod, hol van Anna, azonnal mondd el! – förmedt rá
Ilka a zavarában teljesen elvörösödő lányra.
− Na, jó, azt hiszem, most már elmondhatom – hebegte Emma. – Anna Pestre szökött Istvánnal.
Ott lesz az esküvő a Mátyás templomban.
− Milyen esküvő?!
− Anna mondta, hogy a család biztos, nem egyezne bele, hogy férjhez menjen Istvánhoz, de ő nem bír nélküle élni. Ezért szökött meg vele. Egy órája mentek el a pesti vonattal. Hagyott
nektek egy levelet is. Gyere, itt van nálam! – hadarta el egy szuszra a hűséges barátnő, majd intett Ilkának, hogy kövesse.
Emma szobája ugyanolyan tökéletesen rendben volt, mint gazdája. Mintha nem is lakna itt senki. Sehol egy ott felejtett hajcsat vagy ágyra dobott könyv. Emma sietős léptekkel fésülködő
asztalkájához ment, kihúzta a felső fiókot, elővett belőle egy összehajtott papírlapot, és átnyújtotta Ilkának.
A levélben Anna kerekded, kissé gyerekes írásával csak ennyi állt:
Szombathely, 1918. október 29.
Drága Mama, kedves Ilka!
Bocsássatok meg, hogy búcsú nélkül mentem el, de a szívem parancsára kellett hallgatnom!
Követem Istvánt, bárhová is visz az útja. Vele akarok lenni életem minden napján. Az esküvőig
István édesanyjánál fogok lakni.
Remélem, hamarosan megbékültök szívem választottjával!
A ti Annátok Ilka előtt elsötétült a világ, úgy érezte, menten elájul. Emma ijedten nézett rá. Mindkét kezével megszorította a lány kezét, és igyekezett megnyugtatni.
− Megértem, hogy váratlanul ért a dolog. Hidd el, először én is nagyon megijedtem, de nem kell ennyire elkeseredned! Nem lesz semmi baj. Az esküvő után haza fog jönni! És akkor már a szüleitek is beleegyezésüket adják a házassághoz, ha csak utólag is. Nem kell megtudnia
Szombathelyen senkinek, hogy Anna elszökött! A lényeg, hogy hamarosan férjes asszonyként fog hazatérni!
Ilka szó nélkül nyújtotta át Emmának az újságot.
KÖRÖZVÉNY
Veszélyes szélhámost keres a rendőrség!
Szedlacsek István büntetett előéletű, 23 éves, 185 cm magas, jóképű férfi. Haja szőkés barna, szeme kék, orra, ajka rendes. Különös ismertető jele: fejének bal oldalán a halántékán egy kis forradás található. Vidéki úriházakat keres fel, ahol a fronton levő családtag bajtársának
kiadva magát különböző jogcímeken pénzt és értéktárgyakat csal ki vagy tulajdonít el a mit sem sejtő áldozataitól. Bűnrészes lehet egy gyilkossági kísérletben is. Kérjük, aki bármit tud a fotón szereplő férfiről, jelentse a II. kerületi rendőrkapitányság bűnügyi osztályán Eperjessy Ádám
rendőrtanácsosnak!
Emma megkövülten bámult a körözéshez tartozó fotóra.
− Igen, igen… − mondta tétován −, elég nagy a hasonlóság, de ez csak véletlen lehet. Ez itt valami Szedlacsek, nem pedig Balkay István – hebegte. − Különben is, nézd csak, Anna
meghagytanálamapesti címét!− Azzal remegőkézzel egykis cetlit nyújtottát Ilkának: Özvegy
Balkay Jánosné Budapest, Víziváros, Széna tér 7.
− Hát ennyire nem lehettek azért ti sem naivak! − sóhajtott fel elkeseredetten Ilka, és a papírdarabot összegyűrte, majd a sarokba dobta. – Hát, még mindig nem érted?! Anna egy
veszélyes szélhámos áldozata, és ki tudja, sikerül-e egyáltalán élve kimenteni a karmai közül!
2. fejezet
A döntés
1918. október 29.
Ilka már vagy fél órája mozdulatlanul ült a szobájában. Fejében csakúgy kavarogtak a gondolatok, a kétségbeesés és a düh felváltva lett úrrá rajta: Most mit tegyek? Ez hihetetlen! Anna másfél évvel idősebb nálam, hamarosan tizennyolc lesz, de mintha a húgom lenne! Egy álomvilágban él! Persze nem csoda! Olyan is, mint egy
királylány: aranyszőke, hosszú haj, ábrándos kék szemek, fehér bőr. Mindenki őt dédelgeti, neki udvarol, az ő kedvét keresi! Mellette én csak egy rút kiskacsa vagyok. De legalább eszem több
van. Persze ez sovány vígasz! Mire megyek vele? Csak ne lenne a drágalátos nővérem ennyire naiv!
− Bárcsak élne a mama! Minden más lenne! – sóhajtotta.
Ilkának hamar fel kellett nőnie. Tíz éves volt, amikor édesanyját elvitte a tüdőbaj. Apja két év
múlva újra megnősült. Az új feleség, Dabróczy Katalin, a negyven év körüli kőszegi
özvegyasszony magával hozta első házasságából született lányát, Annát, aki szinte mindenben
Ilka ellentéte volt. A kezdeti civakodások után azonban a két lány végül összecsiszolódott, és
ma már szinte testvérekként szerették egymást. Ilkában azonban megmaradt a tüske, hogy édesapja szeretetén idegenekkel kell osztoznia. Ráadásul tartott is mostohaanyjától. Katalin
gyönyörűszép nő volt, és ha hosszú, dús fekete haját kiengedte, úgy nézett ki, mintha Sissy
királyné húga lett volna, azonban a természete nagyon kiszámíthatatlan volt. Hirtelen jött
dühkitöréseitől főleg a személyzet szenvedett, de kijutotta belőlük Ilkának is. Az asszony most
Aradra utazott a rokonaihoz, és erre a két hétre a két lányra bízta a házat.
Katalin sohasem fogja megbocsátani nekem, hogy hagytam Annát elszökni! Biztos, hogy ebben az ügyben is megint én leszek a bűnbak!
Ilka lelki szemei előtt megjelent az asszony haragos arca, és a gyomra görcsbe rándult.
Anna, mégis mibe keveredtél? Ha a szökés kiderül, a jóhíred örökre oda. Ki fog így feleségül
venni? Ahhoz a szélhámoshoz mégsem mehetsz hozzá! Meg kell, hogy találjalak! Vissza kell
jönnöd Szombathelyre, amíg nem késő! Ha Emma hallgatni fog, az egész még jóvá tehető! –
Amikor idáig ért a gondolataiban, Ilka hirtelen talpra pattant:
− Igen! Ez az! Utána kell mennem, és sürgősen megtalálni!
Csengetett. A szobalány kisvártatva megjelent az ajtóban.
− Tessék parancsolni, kisasszony!
– Nekem most sürgősen el kell utaznom. Másfél óra múlva indul az utolsó vonat Pestre, azt feltétlenül el akarom érni. Csak néhány napról van szó. Csomagoltass a szakácsnővel az útra valami ennivalót, azután csinálj rendet Annaszobájában!És főképp neszóljatok senkinekarról, hogy elutaztunk!
– Igenis, kisasszony! – pukedlizett a szobalány, és elsietett a konyhába.
Ilka megpakolta kis utazókofferját a legszükségesebbekkel, útiruhát öltött, majd a személyzettől búcsút véve határozott léptekkel elhagyta a házat.
A mindig forgalmas Király utcában csak néhány gázlámpa világított, de szerencsére jó tájékozódási pontot jelentett Kovács Jakab Hotelpalotája kristálycsillárjainak fénye. A hatalmas, nyolcvan méter magas, száztizenöt szobás szálloda Szombathelyen valóságos
attrakciónak számított. Ilka apja szerint szakasztott olyan, mint a budapesti Palace Szálló, és neki már csak lehet hinni, az ő figyelmét sohasem kerülték el a modern vendéglátás újdonságai.
Most is vidám zeneszó és a vendégek zajongása hallatszott az épületből, mintha nem is lenne háború. Ilka, még mielőtt a szállodához ért volna, átment az utca másik oldalára, és Weiss
Gusztáv és Pető Ármin boltja mellett elhaladva rákanyarodott a Széll Kálmán utcára, Szombathely Andrássy útjára. Egy pillanatig habozott, hogy villamosra szálljon-e, de aztán úgy döntött, inkább gyalogosan folytatja útját. Végül is legfeljebb negyedóra alatt odaér, és jobb,
ha kerüli a feltűnést. Márpedig a villamoson erre kevés lehetősége lett volna: utastársai közül
biztos, hogy valaki megszólítja, és a nála levő kis utazótáska miatt elkezdte volna faggatni, hogy hovatart. Azemberekúgyéltekitt Szombathelyen,mint egynagycsalád.Mindenki tudott
mindenkiről mindent. De még az illető szüleiről és nagyszüleiről is. Persze, csak a saját
társadalmi körein belül. Na, Ilkának nem hiányzott most a faggatózás! Inkább egy férfi kísérő
hiányzott neki ebben aszürkületi félhomályban. Furcsamódon anappal mindig forgalmas Széll
Kálmán utca most valahogy egészen kihaltnak tűnt. Ahogy távolodott a szállodától, egyre nagyobb lett a csend, amelyet csak időnként tört meg egy-egy szekér zörgése vagy siető lépések
kopogása.
Ilka szíve a torkában dobogott. Jól tudta, nem lenne szabad fiatal lányként kísérő nélkül
flangálnia az utcán. Elég rémtörténetet hallott a mostohaanyjától, de most úgy érezte, nem foglalkozhat ezzel, amikor Anna élete a tét! Átsietett a Gyöngyös-hídon, majd elhaladt a Deákpark mellett, amelynek fái csendben ingadoztak az esti szélben. Hirtelen egy árnyékot pillantott meg maga előtt. Összerezzent. Szinte érezte, amint egy erős marok berántja a fák közé. De ekkor eszébe jutott, hogy a park kapuját estére mindig be szokták zárni.
Jobb lesz, ha abbahagyom a képzelődést, mielőtt rosszul leszek! Nem járt itt senki, nem kell ilyen gyáva nyúlnak lenni! biztatta magát, de azért megszaporázta lépteit.
Az utca hamarosan kiszélesedett és egy nyolcszögletű térbe torkollott, aztán még néhány száz méter, és Ilka a vasútállomás kivilágított épülete előtt találta magát. Sietve belépett az előcsarnokba, és egy pillanatra megtorpant. A terem zsúfolásig tele volt emberekkel. Batyuzók nagy csomagokkal, elkeseredett menekültek, szabadságos katonák, csirkéket ketrecben cipelő
parasztasszonyok, valószínűleg katonaférjüket meglátogatni igyekvő polgárasszonyok gyerekeikkel. Mindenki zajongott, mindenki tolakodott. A bűz pedig szinte elviselhetetlen volt.
Ilka egy kis ideig tétován ácsorgott, de aztán nagy levegőt vett, és ő is elkezdett furakodni.
Szerencsére nem cipelt nagy csomagokat, mint a legtöbben, így viszonylag gyorsan sikerült a
jegypénztárhoz jutnia, és megvenni a jegyét Pestig. Újabb néhány perces tolongás után pedig
már ki is jutott az épületből a szabad levegőre.
A pesti vonat már bent állt az első vágányon. A mozdony kéménye csakúgy okádta a füstöt, amelynek fojtogató szaga elkeveredett az októberi ködös nedvességgel és a minden rendű és rangú utas testének kipárolgásával. Ilka határozott léptekkel elindult a mozdony felé, azt remélve, hogy alegelső kocsibantalánvalamivelkevesebbutaslesz.Menet közbentekintetével
izgatottan pásztázta a nyitott vagonajtókat, hátha lát valahol egy kis helyet, de egyelőre reménytelennek látszott a helyzet.
Ebben a pillanatban egy puskalövés dördült. A lány kiejtette a kezéből kis utazótáskáját, és ösztönösen a hang irányába fordult: egy katonaruhás fiú cikcakkban szaladt felé, félrelökve az
útjába kerülő utasokat. Mögötte két katona rohant. Ilka felkapta táskáját, és pár lépést tett jobbra, majd az egyik vasúti kocsi falához lapult görcsösen magához szorítva táskáját. A
szökevény elszaladt a lány mellett, szemmel láthatóan a mozdony előtt akart átfutni, hogy eltűnhessen üldözői elől.
– Állj! Állj vagy lövök! – kiáltotta teli torokból az egyik járőr, és megállt, hogy pontosabban célozhasson. A másik, aki néhány lépéssel előrébb járt, most irányt változtatott, és a futás lendülete nekilökte a vagon falának, alig fél méterre a dermedten álló Ilkától. A következő pillanatban két lövés hallatszott. A menekülő megtorpant, majd összeesett. A lövést leadó járőr kezében fegyverével futólépésben közeledett hozzá. Hanyatt fordította az élettelen testet, aztán szuronyos puskáját visszatette a vállára, és a társához lépett.
Ez kész! Nem fut már sehova.
A másik egy szót sem szólt, csak meredten nézett rá
– Mi bajod van? Csak egy katonaszökevény. Úgyis fellóggatták volna Pesten!
– Már majdnem elértem. A parancs az volt, hogy kísérjük az Üllői útra, nem az, hogy öljük meg!
vette le a sapkáját a másik, és egy önkéntelen mozdulattal megtörölte izzadt homlokát.
Közben megérkezett az őrjáratot vezető őrmester is.
Húzzák azonnal félre a holttestet a peronról! Vigyék be a szolgálati irodába, és takarják le valamivel! – mordult rájuk, majd sarkon fordult, és otthagyta őket, mintha nem akarna szemtanúja lenni a továbbiaknak.
A két katona szó nélkül engedelmeskedett, egy perc múlva már csak egy kis vértócsa jelezte a helyet, ahol az imént a halott feküdt.
Ilka levegő után kapkodott, a lába teljesen elgyengült, úgy érezte, mozdulni sem tud. Ekkor egy kellemes, mély bariton szólalt meg közvetlenül mellette:
– Ezt nem kellett volna magának látnia, kisasszony! Jöjjön csak szépen innét! – mondta az ősz bajuszú vasutas, gyengéden belekarolt Ilkába, és szinte elvonszolta a helyszínről.