Törődésre teremtve by KIA

Sara Wallace Törődésre teremtve

Sara Wallace

Törődésre teremtve

Evangéliumi igazságok

aggódó édesanyák számára

Magyarországi felelős kiadó: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány 1135 Budapest, Béke utca 35/B Tel: (1) 350-7201

E-mail: info@kiakonyvek.hu www.kiakonyvek.hu

Fordította: Jakó Rita

Tördelés: Urkuti Dóra

Borítóterv: Bozsóki Dániel Felelős kiadó: Monty Taylor

Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó előzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban vagy elemző cikkekben.

ISBN 978-615-6976-01-7

Budapest, 2025

Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány

Tartalomjegyzék

Bevezetés: Aggódásra hangolva 7

Első rész: Bízd Istenre az anyaságodat!

1. Békesség az anyai bűntudatra

2. Békesség a kimerültségben

3. Békesség Isten, a házasság és a gyerekek előtérbe helyezésében

4. Békesség a gyülekezet, az otthon és önmagad előtérbe helyezésében

5. Békesség a csoportnyomás alatt

Második rész: Bízd Istenre a gyermekeidet!

6. Békesség az irányítás elengedésében

7. Békesség a fegyelmezésben

8. Békesség a gyermekeink fizikai védelmében

9. Békesség gyermekeink üdvösségével kapcsolatban

10. Békesség a gyermekeink felkészítésében

Befejezés: Törődésre teremtve

Világéletemben anya akartam lenni. Gyerekkoromban minden születésnapra és karácsonyra babát kértem ajándékba.

Minden egyes új játékbabát megkocsikáztattam a babakocsiban, aztán megetettem, átöltöztettem és lefektettem aludni. Még Jézust is arra kértem: ne jöjjön vissza addig, amíg lehetőségem nem lesz rá, hogy igazi anyuka legyek.

Ám ezek a játékbabák megtévesztőek voltak. Nem keltettek fel az éjszaka közepén, nem lett miattuk szülés utáni depresszióm, nem csinálták tele a pelenkájukat az istentisztelet kellős közepén, nem hullott ki tőlük a hajam, és nem gyulladt be tőlük a mellem. Soha nem voltak betegek, nem is sérültek meg. Amikor végre valóban anya lettem, rájöttem, hogy az igazi babák végtelenül édesebbek, és végtelenül nagyobb kihívást jelentenek.

Hogyan lehet az anyaság annyira csodálatos, és egyben olyan nehéz? – tűnődtem. Nem volt könnyű beismerni, mennyire nehéz. Úgy éreztem, hogy vagy panaszkodom, vagy pedig már magától értetődőnek veszem ezt a gyönyörű ajándékot. Pedig szerettem anya lenni! Annyira szerettem, hogy az már szinte fájt. Nagyobb örömöt szerzett, mint azt valaha elképzeltem, ugyanakkor feltárta a gyengeségeim mélységét is, és az aggódás egészen új világát nyitot-

Aggódásra hangolva

ta meg előttem. Megkaptam a drága ajándékot, amire egész életemben vágytam – s most úgy éreztem, mindent meg kell tennem, hogy megvédjem ezt az ajándékot.

Az anyaság furcsa dolgokra késztet. Talán ti is hallottatok már olyan időről időre felbukkanó híradásokat, hogy az anyák hirtelen természetfölötti erőre tesznek szert gyerekeik védelme érdekében –ezerötszáz kilós autókat emelnek fel, vagy két és fél méteres falakat ugranak át. A tudomány az ilyen jelenséget az adrenalin és az agyban felszabaduló, fájdalmat elnyomó kémiai anyagok kombinációjának tulajdonítja. A hétköznapokban mi inkább „anyatigris” ösztönként utalunk rá.

Az „anyatigris” ösztön megteremtője Isten. Egyedi módon vértezte fel az anyákat arra, hogy megvédjék gyermekeiket. Sajnos ezt az ösztönt elég nehéz kikapcsolni. Több ezer módja jut az eszünkbe, miként sérülhetnek meg a gyerekeink, és persze mindegyik eshetőségre megpróbáljuk felkészíteni magunkat. Rövidre szabott éjszakáinkon, amikor mindenki más nyugodtan alszik, mi ébren forgolódunk, és azon aggódunk, nem ettek-e túl sok cukrot a gyerekeink, van-e elég barátjuk, és nincs-e pók az ágyukban. Azon túl, mi minden történhet a gyerekeinkkel, kínosan tudatában vagyunk saját hiányosságainknak is. Elképzeljük az álomgyerekkort, amit a gyerekeinknek szánunk, majd azt is, hányféleképpen tehetjük ezt tönkre. Nem olyan anyák vagyunk, amilyeneket szerintünk érdemelnének.

Értitek már? Az anyasághoz okkal kötődik aggódás. Isten törődésre teremtett minket. De erre a törődésre az ő tökéletes bölcsességének és tökéletes erejének kontextusában teremtett – nem a sajátunkéban. Gyenge és törött edényeket választott a feladat elvégzésére, hogy övé legyen minden dicsőség.

C. S. Lewis egyedi szemléletet kínál az aggódásról. Így ír: „Néhányan bűntudatot éreznek a szorongásaik miatt, és a hit hiányosságának tekintik. Ezzel egyáltalán nem értek egyet. Ezek az aggodal-

mak nyomorúságok, nem bűnök. Mint minden nyomorúság, ezek is, ha úgy vesszük, a Krisztus szenvedésében való részesedésünk.”1

Úgy tekintesz az anyasággal együtt járó kihívásokra, mint ami közelebb visz Istenhez, és ami által ténylegesen osztozhatsz Krisztus szenvedéseiben? Ha az aggodalomnak állandó lakhelyet biztosítunk a szívünkben, és hagyjuk, hogy eluralja a gondolatainkat, az bűn. Ám amikor elutasítjuk a aggódást, és helyette megküzdünk vele, ezzel nagy dicsőséget szerzünk Istennek.

Készen állsz arra, hogy megküzdj az aggodalommal? Nagy erőt és vigasztalást meríthetsz ehhez a harchoz – ám csakis a keresztnél. Az a reményem és imádságom, hogy ez a könyv megmutatja neked a vigasztaláshoz vezető utat, s még ebben a kiszámíthatatlan időszakban is tudatában lehetsz annak, hogy Isten veled van. Imádkozom, hogy a bizonytalanság legsötétebb pillanataiban megpillantsd a dicsőséget, amitől eláll a lélegzeted.

1 C. S. Lewis, Letters to Malcolm: Chiefly on Prayer (San Francisco: HarperOne, 2017), 35. o.

Első rész

Bízd Istenre az anyaságodat!

M1. fejezet

Békesség az anyai bűntudatra

últ héten a nappaliba lépve négyéves gyerekemet mozdulatlanul, arccal a földön fekve találtam. Megijedtem.

– Drágám, mit csinálsz? – kérdeztem.

A szőnyegből fojtott hang válaszolt: – A játékaimmal játszom.

Zavartan bámultam rá. Nem láttam körülötte egy darab játékot sem, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki játszik. – Milyen játékokkal játszol? – kérdeztem.

A fiam alig észrevehetően megmozdult, így beláttam a hasa alá. Két műanyag kígyó, három kártyalap és egy legóemberke kandikált ki alóla. A jelenlegi kedvenc játékai.

– Miért feküdtél rájuk? – kérdeztem.

Felém fordította az arcát. – Nem akarom, hogy bármi bajuk essen – mondta.

Megpróbáltam feldolgozni a helyzetet. – Megvéded a játékaidat, hogy játszhass velük… de… nem játszol velük. Ez jó neked?

– Igen – jött az automatikus válasz. De nyilvánvalóan nem így volt.

Nem értettem a dolgot. A fiam szerette ezeket a játékokat, de nem élvezte. Még a gondolatát sem bírta elviselni, hogy valami történhet velük (vagy az egyik testvére esetleg hozzájuk ér).

teremtve

Inkább arccal lefelé feküdt a szőnyegen, mintsem játszott volna velük.

Annyira nevetséges volt a helyzet, hogy kacagnom kellett. Olyan szánalmasnak tűnt. Aminek örömöt kellett volna szereznie, az teljesen megbénította.

Zavarba ejtő vallomással tartozom: én is pontosan így érzek néha az anyasággal kapcsolatban. Nagyon szeretek anya lenni, ugyanakkor meg is rémít. Megfojtom a saját örömömet, mert túl szorosan kapaszkodom bele. Ez is éppoly ironikus, mint amikor a négyéves fiam ráfekszik a kedvenc játékaira.

Az aggódás téged is visszatart attól, hogy élvezd az anyaság csodás ajándékát? Talán imádkoztál érte, vártad és készültél rá, hogy anya légy, s most megbénít a gondolat, hogy valami rossz történhet. Vagy talán meglepetésként ért az anyaság, s nem érzed magad felkészültnek erre a váratlan áldásra.

Mindenkinél jobban tisztában vagyunk a bűneinkkel és a gyengeségeinkkel. Isten mégis úgy döntött, hogy ránk bízza ezeket a drága ajándékokat, a gyerekeket. Amint e gondolat dicsőséges kegyelmében megfürdőzünk, egy aggasztó félelem kúszik a képbe: Képes vagyok én erre? Mi lesz, ha elrontom?

Mielőtt anya lettél, a tetteid következményei talán nem tűntek olyan súlyosnak. Rendszerint csak rád voltak hatással. Ám most már a gyerekeidre is hatással van minden, amit teszel. Minden – legyen az jó vagy rossz. Honnan tudod, hogy a helyes dolgot teszed az adott pillanatban? Hogyan védheted meg a gyerekeidet a saját gyengeségedtől, alkalmatlanságodtól és bűnödtől?

Tökéletlenségünk elfogadása

Nemrégiben kedves üzenetet kaptam egy anyukától. Nagyon szereti a gyerekeit, és folyamatosan kísérti a gondolat, hogy valamit el fog rontani. „Tudom, hogy Isten megbocsát, de azt is tudom,

1. Békesség az anyai bűntudatra

hogy a bűnnek következményei vannak – írta. – Félek, hogy milyen következményekkel kell majd együtt élnie a gyerekeimnek amiatt, hogy bűnös ember vagyok.”

Megértem. Tudom, milyen érzés látni a fiam szemében a fájdalmat, amikor keményen szólok rá. Tudom, milyen, amikor mindenki jókedvét tönkreteszem a családi találkozón, mert hagyom, hogy a stressz eluralkodjon rajtam. Vannak esték, amikor fájó szívvel zuhanok be az ágyba, és azt kívánom, bárcsak tökéletes anyjuk lenne a gyerekeimnek.

De nincs tökéletes anyjuk. S bármennyire is próbáljuk megöldökölni a bűnt, semmit sem tehetünk a tényekkel szemben: bűnösök vagyunk, és azok is maradunk egészen addig, míg Jézusnál nem leszünk. Csalódást fogunk okozni a gyerekeinknek. Együtt fognak élni a bűneink következményeivel. S tudjátok mit? Ők is bűnös szülők lesznek. Az ő gyerekeik is el fogják szenvedni a ő tetteik következményeit. Lehangoló gondolat? Talán. Ugyanakkor valahogy mégis felszabadító. Amikor gyerekként anyukámmal vásárolni mentünk, mindig Elisabeth Elliot kazettáit hallgattuk a kocsiban. Elisabeth egyik kedvenc mondása az volt, hogy „a békesség az elfogadásban rejlik”. A békesség nem feltétlenül akkor jön, amikor a körülményeink megváltoznak, hanem amikor elfogadjuk a körülményeinket olyannak, amilyenek. Ez azt jelenti ez, hogy elfogadjuk a bűnünket? Igen – elfogadjuk a tényt, hogy bűnösök vagyunk, és emlékeztetjük magunkat arra, hogy Jézus egyedül azért jött, hogy megváltsa a bűnösöket (Mk 2,17). Békességet kapunk, ha már nem küzdünk a tény ellen, hogy bűnösök vagyunk, és helyette azt mondjuk: „Jézus értem halt meg. Igen, bűnös ember vagyok, de bűnbocsánatot nyertem.”

Mihelyt elfogadjuk a problémánkat, szabaddá válunk arra, hogy elfogadjuk a megoldást is.

Tudjuk, hogy a gyerekeink egy bűnös világban, bűnös szülőkkel nőnek fel, és ugyanarra a megoldásra lesz szükségük, mint nekünk.

teremtve

Krisztus tökéletességének elfogadása

Tizennégy éves koromban beszédet tartott egy gyülekezeti aszszony az ificsapat lányainak. Az első sorból figyeltem, ahogy először felemelt egy viseltes, régi fürdőköpenyt, majd a kézzel varrott esküvői ruháját. Az összes rávarrt gyöngy szikrázott rajta. A lányok megbabonázva nézték, miközben elmagyarázta, hogy Jézus elveszi koszos gönceinket, és szeplőtelen menyasszonyává tesz. Mintha levetnénk a régi fürdőköpenyt, és egy drága esküvői ruhát öltenénk fel. Ekkor hallottam először a „nekünk tulajdonított igazság” kifejezést. Tudtam, hogy Jézus elvette a bűnömet, de azt nem teljesen értettem, mit kaptam cserébe: az ő tökéletes igazságát.

Mit jelent ez a keresztyén anyukák számára? Azt jelenti, hogy amikor Isten ránk néz, a Fiát látja. Még a nehéz napokon is? Minden egyes napon. Gyakran kész csődnek érzem magam – fizikailag, érzelmileg, szellemileg és mentálisan is. Mintha egy „újabb rossz nap” pecsét lenne a homlokomon. Isten azonban valami mást lát. Egy hófehérre mosott szívet – egy gyönyörű menyasszonyt, aki az ő visszatértére vár.

Évekkel az ifin elhangzott beszélgetés után találtam egy igeverset, ami ugyanezt a képet festi le: „Nagy örömöm telik az Úrban, víg örömre indít Istenem, mert az üdvösség ruhájába öltöztetett, az igazság palástját terítette rám, mint vőlegényre, ki fölteszi fejdíszét, mint menyasszonyra, ki fölrakja ékszereit.” (Ézs 61,10)

Az „üdvösség ruháját” nem kell mindennap magunkra öltenünk. Már hordjuk őket. Nem mi öltöztettük fel magunkat, hanem Isten.

Isten része és a mi részünk

Milyen hatással van az anyaságunkra napi szinten az igazság palástja? Isten a Fiát látja bennem – ám hogyan hallgattatja ez el az anyai bűntudatot? Amikor Krisztus igazságába öltözve látjuk magunkat, friss bizonyossággal állunk azokhoz a dolgokhoz, amelyek-

1. Békesség az anyai bűntudatra

re Isten elhívott minket. Tudjuk, hogy rajtunk keresztül munkálkodik dicsőségéért, és megbocsát, amikor elbukunk.

A teológiánk viszont nem mindig kapcsolódik magától értetődően a mindennapi életünkhöz. Elfoglalt édesanyaként gyakran nem érzünk összefüggést a lelki és a fizikai valóság között. Az üdvösségünk valahol „ott” van, az üvöltő gyerek viszont itt az orrunk előtt. Amikor ki sem látszunk a pelenkákból és a mosogatnivalóból, nehéz a Jézussal töltött örökkévalóságra gondolni.

Tudjuk, hogy Isten gondoskodik a „nagy dolgokról”, de leginkább a saját kudarcunk rémít meg. Úgy gondoljuk, hogy amit Isten irányít, azt rábízhatom, de ha valamit én irányítok, azt biztosan elszúrom. Szeretnélek bátorítani: nincs különbség Isten része és a mi részünk között. Minden Istenre tartozik. Ő irányítja anyaságunk minden egyes részét – minket magunkat is beleértve.

Tegnap ügyeket intéztem a gyerekekkel, és közben bekapcsoltam a kedvenc prédikátorom – édesapám – igehirdetését. Amikor azt mondta, hogy „bűneink nem jelentenek akadályt Isten nekünk szánt jó, örök, szuverén céljai előtt, sőt részei annak”,2 majdnem beletapostam a fékbe. Ámen! Milyen Isten az, aki még a bűneinkből is képes jót kihozni? Miféle kegyelem ez? Olyan kegyelem, amit nem értünk, de fürdőzhetünk benne, és azt mondhatjuk rá: „Köszönöm, Istenem!” Igen, felelős vagyok a tetteimért, legyenek azok jók vagy rosszak. Istennek pedig tökéletes terve van a tetteimre – akár jók, akár rosszak. Nem kell megértenünk ahhoz, hogy elfogadjuk és nagy vigaszt találjunk benne.

Múlt héten a kétéves fiamat öltöztettem, és rácsodálkoztam nagy kék szemeire és szőke tincseire. Hálát adtam Istennek, hogy nekem adta őt. Azért azonban ritkán (vagy talán soha) nem adok hálát, hogy engem neki adott. Ahogy kiválasztotta nekem a fiamat, úgy

2 Doug Thompson, „Peter’s Denial” (igehirdetés, Middletown Bible Church, CA, 2018. október 14.).

Törődésre teremtve

választott ki engem is neki. Isten úgy döntött, hogy ebben az elhívásban engem használ fel az ő dicsőségére. Rajtam keresztül munkálkodik. Amikor szíven üt a bizonytalanságom, emlékeztethetem magam arra, hogy Isten választott ki erre a feladatra. Ő nem hagy magamra. Megbocsátást kaptam. Új teremtés vagyok. Isten anyává tett a saját dicsőségére.

A deizmus szót először az egyetemen hallottam filozófiaórán. A deizmus azt tanítja, hogy Isten mozgásba lendítette a világot, majd hátralépett, hogy a világ nélküle működjön tovább. Ez nemcsak depresszív gondolat, de nem is biblikus. Teremtőnknek gondja van minden utunkra (Zsolt 139,3). Ő kezdte el bennünk a jó munkát, és megígérte, hogy el is végzi azt (Fil 1,6). Velünk van az út minden egyes lépésénél.

Gyakran úgy éljük az életünket, mintha Isten azt mondta volna: „Megváltottalak – innentől kezdve éld a tőled telhető legjobb életet, s majd odaát találkozunk.” Pál ezt ostobaságnak nevezi. „Ennyire esztelenek vagytok? Amit Lélekben kezdtetek el, most testben akarjátok befejezni?” (Gal 3,3) Isten nem hagyott magunkra, hogy befejezzük, amit ő elkezdett.

Ha a saját anyaságunkra alkalmazzuk ezt a gondolatmenetet, akkor az olyan, mintha azt mondanánk a gyerekeinknek: „Megszültelek – most menj és tedd a dolgod, én meg teszem az enyémet. Aztán majd találkozunk valamikor.” Hát nem arra vágyunk, hogy megfogjuk a gyerekeink kezét, és végigkísérjük őket gyerekkoruk összes váratlan fordulatán? Isten is pont így bánik velünk.

Rendbe kell tennünk ezt a káros félreértést – az elgondolást, hogy Isten kezeli a nagy dolgokat, a többit meg mi. Nincs is erre jobb orvosság a Róma 8,32-nél: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” Isten mindent megad nekünk, amire csak szükségünk van az életben. Mi erre a bizonyíték? Már odaadta értünk a Fiát. Hiszed, hogy Isten rajtad keresztül munkálkodik? Vagy úgy

1. Békesség az anyai bűntudatra

érzed, túlságosan távol van, te pedig túlságosan össze vagy törve? Nem csupán napi menetparancsokat teljesítesz abban reménykedve, hogy a következő nap kevésbé szúrod majd el, mint az előző napon, hanem Krisztus követe vagy (2Kor 5,20). Isten rajtad keresztül mutatja meg gyermekeidnek az evangéliumot, s ennek része a megtörtséged is. Nézzük meg, hogyan!

Az evangéliumot tökéletlen anyák hirdetik

A gyerekeim állandóan „kempingeznek” a házban. Összeszedik az összes zseblámpát és lámpást, s a legsötétebb zug felé veszik az irányt (ami általában a ruhásszekrényem). Azért keresik a legsötétebb zugot, mert ott világítanak legfényesebben a lámpások. Isten ugyanígy használja a gyengeségeinket arra, hogy dicsősége még fényesebben ragyogjon. A 2Kor 4,7-ben Pál így ír: „Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.” Istené minden dicsőség. Beszélhetek én a gyerekeimnek Isten megbocsátásáról egész álló nap, de egészen más, ha be is mutatom a megbocsátását. Amikor a gyerekeim előtt megbánok valamit, kézen fogva elvezetem őket a kereszthez, s megmutatom nekik azt a jól kitaposott utat, amin már annyiszor jártam. Megmutatom nekik a lábnyomaimat, amelyekbe ők is beleléphetnek. Azt mondom nekik: „Ide megyek, mert ez a megbocsátáshoz vezető egyetlen ösvény.” Megmutatom nekik azt a dicsőséges helyet, ahol a Zarándok útjában Keresztény hátáról leestek a terhei, és így kiáltott: „Áldott kereszt és sír! Áldott legyen Az, ki értem szenvedett ezen.”3 Egy nap, amikor a gyerekeim ráébrednek bűnös voltukra, tudni fogják, hová forduljanak. Emlékezni fognak rá. Látod, hogyan lesz része a bűnünk Isten tervének? Isten az úton is megdicsőül, nemcsak a végcélnál. Bűnünk, szenvedé-

3 John Bunyan, A zarándok útja (Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2005), 51. o.

Törődésre teremtve

sünk és fájdalmunk mind része utunknak. Minden az evangéliumra mutat – még megtört anyaságunk is. Akár kicsi, akár nagy dolgokat szúrunk el, a gyerekeink mellé állva azt mondhatjuk nekik: „Mind együtt vagyunk ebben. Mind bűnösök vagyunk, és Megváltóra van szükségünk.” Gyerekeink és Isten bocsánatát is kérjük. Nem vagyunk tökéletesek, és ők sem lesznek azok. Meg kell mutatnunk nekik, hogyan kezeljék a tökéletlenségeiket.

Talán azt gondolod, hogy Isten nem tud elbánni a bűnöddel, mert az túl nagy, és ő csak tökéletes emberekkel tud jó dolgokat elérni. Pál ennek épp az ellenkezőjét mondja: „De ő ezt mondta nekem: Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz. Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy Krisztus ereje lakozzék bennem.” (2Kor 12,9)

Álljunk meg egy percre! Örülnünk kellene talán az erőtlenségeinknek? Nézzük meg Pál vegyes reakcióját, miután arcul csapta a saját bűne: „Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (Róm 7,24–25) Ugyanaz a hála, amit Pál mutatott, újítja meg bennünk is az önbizalmat az előttünk álló feladatra. Megszabadultunk, s most feladat áll előttünk.

Irreális elvárások

A feladatokról jut eszembe – láttátok azt a közösségi médián terjedő mémet, ami az anyák feladatait írja le? Rendszerint valami ilyesmi áll rajta: „Ne mondd, hogy nekem nincs munkám! Orvos, táplálkozási szakértő, sofőr, séf, tanár, bejárónő, könyvelő, tanácsadó, projektmenedzser és személyi edző vagyok.”

A gond csak az, hogy nem vagyunk mindez. Egyszerűen csak a gyerekeiket szerető nők vagyunk. Egyikünk sem felelne meg az öszszes fenti munkaköri leírásnak.