TÍZ
ESZKIMÓ
írta: Grecsó Krisztián
TÍZ ESZKIMÓ
Írta: Grecsó Krisztián
SZEREPLŐK
SZIKE, onkológus főorvos: Bezerédi Zoltán ANDREA, Szike felesége, pszichiáter: Fullajtár Andrea ÁGI, Szike ikertestvére, Európa-bajnok úszó: Szirtes Ági BÉLA, bukott úszóedző, kommentátor, celeb: Mészáros Béla KATA, Béla új neje, ügyvéd: Péter Kata m.v. DÁVID, az ifjú komornyik: Vizi Dávid BENCE, a „Kis Lévai”, színész, rendező: Tasnádi Bence ANNA, a Kis Lévai barátnője: Pálmai Anna FUTÁR: Gloviczky Bernát e.h.
ALKOTÓK
Díszlet: Tihanyi Ildi, jelmez: Kálmán Eszter, dramaturg: Török Tamara, zene: Jónás Vera, fény: Pető Gergő, súgó: Boncza Anita, ügyelő: Héricz Anna, asszisztens: Fejes Vera
RENDEZŐ Máté Gábor BEMUTATÓ 2022.12.17.
1 óra 35 perc, szünet nélkül
ELŐADÁS HOSSZA
3
AZ
„Tősgyökeres jobboldali családba születtem, magyar parasztok vagyunk. Meggyőződéses baloldali családba születtem, zsellérek voltunk, napszámosok, és a baloldalon azt mondták, amit hallani akartunk, hogy mindenki egyenlőnek születik. Mondjuk, Jézus is ezt mondta, de ő keveset volt konkrétan jelen. Úgyhogy elég nagy volt a zavar. A szívekben is és a fejekben is. De a legutóbbi időkig ez nem jelentett gondot. 10-15 éve viszont aknákkal teli a világ, tabutémák, frusztrációk feszítenek minket, nagy hallgatások mentik a közös ebédeket. A férfiak általában jobbosok, a nőket nehezebb bármiről is meggyőzni. Vékony jégen táncolunk. Már akinek van kedve táncolni.” (Grecsó Krisztián)
A rendhagyó műsorfüzetet olyan hétköznapi történetekből állítottuk össze, amelyekben (ahogy Grecsó Krisztián darabjában is) egy családot, baráti vagy egyéb társaságot szétszakít a politika; amelyekben külső vagy belső konfliktusokat okoz a történet szereplői számára a közéleti széttagoltság. Az írásokat a lehető legszélesebb körből gyűjtöttük, a beérkező válaszok majd’ mindegyikét szinte teljes terjedelmében közöljük.
7
Péter Kata vagyok, egy átlagos magyar család tagja. Apám konzervatív, kormánypárti, anyám szintén. Nővérem is. Én nem. Öcsém sem. Ő pedagógus. Bátyám szélsőséges jobboldali nézeteket vall. Férjem liberális, bár van, amiben konzervatív. Mint én. Mint a sógoraim. Az egyik sógornőm sokáig élt Németországban, itthon egy német magánóvodát vezet. A másik sógornőm a Nemzeti Táncegyüttesnek volt oszlopos tagja, szülei a magyar táncház-mozgalom kiemelkedő alakjai. Anyósom zsidó, apósom szerb kötődésű. Férjem sok nagybátyja közül az egyik rabbi volt itthon, most Brooklynban él a zsidónegyedben. Másik nagybátyja a Zeneakadémia Népzene Tanszékének egyik alapítója, felesége Karmelita-rendi világi apáca. Férjem harmadik nagybátyja volt MIÉP-tag, a felesége roma származású. Férjemnek élnek unokatestvérei Izraelben és Amerikában, az ortodox zsidó közösséghez tartoznak. Nekem is élnek unokatestvéreim Amerikában, de ők a mélymagyar érzelmű kolóniához tartoznak. A fiam jobb kézzel rajzol, eszik, de bal kézzel pengeti a tamburát, és bal lábbal rúgja a focilabdát.
11 Bal-jobb
„Az egyik legkedvesebb fiatalkori barátnőmről a 2010-es választások előtt a facebookos megnyilvánulásaiból kiderült, hogy nagyon jobboldali. Kénytelen voltam letiltani, hogy megvédjem tőle a baloldali barátaimat. Szintén a Facebookra tette fel valaki ezt az 1908-as Ady-idézetet a napokban: »Az új generáció magyar intellektueljei már nem ilyen szerelmes gyűlölők lesznek. A magyarországi úri, papos betyáruralom ezeket el fogja vezetni az undorhoz. [...] Csak azt érzi az ember, hogy van egy ország Európában, melyet néhány ezer ember hatalma s buta gonoszsága Koreánál aljasabbá tesz. A kultúrember különben is túl van a nacionalizmus nyavalyáján. Mi kösse a magyar származású kultúrembert egy társadalomhoz, mely az emberiségnek semmit sem ad? Mi kösse az ő Magyarországához, mely néhány ezer úri nomádnak a vadászterülete, s ahol, hogy a néphez ne férkőzzenek a fölvilágosítók, inkább elpusztítják a népet is. A patriotizmusnak új, emberi kultúrformáját is ki fogják ölni a magyarországi intellektuelek és szabadságharcosok lelkéből. Helyébe teszik a reménytelenséget s a lassan-lassan már szenvedélytelenné váló undort. Magyarország mai urainak, akik tűzzel-vassal éppen most harcolnak a demokrácia első föllépése ellen is, ha egy kis lelkiismeretük volna, dermedten kellene meglátniuk ezt a szinte páratlan, megrázó kultúrpszichológiai jelenséget.«” (Szirtes Ági)
12
„Ismerős érzéseket, emlékeket ébresztett fel bennem a Tíz eszkimó szövege. Sok hasonló családi mintázatot tudok a saját életemből is felidézni. A baráti közösségeken, családokon belül létező politikai törésvonalak, a sokszor véletlenül kiderülő, elhallgatott traumák valószínűleg a legtöbb magyar életében előfordulnak. Én például nagyapám halála kapcsán tudtam meg, hogy a sírhely, ahova temetni fogjuk, nem csak egyszerűen egy régen elhunyt rokonunk sírja, hanem annak a korábbi férje is ott nyugszik. Aki nem mellesleg szerb nemzetiségű náci volt, és aki gyermeket csinált a felesége fiatalkorú unokahúgának, nagyanyám unokatestvérének, aki a bécsi hentesüzletükben dolgozott nekik kisegítőként. Mindez a harmincas évek végén történt. Az illetőt aztán végül disszidálási kísérlet közben a Fertő-tóba lőtték a határőrök a világháború után. Tőlük kapta a család ajándékba azokat az apró horogkeresztes-sasos logóval díszített levesestálakat, amiket szép, elegáns formájuk miatt kizárólag ünnepi alkalmakkor használunk, fal felé fordított emblémával (egyébként az osztrák vöröskereszt náci megszállás alatti logója van rajta). Vagy jellemző, amikor a család másik, kormánypárti többségű ágán, ahol magas pozíciójú tisztviselő is van, egy ünnepi ebéden szóba kerül bármilyen közéleti vagy világnézeti kérdés. Már előre megmérgezi az együttléteket az a politikai törésvonal, ami a családon belül húzódik. Nincs is kedvem menni. Bármennyire is szeretem az idős nagyszüleimet, rokonaimat, nem akarok szembesülni azzal, hogy – az én meggyőződésem szerint – milyen téveszmék mentén látják a világot. Például amikor az ország fele számára tragikus kimenetelű idei választásokat követően az ott magas pozíciót szerző rokon az első találkozáskor köszönés helyett azzal a kérdéssel nyit, hogy vajon a Katonában felkötöttük-e magunkat. Vagy amikor egy – közéleti kérdésekről szóló – vitánk végén a nagyanyám szinte sírva fordul felém, hogy akkor én most kommunista vagyok-e. Mindezt egy olyan diskurzus zárásaként, amiben arra próbáltam rávilágítani, hogy az általuk zsigerből utált kommunista rendszer mennyi mindenben hasonlít a mai berendezkedésre.” (H.M.)
15
„Karácsonyi ebédre voltam hivatalos a családom apai ágának addig sosem látott részéhez. A családfő Bocskai-öltönyben nyitott ajtót. A négy fia mind parasztingben, az övükön Nagy-Magyarországos kulcstartóval. „Szebb jövőt!” – mondták, amikor megöleltek. Én úgy tettem, mintha nem hallottam volna. Anyai ágon zsidók vagyunk, a nagyanyám Auschwitz-túlélő. Mivel apám egyszer említette, hogy az unokatestvére Rajk László osztálytársa volt, és éppen akkor jelent meg Rajknak A tér tágassága című könyve, ajándékba ezt vittem nekik, és mellé egy Rajk-grafikát, amit egy antikváriumban találtam. A feleség két ujjal megfogta, és úgy tette arrébb, hogy egyértelmű volt, mi lesz a sorsa. Többé nem kerestük egymást.” (N.J.)
„Családunk gyökerei, hagyományaink, őseink iránti tiszteletünk feltétlenül a politikailag »jobboldalinak« nevezett csoporthoz sorol minket, bár manapság már oly sok az érdekek mentén szőtt gesztus az aktuálpolitikában, hogy nemigen tudok hinni az egykori elnevezések mai létjogosultságában. Neveltetésünk – ennek ellenére – nem volt feltétlenül és ab ovo jobboldali. Sokkal inkább a félelem diktálta azt, ahogy Anyánk gyermekkorunkban otthon viselkedett. Amit tudott, vagy mert átadni, azt mindig átszűrte azon a szűrőn, hogy mit vár el éppen a kommunista-szocialista hatalom. Édesapánk bátrabban osztotta meg velünk azt a szellemi tőkét, amivel rendelkezett, s a kultúra egykor jobboldali, kiemelkedő alkotóit, alkotásait is közel engedte hozzánk. Később, a rendszerváltás hajnalán kezdtük megérteni, felfogni, hogy az évek alatt felhalmozódott rettenetes szorongás milyen végtelen indulatokat, és milyen meghegesedett személyes érzelmeket fedett el Anyánkban, ahogyan – mikor már lehetett – jobboldaliságát mellére tűzve vált szinte szektás hevülettel fanatikus jobboldalivá. Számomra is fontosak a jobboldali értékek, de az elvakultságtól, a kritikátlanságtól roppant távol érzem magam. Bátyám még nálam is kategorikusabb, ő
18
mára már teljesen elveti az itthoni jobboldal valódiságát, kritikusan, számonkérően fordul a jelenlegi kormány felé, bár külföldön él, s ritkán látogat haza. A mi történetünkben nincsenek ajtócsapkodások, nincsen benne vad kiáltások sora, vagy tányértörés, a mi történetünkben csak pusztító csönd lakik. Úgy 10-15 év kellett hozzá, hogy a Bátyám és Édesanyánk közt lassan, lépésről-lépésre megszűnjön minden érdemi kommunikáció. Én megtanultam azzal valahogyan – bár megvallom nehezen – együtt élni, hogy Anyánk szemében a jobboldal nem kritizálható, nem említhető meg semmiféle általuk generált hiba, vagy vétek, mert ő azt azonnal egyenértékűnek tekinti az árulással: úgy érzi, hogy az elrabolt fiatalkora, a kommunisták gaztettei mellett voksolok. Nem tudja, nem képes másként érteni, csakis a kommunizmus melletti érvelés gyanánt, ha valaki az általa szentként tisztelt jobboldali politikusokra egy rossz szót is szól. A Bátyám ezt nem tanulta meg. Ő sokáig érvelt. Illetve… próbált érvelni. Majd a vitákból évek alatt elege lett, egyre kevesebbet beszélt, s egyre kevesebb kérdést tett fel. Feladta. Valóban pusztítóvá vált köztük a csend, a némaság, valami dacos közöny. Aztán Édesanyánk megbetegedett. Még nincs egy éve, hogy meghalt. Az utolsó hónapokban próbáltam őket közelebb terelgetni egymáshoz, de már nem volt rá mód. Csendben, évek lassú hömpölygése alatt elvágott köztük minden érzelmi kapcsolódást – részben, vagy egészben – a politika. A mi történetünkben nincsen katarzis, nincs drámai hullámverés, csak a tudat, hogy Anyánk soha nem értette meg, hogy miért veszítette el a Fiát, s a Bátyám sosem fogja megérteni, hogy miért vált köztük ez a szakadék ennyire átjárhatatlanná. Ez a lassú, tompa szürkeség talán fájdalmasabb, mint ezernyi indulat. S már örökre ez a csend marad.” (N.K.)
19
„Emlékszem, mennyire megdöbbentett és milyen rosszul érintett, amikor felfogtam, hogy az általános közvélekedés szerint a származásnak tulajdonképpen egyértelműen meg kellene határoznia a politikai hovatartozást. Hogy én mint egy budai, értelmiségi, részben katolikus, részben református család gyereke, arisztokrata felmenőkkel, elvileg nem lehetnék baloldali. A tágabb család sárospataki, nagyon konzervatív és igazi református-értelmiségi részének ez például annyira elképzelhetetlen, hogy a családi öszszejöveteleken gátlástalanul szidják Brüsszelt és a baloldalt, és nem tűnik fel nekik, hogy a mi szűkebb családunk tagjai közül –»jobb a békesség«-alapon – senki nem mond erre semmit. Miközben a szüleim és a testvérem számára is a baloldaliság az egyetlen vállalható világnézet, származástól teljesen függetlenül.” (D. T.)
„Egy klasszikus budai polgári családban nőttem fel. Kaptam egy keresztény-konzervatív értékrendet a szüleimtől, ami persze sebeket is hordoz magában, hiszen az, hogy a nagyszüleim kitartottak emellett a hitvallás mellett, az komoly áldozatokkal járt. Osztályidegennek minősítették őket, arról nem is beszélve, hogy a dédnagyapám keze által épített villát államosították, elvették, ráadásul a fölső lakásba egy párttitkár családot költöztettek, akiket több mint negyven éven keresztül kellett eltűrnünk, és a lakást sose kaptuk vissza. Az édesanyám most is úgy él ott, hogy vadidegenek laknak a feje fölött, gyakorlatilag a saját házában. Én ezeket a sérelmeket, fájdalmakat, tudatot már csak átvettem, de én is ebben a házban nőttem fel. Édesanyám a legnagyobb élő keramikusok között van Magyarországon, de nincs főiskolai végzettsége – persze azért nincs, mert osztályidegenként nem tanulhatott. Édesapám úgy lett operatőr, hogy testnevelési főiskolát végzett. Azt is úgy, hogy egy kommunista ismerős elintézte neki, hogy felvegyék oda. Világosítóként kezdett, és sok év után lehetett operatőr. Én is sokszor érzem, hogy bizonyos közegekbe nem akarnak bevenni. Sejtem, hogy miért nem, de pontosan emiatt tanultam meg ezzel együtt élni. Vállaltan jobboldali, Istenhívő ember vagyok, és ez sok embernek nem tetszik.” (S.Sz.)
21
„Mindig is tudtuk, hogy a szűk családon belül is nagyon eltérőek a politikai nézeteink. Sokáig volt az a szokás, hogy a politikáról nem beszélünk a családi összejöveteleken. De tavaly karácsonykor, amikor összejött három generáció – a nagyszüleim, édesanyám és a bátyám –, akkor robbant a bomba. A választás előtt voltunk, szóba kerültek a pártpreferenciák, és hatalmas veszekedés lett a vége. Három végletes nézet szállt csatába egymással. A 80 éves nagypapám, aki a szocializmusban élte le aktív éveit, teljesen demokrácia-ellenessé és fideszhívővé vált, a bátyám, aki 30 éves családapa, jó munkahelye, jó fizetése van, és a gyerekek után kapott rengeteg pénz miatt teljesen meg van elégedve a jelenlegi helyzettel (önmagán és családján túl nem tekint), és édesanyám, aki pedagógus, és teljesen tisztán látta már akkor is önmaga és a pályatársai helyzetét. Mi a kisebbik bátyámmal szóhoz sem jutottunk, úgy hallgattuk őket, mert természetesen a mi véleményünk (hangsúlyozom, a testvérem 25 éves, én pedig 20 éves vagyok) nem számít az idősebbik bátyánk szerint. A választás lezajlott, tudjuk, milyen eredménnyel. A családban azóta is van egy görcs az ünnepek előtt.” (B.A.)
„A családom vidéken él, én és a nővérem költöztünk fel Pestre. A nővérem kezdett nagyon elszeparálódni, egyedül lakik, magányos. Otthon az egész család erősen liberális, már kissé szélsőséges módon. A nővérem egy idő után elkezdett szélsőjobbos oldalakat nézegetni, nagyon behúzta ez a világ, teljesen más világnézete alakult ki. Azóta ez a téma hatalmas éket ver a családba, nem lehet beszélni róla.” (Sz.B.)
22
„Tanult, intelligens család révén gyakran filozofálgatunk és elmélkedünk a világról, Magyarország helyzetéről, a jövő kilátásairól. Azonban állandó ellentét húzódik az ötven feletti korosztály és a huszonévesek között. A Fideszt szinte vallási áhítattal imádó nagyszülők számára a mai huszonévesek és a még fiatalabbak általános felfogása, miszerint az emberiségnek záros határidőn belül – így vagy úgy – szembe kell néznie saját pusztulásával, csak ifjonti túlzás. A globális összkép megfigyelése az ő szemükben felesleges időfecsérlés, mondván, Magyarország jól teljesít, nincs mitől tartani. Továbbá az internet által biztosított szabad információáramlás csupán arra jó, hogy teletömje a fejünket más országok számunkra irreleváns problémáival. Amikor egy családi nyaralás alatti vitában mi, fiatalok azt hangoztattuk, hogy fontos az egyéni felelősségvállalás, mert csak így lehet ténylegesen tenni valamit, az idősebbek lesöpörték az asztalról a véleményünket. Hiszen mit tudhatunk mi. A valaha volt legnagyobb jólétben élünk, nincs jogunk panaszkodni. És amikor a végén felmerült, hogy esetleg van olyan nő, akár a családon belül is, aki azért nem akar gyereket, mert nem akarja növelni a népességet, borult a bili. Ez a gondolat végképp távol áll az idősebb generáció ideológiájától. A fennakadás után azzal nyugtatgatták magukat, hogy majd úgyis rájövünk, amikor arra kerül a sor. Hiszen ráérünk. De pont ez a lényeg, hogy nem érünk rá. Senki nem ér rá.” (H.V.)
„A családban várom el leginkább, hogy elfogadjanak. Ha máshogy gondolkodom, máshogy élek, akkor is. Nehéz megélni, ha nem így van. A családom három generációja – érthető módon – háromféleképpen gondolkodik. Én vagyok középen, korban is, gondolkodásban is. A szüleim – a 80 éves múltjukból gyökerezően – a kommunizmus »áldásos« ténykedése alatt kifejlődött ellenállásban élnek. (Bebörtönzésben, vagyonvesztésben volt részük.) Jól van ez így? Jól. A megélt tapasztalataikból következik. A gyerekeim a mában
24
élnek, még nincs saját múltjuk, a nagyszülőké pedig nekik már csak történelem, nem része az identitásuknak. Nekik már a szabad határok, az individualizmus, a liberalizmus, a szabadság, az egyén szabadsága fontos. Mindenfajta korlátozást fenntartásokkal fogadnak, sokkal kevésbé tűrik a szabályokat. Lázadnak. Jól van ez így? Jól. A fiatalságnak ez a dolga. Én meg mit teszek? Néha az egyikkel értek egyet, néha a másikkal. Kérdezek, beszélgetek, vitázom akár, de elfogadom, hogy mások ők, mint én. Jól van ez így? Jól. Számomra csak így van jól. Még úgy is, hogy az egyik oldal szerint hitehagyott lettem. »Nem mentél el szavazni? Na, ezzel a Gyurcsányt támogatod!« A másik oldal szerint túl öreg vagyok, nacionalista, aki azon mérgelődik, hogy a felvidéki várakban már csak angolul tudja elolvasni a magyar történelem alakjairól szóló szöveget. »Mit görcsölsz ezen, anya, most szépen fel van újítva, az európai művészettörténet része, tök mindegy, kié volt száz éve, és hogy Szent István, vagy Stefan Velky. Nem mindegy?!«” (Sz.A.)
„Tizennyolc évesek voltunk, pár hónapja voltam együtt az első barátommal, akiről azt gondoltam, hogy ugyanolyan az értékrendünk, ugyanúgy gondolkodunk a világról. Április volt, szavazni kellett. Akkor derült ki, hogy ő az ellenkező táborra szavaz – az elmondása szerint azért, mert akkor még a szüleivel lakott, akik megmondták neki, hogy »jó helyre húzza az x-et«. Ledöbbentem. Nagyon nehezen tudtam ezt megemészteni, de azt gondoltam, biztos nem akar még fellázadni a szülei ellen – mert az nehéz dolog. De a barátaimnak és a családomnak nem mertem elárulni, hogy kire szavaz. Ő nem értette, miért olyan fontos ez, én meg azt nem értettem, hogyan lehet azokra szavazni, akikre szavazott. A választás eredményváróján úgy éreztem, kettészakadok – nemcsak az eredménytől és attól, hogy a barátaim kórusban sopánkodtak és azonnal el akarták hagyni az országot, hanem attól is, hogy közben felhívott a barátom és elmesélte, hogy az ő társaságában ünnepelnek.” (O.L.)
25
„Volt egy házaspár, akikkel a gyerekeink óvodás kora óta összejártunk, nagyon jóban voltunk, együtt mentünk játszótérre, iskolai karácsonyra, emlékszem, még kenyeret is sütöttünk együtt, és a rendszerváltás után egyszer csak egyértelmű lett a politikai hovatartozásunk különbsége. Ők MDF-hívők és -szavazók lettek, és amikor ez kiderült, szép lassan szétesett a barátságunk. Elmentünk egy évre Amerikába, hazajöttünk, és már nem voltunk barátok.” (P.G.)
„Abban az időszakban történt, amikor a Fidesz és általában a jobboldal kisajátította a kokárdát mint nemzeti jelképet, és ezt politikai szintre emelték. 2002. március 15-e volt, otthonról, a Kosztolányi Dezső térről mentem be a Belvárosba. Igyekeztem elkerülni minden nagyobb rendezvényt és tüntetést, mert hőzöngősebb dolgokra is számítani lehetett, a nagymamám nagyon féltett is minket. A 49-es villamoson utaztam, és figyeltem az embereket. Valahol a Kálvin tér környékén felszállt egy fiatal apuka a kisgyerekével. Nagyon helyesek voltak, élénken zajlott az élet velük és körülöttük. Azon kaptam magam, hogy azonnal azt nézem, hogy az apukán van-e kokárda vagy nincs, és amikor megláttam, hogy van, átfutott rajtam valamiféle szomorúság. Ezután majdhogynem üvölthetnékem támadt: nem lehet, hogy egy idióta politikai propaganda miatt azonnal ilyen szemmel kezdjük egymást figyelgetni, és következtetéseket vonjunk le a másikról annak fényében, hogy látjuk-e rajta vagy sem ezt a politikai jelképet.” (V.E.)
28
„Egy kedves kollégámmal hosszú idő után 2010 őszén vagy 2011 tavaszán találkoztam újra, már az Orbán-kormány volt hatalmon, a Fidesz épp akkor kezdte szétszedni a demokráciát, felszámolni a fékeket és ellensúlyokat a közigazgatásban. Megittunk egy sört, és kérdeztem tőle, hogy mit szól ehhez az őrülethez. Azt mondta, hogy nagyon örül, mert így legalább rend lesz. Tudtam, hogy jobboldali érzelmű családból származik, de erre nem számítottam. Egyre rosszabbul éreztem magam, amíg beszélgettünk, nem értettem, hogyhogy nem látja…? És bármennyire szerettem őt, akkor és ott megszűnt a kebelbéli barátságunk.” (Gy.J.)
„Az egyik gimnáziumi osztálytalálkozón szembesültem azzal, hogy nem tudok a régi barátaimmal normálisan beszélgetni, mert annyira messzire kerültünk egymástól a politikai helyzet megítélésében. Pedig egy fészekből repültünk ki, az osztályfőnökünk a példájával igazi szellemi közösséget biztosított – azt hittem, hogy ez örökre kitart, mindig ugyanúgy fogunk gondolkodni a fontos dolgokról. De nem. Soha többet nem mentem osztálytalálkozóra.” (H.I.)
„Egy nagy állami cégnél dolgozom, olyan munkákon, amikre mindig is vágytam. Értek ahhoz, amit csinálok, éppen a szaktudásom és a tapasztalataim miatt hívtak át ide egy évvel ezelőtt egy másik, szintén nem rossz munkahelyről. Nem kérdezték, hogy hová szavazok, de lassan rájöttem, hogy a főnököm egyértelműnek gondolja, hogy jobbra, nem szépen beszél a baloldalról (én ilyenkor nem mondok semmit). Lassan arra is rájöttem, hogy a velem egy szinten dolgozó kollégáim szinte mind ugyanolyan világnézetűek, mint én – és ugyanúgy viselkednek, mint én, amikor valamilyen politikai kérdés a megbeszéléseken
30
szóbakerül. Furcsa helyzet: ha a lelkiismeretemre hallgatnék, nem kellene itt dolgoznom, de a nagyon inspiráló munka és a jó fizetés miatt mégis itt dolgozom, sőt szeretek is itt dolgozni.” (F.P.)
„A közigazgatásban gyakorta éreztem magammal szemben bizalmatlanságot a feletteseim részéről, azonban ezzel lehetséges az együttélés, hiszen ez a bizalmatlanság mindig is kölcsönös volt. Némiképp zavaróbb, amikor beleavatkoznak az intim szférámba annak rosszallásával, amit kedvelek, vagy kommentálok a közösségi médiában. Ugyanis ne legyenek kétségeink, mindig vannak kollégák, akik ezeket a tevékenységeket látják, és önként jelzik megfelelő helyre. Az öncenzúra, tehát, az, amit a kormányzati szektor vezetői elvárnának a beosztottjaiktól, azzal a felszólítással, hogy »ne marjunk abba a kézbe, amely enni ad.« Felmerül hát a kérdés, hogy a közigazgatásban dolgozók a fizetésüket a máskülönben legjobb tudásuk szerint elvégzett munkájukért kapják, vagy a nézeteikért. De ezekkel a dilemmákkal, legalábbis én, még mindig együtt tudok élni, mert tisztáztam magamban, hogy nem fogok öncenzúrát alkalmazni és vállalom a nézeteimet. Ha a nézeteimmel együtt kellek, hát dolgozom tovább, ha pedig nem, hát lépjenek ők. Amivel már nem lehet együttélni, az az a tudat, hogy a munkám során sokszor Magyarország – amely bizonyos vélekedésekkel szemben nekem is a hazám – nyilvánvaló érdekeivel ellentétesen kell cselekednem… persze, felső utasításra. És a felső utasítás, vagy ha úgy tetszik, a »parancsra cselekvés« lehet, hogy törvényileg felment, de a tükörben nem a törvénnyel kell, hogy szembenézzek, hanem saját magammal.” (D.A.)
31
„Hat-nyolc szinte egykorú, nyugdíjas pedagógus közel ötven éves, szoros barátságát teszi folyamatosan próbára az egyre nyomasztóbb társadalmi környezet. Az első ezzel kapcsolatos, politikai vonatkozású élményem az emlékezetes, 2006-os Orbán-Gyurcsány televíziós vita volt, aminek közös »élvezetét« még kiváló társasági eseménynek gondoltuk. Alkalomhoz, pártszimpátiánkhoz illően öltözve (a Fidesz-szimpatizánsok narancsszínű, az MSZP-sek piros, a KDNP-sek talán kék pulóverben) utaztunk le egyikünk balatoni nyaralójába – de ma már erre sem egyformán gondolunk vissza. És attól kezdve a névnapi vacsorákon egyre kevésbé tudtunk a mindannyiunkat érintő történésekről beszélgetni, mindig csak egy szikra kellett, hogy lángra lobbanjanak az indulatok. Valaki aztán mindig engedett, oldotta a feszültséget, de persze nem meggyőződésből. Rá kellett jönnünk, hogy a kultúra, a zene, a színház, a sport iránti vonzalmunk, a közben felnőtt gyerekeink élete sokkal békésebb témák az együttlétek alkalmával. Csupán elvétve, egy-egy magánbeszélgetésben igyekeztünk a bajokra reflektálni, egymást meggyőzni a jó oldalról, ki-ki a maga szemszögéből, de általában ez sem sikerült, eredménytelen maradt az erőlködésünk. A politikában mind a mai napig nem tudunk egymáshoz közeledni. Volt idő, amikor szinte feloldhatatlan konfliktust jelentett számomra, hogy bizonyos közéleti kérdések tabutémákká váltak közöttünk, de lassan megbékéltem a helyzettel, mert nagyon szeretem együtt és egyenként is őket.” (P.E.)
„A kétezres évek elején történt abban a törökbálinti iskolában, ahol a pályámat kezdtem. Osztályfőnök voltam, és rengeteg időt töltöttem az osztályommal, nagyon jóban voltunk. Intelligens, lelkes, kreatív csapat volt, kifejezetten jó osztályközösség, ahol soha semmiféle szélsőséges dolog nem történt. Ezért is volt megdöbbentő és megrázó, amikor egyszer órára mentem hozzájuk, arra nyitottam be a terembe, hogy a fiúk – különösen kettő – hevesen és indulatosan vitatkoznak. Nagyon hamar kiderült, hogy világ-
34
nézeti, politikai kérdéseken vitáznak, már majdnem egymásnak estek, vörös volt a fejük az idegességtől. A többiek próbálták őket távol tartani egymástól, miközben ők is kifejtették a véleményüket. Egyértelmű volt, hogy az egyik vitatkozó fiú igencsak magára maradt a nézeteivel a többiekkel szemben. Nem akartam beleszólni vagy belefolyni a vitába, de amikor lecsitultak a kedélyek, annyit azért elmondtam nekik, amin el is gondolkodtak, hogy olyan időket élünk – 2002 táján jártunk – amikor egyre inkább a politikai megosztottság lesz úrrá a társadalmon, és – bár a környezetükben lévő felnőttek között biztos tapasztalnak hasonló veszekedéseket, akár a szakításig menő összetűzéseket – anynyira jó lenne, ha az ő generációjuk ezt nem eltanulná, hanem inkább okulna belőle. Vitatkozni lehet, az fontos, de egymásnak azért ne essenek. Életre szóló tanulság volt ez nekem akkor.” (V.E.)
„A Szegedi Tudományegyetem angol-francia szakán végeztem, majd abban a gimnáziumban kezdtem tanítani, ahová már angolos tanárjelöltként is kerültem. Én mindig abban hittem, hogy a jó tanár nemcsak a tárgyait tanítja, hanem átad a gyerekeknek egyfajta – demokratikus és hazafias – szellemiséget is, a kettő nálam egyáltalán nem zárja ki egymást. Olyan általános értékekre próbáltam nevelni őket, amelyeknek mindkét oldalon jelen kell lenniük: becsületesség, szavahihetőség, felvilágosultság, európaiság, polgári értékek. Miközben jobboldalinak vallom magam, mindig is elítéltem a jobb- és a baloldal erőszakos szembeállítását. Egyszercsak éreztem a tanáriban, hogy elfogyott körülöttem a levegő. Hamarosan kiderült, hogy a liberális szülők bepanaszoltak az igazgatónál, aki olyan megalázó helyzetbe hozott (szembesített a diákjaimmal, akik nem álltak ki mellettem), hogy nem maradt más választásom, mint felmondani. Ez öt napja történt, egyelőre fogalmam sincs, hogyan tovább.” (S.N.)
35
„Két éve végeztem a bölcsészkaron, és egy jónevű középiskolában tanítok magyart és németet. Történetesen a szüleim is ebben az iskolában tanítanak, pontosabban apám néhány éve már nyugdíjas. Én kétségbeejtőnek élem meg a helyzetünket, felháborít, hogy a kormányzat ahelyett, hogy a pedagógusok problémáit próbálná megoldani, csak a tiltakozásokat akarja erőszakosan elnémítani, jóvátehetetlen bűnnek gondolom a tanárok kirúgását, és szolidáris vagyok az elbocsátott kollégáimmal. Ott vagyok az összes tüntetésen, élőláncban, segítem az osztályomat a diákok akcióinak a szervezésében, de a nevem nem szerepel a gimnázium tiltakozó nyilatkozatainak aláírói között, a szüleim ugyanis határozottan megkértek, hogy ne írjak alá semmit, és a családi béke érdekében szót fogadtam nekik. Anyám az állását férti, imádja az iskolát, és retteg, hogy kirúgná a tankerület, apám meg – minden előzmény nélkül, számomra teljesen érthetetlen módon – azt mondja, hogy az országot most annyi súlyos probléma sújtja, a pandémia, a háború, az infláció, hogy a tanárok nem jókor tiltakoznak, türelmesen várniuk kellene, nem pedig zavart kelteniük. A tantestület két pártra szakadt, tapintható a fesztültség a két csapat tagjai között. Van, aki nem áll velem szóba.” (G.Z.)
„Egy kis, jobboldaliként számontartott falu iskolájában immár jó pár éve nap mint nap politikai agitációt folytatnak bizonyos tanárok nemcsak a kormány, hanem egész múltunk ellen is. Mindezt tanítás helyett. A jobboldali vezetés 12 éve alatt büntetlenül folytathatják ezt, a köznevelési törvénnyel is szembemenő gyakorlatot, mert senki sem szól nekik, mi sem, mert tartunk a gyerekekkel szembeni bosszútól. A Kádár-rendszer idején volt ilyen világ, amikor elvált egymástól az otthonról megismert valóság és az ideológia. Joggal kérdezhetjük: ki van hatalmon? Csakugyan Orbán Viktor építi magának a Budai Várat? – ahogy a fővárosi iskolai kiránduláson hallották tanáraiktól gyermekeink? Az rendben van, hogy – a korábbi sztrájkok idején – egyszerűen
38
csak üzentek, hogy holnap kockás ingben kell menni iskolába. Vannak sajnos családi összejövetelek is, amikor bizonyos témákat messze elkerülünk, nehogy az összetartás akadálya legyen egy várható vita. De ha egy családban mindenki nyugodtan azt gondol, amit akar, ahányan vagyunk, annyi félét, az nem ugyanilyen szomorú – vagy még inkább az? Itt, nálunk nem az van, mint a többi volt szocialista országban, hogy mindenki jót akart, csak más módon. Nem a módszerről van szó, hanem a célról, ami csakugyan homlokegyenest tér el olykor egymástól: ezért is fajulhat el ennyire a vitája. Nem egyszerűen a vitázási kultúránk, hanem az egységünk hiányzik. Örülhetnek az éket verők. A két oldal vitája: élet-halál harc – 1919 óta. Nem 1990 óta.” (K.E.)
„Mindketten azt hisszük, hogy a másik változott meg. Régen közös volt az »ellenség«, egy táborban voltunk. De egyre több a hallgatás. Nincs közös híradó-, vitaműsor-, választási műsor-nézés. A napi közéleti eseményeket nem egymással beszéljük meg. Eltávolodtunk egymástól. Néha elmegyek a tüntetésekre. A férjem ilyenkor megkérdezi: »Hová mész?« Mire én: »Hát, tudod, a tüntetésre.« A férjem: »Milyen tüntetésre? Kik tüntetnek? Hol? Miért?« Ekkor elhallgatok. Már ezerszer végimentünk ezen. Belefáradtam. Az ő világában nincs tüntetés. Nincs mit magyarázni. Az M1-en nincs tüntetés.” (K.J.)
39
„Én kormánypárti vagyok, azon intézkedések okán, amelyeket értek is. Nem tudok állást foglalni gazdaságpolitikai ügyekben (kell-e ársapka), mert nem értek hozzá. Értékelem a családtámogatási törekvéseket, a nyugdíjasok támogatására irányuló intézkedéseket, a békepolitikát. Lehet, hogy ezeket lehetne jobban csinálni, de KI? A kapkodó, egymásra acsarkodó, saját maguknak is ellentmondó, magukat politikusnak tartó szereplők? Minden nehézség, minden probléma ellenére több tiszteletet érzek a kormány tevékenysége, törekvései iránt, mint a fent említettek »eredményei« iránt. De továbbra is igyekszem távoltartani magam az olyan dolgoktól, amelyekről nincs elegendő és pontos ismeretem. Bizalom nélkül élni meg elég depresszív helyzet. És soha nem vetemednék arra, hogy a politikai véleménykülönbség éket verjen a különben szereteten és tiszteleten alapuló kapcsolataimba. Hiszen még a két gyerekem is más-más elvet képvisel.” (M.Gy.)
„A szüleim szélesebb baráti körébe tartozik egy pár, akik a 90-es évek óta kőfideszesek. Nem is nagyon szoktak politizálni a társaságban. De tavaly nyáron egy vacsorán előkerült mint téma a meleg/pedofil-törvény, és kicsit jobban belementek. A baráti házaspár férfitagja kifejtette, hogy marginális a kérdés, minek egy ilyen kisebbség nyűgeivel foglalkozni, csak a társadalmon belüli feszültséget gerjeszti. Az asztaltársaság annak adott hangot, hogy ezzel nem értenek egyet, illetve hogy nem lehet tudni, ki érintett, ezért nem kéne ilyen lekicsinylően beszélni a témáról, mindenesetre lezárták a beszélgetésnek ezt a részét. Két hónap múlva találkoztak újra a szüleimmel, és a férj elmondta nekik, hogy bizony a fiuk coming outolt. Nagyon össze voltak törve, nem tudták, mit rontottak el, és még mindig dolgoznak az elfogadáson. Az nyilván nem kérdés, hogy a gyereküket így is nagyon szeretik.” (L.T.)
42
„Keresztapám a rendszerváltás előtt magas rangú katonatiszt volt, kiélvezte minden előnyét az előző rendszernek. Kiskatonák építették fel a háromemeletes házát, a katonaságtól szerezte olcsón vagy ingyen az építkezéshez szükséges anyagokat. Aztán a rendszerváltás után egy éles kanyarral a szélsőjobb felé fordult. Nem telt el úgy családi vacsora, hogy ne zsidózott vagy buzizott volna egy jóízűt, amiből aztán nagy viták lettek. Apám ugyan konzervatív nézeteket vallott, de ebbe a szélsőségek nem fértek bele. A másik állandó téma a család arisztokrata származása volt. Nagyanyám lengyel nemesi családból származott állítólag, és erre mindig minden körülmények között nagyon büszkének kellett lennie az egész családnak. Aztán az egyetemen összekerültem egy lengyel szociológushallgatóval, aki felvilágosított, hogy a nagyanyám családi neve nem éppen több évszázadra vissszatekintő dinasztia neve, hanem kikeresztelkedett lengyel zsidó név. A következő első családi összejövetelre úgy mentem, hogy vittem magammal ezt a történetet és a keresztapám arcába vágtam. A keresztapám felpofozott és üvöltött, mint a sakál, védte az anyja, nagyanyám becsületét. De aztán eltelt fél év, és leszedette nagyanyám sírkövéről az eredeti nevet. Nagyanyám a mai napig a férjezett nevén szerepel a családi síron, hogy esetleges zsidó származásunk senkinek ne szúrjon szemet.” (V.I.)
„Békésen ebédeltünk a családdal, amikor a liberális szellemiségű nagymamám elkezdett mesélni egy amerikai férfiről, aki örökbefogadott egy gyereket, és feltette a költői kérdést, hogy ugyan miért ne fogadhatna örökbe. Valaki közbeszólt, hogy hát azért, mert »az a hülye jobboldali miniszter« felszólalt a transzneműek ellen. Nagymamám unokatestvére ekkor felpattant, közölte, hogy őt nagyon sérti, hogy ebben a családban semmibe veszik azt, aki jobboldali, konzervatív értékeket képvisel. Fogta magát, és kirohant – azóta sem láttuk.” (O.L.)
43
„Apukámnak nagyon erős véleménye és világnézete van, és ezt előszeretettel erőlteti másokra. Kontrollálni akarja, hogy a nagymamám kire szavaz, noha ő nem Fidesz-szavazó; ha tehetné, még a szavazófülkébe is elkísérné kézenfogva. Nem tudnak már normálisan beszélgetni erről a témáról, hanem megmondja, hogy kire kell szavaznia, és ha a nagymamám tiltakozni próbál, összevesznek. A nagymamámat ez nagyon megviseli. Hogy a fia nem tiszteli az ő gondolkodását és véleményét.” (S.O.)
„Népszámláló voltam. Az egyik lakásban egy néni ragaszkodott hozzá, hogy a Hollandiában élő gyerekét és a már Hollandiában született unokáit is vegyék számba az ő budapesti lakásában, mert egyszer biztosan hazaköltöznek, hiszen szeretik a hazájukat.” (K.Á.)
„Egy komoly műtét miatt több hétig kórházban voltam. Sok bajom volt, és biztos nem voltam kellően türelmes akkor sem, amikor már harmadszor kértem meg a nővért, hogy vigye el előlem a tálcámat az ebédemmel, amit nem tudtam megenni, de ő csak nem vitte el. Ekkor elpattant bennem valami, és egy mozdulattal lelöktem az egészet a földre. A nővér tajtékzott, »Ápolja magát az Orbán Viktor!« – üvöltötte. Nem szóltam semmit, de magamban azt gondoltam: ha tudná, milyen boldog lennék, ha valóban ő ápolna.” (Sz.V.)
45
„A barátnőm szülei mindig is nagyon Fidesz-pártiak voltak. Sportolókként mindig nagyon támogatta őket a kormányzat, ezért aztán mindegy, hogy mit csinálnak, nekik az jó. Vagy ha nem jó (például csökken a nyugdíjuk értéke), akkor is megmagyarázzák, hogy jó. Én megérkeztem a családba, és nem maradtam csendben. Az egyik szülő kórházba került, és az istennek sem tudták rendesen ellátni. És ment felháborodás, szidták a kórházat, az egészségügyi dolgozókat. Mi, fiatalok – én és a barátnőm – azt kérdeztük: »Ez nektek új? Tényleg nem láttátok? Rajtatok kívül mindenki más látja és hallja a problémákat.« De nem ment át. És nem megy át most sem. Azóta sem.” (L.Á.)
„Az egyik barátnőm apukájával visszatérő vita, hogy egyszerűen nincs miről beszélni: az apuka abban él, hogy nézi a híreket, a lánya meg éli az életét, egyetemre jár, dolgozik, és amikor szóba kerül a politika, mindig veszekedés lesz belőle, mert az egyik nem enged a véleményéből, a másik pedig nem enged abból, amit átél.” (N.L.)
„Mi kőbalos család vagyunk, és semmi nézetelérésünk nincs emiatt, nem is értem, hogy lehet olyan, ahol nem ez van. Nem érintkezünk a másik táborral.” (T.A.)
46
„Lányom volt ovistársainak anyukáival évente egyszer összeülünk egy közös vacsora mellett megbeszélni, kivel mi történt az elmúlt időszakban. A gyerekek már kiskamaszok, nem tartják a kapcsolatot egymással, minket, szülőket azonban azóta is összeköt a felhőtlen ovis időszak emléke. Nagyrészt a gyerekek cseperedéséről, a sulis dolgokról folyik ilyenkor a társalgás, és persze előbb-utóbb mindig elhangzik egy-egy olyan mondat, amiből kitűnik politikai »hovatartozásunk« is. Bár abban hasonlítunk egymásra, hogy mindannyian diplomás, világlátott, Budán élő anyák vagyunk, ám az elejtett véleményekből régóta egyértelmű, hogy ideológiai szempontból hatunk közül én vagyok a kakukktojás. Sejtettem, hogy ki kell merészkedem a buborékomból, amikor megszerveztük a legutóbbi vacsorát, azt viszont nem gondoltam, hogy ilyen erővel kólint fejbe a valóság. Rögtön a bemelegítő aperitif kortyolgatása közben anyatársaim hibátlanul felmondták a propagandagépezet hazugságait. Eddig abban reménykedtem, hogy lesz egy pont a hatalom egyre fokozódó manipulálása és gyűlöletkeltése közepette, amikor számukra is nyilvánvalóvá válik, mennyire mérgező mindez, és milyen rossz irányba tart az országunk, ami nemcsak a jelent, de a gyerekeink jövőjét is rombolja. Hiába hoztam fel tényeken alapuló érveket, hogy ők is felismerjék mindannyiunk közös érdekét, süket fülekre találtam. Hogyan lehetséges, hogy ugyanabban a moziban teljesen más filmet néznek, mint én? És ha a lényegi kérdésekben nem értünk egyet, tudunk-e, lehet-e egyáltalán bármi másról beszélgetni? Ezek az alapvetően kedves, jóakaratú, intelligens nők miért nem veszik észre, mi folyik itt, és mire megy ki a játék? Az értelem az elvakultsággal szemben csakis vesztes lehet. Úgy éreztem, mindjárt felállok az asztaltól, és faképnél hagyom őket, de nem volt szívem sutba dobni az ovis korszak szép emlékeit, és ilyen módon véget vetni ezeknek a kapcsolatoknak. Kikértem még egy italt, és elcsöndesedve arra gondoltam, milyen jó lenne, ha az a hatalmas jéghegy, ami megfagyasztja emberi kapcsolatainkat, olyan gyorsan kezdene olvadni, mint a jégkocka a koktélomban.” (S.V.)
47
Impresszum
Szerkesztette: Török Tamara Előadásfotók: Dömölky Dániel Tördelés: Báthori Róbert
KATONA JÓZSEF SZÍNHÁZ
1052 Budapest, Petőfi Sándor utca 6. www.katonajozsefszinhaz.hu © 2022.
