Molnár Zsófia
Hangnem MŰBÍRÁLAT - SZÍNHÁZ - LXIV. évfolyam, 12. szám, 2020. március 20. (Poppea megkoronázása, Katona József Színház, március 7.) Ugyanakkor jegyezzük meg, hogy ez nem egy Pintér Béla-daljáték, ahol kényelmesebben szabható a színészekre az ének, hanem egy barokk opera, amelynek simán fel lehet rúgni a szabályait, sőt, az teszi izgalmassá az előadást, de felrúgni csak következetesen érdemes, azaz nem muszáj képzett operaénekeseket imitálni, ha nincs meg hozzá a technika. Színészből is tökéletes. „Az erkölcs elég rossz bőrben van.” Erről kezd vitatkozni a két szolgáló (nem, nem az istenek, az égi, hanem a földi bonyolítók) a Poppea megkoronázása első jelentében (és bár nem akarnék ízetlenül a szavakon lovagolni – de úgy tenni sem, mintha mi sem történt volna –, vonható egy halvány párhuzam a világ aktuális állásával, hiszen vészterhes időkben az emberiség erkölcsből ugyanúgy vizsgázik, mint bármi másból, fegyelemből, mértéktartásból, és az erkölcstelenség is hajlamos úgy terjedni, akár egy vírus, jelen színpadi esetben leginkább szexuális úton). Az egyik Fortunára esküszik, a másik az ambícióra és a furfangra, az egyik szoknyás és fekete, a másik nadrágos és szürke – hogy ki viseli a nadrágot, nem mellékes, ahogy a fekete–fehér színskála sem, hiszen a minimáldíszletben minden ruhadarab jelentést kap. Majd ebbe toppan be a talpig aranyszínűre mázolt Ámor kisgatyában, kanárisárga zokniban, tornacipőben, apró – repülésre nyilvánvalóan alkalmatlan – szárnyacskákkal, látványos tollazatú nyílvesszők helyett kocsmai dobónyilakkal, mondván: „Én vagyok a küzdelem célja és oka.” Valóban ő lenne az? És valóban a szerelem lenne a legnagyobb erő? De megjelenése nemcsak efféle kérdések sorát indítja el, hanem erős állítás is egyben: a Katona színpadán nem egy pufók gyermekecske áll előttünk vágykeltőként, hanem Tasnádi Bence személyében egy nyúlánk, huncut mosolyú srác, akiről idővel a gyengéi is kiderülnek, és aki megadja az alaptónust: nemigen lát túl a saját horizontján, és enyhén cinikus. Noha Székely Kriszta abszolút komolyan veszi a Monteverdi-opera drámai tartalmát, és bár a nyelvet valamelyest aktualizálja, de különösebb nyelvi kilengéseket nem enged meg, sőt az egészet szikárabbá, szűkszavúbbá teszi (dramaturg/szövegkönyv: Szabó-Székely Ármin, dalszöveg: Závada Péter), az előadás minden szinten végig paródiahatáron mozog. Kezdve a már említett Ámor-figurától a haldokló Seneca habzó száján át a végső késelős, lírai vérengzésig. Ám igen ügyesen, nagyszerű egyensúlyérzékkel jár kötéltáncot ebben a meglehetősen keskeny, műfajok közti sávban: tudatosítja, hogy van ennek a cselekménynek tragikus és nevetséges oldala is, de nem billen ki sem erre, sem arra. Erős kontrasztokat használ – színészi alkatban, hangban, színben, mindenben –, mégsem sarkít sehol. Megtartja a lehető legstilizáltabb színházi formát, az énekes közlést, és csupán egyetlen szereplőt nem enged prózában is szólni: Senecát, mintha itt már csak neki lennének illúziói. A szereposztás ráadásul úgy kívánja, hogy egyedül ezt a figurát játssza hivatásos énekes, de Kiss András nemcsak ebbéli minőségében vendég a színpadon, öltözéke is azt jelzi, civil a pályán, ebben a hatalmi játékban tevőlegesen ő nem vesz rész, csak prédikál. Mondja, amíg mondhatja, a magáét, és persze rá is fizet: kiiktatják, no nem mint énekest – úgy a szó konkrét és átvitt értelmében szinte egyedül ő nem vérzik el –, csak mint bölcselőt. Még a színlap is cinikus: omnia vincit amor, állítja, holott napnál világosabb, hogy szó sincs itt szerelemről. Mert hát milyen szerelmet is ébreszthet az emberekben egy ilyen Ámor, aki egy gruppentől vagy egy kemény, érzéketlen, beleegyezésen alapuló, de nem feltétlenül kölcsönös élvezetet nyújtó dugástól megrészegül? Tisztát és magasztosat biztosan nem. Ezt a cselekményt a vágy irányítja, leginkább hatalom-, bír- és kéjvágy. De ebből sem kevésbé kacskaringós viszonyrendszer bomlik ki, mint ha