__MAIN_TEXT__
feature-image

Page 1

Molnár Zsófia

Hangnem MŰBÍRÁLAT - SZÍNHÁZ - LXIV. évfolyam, 12. szám, 2020. március 20. (Poppea megkoronázása, Katona József Színház, március 7.) Ugyanakkor jegyezzük meg, hogy ez nem egy Pintér Béla-daljáték, ahol kényelmesebben szabható a színészekre az ének, hanem egy barokk opera, amelynek simán fel lehet rúgni a szabályait, sőt, az teszi izgalmassá az előadást, de felrúgni csak következetesen érdemes, azaz nem muszáj képzett operaénekeseket imitálni, ha nincs meg hozzá a technika. Színészből is tökéletes. „Az erkölcs elég rossz bőrben van.” Erről kezd vitatkozni a két szolgáló (nem, nem az istenek, az égi, hanem a földi bonyolítók) a Poppea megkoronázása első jelentében (és bár nem akarnék ízetlenül a szavakon lovagolni – de úgy tenni sem, mintha mi sem történt volna –, vonható egy halvány párhuzam a világ aktuális állásával, hiszen vészterhes időkben az emberiség erkölcsből ugyanúgy vizsgázik, mint bármi másból, fegyelemből, mértéktartásból, és az erkölcstelenség is hajlamos úgy terjedni, akár egy vírus, jelen színpadi esetben leginkább szexuális úton). Az egyik Fortunára esküszik, a másik az ambícióra és a furfangra, az egyik szoknyás és fekete, a másik nadrágos és szürke – hogy ki viseli a nadrágot, nem mellékes, ahogy a fekete–fehér színskála sem, hiszen a minimáldíszletben minden ruhadarab jelentést kap. Majd ebbe toppan be a talpig aranyszínűre mázolt Ámor kisgatyában, kanárisárga zokniban, tornacipőben, apró – repülésre nyilvánvalóan alkalmatlan – szárnyacskákkal, látványos tollazatú nyílvesszők helyett kocsmai dobónyilakkal, mondván: „Én vagyok a küzdelem célja és oka.” Valóban ő lenne az? És valóban a szerelem lenne a legnagyobb erő? De megjelenése nemcsak efféle kérdések sorát indítja el, hanem erős állítás is egyben: a Katona színpadán nem egy pufók gyermekecske áll előttünk vágykeltőként, hanem Tasnádi Bence személyében egy nyúlánk, huncut mosolyú srác, akiről idővel a gyengéi is kiderülnek, és aki megadja az alaptónust: nemigen lát túl a saját horizontján, és enyhén cinikus. Noha Székely Kriszta abszolút komolyan veszi a Monteverdi-opera drámai tartalmát, és bár a nyelvet valamelyest aktualizálja, de különösebb nyelvi kilengéseket nem enged meg, sőt az egészet szikárabbá, szűkszavúbbá teszi (dramaturg/szövegkönyv: Szabó-Székely Ármin, dalszöveg: Závada Péter), az előadás minden szinten végig paródiahatáron mozog. Kezdve a már említett Ámor-figurától a haldokló Seneca habzó száján át a végső késelős, lírai vérengzésig. Ám igen ügyesen, nagyszerű egyensúlyérzékkel jár kötéltáncot ebben a meglehetősen keskeny, műfajok közti sávban: tudatosítja, hogy van ennek a cselekménynek tragikus és nevetséges oldala is, de nem billen ki sem erre, sem arra. Erős kontrasztokat használ – színészi alkatban, hangban, színben, mindenben –, mégsem sarkít sehol. Megtartja a lehető legstilizáltabb színházi formát, az énekes közlést, és csupán egyetlen szereplőt nem enged prózában is szólni: Senecát, mintha itt már csak neki lennének illúziói. A szereposztás ráadásul úgy kívánja, hogy egyedül ezt a figurát játssza hivatásos énekes, de Kiss András nemcsak ebbéli minőségében vendég a színpadon, öltözéke is azt jelzi, civil a pályán, ebben a hatalmi játékban tevőlegesen ő nem vesz rész, csak prédikál. Mondja, amíg mondhatja, a magáét, és persze rá is fizet: kiiktatják, no nem mint énekest – úgy a szó konkrét és átvitt értelmében szinte egyedül ő nem vérzik el –, csak mint bölcselőt. Még a színlap is cinikus: omnia vincit amor, állítja, holott napnál világosabb, hogy szó sincs itt szerelemről. Mert hát milyen szerelmet is ébreszthet az emberekben egy ilyen Ámor, aki egy gruppentől vagy egy kemény, érzéketlen, beleegyezésen alapuló, de nem feltétlenül kölcsönös élvezetet nyújtó dugástól megrészegül? Tisztát és magasztosat biztosan nem. Ezt a cselekményt a vágy irányítja, leginkább hatalom-, bír- és kéjvágy. De ebből sem kevésbé kacskaringós viszonyrendszer bomlik ki, mint ha


tényleges érzelmekről beszélnénk. A csúcsragadozó Nero, az ő akarata az origó, ahhoz alkalmazkodik mindenki. Szép kontraszt, hogy a szerepet Rajkai Zoltán játssza (jó őt újra főszerepben látni), akinek nem éppen a gátlástalan gonosz a szerepköre, viszont egyáltalán nem áll rosszul neki ez a nyafka, csapkodó, fekete körmű, talán ezt-azt kompenzáló kis akarnok, kellemesen elengedi magát benne. Akárcsak Jordán Adél az átváltozásban: ritka szabadon létezik a színpadon, bámulatos szuflával, először rekeszizomból tartja a megbántott, eldobott feleséget, majd torokból teszi oda a bosszúvágyó nőt: „az apáca meghal, és túlél a kurva”. Expresszív hang, expresszionista külső: hófehér otthonkáját idővel szigorú fekete garbónadrágra cseréli, bár kezdeti ártatlansága, egyértelmű, csak színleges, a hírnök (Samudovszky Adrián e. h.) összevizeli magát a (még) császárnő előtt. Újabb kontraszt: a fiúsabb, daruszerűen kecses, eddig fegyelmezett asszony helyett Nerónak más kell, egy nőstény. Nem véletlen, hogy Pálmai Anna végig hiányos öltözékben flangál, kelleti-kínálja magát. A letaszított vetélytársánál nem kevésbé – hangban sem, bár abban kevésbé következetesen és technikásan – kétszínű Poppea eszköze a teste, ő azzal tud elérni bármit bárkinél. Márpedig ha a császár már megkívánta, ő nem kevesebbet akar, mint a fejére ugyanolyan fekete babért. Hogy ne csak nőként ne állhasson ellen neki senki. Ezt pontosan mondja a színlap: Poppea meglátja a helyzetben a lehetőséget. Akárcsak Otho, aki pedig konzul szeretne lenni, mindegy, kitől és milyen szolgálatért kaphatja meg a kinevezést. Ő aztán igazán satuban van: az egyik nő megunta, a másik felajzza és kihasználja, a harmadik liheg utána, mint egy kiskutya – Nagy Ervin ennek megfelelően kicsit présel, de igazán az fojtja torkára a hangot, amikor jutalmul Nero csókkal nevezi ki „Pannóniába, ahová betörtek a szarmaták”, khm, nesze neked kitüntetés. Talán egyedül Drusillának (Rujder Vivien) van itt naiv, áldozatos lelke, egyedül az ő vonzalma, talán szerelme igaz és kitartó, amit viszont Ámor lekicsinylően megmosolyog: ez nem kunszt, ez a kis nő neki nem faktor. Szóval Székely Kriszta rendezése kicsit sem idealizálja, egyszerűen kibontja a címben foglaltakat – egy nő a koronára pályázik, és azt el is veszi, ennyi a történet –, és egy kemény, ösztönök uralta világot tár elénk – hiába a komisz Ámor, hiába a sok fülbemászó dallam, amelyek a csodás, nagy love story-s záróduettben tetőznek –, ahol a morál, csengjen bármilyen szépen, elhallgattatik. A „Meg ne halj, Seneca!”-kórusba mindenki beszáll, de siratásról szó sincs, a crescendóval a fények is erősödnek, amíg a közönséget is beleértve mindenki teljesen el nem vakul. Poppea és Nero diadalmasan hátat fordít a holttestnek, előbbi még vitustáncot is jár felette. A szerelem felszínes istene az erejét fitogtatja, örül, hogy megmentette Poppeát egy merénylettől, a többi, az hogy kik is ezek a taposó érdekemberek, nem érdekli. Ő jól végezte dolgát. Mindemellett üdítő az előadás (helyenként fekete) humora, a kamarazenekart pedig csakis mélységes elismerés illetheti, nemkülönben Dinyés Dánielt a kitűnő hangszerelésért és hangzásért. Ugyanakkor Fáy Miklóshoz hasonlóan jegyezzük meg, hogy ez nem egy Pintér Béla-daljáték, ahol kényelmesebben szabható a színészekre az ének, hanem egy barokk opera, amelynek simán fel lehet rúgni a szabályait, sőt, az teszi izgalmassá az előadást, de felrúgni csak következetesen érdemes, azaz nem muszáj képzett operaénekeseket imitálni, ha nincs meg hozzá a technika. Színészből is tökéletes. És bár épített díszlet anyagi okokból nincs (látvány: Balázs Juli), a villanyszámla valószínűleg elég magas lesz.

Profile for katonajozsefszinhaz

Poppea megkoronázása - Élet és Irodalom - Molnár Zsófia kritikája  

Poppea megkoronázása - Élet és Irodalom - Molnár Zsófia kritikája  

Advertisement

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded

Recommendations could not be loaded